A mai előadást aligha mondhatnám el a szándékolt formában, ha a tegnapi nem előzte volna meg. Nemcsak azért, mert ez az előadás a tegnapit folytatja, hanem azért is, mert amit antropozófiai megismerés alapján mondunk az ember lényének valóságos magvárói, azt a külső tapasztalás először annyira paradoxnak találja, hogy az ilyen megismerés szilárd alapját meg kell ismerni. Azt hiszem érzékeltettem, hogy az antropozófia mind a kritikus szellem, mind pedig a lelkiismeretes kutatás szemszögéből mindazzal felveheti a versenyt, amit újabb korunkban tudományos módszernek és szemléletnek szoktak tartani.

A mai előadás tárgya éppen az ember lényének valóságos magva, mely a külső fizikai ember alakító, irányító alapja. A fizikai ember, - erre éppen a szellem- tudomány mutathat rá - sokkal szorosabban hozzátartozik a világ fejlődéséhez, mint általában feltételezik. Ez a világ egész fejlődésével kapcsolatban inkább a következő előadás tárgya lesz. Az ember valóságos lényéről is másként gondolkodnak ma komoly körökben, komoly tudományos körökben is, mint ahogyan néhány évtizeddel ezelőtt, a materializmus virágkorában, éppen a legfelvilágosultabb emberek közt szokásos volt. Az ebben az előadásban megnyilvánuló antropozófiát azonban talán azok fogják másoknál intenzívebben elutasítani, akik az ember szellemi-lelki elemét, a maguk módján, mondhatnám, a tudomány materialistább szelleméhez ragaszkodva szeretnék megközelíteni.

Látjuk, hogy ma kezdenek érdeklődni aziránt, hogy az ember valójában milyen okok folytán kerülhet bizonyos abnormális lelkiállapotokba, ahol hallucinációkat, illúziókat él át és szuggesztió, valamint autoszuggesztió is hozzáférhet. Az ilyen abnormális lelki jelenségek iránt ma különösen azért érdeklődnek, mivel ugyanúgy vizsgálhatók, mint ahogyan külső kísérletet hajtanak végre, tehát anélkül, hogy a lélekben szunnyadó erőket - ezek fejlődéséről már beszéltem - igazán kibontakoztatnák. Az ilyen abnormális szellemi élettel rendelkező személyeknél egyszerűen megvizsgálják a jelenségeket, ahogyan laboratóriumban vagy fizika-szertárban szoktak kísérletezni. Az ilyen emberek és egyesek, akik nem szenvednek a megfelelő abnormális lelkiállapotokban, gyakran azt hiszik, hogy éppen ilyen abnormális lelkiállapotok, víziók, hallucinációs élmények révén teszünk szert az ember igazi lényének behatóbb megismerésére. Sőt, azt képzelik, hogy ilyen állapotban az igazi szellemi világok kinyilatkoztatása is végbemehet. Ma antropozófus nézőpontból vizsgálva az ember lényét, ismét megvilágíthatjuk ezeknek az abnormális lelkiállapotoknak a jelentőségét. A tegnap kifejtett bírálatból eleve biztosak lehetnek benne, hogy az antropozófus szellemi kutatás e jelenségekkel szemben is a szó teljes értelmében kritikát gyakorol.

Másfajta jelenségek akkor jönnek létre, amikor bizonyos gondolatok kétségtelenül nem a megszokott tér- és időbeli feltételek közt tapasztalhatóak. Ilyen esetekről ma már egészen komoly tudományos körökben is beszélnek. Ilyen jelenség a telepátia. Azt mondják, hogy bizonyos lelkiállapotokban az emberek képesek a szokásos érzéki közvetítés nélkül is gondolatok, sőt a távolban létrejövő gondolatok bizonyos észlelésére. Beszélnek telekinézisről, vagyis az emberből kiinduló egyes erőkről, melyek az ember fizikai közvetítése nélkül, mintegy távolba hatással jelentkeznek, nyilvánulnak meg, mintha az ember végtagjainak közvetítése nélkül fejthetné ki akaratát a távolban. Ma már olyan tudományos vonatkozású kísérleteket is végeztek, tudományos módszerekkel, melyek a teleplasztika fejezetéhez tartoznak, ahol az emberen vagy az ember közelében anyagi jellegű képződmények, fantomok jelennek meg. Ezeken világosan látszik, hogy mondjuk, finom anyagból, éteriségből állnak, de struktúrájukban plasztikusan, plasztikus formáló erővel jelenik meg az emberi gondolat eredménye, tartalma.

Tehát beszélnek telepátiáról, telekinézisről, teleplasztikáról. Az antropozófus szellemtudománynak e jelenségekkel szemben megint fel kell vetnie a kritikus kérdést: vajon ezek a jelenségek csakugyan abból erednek, amiről tegnap azt mondtuk, hogy elalváskor érző-akarati lényként húzódik ki az ember fizikai és étertestéből és elalvástól ébredésig kint tartózkodik? Az emberben megnyilvánuló telepátia, telekinézis, teleplasztika vajon az érző és akarati lénynek megismert örök szellemi-lelkiség hatása vagy esetleg csak arról van szó, ami az alvó emberrel az ágyban marad, tehát fizikai testből és éter- vagy képzőerő-testből áll? Ha csak utóbbiról van szó, akkor bármily csodálatosnak tűnnek e jelenségek, bármily különösek is, ahhoz tartoznak, ami az ember halálával eltűnik. Az ember valóban halhatatlan örök lénye elalváskor kihúzódik fizikai és képzőerő-testéből és a telepátia, teleplasztika, telekinézis jelenségeinél valamilyen hipnotikus vagy egyéb hatás általában szintén eltávolítja a fizikai és étertestből. Tehát azt kell mondanunk, hogy ezek az úgynevezett csodás jelenségek semmi olyanra sem utalhatnak, ami az ember lényének örök magvával függ össze. Bármily csodálatosak, mégis ahhoz kötődnek, ami a halálban leválik és a föld elemeivel egyesül. Csak arra a világra utalhatnak, mely szintén eltűnik az ember elől, midőn áthalad a halál kapuján.

Ezt a kritikus ellenvetést az antropozófus szellemtudománynak tehát egyes, ma már sokszor elismert jelenségekkel szemben is éppen úgy meg kell tennie, mint a tegnap elbeszélt jelenségekkel szemben, és a dolog azon fordul meg, hogy az antropozófia mit mond e jelenségekről, miután az ember lényének igazi örök magvával kapcsolatban kutatásokat végzett.

Talán ismét felhívhatom rá a figyelmet, hogy a tegnap és régebbi előadásaimban itt elmondott gondolati, meditatív és akarati gyakorlatok olyan állapotba hozzák az embert, éppen érző és akarati lényében, mely egyrészt hasonló az alvás állapotához, de mégis radikálisan különbözik tőle.

