A beavatott azokat az erőket és lényeket kutatta fel magában, amelyek az ember előtt mindaddig ismeretlenek maradnak, míg megszokott világszemléletét követi. Az alacsonyabb rendű természeten túlemelkedő szellemi erők és törvények nagy kérdése foglalkoztatta. Az átlagember, akinek életszemlélete földi logikán alapszik, isteneket teremt magának, vagy ha ráeszmél, hogy azok saját teremtményei, megtagadja őket. A beavatott felismeri, hogy isteneket teremt, de felismeri azt is, miért teremti őket, mintegy az istenteremtés természeti törvényszerűségét találja meg. Olyan ez, mintha a növény hirtelen tudatossá válna és megismerné saját növekedésének, fejlődésének törvényeit. A növény öntudatlanságban fejlődik. Ha megismerné saját törvényszerűségeit, egész más viszonyba kellene kerülnie önmagával. Az lebegne saját ideáljaként előtte, amit a lírai költő érez, mikor a növényt megénekli, amit a botanikus gondol, mikor a növény törvényeit kutatja. Ilyen viszonyban van a beavatott is saját törvényeivel, a benne működő erőkkel. Mint tudatos lénynek egy maga felett álló istenséget kell teremtenie. Így tekintettek a beavatottak arra a természetfelettiségre is, amelyet a nép teremtett, a nép isten- és mítoszvilágára. Meg akarták ismerni ennek az isten- és mítoszvilágnak a törvényeit. A nép istenalakjaiban, abban, ami a nép számára mítosz volt, magasabb igazságot kerestek. - Nézzünk egy példát. Az athénieket Minósz király arra kényszerítette, hogy nyolcévenként hét fiút és hét leányt szolgáltassanak neki. Ezeket eledelül vetették a félelmes szörny, a Minotaurus elé. Amikor harmadszor kelt útra Kréta felé a szomorú csapat, Thészeusz, a király fia is velük tartott. Amikor megérkeztek Kréta szigetére, Ariadné, magának Minósz királynak a leánya vette pártfogásába Thészeuszt.

A Minotaurus egy útvesztőben, a labirintusban lakott, ahonnan senki sem talált ki, aki oda bekerült. Thészeusz meg akarta szabadítani szülővárosát a megszégyenítő adótól. El kellett jutnia a labirintusba, ahová a szörnynek a zsákmányt szokták dobni, hogy ott megölje a Minotaurust. Nekivágott a feladatnak, legyőzte a félelmes ellenséget, és a fonal segítségével, amelyet Ariadné adott neki, ismét kijutott a szabadba. A beavatottnak tudnia kellett, hogy alkotja a teremtő emberi szellem az ilyen elbeszéléseket. Ahogy a botanikus megfigyeli a növény növekedését, hogy törvényeit megtalálhassa, úgy igyekezett a beavatott megfigyelni a teremtő szellemet. A nép mítoszaiban igazságot, bölcsességtartalmat keresett. Sallustiustól tudjuk, hogyan gondolkozott a misztikus bölcs az ilyen mítoszokról: „Az egész világot egyetlen mítosznak tekinthetjük, amely a testeket és dolgokat láthatóan, a lelkeket és szellemet rejtetten zárja magába. Ha mindenkinek tanítanák az istenekre vonatkozó igazságokat, az értelmetlenek, minthogy nem tudnák felfogni, lebecsülnék, az értelmesebbek pedig félvállról vennék. De ha az igazságot mítoszokba burkoljuk, megóvjuk a lebecsüléstől, és egyúttal filozofálásra ösztönzünk.”

Ha a beavatott a mítosz igazságtartalmát kereste, tudta, hogy hozzátesz valamit ahhoz, ami a nép tudatában él. Tisztában volt vele, hogy a népi tudat fölé emelkedik, ahogy a botanikus is megismerésével túlemelkedik a fejlődő növényen. Valami egészen mást mondott, mint ami a mitikus tudat tartalma volt. De tudta, hogy amit mond, mélyebb igazság, s ezt az igazságot fejezi ki szimbolikusan a mítosz. Az ember a fizikai világgal, mint ellenséges szörnnyel áll szemben. Személyisége gyümölcsét áldozza fel neki. A szörny ezt elnyeli. Elnyeli mindaddig, amíg az emberben meg nem születik az ezt legyőző erő (Thészeusz). A megismerés adja kezébe a fonalat, amelynek segítségével a fizikai világ útvesztőjében eligazodik és megöli ellenségét. Az emberi megismerés misztériuma fejeződik ki a fizikainak ebben a legyőzésében. A beavatott ismeri ezt a misztériumot, amely az ember személyiségében levő erőre vonatkozik. Az átlagos tudat nem tud erről az erőről. De azért az működik benne és a mítoszt hozza létre, amelynek felépítése ugyanolyan, mint a misztikus igazságé. A mítosz ennek az igazságnak a szimbóluma. Mi jelenik meg tehát a mítoszokban? A szellem, a tudattalanul teremtő lélek alkotása. A lélek meghatározott törvényszerűség szerint működik. Meghatározott irányban kell tevékenykednie, hogy önmagát meghaladót tudjon teremteni. Mitológiai fokon képekben teremt. De ezek a képek a lelki törvényszerűség mértéke szerint épülnek fel. Azt is mondhatnánk, hogy ha a lélek mitológiai tudatfokát elhagyva a mélyebb igazságokhoz jut, akkor látja, hogy ezeknek ugyanaz a jellege, mint a mítoszoké volt, mert mind a kettő keletkezésénél ugyanaz az erő működött. Plotinos (Kr.u. 204-269) az új-platonikus iskolához tartozó filozófus az egyiptomi papi bölcsekkel kapcsolatban beszél a képszerű-mitikus elképzelési módnak a magasabb megismeréshez való viszonyáról: „Az egyiptomi bölcs, amikor bölcsességét közli, akár szigorú kutatásai eredményeképpen, akár ösztönösen, de nem alkalmaz írásjeleket a hangzás és beszéd utánzásaként tanítása kifejezésére, hanem képeket rajzol és a templomokban a képek körvonalaival fejezi ki mindennek a gondolati tartalmát, úgy hogy minden kép tudás-, és bölcsességtartalom, tárgy és egyben teljesség és nem magyarázat, nem megvitatás. A képből azután mintegy kihámozza és szavakba foglalja a tartalmat és megtalálja az okát annak is, hogy miért ilyen és nem más.”

