Legelőször is hadd fejezzem ki Elnök úrnak szívből jövő köszönetemet szívélyes, szép üdvözlő szavaiért, Önöknek pedig azért, hogy lehetővé tették, hogy az antropozófus szellemtudomány egyik fejezetéről beszélhessek. Elmondhatom, hogy az Önök meghívása egész különösen értékes számomra, hiszen érthető, hogy a jövőre irányuló törekvések legszívesebben a diáksághoz fordulnak, mert a szellemi kincsek a diákságnál lehetnek a legjobb helyen és tőlük haladhatnak legjobban a jövő felé. Ilyen érzésekkel mondok tehát Elnök úrnak és valamennyiüknek szívélyes üdvözlő szavaikért szívbéli köszönetét.

Azt kívánták, hogy ma a magasabb vagyis az érzékfeletti megismeréshez vezető utakról beszéljek. Feltételezem, hogy tegnapi előadásomat nem mindenki hallotta, ezért szükségesnek látszik, hogy előadásomba ismét beleszőjek néhány tegnap elmondott fontosabb dolgot.

Az antropozófus szellemtudomány mindenekelőtt teljes összhangra törekszik az utóbbi évszázadok során létrejött tudományos szellemi tartalmakkal. Az antropozófia nem fordul szembe a tudományos törekvésekkel, mint néhányan hiszik, ellenkezőleg, az antropozófus mozgalom igazán becsületes és komoly résztvevői számára azok a legkedvesebbek, akiknek megfelelő ítéletük van az újabb kor tudományos lelkiismeretének, benső tudományos szemléletének vívmányairól. Mindenesetre helyesen gondolják, hogy az elfogadott tudománnyal nem lehet az érzékfeletti világokba eljutni. Erre vonatkozóan bizonyos módon az antropozófia is közös nevezőn van az elismert tudománnyal. Teljesen tisztában van azzal, hogy a természet megismerésével kapcsolatban jogosan beszélnek az emberi tudás határairól. Azzal is tisztában van, hogy ezek a határok nem léphetők át az átlagos emberi megismerés erőivel. Ezért az antropozófia nem is próbálja az érzékfeletti megismeréshez vezető utakat a tudat és megismerés átlagos erőivel keresni, hanem arra törekszik, hogy a tudományos kutatást ott kezdje el, ahol a szokásos tudománynak abba kell hagynia, és ezenfelül arra is, hogy módszereivel ott induljon el, ahol a külső természetre és az ember fizikai természetére érvényes tudománynak abba kell hagynia. Az antropozófiának nemcsak másról kell beszélnie, hanem másként is kell beszélnie. Mégis teljes összhangban van a tudományos lelkiismerettel és fegyelemmel. Abból indul ki, hogy először az emberi lényben szunnyadó megismerő erőket hozza felszínre és ezek révén jut el az érzékfeletti világokba. Az antropozófia nem állítja, hogy az érzékfeletti világok megismeréséhez olyan különleges tulajdonságok, képességek kellenek amilyenekkel csak egyes emberek rendelkeznek, hanem csakis azokra az erőkre akar támaszkodni, melyek minden emberi lélekből felszínre hozhatók, de túllépnek azon, ami gyermekkorunk óta a növekedésünk során mintegy emberi örökségünk, és azon is, amit a szokásos nevelés, tanítás érhet el.

Ha az ember antropozófus értelemben szellemi kutató akar lenni, akkor magának kell fejlődését kézbe vennie, mondhatnám, attól a ponttól kiindulva, ahol a megszokott életben és tudományban áll. Mindenekelőtt a gondolkodás erőit kell kifejlesztenie. Ez csak a fejlődés kezdete, mert látni fogjuk, hogy nemcsak egyoldalú értelmi vagy gondolkodó erők kifejlesztéséről van szó, hanem az egész ember kifejlesztéséről. De elkezdeni a gondolkodás, különleges gyakorlásával kell. Ma nemcsak a külső életben, de a tudományban is olyan gondolkodáshoz szoktunk, mely a külső megfigyelésnek adja át magát, mintegy a külső megismerés fonalát követi. Érzékeink a külvilágra irányulnak és gondolataink ahhoz kapcsolódnak, amit az érzékek közvetítenek. Így a külvilág megfigyelése szilárd támaszunk lelki tartalmaink, élményeink összekapcsolásához. Jogos volt az a tudományos törekvés, hogy ezt a támaszt, a megfigyelés támaszát egyre jobban kifejlesszük. A megfigyelés különösképpen erősödött a kísérlet tudományos alkalmazásával, hiszen itt valóban át tudunk tekinteni minden egyes feltételt, ha egy-egy jelenséghez el akarunk jutni, így a folyamatok mintegy teljesen átlátszóvá válnak.

Az antropozófus szellemtudománynak feladata érdekében el kell térnie attól, hogy a gondolkodás a külső objektivitásnak adja át magát. Arról van szó, hogy a gondolkodást mindenekelőtt bensőleg erősítse meg, növelje intenzitását. Tegnap azt mondtam, hogy lelki erőink is erősödnek, mint az izom, ha bizonyos munkát végez. Ha bizonyos áttekinthető képzeteket szisztematikus gyakorlással mindig újra meg újra tudatunk középpontjába helyezünk és egész emberi mivoltunkat átadjuk az ilyen képzeteknek, akkor éppen gondolkodásunk erőit fokozzuk. A gondolkodás erőinek intenzívvé válását azonban természetesen úgy kell elérnünk, hogy minden cselekvésünkben ott legyen az ember teljes megfontolt akarata. Aki tehát antropozófus értelemben akar szellemi kutatóvá lenni, annak mindenekelőtt egy nagy példaképe lehet a mai tudományban és ez a matematika. Bármily különösnek és paradoxnak tűnik, az antropozófus szellemi kutató mindenekelőtt olyasmit vesz figyelembe, ha nem akar laikus maradni, ami már Platón iskolájának is jelmondata volt: hogy bizonyos matematikai kultúra nélkül senki sem tud az igazi szellemtudományos megismerésbe hatolni.

Voltaképpen milyen különös dolgot nyújt a matematika a léleknek? Mindaz, ami a matematikai megismerésben tárul a lélek elé, az bensőleg átlátszó, áttekinthető és semmi sem rejlik e megismerésben, aminek csak öntudatlanul és akaratának alkalmazása nélkül adná át magát.

