„Ha testedtől megszabadulva a szabad térbe szállsz, halhatatlan isten leszel, aki megmenekült a haláltól.” Empedoklesnek ez a mondása rövid összefoglalása annak, ahogy a régi egyiptomiak az emberben levő örökkévalóságról és az istenséghez való viszonyáról gondolkoztak. Ez kitűnik az ún. „Halottak könyvéből” is, amelynek megfejtése 19. századi tudósok szorgalmának az eredménye. (Lepsius) A régi egyiptomiak halottas könyve a „legnagyobb összefüggő irodalmi mű, amely az egyiptomiaktól ránk maradt.” Tanítások, imádságok vannak benne, amelyet minden halottal együtt sírjába tettek, hogy útmutatója legyen, ha a múlandó burkot levetette. Az egyiptomiaknak az örökkévalóságra és a világ keletkezésére vonatkozó legbensőségesebb felfogását tartalmazza. Ez a felfogás arra mutat, hogy az egyiptomiak istenképzetei hasonlítottak a görög misztika istenképeihez. Azok közül az istenek közül, akiket Egyiptom különböző vidékein tiszteltek, az idők folyamán Ozirisz lett a legelismertebb, legáltalánosabb. Benne összpontosultak a többi istenekről alkotott elképzelések. Nem tudjuk, hogy az egyiptomi nép hogyan gondokozott Oziriszről, de az bizonyos, hogy a „Halottak könyvé”-ben a papi bölcsesség olyan képet ad róla, amely őt az emberi lélekben is megtalálható lénynek ábrázolja. Ez világosan állítja elénk mindazt, amit a halálról és a halottakról gondoltak. Amikor a testet átadják a földnek, amikor a testet a föld őrzi, az ember örökkévaló része elindul útjára az ős-örökkévalóság felé. Ozirisz ítélőszéke előtt jelenik meg, akit a holtak negyvenkét bírája vesz körül. Az ember örökkévaló részének sorsa a halottak bíráinak ítéletétől függ. Ha a lélek beismerte bűneit, ha megbékélt az örök igazságossággal, akkor láthatatlan hatalmak léptek eléje, akik így szóltak hozzá: „Ozirisz megtisztult a tóban, amely Hetep mezejétől délre, a sáskák földjétől északra terül el, ahol a zöldellés istenei mosakodnak az istenek képével, az éjszaka negyedik és a nappal nyolcadik órájában, áthaladva az éjszakából a nappalba.” Az ember örökkévaló részét tehát Ozirisznek szólították az örök világrendben. Az Ozirisz megjelölés mellé odatették az illető személynevét. S aki az örök világrenddel egyesül, önmagát is Ozirisznek nevezi. „Én vagyok Ozirisz. S Ozirisz neve a fügefa virágja alatt növekszik.” Az ember tehát Ozirisszé válik. Az Ozirisz-lét nem egyéb, mint az ember-lét tökéletessé válása. Magától értetődőnek látszik, hogy az örök világrendben ítélkező Ozirisz sem más, mint a tökéletes ember. Az ember-lét és isten-lét között fokozati és számbeli különbség van. A „szám” titka misztériumszemléleten alapszik. Ozirisz mint kozmikus lény Egyetlen. Ezért az emberi lélekben is osztatlanul van meg. Minden ember egy Ozirisz. És mégis az egyetlen Oziriszt is különálló lénynek kell elképzelnünk. Az ember fejlődőben van és fejlődése végén istenné válik. Valamilyen „isteni”-ről kell tehát inkább beszélnünk, nem pedig befejezett, lezárt Isten-lényről.