Ha meg akarjuk ismerni a misztika és a misztikus elbeszélések egymáshoz való viszonyát, meg kell vizsgálnunk, milyen viszonyban van a mítoszok világnézete azok világnézetével, akik tudták, hogy bölcsességük összhangban van a misztériumok gondolatvilágával. Ez az összhang legtökéletesebben Platónnál van meg. Mértékadónak tekinthetjük, ahogy a mítoszokat magyarázza, és ahogyan azokat saját műveiben alkalmazza. A Phaidrosban, a lélekről szóló beszélgetésben, a Boreas mítoszt idézi. Ez az isteni lény, akit a száguldó szélben láttak a görögök, megpillantotta egyszer a szép Orrthyát, Erechteus attikai király leányát, amint társnőivel virágot szedett. Szerelemre lobbant iránta, elrabolta és barlangjába vitte. Platón beszélgetésében Szókratész visszautasítja ennek a mítosznak tisztán értelmi magyarázatát, amely szintén egy külső természeti tény költőien kifejezett szimbóluma, és pedig annak, hogy a szélvihar megragadta a királylányt és lesodorta a szikláról. „Ilyen magyarázatok - mondja Szókratész - tudálékos okoskodások, bármilyen kedveltek és általánosak is manapság. Mert aki csak egyetlen mitológiai alakot is ilyen módon elemzett, annak következetesen valamennyit ugyanilyen módon kellene kétkedve és természeti alapon magyaráznia. De, még ha képes is erre, az sem bizonyítaná nagyszerű képességét, legfeljebb tetszelgő elméskedését, alpári bölcsességét, nevetséges elhamarkodottságát. Ezért én mellőzöm az ilyenfajta vizsgálódásokat és azt hiszem róluk, amit általában hisznek. Nem a mitológiai alakokat vizsgálom, hanem amint már mondtam önmagamat, nem vagyok-e magam is egy szörny, többrétűén alkotva és ezért zavarosabb, mint egy kiméra, vadabb, mint Typhon, vagy jámborabb és egyszerűbb lény vagyok-e, akiben van valami az erkölcsösebb és istenibb természetből.” Ebből láthatjuk, hogy Platón mennyire nem helyeselte a mítoszok értelemszerű, racionális magyarázatát. Vessük ezt össze azzal, hogy Platón felhasználja a mítoszokat, hogy azokon keresztül fejezze ki magát. Platón akkor használja a mítoszt, amikor a lélek életéről beszél, amikor elhagyja a múlandóság világát és felkutatja a lélekben levő örökkévalóságot, ahol nincsenek már fizikai észlelésre és értelmi gondolkodásra támaszkodó képzetek. A lélekben levő örökkévalóságról beszél Phaidros. A lelket fogatnak ábrázolja, amely elé két szárnyas ló van fogva. A fogatnak hajtója is van. Az egyik ló türelmes, bölcs, a másik csökönyös, vad. Ha a fogat elé akadály kerül, a csökönyös ló ezt arra használja fel, hogy a jó lovat akaratában gátolja és dacoljon a hajtóval. Ha a fogat elérkezett oda, ahol a mennybolton az isteneket kellene követnie, a rossz ló megbontja a rendet, és a jó ló erejétől függ, hogy győz-e a rossz felett s a fogat az akadályon keresztül és az érzékfeletti világok felé haladhat-e. A lélek tehát sohasem tud zavartalanul felemelkedni az isteni világokba. Az egyik lélek inkább eljut az örökkévalóság látásához, míg a másik kevésbé. Amelyik lélek meglátta a túlvilágot, sértetlen marad a következő menetig, amelyik a rossz ló miatt semmit sem látott, annak új menettel kell próbálkoznia. A menetek a lélek különböző megtestesüléseit jelentik. Egy-egy menet a léleknek egy személyiségben eltöltött életét jelenti. A vad ló az alacsonyabb rendű, a bölcs a magasabb rendű természet, a hajtó a deifikációra, istenné válásra vágyódó lélek. Platón a mítoszhoz folyamodik, hogy a különböző átalakulásokon keresztül haladó örök életű lélek útját ábrázolja. Hasonló módon folyamodik más írásaiban is a mítoszhoz, a szimbolikus elbeszéléshez, hogy az ember belső világát, az érzékekkel nem észlelhetőt leírhassa.