Az antropozófus értelemben vett szellemtudomány természetesen nem matematika. De fontos példaképül szolgálhat az a mód, ahogyan beleilleszkedünk a matematikai gondolkodásba. Voltaképpen nem a matematika a példakép, hanem mondhatnám, a matematika művelése. Ha mindenekelőtt megtanultuk, hogy a matematikai kultúra révén túlhaladjunk az illúziókon, a szuggesztiókon, akkor sikerül az áttekinthető, de számunkra új képzetek felvételének megkezdése. Vagy tapasztalt szellemi kutatótól kérjük őket, vagy igyekszünk olyan képzetekhez jutni, melyek még nincsenek emlékezetünkben. Ezeket helyezzük tudatunk középpontjába és egész lelkiéletünket átadjuk nekik. Figyelmünk minden erejével elfordulunk minden egyébtől és igyekszünk bizonyos, nem túlságosan hosszú ideig ilyen képzetre vagy képzetkomplexumra fordítani. Miért legyen e képzet vagy képzetkomplexum új? Ha emlékezetünkből merítünk valamilyen emléket, akkor sohasem lehetünk biztosak abban, ami organizmusunkban történik, ami organizmusunkban, nem tudatos lelkiségünkben sodor bizonyos élményekhez. Megismerésünkkel csak akkor tudunk igazán szabadon mozogni, ha érzéki észleléssel állunk szemben, mert ez minden pillanatban találkozik velünk és biztosan tudjuk, hogy nem életünk emlékeiből merítettük valamilyen fantasztikus módon. Éppen ilyennek kell lennie annak is, amit most az érzéki észlelések kizárásával tartunk meg tudatunkban és teljesen átadjuk magunkat neki, úgy, hogy érzéki észleletek nélkül olyan belső elevenségre teszünk szert, mint egyébként csak a külső érzéki észleléskor. A magasabb megismeréshez vezető úton először is azon múlik a dolog, hogy az érzékletmentes gondolkodás belső mozgásba jöjjön, mely lelkünket olyan intenzíven foglalkoztatja, mint egyébként csak valami külső érzéki észlelés. Azt mondhatjuk, hogy amit az ember egyébként a külső érzéki észleléskor él át, azt megtanulja olyan gondolkodáson is átélni, mely erősödik és mégis teljesen áthatja a megfontolt, tudatos akarat.

Ezzel már erős gátat szabtunk mindannak, ami szuggesztió, illúzió, vízió, hallucinációként akar a tudatba jutni. Az így értett szellemtudományos megismerés félreismerése, ha azt mondják, hogy az ilyen szellemi kutató gyakorlataival csak hallucinációkhoz és egyebekhez juthat, mindenféle beteges lelkiállapothoz. Aki az antropozófia magasabb megismeréshez vezető útjának leírását igazán komolyan veszi, az átlátja, hogy éppen ez a szellemi kutatás világosítja fel az embert legjobban mindenféle illúzióval, hallucinációval vagy éppen mediumitással kapcsolatban. Mindezt az eltérítő, beteges irányt éppen az igazi szellemi kutatással szerzett képességek alapján utasítja el szigorúan és látja át értéktelen mivoltát. Az ember eljut oda, hogy egészen más gondolkodást sajátítson el. Mindennapi életünkhöz és a tudományhoz szükséges régi gondolkodásunk teljesen megmarad. Ehhez a gondolkodáshoz azonban egy egészen új gondolkodás járul, ha megfelelő módon újra meg újra szisztematikusan olyan gyakorlatokat végzünk - ezeket a „Hogyan juthat az ember a magasabb világokról való megismeréshez?” és az „Okkult tudomány körvonalai” című könyveimben írtam le -, melyeket most elvileg a gondolkodás gyakorlataiként jellemeztem, ha tehát tudatunkban e gyakorlatokat mint belső, intim lelki fejlesztést hajtjuk végre. (Egyiknek hosszabb időre van szüksége, a másiknak rövidebbre.) A következőképpen jellemezném azt, ami megszokott gondolkodásunkhoz járul.

Itt talán egy személyes megjegyzést tennék, de nem személyes értelemben, hanem - mint el fogják ismerni - az elmondottak tárgyához tartozóan. A múlt század kilencvenes éveinek elején írtam „A szabadság filozófiáját”, hogy megmutassam, hogy a szabadság valójában miképpen indokolt, miképpen él az emberiség morális, etikus életében. „A szabadság filozófiája” sok félreértésre adott okot, mert a benne folytatott gondolkodás- módba egyszerűen nem tudtak beleilleszkedni. „A szabadság filozófiájában” ugyanis már az a gondolkodás szerepel, melyet voltaképpen a magasabb világok megismerése érdekében kell szisztematikusan elérnünk. Ez csak a kezdet, amit már a mindennapi életben is mindenki megvalósíthat. De ugyanakkor ez a magasabb világok megismerésének is a kezdete. Megszokott gondolkodásunk - gondoljanak csak szokott gondolkodásunk jellegére és meglátják, mennyire indokolt, amit mondok, - voltaképpen térbeli észleletekből álló gondolkodás. Hiszen szokásos gondolkodásunkban alapjában véve mindent térbelileg rendezünk el. Gondolják meg, hogy az időbeliséget is a térbelire vezetjük vissza. Az időt az óra mozgásaival fejezzük ki. Alapjában véve a fizika képleteiben is ugyanez a folyamat megy végbe. Tehát röviden odajutunk, hogy megszokott gondolkodásunk kombinatív, összefoglalja a különálló elemeket. Egészséges mindennapi életünknek e gondolkodásra van szüksége, az egészséges megszokott tudománynak úgyszintén.

Azt a gondolkodást, amelyet a magasabb világok megismerése céljából kell ilyen gyakorlatokkal elérnünk, morfológiainak nevezném, formákban való gondolkodásnak. Ez a gondolkodás nem marad meg a térben, hanem éppenséggel úgy él az idő közegében, mint a másik a tér közegében. Ez a gondolkodás nem fűzi az egyik fogalmat a másikhoz, hanem mintegy fogalomorganizmust állít a lélek elé. Ha van egy fogalmunk, eszménk, gondolatunk, úgy nem térhetünk rá tetszés szerinti módon egy másikra. Ahogyan az emberi szervezetnél sem haladhatunk a fejtől tetszés szerinti más formákhoz, hanem előbb a nyakhoz, aztán a vállhoz, mellkashoz és így tovább, tehát, ahogyan az organizmusban minden tagolt és az organizmus csak egészében vehető tekintetbe, úgy e morfológiainak nevezett gondolkodásnak is bensőleg mozgékonynak kell lennie. Mint mondtuk, az idő közegében van, nem a térében, de bensőleg olyan mozgékony, hogy egyik alakot a másikból hívja elő. E gondolkodás maga folytonosan organikusan tagolja önmagát, miközben állandóan növekszik. Ennek a morfológiai gondolkodásnak kell a másik gondolkodáshoz járulnia és ez olyan meditációs gyakorlatokkal érhető el - ahogyan elvileg utaltam rá -, melyek erősítik, intenzívebbé teszik a gondolkodást. E morfológiai, alakokban, képekben zajló gondolkodással az érzékfeletti világok megismerésének első fokát éljük el, főként azt, amit írásaimban imaginatív megismerésnek neveztem.

