Amit imaginatív, inspiratív, intuitív megismerésként jellemezhettem, az az embert az érzékfeletti kutatás eredményeihez és a saját lénye intenzív észleléséhez vezeti. De mindig újra kell hangsúlyozni, hogy nem arról van szó, hogy elérjük magát az imaginációt, inspirációt és intuíciót, amelyek kutatási eszközök az érzékfeletti vi­lágban, mint a mérleg a fizikai világban. Inkább arról van szó, hogy ezeket a kutatási eszközöket a szellemi kutatás folyamán úgy fejleszthetjük ki, hogy a kiindulópont olyasvalami, ami az átlagos tudatba a mindennapi tudatban, abban a tudat­ban, amely az általános tudomány alapja, már megvan akkor, amikor az ember ehhez a tudathoz megfelelőképpen fel tud emel­kedni az igazi, érzékletmentes, szellemiségben megragadha­tó eszmék elérésének lehetőségével. Ami az érzékfeletti vi­lágokba vezet, az egyszerűen magasabb rendű életre keltése annak, amit az ember a mindennapi tudatban figyelmen kívül hagy. És aki az imagináció, inspiráció és intuíció útján maga is szellemi kutató akar lenni, annak főképp arra kell törekednie, hogy tudata kiterjedjen arra, aminek a valóságos fizikai kutatásnál már meg kell lennie ahhoz, hogy ez a fizikai kutatás a valóságnak megfelelő eredményekhez vezessen.

Amit most mondtam, az tulajdonképpen csak a mi ko­runkra érvényes, mert ez emberiség fejlődésének ez a tizen­ötödik század óta kialakult korszaka kutatási módjával, azzal, hogy a tulajdonképpeni természettudományos kutatáshoz emelkedett, olyan fogalmakat ültetett az emberi tudatba, amelyek a jelzett módon kialakíthatók és életre kelt­hetők. A régebbi időkben egészen más eszközöket kellett al­kalmazni. Ezekről - legalábbis utalásszerűen - már beszél­tünk, amikor rámutattunk a jóga-rendszerre és hasonlókra. De ezek a régebbi eszközök nem lehetnek már a mi eszközeink. Mint ahogy az, amit az életben a felnőtt ember hajt végre, nem lehet ugyanaz, mint amit a gyermek cselekszik, úgy az, amit a huszadik század civilizált emberisége a szellemi ku­tatás eszközéül használ fel, nem lehet ugyanaz, mint amit a régi keleti, vagy régi görög kultúra emberisége alkalmazott.

Az érzékletmentes, tiszta gondolkodásból kell kiin­dulnunk, ahogy ezt megkíséreltem jellemezni a „Philoshopie der Freiheit”-ben. Ez az érzékletmentes gondolkodás - bármilyen paradoxon hangzik is - a legjobban, a legintenzívebben úgy fejlődik ki, hogy az ember kész foglalkozni azzal a természettudományos kutatással, amelyről ezekben az esti fejte­getésekben is beszéltem. Nem véletlenül írtam le a haeckelizmust. Azt a haeckelizmust, mely hibái ellenére, - amelyeknek létezését belátom és elisme­rem - egy sajátságos módját annak, hogy az ember belemélyedjen az állati és az emberi fejlődésbe. Ha a szó legszorosabb értelmében alkalmazni akarjuk azt, amit éppen a szellemi kutatásnak kell követelnie, a külső fi­zikai világ számára, hogy elevenen áthassa egymást a tiszta észlelés és a tiszta gondolkodás, akkor a külső fi­zikai tapasztalat által adott organikus világra vonatkozólag nem jutunk más eredményekhez, csak azokhoz, amelyekhez a haeckelizmus jutott. Ha szemléletessé akarjuk tenni azt, amihez ezen az úton, a külső, fizikai szemlélet és az ezt a szemléletet keresztülszövő módszeres gondolkodás útján ju­tunk, akkor a következőképpen kell eljárnunk. Akkor nem le­het valamilyen absztrakt gondolkodással mindenféle spekulá­ciókat kialakítani egy életerőről, mint ahogy a neovitalizmus teszi. Nem lehet a tiszta fogalmak alapján spekulációkat felállítani arra vonatkozóan, hogy ami külsőleg, fizikailag követhető, annak van-e még valamilyen érzékfeletti alapja, hanem meg kell állni a tények vilá­gánál, ahogy a haeckelizmus tette. Éppen a szellemtudományos követelmények alapján kell a külső természetkutatást erre a területre és ebben az értelemben korlátozni, különben a kül­ső természetre vonatkozó spekulálás ködös miszticizmusba ve­zet. Így viszont az ember könnyen kap olyan szemre­hányást, hogy ez a materializmus. Azután ezt a szemrehányást lehetett úgy fordítani, hogy azt mondták: én egyszer valamit materialista álláspont szerint ábrázoltam, azután újra eltér­tem ettől. - Erről szó sem lehet. Ezek csak balga ellenveté­sek, amelyek a szavukhoz igazodnak, és nem tudnak behatolni a szellemtudományos kutatás szellemének egészébe. Mert éppen, ha a tiszta természettudomány területén, az ember a jelenség­re korlátozza magát, ha képes arra, hogy a gondolkodásnak azt a belső megnyugvását gyakorolja, amely szükséges ahhoz, hogy az ember ne ködös miszticizmusban éljen, hanem közvetlenül érzékelhetően a tények világát kövesse, akkor eljut ahhoz, hogy a gondolkodást - mondhatnám - mint munkaeszközt használja. Egyáltalán nem használja konstitúciós tevékenységre, mint olyasvalamit, ami a külső fizikai világról másképp tud ki­jelenteni valakit, hanem csakis úgy, hogy ennek a külső fi­zikai világnak a jelenségeit aszerint rendezi, hogy az maga mondja el titkait, ami teljesen a goetheanizmus értelmében történik. Ha ezt a gondolati megnyugvást gyakoroljuk, a kutatás­nak ezen a területén elérkezünk egy határhoz. Itt, ezen a ha­táron, nem kezdünk filozófiailag spekulálni, mindenfélét ki­gondolni azokról a transzcendens dolgokról, amelyeket fel kell tárni, hanem kezdjük átélni azokat a belső küzdelmeket, önlegyőzéseket, amelyek most a gondolkodást nem spekulálásra indítják, hanem mintegy életelixírt öntenek belé, úgy, hogy a gondolkodás átalakul azokká a látásokká, amelyek az imaginációban jelennek meg. Csak ezzel az érzékfeletti látássá átalakulással tudja közelíteni azt a vilá­got, amelyet spekulálással sohasem érhet el.

