Három előadásban szeretnék Önöknek áttekintést adni arról, hogy mi az antropozófia mondanivalója az emberről és az embernek a világhoz fűződő viszonyáról. Kétségtelenül ez a két legjelentősebb problémakör minden emberi szemlélet számára: a világ és az ember. Alapjában véve magukban foglalják a legkisebb és legnagyobb tudományos és létkérdések összességét. A feladat természeténél fogva arra kell szorítkoznom, hogy azt mondjam el, ami e két kérdés köréből az antropozófiai horizonton belül van, tehát az emberi lény olyan nagy létkérdéseit érinti, amelyek túllépnek az érzéki megismerésen és a szokásos tudomány területén.

Tagadhatatlan, hogy az emberre, az emberi önismeretre vonatkozó kérdés egyike azoknak, amelyek legmélyebben, legintenzívebben érintenek bennünket. Mert az embernek szüksége van saját lényének meglátására, hogy az életben biztosan, szilárdan álljon. És elmondhatjuk, hogy az ember mindenkor kereste is a világ megismerését, mert tudja, hogy ami a világfejlődés titkaiban rejlik, az összefügg saját lényével. Erről pedig csak ügy tudhat meg valamit, ha felismeri, hogy mit kaphat a világtól, amelyhez tartozik. Az is tagadhatatlan, hogy jelen korunkban élénk érdeklődés kísér mindent, ami az ember és világ megismerésében túllép a szokott érzéki tapasztaláson alapuló tudományon. Számos kísérlet történik, hogy túllépjenek e megszokott tudományon, hogy kikutassák a születésen és halálon túli dolgokat, hogy túlhaladjanak a szokott érzéki megfigyeléssel és az erre támaszkodó értelemmel megfejthető tényeken. Hiszen az újabb időkben éppen a tudományos kutatók fáradoznak a legkülönfélébb módon azon, hogy túllépjenek a jellemzett területeken. Bevezetésképpen szeretném megemlíteni néhány jelenkori tudós jellegzetes szemléletmódját annak bizonyítására, hogy a három előadásban megbeszélendő kérdések iránt élénk érdeklődés mutatkozik, de a szellemi, lelki területre még a szokott tudományban eléggé jártas személyeknek is rendkívül nehéz behatolni. Absztrakciók helyett mindjárt konkrét példákból indulnék ki.

Egy német kutató sokat foglalkozott azzal, hogy hogyan kutatható a lélek érzékfeletti természete és ennek a test érzékletes természetére gyakorolt hatása. Orvosi és egyéb természetkutatási tapasztalatából hozott néhány példát a léleknek, a kétségtelenül lelkinek, az emberi testre gyakorolt hatására. Schleich, aki orvos és kutató - személyesen is jól ismerem - egyik könyvében eklatáns példát említ. Leírja, hogy egy páciens óriási izgalommal ment hozzá, mivel irodájában napközben kissé megkarcolta a bőrét egy tintás tollal. Az orvos megállapította, hogy a sérülés rendkívül enyhe, jelentéktelen. A páciensnek azonban az volt a rögeszméje, hogy a tintás toll szúrásával vérmérgezést kapott és feltétlenül meg kell halnia, ha a kezét nem amputálják, ezért kérte, hogy kezét, karját minél hamarabb amputálják. Az orvos nem mondhatott egyebet, minthogy nyugodjék meg, a dolog néhány nap múlva elmúlik és semmitől sem kell tartania. Az orvos teljes felelősséggel természetesen nem is mondhatott mást. Hiszen nem vághatta le a karját. Az illető nem nyugodott bele, elment egy másik orvoshoz, aki ugyanezt mondta és természetesen ő sem vágta le a karját. Schleich azonban, jól ismerve az emberek lelkiállapotát, mégis aggódott és másnap reggel érdeklődött a beteg után, erre kiderült, hogy a paciens meghalt! A boncolás semmiféle észrevehető belső vérmérgezést vagy hasonlót nem mutatott ki. Erről szó sem lehetett. De a beteg meghalt. Schleich az elbeszélt esethez hozzáfűzi: radikális autoszuggesztió okozta a halált. Az illető azt képzelte, hogy meg kell halnia; ez rendkívül radikális autoszuggesztió volt és ennek hatása alatt valóban meghalt.

Ezt olyan kutató mondja, aki pedig igen jól ismer minden természettudományos és orvosi módszert. A közölt esettel azt kívánja bizonyítani, hogy milyen hatalma lehet a tisztán lelkinek, tehát a gondolatnak, a testi folyamatok lefolyására, egészen a halál előidézéséig. Schleich így gondolja.

Schleich rengeteg más, kevésbé markáns és radikális esetet hoz példának annak bizonyítására, hogy a gondolatokban, érzelmekben, akarati impulzusokban élő lelki lény valóban megfigyelhető és saját erejéből képes a testiségre hatni. Tehát mintegy ki akarja mutatni az érzékfelettinek az érzékire gyakorolt hatását.

A következő esetet egy sokkal jelentékenyebb természetkutató, Oliver Lodge, beszéli el. Oliver Lodge fiát, Raymondot, a világháborúban veszítette el, a belganémet határon esett el. Sir Oliver Lodge már régóta hajlott rá, hogy hidat verjen az érzéki tapasztalaton nyugvó természettudománytól az érzékfelettiséghez és szeretett fiának elvesztése még személyesen is rendkívül érzékenyen érintette. Különböző körülmények léptek fel, - ezek nem tartoznak ide, így nem kell róluk beszélnem - amelyek arra indították, hogy valakinek a mediális erejét felhasználva kapcsolatba kerüljön fiának, Raymond Lodge-nak eltávozott lelkével.