Ez az imaginatív megismerés még nem nyújtja valamilyen külső dolognak a megismerését. Először csak emberi önismerethez vezet, de sokkal mélyebb önismerethez, mint amilyen a szokásos önvizsgálattal elérhető. Ez az imaginatív megismerés bizonyos alakzatokat hoz a tudatunkba. Ezeket az alakzatokat olyan elevenen éljük át, mint bármely érzéki észlelést. Van azonban egy egészen különös sajátosságuk. Szokásos gondolataink nem lehetnének egészséges módon tudatunk tartalmában, ha nem emlékeznénk rájuk. Lelki életünk egészséges kibontakozása, szellemi épségünk igen nagy mértékben függ emlékezőképességünktől, memóriánktól. Szellemileg csak az az ember egészséges, akinek az emlékezése valamennyi éber állapotáról folyamatos, gyermekkorának egy bizonyos időpontjáig. Talán tudják, hogy milyen rettenetes helyzetbe kerül az az ember, aki olyan értelemben pszichopata, hogy bizonyos emlékei kitörlődtek. A pszichiátria ismeri az emlékek kiesésének ezt az állapotát és éppen ebből világlik ki, hogy az emlékezet folyamatossága mennyire lényeges az emberi lélek egészsége számára. Ez gondolataink szokásos alakulására érvényes.

Nem érvényes viszont arra, amit az előbb imaginatív, morfológiai gondolkodásként jellemeztem. Ahogyan szemünket vagy más érzékszervünket valamilyen külső érzéki inger felé fordítva, az észlelés élménye csak addig tart, míg az érzékszervet működni hagyjuk, úgy a formált, imaginatív gondolkodás élménye is csak az átélés pillanatában a mienk és ami így fellép benne, azt nem lehet szokásos értelemben emlékezetbe vésni. Átéléséhez mindig újra fel kell idéznünk.

Aki tehát eljutott az ilyen organikus - morfológiai gondolkodáshoz, amely mintegy eleven növekedésben alakítja magát egyre tovább, az e gondolkodás eredményeit nem tarthatja szokásos emlékezetében. A szabadságot is csak akkor tudjuk jellemezni, ha ilyen fejlődő, növekedő gondolkodáshoz emelkedünk fel. Ezért volt annyi félreértés „A szabadság filozófiája” körül. De ezzel a módszerrel kellett kifejezésre jutnia, mert a szabadság szellemi élmény és a szokásos kombinatív gondolkodással nem közelíthető meg. Éppen ez lepi meg a szellemtudományos módszer kezdőit: általában azt hiszik, hogy imaginatív élményük ugyanúgy bevésődik lelkükbe, mint bármely más gondolat. De nem ez a helyzet. Eltűnik a tudatból. Csak azt tudjuk megtartani, hogy hogyan jutottunk ehhez az imaginatív élményhez. A feltételeket ismét előidézhetjük és akkor az élmény is megjelenik. Ahogyan egy megpillantott virághoz ismét vissza kell térni, hogy láthassuk, úgy az azonos belső folyamatokat is fel kell idézni, hogy elmúlt imaginatív élményünk megismétlődjék.

A szellemtudományos tartalomra nem lehet minden további nélkül emlékezni. Ez a becsületes szellemi kutató számára már a legelső elemi dolgokra is érvényes. Talán ismét felhozhatok valami személyeset, de ez is objektív. Az antropozófus szellemi kutató mondanivalóját nem közölheti előadásaiban napról napra úgy, ahogyan a megszokott tudományos fejtegetések közölhetőek. Az utóbbiakat megjegyzik, emlékezetben tartják és emlékezetből közlik. A szellemi kutató közléseinek eleven belső átélésből kell fakadniuk. Nem készülhet fel ugyanolyan módon, ahogyan egyébként az emlékezet segítségével felkészülünk. Csak azokat a feltételeket teremthetjük meg, amelyek lehetővé teszik, hogy a szellemtudomány legelemibb dolgait is átéljük. Tisztában kell lennünk azzal, hogy az antropozófus szellemtudomány már legelső kezdeteitől fogva a lélek egyébként szunnyadó erőinek fejlesztéséhez vezet, és nem kell azt hinnünk, hogy szokásos filozófiai spekulációval eljuthatunk a magasabb világokra vonatkozó bármely eredményhez.

Az ily módon leírt imaginatív megismerés, mint mondtam, csak egyfajta önmegismeréshez vezet. Ugyanis végül eljuttat oda, hogy mint valami nagy tablóban, de egyidejűségben mindazt áttekintsük, amit lényegében

törvényszerűen a születésünk óta eltelt egész életünk épített fel itt a Földön. Bensőleg szemléljük az emberen a teremtő alkotóerőket, először saját emberi mivoltunkon. Leírták ezt bizonyos emberekről - hiszen ezt a természettudományosan gondolkodók is elismerik akik halálos veszélyben forogtak, például vízben fuldokoltak, hogy addigi életük eleven, mozgó képének lepergését látták, - bár nem emlékképben, nem az élet egyes részleteivel, hanem éppen a főbb dolgokat, azokat az erőket, melyek előbbre vitték őket. Így látjuk ezt a tablót, amely, mondhatnám, a mélyebb emlékezés tablója. Ez a tabló ugyanakkor olyan, ahogy nemcsak lelkünk szokásos gondolati élete tárul elénk, hanem az a belső élet is, mely a lélekből kiindulva dolgozik az organizmuson.

Az ilyen szemlélettel elért álláspontból mindenképpen gyermetegnek tűnik az, hogy még a XIX. század első évtizedeiben is spekulatívan „életerőről” beszélt a vitalizmus. Az antropozófiában nem beszélünk ilyen életerőről. Ellenben az élet szemléléséről beszélünk, az úgynevezett étertest vagy képzőerő-test szemléléséről, mely egyfelől a lelkiséget jeleníti meg, másfelől azonban az organizmuson dolgozó tömény, intenzív lelkiséget. Tehát eljutunk a lelkiség mélyebb megismeréséhez, mélyebben ismerjük meg, hogy a lelkiség hogyan dolgozik az organizmuson. Mondok erre egy elemi, de jellemző példát.