Azáltal pedig, hogy az ember ilyen megismerési esz­közöket használ fel, tulajdonképpen visszajut önmagához. Amikor a szellemi kutató éppen ebből a gondol­kodásból indul ki és mindenütt magával viszi azt, amit imaginatív módon meglát, ami inspiratív módon megnyilatkozik előtte és így tovább, azt viasza kell vezetnie a tiszta idea kialakí­tásához. Amit aztán mint ideát közöl, azt mindenki követhe­ti, aki helyesen éli meg mindennapi tudatát. Ezért a szellemi kutató még a legmagasabb rendű eredményeire vonatkozóan is felülvizsgálható és csak gondolkodásbeli kényelmesség ál­líthatja azt, hogy az embernek magának kell a szellemi vi­lágba jutnia ahhoz, hogy a szellemi kutató eredményeit he­lyeseknek találhassa.

Azáltal azonban, hogy az ember előtt az imagináció eredményei nyil­vánvalókká válnak, - ezt ezekben az előadá­sokban már kifejtettem - megjelenik előtte az, ami egész életét, a születésétől kezdve egy összefüggő áramlatban fogja át. Az én kitágul a pillanaton túlra, mert átérzi, átéli magát életének születéssel kezdődő egész áramlatában. És amikor felemelkedik az inspirációhoz, kitárul előtte az a világ, amelyben születése, illetve fogamzása előtt élt, és amely­ben élni fog, ha áthaladt a halál küszöbén. Ami az ember­rel együtt él, mint az ő halhatatlan princípiuma, az ilyen módon megismerési objektummá válik, és az intuícióban az ember látása kiterjed az ismétlődő, múltbeli földi életek­re is. Úgy, hogy amiről az antropozófiai szellemtudomány be­szél, azt úgy jellemezhetjük, hogy a szellemtudomány mindenütt közli azokat az egyes lépéseket, melyekkel az ember ezekhez az eredményekhez jut, és ezek az eredmények, ahogy mondtuk, felülvizsgálhatók, mert szükségképpen mindenki által megközelíthető gondolatokkal kell megadni őket.

Így az ember elé állítottuk ennek az antropozófiai szellemtudománynak a tisztán emberi eredményét. És ahogy kez­dünk önmagunkhoz jutni, amikor megtanuljuk összefoglalva kimondani azt, amit szellemünkben, énünkben átélünk, úgy eljutunk a mi egész széttagolt, időbeliséget és örökkéva­lóságot magába foglaló énünkhöz is, amikor a szellemtudo­mány eredményeit magunkévá tesszük. Az ember így eljut ön­magához és ez a legjelentősebb, egészen általánosan emberi eredmény. Ezzel együtt azonban adva van az ember tudatának kitágítása is. Mivel a szellemi kutatás eredményei élettel áthatott, átalakult gondolatokból származnak, ezért, ha az emberi lelkek felveszik és felülvizsgálják őket, ezek­re az emberi lelkekre éltetően hatnak. Az emberi tudat szá­mára így a világ megismerésének egy új módja jön létre. Most néhány szóval jellemezni akarom a szellemtudománynak az élet számára adott eredményei közül azt a kettőt, amely a tudat ilyen intenzívebbé tételével, kitágulásával jön létre.

