"A kőzetek az isteni bölcsességből eredő fájdalmak megtestesülései. A növények az isteni erkölcsiség és hűség teremtményei. Az állatok darabokra tört isteniség."
Rudolf Steiner
|
Belépés - Regisztráció |
AntropozófiaRudolf Steiner |
<< VisszaA magasabb világok valósága (1)1. A magasabb világok valósága. A szabad szellemi élet és korunk szellemi állapota Oslo, 1921. november 25. Mindenekelőtt szeretném sajnálkozásomat kifejezni, hogy mondanivalómat nem tudom az Önök nyelvén elmondani. Éppen ezért kérem, hogy fejtegetéseimet hallgassák meg német nyelven. Először is szívből köszönöm a most elhangzott rendkívül baráti, kedves üdvözlő szavakat. Remélem, sikerül majd várakozásuknak legalább némileg megfelelni. Az itt összegyűlt egyetemi diákságnak szívemből hálás vagyok ezért az alkalomért, hogy elmondhatok egyet és mást az antropozófus szellemtudományról. Sok éves szellemtudományos foglalkozás révén jól tudom, hogy milyen rendkívül nehéz ezt mai civilizációnk és kultúránk számára valamelyest megvilágítani és hogy milyen könnyen merülnek fel eleinte félreértések. Éppen ezért szeretnék különösképpen köszönetét mondani a diákság meghívásáért, biztosíthatom Önöket, igen nagyra értékelem, hogy éppen az ő részükről találkozom itt is ezzel a közeledéssel, mint ahogyan más országok diáksága is kezd az antropozófus szellemtudomány iránt érdeklődni. Mai esténk témájául „A magasabb világok valóságát” kívánták. Mivel alapjában véve egész több évtizedes munkásságom voltaképpen e magasabb világok valóságának nagy kérdésére keresi a választ, így megértik, hogy egy rövid esti előadás eleve nem adhat valami teljeset és kielégítőt. Igyekszem néhány irányvonalra rámutatni és utalni arra, hogy hogyan jutunk a magasabb világok valóságához. Ma természetesen még nem tudok valami maradéktalan bizonyítékot kifejteni - a következő napokban más alkalmakkor lesz még néhány lehetőségünk - most csak utalni tudok e bizonyítékokhoz vezető utakra és irányokra. Az antropozófus szellemtudomány nem beszélhet a magasabb világok valóságáról anélkül, hogy rá ne mutatna a hozzájuk vezető utakra. Ezek az utak a legkevésbé sincsenek ellentétben azzal, ami az utóbbi évszázadokban oly csodálatra méltóan alakult ki az emberiség tudományos törekvése, a tudomány szelleme révén. Ha egyik-másik részről éppen az antropozófus kutatás tudományosságát vonják kétségbe, úgy e kutatás szerint e kétségek mindenképpen félreértésen alapulnak. Mert az antropozófia nem kíván valamiféle laikus módon beszélni, hanem épp oly tudományos lelkiismerettel, belső tudományos fegyelemmel és metodikával kíván a magasabb, érzékfeletti világokhoz közeledni mint ahogyan a világ természettudományos szemlélete közelít régtől fogva a természet törvényeihez. Ha azonban ugyanolyan szabatosan akarunk az érzékfeletti világokhoz jutni, ahogy a természettudomány igyekszik eredményeit elérni, akkor mind az eredmények, mind pedig e kutatási módszerek tekintetében túl kell lépnünk azon, amit ma általában tudományosnak tekintenek. Az antropozófus szellemtudomány teljességgel olyan alapon nyugszik, ahol mindazt megéljük, ami a modern tudományt naggyá teszi. A modern tudományt az érzéki világ lelkiismeretes megfigyelése, a kísérletezés és a megfigyelés és kísérlet eredményeinek értelem- szerű mérlegelése tette naggyá. Az antropozófus szellemtudomány útravalóul magával óhajtja vinni mindazt, amire ez a kutatás megtanít, amikor belemerülünk, és azután túlhalad a ma elismert tudomány eredményein és kutatási módszerein is. Túlhaladása elsősorban annak felismerésén alapul, hogy az embernek a természettudományon nevelődött kutatási képessége bizonyos határokhoz ér. Aki ért a természettudományos kutatáshoz, az jól tudja, hogy az emberi létnek az emberi lélek örök jelentőségére vonatkozó nagy kérdése, az úgynevezett sorskérdés és a halhatatlanság kérdése, vagyis a magasabb világokat legszélesebb értelemben érintő kérdések a modern természettudományos kutatás határain kívül esnek. Felismerjük, hogy egész gondolkodásmódunk, megismerő képességünk és lehetőségünk az érzékelésen alapuló kutatás folyamán alakult ki és azon nyomban határához ér, amint az érzéki világon túl akar lépni. Az antropozófia teljesen egyetért korunk elismert kutatóival, amennyiben azt állapítják meg, hogy az átlagos emberi tudat számára léteznek ilyen határok. E határokon számos törekvés filozófiai módon kíván túllépni. Amit azonban az emberi értelem és érzület elgondol az érzéki világon túli dolgokról, az mégsem állhat meg bizonyos szigorú kritika előtt. Nem kielégítő voltát mindenekelőtt azzal árulja el, hogy mintegy ürességben tapogatózik; az értelem megérzi, hogy rá van utalva arra, amit az érzékek nyújtanak számára. Ha pedig az értelem az érzékek elénk táruló kárpitját át akarja törni, akkor - amennyiben megmaradunk szokásos tudatunknál - önmagára hagyatkozva voltaképpen elvesztette tartalmát. Vannak mélyebben érző emberek, akik ma lelki és szellemi igényeiket igazolni szeretnék a tudomány előtt és nem elégednek meg azzal, hogy valamely hitnek átadják magukat, hanem tudni is szeretnének valamit az időn túli dolgokról. Ezek igen gyakran menekülnek ma valamilyen misztikához. Úgy hiszik, hogy lelki életük mélyébe merülve megkaphatják azt, amit a külső tudomány nem adhat meg nekik. Úgy hiszik, hogy lelki mélységeikből felmerülhet valami, ami elhozza a kinyilatkoztatást az emberi lélek örök értékéről, örök jelentőségéről és az emberi léleknek az isteni-szellemi világgal való összefüggéséről. Az ilyen közönséges értelemben vett misztikával azonban éppen egy mélyebb lélektan nem érthet egyet. Egy mélyebb lélektan ugyanis ismeri az ember megismerő képességének minden rejtett útját. Az átlagos tudatnak persze megvannak az emlékei, emlékezetének kincsei és mindig újra előveszi őket; az egészséges lelkiéletnek szüksége van erre. A lélek mélyén azonban sok minden rejtőzik, ami belevegyül ezekbe az emlékekbe, ezek lényegét ez az átlagos tudat nem tekinti át. Sok misztikus kutat az emberi lélek mélyén olyasmit, amit magasabb világok megnyilatkozásának tekint, a lélek igazi ismerője