Ez a platóni mítosz összhangban van más mitikus elbeszélések és példabeszédek kifejezésmódjával. Az óind irodalomban van egy Buddhának tulajdonított példázat. Egy élni vágyó embert, aki az érzéki örömöket keresi és semmiképpen sem akar meghalni, négy kígyó üldöz. Egy hang azt parancsolja neki, hogy a négy kígyót időnként táplálja és fürössze. Az ember félelmében elfut a kígyók elől. Ismét hangot hall. A hang öt gyilkosra figyelmezteti, akik nyomában vannak. Az ember újra futásnak ered. A hang egy hatodik gyilkosra figyelmezteti, aki kivont karddal a fejét akarja leütni. Ismét menekül. Lakatlan faluba ér. Újból hangot hall, amely azt mondja, hogy a falut rövidesen rablók fosztják ki. Amint menekül, egy kiszáradt folyóhoz ér. Az innenső parton nem érzi biztonságban magát. Szalmából, faldarabokból, levelekből kosarat fon, ebben átjut a túlsó partra. Most végre biztonságban van, bráhmin lett. Ennek a példabeszédnek az az értelme, hogy az embernek a legkülönfélébb állapotokon kell átmennie, amíg az istenséghez jut. A négy kígyó a négy elem, a tűz, víz, föld, levegő. Az öt gyilkos az öt érzékszerv. A lakatlan falu az érzékek benyomásai elől elmenekült lélek, aki azonban még nincs biztonságban, ha önmagában marad. Ha belső világában csak alacsonyabb rendű természetére épít, el kell pusztulnia. Meg kell ácsolnia a csónakot, amely átviszi a múlandóság folyójának egyik partjáról, a fizikai természetből a másik partra, az örök istenihez.

Nézzük meg ebben a megvilágításban az egyiptomi Ozirisz-misztériumot. Ozirisz az idők folyamán egyike lett a legfontosabb egyiptomi istenségeknek. Az egyiptomiak róla alkotott képzete-, lassanként kiszorította a más népi isten-képzeteket. Ozirisz és felesége, Isis körül fontos mitikus kör alakult ki. Ozirisz a napisten fia volt, fivére Typhon-Set, nővére pedig Isis. Ozirisz feleségül vette nővérét és vele együtt uralkodott Egyiptom fölött. Typhon, a gonosz fivér elhatározta, hogy elpusztítja Oziriszt. Egy ládát készíttetett, amely éppen akkora volt, mint Ozirisz. Egy lakoma alkalmával a ládát annak ígérték, aki abba pontosan beleillik. Ez csak Ozirisznek sikerült. Belefeküdt, mire Typhon és társai rávetették magukat, lezárták a ládát, és a folyóba dobták. Amikor Isis hírt kapott a szörnyűségről, kétségbeesetten bolyongott mindenfelé, hogy férje holttestét megkeresse. Megtalálta, de Typhon, újból hatalmába kerítve, tizennégy darabra tépte és különböző vidékeken szórta szét. Egyiptomban sokfelé találhatók Ozirisz-sírok, sokfelé vannak eltemetve a szétdarabolt Isten testrészei. Ozirisz maga azonban felszállt az alvilágból, legyőzte Typhont. Egy sugara Isisre esett, aki attól megtermékenyülve megszülte a fiút, Harpokratest, más néven Hóruszt.

Hasonlítsuk össze ezt a mítoszt Empedokles feldolgozásával. Empedokles szerint az ősi egységes lényt valamikor a négy elemmé, tűzzé, vízzé, földdé és levegővé, vagyis a létező dolgok sokféleségévé szakították szét. Két hatalmat állít szembe egymással Empedokles, a szeretetet és a viszályt, amelyek a létezőknek ebben a világában a keletkezést és az elmúlást létrehozzák. Az elemekről ezt mondja Empedokles:

Maguk ugyanazok maradnak, de összekeveredve
Az emberré válnak és mind a számtalan egyéb lénnyé,
Egyszer a szeretet erejéből valamely teremtménnyel egyesülnek,
Máskor a gyűlölet és viszály által ismét egyedekké szóródnak szét.