Leírtam tegnap, hogy az ember egyébként öntudatlan, mintegy bénult érző és akarati lénye bensőleg elevenen fénylővé, erőteljessé válik, tehát az ember az antropozófus kutatás céljából olyan állapotokat idézhet elő, melyekben érző és akarati lényével éppen úgy a fizikai testen kívül tartózkodik, mint alvás közben. Ilyenkor azonban nem sötét világban van, amely öntudatlanságot feltételez, hanem a szellemi környezet világában. Az első tárgy, amelyre vissza tud tekinteni, saját fizikai teste és éterteste lesz, az étertest gondolatokkal tükrözi a világot, - amiket most erőknek észlel - az ember lényének centrumába, amely eltávozott a fizikai és étertestből. Az elhagyott fizikai test most mintegy visszatükrözi a régebben hozzánk kötődött gondolatvilágot. Most a világ képét nem úgy kapjuk, hogy a külvilág az érzékszervekben, például a szemben, tükröződik és így tudatosan tapasztaljuk a fizikai világot, hanem a világ szellemi alakjáról azáltal kapunk képet, hogy az egész emberi organizmus válik valamilyen egységes, totális érzékszervvé, de most idegen tárgyként, az emberen kívül van.

Ha az ember egyre tovább jut az antropozófiai kutatásban és bensőleg egyre erősebbé válik, akkor lassanként megismeri ezt az emberen kívül lévő lényt. Mint már elmondtam, az ember abnormális lelkiállapotában átélhető vizionálástól, hallucinációtól az antropozófus szellemi kutató állapota abban különbözik, hogy a magasabb világ szemlélése mellett mindig meg tudja őrizni egészséges, megfontolt tudatát. Az ember számára valóban bekövetkezik a szellemi és a fizikai világ szemlélése közti ide-oda lengés, ingás. Az ember tehát váltakozva fizikai testén kívül tartózkodhat és a leírt módon észlelhet: majd ismét visszatérhet benne a teljes tudatossághoz, a szokott gondolkodáshoz, érzéshez és akarathoz, az átélteket azzal a mindennapi gondolkodással, érzéssel, akarattal és egészséges megfontolással ítélve meg, amellyel általában a külső érzéki életet és megszokott életét is megítéli. Tehát az ember teljességgel az életben kifejlesztett kritikával állhat szemben azzal, amit így felkutatott és lelkének magasabb élményeként elé tárul.

Az abnormális lelkiállapotoknál nem létezik az állapotok e váltakozása. A vizionálónak, hallucinálónak nem áll módjában, hogy egészséges megfontolt akaratából önként, amikor éppen helyesnek tartja, ismét visszatérjen megszokott meggondoltságához, vagyis megszokott testébe. A hallucinálás, vizionálás abnormális állapotait valami önkéntelen, öntudatlan dolog idézi elő és éppen az abnormális állapotokkal szemben való kritikátlanságra kell mindegyre rámutatnunk, mikor az antropozófus szellemi kutatás eredményeit összekeverik azzal, ami hallucinációs, vizionáló jellegű.

Míg azonban ilyen módon ide-oda lengünk az érzékfeletti látás és a megszokott tudatállapot között, egyre inkább eljutunk oda, hogy az érzelmi és akarati lényünkben kifejlesztett erőkkel visszatekintsünk az ember lényének szellemi-lelki magván most objektíve kívülálló fizikai és étertestre. És ami így elénk tárul, azt az imaginatív tudat kifejlesztésével most valóban egy másik világ képének ismerjük meg. És az a fontos, hogy az utóbbi napokban leírt imaginatív és inspiratív megismeréssel meg tudjuk ítélni, hogy voltaképpen mi is az, amit kívülről fizikai és étertestként szemlélünk. Ha hasonlattal élhetek, ez olyan, mint amikor valaki egy kép előtt áll és a perspektíva ismerete révén ismeri meg belőle a kép ábrázolásának megfelelő valóságot. Csakhogy egy megszokott képből ilyen módon megismert megfelelő valóság csak belső lelki élmény, míg a fejlődő szellemi kutatásnál az objektív fizikai és étertest olyan perspektívává tágul, amely tények átélése. Felismerjük ugyanis, hogy a fizikai és étertest az ember mivoltának a képmását hordozza, mielőtt a születés illetve fogantatás révén leszállt a fizikai világba. Ami előttünk van, mintegy felszabadítja pillantásunkat a szellemi-lelki világ távlatára, amit átéltünk, mielőtt a fogantatás és születés útján egyesültünk a fizikai anyaggal, melyet szüleink és őseink révén, a fizikai öröklés áramlatával kaptunk meg a Földön. És elénk tárul az ember szellemi-lelki környezete, ahonnan azután leszállt a földi létbe, az a világ tárul elénk, melynek erőit az ember beleszőtte a szülők és ősök adta fizikai formába.

Most megismerjük magunkat születés előtti állapotunkban és sajátságos dolog, hogy az ember születés előtti lényét ábrázoló tablóban a világot alapjában véve a fizikai perspektívához képest megfordítva látjuk. A fizikai perspektíva viszonylatában a közeli tárgyakat élesen látjuk és amilyen mértékben növekszik a tárgyak távolsága, annál bizonytalanabbakká válnak. Ez a térbeli világ perspektivikus látásának lényegéből következik. A visszamaradó emberi lényből felbukkanó perspektívánál ez fordítva van. Ami a földi élethez közel van, az jelenlegi átélésünkhöz áll közel és az ember nem ismeri belső világát a fizikai földi életben. Fizikai földi élete elhomályosítja lényének örök magvát. A születés előtti világba pillantva, szellemileg nem ez a legközelebbi látható legelőször, hanem előbb a távolabbi látható. És ha a gyakorlatokkal kifejleszthető magasabb megismerési fokok három fokozatán felemelkedtünk, - ahogyan „Hogyan juthat az ember a magasabb világokról való megismeréshez?” című könyvemben leírtam - akkor az imagináció, inspiráció és intuíció révén valóban zárt, szellemi-lelki világképhez jutunk, amely elvezet egy előző földi élethez.

Ahogyan a fizikai perspektíva határa a messzeségben van, így a születés előtti állapotban átélt világ képét egy elmúlt földi élet határolja be és ezt az intuíció tárja fel. Nem fantazmagória vagy valamilyen logikus következtetés, ha az antropozófus szellemtudományban ismétlődő földi életekről beszélünk, hanem megismerés eredménye, ami az igazi szellemi látásnak nyilvánul meg. Ezt a szellemi látást előbb mindenesetre fel kell hoznunk a lelkiség mélységeiből. Akkor eljutunk annak pozitív megismeréséhez, hogy az ember fizikai és éter- vagy élettestébe beleszövődtek azok az élő erők, melyek a halál és újabb születés közti időben voltak az emberben.