számára ez talán csak a régmúlt kisgyermekkor érzéki benyomása. A lélek kutatója tudja, hogy milyen változáson mehet keresztül az, amit korai gyermekségünk idején öntudatlanul veszünk fel lelkünkbe, milyen másként léphet fel idősebb korunkban. Sokan vélnek lelkükben misztikus módon isteni szikrát találni, míg lelkük mélyéből csupán átváltozott gyermekkori élményeket hoznak fel. E két zátony áll előttünk, ha komolyan és becsületesen közeledünk vágyakozva, kutatva a magasabb világok valóságához. A komoly szellemi kutatónak óvakodnia kell a spekulatív filozófiától, amely pusztán értelmi mérlegeléssel szeretné áttörni a külső érzéki világot, hogy valamiféle túlvilághoz érjen, de óvakodnia kell az olyan misztikától is, amely alapjában véve csak átalakult emlékeket hoz fel az emberi lelkület mélyéből. Mindkét irányban áthághatatlan határokkal találkozunk: egyfelől az érzéki világgal, amit az átlagos tudat nem tud áttörni, másfelől, az ember emlékezetvilágával - amelyet az egészséges lelkiélet nem nélkülözhet. - Ez befelé jelent határt, amit az átlagos tudat valójában csak illúziókkal és fantazmagóriákkal tud átlépni. Az antropozófus szellemi kutatás e két zátonyt elkerülve szeretne eljutni a magasabb, érzékfeletti világok igazi megismeréséhez. Ezért becsületesen és nyíltan beismeri, hogy a mindennapi életben és tudományban megszokott megismerő képességeknek e két határhoz kell érniük. Velük tehát nem hatolhatunk a magasabb világokba. Az antropozófus szellemtudomány ezért arra törekszik, hogy a lélekben szunnyadó, de az átlagos tudat számára nem tudatos képességeket felemelje a tudat szintjére és először továbbfejlessze őket, hogy azután e kialakult képességekkel kezdjen a magasabb valóság kutatásához. Ez a szellemi kutatás nem valamiféle ködös misztikából indul ki, hanem éppenséggel megszokott életünk képességeiből; ezeket a képességeket azonban nemcsak továbbfejleszti, hanem lényegesen más képességekké alakítja. A becsületes szellemi kutatónak először is az emberi emlékezés képességére kell figyelnie, ennek korlátairól, határairól már szóltunk. Az emlékezés képessége mindennapi életünkben lehetővé teszi, hogy önként, vagy önkéntelenül újra meg újra képekben varázsoljuk lelkünk elé azt, amit születésünk vagy egy későbbi időpont óta tapasztaltunk, átéltünk. Ezt a tényt a lélektan általában nem értékeli teljes fontosságában, az antropozófia, viszont teljes súlyával az emberi lélek elé tárja. Az emberi tudat középpontjába önként képzeteket, fogalmakat, vagyis gondolatokat próbál hozni, éppen úgy, ahogy ez egyébként csak az emlékezésnél, a memóriánál történik. Ilyen módon törekszik az első magasabb megismerő-képesség kialakítására, éppen a gondolkodás erejével végzett egyes gyakorlatok révén. De nem áll meg a gondolkodáserő azon formájánál, ahogy ez a mindennapi emlékezetben megnyilvánul. Továbbhalad egy bensőleg teljesen rendszerezett, szisztematikus meditációhoz, nem a ködös misztikában emlegetett önkényes meditációhoz. Itt először elvileg utalok arra, hogy miről van szó. Ezt pontosabban különböző könyveimben találják meg minden részletében, és egyes részleteket itt még ki kell fejtenem a következő napokban. Elsősorban a „Hogyan juthat az ember a magasabb világokról való megismeréshez?” és az „Okkult tudomány körvonalai” című könyveim tárgyalják ezeket a részleteket. A több évtizedes stúdiumot itt csak elvileg néhány irányvonallal jelezhetem. Arról van szó, hogy az ember gondolkodó erejét erősebbé, intenzívebbé fejlesztjük, mint ahogyan az átlagos életben és a szokásos tudományban működik. Ha egy izmunkat munka közben különösen megerőltetjük, akkor ez az izom erősödik. Amit így egy külső testrésszel végzünk, azt a szellemi kutató lelkierőivel végzi el teljesen szisztematikusan. Tudatának középpontjába teljesen tudatosan, teljesen szabadon egy könnyen áttekinthető képzetet vagy képzetkomplexumot állít és tudatával egy ideig - egyiknek hosszabb, másiknak rövidebb idő kell, képessége és koncentrációs készsége szerint - megmarad ennél az áttekinthető képzetnél. Kérem, figyeljenek arra, hogy áttekinthető képzetről beszélek. Ez rendkívül fontos. Ha meditációnkhoz, gondolat-gyakorlatunkhoz egyszerűen megszokott emlékeink tárházából merítenénk, akkor nem jutnánk dűlőre. Mert amit gondolkodásunk kincseiből merítünk, abban sok a reminiszcencia, az élet nem tudatos benyomása és ezek hatnának, amikor gondolkodva gyakorlatokat végzünk velük. A helyes antropozófus meditációt semmi olyan hatás nem érheti, ami az öntudatlanból merít. Minden legyen áttekinthető. A teljes meggondoltság uralkodjék mindenen. Ezért olykor, helyesen megkövetelik azt, hogy aki az antropozófus szellemtudomány kutatója akar lenni, forduljon egy tapasztalt kutatóhoz és kérjen tőle gyakorlatokat. Ha olyasmit gyakorolunk, amit valamilyen módon magunk keresünk vagy mástól kérünk, akkor tudatunkba új dolgok kerülnek, ahogyan az érzékelés elénk táruló tapasztalatai sem lelkünk mélyéből bukkannak fel, hanem mint új dolgok kerülnek be lelkünkbe. Nem arról van szó, hogy egy ilyenféle képzet tartalmából merítünk valamit, hanem hogy az a tudatunkba az érzékelés tapasztalatának újszerűségével lép be és lelkierőinkkel azután vele maradunk. Ahogyan izmainkkal munkát végzünk, úgy dolgozunk lelkierőinkkel, ha belső koncentrációval állhatatosan megmaradunk egy ilyen képzet mellett. Ha ügyelünk rá, hogy e gyakorlat könyveinkben leírt valamennyi részletét figyelembe vegyük, akkor nem esünk áldozatul semmiféle szuggesztiónak vagy autoszuggesztiónak, hanem akaratunk teljes kifejtésével végezzük az ilyen gondolati gyakorlat minden pillanatát. Bizonyos idő múltán pedig érezni fogjuk, hogy belső lelkierőnket fokoztuk, intenzívebbé tettük. Naponként nem kell sok időt fordítanunk e gyakorlatokra, de fontos mindig újra ismételni őket. Van akinek hosszabb időre van szüksége, van aki már néhány hónap alatt jelentős eredményt ér el, némelyeknek évekre van szükségük. Elvben azonban mindenütt ugyanaz a helyzet: az ilyen gyakorlatok erősítik a lelkierőket, különösen a gondolkodás erőit. És végül eljutunk arra a pontra, ahol