Nem kétséges, hogy az ilyen felfogás szerint csak az lehet igazán részese az Ozirisz-létnek, aki már Oziriszként érkezik az örök világrend kapujához. Az ember számára tehát szükségképpen a legmagasabb rendű élet, ha Ozirisszé válik. Az igazi emberben már földi életében a lehetőség szerint tökéletes Ozirisznek kell élnie. Akkor lesz tökéletes, ha Oziriszként él. Ha keresztülmegy mindazon, amin Ozirisz is keresztülment. Az Ozirisz-mítosz így kapja meg mélyebb jelentését. Mintaképe lesz mindazoknak, akik az örökkévalóságot akarják önmagukban életre kelteni. Oziriszt Typhon megölte, szétdarabolta. Testének részeit felesége, Isis veszi gondjaiba. Ozirisz halála után Isisre bocsátja fénysugarát, Isis megszüli Hórust. Hórus átveszi Ozirisz földi feladatát. O a második, még tökéletlen, de az igazi Ozirisz felé haladó Ozirisz. Az igazi Ozirisz az emberi lélekben él. A lélek egyelőre múlandó. De múlandósága arra hivatott, hogy megszülje az örökkévalóságot. Az ember ezért Ozirisz sírjának tekintheti magát. Az alacsonyabb rendű természet (Typhon) megölte benne a magasabb rendűt. A szeretetnek kell (Isis) a lélekben gondoznia és ápolnia a szétdarabolt részeket, hogy megszülessék magasabb rendű természete, az örökkévaló lélek (Horus), aki azután tovább fejlődhet az Ozirisz-lét felé. A makrokozmoszban lejátszódó Ozirisz-folyamatot a legmagasabb rendű lét felé törekvő embernek saját magában kell mikrokozmikusan megismételnie. Ez az egyiptomi beavatás értelme. Ahhoz, hogy az ember képes legyen az Ozirisz-létre, annak a folyamatnak kellett benne kicsiben lejátszódnia, amelyet Platón mint kozmikus folyamatot úgy ír le, hogy a teremtő a kozmosz lelkét kereszt alakban feszítette a kozmosz testére, és hogy a kozmikus folyamat ennek a megfeszített kozmikus léleknek a megváltása. A beavatandónak úgy kellett fejlődnie, hogy a lelkében lejátszódó élmény, az Ozirisszé válás élménye egybeolvadjon a kozmikus Ozirisz-folyamattal. Ha bepillanthatnánk a beavató-templomokba, ahol az ember Ozirisszé válása végbement, láthatnánk, hogy az ott lejátszódó folyamatok mikrokozmikusan ábrázolták a világ keletkezését. Az „Atyától” származó embernek saját magában kellett megszülnie a Fiút. Az elvarázsolt istennek, - akit magában hord - kellett benne nyilvánvalóvá lennie. A földi természet hatalma tartja fogva az istent. Ezt az alacsonyabb rendű természetet kell előbb eltemetni, hogy a magasabb rendű természet feltámadhasson. Így érthető meg, amit a beavatási folyamatról elmondtak. Az embernek titokzatos élményeken kellett keresztülmennie. Ezzel megölték földi természetét, magasabb rendű természetét pedig felébresztették. Nem szükséges ezeket az élményeket részleteikben tanulmányoznunk, csak tudnunk kell, mi az értelmük. S ezt megtaláljuk mindazok tanúságtételében, akik átmentek a beavatáson. Ezek elmondhatták: „Kitárult előttem a messze távlat s ennek a határán ott láttam az isteni tökéletességet. Ereztem, hogy bennem van ez az isteni erő. Eltemettem, ami bennem fogva tartotta ezt az erőt.

Mint földi ember, mint alacsonyabb rendű ember meghaltam. Halott voltam, az alvilágba kerültem. A halottakkal érintkeztem, azokkal, akik már elfoglalták helyüket az örök világrendben. Alvilági létem után feltámadtam a holtak közül. Legyőztem a halált, de most más ember lett belőlem. Nincs többé közöm a múlandó természethez. Ezt már áthatotta a Logosz. Azok közé tartozom, akik örökké élnek és Osiris jobbján ülnek. Magam is igazi Ozirisz leszek, egyesülök az örök világrenddel, és kezembe adatik az ítélkezés élet és halál felett.” A beavatandónak olyan élményen kellett keresztülmennie, amely őt ehhez a hitvalláshoz vezette. Magasztos élmény volt, amelynek így részese lehetett.

Gondoljuk el, hogy a be nem avatott hallja, hogy valaki ilyen élményeken ment keresztül. Azt nem tudhatja, mi ment végbe valójában a beavatott lelkében. Az ő számára meghalt, sírban feküdt, feltámadt. Ami a lét magasabb fokán szellemi valóság, az a fizikai valóság formanyelvén a természeti rendet átütő eseménynek látszik, vagyis „csoda”. Ilyen „csoda” volt a beavatás. Aki igazán meg akarta érteni, annak olyan erőket kellett magában életre keltenie, amelyekkel a lét magasabb fokára emelkedhet. Megfelelő előkészítéssel kellett a magasabb rendű élményekhez közelednie. Ha az ilyen előkészítés után átélt élmények az egyes embernél különbözőképpen játszódtak is le, mindig meghatározott, tipikus formát öltöttek. A beavatott életpályája tehát tipikus. Az egyes személyektől függetlenül írható le. Sőt, csak akkor mondhatjuk valakiről, hogy útban van az istenség felé, ha meghatározott tipikus élményeken ment keresztül. Ilyennek tartották hívei Buddhát, ilyennek látták követői Jézust. Ma már tudjuk, hogy milyen párhuzamosság van Buddha és Jézus életrajza között. Rudolf Seydel „Buddha und Christus” c. könyvében átütő erővel mutatta ki ezt a párhuzamosságot. Csak meg kell vizsgálnunk a részleteket és látjuk, hogy az erre vonatkozó ellenvetések mennyire nem helytállóak.