Ezt az is megmagyarázza, hogy a szellemi világból haladtunk tovább a fizikai világba. A fizikai testet mintegy eszközül hordjuk, nemcsak buroknak, az étertest pedig a szervek, anyagcsere, növekedés alapját szolgáló életerők hordozója. Ekkor mindkettő objektíven jelenik meg szellemi látásunk előtt, beléjük szövődött a lélek lényének veleje, amilyenné legutóbbi halálától mostani születéséig a szellemi-lelki világ során kialakult. Mikor az ember érző-akarati lényével kihúzódik fizikai és étertestéből, akkor felismeri, hogy amit otthagy, ahhoz hajolt le vágyakozva a szellemi világból legutoljára, miután a halál és újabb születés közti életében mintegy elöregedett és elhalt a szellemi világ számára. Ahogyan az ember bizonyos korban fizikai testének hervadását észleli, amikor öregkorában a halál felé közeledik, úgy a szellemi világban is hervadónak érzi ott hordozott szellemi-lelki lényét.

Ez a hervadás a fizikai világ iránti vágyakozásban nyilvánul meg, a testi-fizikai megtestesülés vágyában. Ami tehát az ember fizikai és étertestében él, az mintegy a szellemi világban töltött életének utolsó fázisa. Múltunkat hagyjuk ott, amikor alváskor kilépünk érzőakarati lényünkkel a fizikai testből. És mit viszünk magunkkal? Ha megértjük, hogy múltunkat hagyjuk ott, akkor azt is megértjük, hogy amit az emberből elalvástól ébredésig az átlagos tudat szempontjából öntudatlanul élünk át, az halad át a halál kapuján és költözik ismét a szellemi-lelki világba. Az emberi lénynek az a része, amely nem tudott a fizikai és étertestbe merülni és mintegy megmarad, az elalváskor minden éjszaka kihúzódik és érző-akarati lényként a halál kapuján is áthalad. Így az ember számára az örökkévalóságot ez a valóságos szemlélet hitelesíti.

Ha most arra pillantunk vissza, amit bizonyos, külsőségekben megragadt tudomány próbál érthetetlen módon a telepátia, teleplasztika, telekinézishez hasonló jelenségek vizsgálatával megismerni, akkor látjuk, hogy ezek a jelenségek valóban ahhoz kötődnek, ami az ember múltja és halálával megsemmisül, tehát nem mutathatnak semmit az igazi érzékfeletti világból, csakis azokból az erőkből, melyek az érzéki földi világban kötődnek az emberhez.

Ha elevenen elképzeljük azt, ami születés előtti lényünkből fogantatás és születés útján száll le a fizikai megtestesülésbe, akkor érthetőnek találjuk, hogy ez felveszi, alakulásába bevonja az öröklési áramlattól kapott erőket és anyagokat, de azt is, amit az ember élete során a táplálékkal, lélegzettel, a külvilág minden adományával befogad. Mert az ember teljes benső mivoltával csakis abban a lényben él, amely a születés előtti létből ereszkedik le fizikai megtestesüléséhez. Már az anyaméhben fizikai anyagba burkolózik, később pedig a lélegzés, táplálkozás stb. révén szövődik bele.

Amit az ember így bekebelez, az valóságos lényével normális állapotban csak úgy kerül kapcsolatba, hogy a fizikai és étertest éber állapotban közvetít az érzőakarati lény felé. Ez az ember érző-akarati lényének normális kapcsolata - mint láttuk - az étertestéhez kötődött gondolati erővel, valamint fizikai testével is.

Tegyük most fel, hogy az ember hipnotikus állapotba kerül és ezáltal érző és akarati lénye kiemelődik a fizikai és étertestből. Ekkor a hipnotizált ember pusztán mint fizikai és élettest van jelen, mindazokkal a fizikai anyagokkal és erőkkel, melyeket a földi külvilágból felvett. E fizikai anyagok környezetükkel különféle kölcsönhatásokba lépnek és ezeket beviszik az emberbe. Az anyagoktól eredő hatás akkor jelentkezik, mikor az érző-akarati lény a fizikai és az étertesten kívül tartózkodik. Tehát valójában - mint az antropozófiai kutatás mutatja - nem olyasmivel van dolgunk, ami az ember örök lényének magvához tartozik, hanem ami a múltban szövődött bele ebbe az örök magba a külvilágból. Ugyanez jöhet létre akkor is, ha az ember valamiféle beteges állapotban van. Normális állapotban az ember valamilyen beteg szervét fájdalom, rosszullét vagy hasonló révén érzékeli. Ez a helyzet, amikor érző és akarati lénye megfelelő módon kapcsolódik a fizikai és az étertesthez. Ha azonban a betegség az ember fizikai testét vagy még étertestét is nagymértékben deformálta, akkor valamilyen szerv vagy belső rész megbetegedése folytán az ember szellemi-lelkisége, érző-akarati lénye mélyebben merül animális, fizikai természetébe, mint normális tudatállapotban, amikor mintegy tükröződve csak az emlékek verődnek vissza. Egészséges szervek esetében az ember csak bizonyos mértékig merül bele fizikai testébe. Ha azonban a szervek valamiképpen betegek - sokszor csak egyetlen szerv beteg -, akkor a megbetegedés bizonyos formája esetén az ember szellemi-lelki lényével nemcsak a fájdalom érzéséig merül be, hanem annál mélyebbre. Szellemi-lelki lényével hozzákötődik az organizmushoz. Míg az ember egyébként csak érzékszerveivel és idegrendszerével kapcsolódik érző-akarati lényéhez, most alacsonyabb animális szerveivel és vegetatív szerveivel is hozzákötődik, ezáltal a hallucinálás, a vizionáló átélés nem szabad állapotába kerül. Látjuk, hogy a hallucinálás, a vizionáló átélés és a többi állapot teljesen az ember fizikai és étertestéhez kötődik, tehát csak olyan élményeket jelenthet, amelyek az ember halálával megsemmisülnek, és nem adhatnak felvilágosítást arról az érzékfeletti világról, ahol az ember halála és újabb születése között tartózkodik. Az az egy mindenesetre helytálló és kísérletileg igazolt tény, hogy az ember médiumi állapotban bizonyos jelentőségű gondolati elemet is észlelhet, így olykor csodálkozhatunk, hogy az embernek mindennapi tudatában lehetetlen, zseniális gondolatai támadhatnak a transzból, tehát valamiféle hipnotikus állapotból.

Ellentmond ez azonban az elmondottaknak? Azért nem mond ellent, mert az említett módon nemcsak a fizikai test hathat fizikai közvetítés nélkül mintegy a térben, hanem az élettest is. Mármost előfordul, hogy teljesen normális emberek, de főként bizonyos zseniális képességekkel rendelkezők, gondolatokban, fantáziaképekben olyasmit hoznak létre, ami nem merül ki az élettestben, hanem, mivel túlterjed a normális emberi életen, ezért áthat az emberen mintegy a bőrén keresztül az általános kozmikus éterbe. Ezzel a következő előadásban ismerkedünk meg.