Ha ilyesmi a szokásos spiritiszta körökben merül fel, akkor nem kell különösen komolyan vennünk, hiszen tudjuk, hogy milyen kritikátlanul járnak el és a természettudományos vizsgálat módszereihez képest milyen laikus módon ítélnek és kutatnak e körökben az ilyen dolgokkal és esetekkel kapcsolatban. Komolyabban kell azonban a dolgot vennünk, ha jelenkorunk egyik legnagyobb természetkutatójáról van szó, aki igen alaposan járatos a külső természettudományos kutatás területén és ismeri a természettudományos módszert. Ezért is volt olyan nagy hatása a könyvnek, melyet Sir Oliver Lodge írt fiával, Raymond Lodge-al való szellemi érintkezéséről. A könyv olvasásakor azonnal úgy érezzük, hogy ő nem olyan személyiség, aki könnyelműen, tudományos felelősség és lelkiismeretesség nélkül kezd az ilyen dolgok vizsgálatához. Más dolgokkal kapcsolatban, melyeket itt nem említek, ugyancsak azt látjuk, hogy Oliver Lodge e területre ugyanazt a gondolkodási módot, ugyanazt a tudományos módszert alkalmazza, amit a fizikai laboratóriumban megszokott. A következő realitást beszéli el és ez, mondhatjuk, joggal tett mély benyomást mindazokra, akik művét olvasták.

Az illető médium arra hívta fel Oliver Lodge és a kísérleteknél jelenlévő néhány más személy figyelmét, hogy fia, vagyis fiának lelke, szelleme, röviddel halála előtt, a belga-német határnál lejátszódó jelenetről kíván beszámolni. A médium elmondta, hogy Raymond Lodge lefényképeztette magát és ezt mediálisan különösen részletesen mondta el. Határozottan azt mondta, hogy két felvétel készült, ezeket le is írta és utalt arra, hogy a második képen Oliver Lodge fiának egész helyzete kissé másmilyen, mint az elsőn. Amikor Londonban a médium ezeket közölte - Sir Oliver Lodge közléseiből, ismét hangsúlyozom, valóban látható, hogy minden tudományos elővigyázatossági szabályt betart-, a kísérlet idején, Londonban senki sem tudott a fényképekről és a felvétel készítéséről. Lodge szerint tehát - mindent ellenőrizve -, a közlés, amennyiben igaz, csakis a halott fiútól származhatott. És íme, két-három hét múlva az eladdig ismeretlen fényképek valóban Londonba érkeztek. Olyanok voltak, ahogyan a médium, illetve mint Sir Olivér Lodge hitte, ahogyan fiának lelke leírta őket. Ebben a természet kutatója is, mondhatjuk, döntő kísérletet láthatott. A fényképeket Londonban senki sem láthatta. És kiderült, hogy a közlés annyira pontos volt, hogy valóban két felvételt készíttettek és a másodikat eltérő helyzetben. A fényképész levette a csoportot, ahol Raymond Lodge is jelen volt és a második felvételnél kissé átrendezte őket, ezt csakugyan egész pontosan leírták. Semmi okunk rá, hogy egy lelkiismeretes természetkutató közölt tényeit kétségbe vonjuk.

Tehát két radikális esetet mondtam el, ezek azt mutatják, hogy korunkban igen komoly tudományos személyiségek vágyakozásából, tudásszomjából fakad az a törekvés, hogy többet tudjanak meg az emberről, mint amennyit a külső tapasztalaton nyugvó kutatás nyújthat.

Ha antropozófus szempontból akarunk beszélni és az antropozófus kutatás alapjairól akarunk beszámolni, akkor kénytelenek vagyunk felhívni a figyelmet arra, hogy az antropozófus kutatás módszerei mégis csak mások, mint amelyeket ma meg ilyen komolyan veendő személyiségek is alkalmaznak. Mert az antropozófus kutatás alapjainak - mint ez az itt tartandó három előadásból remélhetőleg minden szempontból kiderül -, tudományos gondolkodásmódjukban és szándékukban még az ilyen kritikus szellemeknél is kritikusabbaknak és lelkiismeretesebbeknek kell lenniük. Aki még ilyen személyiségekkel szemben is kritikát mer gyakorolni, az hivatott rá talán, hogy elbírálja, hogy a könnyen fantasztának ítélt antropozófia mennyivel nagyobb biztonságra akar építeni, mint jelenkorunk akár leglelkiismeretesebb természetkutatói is. Hogy rámutassak az antropozófia alapjainak kritikus, komoly értelemben vett tudományos mivoltára, elmondom, hogy e két eset tekintélyes személyiségek által történt tudományos értelmezése ellen mit lehet mégis bírálóan kifogásolni. Ma ezekből indulok ki, mivel két legutóbbi előadásom már elővételezte némileg mai témámat. Így a jelenlévő tisztelt hallgatók nagy részének már e két előadásban elmondtam azt, ami lényeges, tehát a már hallottakat más szempontból akarom röviden megvilágítani.

Schleichnél az autoszuggesztiós halállal kapcsolatban a következőt kell kifogásolni. Kérem, fogják fel először úgy, hogy csak bíráló ellenvetést teszek, hogy a dolog még hogyan történhetett volna. Tételezzük fel, hogy az illető személynek, aki a tintás tollal megszúrta magát és képzelt vérmérgezésben szenvedett, mégis volt egy belső baja, mely aznap éjjel gyors halálának természetes okozója lett. Hiszen létezik ilyen hirtelen halál. Aki viszont komolyan megismerkedik azzal, hogy az emberi megismerő erők mennyire fokozhatok, erősíthetők, - olyan értelemben, ahogyan az elmúlt napokban igyekeztem kifejteni - az tudja, hogy a lélek egyes bizonytalan erőit az abnormális, mondhatnám, patologikus állapotok, különleges mértékben fokozhatják. Vannak ilyen esetek és az irodalomban kritikai értelemben úgy jegyezték fel őket, hogy mindenki ellenőrizheti, amennyiben az ember akarata bizonyos megismerő erővé alakul, metamorfozálódik. (Mindjárt látni fogjuk, hogy ez hogyan lehetséges.) És mivel az ember akarata a jövő felé irányul, ezért bizonyos patologikus feltételek mellett, adott körülmények közt megsejtheti, hogy mi készül egy ember jövője számára egész emberi összefüggéséből. Mindegy, hogy ezt sejtésnek vagy más egyébnek nevezzük-e. Mindenképpen a realitás területére tartozik, hogy enyhén patologikus, tehát nem betegségként megjelenő állapotban az emberek megsejtik - képben látják -, például, hogy 14 nap múlva leesnek a lóról. Az óvintézkedések nem segítenek, mert hiszen a kísérő körülményeket nem észlelik. Egyszerűen megsejtik, hogy a jövőben mi következik be.