Buddha születését a Maya királynő feje felett lebegő fehér elefánt adja hírül. Megjelenti, hogy Maya isteni embert fog a világra hozni aki „minden lényt szeretetre és barátságra indít, és bensőséges kapcsolatban egyesít. A Lukács Evangélium szerint (1,27):

„... egy szűzhöz, aki a Dávid házából való József nevű férfiúnak volt eljegyezve. A szűznek neve pedig Mária. És bemenvén az angyal őhozzá, monda néki: Örülj kegyelembe fogadott... És íme fogansz a te méhedben és szülsz fiat és nevezd az ő nevét Jézusnak. Ez nagy lészen és a Magasságos Fiának hivatik.”

A hindu papok, a brahminok, akik tudják, mit jelent, hogy egy Buddha fog megszületni, megfejtik Maya álmát. Határozott, jellegzetes képük van egy buddháról. Az egyes személy életének meg kell egyeznie ezzel a buddháról alkotott képpel. Máténál az ennek megfelelő rész így hangzik (2,4):

„Heródes egybegyűjtvén minden főpapot és írástudót, tudakozódik vala tőlük, hol kell Krisztusnak megszületnie ?”

- Asita, a brahmin ezt mondja Buddháról:

„Ez az a gyermek, aki buddhává lesz, ő a megváltó, aki elvezet a halhatatlansághoz, szabadsághoz és világossághoz.”

Hasonlítsuk ezt össze a Lukács Evangéliummal (2,25):

„És íme vala Jeruzsálemben egy ember, akinek neve Simeon volt és ez az ember igaz és istenfélő vala, aki várta Izrael vigasztalását és a Szent Lélek vala őrajta... és amikor a gyermek Jézust bevivék szülői a templomba, hogy őérette a törvény szokása szerint cselekedjenek, akkor ő karjaiba vévé őt és áldá az Istent és monda: Mostan bocsásd el Uram a te szolgádat a te beszéded szerint, békességben: mert látták az én szemeim a te üdvösségedet, amelyet készítettek minden népnek szeme láttára, világosságul a pogányok megvilágosítására és a te népednek, az Izraelnek dicsőségére.”

Buddháról mondják, hogy 12 esztendős korában elveszett, hogy egy fa alatt találtak rá a dalnokok és bölcsek között, amint tanította őket. Ennek megfelelője a Lukács evangéliumban (2,41):

„Az ő szülei pedig évenként feljártak Jeruzsálembe a húsvét ünnepére. És amikor 12 esztendős lett, fölmenének Jeruzsálembe az ünnep szokása szerint. És amikor ekeiének a napok, mikor ők visszatérének, a gyermek Jézus visszamarada Jeruszálemben, és nem vevék észre sem József, sem az ő anyja: hanem azt gondolván, hogy az úti társaságban van, egy napi járóföldet menének és keresték őt a rokonok és az ismerősök között; és amikor nem találták őt, visszamenének Jeruzsálembe, hogy megkeressék. És lön, hogy harmadnapra megtalálták őt a templomban, a doktorok között ülve, amint őket hallgatta és kérdezgette őket. És mindnyájan csodálkozának az ő értelmén és az ő feleletein.”

 - Buddhát, mikor magányából visszatér, egy szűz köszöntése fogadja:

„Boldog az atya, boldog az anya, boldog a feleség, akihez tartozol.” Ő azonban azt feleli: „Csak azok boldogok, akik a Nirvánában vannak.” Vagyis azok, akik az örök világrenddel egyesültek. Lukács így ír: (11,27): „Lön pedig, amikor ezeket mondá, fölemelvén szavát egy asszony a sokaság közül, monda néki: Boldog a méh, amely téged hordozott és az emlők, amelyekből szoptál. O pedig monda: Sőt inkább boldogok, akik hallgatják az Istennek beszédét és megtartják azt.” Élete folyamán Buddha találkozik a kísértővel, aki a föld minden királyságát neki ígéri. Buddha visszautasítja: „Tudom jól, hogy lesz egy birodalmam, de nem világi királyságra vágyom. Buddhává leszek, és ujjongó örömet hozok az egész világnak.” A kisértőnek be kell látnia, hogy uralma véget ért. Jézus a hasonló megkísértésre így válaszol: „Eredj el Sátán, mert meg van írva: Az Urat, az te Istenedet imádd, és csak neki szolgálj. Ekkor elhagyá az ördög.” (Máté 4,10). A párhuzamos élmények felsorolását még sokáig folytathatnék, az eredmény mindig ugyanaz lenne. Buddha magasztos módon fejezte be életét. Egy vándorútján megbetegedett. A Hiranja folyóhoz érkezett, Kusingara közelében. Itt lefeküdt arra a szőnyegre, amelyet legkedvesebb tanítványa, Ananda terített eléje. Teste belülről fényleni kezdett. Megdicsőülve, fénylő testtel fejezte be életét. Utolsó szavai ezek voltak: „Semmi sem maradandó.” Buddha halála Jézus megdicsőülésének felel meg.

„S lön e beszédek után mintegy nyolcad nappal, hogy maga mellé vévé Pétert, Jánost és Jakabot és felméne a hegyre imádkozni. És imádkozás közben az ő orcájának ábrázata elváltozék és az ő ruhája fehér és fénylő lön.” (Lukács 9,27).

Buddha életpályája itt befejeződik; Jézus életének legfontosabb része éppen ezzel kezdődik: szenvedés, halál, feltámadás, Buddhát ez különbözteti meg Krisztustól, ami szükségessé tette, hogy Jézus Krisztus élete túlhaladja a Buddháét. Buddha és Krisztus nem érthető meg, ha csak egybevetjük működésüket. (Ennek a könyvnek későbbi részeiből ez kitűnik.) Buddha halálának más leírásával itt nem foglalkozunk, még ha azok fényt is derítenének mélyebb részletekre.

A két üdvözítő életének megegyezéséből csak egyféle következtetés vonható le. S ez magukból az elbeszélésekből adódik. Amikor a papi bölcsek a születés körülményeiről értesülnek, már tudják, hogy isten-ember született. Tudják, hogy mi fog történni ezzel az istenemberrel. Tudják, hogy csak olyan élete lehet, amilyennek egy isten-ember életét ismerik. Misztériumbölcsességükkel látták, hogy az ilyen élet az örökkévalóság számára van kijelölve. Csak olyan lehet, amilyennek lennie kell. Úgy jelenik meg, mint örök természeti törvény. Ahogy a kémiai anyag csak bizonyos meghatározott módon viselkedik, úgy Buddha és Krisztus életének is csak bizonyos meghatározott jellege lehet. Nem a biográfiai sajátosságok adják meg ennek az életnek a jellegét, hanem azok a tipikus vonások, amelyekről a misztériumbölcsesség minden időben tudott. Általános értelemben a Buddha-legenda éppoly kevéssé életrajz, mint ahogyan az evangéliumok sem azok. Egyik sem mond egyszeri, sajátos eseményt, mind a kettő a megváltó eleve megszabott életét beszéli el, nem a külső fizikai történelemnek, hanem a misztérium-hagyományoknak megfelelően. Buddhát és Jézust a legmagasabb értelemben vett beavatottnak tekintették azok, akik az ő isteni természetüket felismerték. (Jézust a benne lakó Krisztus lény teszi beavatottá). Ezért életük már minden mulandótól mentes. Ezért alkalmazható rájuk mindaz, amit a beavatottakról tudnak. Már nem életüknek a többiekétől különböző eseményeit beszélik el. Azt mondják róluk: „Kezdetben vala az Ige és az Ige vala az Istennél és Isten vala az Ige... És az Ige testté lett és lakozék miközöttünk.” (János 1,1 és 14)