elérjük az úgynevezett imaginatív gondolkodást. Ami ekkor kifejlődik, azt azért neveztem imaginatív gondolkodásnak, mert lassanként észrevesszük, hogy gondolkodásunk kikerül a mindennapi életnek és a szokásos tudománynak megfelelő absztrakcióból és intellektualizmusból. A tisztán belső gondolkodást olyan képszerűség ragyogja be, olyan elevenség melegíti át, mely éppenséggel megfelel a külső érzéki benyomásoknál megnyilvánuló elevenségnek és képszerűségnek. Rendkívül fontos ezt tekintetbe vennünk, mert jól tudjuk, hogy a külső érzékelés benyomásaira figyelve, minden intenzív, telített. Egész emberi mivoltunkkal átadjuk magunkat ezeknek a külső érzéki benyomásoknak. Ha azonban figyelmünket elfordítjuk róluk, és átadjuk magunkat a megszokott élet és tudomány gondolkodásának, úgy ez a gondolkodás halvány lesz és nem elég meleg. Indokoltan beszélünk az absztrakt gondolkodás halványságáról. És az életben és tudományban megszokott mindennapi gondolkodás csaknem mindig absztrakt. Csak azok a gondolatok telítettek, melyek azon nyomban keletkeznek, amikor a külső érzéki valóságnak adjuk át magunkat. Ha azonban az említett gondolati gyakorlatokat végezzük, akkor a puszta közvetlen belső átéléssel jutunk el ehhez az elevenséghez, bensőséges telítettséghez. Akkor valóban elérjük a képszerű, imaginatív gondolkodást. Csak tisztában kell lennünk azzal, hogy ebben az imaginatív gondolkodásban először nincsen előttünk vagy bennünk még valamilyen külső szellemi valóságnak megfelelő jelenség. Lassanként azonban észrevesszük ennek az imaginatív gondolkodásnak reális, objektív jelentőségét, ha a következő belső tapasztalatra teszünk szert. Mindenki tudja, hogy a felnövekvő kisgyermek agyveleje lassanként alakul olyan csodálatos szervvé, amilyenné azután élete során válik. Elmondhatjuk, hogy az agyvelő először plasztikus szerv és elviseli, hogy a lélek alakítható erői egész felépítésébe, tekervényeibe belevésődjenek. Ez a gyermek életének első éveiben történik. Egy bizonyos ponton megáll, ehhez az ember szokásos természetes fejlődésével és a szokott neveléssel érkezünk el. Amit ilyen módon elértünk, azzal igyekszünk azután eligazodni mindennapi életünkben és továbbhaladni a tudományban. Gyermekkorunkban évről-évre fejlődtünk, egyre több képességre tettünk szert. A képességek gyarapodását újra tapasztaljuk, ha az imaginatív megismerésre törekszünk. Azt tapasztaljuk, hogy a gondolkodás gyakorlásának említett tevékenysége révén megint átdolgozunk magunkban valamit, ami most plasztikus. De azt is érezzük, hogy amin most dolgozunk, - mondhatnám, lelki-szellemi módon barázdálódik, ahogyan gyermekkorunkban a fizikai agyvelő barázdálódott - az az ember érzékfelettisége, lelki-szellemi mivolta, ami elkülönül a fizikai testtől. Egy idő múlva úgy érezzük, hogy most egészen másként viszonyulunk a megismerés külső és belső határaihoz. Éppen mint szellemi kutatóknak kell igazat adnunk azoknak, akik a megismerés ilyen határairól beszélnek. Érezzük azonban, hogy újonnan kifejlesztett képességeinkkel most lassanként valóban átlépjük a megismerés határait. Ha elérkezett ez a belső tapasztalás, belső átélés, ha valóban érezzük, hogy nem kell megrekednünk a pusztán érzéki világnál, hogy képszerű, eleven gondolkodásunkkal tapasztalunk valamit, ha az érzékek kárpitját áttörjük, bensőnkbe pillantva pedig olyasmit tapasztalunk, amit a természettudomány nem tapasztal, a szokásos misztika viszont csak illuzórikus módon tud a lélek elé tárni és ha ezt tehát becsületesen, belső fejlődés eredményeképpen éljük át, akkor biztosak lehetünk abban, hogy olyan úton haladunk, mely valóban elvezethet a magasabb világokhoz. Először még nem tárul elénk semmilyen külső dolog. Csak a régi erőinket erősítettük meg, tettük intenzívebbé. De hamarosan észrevesszük, hogy emberi tudatunk- bán most valami fontos, lényeges történik. Lassanként ugyanis valamilyen belső szemléletünk lesz, amely kiterjed a születésünk óta eltelt egész eddigi életünkre. Igen, ezt az érzékfeletti valóságot éljük át legelőször: születésünk óta eltelt saját belső életünk áttekinthető tablóját. Ez az áttekinthető tabló pedig ügy fejeződik ki, hogy gondolkodásunk viszonya megváltozott külső észleleteinkhez, a külsőleg adott dolgokhoz és belső élményeinkhez. Gondolkodásunk a mindennapi életben bontakozik ki. Gondolkodunk valami felől. A gondolatok a lélekben vannak, szubjektívek. Gondolati tevékenységünket a külső dolgoktól elkülönülnek érezzük. Most saját születésünk óta lezajlott lelkiéletünk tablója áll előttünk. Azt mondanám, hogy a gondolatok belehúzódnak ebbe a szövedékbe. Benne érezzük magunkat e szövedékben. Azt mondjuk magunknak: csak most kezded magadat igazán érteni. Át kell adnod gondolataidat annak, ami objektíve tudatod elé tárul. Ez az antropozófus szellemi kutatónál először még bizonyos, mondhatnám, fájdalmas tapasztalatot is indokol. Az antropozófus szellemi kutatónak élményeivel több oldalról kell ilyen fájdalmas tapasztalatokat átélnie. Nem szabad visszariadnia attól, hogy bensőleg bizonyos módon súlyos, gyakran fájdalmas dolgokat éljen át. Erről ma még más szempontból is szólnom kell. Most azonban életünk e tablójával kapcsolatban azt éljük át, hogy saját lényünket bizonyos belső nyomasztó érzéssel éljük át. Nem azzal a könnyedséggel érezzük át, amivel egyébként a gondolatokat, képzeteket hordozzuk, vagy a bennünk élő érzéseket, akarati impulzusokat, kívánságokat és hasonlókat, hanem nyomasztónak érezzük. Röviden, éppen e szorongásban érezzük meg realitását. Ha nem érezzük nyomasztónak, akkor még csak gondolat-képződménnyel van dolgunk, és nem a realitással. Ha azonban az előzőleg szabadon kibontakozott gondolat-szövedékeket belevisszük ebbe a nyomasztó élménybe, akkor ez megvéd attól, hogy imaginatív megismerésünkkel illúziók, víziók, hallucinációk jöjjenek létre. Ezt gyakran szemére vetik az antropozófus szellemtudománynak. Azt mondják, hogy gyakorlataival csak víziók, hallucinációk jönnek létre. Mintegy elfojtott idegerőket hoz a tudat felszínére és amit a magasabb világokról elmond, annak valósága nem