Aki valóban ismeri az ember szellemihez való viszonyának intenzívebbé válását, az bírálóan kifogásolhatja, hogy Schleich páciensénél egyszerűen fennállhatott valami, ami aznap éjjeli halálát okozta és beálló halálának belső sejtelme élt benne. Az ilyen belső sejtésnek nem kell tudatossá válnia, teljesen öntudatlan maradhat. A tudatra gyakorolt hatása azonban megnyilvánulhat az úgynevezett idegességben, kapkodásban, meggondolatlan cselekedetekben. E sejtelem okozta idegesség hatására szúrhatta meg magát az illető a tintás tollal, mivel egyszerűen belső öntudatlanságában tudta - ha élhetek e paradoxonnal -, hogy meg fog halni. De nem állította, hogy halálát sejti, hanem ideges lett, megszúrta a kezét a tollal és azt állította, hogy vérmérgezésben fog meghalni. Tehát nem autoszuggesztiós halálról volt szó, hanem arról, hogy az illetőnek belső sejtelme volt közelgő haláláról és minden cselekedetét ez a sejtés irányította. Ha ez így van, akkor Schleich egyszerűen felcseréli az okot az okozattal, akkor nem az az általa feltételezett autoszuggesztió állt fenn, hogy a tudatos gondolat okozta valahogy szuggesztíven a halált, hanem a halál mindenképpen bekövetkezett volna és az illetőt a halálsejtelem indította követeléseire. Látják, hogy ilyesmit is meg lehet bírálni, ha ismerjük azt a fennálló lehetőséget, hogy a lélekben mindig jelenlévő bizonyos öntudatlan állapotok felködlenek a tudatban, de álcázott állapotokban. A tudatban történő sok változás voltaképpen más formában az emberi lélek öntudatlan mélységeiben van jelen, és csak a tudat értelmezi másképpen.

Nézzük Sir Oliver Lodge esetét. Valószínűleg mindnyájan ismerik a „second sight”, második látás nevű jelenséget. Az ember ekkor az emberi megismerés erőinek fokozása révén láthat valamit, amit megszokott egészséges érzékeivel nem lát. Az ember ekkor bizonyos módon úgy láthat, hogy az nem felel meg az őt egyébként fogva tartó tér feltételeinek és észlelési képességével ilyen módon leküzdheti a teret és az időt. Ebből adódik még Sir Oliver Lodge lelkiismeretességével szemben is a bíráló kifogás. Mert Sir Oliver Lodge-nak mindenesetre e döntő kísérletre van szüksége annak bizonyításához, hogy csakis fiának lelke beszélhetett vele a túlvilágról. Aki azonban tudja, hogy ez a „second sight” milyen finoman és intimen hat és hogy bizonyos abnormális körülmények között - melyek mediális személyeknél mindig jelen vannak, ha általában nem is szolgálnak javára - az ilyen észlelés intimitásaival az idő és tér legyőzhető, az azt is tudja, hogy ez a következőképpen jellemezhető mértékig terjedhet.

A két fénykép mindenesetre két-három héttel később érkezett Londonba. A médium-ülésen részt vett személyek rátekintettek e képekre. Jövendőbeli tény volt, hogy Sir Oliver Lodge és rokonai megnézték e képeket. És ezt a jövendő tényt a médiumnak egyszerűen interpretálnia kellett második látásával. Ha a dolog így állt, akkor nem beszélhetünk arról, hogy Raymond Lodge lelkének érzékfelettisége bevilágított Sir Oliver Lodge kísérleti helyiségébe; akkor olyasmiről van szó, ami teljesen földi területen megy végbe, egyszerű jövőbelátásról, ami ugyan szintén túlterjed a megszokott észlelés képességén, de nem jogosít fel annak feltevésére, hogy az ülésteremben földöntúli lélek nyilatkozott meg.

E két esetet és a kritikai kifogásokat azért említem, hogy benyomásuk legyen arról, hogy az antropozófus szellemtudomány gondolkodásmódja mennyire óvatos és kritikus. Mert az antropozófus szellemi kutatás egyáltalában nem az abnormális jelenségekből indul ki - ez már legutóbbi két előadásomból is kiderült -, hanem a teljesen normális emberi életből, a normális emberi életben található megismerő, akarati és érzelmi erőkből. Az antropozófus kutatás ezeket az erőket akarja az érzékfeletti világok megismeréséhez továbbfejleszteni, hogy mintegy belső jogosultsága, megfelelő lelkiismeretessége legyen a gondolkodást erősítő gyakorlatok végzéséhez. Az utóbbi napokban leírt meditációs gyakorlatok nagymértékben erősítik a gondolkodást, így az ember olyan gondolkodáshoz jut, amely éppen olyan eleven és intenzív, mint az érzéki észlelés. Vagy a már említett akarati gyakorlatokról van szó, ezeket még jellemezni fogom az előadások során. E gyakorlatok végzéséhez mindenekelőtt az szükséges, hogy az ember intenzíven figyelje a normális életet és jól tájékozódjék a normális élet során tapasztalt körülmények közt.

