A keresztény hívőkre nagy hatással volt, hogy az Istenség, az Ige, az örökkévaló Logosz többé nem a misztériumok titokzatos mélyén, és nem csak mint szellem jelenik meg, hanem amikor a Logoszról beszéltek, mindig Jézus történelmi személye is előttük állt. Azelőtt a valóság világában csak úgy látták a Logoszt, amennyire az emberi tökéletesség különböző fokain megjelent. Meg tudták figyelni az egyes ember szellemiségében a finom különbségeket, és látták, hogy a beavatást kereső egyes emberben mennyire és milyen fokon vált elevenné a Logosz. A magasabb érettségi fokot a szellemi lét magasabb fejlődési fokának tartották. És ennek előzményeit egy korábbi szellemi létben keresték. A jelenlegi életét pedig az elkövetkező szellemi fejlődési fokok előzményének tekintették. A zsidó titkos tanítások értelmében meg is volt az okuk, hogy a lélek szellemi erejének megmaradását, ennek az erőnek az örökkévalóságát vallják. Sohar könyve szerint: „Semmi sem megy veszendőbe a világban, semmi sem zuhan az űrbe, még az emberi szó és hang sem; mindennek megvan a helye és rendeltetése.” A személyiség csak egyik metamorfózisa a léleknek, amely személyiségről személyiségre vándorol. A személyiség élete csak egyik láncszeme volt az előre és visszamutató fejlődésnek. Ezt a folytonosan változó Logoszt a kereszténység az egyes személyiségről átvitte Jézus egyetlen személyiségére. Ami régebben megoszlott az egész világban, az most egyetlen személyben összpontosult. Jézus az egyetlen, az egyedüli Istenemberré lett. Benne lett jelenvalóvá egyetlen egyszer az, ami az ember legmagasabb ideálja kell, hogy legyen, amivel ismétlődő életei során a jövőben mindinkább egyesülnie kell. Jézus magára vállalta az egész emberiség deifikálását. Benne kell keresni azt, amit az ember azelőtt csak saját lelkében kereshetett. Az ember személyisége megfosztatott attól, ami benne isteni és örökkévaló volt. Most mindez Jézusban volt látható. Nem a lélekben élő örökkévalóság győzi le a halált és támad fel istenként a saját erejéből, hanem ami Jézusban volt, az egyetlen Isten fog megjelenni és támasztja fel a lelkeket. Ezzel a személyiségnek egészen új jelentősége lett. Az örökkévalóság, a halhatatlanság elvétetett tőle! Magára maradt! Ha az ember nem akarja tagadni az örökkévalóságot, halhatatlanságot kellett tulajdonítania a személyiségnek. A lélek örök átváltozásának hitéből a személyi halhatatlanság hite lett.

Rendkívül fontos lett tehát a személyiség, mert az egyetlen volt, ami az emberből megfogható. Ettől kezdve nem választja el semmi a személyiséget a végtelen Istentől. Az embernek közvetlen kapcsolatot kell teremtenie vele. Már nem tudja magát kisebb vagy nagyobb mértékben istenivé tenni, egyszerűen ember, és Istennel közvetlen és külső kapcsolata van.