bizonyítható. Hacsak a ma elmondottakat veszik figyelembe, akkor is megérzik, hogy az antropozófus szellemtudomány útja ellentétes minden vízióhoz, hallucinációhoz, vagy éppenséggel médiumitáshoz vezető úttal. Minden, ami médiumitáshoz, hallucinációhoz, vízióhoz vezet, az végtére csak a test megbetegedett szerveiből ered, ezek szellemi-lelkiségüket mintegy patologikus módon lehelik a tudatba. Mindez az érzéki tapasztalás alatt foglal helyet. A kifejlesztett imaginatív megismerés azonban a szokásos érzéki észlelés felett van és éppen az objektivitás útján alakítjuk ki, nem a beteges belső útján. Ezért teljes félreértés, ha az antropozófus szellemi kutatásként jellemzett módszert ilyen patológiával vádolják. Ellenkezőleg, éppen mivel a leírt imaginatív megismerést teljesen szabad tudattal ragadjuk meg, minden hallucinatív, médiális jelleg felismerésére képessé válunk. Az e fajta pszichopátiát senki sem utasítja el szigorúbban, mint az, aki lelkiségét nem szorítja beljebb testébe, ahogy a hallucináló, hanem éppen a leírt munkálkodással kiemeli belőle és eljutott oda, hogy saját születéséig terjedő életét ilyen tablóban tekintse át. Az imént jellemzett realitás észreveteti velünk, hogy most valóban nem pusztán gondolatokat ragadtunk meg, hanem azokat az eleven erőket, melyek földi életünk kezdetétől működnek organizmusunk építésén. Ami így imaginációként tárul fel, az éppen a bennünket növesztő erők összessége, a táplálkozásunkban is működő erők összessége. Ezért nevezi az antropozófus szellemtudomány az emberben így felfedezhető érzékfeletti hatást étertestnek, vagy formaképző testnek. Amint látják, az ember lényének egy magasabb részét egészen szisztematikus módon fedezzük fel, ez testünk formálásán dolgozik, mint lényünk érzékfeletti része. Az elénk táruló tablóban nem úgy mozgunk, mint mindennapi gondolatainkban, hanem a nyomasztó érzésünkből éppen a realitást érezzük meg és észrevesszük, hogy amit bensőleg szemlélünk, az egyébként organizmusunkban tevékenykedik nem tudatos módón. Nem fantasztikus kitalálás, amit az antropozófus szellemtudomány érzékfeletti, éter- vagy élettestnek nevez. Ez nem a régi hipotetikus életerő, amit a tudomány jogosan elejtett, hanem teljesen reális szemléletből adódik és a megerősített, fejlesztett gondolati élet valóságává válik, mint ahogyan a külső érzéki világ is valóság. E valósághoz nem homályos misztikus fejlődések vezetnek, hanem a teljesen normális gondolkodó képesség erősítése, fokozása és a szabad, tisztán szellemi-lelki Énhez való eljuttatása. Ez tárja lelkünk elé ezt az első magasabb valóságot. Mivel földi emberként először csak saját élő mivoltunkat tekintjük át időrendben tablószerűen, ezért tovább kell haladnunk az érzékfeletti világokhoz vezető úton. Ez úgy történik, hogy a lélek további szunnyadó erőit megint gyakorlatokkal hozzuk felszínre. Tudjuk, hogy az emberi életben nemcsak emlékezés, tehát a képzetek rögzítése, létezik, hanem feledés is. A mindennapi életben a felejtés sokszor sajnálatosan könnyen történik. Aki azonban sokat élt gondolatai között, az tudja, hogy a gondolatok gyötörhetnek is bennünket és teljes kioltásuk igen fáradságos. Ez különösen akkor lesz igen nehéz, ha a leírt szisztematikus módón meditálunk, ha belső mély gondolkodásunkat fejlesztjük ki. Ha így bizonyos képzeteket tudatunk középpontjába helyezünk és fokozzuk a gondolkodás erőit, akkor e képzetek nem akarnak mindjárt eltűnni. Nyomasztanak bennünket. Csak úgy nyomhatok el, ha ezt ismét egészen szisztematikusan gyakoroljuk. Kissé paradox kifejezéssel, mintegy mesterségesen kell a felejtést, a rögződő képzetek kioltását gyakorolni. Az említett könyvekben megint csak részletesen leírtam sok olyan gyakorlatot, mellyel fokozzuk a képzet elnyomásához szükséges erőt. Ha sokáig gyakoroljuk a képzetek kioltását, eljutunk odáig, hogy tudatunkat teljesen éberen ki tudjuk üríteni. Ez nem olyan lényegtelen kijelentés, mint gondolni lehetne. A megszokott élet során a legtöbb ember elalszik egy idő múlva, ha tudatát megpróbálja teljesen kiüríteni. A tudat kiürítése még nehezebb, ha előzőleg meditatívan feltöltöttük megerősített képzeteinkkel. Ezt azonban gyakorolnunk kell. Ezáltal lassanként eljutunk oda, hogy nemcsak egyes képzeteket oltunk ki, nemcsak velük kapcsolatban ürítjük ki tudatunkat, hanem folyamatos erőfeszítéssel lassanként elérjük, hogy eddigi életünk egész említett tablóját eltávolítsuk tudatunkból. Ez csaknem az egész életünk, mintegy idővé vált térben vagy térré vált időben. Eddigi életünk egész tablója van előttünk. A jelzett gyakorlatok révén lassanként megszerezzük azt a képességet, hogy e tabló elsajátítása után az egészet eltávolítsuk tudatunkból és tudatunkat kiürítve mégis ébren maradjunk. Ez a magasabb világok valósagához vezető út igen fontos szakasza. Mert ha ilyen módon elérjük, hogy tudatunkat teljesen kiürítsük, miután előzőleg megtöltöttük saját élettablónkkal, étertestünk szemlélésével, akkor nem a semmi van előttünk. Felismerjük ugyan, hogy az érzéki világ most nincs körülöttünk - éppoly kevéssé van körülöttünk, mint a mély álomtalan alváskor, - de felmerül egy eddig ismeretlen világ, érzékfeletti lények és folyamatok világa. Ezt azután fedezzük fel, miután saját életünk tablóját tudatunkból eltávolítottuk. Egyszerűen képtelenség az ilyen erőfeszítések után felmerülő dolgok felől azt mondani, hogy ezek az élet puszta reminiszcenciái, vagy illúziók volnának. Aki reálisan átéli, az közvetlen átélésből tudja, hogy valósággal áll szemben, ahogyan a külső érzéki valóságról is tudja, hogy valóság. Mindennek a lényege azonban az, hogy a hallucináló, vizionáló ember elveszíti megszokott tudatát. A hallucináló ember hallucinációkban él. Szokásos meggondoltsága nincs jelen. Aki viszont az általam leírt módon iskolázza magát, az egészséges emberi értelméből, szokásos megfontoltságából semmit sem veszít el. Megmarad minden előbbi képessége és az új érzékfeletti világok most felmerülő látványából mindig vissza tud tekinteni. Ahogyan emlékeire visszapillant, úgy mindig vissza tud nézni arra, amit tudata mindennapi