Elmondhatjuk, hogy az általános kozmikus éterben tovább rezegnek például a művészi gondolatok, melyek a normális emberi életen túlterjedve valamilyen - ha szabad ezt a kifejezést használni - emberfeletti átélésben és alkotásban merülnek fel. Vannak ilyen röpködő gondolatok. És aki meditációval és a tegnap és tegnapelőtt említett akarati gyakorlatokkal készül fel, az tudja, hogy az ember nemcsak fizikai teljesítményeivel tud a világban tevékenykedni. Tudja, hogy az individuális élet fenntartásához nem szükséges gondolatok átadják magukat az általános kozmikus éternek. (A szükséges gondolatok növekedési erőkké alakulnak át.) Ha azután az ember éterteste valamiféle patologikus állapotban van, deformálódik vagy transzállapot folytán mediálissá válik, akkor a röpködő gondolatok világa, mely az ember normális állapotába nem hatol be, behatolhat a szellem és lélek nélküli, médiumként megnyilatkozó emberbe. Ha például egy elhalt ember közölt valami által ilyen gondolatokat az általános kozmikus éterrel és ezek médium révén megjelennek, akkor azt hihetjük, hogy valóban a halott jelenlegi gondolatait halljuk, holott lényegében csak azoknak a gondolatoknak az utóhangját, melyeket halála előtt, még életében sugárzott ki.

Az egészséges szellemtudományos kritikának mindig szem előtt kell tartania, hogy gondolatok utóhangjával van-e dolgunk, vagy pedig igazi érzékfeletti erő kifejlesztése révén valóban behatolunk az érzékfeletti világba, ahová az ember halála után és születése előtt tartozik. A telepátia esetében csak a gondolatok éteri közvetítésével van dolgunk, az érzékszervek kikapcsolása mellett. A telekinézis esetében a táplálék vagy egyéb fizikai anyag indít arra bizonyos, a megváltozott fizikai testben létrejövő erőket, hogy fizikai közvetítés nélkül hassanak a téren át. Hiszen az emberben csak mintegy tíz százalék a szilárd rész, kilencven százalékban folyadékoszlop, de finomabb anyagok is alkotják, egészen az éteri matériákig. Ha, mint utaltam rá, bizonyos módon beteg szervek, patologikus állapotok folytán, szellemi-lelkiségével animális mivoltába túlságosan mélyre merül, akkor a valamilyen módon kisugárzott anyagokkal gondolatait is átadhatja ezekkel a kisugárzásokkal. Így keletkezik a teleplasztika. A kisugárzott finom matériát meg tudja formálni és a gondolatok révén létrejött forma világosan fénylő is lehet. Plasztikus formák jönnek létre, anélkül, hogy csalásra vagy tévedésre kellene gondolnunk. Schrenck-Notzing mindig tudományos szintű művei és más hasonlók írják le ezeket. De itt soha sincs egyébbel dolgunk, mint az emberi lény halálával megsemmisülő részének hatásaival. Nem olyasmivel, ami elvezet a valóságos érzékfeletti világba. A valóságos érzékfeletti világba akkor vezet az utunk, ha a normális lelki képességek teljesen szisztematikus kifejlesztésével, a szokásos tudat megtartása mellett, érző-akarati lényünkkel testünkön kívül jutunk ilyen megfigyeléshez és ezáltal fizikai és étertestünkben áttekintjük múltunkon azt, amit a szellemi világból sugároztunk ide át, és ami alakítóan tevékenykedik a fizikai és éteri szubsztancián. És mivel először - mondhatnám - a távolabbi dolgokat látjuk pontosan és a közelebbieket csak lassanként, így ellátunk addig a határig, addig a pontig, ahol az előző élet halála van. Ezért lehet az ember halál utáni élményeit a születés előtti élet e megfigyeléséből leírni, ahogyan „A világ és az ember szellemi megismerésének alapelemei” című könyvemben tettem. Akkor, mondhatnám, valóban fordított irányban írunk le egy perspektívát, mint ahogyan előttünk van. Mindaz, amit az ember halál utáni állapotairól írtam, teljesen azoknak az észleléseknek az alapján íródott, melyek a tegnap és ma is leírt módon érhetők el.

Azt mondhatjuk, hogy az ember csakis azt tapasztalhatja a magasabb világokból, amit előbb a megismerés komoly küzdelmével kifejlesztett magában. A gondolatok tegnap jellemzett erősítésével fel kell idézni annak lehetőségét, hogy tudatos állapotban távozzunk el testünkből és azután rátekintsünk a testiségre. Ez éppen csakis a gondolatok erősítésével érhető el. De tanuljunk meg különbséget tenni: ami az előző életből való, arról szemléletünk van. Eljövendő mivoltunkat belső élmény nyújtja. A születés előtti élet ezért valóban kialakult tudomány tárgya lehet, bár a belső élmények gyérek a születés előtti élet hatalmas érzékfeletti tablójához képest. Amit azonban az ember a jövőről megtud, az nagyon erősen függ attól, hogy örök érző és akarati lényében mennyire tud bensőleg a testen kívül tartózkodva erőt kifejteni. Ez az érző és akarati lény megfigyelhető fejlődésében már a fizikai földi élet során és ahogyan érlelődve halad a halál utáni magasabb állapot felé. Ha megfigyeljük az emberi testből elalváskor egyébként öntudatlanul kihúzódó részt az élet fiatalabb állapotában és azután idősebb állapotban, akkor különbségeket mutat. A fiatalabb ember fizikai testéből alváskor kihúzódó érző és akarati lényben több a gondolati jelleg. Kiderül, hogy az emberben rejlő gondolati jelleg öntudatlanul utórezgéseket végez benne. Mikor az ember idősebb lesz, akkor az alvás kapuján már nem annyira a gondolati elemet viszi ki a fizikai testből, hanem inkább a jellemében kifejlesztett akarati impulzusban rejlő erő tartalmát viszi az alvás kapuján a külső világba. Ezért azt mondhatjuk, hogy földi életünk során szellemileg-lelkileg egy inkább gondolati tartalmat hordozó lényből olyanná fejlődünk, aki szellemi-lelkiségében inkább az emberi karakter jellegének utócsengését mutatja. Lényegében nem gondolatainkkal haladunk át az alvás kapuján. Elalváskor gondolatainkat otthagyjuk, a fizikai testen ragyognak fel. Azokat a gondolatokat is itt hagyjuk, amelyek születésünk és halálunk közti földi életünkben hatottak át. A világ külső gondolati erejeként ismerjük meg őket, később, halálunk után pedig külvilágként. Az alvás kapuján elsősorban azzal haladunk át, ami karakterünkké vált, belső morális alkatunk lett. A születés előtti élet perspektívájában minden fázis igazán helyes interpretációja a normális lelkierő kifejlesztésével harcolható ki megismerésünk számára.