Németországban egy tudományosan képzett ember nemrég rövid kivonatot készített az általam alapított antropozófus tudományról. Egyáltalán nem vakon hívő. Rövid kivonatban összeállítja azt, amit bőséges irodalomban közöltem. Úgy állítja össze, hogy először se nem igenli, se nem tagadja és megjegyez valamit, ami erős ellenzésnek tűnik, bár ő nem ellenfél és nem is követő. Be kell azonban ismernem, hogy ez az éles megjegyzés nekem nagyon tetszik, mégpedig az antropozófus szellemi kutatás egész helyzetével kapcsolatban, amit az korunkban az egyéb szellemi civilizációval szemben elfoglal. A megjegyzés a következő: néhány állításom ellenállhatatlanul komikus, ha a szokásos tudattal követjük. Beismerem, hogy ez a megjegyzés a következő egyszerű oknál fogva tetszik nekem annyira. Ha olyasmiről mesélünk, mint Olivér Lodge esete, vagy a másik elbeszélt történet, akkor mindenki felfigyel, mert bizonyos értelemben felkelti a szenzáció érzését és eltér a szokásostól, ezt nem találják ellenállhatatlanul komikusnak. Mikor azonban az antropozófia kénytelen éppen a teljesen normális emberihez kapcsolódni, a szokásos emberi emlékezethez, a szokásos emberi akarati megnyilvánulásokhoz és arról beszél, hogy bizonyos gyakorlatokkal az ember gondolati élete meditációval erősíthető, önneveléssel pedig az akarat bizonyos módon fejleszthető úgy, hogy az ember megváltozik és megváltozva azután behatolhat az érzékfeletti világokba, akkor mintegy szokványos szavakat használva, melyeket az emberek életük állandó környezetére alkalmaznak és nem hajlandóak másra adaptálni, ellenállhatatlanul komikus hatást válthatunk ki. Azokra hat sok minden ilyen ellenállhatatlanul komikusán, akik a szavakat csak arra akarják alkalmazni, amire mindennapi életükben szokták. Az antropozófus szellemi kutató az antropozófus szellemtudományról alkotott efféle ítéleteket sokszor úgy látja, mintha valaki a kapott levelet nem olvasná el, csak a tinta vegyi összetételét elemezné. Be kell ismernem, hogy az antropozófiáról elmondott dolgok igen sokszor olyannak tűnnek, mint a tinta vegyelemzése a levél olvasása helyett.

Az antropozófia alapjainál az a lényeges, hogy teljesen normális emberi élményekből induljunk ki, hogy jól ismerjük a mai tudományos megismerést, a mai morális, etikus életet és éppen ezeket fejlesszük magasabb intenzitásra, így azután a magasabb világokba azoknak a megismerési erőknek a fokozásával hatolunk be, amelyek alacsonyabb fokon valójában a mindennapi életben és tudományban is jelen vannak. Ehhez mindenesetre az ember mindennapi élményei iránti érzékre van szükség. Szemügyre kell venni az olyan teljesen megszokott, normális élményeket, melyek elkerülik érdeklődő figyelmünket. Mindennapi életünkben sok mindennek a rejtélyessége mellett elmegyünk, ezeknek a rejtélyeknek kérdésekké kell válniuk számunkra. És némelyek számára már az is ellenállhatatlanul komikus, ha azt mondjuk, hogy az ember váltakozó éber és alvó állapotaira vonatkozó kérdéseknek mindenképpen problémát kell jelenteniük. Életünk során állandóan váltakozik az ébrenlét és az alvás, de kevéssé figyelünk az élet ingalengésére, mely az éber és alvó állapot között megy végbe. Hiszen a legfurcsább elméleteket gyártották. Sokáig beszélhetnék, ha az alvás és ébrenlét váltakozásáról gyártott minden egyes elméletet megemlíteném. De csak azt a legismertebbet, leginkább használatosat kívánom említeni, mely egyszerűen azt tételezi fel, hogy az ember ébrenléte folyamán elfárad és ha kellőképpen elfáradt, akkor elalszik, az alvás pedig kiegyenlíti a fáradást. Eltávolítja a kifáradás okát, ezt azután így vagy úgy írják le, többé vagy kevésbé materialista módon. Szeretném tudni, hogy az elmélet radikális képviselője eléggé megfigyelt-e már valakit, akinek napközben egyáltalán nem volt oka különösebben kifáradni, mondjuk, egy kövér tőkepénzest, aki még csak nem is késő este, de esetleg délután elmegy egy nehezebb koncertre vagy éppen előadásra és talán nem is az első öt percben, de már két perc múlva elalszik; vajon elmondható-e ez esetben, hogy az elalvás oka a kifáradás volt.

Az ilyen dolgoknak először csakugyan van valami komikus színezete, de ha minden oldalról megvizsgáljuk őket, akkor egész komoly rejtélyességükben kell az ember lelke elé tárulniuk. Aki egyszerűen azt képzeli, hogy az ébrenlét és alvás váltakozása a szokásos, ma elismert természettudományos módszerekkel tanulmányozható, az sohasem juthat ezen a területen a problémák valamilyen kielégítő megoldásához. Mert már az élet ilyen teljesen átlagos kérdései is feltételezik, hogy a jelenségekhez ne a szokásos megismerési erőkkel közeledjünk, hanem a meditáció, koncentráció és egyéb lelki gyakorlatok révén - ezeket a ,Hogyan juthat az ember a magasabb világokról való megismeréshez?” és az „Okkult tudomány körvonalai” című könyvemben írtam le - megerősített, intenzívebbé vált gondolkodással és átalakult akarattal.