Égető szociális probléma van ma előttünk, ami a szo­ciális életben napjainkig hatott, az az emberiség határo­zatlan, tudat alatti ösztöneiből származott. Az emberek szo­ciális kapcsolatokat alapítottak, amelyek - mondhatnám - szinte természeti törvényszerűséggel, mindenféle ösztönsze­rű viszonyokból keletkeztek. Kiderül ez annak a számára, aki a szociális életet át tudja tekinteni. Mi azonban olyan korban élünk, amikor a szociális emberiség-organizmusban ezekkel az ösztönszerű kapcsolatokkal már nem tudunk mit kezdeni. Amilyen mértékben az egyéni gazdaságból törzsi gazdaság, aztán nemzetgazdaságból világgazdaság lett, ugyanilyen mértékben kellett a gazdasági gondolkodásnak is egyre tudatosabbá alakulnia. És a jelenkor embere számára bekövetkezett annak a szükségessége, hogy foglalkozzék azokkal a lehetséges viszonyokkal, amelyek a gazdaságilag együttműködő olyan emberek között adódnak, akiknek a szociális életben össze kell férniük. El kell ismerni, hogy ezek a viszonyok bonyolult természetűek. Ugyanolyan mérték­ben, ahogy az emberek rá kényszerültek arra, hogy ezeket a viszonyokat kiemelve az ösztönszerűségből, a világos tu­dat körébe vonják, ugyanolyan mértékben próbálták ezt an­nak a szempontnak megfelelően tenni, amely szerint egyálta­lán az utolsó századokban tudományosan gondolkodni tanul­tak. Hiszen nem kell újra dicsérnem azt a tudományos mód­szert, amely olyanná alakult, hogy helyes módon tudja ki­kutatni a külső természet titkait. Ezekre a külső természe­ti titkokra vonatkozóan ez a kopernikanizmusból és galileizmusból kialakult módszer feltétlenül termékeny. Az em­beriség az újabb századok folyamán beleszokott ebbe a metó­dusba. Amit mint természetet fizikai szemléletével homá­lyosan látott, azt ezzel a metódussal világossá tette.

Azután szükségessé vált, hogy az ember áttekintse a szociális életbeli emberi viszonyokat is. Nem csoda, hogy azzal közelítették meg ezeket az emberi viszonyokat, amit a külső természet szemléletében hódítottak meg maguknak. Így a mi nemzet-gazdaságtani és társadalom-gazdaságtani nézeteink abból keletkeztek, amit csakis a katedrákon kép­viseltek. Ez milliókat ragadott meg egészen a marxizmusig menően. Ezt leírtam a „Kernpunkte der socialen Frage” c. művemben. Megkísérelték megérteni, hogy a tőke hogyan hajtja régre funkcióit, hogyan működik a munka a szociális összefüggésben, hogyan működik az áruforgalom, árutermelés és árufogyasztás. Mindez bonyolult viszonyok között zajlik le és lelkünk előtt úgy jelenik meg, mint - mondhatnám - végtelen lehetőségekkel bíró eleven folyamatok. Az ilyen folyamatokra vonatkozólag a legjobb természettudományos módszer sem megfelelő. És mert nem megfelelő és mégis át akarta hatni a szociális életet, ezért vagyunk a legszé­lesebb körben ilyen világnyomorban. Aki nem akar a felszí­nen maradni, hanem behatol szociális bajaink melységeibe, az majd látja, hogy ezek a bajok összefüggnek azzal, amit most megpróbáltam jellemezni. Azzal a gondolkodással, amely bevált a természettudományban, nem lehet szociális konstrukciót létrehozni. Ezzel szemben az a gondolkodás, amely munkájával eljut az imaginációhoz, az a gondolkodás, amely objektivitást ragad meg, az a gondolkodás, amely moz­gásban és nem nyugalomban él, - aránylag kis területen, de nagy területen is - egy végtelen lehetőségekkel bíró folyamat és be tud hatolni a tőke, a munka és a gazdasági élet mozgé­kony életébe. Meg tudja ragadni azt, amit az emberek átél­nek a szociális organizmusban és ez végül is nem csoda, mert amit az emberek így átélnek, az végül is az ember bel­ső világából fakad. Az ember belső világa a szellemiség-lelkiség, vagy legalábbis a szellemiség-lelkiség irányítja. Amikor tehát a szociális rendbe ütközünk, magába a szellemiségbe ütközünk. Nem csoda, hogy szellemi módszerek kellenek a szociális viszonyok áttekintésére.

Ez, mélyen tisztelt jelenlévők - bocsássák meg, hogy a dolgot most személyes színezettel mondom el - ez adta ne­kem a bátorságot ahhoz, hogy ugyanazokból az alapokból ki­indulva, mint ahogy a „Philosophie der Freiheit”, a „Theosophie” és a „Geheimwissenschaft” megírásánál tettem, a szellemi-érzékfeletti vi­lág leírásánál is ugyanazokból az alapokból kiindulva kíséreljem meg a szellemet ott is megragadni, ahol közvetlenül a szociális emberi életben, nyilatkozik meg. Ez vitt engem a „Kernpunkte der sozialen Frage”-hoz veze­tő útra. Ezt csak személyes színezettel írtam le, de ebben a személyes színezetben rejtőzik az, ami az én objektív meggyő­ződésem arról, hogy hogyan áll az ember a szociális rend megér­tésével. A mai korban a szociális rendet teljesen tudatosan, vagyis a szellemiség alapján kell kialakítani. Ez az egyik.