Már a múlt előadásban kifejtettem, hogy ha az ember gondolkodását, gondolati életét meditációval, e gondolati élet koncentrálásával annyira megerősíti, hogy a gondolatokban úgy tud élni, mint egyébként csak az érzékletes képekben, és belső gondolati élete olyan erős, eleven, intenzív lesz, mint amilyen különben csak az érzéki benyomások felé forduló lelki élet, akkor imagi- natív megismeréshez jut. És e képszerűségig felerősödött belső gondolati élet révén az ember elé most nem az eddig eltelt, az élmény e szakaszáig tartó földi életének emléktablója tárul, hanem azt tekinti át, hogy életteste hogyan szervezte meg a fizikai földi organizmusát. Első érzékfeletti tapasztalatában hatalmas tablóban látja saját, életének e pontjáig előrehaladt földi életét, egészen gyermekkoráig terjedően.

Már említettem a múlt előadásokban, hogy ez az átélt tabló valamiben hasonlít ahhoz, amiről ma már igen komoly természetkutatók is beszélnek, mivel megfelelően megvizsgálták, hogy ez a halálos veszedelemből nagy nehezen megmenekülő embernél lép fel. Ha például az ember közel van a vízbefulladáshoz, akkor nagy tablóban átéli az időbeli élettestet, étertestet: áttekinti. Az érzékfeletti megismerésben is ugyanezt tekinti át és a halál utáni első élményben is ez jelenik meg a pre-egzisztencia említett perspektívájának helyes értelmezése révén. Ekkor felismerjük, hogy az ember a halál kapuján átlépve, igen rövid, csak napokig tartó ideig - mintegy addig, míg az ember organizációjának megfelelően alvás nélkül kibírja több napon át - egyfajta tablót észlel, mely legutóbbi földi életét gondolatszövedékben, de képszerűen, tárja elé. A földi élet ilyen áttekintéséhez jutunk egy rövid időre, mikor átlépünk a halál kapuján. Mondhatnám, érzelmi és akarati részvétel nélkül, pusztán csak bizonyos passzív áttekintéssel van előttünk e földi élet és ezt a halál utáni első állapotot a leírt módon ismerjük meg. Először érzékfeletti megismeréssel kell megismernünk, meditáció, koncentráció és a többi révén. Ha azonban helyesen akarjuk értelmezni azt, ami az elmúlt földi élet tablójához a halál utáni életben csatlakozik, akkor még másfajta gyakorlatokra is szükségünk van.

Az ember földi életében és a tudományban gondolataival, érzésével, érzelmi és akarati impulzusaival általában passzívan átengedi magát a külvilágnak. A külvilággal együtt halad. Átéli a tegnapot, hozzá csatlakozva később a mát, még utóbb a holnapot. És amit az ember lelki életében létrehoz mint gondolatainak, érzéseinek, akaratának belső tükrözését, az is az idő külső múlásához kapcsolódó folyamatos természetes élmény. Ezáltal megszokott gondolkodásunk, érzésünk számára mondhatnám, bizonyos támaszunk van. Az emberi gondolkodást azonban nem erősíthetjük meg annyira, amennyire az érzékfeletti kutatáshoz szükséges, ha csak ilyen passzív módon adjuk át magunkat az idő külső múlásának. Más gyakorlatokat is végeznünk kell: meg kell próbálni, hogy ügy mondjam, visszafelé gondolkodni. Vagyis a nap elmúltával képzeletben elvonultathatjuk lelkünk előtt - nem gondolatokban, nem is kritikával, hanem képekben - mintegy viszontlátva a napközben látottakat, de estétől reggelig, fordított sorrendben. Az ilyen visszafelé - képszerű képzetek bizonyos gyakorlatára szert kell tennünk. Mert hosszabb szakaszok fordított elképzelése aránylag könnyű, de ehhez sokáig igazán, mondhatnám, atomisztikusan rövid szakaszokat kell hátulról előre elképzelnünk, valóban fordítva képzelve a nap életének lefolyását. Azután más gyakorlatokra térhetünk át, esetleg úgy segítünk magunkon, hogy, mondjuk, egy öt felvonásos drámát az első felvonásig visszapergetünk vagy dallamokat bensőleg hátulról előre érzünk át, mintegy szellemi-lelki módon hallgatunk meg. Azután eljuthatunk oda, hogy életünk emlékeit - ez most kissé eltér a leírt tablótól - úgy fogjuk fel, hogy életünket a jelenlegi időponttól valóban fordítva és képszerűen - imaginatívan varázsoljuk lelkünk elé, felhozva emlékezetünkből az átélt dolgokat, így gyakorlatok végzésével gondolkodásunkat leválasztjuk az idő külső folyásáról. Le kell küzdenünk azt a mélyen meggyökeresedett szokásunkat, hogy gondolkodásunkkal, érzelmünkkel, érzésünkkel az idő külső folyását követjük. Az erőteljes visszafelé történő gondolkodással képessé válunk arra, hogy sokkal nagyobb, intenzívebb gondolkodó erővel rendelkezzünk, mint a csak passzív gondolkodáshoz szükséges. A gondolkodás erejét éppen a visszafelé történő gondolkodás erősíti lényegesen.

És ekkor felfedezünk valamit, ami bizonyára paradoxonnak tűnik a megszokott tudat, a szokásos megismerés számára. De ahogyan az idő folyamatával áramló képzetekkel az érzéki világot szemléljük, úgy nézzük lassanként a szellemi világot, ha gondolkodásunkat ilyen módon kiszabadítottuk az idő külső folyásának bilincseiből. És ezáltal további képességre teszünk szert. Ez lehetőséget ad arra, hogy megfigyeljük a további átélést és a leírt perspektívából helyesen értelmezzük azt, ami a halál után néhány napig átélt élettablóhoz csatlakozik. Látjuk most, hogy az élet tablója után az ember fordított sorrendben nagyon reális képszerű módon még egyszer átéli az életét. Az ember a szellemi világ előtt mintegy átéli a lelkivilágot. Mégpedig gyorsabban éli át visszafelé haláltól születéséig, mint ahogyan itt élt születése és halála között. Visszafelé halad végig ezen az életen. Ennek a meglátását a visszafelé történő gondolkodás említett gyakorlatával tesszük lehetővé számunkra. Ekkor meglátjuk, hogy az ember halála után e fordított irányú lelkiéletben mindazt átéli, amit földi életében fizikai testben átélt. Csakhogy most lelkileg éli át és megláthatja mindazt, amivel előrehaladását morálisan gátolta. Éppen e fordított irányú időkben tarthat szemlét mindarról, amit most magasabb szempontból másként kell kívánnia élete számára. Láthatja, hogy morális hiányosságaival hogyan akadályozta tökéletességét. Mivel azonban most mindezt elevenen éli át, ezért nem marad puszta gondolat. A lelkiélet fordított irányában, mondhatnám, fordított fejlődésében a gondolat nem marad absztrakt, mert az absztrakt gondolatok a halállal elmaradtak, hanem gondolkodásunk erőként bontakozik ki. Olyan impulzusként bontakozik ki, hogy egy következő földi életben valamilyen módon jóvátegyük, hogy valamilyen módon az ellentétét éljük majd át azoknak a tényeknek, amelyek most bizonyos mértékben a lelkünk elé tárulnak. A lélekben kibontakozik valami, ami következő földi életében öntudatlan vágyakozásként jelenik meg, hogy az életben ehhez vagy ahhoz közeledjék. Éppen e visszafelé élés folyamán támad az a vágy, hogy földi életünk minden átélését következő földi életünkben megfelelő másik tény átélésével egyenlítsük ki. Így e fordított irányú fejlődés során átéljük annak csíráját, amit öntudatlanul áthozunk következő születésünkbe, ezt a következőképpen írhatjuk le.