Ezt valami egészen új hangnak kellett éreznie annak, aki a régi misztérium-szemléletet ismerte. Ilyenek sokan voltak a kereszténység első századaiban. Ezek ismerték a misztériumok módszerét. Ha keresztények akartak lenni, ezt fel kellett adniuk. Ez a legsúlyosabb lelki küzdelmek elé állította őket. A legkülönbözőbb módokon keresték a kiegyenlítést a két világszemlélet között. A kereszténység első századainak írásművei ezt a küzdelmet tükrözik. Éspedig mind a pogányok írásművei, akiket vonzott a kereszténység fensége, mind a keresztényeké, akiknek nehezükre esett szakítani a régi misztériumokkal. Csak lassan fejlődik ki a kereszténység a régi misztériumokból. Keresztény tanításokat misztériumi igazságok formájában, misztérium-bölcsességet a kereszténység nyelvén mondanak el. Példa erre Alexandriai Kelemen, a pogány műveltségű keresztény író (megh. Kr. u. 217): „Isten nem tagadta meg tőlünk, hogy szombat ünnepén a jócselekedetek után megpihenjünk. Azoknak, akik meg tudják érteni, megadta, hogy az isteni titkokban és a szent világosságban részesüljenek. Nem a tömegnek nyilatkoztatta ki, ami nem illeti őt, csak a keveseknek, akiket arra méltónak tartott, akik meg tudják érteni, és aszerint tanulnak, ahogy Isten a kimondhatatlant a Logoszra bízta és nem az írásra. - Isten egyeseket az egyház apostolaivá tett, másokat prófétákká, ismét másokat evangélistákká, megint másokat pásztorokká és tanítókká, a szentek munkájának befejezésére, a szolgálatra, Krisztus testének építésére.” - A legkülönbözőbb módokon keresik az emberek az utat az antik szemlélettől a keresztény szemlélethez. Aki azt hiszi, hogy jó úton jár, másokat tévtanok terjesztőjének bélyegez. Közben az egyház, mint külső intézmény, egyre jobban megerősödik. S minél inkább növekszik az egyház hatalma, annál inkább kerül az egyéni kutatás helyébe a zsinati határozatokkal, külső dekrétumokkal helyesnek nyilvánított út. Az egyház dönti el, ki az, aki eltér az általa őrzött isteni igazságtól. A „tévtanok” terjesztőinek fogalma mind határozottabb alakot ölt. A kereszténység első századaiban az istenséghez vezető út keresése sokkal inkább személyes ügy, mint később. Hosszú az út Szent Ágoston meggyőződésének kialakulásáig: „Nem hinnék az evangéliumok igazságában, ha a katolikus egyház tekintélye nem kényszerítene rá.”

A misztériumok szemlélete és a keresztény szemlélet közötti küzdelemnek sajátos színezetet adtak a különböző „gnosztikus” szekták és írók. Az első keresztény századokban mindazokat az írókat, akik a keresztény tanítások mélyebb, szellemi tartalmát keresték, gnosztikusoknak tekinthetjük. (A gnózis történetének kitűnő leírása Mead már fentebb említett könyve: Fragmente eines verschollenen Glaubens.) - A gnosztikusokat akkor értjük meg, ha tudjuk, hogy a régi misztériumbölcsességgel voltak átitatva, és a kereszténységet a misztériumok szempontjából igyekeztek megérteni. Számukra Krisztus a Logosz. Mint ilyen, mindenek előtt szellemi természetű. Igaz mivoltában kívülről nem közeledhet az emberhez. A lélek bensejében kell életre kelteni. De valamilyen kapcsolatnak kell lennie a történelmi Jézus és a szellemi Logosz között. Ez volt a gnosztikusok alapvető kérdése. Akárhogy is feleltek erre a kérdésre, a lényeg az volt, hogy ne a puszta történelmi hagyomány, hanem a misztérium-bölcsesség, vagy az első keresztény századokban virágzó, ugyanebből a forrásból merítő újplatonikus filozófia vezessen a Krisztus-gondolat igazi megértéséhez. A gnosztikusok bíztak az emberi bölcsességben, és abban, hogy ebből a bölcsességből megszületik majd egy olyan Krisztus, akihez a történelmi Krisztust mérni lehet. Sőt, hogy általa lehet majd a Krisztust csak igazán megismerni, és helyes megvilágításban látni.

Különösen érdekesek ebből a szempontból a Dionysios Areopagita könyveiben található tanítások. Először ezeket az írásokat csak a hatodik században említik. De nem is az a lényeges, hogy hol és mikor írták, hanem, hogy a kereszténységet teljesen az új-platonikus filozófia felfogása szerint és a magasabb világok szellemi szemlélete alapján írják le. Ábrázolási módjuk azonban mindenesetre az első keresztény századoké. Régen a közlési mód a szájhagyomány volt. A legfontosabb dolgokat ugyanis nem bízták az írásra. Dionysios Areopagita írásai az új-platonikus felfogás tükrében állítják elénk a kereszténységet. Szerinte a fizikai észlelés megzavarja az ember szellemi szemléletét. Tehát felül kell emelkedni a fizikai világon. Az emberi fogalmak azonban a fizikai észlelésen alapulnak. Amit az érzékelő ember észlel, azt létezőnek, amit nem észlel, nem létezőnek tartja. Ezért ha igazán el akar jutni az istenséghez, túl kell jutnia a létezőn és a nem létezőn, mert szerinte ezek is a fizikaiság szférájából származnak. Ilyen értelemben Istenről sem azt nem mondhatjuk, hogy létező, sem azt, hogy nem létező. Lét-feletti. Ezért nem lehet eljutni hozzá a közönséges megismerés eszközeivel, amelyek a létezők világával foglalkoznak. Az embernek saját maga fölé, fizikai szemlélete, értelmi logikája fölé kell emelkednie, és meg kell találnia az utat a szellemi szemlélethez. Akkor sejtheti meg az isteni távlatokat. - Ettől a létfeletti Istentől származik a Logosz, a világ bölcsességgel teljes alapja is, aki az emberi, alacsonyabb rendű erőkkel is elérhető. Mint Isten szellemi Fia jelenik meg a világrendben. Közvetít Isten és ember között. Különféle fokon jelenhet meg az emberben. Megvalósítja egy világi szervezet is, amely a vele különbözőképpen áthatott embereket hierarchiája alatt egyesíti. Az ilyen „egyház” a fizikaian-valóságos Logosz. Az az erő, amely benne élt, él a testté lett Krisztusban, Jézusban. Az egyházat tehát Jézus egyesíti Istennel, ő áll a csúcsán, ő adja meg az értelmét.