Mik tehát a világ dolgai Empedokles szerint? Az elemek különböző keveredései. Csak úgy keletkezhettek, hogy az Ősi-Egy a négy elemmé szakadt szét. Ez az Ősi-Egy tehát szétáradt a világ elemeibe. Bármit látunk a világban, az része a szétáradt Istenségnek. De az Isten rejtetten van benne. Mert az istennek előbb meg kellett halnia, hogy a világ dolgai létrejöhessenek. És mik a világ dolgai? Isten részeinek keveredései, amelyeket a szeretet és a gyűlölet formált ki. Világosan mondja Empedokles:

Íme, világos bizonyítéka az emberi tagok felépítésének,
Ahogy egybekapcsolódnak az anyagok mind a szeretet által,
A testnek élete virágjában a benne lévő minden anyag:
Majd romboló harcban és viszályban széttépve-
Bolyganak ismét magányosan az élet peremén,
Így van ez a növényekkel s a vizek lakóival, a halakkal
A hegyek vadjaival s a repülő madarakkal.

Lehet, hogy Empedokles véleménye csak, hogy a bölcs újra megtalálja a világban elvarázsolt szeretetbe és gyűlöletbe merült isteni Ősegységet. De ha az ember megtalálja az istenséget, neki is isteninek kell lennie. Mert Empedokles szerint hasonló csak hasonlóval ismerhető meg. A megismerésről alkotott véleményét fejezi ki Goethe mondása:

Ha nem volna a szem napszerű, Az ember hogy' láthatná a fényt? Ha nem élne bennünk Isten ereje, Hogy ragadna meg minket az isteni?

Ezeket a fizikai tapasztalatokon túlmenő gondolatokat a világról és az emberről találhatta meg a beavatott az Ozirisz-mítoszban. Az isteni terem- tő-erő kiárad a világba és megjelenik a négy elemben. Isten (Ozirisz) halott. Az embernek kell - isteni természetű - megismerésével újra életre keltenie. Hórusz alakjában (Isten fia, Logosz, Bölcsesség) a szeretet (Isis) és a viszály (Typhon) ellentétében kell újra megtalálnia. Empedokles a görög gondolkodásnak megfelelően fejezi ki meggyőződését arról, ami a mítoszban megjelenik. Aphrodité a szeretet, Neikos a viszály. Ők kötik és oldják az elemeket.

A mítoszok tartalmának ilyen magyarázatát nem szabad összetévesztenünk azok szimbolikus, vagy éppen allegorikus magyarázatával. Ilyesmiről itt nincs szó. A képek, amelyek a mítosz tartalmát adják, nem elvont igazságok kitalált szimbólumai, hanem a beavatott valóságos lelki élményei. A beavatott a képeket szellemi érzékszerveivel éli át, ahogy az átlagember szemével és fülével érzékeli a fizikai dolgokról alkotott képzeteit. Amennyire azonban a képzet önmagában nem jelent semmit, ha nem valamely külső tárgy kelti fel az észlelésben, éppúgy nem jelent semmit a mitikus kép, ha nem a szellemi világ valóságos tényei keltik fel. Csakhogy a fizikai világban az ember a képzetet keltő dolgon kívül áll, a mitikus képet viszont csak akkor élheti át, ha ő maga is benne van a szellemi folyamatban. Hogy azonban benne lehessen, a régi beavatottak véleménye szerint beavatáson kell átmennie. Akkor a szellemi folyamatokat, amelyeket belülről szemlél, a mítosz képei min te gy illusztrálják. Aki a mitikus képeket nem a valóságos szellemi folyamatok illusztrációjának tartja, még nem jutott el a megértésükhöz. Mert maguk a szellemi folyamatok érzékfelettiek, és a képek, amelyeknek tartalma a fizikai világra emlékeztet, maguk nem szellemiek, csak éppen illusztrációi a szellemi valóságnak. Aki csak a képekben él, álmodik, aki viszont odáig jutott el, hogy úgy érzékelje a képben a szellemi valóságot, ahogy a fizikai világban a rózsa képzete révén érzékeli a rózsát, az él a szellemi észlelésben. Ez az oka annak, miért nem jelentik mindig ugyanazt a mítoszok képei. Illusztráció jellegük miatt a mítoszok különböző szellemi tényeket fejezhetnek ki. Ezért nem ellentmondás, ha a mítoszok magyarázói valamely mítoszt egyszer erre, máskor arra a szellemi tényre vonatkoztatnak.