Mit nyerünk vele, ha a gondolkodásunkat komoly értelemben vett meditációval igyekszünk erősíteni? Ezekben a napokban fejtettem ki, hogy ez a meditáció akkor hat egészséges értelemben, ha a gondolkodást ügy szándékozik erősíteni, hogy e gondolkodás átalakult emlékezéssé váljék. A szokásos emlékezéskor belső képeink vannak, ezek olyasvalamit ábrázolnak, amit a születésünk óta eltelt megszokott földi életünkben éltünk át. Emlékezéskor egy reális esemény képe tárul lelkünk elé és az egészséges lelkiélet összefüggése, valamint a külvilággal való összefüggés - ahová tartozunk - kezeskedik arról, hogy emlékeinkben nem fantaszta módon vetjük fel a dolgokat, hanem, hogy az emlékkép olyasmire utal, ami egykor valóban realitás volt. El kell jutnunk oda, hogy az imaginatív megismerésben - ahogyan e napokban neveztem - a szokott emlékképekhez hasonló képeket tárhassunk lelkünk elé. E képek egyszerűen azáltal jönnek létre, hogy tudatunkba mindinkább meditatív képzeteket juttatunk és a gondolkodás lelki képességét erősítjük, fokozzuk, ahogyan egyébként munkával erősítünk egy izmot. El kell érnünk, hogy gondolkodásunk annyira megerősödjék, hogy tartalmában úgy éljen, ahogyan különben csak az érzéki tapasztalatban, az érzékekben élünk. Ha elég hosszú ideig végzünk ilyen gyakorlatokat és valóban eljutottunk a gondolkodás belső elevenségéhez, akkor létrejön a képszerű, formáló, morfológikusnak nevezhető gondolkodás. Akkor gondolkodásunkban olyan elevenséggel, eleven tartalommal rendelkezünk, mint egyébként csak az érzéki észlelésben. Akkor azután még valami mást is megismerünk. Sokan sajnálják, hogy a modern tudomány felszínre hozta a materializmust. Azonban bizonyos területeken az antropozófiának, mely módszereivel az érzékfeletti világokba akar hatolni, a modern tudománytól indíttatva helyes értelemben mégis materialistává kell válnia. Éspedig abban az esetben, amikor megtanultuk gondolkodásunk egészséges fokozását és az imaginatív gondolkodásban érzékletes elevenségű képek szemlélését, melyek révén valóban olyan szabadon kezeljük az észlelés szubsztanciáját, amilyen szabadok különben csak az érzéki észlelésben vagyunk. Utóbbinál teljesen biztosan tudjuk, hogy ha piros színt látunk vagy cisz hangot hallunk, akkor valami külsővel van dolgunk, ez nem lelkünkből merült fel. Ha imaginatív gondolkodással rendelkezem, akkor is tudom, hogy nem a lelkemből felmerülő fantazmagóriával van dolgom, hanem úgy él bennem, mint egy érzéki észlelés.

Ha azonban bensőleg átéljük e testiségtől való szabaddá válást, amilyen szabadok csak az érzéki észlelésben vagyunk, akkor megtudjuk azt is, hogy mindennapi életünk emlékezése milyen, hogy emlékezetünkkel, emlékképzeteinkkel mindig a fizikai testbe merülünk le és valahányszor emlékképzetünk támad, ezzel párhuzamosan fizikai vagy legalább éteri test-folyamat megy végbe. Megismerjük szokásos gondolati életünk materiális jelentését. Ami az emlékekben él, azt nem tulajdonítjuk többé, Bergson francia filozófushoz hasonlóan, az önálló léleknek, mivel tudjuk, hogy a megszokott emlékezés életében a lélek egyszerűen lemerül a testbe, a test az emlékek elővarázsolásának eszköze. Most már tudjuk, hogy a testtől független, csak a lélekkel való gondolkodást, csak az imaginációban értük el, mindennapi életünkben ezt sohasem tesszük. Mindennapi életünkben érzékletesen észlelünk, az érzéki észlelésből levonjuk a gondolatokat és a gondolatokat emlékezetben tartjuk. Az emlékezetben tartás azonban a testbe való lemerülést jelenti. Csak az imaginatív megismerés révén ismerjük meg az emlékezés és az érzéki észlelés folyamatát. Felismerjük, hogy mit jelent, szabadon, a testtől függetlenül gondolatokban élni. De azt is felismerjük, hogy mit jelent gondolatainkkal az emlékek révén lemerülni a fizikai organizmusba. És ahogyan ezt megismerhetjük a gondolkodásnak a meditációban való erősítésével, fokozásával, úgy másfelől, az akarati oldalon bizonyos önnevelést hajthatunk végre, ezáltal hasonló eredményt érünk el.

A mindennapi életben az akaratnak voltaképpen csak akkor van bizonyos értéke, ha beleárad a külső cselekvésbe, különben puszta vágy marad, még ha legmagasztosabb, legszebb ideáljainkban élünk is, ha teljesen idealisták vagyunk is. Ha nem vagyunk képesek a külső fizikai valóságon munkálkodni, akkor a legszebb ideálok mellett is csak pusztán vágyaink vannak. Voltaképpen milyen különleges sajátossága van tehát a vágynak? A vágy különleges tulajdonsága, hogy visszahúzódik a valóságtól. Képszerűen azt mondhatjuk, hogy pusztán vágyban élni olyan, mintha lelkünk csápjait behúznánk. Egészen a benső lelkiségben élünk, ha pusztán vágyban élünk. Azt is tudjuk, hogy az emberi temperamentum hogyan színezi a vágyakat. A melankolikus emberek másra vágyakoznak, mint a szangvinikusak. Aki lelki- ismeretes természettudományos módszerrel kezdene hozzá, meglátná a vágyakozás fizikai feltételeit is. A temperamentumokban a vágyakozás éteri feltételeit láthatjuk, de megismerhetjük a vágyakozás fizikai feltételeit is, a vér-összetétel, az egyéb testi alkat stb. speciális jellegét. Mindenképpen szükséges, hogy a mai előadásom bevezetésében már említett kritikusságot valóban gyakorolni tudjuk és mondhatnám, általa szertefoszlik néhány szép álom. Hadd utaljak rá, hogy miképpen foszlik szét néhány szép álom.