Tudjuk, hogy ma az elismert pszichológia voltaképpen a lélek és test összefüggésében nem jut túl bizonyos spekulációkon. A lelket mint a test mozgatóját írják le, vagy materialista szemlélettel valami többletnek, amit a test produkál. Ma leggyakrabban a pszichofizikai párhuzamosságról beszélnek: a lelki jelenségek a testi jelenségekkel párhuzamosan mennek végbe és így tovább. Mindezek spekulációk és csak azon alapulnak, hogy az egyébként uralkodó tudományos szellemet nem akarják az ember lelki-testi életére alkalmazni.

Valamennyien ismerik a látens hőről szóló fizikai szemléletet, a valamilyen testben lévő látens hőt, mely nem jelenik meg mint hő. Bizonyos feltételek mellett, ez a hő, mint mondják, felszabadul. Ekkor megjelenik. Előzőleg a hő a testekben van, véghezvisz valamit a testekben, de ez külsőleg nem fejeződik ki hő-folyamatokban. Látens hőről, szabaddá váló hőről beszélnek.

Ezt a szemléletet kell kiterjeszteni, természetesen módosítva, kibővítve a konkrét, nem spekulatív lelki szemléletre is. Látjuk a gyermek növekedését a fogváltásig, mintegy hét éves koráig. Ehhez a fogváltáshoz azonban sokkal több minden fűződik, mint általában hiszik. Aki elfogulatlanul figyeli a lelki-testi jelenségeket, az tudja, hogy a fogváltás után a gondolkodás, a képzetalkotás módja, az érzelmi élet, tehát a gyermek egész lelkisége egészen más lesz, mint előzőleg volt. A fogváltás mintegy pontot tesz a gyermeki élet bizonyos jellege után. Az embernek a fogváltás után már nem kell organizmusára fordítani az előzőleg ráfordított erőket. Mert a maradandó fogakat felszínre hozó erők nemcsak az ember fejében vannak lokalizálva, hanem az egész organizmusban jelen vannak, csak éppen a maradandó fogak felszínre hozásánál egyetlen helyen mutatkoznak meg. Aki ezt az egész folyamatot olyan szakszerűen, tudományosan követi, ahogyan ma a természettudományban szoktunk gondolkozni, az eljut annak felismeréséhez, hogy a fogakat felszínre hozó erők előzőleg látensek voltak, az organizmusban kötött állapotban, és átszervezték ezt az organizmust, most pedig a fogváltáskor szabaddá váltak és lelki-szellemi erőkként jelennek meg a gyermeknél.

Ez konkrét és nem spekulatív kölcsönhatás a lelki-szellemiség és a testiség között. Aki csak a jelen pillanatban akar a lélekre tekinteni, és azután a testre, az sokáig spekulálhat és kísérletezhet, mégis csak a lélek és a test viszonyának absztrakt szemléletéhez jut el. Időrendben viszont megfigyelhető, hogy a fogváltás után a gyermekben fellépnek bizonyos lelkierők, az emlékezet fogalmának körvonalazottsága, az érzelmek körvonalazottsága, és felismerhető, hogy a most felszabadult lelkiélet ezelőtt az organizmusba merült. A lélek és test viszonyát megfigyeléssel és nemcsak gondolkodva ismerjük meg igazán.

Ez példája annak, hogy hogyan kutathatjuk imaginatív megismeréssel a lélek és test kölcsönhatását. Beletekintünk abba, ahogyan a lelki-szellemi dolgozik a testi-fizikain. Ez az említett tablóban tárul elénk. Ha ilyen módon eljutottunk e képszerű, imaginatív gondolkodás kialakításához, akkor az elsajátított erővel tovább kell haladnunk. Említettem, hogy a munkában megerősödő izomhoz hasonlóan, gondolkodási erőnk is megerősödik a jellemzett gyakorlatok végzésével, az említett könyvekben megtalálják további jellemzésüket. Ha ilyen módon kialakítottuk a megerősödött, képszerűséghez, alakító erőhöz jutott gondolkodásunkat, amely az időben él, akkor lelkiéletünk más erőinek fokozásához is eljuthatunk. Életünk mindennapi képzetei jönnek-mennek, mi is igyekszünk tőlük megszabadulni, és vagy lelkileg próbálunk szabadulni tőlük, vagy pedig organizmusunk gondoskodik erről a felejtés útján és így tovább. Az olyan képzeteket, amelyek jelenlétét - mint leírtam - a magasabb megismerés végett valósítjuk meg tudatunkban, nehezebb elfelejteni, mint másokat. Ehhez nagy erőfeszítés szükséges. Ez a gyakorlatok másik fajtája, mondhatnám, mesterséges felejtés, a képzetek mesterséges elnyomása. Ha azonban a képzetek e mesterséges elnyomását individuális képességeinknek megfelelően elég soká gyakoroljuk, akkor elérjük, hogy ezt az egész előbb említett tablót is ki tudjuk oltani és így tudatunkat teljesen kiürítjük. Egyes-egyedül az akarattal és megfontoltsággal áthatott gondolkodásunknak kell megmaradnia. Ez a gondolkodás azonban most ismét új alakban jelentkezik.

A gondolkodásnak már két formájáról beszéltem, a megszokott, térhez kötött gondolkodásról és a saját növekedéssel rendelkező gondolkodásról, ahol az egyik fogalom, gondolat, kihajt a másikból, ahogyan az organizmus tagjai sarjadnak egymásután. Mikor egy ideig folytattuk ezt a morfológiai gondolkodást, akkor eljutunk oda, hogy a gondolkodás harmadik formáját alakítsuk ki és erre szükségünk van, ha az érzékfeletti megismerésnek arra a magasabb fokára emelkedünk, melyről mindjárt beszélni fogok, ha tehát saját organizációnk puszta áttekintésénél magasabbra emelkedünk a szellemi világban.

Az imaginatív megismerés révén eljutunk saját organizációnk áttekintéséhez és azt mondjuk, hogy földi életünkben a lelki-szellemi érzékfeletti módon dolgozik a fizikai testiségen. Szükségünk van e morfológiai gondolkodásra, különben nem értenénk meg azt, ami az időben megy végbe, ami az érzékfelettiből kiindulva dolgozik az érzékin, hiszen ez állandó metamorfózisban van. Gondolkodásunkat mozgékonnyá és bensőleg összefüggővé kell tennünk. A szellemből eredő elevenség nem ragadható meg a pusztán kombinatív gondolkodással, csak a bensőleg eleven gondolkodással. Az érzékfeletti megismerés következő fokának eléréshez azonban még másmilyen gondolkodáshoz kell jutnunk. Ezt példával szeretném megvilágítani. Már a példa is kissé nehezen fogható meg, de mégis értjük majd egymást.