A másik azonban - én csak példákat hozok fel az antropozófiai kutatásnak az életben hozott eredményeiből, de sok ilyet tudnék felhozni - a másik, amit még említeni akarok, megjelenik előttünk, ha az emberi organizmust nézzük meg. El­sősorban külső alakjában van előttünk. Ettől most eltekintünk. A külső forma, mint burok, elrejti a belső szerveket. Ezeknek a felépítését és struktúráját a fiziológiában, a biológiá­ban kutatjuk ki. Ha jelenleg az újabb korban szokásos termé­szeti kutatás talaján mozgunk, akkor nem tehetünk mást. De a valóságban a tüdő, a gyomor, a szív, a máj, a vesék, az ember összes szervei nem azok, mint amiknek az a tekintet látja, amely a körülzárt alakjukat - mondhatnám - főként nyugvó struk­túrájukat, kiváltképpen az ember fizikai szemlélete által nyugvónak látott struktúrájukat nézi. Nem, ezek a szervek csak színlelik ezt a formát, mert az élő emberben ezek az egyes szervek folytonos, eleven mozgásban vannak. Egyáltalán nem nyugodtakká alkotott szervek, hanem eleven folyamatok és tulajdonképpen nem is volna szabad tüdőről, szívről, veséről, májról beszélni. Szív-folyamatról, szív-folyamatok összességéről, tüdő-folyamatok összességéről, a vese-folyamatok összességéről kellene beszelnünk, mert ami itt lejátszódik, az foly­tonos átalakulás, csak éppen olyan elzártságban ját­szódik le, hogy az egészet egy testi formának lehet tekinteni, sőt a külső szemlélet annak is kell, hogy tekintse. Előrehaladni azonban ennek a formának a szemléletétől, amely csak a kül­sejét nyilatkoztatja meg, előrehaladni ahhoz, ami eleven folyamat, ahhoz, ami alapjában véve ezekben a szervekben minden pillanatban mássá válik, ahhoz, ami tulajdonképpen ezekből a szervekből kiindulva hozza létre az életfolyama­tot, nem lehet az érzékek szemléletével, hanem csakis az imaginatív megismerés, mozgékony, belső szemléletével.

Míg a szociális folyamatok olyanok, hogy ha termé­szettudományos képzetekkel közelítünk hozzájuk, komplikáltságukkal nyomban elfutnak előlünk, addig a tüdők, a szív, a máj, a vesék folyamatai olyanok, hogy a rájuk alkalma­zott természettudományos fogalmak elől tulajdonképpen el­rejtik benső mivoltukat. Az ember imaginációval tud eljutni ezekbe a megsűrűsödött folyamtokba. Az imagináció egyrészt képes arra, hogy - ha szabad triviálisan kifejeznem ma­gam - utána fusson ezeknek az illanó, komplikált fo­lyamatoknak, másrészt képes arra is, hogy ami az emberi szervekben nyugvó formát színlel, azt mintegy beleoldja a szervi folyamatok mozgékony életébe, és akkor ezeket a szer­vi folyamatokat közvetlenül szemléljük, nem spekuláljuk ki, nem következtetjük őket. Mert a gondolkodásnak a fizikai kutatásnál meg kell állnia annál, ami a jelenségekben van, és innen kiindulva kell eleven érzékfeletti szemléletté átváltoznia. Csak akkor hatol be azokba a valóságos folyamatokba, amelyek még az egyes emberi szervi folyamatokban is elrejtőznek a fizikai észlelés elől.

Ez az út ahhoz, hogy a szellemtudomány által teljes mértékben elismert külső orvostudományt meg lehessen termékenyíteni azzal, amit a szellemi kutatás tud hozzáfűzni ehhez a külső orvostudományhoz. A szellemi kutatás nem akar a gyógyászat területén a kuruzslás és misztifikálás oldalára állni. A szellemi kutatás ezen a területen is számítani akar a valódi, igazi fizikai megismerésre épülő, valódi, igazi kutatásra és ennek a továbbvitelére a lét ama titkaihoz, amelyeket szintén ki kall kutatnunk, ha be akarunk hatolni az élet egészébe úgy, hogy köz­vetlenül gyümölcsöző legyen az élet, az egyes egészséges, vagy beteg ember, vagy az emberi közösség számára. Ez el­vezet bennünket azoknak az eredményeknek a szemléletéhez, amelyek az érzékfeletti antropozófiai megismerésből adód­nak az élet számára.

Mindez azután összekapcsolódik valamivé, amit a következőképp akarok jellemezni. Az emberek gyakran azt hiszik, hogy azzal győzik le a materializmust, hogy az anyag egész világát - mondhatnám - otthagyják kinn a világban, szellemileg búcsút vesznek tőle. Egy szellemi­ségbe, absztrakcióba, légvárba emeltednek, ott misztikáznak, és úgy viselkednek, hogy az anyagi életet olyan alacsonyrendű életnek tekintik, amelyből ki kell emelkedni. Azután felemelkednek egy szellemiséghez, amelyben elége­detten lehet élni. Ez a hétköznapok durva munkája mellett egyfajta vasárnapi, humán szórakozás a szellemiségben, amelynek az ember, az anyagban élve adja át magát, mert hi­szen az anyagban kell élnie. Az igazi antropozófiai megismerés, nem állhat ezen a talajon. Az antropozófiai megisme­rés úgy próbálja megragadni a szellemiséget, hogy amikor a szellemet teremtő tevékenységében teszi magáévá, követni tudja azt az anyagi élet legkülsőbb tekervényéiig. Úgy, hogy az itt elgondolt szellemtudomány számára nemcsak an­nak a megállapítása fontos, hogy az embernek az ember testen kívül, amely agyból, tüdőből, májból, és egyebekből áll, továbbá van még lelke és szelleme is. Az előbbi szemlélet nem igen jut messzebb, mint ahhoz, hogy a szavakat forgassa, mert arra a világra vonatkozóan, amelyben születés és halál között élünk, absztrakcióhoz vezet. A szellemtudomány ar­ra törekszik, hogy az őt átható szellemiséggel mindenbe belemerüljön, elmondja, hogy hogyan él a szellemi termé­szet, a szellemi lényszerűség az ember minden egyes szer­vében, milyen a jellege a tüdőnek, a májnak, a szívnek, a gyomornak, stb..  Szellemileg áttekinti, hogy hogyan hatja át a szellem és a lélek az egész emberi organizmust, bevi­lágít szellemiséggel az egyes sejtekbe is úgy, hogy nem marad semmi, amit ne világítana át a szellem fénye. Akkor már nincs az egyik, oldalon anyag, a másik oldalon ab­sztrakt szellemiség. Úgy, hogy egységgé nő össze az, ami egyik oldalon szellemi absztrakció, a másik oldalon anyagi absztrakció. És ugyanígy van ez a szociális élet­tel is.