életében, a tudományban elsajátíthat. Tehát, ha így iskolázza magát, az érzékfeletti világ teljes észlelésébe beleviheti tudatos gondolkodását, akarattal teljesen áthatott gondolkodását. Az érzékfeletti világról az értelemnek, észnek megfelelően úgy tud beszélni, ahogyan egyébként a tudomány beszél az érzéki világról. Mivel e magasabb világokat a mindennapi értelemmel, tudományos módon írja le, ezért bárki követheti, akkor is, ha nem lett szellemi kutató, vagy kutató antropozófus, hanem egyszerűen egészséges emberi értelmével gyakorol kritikát. Az antropozófus kutató az egészséges emberi értelmet a magasabb világok minden megismerési lépésébe beleviszi, ezért közléseit nemcsak a szellemi kutató érti meg. A szellemi kutató közléseinek olyan formát kell ölteniük, hogy egészséges emberi értelemmel követhetőek legyenek. Ez nemcsak az imaginatív gondolkodásra érvényes, melynek révén először csak a földi élet jelenik meg számunkra, hanem az előbb tárgyalt megismerési fokra is, amit könyveimben inspiratív megismerésnek neveztem. Kérem, ne ütközzenek meg az ilyen kifejezéseken. Ez nem jelent semmiféle babonát vagy hagyományt, hanem csakis azt, amit leírok. Azért nevezem inspiratív megismerésnek, mert most az érzékfeletti világ valóban úgy jut megszokott lelki világunkba, ahogyan a külvilágból a levegő realitásként jut légzőszerveinkbe. Az inspiratív megismeréssel élő szellemi kutató a következő helyzetben van. Először a szokásos lelkiállapotból indulunk ki. Miután előbb elsajátítottuk a tudat kiüresítésének képességét, lehetőségünk van arra, hogy bárhol tartózkodjunk időben és térben, bármi legyen is a tudatunkban, ki tudjuk üresíteni. Bizonyos kiindulási pontoktól fogva azután megjelenik valami az érzékfeletti világ lényegéből, folyamataiból. Olyan ez, mint a belégzés, az inspiráció. A szellemi világot belélegezzük mindennapi világunkba. És ismét elég erősnek kell lennünk, hogy visszaállítsuk megszokott tudatunkat és általa ítéljük meg a szellemi világot. A szellemi világ állandó ki- és belégzése történik, a megszokott tudatba való mindig megismétlődő visszatérése. Ez teszi az embert a szellemi világokkal kapcsolatban is teljesen megfontolttá. Az inspiráció kifejezés helyénvaló, ez kiderülhet abból, amit csak összehasonlításul szeretnék felhozni. A mai szellemi kutató nem közeledhet a magasabb érzékfeletti világokhoz ugyanolyan módon, ahogyan régebben, főként az ember őskorának népei közeledtek. Fennmaradt a mód, ahogy a keleti népek a magasabb világokhoz közeledtek. Ázsiában még ma is létezik ez sokféle dekadens formában. Másfajta testalkat és felépítés mellett mint jóga-gyakorlás szerepel. Ennek átvétele nyugaton semmiképpen sem lehet üdvös. Ugyanis ösztönösen, öntudatlanul megy végbe, míg mindaz, amit leírtam, teljesen tudatosan, az akarat teljében történik meg. Bizonyos módon mégis tanulhatunk valamit abból, ahogyan az emberi fejlődés régebbi ösztönös korszakaiban akartak a magasabb világokhoz és hatásaikhoz emelkedni. A régi hindu jóga-gyakorlataiban lélegzetének szabályozására törekedett, hogy ne a megszokott módon lélegezzék, hanem szabályozottan, rendezetten, vagy helyesebben átrendezett módon, tudatosan, tudatának állandó jelenléte mellett, míg a szokásos lélegzés teljesen öntudatlanul, pusztán organikus folyamatként megy végbe. A belélegzés-kilélegzés ritmusának átélésével a jóga tanítvány beleélte magát a világ ritmusába és a légzés fizikai ritmusában átélte a szellemi világok be- és kilélegzésének szellemi ritmusát, ahogyan ezt nyugati civilizációnk számára alkalmas módon le is írtam. Valóban egy ritmusba éljük bele magunkat. A földi létünknek megfelelő életet mintegy állandóan újra inspirálhatja az érzékfeletti magasabb világ. Mi ez az érzékfeletti magasabb világ? Az imaginatív szemlélet révén előzőleg megismertük a földi életünk során bennünk működő éter- vagy képzőerő testet. Ezt az éter- vagy képzőerő testet visszaszorítottuk. Új világot fedeztünk fel. Amennyiben ebben az új világban élünk, nincs jelen az érzéki világ. Csak mint emlék van ott, ahogyan kifejtettem. A felfedezett új világban azonban magasabb valóságot fedezünk fel, mely éter- vagy képzőerő testünket úgy dolgozza át, úgy hatja át, ahogyan étertestünk fizikai testünket áthatja. Az antropozófus szellemtudomány megint csak nem fantáziái, hanem a magasabb valósághoz vezető szigorúan szisztematikus úton járva beszél az ember asztráltestéről, amelyet ilyen módon fedez fel. Ez áthatja az éter- vagy képzőerő testet, de más világokban él. Ha megfigyeljük azt a világot, ahol az asztráltest úgy él az Énnel, ahogyan testileg az érzékelhető dolgok közt élünk, akkor felfedezzük azt a szellemi-lelki világot, ahonnan az ember leszállt, amikor születése, illetve fogantatása révén az apjától és anyjától kapott fizikai anyaghoz kötődött. Az ember lényének örök, halhatatlan magvát fedezzük fel a megszerzett közvetlen szemlélettel, amely az egészséges emberi értelemmel az említett okokból felülvizsgálható. Ma különösképpen rossz néven veszik, ha nem általánosságban, panteisták módjára beszélünk valamilyen elmosódott, mindent átható szellemi világról, hanem felemelkedünk annak a szellemi-lelki világnak speciális leírásához, melyből születésünk révén leszálltunk a fizikai létbe, és ahová a halál kapuján áthaladva ismét felemelkedünk. Tehát nem spekulációval vagy ködös misztikus érzelemmel, hanem szigorúan rendszeres szemléléssel fedezzük fel, mint valóságot. Rossz néven veszik, ha ezeket a világokat úgy írjuk le, mint például magam is az „Okkult tudomány körvonalaiban”. Egyszerű hasonlattal szeretném megértetni, hogy e világok valójában hogyan írhatók le. Mit élünk át, ha a szokásos emlékezésre és emlékezetre pillantunk? Átéltünk egyet és mást életünkben. A régen elmúlt dolgok külsőleg már nem reálisak, hanem emlékezetünk képeiben tárulnak elénk. Az élményt az ilyen képből újra felépítjük. Mintegy belénk húzódott a külvilágból, lelki tartalommá vált. Lelkünk tartalmából pillanatonként felépítjük emlékeink egész világát, a bennünket átszövő külső élmények világát. Bensőnket gondolati, érzésbeli, akarati