Ha így nézzük a mítoszokat, akkor megtaláljuk azt a fonalat, amely az összes görög mítoszon végighúzódik. Vegyük a Héraklész mondát. Héraklész tizenkét feladatát magasabb megvilágításban látjuk, ha meggondoljuk, hogy az utolsó, a legnehezebb előtt megszerzi az elesiszi misztérium-beavatást. Eurystheus mykénei király megbízásából Kerberoszt, a pokol kutyáját fel kell hoznia az alvilágból, és ismét vissza kell vinnie. Ahhoz, hogy Héraklész az alvilágba mehessen, beavatottnak kell lennie. A misztériumok az embert a múlandóság halálán keresztül vezették az alvilágba, és a beavatással akarták megmenteni a pusztulástól azt, ami benne örök. Ha beavatottá lett, le tudta győzni a halált. A beavatott Héraklész legyőzi az alvilág veszedelmeit. Ez jogosulttá teszi, hogy többi tetteit is a lélek belső fejlődési fokozatainak tartsuk. Legyőzi a nemeai oroszlánt és Mykénébe viszi, vagyis megfékezi az emberben levő tisztán fizikai erőket és uralkodik rajtuk. Megöli a kilencfejű Hydrát. Tűzzel győzi le, azután epéjébe mártja nyilait és ezzel azokat biztos találatúakká teszi. Ez azt jelenti, hogy a szellem tüzével legyőzi az alacsonyabb rendű tudományt, a fizikai tudást, és amit ebből az alacsonyabb rendű tudásból merített, az adja az erőt számára, hogy az alacsonyabb rendűt a szellemiségnek megfelelő megvilágításban lássa. Elfogja Artemis szarvastehenét. Artemis a vadászat istennője. Amit a szabad természet nyújthat az emberi léleknek, Héraklész megszerzi magának. Ugyanígy magyarázható a többi feladat is. Itt most nem foglalkozhatunk mindegyikkel, csak azt akartuk megmutatni, hogy általában a belső fejlődésre vonatkoznak.

Hasonlóan értelmezhető az argonauták utazása is. Phrixos és testvére Helle, egy boiotiai király gyermekei, sokat szenvedtek mostohaanyjuktól. Az istenek egy aranygyapjas kost küldtek nekik, amelynek hátán a testvérek elrepültek. Amikor az Európa és Ázsia közötti tengerszoros fölé értek, Helle lezuhant és a tengerbe fulladt. Ezért hívják a tengerszorost Hellespontusnak. Phrixos eljutott a Fekete tenger keleti partjára, Kolchis királyhoz. A kost istennek áldozta, az aranygyapjút pedig Aietes királynak ajándékozta, aki egy ligetben egy fára akasztatta és egy félelmes sárkánnyal őriztette. Jason görög hős vállalkozott rá, hogy más hősökkel, Héraklésszel, Thézeusszal, és Orpheusszal szövetkezve a gyapjút Kolchisból elhozza. A kincs fejében Aietes nehéz feladatok teljesítését követelte. Medea, a király leánya, aki értett a varázsláshoz, Jason segítségére volt. Jason Medea segítségével megfékezett két tüzet okádó bikát, felszántott egy darab földet és abba sárkányfogakat vetett, mire abból páncélos harcosok nőttek ki. Medea tanácsára követ dobott közéjük, mire azok egymást ölték meg. Medea varázsszerével elaltatta a sárkányt és megszerezte az aranygyapjút. A gyapjúval elindult vissza Görögországba. Medea feleségeként vele ment. A király üldözőbe vette a menekülőket. Medea, hogy útjában feltartóztassa, megölte és feldarabolta öccsét, Absyrtost és részeit a tengerbe szórta. A királyt a részek összeszedése késleltette és így a menekülők az arany gyapjúval elérték Jason szülőföldjét. A mítosz minden mozzanata mélyebb értelmezést kíván. Az aranygyapjú valami, ami az emberhez tartozik, végtelen becses a számára, az ősidőben szakadt el tőle és csak félelmes hatalmak legyőzése után szerezhető vissza. Így van az emberi lélek örökkévaló részével. Az emberhez tartozik, de az ember érzi, hogy valami elválasztja tőle. Alacsonyabb rendű természete választja el, és csak ha ezt legyőzi, elaltatja, akkor szerezheti újból vissza. Erre csak akkor képes, ha saját tudata (Medea) varázserejével segítségére jön. Jason számára Medea ugyanaz, mint Szókratész számára Diotima, aki a szeretetre tanította. Az ember saját bölcsességében van a varázserő, amely a múlandóság legyőzésével az istenséghez juttatja el. Az alacsonyabb rendű természetből csak alacsonyabb rendű ember származhat, - a páncélos harcosok, - aki csak a szellem erejével, Medea tanácsával győzhető le. Az ember még akkor sincs biztonságban, ha már meg is találta örökkévaló részét, az aranygyapjút. Fel kell áldoznia tudatának egy részét (Absyrtos). Ezt követeli a fizikai világ, amelyet csak a maga sokféleségében, szétdaraboltságában érthetünk meg. Még bővebben is részletezhetnénk a képek mögött levő szellemi folyamatokat, most azonban csak a mítosz keletkezésének elveit akartuk megmutatni.