Emlékeztetek rá, hogy Goethe az egyes koponyacsontokat megpróbálta a hátcsigolyákhoz hasonló átalakult, metamorfozált csontoknak felfogni. Goethe a fej egyes csontjaiban metamorfozált, átalakult hátgerinccsigolyákat látott. Bizonyos mértékig, bár módosítva, a mai tudomány szemlélete is ez; ha nem is egészen Goethe elképzelésének megfelelően, de az még ma is érvényes elképzelés. A fej csontjainak pusztán morfológiai levezetésével azonban még nem történt semmi, tovább kell haladnunk, ha érteni akarjuk az emberi fejnek az organizmus többi részeivel való kapcsolatát (maradjunk a csontváznál). Ekkor nemcsak átalakulásra kell gondolnunk, hanem még egészen másra is, amikor azt kérdezzük: hogy például a karok és lábszárak alakjában megjelenő csontrendszer hogyan viszonylik a koponyacsontok, fejcsontok alakjában megjelenő csontrendszerhez? Itt csak ügy értjük meg az egyiket a másikból létrehozó metamorfózist, ha abból indulunk ki, hogy nemcsak az időben zajló térbeli átalakulás történik, hanem még valami egészen más is, valamilyen kifordítás. Ha ugyanis meg akarják érteni a lábszárcsontok és fejcsontok kölcsönös viszonyát, akkor a fejcsontok külső felületét egy csöves csont, például a felső combcsont, belső felületével kell összehasonlítaniuk. Tehát úgy áll a dolog, hogy a felső combcsont belsejét kifelé kellene fordítani és még a rugalmasságának is változnia kellene. Akkor a belseje kifelé fordítva jelennék meg és egy koponyacsont külső felülete megfelelne a végtagokban lévő csöves csont belső felületének. És megfordítva: a lábszárcsont külső felülete nem a koponyatető külső felületének felel meg, hanem a belső felületének. Úgy kell tehát elképzelnünk, hogy a kesztyű kifordításához hasonló történik. A belsejét kifelé fordítják, de ugyanakkor a rugalmassága is változik. Más forma jön létre. Olyan tehát, mintha a kesztyűt nemcsak kifordítanák, hanem utána más rugalmasság erői folytán teljesen más alakot öltene.

Látják, hogy a gondolkodás e harmadik fajtájára utalva mindjárt valami rendkívül bonyolult dolgot kell említenem: ez a gondolkodás nemcsak változó alakokban él, hanem a belső alakzat kifelé fordítására is képes, miközben alakját változtatja. Ez csak úgy lehetséges, hogy gondolkodásunkkal nem maradunk az időben, amiről gondolkodunk, az e kifordításkor elhagyja a teret és időt, a téren és időn túli valóságba jut.

Jól tudom, hogy e harmadik gondolkodásmódba nem tudunk mindjárt beleilleszkedni, ez egészen más, mint a kombinatív vagy a formáló gondolkodás, ez mintegy alámerül a térnélküliségbe és az időtlenbe és ami újra megjelenik, annak alakja megváltozott, belseje kifelé fordult, külseje pedig befelé. Az antropozófia azonban nem akar a magasabb világokról laikus módon fecsegni, ahogyan sokaknak kedves, hanem - mivel épp oly becsületes, mint bármely becsületes tudomány - rá kell mutatnia arra, hogy nemcsak a megszokott tudomány területét kell elhagyni, hanem, a gondolkodásmódnak is teljesen meg kell változnia. Az embert bensőleg egész másként kell összetartani, ha ilyen módon akarunk kvalitatív gondolkodáshoz előrejutni, mert ennél a kifordításnál, a belső kifelé fordításnál, a gondolkodás egész kvalitása megváltozik.

Az érzékfeletti világok megismerésének az imaginatív gondolkodás után következő fokát csak akkor érhetjük el, ha gondolkodásunkat ilyen módon kvalitatív jelleggel itattuk át. Ha az említett tablót kioltottuk és ezzel tudatunkat kiüresítettük, akkor tudatunk egy kis ideig üres lesz. Pusztán egy képzet kioltásával kiüresíthetjük tudatunkat egy időre. Ha azonban elnyomjuk ezt a realitást, mely földi életünk során voltaképpen mindig növekedésünket, táplálkozásunkat szolgálta, akkor egy merőben új világba merülünk bele. A magasabb világokban vagyunk és a megszokott érzéki világ emlékként van mögöttünk. Ott kell lennie, különben lelkileg nem vagyunk egészségesek, hanem pszichopaták és hallucinálunk vagy illúzióink vannak. Ha a szellemi kutatásban szabályosan járunk el, akkor megfontoltságunk, akarattal áthatott tudatunk a legmagasabb világokban is megmarad és szóba se jöhet, hogy valamiféle hallucinációink vagy szuggesztióink lennének. Szuggesztiók és hallucinációk esetén a beteges tudat teljesen elnyomja megszokott tudatunkat. Az antropozófia azonban a magasabb világok megismeréséhez - ez a lényege - olyan tudatra törekszik, hogy megszokott tudatunk teljesen megmaradjon és értelmes, megfontolt emberek maradjunk, amellett, hogy felemelkedünk a magasabb világokba. Beszéltem a gondolkodásnak a gondolkodás kifordításával, a morfológián túli gondolkodással való erősítéséről, voltaképpen ez is arra szolgál, hogy teljesen tudatosan hatolhassunk e magasabb világokba. E magasabb világokat ekkor valóban szellemi tartalommal éljük át.

Az imaginatív tudat révén szemlélni tudjuk azt, ami születésünk óta dolgozik rajtunk - az érzékletesen dolgozó érzékfelettit -, most pedig azt ismerjük meg, ami az ember fizikai világban való születése illetve fogantatása előtt létezett belőle a szellemi-lelki létben, ahol éppen úgy körülveszik a szellemi-lelki lények, mint ahogy itt, születése és halála közt, az érzékelhető lények; vagyis az ember lényének örök magvát éljük át, amikor életének születését megelőző szakaszára tekintünk, még mielőtt itt a Földön befogadta a fizikai öröklés áramlata, tehát szellemi környezetében éljük át.