Ez a mindennapi tudat elől általában rejtve marad, de mégis benne él az emberben. De akárcsak egészséges emberi értelemmel figyeljük meg, amit azután az érzék- feletti kutatás mindenesetre bebizonyít: hogy hogyan közeledünk az élet valamilyen fontos, döntő tényéhez.

Tegyük fel, hogy földi életünk harmincadik, harminc- ötödik évében találkozunk egy másik földi emberrel, akiben - éppen nagyon is döntő eseményt akarok említeni - élettársra találunk, további életünket vele akarjuk átélni, ügy találjuk, hogy lelkünk harmonizál. A külső materialista gondolkodású ember ezt véletlennek nevezi. Mélyebb szellemek - elég sokan vannak, történelmileg kimutathatóan - azonban elgondolkoztak egy kissé azon, hogy ha e döntő eseménytől visszapillantunk életünkbe az egyre korábbi előzményekhez, akkor életünknek efelé az esemény felé közelítő menete nagyon tervszerűnek tűnik. És az életünkbe beleható tény tapasztalata olykor valamilyen terv organikus befejezésének látszik. Ha először hipotetikusan konstruálunk ilyen tervet egészen születésünkig, és ezt a hipotetikus konstrukciót megszemléljük az érzékfeletti megismerésnek meditációval, visszapillantó gondolkodással, akaratfejlesztéssel való kibontakoztatása útján, ahogyan leírtam, akkor eljutunk oda, hogy azt mondjuk: ez a hipotetikus konstrukció olykor valóban csak fantáziakép, de nem minden esetben. Éppen az élet döntő tényeinél mutatkozik olykor igen jelentősen, hogy valaki születése óta hordoz magában egy öntudatlan vágyat, melyet az élet megfelelő szakaszaiban esetleg egész különbözően értelmez, és e vagy irányítja egy-egy lépését, minden lépését, végül elvezetve ahhoz az eseményhez, melyet csírájában a halála utáni fordított irányú életében alakított ki magában. Ez most bizonytalan vágyakozásként hordoz bennünket új földi életünkben, így általa öntudatlanul alakítjuk saját sorsunkat. Ilyen módon eljutunk annak felismeréséhez, amit földi életünk sorsának tartunk, ezt a keleti régi ösztönös szellemi látás bölcsessége karmának nevezte. Az egymásra következő földi életek megpillantása révén ismerkedünk meg a sorssal, melytől életünk minden boldogsága és szerencsétlensége, öröme és fajdalma függ.

Az ember természetesen mindjárt hajlamos arra, hogy megkérdezze: hát akkor mi van a szabadsággal? Hiszen akkor az embert sorsszerűen vezetik és irányítják! Mi van akkor az emberi szabadsággal? - A sors kérdésének e megoldásához voltaképpen csak akkor jut az ember, ha komolyan küzdött a szabadság problémájával. Itt ismét beiktathatok valami személyeset, mivel valóban objektív jelentősége van. A mólt század kilencvenes éveinek elején írtam „A szabadság filozófiájá"-t. ,A szabadság filozófiája" azt tűzte ki feladatul, hogy éppen a szabadság élményét, tényét biztosítsa. A szabadság tudatát az ember belső átéléséből igyekeztem abszolút bizonyosságként jellemezni. Amit később a sorskérdés részleges megoldásaként igyekeztem leírni, ahogy most vázoltam, azt az emberi szabadság ábrázolásával tökéletes harmóniában gondoltam el. Aki „A szabadság filozófiája” című könyvemet tanulmányozza, az mindenesetre azt találja, hogy először kénytelen voltam az akarat szabadsága helyett annak szabadságáról beszélni, amit a gondolatban, mégpedig az érzékletmentes gondolatban, a tiszta gondolatban élünk át, de abban a gondolatban, mely az emberi lélekben tudatosan erkölcsös, morális ideálként merül fel és olyan erőre tesz szert, hogy az ember akaratára motiválóan tud hatni Az ember szabadságáról akkor beszélünk, amikor az ember morális önnevelésével elér oda, hogy cselekvésében nem ösztönei, emóciói, temperamentuma befolyásolja, hanem csakis a cselekvés iránti odaadó szeretet. A cselekvés iránti odaadó szeretetben az bontakozhat ki, ami a tiszta erkölcsös gondolat ideális erejéből fakad. Ez valóban szabad cselekedet.

Éppen a szellemtudomány révén ismerjük fel, hogy az erkölcsös szabad cselekvés alapját képező tulajdonképpeni gondolkodás alvó állapotban a tükröző fizikai testben marad, tehát az ember születése és halála között éli át. A szabadság impulzusának ez a beleilleszkedése már önmagában is értékessé teszi a földi életet, ha nem volna egyébként is végtelenül értékes. Erről a következő előadásban kell beszélnünk. Az ember abban a fizikai földi életben lesz szabad, mikor kifejleszti a tulajdonképpeni gondolatot, amikor a gondolat elveszíti formáló erejét - amivel az étertestben még rendelkezik - és az életben meglévő tudatban tiszta gondolatként bontakozik ki. „A szabadság filozófiájá” - ban tehát kénytelen voltam a kilencvenes évek elején nagyon merész dolgot leírni. A morális impulzusokat erkölcsi ideáloknak kellett ábrázolnom és azt kellett mondanom, hogy ezek nem a fizikai világból, nem a természetből érkeznek az emberhez, hanem intuíció révén. És akkor „morális fantáziá”-ról beszéltem. Miért? ,A szabadság filozófiájá”-ban annak idején azt mondtam, hogy ezek a morális motívumok a szellemi világból áramlanak az emberbe, de először csak mint képek. Intuícióként kapja őket a szellemi világból.

Ilyen módon azonban, mondhatnám, a fizikai világban átélt dolgok másik pólusához jutunk. Ha egészséges emberi értelemmel és tudományos képzettséggel tekintünk ki a lét természetes világába, akkor mindenütt szükségszerűségre bukkanunk. Ha a morális impulzusok világába tekintünk be, akkor felfedezzük a szabadságot, de először a puszta gondolatban, a tiszta gondolkodásban, a gondolkodó intuícióban. Először nem tudjuk, hogy az akaratba hogyan jutnak erők, mert ezeket a morális intuíciókat nem látjuk tudatosan. Egyfelől ott van a természet, cselekvésünkkel hozzátartozunk, másfelől morális átélésünk van, e morális intuícióknál nincs lehetőségünk arra, hogy realitást, világot teremtő erőket tulajdonítsunk nekik, ha nincs egyebünk a természettudománynál. A természetet mintegy egész durva sűrűségében, szükségszerűségében éljük át. Átéljük a szabadságot, de fínomszövésü, képszerűségig redukált gondolati impulzusokban éljük át és tudjuk róluk, hogy a szellemi világból erednek, mivel nem tartozhatnak a természethez, mert szabad cselekvésben élik ki magukat: utaltam erre ,A szabadság filozófiája”-ban.