Ha az ember ilyen módon mintegy be­lemeríti a szellemiséget a valóságba, ha magával a szel­lemiséggel együtt merül a valóságba, akkor úgy elmélyed az emberi lélek, hogy azok a kötelek és zsinegek, amelyek­ről ezeken az estéken beszéltem, amelyek az ember legben­sőbb mivoltából a világ legbensőbb mivoltához vezetnek, ezek a zsinegek és kötelek, ez az összefüggés az ember és a világ között úgy kerül az ember tudatába, hogy egy ele­ven áramlat - mondhatnám a világ be- és kilégzése jön létre. Amit egyébként elméleti, absztrakt fogalmakkal fo­gunk fel, az magában a szabad szellemiségben, mint eleven élmény olyan átlátszóvá válik, amilyen átlátszók csak az eszmék lehetnek és a másik etalon olyan elevenné válik, amilyen csak az élet lehet, és olyan szabaddá válik, ami­lyen csak a legszabadabb cselekvés lehet. De éppen ezért feltétlenül objektív is, habár objektív voltát ebben az esetben szabad szellemiséggel kell felfogni. Ezért kell azokat a képességeket, amelyek az embernél nem tudatosan küzdik magukat a felszínre, ezzel a szellemi kutatással, ezzel a szellemi megismeréssel életteljessé tenni.

Az általános, külső tudománnyal szemben a művészek joggal éreznek bizonyos tartózkodást. És a modern eszté­tika, amely az újabb kor megszokott természettudományos gondolkodásából származott, olyasvalami, amit a művészek elkerülnek. Joggal teszik, mert egy absztrakt valami, ami inkább elve­zet a művészettől, semhogy hozzá vezetne. A szellemtu­domány nem vezet ilyen absztrakt fogalmakhoz, ami először csak fogalom, idea, azt életre kelti és ez az élet aztán életre ébreszti a többi emberi képességet is. Így lehetséges, hogy abból a talajból, amelyből ez a szellem­tudomány nőtt ki, természetes módon egyszersmind igazi mű­vészet is fejlődik ki. A Dornachban ápolt művészetben, amelyről holnap képekkel is néhány próbát tartok, a dornachi művészetben, pl. az euritmiában, amely ugyanab­ból a talajból származik, mint a szellemtudomány, sosem fordul elő olyasmi, ami egy eszmének lenne a lefordítása művészeti szemléletté. Csak a talaj ugyanaz, a teljes ember eleven alkotása. Az egyik alkalommal az egyik ágból eszméket alkot, a másik alkalommal ugyanabból a gyökérből egy művészeti ág nő ki. Ezért volt nekem mindig el­lenszenves, ha az antropozófiai mozgalomban allegorizálás, szimbolizálás jelent meg, és bár annak, ami művészi, ugyan­abból a forrásból kell származnia, mint az antropozófia, de mégsem művészetté átfordított antropozófia. Így az antropozófia az élét számára művészi területen is életre hív olyan eredményeket, mint a már jelzett eredmény a szociális és orvosi területen megtalálható.

Ha az ember meggondolja, hogy örök halhatatlan mivoltával hogyan vezettetik azokhoz az erőkhöz, amelyek őt magát a szellemi világban megalkotják, akkor belátja, hogy amit az antropozófiától, átélt megismerésként és megismerő átélésként kap, az összefügg a vallásos elmélyedés­sel. A mi, vallási tekintetben közömbössé vált korunkban ismét szükségünk van alapvető vallási erőkre. Szükségünk van azokra az utakra, amelyek a szellemi átélés helyeihez vezetnek, hogy onnan, mint egy isteni centrumból megtermé­kenyíthető lehessen az emberi moralitás, a művészi alkotás és mindaz, ami emberi érték és méltóság. Megrágalmazzák az antropozófiát, ha szektás törekvéseket tulajdonítanak ne­ki, holott egyáltalán nem akar ilyeneket kialakítani. Meg­rágalmazzák az antropozófiát, ha azt hiszik, hogy új val­lásalapító akar lenni. Nem akar az lenni, egyszerűen azért, mert azon fáradozik, hogy az emberiség fejlődésinek mene­tét a maga igazi alakjában értse meg. Azokat az isteni ha­talmakat, amelyek a világot létrehozták és az emberiség fejlődését vezették a régebbi időkben, a régebbi népességek érzületüknek megfelelően értették meg. Nekünk a megismerés és a cselekvési motívumok más átalakulásai felé kell haladnunk, Azt, ami a legújabb kor értőimében örökkévaló, azt közel kell hoznunk lelkünkhöz. Bizonyos, hogy a szel­lemtudomány nem beszél más Krisztusról, mint arról, aki áthaladt a Golgotai Misztériumon, de a szellemtudománynak beszélnie kall a megismerésnek azokról a fokozatairól, amelyeket a 20. században szükségesnek tart, a Krisz­tus-eseményre vonatkozólag is. Azoknak, akik azt hiszik, hogy valamilyen hitvallás talaján félniük kell attól, hogy az antropozófia kirángatja a talajt a lábuk alól, azoknak mindig újra azt kell mondani: igazi hívője-e a keresztény­ségnek az, aki mindem alkalommal attól fél, hogy befolyá­solni lehet a kereszténység igazságait? Vagy az-e az iga­zi hívő, aki tudja - még ha a megismerések milliói jönnek is létre a fizikai, lelki és szellemi területen - tudja, hogy a kereszténység valódi igazságai ennek következtében an­nál ragyogóbban jelenhetnek meg az emberi lélek előtt? Senki sem kérdezi, hogy miért nincs semmi a Bibliában Ame­rikáról, és aki a Biblia álláspontja alapján küzdeni akart volna Amerika felfedezése ellen, az hasonlít ahhoz, aki a Biblia álláspontja alapján küzdeni akar az antropozófiai szellemtudomány nézetei ellen.