életünk felfogja, megragadja, megérti. Bensőnket megértve lelkünk elé varázsolódik az élmények külső világa. De mit ragad meg az imagináció és inspiráció? Nemcsak azt, amit földi életünkben vettünk fel, hanem az egész embert. Felismerjük, hogy az étertest valamennyi emberi szervben működik és egész életünk során egységes marad. Felismerjük, hogy az asztráltest születésünk és fogantatásunk előtt egy szellemi-lelki világban hordozza lényünk örök magvát, belénk hatol, dolgozik bennünk. Az ember mintegy teljesen átlátszóvá válik. Felismeri, hogy fizikai mivolta a szellemiség hatásából ered. Ahogyan emlékezetünkbe tekintve felépítjük magunknak földi életünket, úgy most mélyebben tekintünk bensőnkbe, és nemcsak azt ragadjuk meg, amit földi életünk során fogadtunk be szellemileg-lelki- leg, hanem azt is, ahogyan szerveink felépültek, ahogyan étertestünk, asztráltestünk és Énünk beleszövődik fizikai testünkbe. Ahogyan az emlékezés révén étertestünkbe jutunk, ugyanígy e látással nagy kozmikus élményekhez juthatunk el. Az ember ugyanis jelen volt mindannál, ami a vele kapcsolatos világban szellemileg, lelkileg és fizikailag lejátszódott. Ha önmagát a leírt módon átlátja, akkor önmagát szemlélve felismerheti, hogy történelmileg milyen események révén alakult ki, milyen események révén fejlődött a kozmoszban az egész emberi lény. Aki e gondolat teljes horderejét felfogja, az már nem találja különösnek, hogy az „Okkult tudomány körvonalai”-ban leírtam, hogy az ember, ahogy eredetileg formálódott, nemcsak a Földdel volt kapcsolatban, hanem a Földet megelőző régebbi metamorfózisokkal, a planetáris világokkal is. Az emberben levő képességekkel látható, hogy a Föld majd ismét más planetáris állapotokba kerül. Az emberből kiindulva ezt nemcsak átláthatjuk, de valóban behatolhatunk a magasabb világokba. Felismerhetjük, hogy a földi ember körül elterülő megszokott világok magasabb szellemi világok, érzékfeletti világok hatásaiból erednek. Csak meg kell ismernünk az antropozófus szellemtudomány minden erőfeszítését, amely ezekhez az eredményekhez vezet. Gyakran azt hiszik, hogy amit az antropozófus szellemi kutatás a magasabb világok valóságáról elmond, azt valamiféle ötlet alapján, szubjektív mérlegelésből vagy éppen fantáziálás nyomán beszéli el. Ez nincs így. A klinikai kutatást, csillagászatot részleteiben meg kell tanulni. Ez nehéz dolog. Azonban még nehezebb az, amit az ember így, mondhatnám, bensőleg kísérletezve hódít meg, hogy eljusson a magasabb világok szemléléséhez. Ez még több odaadást, gondosságot, benső lelkiismeretet és metodikát igényel. Amit itt komoly és becsületes értelemben szellemtudományként írunk le, az merőben különbözik a szokványosán fellépő okkultizmustól, misztikától és egyebektől. Ahogyan a tudomány viszonylik a babonához, ügy viszonylik ez a szellemtudomány a szokványos okkultizmushoz, mely különféle médiumok vagy külsőleges, meglepő tények laikus gyűjtögetésével akar megismeréshez jutni. A modern babona e speciális alakját legbiztosabban a lelkiismeretes módszereket kialakító, komoly és becsületes szellemi kutatás küzdi le. Ha az ember ilyen módon eljutott az inspiratív megismeréshez és ezzel annak a világnak szemléléséhez, melyet a születéssel vagy fogantatással elhagyott és majd halála után ér el ismét, ha tehát az ember e világokba lép be, akkor bensőleg ismét olyasmit tapasztal, ami megszokott tudatának vetületében - hiszen a megszokott tudatban minden érzékfeletti igen bizonytalan érzések és hasonlók alakjában jelentkezik - pesszimizmusként jelenik meg. Amit a szellemi kutató inspiratív megismeréssel él át, az pesszimizmusként jelenik meg neki. Miért? Mert a szellemi kutató e magasabb világokba lépve valóban mélységes fájdalomhoz, átfogó nélkülözéshez hasonlót érez. Éppen a könyveimben leírt gyakorlatok révén kell magát felvérteznie, előkészítenie, hogy ezt a fájdalmat emelt fővel, bátran elviselje. Milyen ez a fájdalom? Ezt a fájdalmat realitásként ismeri meg. Ez a fájdalom voltaképpen intenzív vágyakozás, nem más, mint annak az erőnek az átélése, melynek révén a lélek születésével belép a szellemi világokból a fizikai életbe. A lélek a fizikai világ utáni vágyakozásban éli át a szellemi világban töltött élet legutolsó időszakát, ezután leszáll a fizikai létbe. E vágyakozás utóérzése a fájdalom. A magasabb világokba vezető út lényege, hogy a szellemtudományban nemcsak elvontan, elméletileg élünk át valamit, hanem egész emberi mi- voltunkkal, érzésünkkel és akaratunkkal merülünk bele. Teoretizálás nem elég ahhoz, hogy antropozófiai úton jussunk az érzékfeletti világokba. Amit e szellemi kutatás módszerein át kell élni, az minden fokán morális előkészítést igényel. Alapjában véve nem is létezik az egész ember testi, lelki, szellemi, morális megszilárdításának jobb előkészítése, mintha azokat a gyakorlatokat végezzük, melyek az érzékfeletti világok valóságának eléréséhez szükségesek. A pusztán teoretikusnak nem adatik meg. Csak annak adatik meg, aki egész emberi mivoltát rászánja és lelkében feléleszti a jóérzésnek, a világ szép felfogásának, a kozmikus titkokba való vallásos, áhítatos elmerülésnek minden erejét, az ember és világ szeretetét pedig a belső melegség erőivé alakítja. Csak az éri el a szükséges erkölcsi szilárdságot, hogy ilyen módon eljusson a magasabb világok valóságához. Ezért többen elismerik, hogy a magasabb világokba vezető szellemtudományos út jellemzett gyakorlatai morális szempontból igen jelentősek. Ezt azonban olyanok is elismerik, akik később eltávolodnak és nem akarnak az érzékfeletti világokba vezető igazi megismerés útján járni. Pedig csak ez az út vezet úgy a magasabb világokba, ahogy az emberben élő mai tudományos vágyaknak megfelel. Amidőn az imagináció és inspiráció révén felemelkedünk, először saját Énünkbe jutunk. De saját Énünknek is át kell adnia magát a külvilágnak. Már említettem, hogy a gondolkodásnak már az imaginációnál az objektivitásba kell torkollnia. E gondolkodást mindenhová magunkkal visszük. A gondolkodás teljes megfontoltságát magunkkal visszük mindenhová, ahol