A magasabb világok megismeréséhez tehát szemlélés vezetett, nem spekuláció és nem fogalmi rendszer. Ahogyan embrionális létünk óta bekövetkezett testi fejlődésünk folytán a külső érzéki világ szemléléséhez jutunk, úgy az elvileg ismertetett eljárások révén - melyeket idézett könyveimben részletesen megtalálnak -, lelki folyamatok megismeréséhez jutunk és elérhetjük, hogy az a szellemi világ vegyen körül bennünket, ahol születésünk előtt voltunk és amelybe a halál kapuján lépünk be. A magasabb világok megismerését szemlélés útján szerezzük meg.

Ezzel tehát vázoltam Önöknek a megismerés útját. A magasabb világokba vezető út leírása azonban nem volna teljes, ha csak megismerési útként írnák le, mert az ember ilyen átéléséhez nem elegendő pusztán csak a gondolkodásban való élés. A gondolkodás két magasabb formájának elsajátítása nehézséget okozhat, más valami pedig még további nehézséget jelent.

Itt a fizikai világban azért támaszkodunk elsősorban a megfigyelésre, a kísérletre, mert ez bizonyos módon megnyugtat ismereteink valóságtartalma felől. Ismeret- elméletileg vitatkozhatunk az érzéki észlelés lényegéről és az igazi léthez való viszonyáról, de ez most lényegtelen. A fontos az, hogy az érzéki észlelet hitelesíti számunkra azt, amit lelkileg élünk át, ami lelkileg az érzéki észleletek tükörképeként jelenik meg és a külső valóságra támaszkodva nyugszunk meg. Az utóbbi időben megjelent a spiritizmus betegsége, mely még a szellemiség létét is ugyanígy külső megfigyelés útján akarja bizonyítani. A spiritisztánál persze már nem is lehet valaki materialistább. A spiritizmus a materializmust hatványra emeli, mivel nemcsak azt kívánja állítani, hogy az anyag létezik és talán csakis anyag létezik, hanem még azt is, hogy a szellem ugyanúgy jelenik meg, mint az anyag, vagyis maga is csak anyag. Spiritizmusként csak a materializmus legvégső fázisa, végső következménye jelenik meg. Az igazi szellemtudomány a szellemi világokba való felemelkedésre törekszik, nem pedig a szellemi világoknak fizikai folyamatokba való lehúzására.

Ha azonban a leírt módon éljük bele magunkat a szellemi világokba, akkor nincsen meg az a - mondhatnám - támaszunk, amit szellemi átélésünk számára a külső érzéki világ jelent. Más támaszra van szükségünk. Kell valami, ami ugyanúgy megnyugtat, hogy nem az ürességben lebegünk, nem valami lila ködben élünk lelkileg, és amire éppen úgy támaszkodhatunk, mint a külső érzéki észleletekre mindennapi életünk során. Amire pedig szükségünk van, azt megint csak belső erőink fejlődése nyújthatja. Kérem, ne értsenek félre. Nem gondolom, hogy megszokott életünkben már meglévő erőink elegendőek. Csak hát a mindennapi életből vett szavakat kell használnunk. Erőinket a gondolkodás területén kívül eső területeken is ki kell alakítanunk, hogy ne csupán szemléléshez, hanem a létben gyökerező szemléléshez jussunk. Külsőleg az érzéki észleléskor az nyugtat meg bennünket, hogy az egyik érzék támogatja a másikat. Ha valakit hallási vagy látási benyomás ér, akkor még nem biztos abban, hogy nem hallucinációval van-e dolga. Csak akkor biztos benne, ha - mondhatnám - a nehézség érzéke támogatja, egy másik érzék siet segítségére és hitelesíti, amit a látás vagy hallás nem tud kellőképpen megerősíteni. Voltaképpen mi jogosít fel bennünket arra, hogy az érzéki világgal kapcsolatban létről beszéljünk?

Különböző dolgokat mérlegelhetünk. Órák hosszat kellene beszélnem az ismeretelméletről - ezt itt természetesen nem tehetem -, ha bizonyítani kívánnám azt, amit röviden össze akarok foglalni. De a megfelelő gondolatokat követve rájönnek a következő dolog érvényességére: az érzéki világban akkor nevezünk egy tárgyat valóságosnak, ha úgy hat ránk, hogy tagadásával önmagunkat kellene tagadnunk. Ha nemcsak hallanak egy harangot, de meg is tudják érinteni és megtalálják a dolgok összefüggését akkor, amennyiben e valóságot lelkileg átélnék, önmagukat kellene kioltaniuk, ha a külső tárgyat nem nevezhetnék valóságosnak. Egy külső tárgyat akkor nevezünk valóságosnak, ha valóságának elismerése nélkül saját valóságunkat is tagadnunk kellene. Látják, hogy amit valóságnak hívunk, az bensőségesen összefügg saját valóságunkkal. Ezért kell saját, de most szellemi-lelki valóságunkból is olyan erőket merítenünk, amelyeket valamilyen tárgyhoz hasonlíthatunk, amit megfogunk és súlyát tapasztaljuk. A leírt módon átélt magasabb szellemi világok realitása számára bensőnkben kell támaszt keresnünk. Ez csak úgy lehetséges, ha mindennapi életünk etikus magatartását szolgáló bizonyos morális tulajdonságainkat továbbfejlesztjük. Ahogy gondolkodási erőinket fokozzuk, úgy morális erőinket is fokoznunk kell. Nemcsak arról van szó, hogy e morális erőket etikus életünk számára kifejlesszük, hanem, hogy fokozzuk e morális erőket.

Csak két dologról szeretnék beszélni. Az egyik, hogy az ember morális bátorságát, általában a bátorságot, ugyanúgy fokoznunk kell, mint a gondolkodás erőit. Meglévő bátorságunkat fokozhatjuk, ha helyesen szemléljük, helyesen éljük át az imaginatív megismerésben lelkünk elé tárt visszapillantás tablóját. Ekkor úgy találjuk, hogy saját életünkbe merülve nagyobb bátorságot találunk, a bátorság intenzívebb belső erejét, mint ami ahhoz szükséges, amikor passzívan átadjuk magunkat külső életünknek. Ezt a bátorságot kell fokoznunk.