Különösen érdekes ilyen értelemben a Prometheus monda. Prometheus és Epimetheus Japetos titán fiai. A titánok a legidősebb istengeneráció: Uranos (Ég) és Gaia (Föld) gyermekei. A legifjabb titán, Kronosz, letaszítja atyját trónjáról, és magához ragadja a világ feletti uralmat. Őt viszont és vele együtt a többi titánt, fia, Zeusz győzi le. Így lesz Zeusz a legfőbb isten. A titánok harcában Prometheus Zeusz mellett állt. Az ő tanácsára száműzte Zeusz a titánokat az alvilágba. De Prometheusban mégis tovább élt a titánok szelleme, csak félig volt Zeusz barátja. Amikor Zeusz az embereket elbizakodottságuk miatt el akarta pusztítani, Prometheus a pártjukra állt, megtanította őket a számolás és írás művészetére és más mindenre, ami a kultúrához vezet, így a tűz használatára is. Emiatt Zeusz megharagudott Prometheusra. Hephaistosnak, Zeusz fiának gyönyörű asszony-alakot kellett mintáznia, akit az istenek minden lehetséges ajándékkal felékesítettek. Az asszony neve Pandora volt, a mindennel megajándékozott. Hermész, az istenek követe, elvitte őt Epimetheushoz, Prometheus fivéréhez. Az asszony egy szelencét adott át neki, mint az istenek ajándékát. Epimetheus elfogadta az ajándékot, bár Prometheus azt tanácsolta, hogy semmiképpen se fogadjon el ajándékot az istenektől. Amikor a szelencét kinyitották, minden elképzelhető emberi baj tódult ki belőle. Csak a reménység maradt benne, ez is csak azért, mert Pandora a fedelet gyorsan becsukta. Így maradt meg a reménység, mint az istenek kétes ajándéka. Prometheust Zeusz parancsára az emberekhez való kapcsolata miatt a Kaukázus egyik sziklájához láncolják. Egy saskeselyű eszi állandóan máját, amely mindig újra megnő. A legkínzóbb magányban kell Prometheusnak napjait töltenie mindaddig, amíg az istenek közül egy önként fel nem áldozza, a halálnak nem szenteli magát. A megkínzott Prometheus állhatatos türelemmel viseli szenvedését. Tudja, hogy Zeuszt egy halandó asszony fia fogja trónjától megfosztani, ha Zeusz a halandó asszonyt feleségül nem veszi. Zeusznak fontos, hogy ismerje ezt a titkot. Hermészt, az istenek követét küldi Prometheushoz, hogy általa megtudja. Prometheus azonban minden felvilágosítást megtagad. A Héraklész-monda kapcsolódik a Prometheus mondához. Héraklész vándorlásai során szintén eljut a Kaukázusba, megöli a Prometheus máját mardosó saskeselyűt. Chiron, a kentaur, aki gyógyíthatatlan sebe ellenére sem tud meghalni, feláldozza magát Prometheusért. Végül Prometheus kibékül az istenekkel.

A titánok az akarati erő, amely mint természet (Kronosz) az ősi kozmikus szellemtől (Uranos) származik. Az akarati erőket azonban ne elvontan képzeljük el, hanem mint valóságos akarati lényeket. Közülük való Prometheus is. Ez jellemzi őt, de Prometheus nem egészen titán. Bizonyos vonatkozásban Zeusszal tart, azzal a szellemmel, aki magához ragadta a világ feletti uralmat, miután megfékezte a természeti erőket (Kronosz). Prometheus tehát azoknak a világoknak a reprezentánsa, amelyek az embernek az akaratot, ezt az előrevivő, félig természeti, félig szellemi erőt adták. Az akarat az egyik oldalon a jó felé, másik oldalon a rossz felé mutat. Sorsa aszerint alakul, hogy a szellem, vagy a múlandóság felé fordul-e. Ez a sors az ember sorsa. Az ember a múlandósághoz van láncolva. A saskeselyű mardossa. Tűrnie kell. A legmagasabbat csak akkor érheti el, ha magányosságában sorsát kutatja. Tud egy titkot. Azt, hogy az istenségnek (Zeusz) egy halandóval, a fizikai testhez kötött tudattal kell házasságra lépnie, hogy megszülje a fiút, az istent megváltó emberi bölcsességet (Logosz). Ezáltal válik a tudat halhatatlanná. Ezt a titkot nem szabad elárulnia mindaddig, amíg egy beavatott nem jön (Héraklész) és meg nem szabadítja attól a hatalomtól, amely állandóan halállal fenyegeti. Egy félig állati, félig emberi lénynek, egy kentaurnak kell feláldoznia magát, hogy megváltsa az embert. A kentaur maga az ember, a félig állati, félig szellemi ember. Amit Prometheus, az emberi akarat visszautasít, Epimetheus, az értelem és okosság elfogadja. De az ajándékok, amelyeket Epimetheus kap, csak szenvedések és gyötrelmek. Mert az értelem csak a hiábavalóságon, a múlandóságon csüng. És csak a remény marad, hogy a múlandóságból egyszer megszületik az örökkévalóság.