érzékfeletti világokat fedezünk fel. De észre kell vennünk, hogy az érzékfeletti világok valóságának bizonyos mértékben egész emberi mivoltunkat át kell adnunk. Az inspiráció után azonban az átélt erőfeszítések, élmények révén elérjük, hogy Énünket, lényünk középpontját is erősnek érezzük. Ez az a pont, ahol felismerhetjük a szabadság élményének harmóniáját, egyesülését a természeti szükségszerűség élményével. Mindennapi életünkben e természeti szükségszerűség igáját hordozzuk. Nagyon is érezzük, hogy akarati impulzusaink tartalma még akkor is a lelki élet öntudatlan mélységéből, ösztönszerűségből fakad, ha némileg feljutott a bűnből a jósághoz. Akarati impulzusaink tartalmát alig-alig tudjuk jobban áttekinteni, mint elalvásunk és ébredésünk közti élményeinket, holott sok olyasmit tartalmaz, ami tudatos, felelős erkölcsi életünkbe is belehat. Aki azonban áthaladt az inspiráción és imagináción, annak erőfeszítései révén Énje megerősödik. Intenzívebben éli át Énjét. Bár a külső világ iránti odaadással, mondhatnám, abba beleáradva éli át, de úgy, hogy visszakapja azt. Már nem mondhatja az előítéletekkel terhelt természettudományos szemlélethez hasonlóan, hogy a cselekvő emberben, az ember akarati impulzusainak kifejtésében ugyanaz a szükségszerűség él, mint amelyik a követ esésre bírja, a napsugárral a követ felmelegíti és benne rejlik az elektromosságban, mágnesességben, valamint az akusztikus és optikai jelenségekben. A tudományban és a megszokott életben e kérdéssel kapcsolatban mardosó kétségeinkkel nem jutunk tovább. Egyfelől ott az emberi szabadság, melynek tudatában vagyunk. Az anyag és energia megmaradásában hívő, igaz értelemben vett mai természettudományos kutató azt hiszi, hogy meg kell tagadnia azt. Úgy gondolja, hogy semmilyen emberi akarati impulzus vagy cselekvés sem fakadhat szabad akaratból, mert az ember ugyanúgy alá van vetve a természet szükségszerűségének, mint a természeti világok egyéb lényei. Ha azonban Énünk igazi lénye most megerősödött, akkor az inspirációnál és imaginációnál még magasabb megismerési módhoz jutunk. Igazi intuíciónak neveztem, igazi bemerülésnek, de már a szellemi valóságba. Ekkor valódi értelmet nyer az, amit az antropozófia ismétlődő földi életnek nevez. Amit saját cselekvésünkben, saját akaratunkban fontosnak tartunk, az előző földi életek eredményeként nyilvánul meg. Az ember lényének örök magva ismételten földi életeken halad át, ezek között pedig, halála és újabb születése közt, a szellemi-lelki világokban él. És most felismerjük, hogy ami életről-életre halad, az Énünket és akarati impulzusait nem a külső természeti szükségszerűségnek veti alá, hanem annak a szükségszerűségnek, ami az ismétlődő földi életeken vonul végig. Gondolkodásunk először szokásos tudatunknak megfelelően nem látja át ezt a szükségszerűséget, de az ami ki van emelve ebből a szükségszerűségből és szabad, érzékletmentes gondolkodásként fejlődik az egyes földi életekben - ahogyan „A szabadság filozófiájában” leírtam -, szabadságunk alapját képezi. Amennyiben egyik életünkben olyan erkölcsi impulzusokhoz küzdjük fel magunkat, amelyek a gondolkodás szabad erejében fogantak, akkor születésünk és halálunk között szabad emberekké válunk itt a Földön. És a bennünk élő szükségszerűség, mely sorsként valósul meg, nem természeti szükségszerűség, hanem végighalad az ismétlődő földi életeken. Ez is olyan szemléletmód, amely az érzékfeletti megismerés harmadik fokának, az intuíciónak felel meg. Csodálatos harmóniában tárul elénk az egyes földi életek szabadsága és a sors szükségszerűségének átélése, ez azonban nem a külső természet szükségszerűsége vagy az emberi élet természetes mivolta, hanem az előző földi életekből sugárzik át. Ezáltal épp oly kevéssé veszítjük el szabadságunkat, mintha életünk új színhelyére lépve függünk az előző kapcsolattól, például, ha Európából Amerikába megyünk. Ahogy a hajó átvitt bennünket, ez a sorsunk, új színhelyre lépünk, de szabadok maradunk akkor is, ha Európából Amerikába vándoroltunk. A szükségszerűt megkülönböztethetjük a szabadságtól, ha a szükségszerűt az ismétlődő földi életekben látjuk, a szabadságot pedig az egyes földi életben. A magasabb világokba való feltekintés megadja emberi biztonságunkat, mert megmutatja a földi élet értelmét. A magasabb világok utáni vágyakozást mindenképpen éreznünk kell, hogy biztosan megálljunk a Földön, mivel az isteni-szellemi mindig bennünk van és földi életünkben bizonytalanná válunk, ha elveszítjük e kapcsolatunkat. A magasabb világok valóságának antropozófiai értelemben vett igazi megismerésével azonban nem leszünk a világot kerülő, a Földtől idegen emberek. Tudjuk, hogy mindig újra le kell szállnunk a Földre, hogy emberi mivoltunk lassanként befogadja a szabadságot. A szabadság tudata hat át bennünket, bár a sors nagy kérdését szellemi értelemben a magasabb világokból, a magasabb világok valóságából tudjuk leolvasni. Mondanivalómat csak néhány vonással jelezhettem. Hiszen már bőséges irodalom áll mindenkinek rendelkezésére. Egy rövid esti előadásban csak egyes irányvonalakat nyújthattam. Az elmondottakból azonban némileg kiderülhetett, hogy a szellemtudomány, az érzékfeletti világok antropozófus kutatása egyáltalán nem akar a világtól, a gyakorlati élettől elidegenedni. Az embereket nem akarja önzően üres fellegvárakba vezetni, a szellemiség elleni bűnnek tartaná, ha az embert elidegenítené a világtól. A szellemet csak akkor fogjuk fel helyesen, ha erejét ragadjuk meg és úgy hat át bennünket, hogy általa gyakorlati emberekké váljunk. A szellem teremt. Az a feladata, missziója, hogy áthassa az anyagi létet, ne pedig kerülje. Így az érzékfeletti világok antropozófus megismerése egyben az élet igazi gyakorlata. Az antropozófia ezért arra törekszik - ennek részleteit az itt Oslóban tartandó további előadásokban még ki fogom fejteni -, hogy az egyes tudományokat, a művészi életet, valamint az élet gyakorlati területeit megtermékenyítse azzal, amit a magasabb világok valósága alapján fűzhet az érzéki anyagi világhoz. Ha megértjük az ember testi organizációját az imaginációval