Ezeket a dolgokat teljes becsületességgel kell áttekinteni és átgondolni. Mert különben a vallások tartal­ma mindenkor hátráltatója a valóságos kutatásnak, holott ez a kutatás, ha úgy, ahogy az antropozófiai szellemtudo­mány akarja, elér a szellemiséghez, akkor az élet számára éppen azt az eredményt hozza, ami nem más, mint az emberi lélek vallásos létének életre keltése. Amit a különböző vi­lágokban kikutatunk, azt harmóniába kell hoznunk azzal, ami a vallásos érzésünket alakítja ki. És semmitől sem fosztjuk meg a vallásokat, ha igazságaikat megkíséreljük harmóniába hozni, jogosult harmóniába, megismerési harmóniába a különböző korszakok megismerésével. Így éppen a mi korunk az életnek ezt az eredményét is, amely a közömbössé vált vallásos élet elmélyítéséből áll, az antropozófiai kuta­tástól kapja. Ha az antropozófiának ez a gyümölcse meg­érik, akkor majd innen árad ki az a melegség, az a lelke­sedés, amelyre nekünk, keresztényeknek szükségünk van, ha a mi hanyatló korszakunkban előre akarunk jutni. Amit belátunk a szociális életre és az emberi organizációra vonat­kozóan, amit művészileg létre tudunk hozni, mindazt az em­beriség csak akkor tudja továbbfejleszteni, ha az ember legbelsőbb mivoltából származó melegséget és teremtő erőt hordozza. Ez pedig az emberiség igazi vallásos érzéseiben él.

Ami a mi időnkben éppen ezekkel a szellemtu­dományos kutatási módokkal különösen erősen helyezkedik szembe, az mély összefüggésben van azzal, hogy az ember fo­kozatosan elvesztette a kapcsolatot a valósággal. Amennyi­ben az egyik oldalon a szellemtől megfosztott természetet szemléli, amelyet így nem igazi alakjában, hanem csak kül­ső fizikai alakjában birtokol a modem tudományban, a má­sik oldalon feltekint a szellemi világra, és talán csak érzés­beli bizonyossággal - erről tegnap beszéltem - de azután mégsem tud túljutni az absztrakciókon. Mindennek a gyöke­re abban van, hogy az ember lassanként túl kényelmes lett ahhoz, hogy szellemi szabadságban, szabad szellemi átélés­ben, belső aktivitással akarja megragadni a szellemiséget úgy, hogy azt a materiális történés rejtekhelyeire is kö­vethesse. Mivel a természettudományos igazságokat közvetlenül a külső eseményekre támaszkodva találják meg, mert ezeket mindenütt a megfigyelés, a kísérlet nyomán alakítják fel, mert már nem gondolkodnak semmi máson, csak azon, ami a véletlen-kísérletből, a véletlen-megfigyelésből adódik, ezért hozzászoktak ahhoz, hogy a kinyilatkoztatás egykori dogmájának a helyére - ahogy legelső írásaimban kifejez­tem - a tapasztalat, a külső fizikai tapasztalat dogmáját helyezzék. Így az emberek belső lelki állapotukban kielé­gítetlenek lettek, leszoktak arról, hogy amit a lélek át­élhet, azt ne külső jelenségre támaszkodva, hanem a maga objektivitásában, szabad belső átélésben tapasztalják meg. Ez a szabad, benső átélés az, amire elsősorban törekednünk kell, ha igazi szellemi kutatáshoz akarunk jutni. És ez az, amivel az emberek ma a leginkább szembehelyezkednek.