A gnózis előtt világos volt, hogy Jézus személyének a problémáját, eszméjét kell tisztáznia, hogy Krisztust és Jézust kapcsolatba kell hoznia. Az emberi személyiség elvesztette azt, ami benne isteni volt. És ezt valamilyen módon újra meg újra meg kellett találni. Jézusban kellett megtalálnia. A régi beavatásban az isteni princípium bizonyos foka és a földi-fizikai személyiség szerepel. A kereszténységben pedig a földi-fizikai személyiség és a tökéletes, az ember által elérhető minden magasság feletti Isten. Ha szigorúan kitartunk emellett az álláspontunk mellett, akkor a lélek csak úgy érheti el a misztikus alaphangulatot, ha megtalálva magában a magasabb szellemiséget, felnyílt szellemi szemével meglátja azt a fényt, amely Krisztusból Jézusba árad. A lélek egyesülése saját legmagasabb erőivel egyúttal egyesülés a történelmi Krisztussal. Mert a misztika az istenség közvetlen átérzése saját lelkünkben. De a minden ember fölött álló Isten a szó igazi értelmében sohasem lakhat a lélekben. A Gnózis és minden későbbi keresztény misztika is arra törekszik, hogy a lélek valahogyan mégis közvetlen részese lehessen ennek az Istennek. Ez mindig küzdelemmel járt. Az ember tulajdonképpen csak azt találja meg, ami benne isteni volt, ez pedig csak emberi-isteni, a fejlődés valamilyen fokán lévő isteni. A kereszténység istene azonban egy bizonyos, meghatározott, önmagában tökéletes Isten. Az ember megtalálhatta magában az erőt, hogy felküzdje magát hozzá, de nem tarthatta vele egynek azt, amit lelkében fejlődésének valamely fokán átélt. A között, ami a lélekben megismerhető volt, és a között, amit a kereszténység mondott isteninek, szakadék keletkezett. A tudás és a hit, a megismerés és a vallásos érzés közötti szakadék. A régi beavatottban ilyen szakadék nem lehetett. Mert bár tudta, hogy az istenséget csak fokozatosan értheti meg, de tudta azt is, hogy miért így. Tudta, hogy a fokozatosan megjelenő istenségben mégis csak az igazi, az élő istenség van, és nem beszélt egy tökéletes, önmagában lezárt istenségről. Az ilyen beavatott nem is a tökéletes istent akarta megismerni, hanem az isteni életet. Maga akart istenivé válni, nem külső kapcsolatba akart kerülni az istenséggel. A kereszténység mivoltában rejlett, hogy misztikája ilyen értelemben nem feltétel nélküli. A keresztény misztikus saját magában akarja az istenséget megtalálni, de a történelmi Krisztusra kell néznie, ahogy a fizikai szem a napra néz. És ahogy a fizikai szem a nap által pillantja meg, amit a saját erejéből lát, úgy a keresztény beavatott benső erőit az istenség meglátásáig fokozza, de az a fény, amely látását lehetővé teszi, a földön megjelent Krisztusból árad. O az, akinek segítségével felemelkedhet ahhoz, ami benne a legmagasabb. A középkor keresztény misztikusai éppen ebben különböznek a régi misztériumok beavatottjaitól. (Lásd: Die Mystik im Aufgange des neuzeitlichen Geistes- lebens und ihr Verháltnis zűr modernen Weltanschauung című könyvemet.)