megközelíthető éter- vagy élettest alapján, és a szellemi-lelki világokból leszállt asztráltest alakító hatását a múlandó ember tüdején, máján, gyomrán, agyvelején, akkor külső módon is megértjük az egészséget és betegséget. Akkor az érzékfeletti világok e megismerése nemcsak a megismerés bizonyos öröméhez vezet, hanem például az orvosi-terápiás tudás megtermékenyítését is tapasztalhatjuk. Stuttgartban és Dornachban (Svájcban) már van orvosi-terápiás intézetünk, ezek a gyakorlatban hasznosítják azt, amit az érzékfeletti világok antropozófus megismerése nyújthat az orvostudomány iniciatíváinak, főként a terápiában, de a kortanban is. Az antropozófia művészi vonatkozásban is gyümölcsöztetni kívánja a magasabb világok megértését. A dornachi épületben, a Goetheanumban, a Szellem- tudományok szabad főiskolájában az antropozófus szemlélet alapján új építészeti stílus jött létre. Ez az új építészeti stílus nem szimbolikus vagy allegorikus. Egyetlen szimbólum vagy allegória sem található, minden az igazi művészi formálásba áramlott. A szellemtudomány nem elmélet, és nemcsak az intellektuálisát ragadja meg. Hiszen a művészileg hasznosított intellektualitás allegorikus, kiszáradt szimbolikához vezetne. A szellem- tudomány a szellemi világ tartalmának igazi látásához, konkrét megragadásához vezet. Ez a tartalom azután ismét az anyagba vonható, ahogyan a természetben is ott van. Teljes mértékben azt kutatjuk, amit Goethe a művészettől kíván: nyilatkoztassa meg a természet titkát, törvényeit, melyek nélküle sohasem jelennének meg. Ugyanígy az egész emberi organizációban érzékfeletti módon működő képzőerőket az emberi organizációból kiemelve, próbáljuk mozdulatművészetté, euritmiává alakítani. Ezt jövő vasárnap szeretnénk itt bemutatni. Ez nem táncművészet, nem valamiféle pantomim, ezt az érzékfelettiből visszük az emberi természet érzékletességébe és valóban azt mutatja meg, hogy az ember miképpen kapcsolódik bensőleg az egész kozmoszhoz és annak törvényszerűségéhez és hogy a lélek és szellem belső titkai látható nyelven éppen úgy kifejezhetőek, mint a hallható nyelv, vagy ének révén. A szellemtudomány ugyanígy a szociális, morális, etikai életre is hatni képes. Ezt ,A szociális élet kérdései” című munkámban próbáltam megmutatni. Külső marxista vagy más materialista módon sohasem ragadható meg az, ami az emberek között szociális vonatkozásban él. Az ember benső mivoltában szellemi-érzékfeletti lény és mint szociális lény is rá van utalva arra, hogy az érzékfelettit szociális téren érvényesítse. Enélkül nem jutunk a ma oly égető szociális kérdések termékeny alakításához. Az antropozófus szellemtudomány a magasabb világhoz vezető utat kutatás és nem pusztán hit útján keresi, mindez összefügg az ember legmélységesebb belső törekvésével, a világ isteni-szellemi alapjához fűződő kapcsolat keresésével, az iránta érzett odaadással, vallásos áhítattal. Tehát mindazzal összefügg, aminek vallásos érzületként, teljes vallásos életként kell kibontakoznia az emberi lélek mélyén, ha el akar jutni emberi méltóságának teljességéhez. Az érzékfeletti világok antropozófus megismerése ezért egyúttal a vallásos élet felélesztését, megtermékenyítését is jelenti. Elfogulatlanul mindenki beismerheti, hogy erre ma nagyon nagy szükségünk van. Ezért alig tudom megérteni, hogy éppen teológiai oldalról újabban is azt a kifogást emelték az antropozófus szellemi kutatással szemben, hogy megfojtja a vallásos életet. Az a mondat hangzott el például, hogy az antropozófia élete a vallás halálát jelenti. Pedig az antropozófia élete az emberi léleknek azzal az életével függ össze, mely éppen a legbensőségesebb vallásos erőket bontakoztatja ki. Az érzékfeletti valóságok antropozófus kutatása nem jelentheti a vallás halálát, legfeljebb olyasminek a halálát, amit vallásnak tartanak, de valójában már elhalt. Így az antropozófia rámutathatna erre az elhaltságra, halottkém módján. Lényegének megfelelően azonban, mivel éppen az érzékfeletti valóságokhoz vezető életteljes út, az érzékfeletti világok iránti odaadással fokozza, éleszti, hevíti az ember vallásos érzéseit, vallásos áhítatát. Így az antropozófia az élet legkülönbözőbb, legprofánabb és legszentebb területein akar termékenyítően hatni. Célja, ideálja az, hogy - bármilyen keveset is tud ebből ma még elérni - a legszebb és legnemesebb értelemben hasson az emberiség előrehaladó fejlődésére, az élet legprofánabb és legszentebb területein is. Aki elfogulatlanul, éber tudattal élte át a XX. század második évtizedének katasztrofális időszakát, az elismeri, hogy ma az élet legkülönfélébb területein van szükség megújulásra, sok minden rászorul az újjáélesztésre. Bizonyos, hogy amit néhány vonással jellemeztem, az összefügg az emberiség örök dolgaival. Foglalkozni lehet vele az élet fórumán, ha az ember tudatára akar ébredni benső biztonságának, hiszen ez csak örök lényének tudatára támaszkodhat; és foglalkozhatunk vele a csendes kunyhók magányában, távol az élet fórumától: mert az embert saját örök lényének, a benne lévő időtlennek mindenkor meg kell érintenie, ha a szó teljes értelmében ember akar lenni. Ez tehát egyfelől általánosan emberi és feltétlenül érdekli az embert, mivel örök dolgait érinti. A mi korunkban azonban, mikor oly sok mindennek a hanyatlását látjuk, el kell ismernünk, hogy a hanyatlás erőivel szemben nagyon is szükség van a nyugati civilizáció felemelkedéséhez vezető impulzusokra. Az antropozófia ma nemcsak azért érdemel figyelmet, mert örök dolgokkal foglalkozik, hanem korunk nagy, súlyos feladataival is. Ezért mai fejtegetéseink végén talán kimondhatom, hogy az antropozófia nem a misztikus légvárakra áhítozó embereket akarja a világtól elidegeníteni. Az antropozófus szellemtudomány úgy akar az érzékfeletti világok valóságához elvezetni, hogy az ember a szellem megragadásával gyakorlatian hasson a materiális életre. Ezt meg kell tennie életének biztonságáért, érintkeznie kell az érzékfeletti világokkal, a természetében lévő időtlenséggel, a ma kiváltképp katasztrofális korunk súlyos problémáinak megoldása érdekében. |