Az a fonal, amely a Héraklész és a Prometheus mondán, az argonauták mondáján végigvonul, megtalálható Homérosz költeményében, az Odüsszeiában is. Bár a magyarázat itt erőltetettnek látszhat, mégis, ha alaposabban megvizsgáljuk, mint azt, amire vonatkozik, még a legerősebb kételynek is el kell oszlania. Mindenek előtt az a meglepő, hogy a monda szerint Odüsszeusz is leszállt az alvilágba. Bárhogy vélekedünk is egyébként az Odüsszeia költőjéről, lehetetlen feltennünk, hogy egy halandóval megtéteti az alvilági utat anélkül, hogy kapcsolatba ne hozná azzal, amit a görögök világszemléletében az alvilági út jelent. Ez pedig a múlandóság legyőzését, és az örökkévalóságnak a lélekben való felébredését jelenti. Odüsszeusz tehát ezt hajtotta végre. És ezzel élményei, éppúgy, mint Héraklészéi, mélyebb értelmet nyernek, - a nem érzékelhetőt, a lélek fejlődési útját ábrázolják. Ezen kívül az Odüsszeia ezt az utat nem is a külső események lefolyása szerint írja le. A hős csodahajókon teszi meg útját. A földrajzi távolságokat a legönkényesebben ugorja át. A fizikai valóság egyáltalán nem jön számításba. És így érthető, hogy a fizikai valóságban lejátszódó eseményeket csak a szellemi fejlődés illusztrálására mondja el. Egyébként maga a költő is említi a mű kezdetén, hogy a lélek megismeréséről van szó:

Zengjed el ó múzsám a világlátott leleményes
Hőst, aki hányódott, sok ezer várost bebarangolt.
Embereket látott, miután Iliont elemészté.
Szíve sokat szenvedett a viharverte habokban,
Hogy megmentse lelkét, s híveit hazaföldre segítse.
(Kemenes Kempf József ford.)

Olyan ember áll Odüsszeuszban előttünk, aki a lelket, az istenséget keresi. Keresését, bolyongásait beszéli el Homérosz. A küklopszok földjére kerül. Ezek otromba óriások, akiknek egyetlen szemük a homlokukon van. Polyphemos a legfélelmesebb közöttük, felfal néhányat Odüsszeusz társai közül. Odüsszeusz úgy menekül meg, hogy megvakítja a küklopszot. Ez az élet vándorújának első állomása. A fizikai erőt, az alacsonyabb rendű természetet kell legyőzni. Aki nem töri meg erejét, aki nem vakítja meg, azt felfalja. Odüsszeusz ezután Kyrkének, a varázslónőnek a szigetére jut, aki társai közül néhányat röfögő disznóvá varázsol, Odüsszeusz őt is legyőzi. Kyrke a múlandósághoz ragaszkodó alacsonyrendű szellemi erő. Ha az ember visszaél vele, az csak még mélyebbre taszítja az állatiságba. Odüsszeusznak le kell őt győznie, akkor leszállhat az alvilágba. Beavatott lesz. Most azok a veszedelmek fenyegetik, amelyek a beavatottra várnak, amikor a beavatás alacsonyabb fokairól a magasabbak felé emelkedik. A szirének közé kerül, akik az utast édes varázsdallal a halálba csalogatják. Ezek az alacsonyabb fantázia képei, amelyek után az fut, aki már megszabadult a fizikai világtól. Káprá- zatokban él, amelyektől meg kell szabadulnia. A szabadon teremtő, de még nem beavatott szellemhez jut el. Odüsszeusznak meg kell tennie a Skylla és a Charibdis között átvezető borzalmas utat. A beavatási úton az ember ingadozik a szellem és a fizikaiság között. A szellem teljes értékét még nem fogja fel, de a fizikai valóság is elvesztette számára korábbi jelentőségét. Egy hajótörésnél Odüsszeusz valamennyi útitársa elpusztul, csak ő menekül meg. Kalypso nimfához jut, aki barátságosan fogadja, és hét évig gondozza. Végre Zeusz parancsára hazaengedi. A beavatott olyan fokra jutott, amelyen az arra egyedül méltó Odüsszeuszon kívül minden társa hajótörést szenvedett. O most egy ideig, amely idő a misztikus-szimbolikus hetes számmal van megjelölve, a fokozatosan megvalósuló beavatás nyugalmát élvezi. Még mielőtt hazájába érkeznék, Odüsszeusz a phaiakok szigetére kerül. Itt vendégszerető fogadtatásra talál. A király leánya vonzalmával ajándékozza meg. Maga Alkinoos király megvendégeli, és tisztelettel veszi körül. Odüsszeuszt még egyszer megkísértik a világ örömei. A világ dolgaihoz ragaszkodó szellem (Nausikaa) felébred benne. De megtalálja az utat hazájába, az isteni világba. Otthonában semmi jó nem fogadja. Feleségét, Pénelopét kérők serege veszi körül. Mindegyiknek akkorra ígéri oda kezét, ha szövésével elkészül. Hogy ígéretét ne kelljen beváltania, minden éjszaka felfejti, amit nappal szőtt. Odüsszeusznak is le kell győznie a kérőket, hogy feleségével nyugodtan élhessen. Athéné istennő koldussá változtatja, hogy ne ismerjék fel mindjárt megérkezésekor. Így legyőzi a kérőket. - Odüsszeusz a maga mélyebb tudatát, a lélek isteni erőit keresi. Azokkal akar eggyé válni. Mielőtt a beavatott ezt elérné, le kell győznie mindazt, ami mint kérő verseng ennek a tudatnak a kegyeiért. A kérők serege az alacsonyabb valóság, a múlandó természet világából származik. A logika, amelyet erre a világra alkalmazunk, olyan szövedék, amely mindig felbomlik, miután megszőttük. A bölcsesség (Athéné istennő) a biztos vezető a lélek legmélyebb erőihez. Koldussá változtatja az embert, vagyis leveti róla mindazt, ami a múlandóságból származik.