Másik morális erőnket is fokoznunk kell. Míg a bátorság voltaképpen az érzelmi életre vonatkozik, és bizonyos belső biztonságot jelent, bizonyos belső erőt ad, addig az akaratot azáltal kell fejlesztenünk, hogy például bizonyos időpontokban igen energikusan elhatározunk valamit, és egy későbbi időpontban vasakarattal igyekszünk megteremteni a feltételeket, hogy valóban véghezvigyük, amit előzőleg elhatároztunk. Az antropozófus szellemi kutatónak ilyen gyakorlatokat is egészen szisztematikusan kell végeznie. Akaratának jelenlegi impulzusait bensőleg összefüggésbe kell hoznia a korábban benne élő impulzusokkal. Megszokott életünkben a jelennek adjuk át magunkat. A magasabb világokba vezető életben az akarat belső kontinuitását kell létrehoznunk. Arra is képesnek kell lennünk, hogy szándékainknak megfelelően éveken át megtegyünk valamit későbbi időpontokban. Ezáltal erős akarati támaszt, erős akarati áramlást hozunk létre magunkban. Ez egészen speciális önfegyelem. Nemcsak attól függünk, ami most külső indítékokból, ösztönösen vagy esetleg még ideálok alapján indít valamilyen cselekvésre, hanem lelkiéletünk egy későbbi időpontját bensőleg lelki-szellemi módon akarati impulzusként kapcsoljuk egy korábbi időponthoz. Ha lelkületünkben bátorságunkat megnöveljük, ha kialakítjuk akarati impulzusaink kontinuitását, hogy áthidalják az időt, akkor a leírt módon emelkedve a magasabb világokba, elérjük, hogy az itt észleltek valóságát ugyanúgy megállapítsuk, mint ahogy egyébként a külső érzéki világgal kapcsolatban történik. Ezt a valóságot belsőleg fokozott erőinkkel kell megállapítanunk. A szellemi világokba vezető út ezért nem valami egyoldalú megismerési erő kialakítása, hanem az egész ember fejlesztése, gondolkodásában, érzésében, akaratában, megismerési, esztétikai és etikai törekvésében. És e magasabb világokba vezető út egyúttal az ember vallásos elmélyülése is.

Fontos, hogy tisztában legyünk azzal, hogy ahogyan az újabb korban a tudomány sok tekintetben kétségeket keltett a szellemi világok iránt, úgy e szellemi világokat a tudomány révén kell ismét meghódítani. Rövidlátás volna azt hinni, hogy az ember valamelyest csorbítaná vallásos életét azáltal, hogy a magasabb szellemi világokba ugyanolyan megfontolt tudattal emelkedik, ahogyan érzékeivel közeledik az érzéki világhoz. Akik ilyen irányú kritikát gyakorolnak, azok általában azt hiszik, hogy az antropozófus szellemtudomány is csak intellektualizmushoz, racionalizmushoz vezet. Nem így van. A gondolkodás említett módon elért fejlődésébe az egész ember beleárad érzésével, akaratával együtt, az így értett szellemtudomány magasabb világokba előrajzolt útja a teljes ember kibontakozása, fejlődése. És ahogyan a gondolkodás megszokott érzéki életünkben csak az organizmusból kihajtott virágként jelenik meg, úgy a magasabb megismerés is a teljesen kifejlődött ember virága, aki a magasabb világokba vezető útján összes erőit harmonikusan és intenzíven alakítja ki.

Pusztán a gondolkodás kialakítása voltaképpen csak képek világához vezet. Ha a képek e világában a valóságot akarjuk észlelni, akkor az említett módon azt is ki kell alakítanunk, ami a morálban mint bátorság, a jellem életében mint akarat van jelen és sajátunk marad, megjelenik az idő folyamán. E két erőt kell fokoznunk és másokat is, ahogy az idézett könyvekben utána olvashatnak.

Az egész, teljes lelki-szellemi embert kell elvezetni azokba a világokba, ahol fizikai földi életének kezdete előtt élt, mielőtt létrehozták itt a fizikai erők, vagy ahol a halál kapuján való áthaladása után él. Ha ehhez az élethez megismerően akarunk felemelkedni, ha el akarunk jutni az érzékfeletti világok szemléléséhez, akkor a teljes lelki-szellemi embert kell odavezetnünk, nemcsak azt, aki teoretikusan akar e világokban járkálni. Ezáltal az antropozófus szellemtudomány az egész életet megtermékenyíti. Nem akarja az embert a világtól valamilyen homályos misztikával elidegeníteni, hanem éppen a gyakorlati, az igazán gyakorlati életbe akarja bevezetni. Ezért termékenyítően hat a tudományra, művészetre, a szociális és vallásos életre, vagyis az élet legkülönfélébb területeire. Ezzel kapcsolatban még csak néhány dologra szeretnék utalni.

Ha felismerjük, mint már említettem, az élet visszapillantásának tablóját, amely az időben tovahaladó képzőerő-test, akkor azt is megnézzük, ahogy az ember fizikai teste létrejön, kialakul ebből az erőrendszerből. Hiszen csak külső látszat, ha a szívről, tüdőről és a többiről beszélünk. A szív valójában folyamat és külső térbeli alakja csak a pillanatnyilag megállított folyamat. Ez minden szervnél így van. Azt ismerhetjük meg, ami pillanatnyilag mint forma rögződött. De az élet továbbhaladó folyamata, ami az egészség és betegség forrása, nem ismerhető meg, ha nem emelkedünk fel a test érzékfeletti alkotóerőinek megismeréséhez. Ezért termékenyítheti meg a szellemtudomány nagymértékben az orvostudományt, főként a terápiát. Stuttgartban és Dornachban már klinikai-terápiás intézetet alapíthattunk az antropozófia indítékából, hogy hasznosítsák a beteg emberiség számára a szellemtudomány antropozófiai irányának eredményeit. És a szellemtudomány más egyéb tekintetben is megtermékenyítheti az életet. Amikor Dornachban fel akartuk építeni a szellemtudomány főiskoláját, nem alkothattunk akármilyen keretet. Egészen különleges helyzet adódott, mikor antropozófus világszemléletünk barátai a szellemtudományos főiskola épületét létre akarták hozni. Ezt hasonlattal jellemezném.