Igazán nem akarok kegyeletlenségből ideális dolgokat szétrombolni, mert van érzékem például Szent Teréz vagy Keresztes János misztikájának szépsége, nagyszerűsége iránt. Ne higgyék, hogy bárkinél kevésbé tisztelem e misztikus megnyilvánulásokban rejlő szépséget. Aki azonban tapasztalatokat szerzett például Szent Teréz vagy Keresztes János látomásainak, vízióinak különleges keletkezési módjáról, az tudja, hogy az emberi vágyódásnak mekkora része van az ilyesmiben, hogy éppen az ilyen misztikus dolgoknál mekkora szerepet játszanak a lélek mélyén élő vágyak, és a vágyaktól azután a testi alkathoz jut el. A kutató számára az igazság feltárása révén semmi sem veszíthet szentségéből. Azonban bizonyos szervek valamilyen belső izgalma, bizonyos szervekben fellépő eltérő idegtevékenység felhat a lélekbe és még olyan szépséget is létrehoz, mint Keresztes János, Szent Teréz vagy hasonló misztikusok élményei. Sokkal helyesebb, ha e szép, csodálatos poézissel megjelenő képek jellegét bizonyos testi alkatban keressük, mintha jellegüket valamilyen ködös titok szemlélésében keresnék. Mint mondtam, nem óhajtom szétszedegetni azt, amit semmivel sem tisztelek kevésbé, mint bármelyik jelenlévő, de az igazságra rá kell mutatni, az antropozófiai alapok kritikus szellemére, és arra, hogy az antropozófusnak semmi esetre sem szabad illúziók áldozatául esnie. És illúzió mentesnek kell lennie az emberi vágyakkal szemben is, valamint e vágyaknak az emberi fizikai organizmusban rejlő gyökereivel és, mondhatnám, felvillanásukkal szemben, mikor az emberi organizmusban forrongó dolgokból - ha szabad így kifejeznem - a legszebb víziók jönnek létre.

Ha az ember antropozófus értelemben akar szellemi kutatóvá lenni, akkor nemcsak gondolkodó képességét kell meditáció útján erősítenie, hanem önneveléssel vágyéletét is meg kell változtatnia. Ez úgy történik, hogy szisztematikusan kézbe veszi azt, ami az életben egyébként mintegy magától megy. Legyünk őszinték: mindennapi életükben sokkal inkább vezettetjük magunkat mindentől, mintsem, hogy irányítanánk saját életünket. Mindennapi életünkben különböző dolgok hatnak ránk és ha eltelt földi életünk tíz évére visszapillantunk, akkor úgy találjuk, hogy a külső körülmények, az emberekkel való találkozás fejlesztette ki bennünk azt, ami lényünkben ma eltér a tíz év előttitől. Aki komoly értelemben akar antropozófus szellemi kutatóvá válni, annak ilyen vonatkozásban akarati gyakorlatokat is kell végeznie. Életünk szokásos akaratának akkor van értelme, ha külső cselekvésre irányul. Az antropozófus szellemi kutatónak akarati impulzusait saját fejlődésére, saját életére kell alkalmaznia. El kell jutni ahhoz az elhatározáshoz, hogy jellemének valamilyen tulajdonságát, életének valamilyen megnyilvánulását meg akarja változtatni.

Bármily paradoxul is hangzik, de segít rajtunk, ha saját iniciatívából, teljesen saját indítékból határozzuk el, hogy valamilyen megrögzött szokásunkat - még ha csekélység is - valamilyen vonatkozásban megváltoztatjuk. Csekélységről beszélek, lehet csak a kézírásunk. Ha valaki valóban vasakarattal elhatározza, hogy eddigi kézírását megváltoztatja, úgy e szokás megváltoztatása révén alkalmazott erőt - megint a szokásra vonatkozóan - egy izom erejének fokozásához hasonlíthatjuk, mert az akarat erősödött. És amennyiben az akarat bensőleg erősödik, nem külső dolgokra fordítjuk, hanem befelé, akkor hatását az emberben fejti ki. Máskor akaratom hatásaival a külső világot változtatom meg, most pedig saját emberi mivoltomat. Ha az antropozófiai írásokban részletesen leírt akarati gyakorlatokat végezzük, akkor vágyakozásaink olyan átformálásához jutunk el, hogy szabaddá válnak az emberi organizációtól, ahogyan a meditáció révén a gondolkodás függetlenné válik a testtől. Akkor az antropozófus kutatással töltött pillanatokra már nem mondhatjuk, hogy a kívánság a gondolat atyja. Ha egészen érett korban végzünk ilyen önnevelést, a nevelési impulzusok önmagunkra való alkalmazását, akkor a vágy belső erővé válik és összekapcsolódik a szabaddá vált gondolkodással. Ezáltal eljutunk oda, hogy valóban meglássuk mindennapi életünk akarati impulzusainak és gondolatainak mibenlétét. Ahogyan azelőtt megtanultuk a piros és kék szín, vagy a cisz és c hang észlelését, úgy most megtanuljuk, hogy a gondolatokat valóságként észleljük, az akarati impulzusokat pedig önmagunktól elkülönítve.

Ilyen módon érjük el, hogy az ébrenlét és alvás váltakozását helyesen ítéljük meg. Az elalvás tényét csak azáltal tudjuk szemléletünkkel helyesen megragadni, hogy gondolatunk a gyakorlás folytán olyan objektív lesz, mint egy érzéki észlelés és e szabad meditációban kifejlesztett gondolattal már nem kötődünk úgy testünkhöz, mint egy emlékező gondolattal. Aki a szokásos, normális elalvást a szokott megismerő erőkkel akarja átlátni, az egyik hipotézist a másik után állítja fel, az elalvás mivoltát azonban nem ismeri meg. Az elsajátított megerősített gondolkodás és másfelől az átformált vágyakozás mutatja meg az embernek: ha elalszol, akkor bizonyos értelemben még követni tudod elalvásod pillanatát, mintegy rátekintesz elalvásodra és most megtudod, hogy elalvóban nem tested megváltozott állapotával állsz szemben, hanem valóban önálló lelki életeddel bújsz ki, távozol testedből, mert hátrahagysz valamit, éspedig gondolataidat.