Teljesen áthatja a misztériumbölcsesség a Demeter és Dionüszosz tiszteletére Görögországban tartott eleusisi ünnepeket is. Szent út vezetett Athénból Eleusisba. Az utat rejtélyes jelek szegélyezték és ezek magasztos hangulatot keltettek a lélekben. Eleusisban titokzatos templomok voltak, amelyekben a szolgálatot papi családok látták el. A papi méltóság és a bölcsesség, amelyhez a méltóság kötve volt, generációról generációra öröklődött az egyes családokban. A bölcsesség, amely a szolgálatra képessé tette őket, a görög misztériumbölcsesség volt. Az évenként kétszer tartott ünnepségeken az istenség világi sorsának és az emberi lélek sorsának nagy kozmikus drámáját ünnepelték. A kis misztériumokat februárban, a nagyokat szeptemberben tartották. Az ünnepségekhez beavatások kapcsolódtak. A világ és az ember drámájának szimbolikus ábrázolása volt a beavatás utolsó aktusa. Az eleusisi templomokat Demeter istennő tiszteletére emelték. Demeter Kronosz leánya volt, aki Zeusznak - annak Hérával kötött házassága előtt - egy leánygyermeket szült, Perszephonét. Perszephonét egyszer, amint éppen játszadozott, Hadész, az alvilág istene elrabolta. Demeter jajveszékelve járta be a földet, hogy felkutassa. Eleusisban egy kövön ülve találtak rá Keleosnak, Eleusis urának leányai. Demeter öregasszony képében Keleos szolgálatába állt, mint a királynő fiának gondozója. A gyermeket halhatatlansággal akarta megajándékozni.

Ezért éjszakánként tűzbe merítette. Amikor a gyermek anyja ezt egyszer észrevette, jajveszékelni kezdett. Most már lehetetlenné vált, hogy a gyermeket a halhatatlanságban részesítse. Demeter elhagyta a házat. Emlékezetére Keleos templomot építtetett. Demeter mély gyászba borult Perszephoné miatt. Terméketlenséget bocsátott a földre. Az isteneknek ki kellett őt engesztelniük, nehogy újabb borzalmas események történjenek. Zeusz rávette Hadészt, hogy Perszephonét bocsássa újból a felső világba. Előbb azonban az alvilág istene egy gránátalmát etetett meg vele. Ezzel arra kényszerítette, hogy újból és újból leszálljon az alvilágba. Ettől kezdve az évnek egyharmadát az alvilágban, kétharmadát a felső világban töltötte. Demeter megbékült, visszatért az Olümposzra. Eleusisban azonban, gyötrődései színhelyén ünnepi szolgálatot alapított, amely azontúl mindig sorsára kellett, hogy emlékeztessen.

A Demeter-Perszephoné mítosz értelmét nem nehéz felismerni. Az emberi lélek váltakozva él az alsó és felső világban, a mítosz képekben ábrázolja a lélek örökkévalóságát és örök átalakulását születésen és halálon át. A lélek a halhatatlanságtól, Demetertől származik. .De a múlandóság elrabolja, hogy a múlandóság sorsában osztozzék. A lélek evett az alvilág gyümölcséből, átitatódott a múlandósággal. Ezért nem lakhat állandóan az isteni magasságokban. Mindig vissza kell térnie a múlandóság birodalmába. Demeter annak a lénynek a reprezentánsa, akitől az emberi tudat származik. De olyannak kell ezt a tudatot elképzelnünk, amilyenné a föld szellemi erői teremtették. Demeter tehát a föld ősi lénye. És az, hogy megajándékozta a földet növényi magerőkkel, lényének még mélyebb sajátságára utal, Az embernek a halhatatlanságot akarja adni. Éjszakánként tűzbe meríti neveltjét. De az ember nem tudja elviselni a tűz (szellem) tiszta erejét. Demeternek engednie kell. Be kell érnie azzal, hogy templomi szolgálatot alapít, hogy annak révén az ember, amennyire képes rá, részese lehessen az istenségnek.

Az eleusisi ünnepségek beszédes megnyilatkozásai az emberi lélek örökkévalóságába vetett hitnek. Ennek a vallásos megnyilatkozásnak képszerű kifejezése a Perszephoné-mítosz. Demeterrel és Perszephonéval együtt ünnepelték Eleusisban Dionüszoszt. Demeterben az ember örökkévaló részének isteni teremtőjét, Dionüszoszban az egész világban örökkön jelenvaló istenséget tisztelték. Azt az Istent, aki e világba szétáradt, aki feldaraboltatott, hogy azután szellemileg újra megszülethessen, együtt kellett ünnepelni Demeterrel.

(Az eleusisi misztériumok szellemének ragyogó ábrázolása: Eduard Schuré: Sanctuares d'Orient című könyve. Paris, 1898.)