Erre egy példát hozok fel, nem azért, mert a rö­viddel ezelőtt megjelent tanulmányt ezekben az előadások­ban arra akarom felhasználni, hogy leszámoljak valamivel, amit ellenvetésül az antropozófiai vonatkozású szellemtudomány ellen hoznak fel. Nem, ezekben az előadá­sokban, ilyen közvetlenül nem akarok semmilyen ellenfél­lel vitába szállni, a legkevésbé azzal, ami ebben a tanulmányban, amelyre most gondolok, áll. Mert aki ebben a ta­nulmányban beszél, egész másról beszél, nem az antropozófiai szellemtudományról, amelyet nem is ismer, és amelyet mendemondák alapján - szinte azt mondhatnám - talán az u­tán, hogy bepillantott egyetlen könyvbe és meghallgatott bi­zonyos híreket - minden esetre, azt meg kell mondani, hogy olyan talpig becsületesen, ahogy ez számára lehetséges volt - megpróbált jellemezni. Amit a szellemtudomány el­len felhoz, azzal itt nem akarok foglalkozni. A dolgot csak kultúrtörténeti és kortörténeti alapon akarom nézni. Ez a rendkívül tekintélyes szerző itt azokról a gyakorla­tokról beszél, amelyekről azt hallotta, hogy én azért írom le őket, hogy lelki életével az ember megtehesse az utat a szellemi világhoz. Nyilván azt is hallotta, vagy olvasta, hogy a kezdeti, egészen elemi gyakorlatokban az embernek azzal kell foglalkoznia, hogy öt percig egy kö­zömbös tárgyra gondol, úgy, hogy valóban benső szabadságban, minden kényszer nélkül csak azt követve, amit ő maga akar, tartja a gondolatot. Ezért, hogy jelezzem mi a fontos, azt mondtam: erre lehet egy gombostűt, vagy ceruzát is felhasználni, mert teljesen mindegy, mire gondol az ember.

Nem az a fontos, hogy amit elgondolt az ember, az lebilin­cselje őt, hanem az, hogy öt percig benső szabadsággal tartsuk meg a gondolkodást, hogy a gondolkodás a szabad tevékenység szférájába helyeződjék. A mindennapi életben az ember nem szokta a gondolkodást ilyen módon a szabad tevékenység szférájában tartani. Amikor a gondolkodásával egy tárgy felé fordul, azt akarja, hogy a tárgy lekösse őt, addig gondol rá, amíg leköti őt. Így sosem juthat szel­lemi kutatáshoz. Ellenkezőleg, egyre jobban eltávolodik az érzékfeletti kutatástól és szemlélettől. Ezért jellemző ar­ra az emberre, aki makacsul teljesen benne akar maradni a jelenleg megnyilatkozó hanyatlásban, ha azt mondja:

„Most ezt egyáltalán nem tudnám megcsinálni és fé­lek, hogy a legnagyobb önuralommal sem tanulom ezt soha meg. Ezzel szemben már szemrehányásokat kellett eltűr­nöm azért, mert egy engem érdeklő tárgy öt percnél tovább is annyira le tud kötni, hogy a világ másik része számára már nem is vagyok jelen,”

Ez éppen az út fordítottja. Ha az embert a tárgy annyira leköti, hogy a világ másik része számára már nincs is jelen, akkor az ember átadja magát a tárgynak, akkor át­adja szabadságát a tárgynak. Az a fontos, hogy a tárgy ne kösse le az embert, hogy olyan tárgyat vegyen elő, amely nem köti le, és hogy a belső szabad erejével tudatát öt percen át a tárgyon tartsa. Ezért olyan jellemző, amikor itt azt halljuk:

„Akkor ezt a képességet mégis inkább átengedem azok­nak az embereknek, akiknek igazi emberi életükbe semmi sem áraszt annyi érdeklődést, hogy az öt percig leköthesse őket.”

Ennek az embernek a számára, aki híres embere a jelen időknek, végtelenül sok olyas dolog van, ami nem-szabadon leköti őt mindig újra és újra öt percre, és valószínűleg még hosszabb időre, - ezt iránta való tiszteletből felté­telesem - úgy, hogy nem is juthat odáig, hogy belső sza­badsággal egy belső gondolati komplexust öt percig megtart­hasson. Ezt átengedi azoknak, akiket nem köt le annyira a külső világ, mint őt és elárulja azt is, hogy mennyire hoz­zátapad ahhoz, ami a mai estén jellemzett modern szemléle­ti, gondolkodási és érzés-módban kialakult. Ez messze van attól, amit éppen a szellemtudománynak kell elősegítenie: a belehelyezkedéstől a szabad gondolkodás szférájába.

Egy másik példa arról szól, amit azért hozok fel, hogy az ember a szabad gondolkodás szférájába jusson. Ez az, amit a „Geheimwissenschaft” második részében, mint a rózsakereszt szemlélését írom le. Ott elolvashatják, hogy hogyan kell ezt a gyakorlatot végezni. Erre vonatkozólag az illető szerző a következőt mondja:

„A kereszt nem ritkán hívatlanul is a lelkem elé áll, (tehát szintén nem a szabadság belső hívására, hanem hívatlanul) de ez akkor nem fekete, fényezett ébenfa ke­reszt, hanem egy egész közönséges, durva, piszkosan szür­ke bitófa és ezen a kereszten nem hét sugárzó, vörös ró­zsából való koszorú függ, hanem egy halálos kínt, pokoli gyötrelmet szenvedő, sápadt véresre vert ember.”