Elalváskor csak azáltal hagyhatjuk vissza tudatosan a gondolatokat, hogy megerősítettük őket. A gondolatok a testtel maradnak és alakító erőkként hatják át. Észrevesszük, hogy testünkből milyen lelkiséggel lépünk ki és ez szemléletes biztonságot ad arról, hogy van önálló lelkiségünk, hogy testünkből önálló lelkiséggel távozunk. Most már tudjuk, hogy amit elalváskor az ágyban hagytunk, az nemcsak fizikai anatómiával, fiziológiával és biológiával vizsgálható, hanem a gondolatok szövevénye hatja át. A gondolatok szövevényét előbb meg kellett erősítenünk, hogy most olyan tudatosan hagyhassuk el, mint ahogyan látásunkkal elfordulunk a színektől, vagy szemlélésünket elhagyjuk. És a megerősödött gondolkodás révén tudjuk, hogy az ágyban elalvás és ébredés között magára hagytuk fizikai testünket és egy erő-testet, mely erőként tevékenykedő gondolatokat tartalmaz. E formáló gondolatok, e morfológikus gondolatok, amelyekről előző előadásaimban beszéltem, megszokott tudatunkban csak tükörképszerűen vannak jelen. Van azonban valóságuk is és ezzel, mint külön étertest tartózkodnak fizikai testünkben. Most már tudjuk, hogy elalváskor akaratunkkal és érzésünkkel kiléptünk érzéki testünkből és gondolati testünkből - úgyis mondhatnám -, hogy fizikai testünkből és étertestünkből, illetve képzőerő-testünkből. Megszokott életünkben tudatunknak nincs elég ereje, hogy tudatos eszméletét megtartsa, ha nem töltik be a gondolatok. Megszokott életünkben és az elfogadott tudományban a tudatnak egyesülnie kell testünkkel és a test gondolatait átélve lesz teljesen tudatos. Ha a testből mint puszta érzés és akarat lép ki, akkor általában öntudatlanná válik. Aki azonban elsajátította az itt e napokban említett imaginatív gondolkodást, az tudatosan éli át az elalvás pillanatát és a szokásos alváshoz hasonló állapotokat idézhet fel, csakhogy ezek most nem öntudatlanok, az ember erőkifejtést érez, valamint azt, hogy a testét elhagyott érző és akarat organizmusát valóban átéli, tehát valóban azt éli át, ami a testtől szabaddá válhat.

Aki az elalvás pillanatát ilyen módon ismerte meg, az megismeri az ébredés pillanatát is. Most meg tudja ítélni, hogy az ébredés pillanata voltaképpen két részből áll: felébredünk, ahogyan egyébként egy érzéki benyomás ingerével szemben viselkedünk. Minden ébredéskor valaminek ingerelnie kell lelkünket valamilyen módon. Elegendő ha saját testünk megfelelő ideig aludt és megváltozott állapota idézi elő ezt az ingert. De az érzéki benyomáshoz hasonlóan, mindig valamilyen inger van jelen ébredéskor és ez az inger beszél az elalváskor kilépett érzéshez. Ahogyan egyébként a szem a színt, a fül a hangot észleli, ügy észlel most az önálló lélek érzésével valami külsőt. Az ébredés pillanata az érzéssel való észlelés, valamint a test megragadása. Önálló akaratunkkal megragadjuk az organizmust, mint ahogy egyébként karunkat vagy lábunkat mozgatjuk. Az ébredésnek valóban két mozzanata van.

Most megismertük az elalvás és ébredés kapcsán a testből érzésében és akaratában minden éjszaka eltávozó önálló lélek kölcsönhatását azokkal az állapotokkal, amelyekben ébredéstől elalvásig, a testhez kötődve, él. Az antropozófus kutatás alapja tehát a megismerő és akarati képesség megerősítése, így olyasmit is megláthatunk, valóban észlelhetünk, amit egyébként nem tudunk észlelni. És ha ilyen módon észlelni tudjuk az alvás és ébrenlét váltakozó állapotát, akkor még valami egyébhez is eljuthatunk.

Ha a napokban elmondott és az említett könyvekben részletesen leírt gyakorlatokat mind tovább folytatjuk, akkor eljutunk ezzel oda, hogy testünkből kihúzódva nem kell mindig aludnunk, hanem valóban saját elhatározásunkból kivonhatjuk érzésünket és akaratunkat testünkből és visszanézhetünk reá. Akkor az ember teste objektív, mint a polc vagy az asztal. Igazán csak úgy ismerünk meg valamit, ha nem kötődünk hozzá, nem hat át bennünket szubjektív módon, hanem előttünk van, mint egy tárgy. Ha akaratunkkal és érzésünkkel kihúzódunk az emberi testből, akkor mindenekelőtt a fizikai test van tárgyként előttünk. Holnap meglátjuk, hogy némileg változott alakban jelenik meg. A testen kívülről szemlélve az ember fizikai lényéről is új szemléletet kapunk. Még inkább a képzőerő-testről, mely gondolatok szövedékéből áll, de ezek erőteljes gondolatok. Úgy tekintünk rá vissza, mint egy tükörre. És az a sajátságos, hogy azelőtt gondolatainkhoz szubjektumként, személyként kapcsolódtunk, most viszont a gondolatvilág, mondhatnám, mint fényképező lemez van előttünk, míg saját testünkre visszanézünk. Olyan, mint egyébként az áttekintett világ apró képmása a szemben. A szem azáltal látószerv, hogy a világ leképeződhet benne. Az előbb említett szemlélet számára pedig az elhagyott éter- és fizikai test lesz tükröző műszerré, de itt szellemi-lelki módon tükröződik valami, míg a szemben csak külső fizikai módon tükröződik. E tükörben azonban nemcsak a gondolatok szövevényét látjuk, hanem a világot is, mivel a gondolatokat a fizikai testnél hagytuk.