Képzeljék el a diót a héjában. Elfogulatlanul gondolkodva, azt kell mondani, hogy a dióhéj olyan, amilyen. A héj a dióhoz tartozik. Ha valamilyen szellemi alapításnál mód nyílik az építkezésre, mint az antropozófus mozgalomban élő szellemiségnél, akkor építészhez fordulunk, és ez felépít valamilyen épületet, ami többnyire egyáltalán nem illik a benne lévőhöz, mintha a dióhéj cseppet sem illenék a benne lévő dióhoz. Mivel az antropozófia nem lehet pusztán elmélet és nem akar csak szavakban élni, ezért az antropozófus mozgalom külső keretét nem valósíthatta meg ilyen módon. Dornachban ugyanolyan belső eleven stílusnak kell a falakról megszólalnia, a külső architektúrában az ember elé tárulnia, mint ami a pódiumról hangzik el, amit a színpadon játszanak, vagy ami művészi módon szóval és mozgással jelenik meg a színpadon az emberek előtt. Ahogyan a dióhéjat ugyanazok a növekedési erők formálják, mint a diót, úgy új építészeti stílusban kellett művészi keretet adni annak, ami az antropozófiában a szóban él. Tehát organikusan mindenképpen megalapozott, hogy Dornachban új építészeti stílus bukkant fel, ebben láthatóan külsőleg jelenik meg az, ami szellemileg-lelkileg egyébként a szóban is él. Ilyen módon az antropozófia a művészi életre is termékenyítően hat, éppen ezáltal ismerhető fel, hogy korunknak mit akar nyújtani. Még kezdeti állapotban lévő euritmiánkkal olyan emberi mozdulatművészetet alkottunk, ahol a mozgó egyes emberek vagy embercsoportok nem táncot vagy pantomimet adnak elő, hanem a mozgásformákban ugyanolyan törvényszerű beszéd jelenik meg, mint a hangzó beszédben, vagy ugyanolyan látható ének, mint a hangokban hallható énekben. Az euritmiában az ember szellemi-lelki- testi törvényszerűségéből merített elemek jelennek meg.

Így az antropozófiával a legkülönfélébb művészeti irányokra termékenyítően tudtunk hatni.

„A szociális élet kérdései” című munkámban jelenkorunk nagy szociális kérdéseiben próbáltam antropozófiai szempontból állást foglalni. Ha meggondoljuk, hogy a szociális életben az egész emberrel van dolgunk, nemcsak azzal, ami a racionális tudománnyal érhető el a marxizmusban, vagy hasonlókban, akkor belátjuk, hogy ami a magasabb szellemi világokba behatol, az az emberek szociális együttélésének törvényeibe is be tud hatolni, mert e törvények éppen a magasabb világok lelki-szellemi törvényei. Olyan törvényekhez vezethetnek bennünket, amelyek megfelelő szociális együttéléshez juttatják el az embereket. Mert az embereket a szellemiség egyesíti a társadalomban és ami fizikailag egyesíti őket, az éppen a szellemiségből alakult ki. Rettenetes katasztrófánkat, jelenlegi hanyatló erőinket sok tekintetben az okozta, hogy ezt elfelejtettük. Az emberiségnek ismét szellemmel kell áthatnia magát.

Az antropozófia még a nevelésben, a pedagógiában is termékenyítően tudott hatni. Emil Molt Stuttgartban alapított Waldorf iskolát, itt a felnövekvő emberre, a gyermekre alkalmazzuk az antropozófus kutatás előtt feltáruló igazi emberismeretet. A magasabb világokba vezető utak azt is lehetővé teszik, hogy évről évre, hétről hétre lássuk a születésétől a nemi érésig felnövekvő gyermekben azt, amit a magasabb világokból hozott magával és amit a nevelőnek, tanítónak kell elővarázsolnia. Csak az irányvonalára tudok utalni. A Waldorf iskolában mindezt részleteiben pedagógiai művészetté igyekeztünk alakítani. Ezzel csak példákat hoztunk az antropozófiának az élet legkülönbözőbb területein ható kezdeményezéseire.

A vallásos életre, mint mondtam, az antropozófia azért tud elevenítően hatni, mert tudományosan vezet a magasabb világokhoz és megmutatja, hogy az érzékfeletti világokban hogyan nyilvánul meg igazi alakjában, saját mivoltában, az ember által múlandó földi létében hordozott, formálódó, de az átlagos megismeréssel át nem látható örökkévalóság. A magasabb látás ott észlelheti. Itt rejtve marad, mert születéséhez érkezve, a fizikai alakzat magába szívja. Az átlagos megismerés számára az anyagiságon dolgozó szellem láthatatlan. De nem élettelen, csak elrejtőzött az anyagban. A szellemiség felismerhető az anyagban. Ehhez azok az utak nyújtanak segítséget, melyeket az antropozófia akar feltárni az érzékfeletti világokhoz.

Az antropozófia tehát nem akarja az embert a szokott világtól aszkétikusan eltávolítani, hanem úgy akarja a szellemiséghez, az érzékfeletti világokhoz vezető utat feltárni, hogy az ember e szellemiséggel az anyagit, a gyakorlati életet alakíthassa. Hiszen éppen az a fontos, hogy felismerjük a szellem alkotó jellegét. Ha nem alkotóan élnénk át az anyagiság felett, akkor ez gyenge szellem volna. Sokan azt mondják, hogy a világ anyagisága alacsonyrendű, és fölé kell emelkedni, el kell hagyni, hogy a magas szellemiséghez jussunk. Mindenesetre sok mindent le kell küzdenünk, hogy a szellem megismerését elérjük. De ha ezt a szellemiséget szeretettel elértük - és csak szeretettel, vallásos áhítattal és bensőségesen érhető el, mert a morális képességek fejlődése, amelyről szintén beszéltem, hozzásegít, hogy szeretettel jussunk az érzékfeletti világokba, - akkor az érzékfeletti szellemiséget közel hoztuk az anyaghoz. Mert az erős szellemiség nem kerüli az anyagot, hanem alakítja, gyakorlati szellemi módon működik benne. Ez a dolog egyik oldala.

Másfelől végezetül talán éppen ezen a helyen elmondhatom, hogy az így értett antropozófus szellemtudomány úgy alakítja az érzékfeletti világokba vezető utakat, hogy ez utak eredményei nem esnek távol a megszokott természettudományos ismeretektől és működésüktől, hanem szellemi-lelki erőként hatja át őket. Ahogyan az ember azáltal teljes ember, hogy testi-fizikai mivoltában tartózkodik a földön, de ez a fizikai testiség szellemit-lelkit hordoz magában, úgy a tudomány is csak akkor teljes tudomány a szó igazi értelmében, ha nemcsak a külső materiális valóságot tudja, ismeri, hanem e tudást a másikkal, a szellemi világok tudásával hatja át. Az antropozófus szellemtudomány ezért úgy szeretne a másik tudományba illeszkedni, hogy alapjában véve megfeleljen annak, amit a természet és az ember, valamint a kozmosz lénye követel. Ahogyan az embernek materiális életében szellemet és lelket kell magában hordoznia, az igazi szellemtudománynak is, amely az érzékfeletti-szellemi világokba vezető igazi, becsületes utakat tár fel, a megszokott, materiális tudomány szellemévé és lelkévé kell válnia. És ahogyan az emberi szellemnek és léleknek nem szabad a test ellen küzdenie, a test ellen lázadnia, hanem teljes összhangban kell lenniük, úgy az antropozófus szellemi megismerésnek is teljes összhangban kell lennie az igazi, becsületes természet- és történettudománnyal.