Tehát az ember ad egy gyakorlatot a gondolkodás bel­ső fölszabadítása céljából és az illetőnek semmi más nem jut eszébe, csak az, ami kényszerítő hatalmak hatására egész neveltetése és életének szokásai alapján jut eszébe, és ezt még magától értetődőnek és helyesnek is találja. Ilyen érzülettel sohasem lehet megközelíteni azt, amit a szellemi kutatás valóban hozni tud. Mert ennek az embernek nem is kellene leírnia azt, amit én a „Geheimwissenschaft”-ban, mint szabad szellemiségből kiformált keresztet áb­rázolok, hanem pl. azt is tapasztalhatná, hogy valahol va­laki egy ablakkeresztről beszél, és ezt leírja neki. Akkor is azt fogja mondani: „nincs jogod ahhoz, hogy egy ablakkeresztről beszélj, mert nekem nem egy vörösre mázolt ab­lakkereszt jut az eszembe, hanem mindig egy fekete kereszt, egy durva, közönséges bitófa, stb.” És ha az ember elmonda­ná neki, hogy hogyan dolgozik az analitikus geometriában a kereszttel, vagyis az abszcissza- és ordináta-tengellyel, ak­kor ezt megtiltaná. És ha Einstein rajzolná le neki az abszcissza-, vagy ordináta-tengelyt, akkor is kizárólag a durva bitófa jutna eszébe. Ezeket a dolgokat csakis igazi tartalmukban kell megnézni, és akkor majd látjuk, hogy milyen hatal­mak működnek a mi időnkben azért, hogy éppen - ahogy talán a mélyen tisztelt hallgatók szavaimból kivehették - annak az ellentétébe vezessenek, ami a mi időnkben, vallási és tudományos vonatkozásban olyan rendkívül szükséges.

Nem csoda, hogy az illető szerző még valami egyéb, sajátságos dolgot is mond. Azt, amit Akasha krónikának ne­veztem, mint olyasvalamit állítottam az emberek elé, ami­nek a segítségével az ember megkísérli gondolatait úgy ki­alakítani, hogy a világ létesülését belső aktivitással tud­ja áttekinteni. Arra kellett számítanom, hogy az ilyen áb­rázolás felvétele közben az ember belső lelki állapota ak­tívvá válik és ezt a lelki állapotot szabad szellemiséggel felemeli az érzékfeletti módon láthatóba. Ez az ember azon­ban a következőt mondja: „és akár hiszik, akár nem - ez a lemondás nem is esik nehezemre. Ha. Dr. Steiner úr az Akasha krónikát illusztrált díszkiadásban ajándékozná ne­kem, el sem olvasnám”. Ez az ember tehát azt hiszi, hogy megeshet vele, hogy illusztrált díszkiadásban kapja ajándékba az Akasha krónikát, hogy passzívan átadja magát ne­ki és semmiképp se kelljen az ő belső lelki aktivi­tására támaszkodni.

Mélyen tisztelt jelenlévők! A mi időnkben feltétlenül szükséges, hogy az, aki munkálkodni akar a felfelé vivő erőkön, az az ilyen jelenségeket gyűlölet és ellen­szenv nélkül vegye szemügyre, de lássa, hogy itt vannak előttünk az összes átmeneti és hanyatlási erők. Sok olyan ember van, aki észre sem veszi, hogy átmeneti erők vannak benne és ezeket sokan ezrek és ezrek követik. Követik az ilyen passzívan vallásos természetű embereket, mert passzívak akarnak maradni, nem akarják azt, ami annyira szük­séges. Nem akarják az objektivitást, az objektív princípiu­mot, vagyis az érzékfelettiséget szabad szellemiségben meg­ragadni. Ehhez pedig aktív, benső lelki beállítottság, sza­bad benső lelki beállítottság kell.

Amit befejezésül még összefoglalásképpen mondani akarok, az a következő. Az antropozófiai szellemtudomány érzékfeletti megismeréseket akar ápolni, olyan megismeréseket, amelyek az előbbi napokban és ma összefoglalva az általam jellemzett eredményekhez vezetnek. Az antropozófiai szellemtudomány nem akar azokhoz a halott fogalmakhoz irányítani, amelyek csakis a holt külső valóságról adnak hírt. Az antropozófiai szellemtudomány nem akarja a tudományt, a megismerést azokra az eredményekre korlátozni, amelye­ket mint hervadt leveleket az értelem a külső, fizikai valóságon hoz létre és amelyek, amikor mint hervadt le­velek az emberi lélekbe helyeztetnek, elszáradnak és él- száradásukkal az ember belső erőit bénítják meg.

Az antropozófiai szellemtudomány a maga eredményeiben inkább a következeket akarja: az élet igazi gyümölcseit, nem hervadt leveleket, olyan életteljes gyü­mölcsöket, amelyek az eleven lélek szellemi táplálékai le­hetnek, mint ahogy a vér a maga keringésével táplálékot ad a testnek. Hogy ez lehetséges legyen, ahhoz a szellemtudo­mánynak a szabadság levegőjére van szüksége. Magát a meg­ismerést kell annak a szabadságnak a szellemi levegőjébe vinni, amely az emberi lélek mélységes mélységeit tudja megismerésre ébreszteni. Igazi szabad cselekvésre, olyan cselekvésre ébreszteni, amely az emberek között harmóniát, szociális harmóniát tud létrehozni. Mert aminek a szociá­lis organizmusban a jelenben kezdődően a legközelebbi jö­vőben történnie kell, annak végül is abból kell származ­nia, amit a teljesen tudatos ember a szabad megismerésében vív ki. Úgy, hogy amit a lélek a maga legbelsőbb világában ennek a megismerésnek életteljes gyümölcseként él át, hogy amit mint szociális működést az egész emberi társadalomba, az egész emberi fejlődésbe tud kivinni, az az emberiséget a jelenből a legközelebbi jövőbe vezesse. Nem hanyatlási, hanem fejlődési erőkkel vezesse az embert új, gyógyító és te­remtő tevékenységhez.