A teljesen képszerű, irreális, csak az erkölcsi életben realizálódó intuíciók és a természet rendjének tárgyi megismerése közé azonban be kell iktatódnia valaminek. Ide a leírt módon létrejövő imagináció és inspiráció illeszkedik be. És ekkor az intuíció is megváltozik. Ekkor mintegy szellemi realitássá sűrűsödik az, ami először csak a tiszta gondolkodásban tárult elénk. Az imagináció és inspiráció után űjonnan megszerzett intuícióban most nem jelenlegi énünket ismerjük meg, hanem azt az Ént, aki végighalad az ismétlődő földi életeken és sorsunkat a leírt módon hordozza végig ez ismétlődő földi életek során. Az ismétlődő földi életeket végigélve és ezzel sorsunkat kialakítva, nem vagyunk szabadok. De az egyes földi életekben mindig beleszőhetjük szabad tetteinket a sors e szövedékébe. Az egyes földi életben éppen azáltal tudjuk a szabadságot a sors szövedékébe beleszőni, hogy a morális impulzusokat képszerű intuíciókban éljük át, tehát nem realitásként, hanem úgy, hogy szabadon vallhatjuk őket magunkénak. A sors egyik földi életből a másikba visz bennünket, de ezáltal épp úgy nem leszünk kevésbé szabadok, mintha hajó vinne Európából Amerikába. Az itt Európában történt elhatározásunk mindenesetre meghatározza jövőnket. De bizonyos határok között mindenkor szabad lények vagyunk és míg odaát Amerikában élünk, szabadon mozoghatunk. Így hordozzuk sorsunkat egyik földi életből a másikba. De az ismétlődő földi életekben tapasztalt tények világába belehelyezhetjük azt, ami az egyes földi életben szabadságból fakad.

Látjuk tehát, hogy ha valaki a szabadság problémájával küzdve a megoldást azoknak a morális eszméknek a meglátásában látja, melyek először csak a morális fantáziában ragadhatok meg, de a szellemi világból törekszenek az ember fizikai világába, akkor a szabadság megértését ilyen módon elérve, éppen általa felkészült a sors mivoltának megértésére, amely bizonyos szükségszerű módon hat az ember életébe.

Ha eljutottunk ehhez az intuícióhoz, ha képessé váltunk a sors és a szabadság összefonására és ezáltal tovább erősítettük a meditációval, koncentrációval, fordított irányú gondolkodással és a többivel szerzett erőinket, akkor láthatjuk azt, ami a perspektívában tárul elénk, illetve tovább értelmezhetjük. A fordított irányú élet után a tisztán szellemi régióban való élet következik, itt következő földi életünk felé közeledünk. E szellemi régióban élményeink, mondhatnám, a földi élettel ellentétesek. Itt a földi életben az átélés olyan, hogy belső világunkat először csak képekben láthatjuk. Szokásos tudatunkkal nem éljük át az ember belső világát, éber tudattal azonban átéljük a külső világot. A külvilágot mintegy saját középpontunkból látjuk a térben körös-körül, a tér szférájában. Az ember önmagában van, a külvilág pedig rajta kívül. A halál és újabb születés közti időben a szemlélet éppen ellenkezővé válik: az ember azonosul azzal, ami itt külső világa volt. Belső világának érzi azt, ami itt külső világa volt. És az emberi természet itt elzárt bensőjét most külső világának érzi. A halál és újabb születés közti életben az ember belső lényéből világ lesz és a világ lesz az Énje. Az ember itteni környező világunknál magasztosabbat él át - mert az ember a teremtés koronája, bensőjében a külvilágnál magasabb régiót hordoz -, tehát a halál és újabb születés között értékesebb világa van. Teremtő módon éli át e világát, mely valójában az ember titokzatos belső világa. Teremtően éli át az erőket a szellemi világban, magasabb szellemi lények közösségében, akik szellemi-lelki mivoltában ügy veszik körül, ahogyan itt a fizikai embert a természet három birodalma, az állatok, növények és ásványok körülveszik. E szellemi lények közösségében átéljük az erőket, amelyekből lassanként nemcsak sorsunkat, sorsunk csíráját készítjük el, hanem kialakítjuk belőlük a szellemi-lelki világban azt a reális mintaképet, szellemi-lelki lényt, aki bizonyos idő múlva vágyat érez, hogy ismét testbe öltöztesse, amit először mintaképként, de élőn, gondolati erőknek megfelelő módon elevenné alakított. E szellemi-lelki lényt elfogja a vágy, hogy ismét megtestesüljön itt a Földön, mivel fizikai testhez kell kapcsolódnia, csak fizikai testben teljesedhet ki ismét. Az anyagi testhez kötődő, születésünk illetve fogantatásunk előtti létünk a szellemből származik. Csak akkor kapunk helyes fogalmat arról, hogy az ember miképpen alakul itt a Földön fizikai lénnyé - pontosabban még holnapután megbeszéljük -, ha belátjuk, hogy az anya testében létrejön valami, ami magasabb világból fogadja be az ember valóságos lényét.

A természettudomány táplál bizonyos ábrándot arról, hogy majd egyszer a sejtek, a legtökéletesebb sejtek, a szaporodási sejtek, a humán embrionális csírasejtek bonyolult kémiai összetételét is ki lehet deríteni. Az antropozófus szellemtudomány ugyanezt a problémát mindenesetre egészen más eszközökkel és teljesen más szempontokból közelíti meg. És bizonyos mértékben irányt tud mutatni annak kutatására, ami az anya testében a humán embrió csírasejtjeként alakul ki. Itt valójában nem bonyolult vegyülettel van dolgunk, hanem az anyag kaotizálódásával. Nem valami nagyon bonyolult vegyület vagy molekuláris alakzat ez, hanem annak a kaotizálódása, kaotikus örvénylése, ami a kristályban, a kémiai molekulában, törvényszerű alakban illeszkedik össze. A csírasejtben az anyag nem épül további törvényszerűségben, hanem káoszba süllyed, és a megfelelő kaotizálódó anyagból alakul ki az, ami felveheti a leszálló, szellemi világokból érkező érzékfeletti embert. A fizikai ember kialakulását csak akkor fogják megérteni, ha a fizikai kutatás elérkezik addig a pontig, ahol meglátható, hogy az ember fizikai csírája éppen azáltal képes a pre-egzisztenciából leszálló szellemi-lelki csíra felvételére, hogy az anyagot visszavezeti a káoszba. Csak így értjük meg, hogy a fogantatás révén és egészen a születésig hogyan kapcsolódik a szellemi-lelkivilágból leszálló ember ahhoz, ami a kezdődő embrionális növekedéskor a csírában immateriálissá vált. Aki az embrió alakulását valóban értelemmel szemléli, az már ebből a fizikai alakulásból leolvashatja, amit ma elmondtam, ha azonban nem tudjuk ilyen módon szemlélni, akkor az embrionális fejlődés egyre rejtélyesebb marad.