Így egészen pontosan, részletesen leírhatjuk, hogy és mint történik, mikor az ember az érzékfeletti világok megismerése végett meditatívan és akaratának önnevelésével erősíti megismerő erőit. Az ember ezáltal képes olyan állapotba jutni, hogy nem alszik, mikor testén kívül tartózkodik, hanem - mint írásaimban neveztem - megvalósítja tudatának folytonosságát. Az ember a magasabb megismerésben valóban kilép önálló lelki lényével a testéből. Ezt a távozást arról ismerjük fel, hogy a gondolatok tükre most nem nála, hanem rajta kívül van. Az ember kilép testéből, de mint már mondtam, önmagának teljesen tudatában marad. Mindig újra visszatérhet, nem hallucinál, nincsenek víziói, hanem matematikus biztonsággal követi az egész itt lejátszódó folyamatot. Mivel az ember ezt a folyamatot ilyen módon követni tudja, ezért most a megszokott földi életet is meg tudja ítélni. Tudja, hogy milyen is az, mikor önálló lelkével belemerül a testbe. Nem csak az elalvást, a testből való távozást ismeri meg, hanem megtanul akaratától függően önálló lelkével testébe merülni. Különleges élmény, ha az ember már átélte önálló lelkét és azután alámerül, ismét a test fogságába kerül. Ekkor megszűnik az önállóságában körülötte lévő szellemi-lelki világ. Érzi, mint tűnik tova és ő ismét testébe merülve belekötődik. Ugyanígy a testből való távozást is megismerjük, látjuk, ahogyan a gondolatok eltávolodnak, a testnél maradnak, míg a lélek érző és akaró lényével kihúzódunk a testből. A kilépés pillanatában azonban érezzük a szellemi világ felmerülését.

Mit ismertünk most meg? Az ébredés és elalvás kerülő útján megismertük a születést és elhalást. Megismertük az elalvó ember érzésének és akaratának öntudatlan kilépését fizikai és éteri organizmusából, ahová reggel ébredéskor ismét lemerül. Itt öntudatlanná válik, a gyakorlatok végzése folytán lesz világosabb tudata, mikor fizikai testéből kihúzódik. Most teljesen tudatosan éljük át, mintegy elővételezve a halálban bekövetkező folyamatot, valamint a szellemi világból a fizikai testbe történő lemerülést. Mikor a gondolatok ismét eltűnnek és csak képek, látszatok alakjában jelentkeznek a személyiségben, akkor megismerjük a születés pillanatát.

Míg a szokásos tudományos módszereknél megmaradunk annál, hogy szokott értelmünket használjuk, gondolatainkat a velünk kapcsolatban maradó külső megfigyelésre vagy kísérletre alkalmazzuk, addig az antropozófus kutatás révén más emberré formáljuk magunkat, amennyiben gondolatainkat objektívvá tesszük és saját testünket átfogó nagy érzékszervvé alakítjuk. Mondhatnám, saját testünk egyetlen szemmé válik. A szem azonban most rajtunk kívül van és egyúttal fényképező lemezhez hasonló. A szellemi-lelki világban tartózkodunk és ez a külvilágban gondolatszerűen képeződik le. És most eljutunk oda, hogy az ébredés és elalvás, születés és elhalás mintegy teljesen normális folyamatait átlátva, a lelkiségről is belső szemléletünk lesz. Szemlélet útján tanuljuk meg eldönteni, hogy amit Schleich professzor autoszuggesztiós halálnak nevez, az pusztán öntudatlan képzet volt-e, vagy Oliver Lodge valóban „second sight”-et írt-e le. Most ugyanis valóban megismerjük azt, hogy milyen az ember magatartása akkor, amikor nem tudatos szellemi kutató, hanem abnormális viszonyok folytán szorul ki fizikai testéből az önálló lelkiség. Erre a fizikai test valamilyen betegsége ad alkalmat, mondjuk, hogy egyik szerve megsérült. Ez már elegendő lehet ahhoz, hogy az önálló látásra még képtelen embernél, lelki- és szellemi embernél, tökéletlen szemlélés lépjen fel, mivel őt fizikai testéből nem alvás, hanem patologikus állapot szorítja ki, míg a szellemi kutató ezt tudatosan, módszeresen éri el. Az emberek ma túl akarnak jutni a szokott trivialitáson és intenzíven érdeklődnek az abnormális megfigyelések iránt, ezek valóságát nem kell tagadnunk. De kritikusan szemléljük őket és ez a kritika egyszerűen abból adódik, hogy az antropozófus szellemtudomány nem az emberek szóbeszédének megfelelő karikatúra, hanem éppen az emberiség által az utóbbi évszázadokban elsajátított tudományos, lelkiismeretes metodikát elismerve akar különleges szellemi erő felkeltésével az érzékfeletti világokba emelkedni. Az ember, lényének belső örök magvával az érzékfeletti világokhoz tartozik, ezért - mint holnapi előadásomban rámutatok - csak a szellemi kutatás ismerheti meg egész lényében, halandó és halhatatlan mivoltában. Az igazi világot az ember csak azáltal ismeri meg, hogy belemerül örök lényébe, nemcsak antropológiát alakít ki, amely megtanítja hogyan szerezhet tudást teste útján, hanem antropozófiát is, amely megismerteti vele, hogy lelke és szelleme útján hogyan szerezhet tudomást önálló lényéről.

A következő két előadás feladata az lesz, hogy ebből a szempontból írjuk le az ember igazi lényét, halhatatlan örök lényét is, valamint a világ igazi alakját.