Ha az ember lényét valóban meg akarjuk ismerni, akkor az érzékfeletti kutatás révén kell kapnunk azt, ami az emberhez tartozik. Előző alkalmakkor például már utaltam rá, hogy az alsó természeti világokkal foglalkozó tudományban mindenütt ostobaságnak tartanának olyasmit, amit az ember kutatásánál bölcsességnek tekintenek. Tegyük fel - mondtam -, hogy valaki előtt mágnestű van: egyik vége északra, a másik délre mutat. Senkinek se jutna eszébe, hogy azt mondja: azért mutat így, mivel csakis benne, a mágnes anyagát magába záró térben vannak az erői. Magát a Földet tekintik nagy mágnesnek, ez hat az egyes mágnestűkre és ez feltétele az orientációnak. Az egyes mágnestűt beleiktatják a Föld egész organizmusába. Tehát az egyedi lényből indulnak ki, hogy megismerjék a nagy átfogó egészet, az egyedi lénnyel való kölcsönhatásában is. Csak az ember létrejöttét szeretnék, a csírasejt fejlődését mikroszkóppal követve, a bőrével határolt komplexumból megismerni. Ahogyan a mágnestű iránya sem érthető meg saját magából, úgy az emberben fejlődő elemek sem tapasztalhatók, ha az embert nem hozzuk összefüggésbe az egész világgal, nemcsak a tér világával, de az idő világával is: ha nem megyünk vissza az ember születés előtti lényét a leírt módon feltáró érzékfeletti szemléléshez. Így megtudjuk, hogy a fizikai test levetése után, ez az ember étertestével szétoszlik a világéterben, ismét áthaladva a halál kapuján, hogy újabb körforgásba lépjen, tovább egyenlítse életének dolgait és tökéletesedjék.

Az ember így beleilleszkedik a világ fejlődésébe, ha lényét önmagában szemléljük. Az ember lehozza szellemi-lelki lényét és ami itt történik vele, az a világ fejlődéséhez tartozik, a világ fejlődésébe kell beiktatnunk, ezt holnapután tárgyaljuk majd. Az ember csak úgy érthető meg, ha a ma elmondottakat egyben beleillesztjük a világ létesülésébe, lényébe, tevékenységébe, vagyis egész fejlődésébe. Mert az ember csak akkor ismerheti meg a világot, ha önmagát megismeri. A világ tükröződik a földi életben, és azt az ember halála után és születése előtt éli át. Belőle menti azokat az erőket, amelyeket születésekor vagy fogantatásakor fizikai testébe iktat. A világ és az ember nemcsak külsőleg, de bensőleg is összetartozik. Az ember magában hordozza a világot, a világ mint teljesség alkotja az ember lényét, így mára részben feleltünk az itt felvetett kérdésre. A teljes választ a következő előadás nyújthatja, amennyire a tudomány ma már lehetővé teszi.

Végezetül még csak néhány szót mondanék. Szeretném, ha valóban átlátnák, hogy bár a szellemi kutató eredményei a lélek bizonyos, egyébként öntudatlanságban maradó, erőinek a kifejlesztésén alapulnak, a szellemi kutató antropozófiai szempontból mégis úgy jár el, hogy a látásából eredő mondanivalóját a tudomány általános, megszokott gondolataiba öltözteti. Gondolatait mindenhová magával viszi. Mert kutatását az érzékfeletti és az érzéki világ közti minden lengésnek, rezgésnek állandóan kísérnie kell. Folytonosan az érzékfelettien szemlélő magasabb lénye mellett kell állnia, mintegy önmagát bírálva. Ezért ha valaki nem is végzett ilyen gyakorlatokat, de valóban elfogulatlanul az egészséges emberi értelem híve, akkor gondolatilag mindazt felülvizsgálhatja, amit a szellemi kutató közöl. Valójában nem áll, hogy amit a szellemi kutató közöl, azt megint csak szellemi kutató vizsgálhatja át. Korunkban azonban nagyon is megszokták a külső anyagiság- hoz, a külső természeti következtetéshez kötött gondolkodást és ezért úgy találják, hogy a szellemi kutató nem rendelkezik e gondolkodás megfelelő bizonyítékaival. Aki azonban egészen áttekinti a dolgok állását, az átlátja az általános egészséges emberi értelem és a külső tudomány módszeresen képzett értelme közti viszonyt. És aki azután kritikusan jár el, és gondolataiban megfelelő elfogulatlansággal vizsgálja a szellemi kutató közléseit, az meg tudja vizsgálni, anélkül, hogy ő maga látással rendelkeznék. A szellemi kutató mindent úgy közöl, hogy ilyen módon felülvizsgálható. Aki pedig azt mondja, hogy a szellemi kutató csak látásából mesél, de nem hoz bizonyítékokat, az olyan emberhez hasonló, aki megszokta, hogy a Földön minden szilárd talajon áll, ezért a naprendszer ismertetésénél azt kérdezi, hogy ezt vajon mi tartja? Talán nem veszi észre, hogy önmagában nyugodva, saját erői szabadon hordozzák. Aki megszokott bizonyítékokat követel, amelyek csak a külső érzéki világ számára kívánhatok, ahol bizonyítékok nélkül megtaláljuk az érzékek észlelését, tapasztalását, az olyan emberhez hasonlít, aki megkérdezi, hogy a naprendszer milyen talajon áll?

Az ember gondolkodása azonban nemcsak erre való. A gondolkodás fel is emelkedhet, hogy ne csak az érzéki tapasztalás által támogatott dolgokat bizonyítsa egészséges emberi értelemmel, hanem azt is, ami szellemi bolygórendszer módjára mintegy bensőleg hordozza önmagát. Ha ilyen módon vizsgálják, az antropozófus szellemi kutatásra alkalmazva az önmagát hordozó, önmagát bizonyító gondolkodás eredményét, akkor a szellemi kutató közléseit úgynevezett külső támasztékok nélkül is olyan biztosnak fogják találni bensőleg, mint ahogyan a bolygórendszer szabadon hordozza magát a világtérben, csak a súlyos földi dolgokat kell megtámasztani. Meg kell azonban gondolnunk, hogy a gondolkodásnak valóban szabaddá, önmagát bensőleg hordozóvá kell válnia, hogy a szellemi kutatás mondanivalóját egészséges emberi értelemmel bizonyítsuk az ember lényéről és a világ fejlődésének lényegéről.

Holnapután a világ fejlődésének lényegéről szóló következő előadásban szeretném az ember lényének tárgyalása után kifejteni, hogy e pontból kiindulva mindez bizonyítható.