Jézus életében azonban több van, mint Buddháéban. Buddha a megdicsőüléssel fejezi be életét. Jézus életének a legjelentősebb része a megdicsőülés után következik. Ez a beavatottak nyelvére lefordítva így hangzik: Buddha eljutott odáig, hogy az emberben felragyog az isteni világosság. Elérkezett a földiség halálához, a világ világossága lett. Jézus tovább megy. Nem hal meg fizikailag a megdicsőülés pillanatában. Megdicsőül, amikor a világ világossága lesz. Ekkor Buddha. Ezután még magasabb beavatási fokra emelkedik. Szenved, meghal. Ami benne földi, eltűnik. Szellemisége, a világ világossága azonban nem tűnik el, hanem feltámad, és mint Krisztus jelenik meg híveinek. Buddha megdicsőülése pillanatában a mindent átfogó szellem boldogságos életében oldódik fel. Krisztus Jézus a feltámadással ezt a szellemet hozza le emberi alakban a jelenlegi földi létbe. A beavatás magasabb fokán a beavatott ezt képszerűen élte át. Az Ozirisz-mítosz beavatottjai is úgy jutottak el ennek a feltámadásnak az élményéhez, hogy kényszerűen élték át tudatukban. A jézusi élet azt tette hozzá a Buddha-beavatáshoz, hogy ezt a nagy beavatást a valóságban és nem képszerűségében hozta le az emberiségnek. Buddha életével azt mutatta meg, hogy az ember maga a Logosz és ebbe a Logoszba, a világosságba tér meg, amikor meghal benne az, ami földi. Jézusban a Logosz maga lett földi emberré, az Ige lett testté.

Ami tehát a régi misztériumkultuszban a misztériumtemplomok mélyén játszódik le, azt a kereszténység világtörténelmi ténnyé tette. Jézus Krisztus köré, a beavatott, az egyedüli nagy beavatott köré gyűlt a közösség. Nekik mutatta meg, hogy a világ isteni eredetű. A keresztény közösség számára a misztériumbölcsesség elválaszthatatlanul egybeforrt Jézus Krisztus személyével. Amihez régebben a misztériumok útján lehetett eljutni, annak helyébe lépett az a hit, hogy Krisztus élt, és hogy követői voltak. A misztikus módszerrel elért eredmények egyes elemeit a keresztény közösségben most már az a meggyőződés helyettesítette, hogy a földre szállt Igében maga az istenség volt jelen. Már nem volt egyedül irányadó, amire minden egyes ember szellemének hosszú időn át kell előkészülnie, hanem amit azok hallottak és láttak, akik Jézus körül voltak és amit ők ránk hagytak:

„Az kezdettől fogva vala, amit szemeinkkel láttunk, amit szemléltünk és kezeinkkel illettünk, az életnek Igéjéről - amit hallottunk és láttunk, hirdetjük néktek, hogy néktek is közösségtek legyen velünk.”

Így áll ez János első levelében. Ennek a közvetlen valóságnak kell, mint eleven köteléknek a nemzedékeket összefognia; kell, mint egyháznak misztikusan továbbélnie nemzedékről nemzedékre. Így értendők Szent Ágoston szavai: „Nem hinnék az evangéliumban, ha a katolikus egyház tekintélye nem indítana erre.” Az evangéliumok tehát nem hordják önmagukban igazságuk bizonyítékait, hanem azért kell hinni bennük, mert Jézus személyére támaszkodnak, és mert az egyház az ő személyére vezeti vissza titokzatos módon azt a hatalmat, amellyel az evangéliumokat igazságként állítja elénk. A misztériumok hagyományokban adták tovább ezeket a módszereket, amelyekkel az igazsághoz el lehet jutni; a keresztény közösség magát az igazságot terjeszti. Azelőtt az ember azonban a misztikus erőkben bízott, amelyek a beavatás alatt bensejében felviláglottak, ehhez most az egyetlen, az Os-iniciátor iránt érzett bizalom járult. A beavatottak istenné-válásra törekedtek, az isten- né-válást akarták átélni. Jézus istenné vált. Hozzá kell igazodni, akkor az általa alapított közösségben az ember maga is részesévé lesz az istenné-válásnak. Ez lett a keresztény meggyőződés. Ami Jézusban istenné vált, az egész közösség számára vált istenné. „ímé én tiveletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” (Máté 28,20). A betlehemi Jézus örökkévaló. Méltán szólhat a karácsonyi antifona Jézus születéséről úgy, mintha ez a születés minden karácsony ünnepén újra megtörténne: „Ma született Krisztus, ma jelent meg a Megváltó, ma énekelnek az angyalok a földön.” A Krisztus-élményben a beavatás egy meghatározott fokát kell látnunk. Amikor a kereszténység előtti idő beavatottja a Krisztus-élményt átélte, beavatása által képessé vált arra, hogy a magasabb világokban szellemileg észleljen olyasvalamit, aminek a fizikai világban nincs megfelelője. A golgotái misztérium magasabb világbeli tartalmát élte át. Amikor később a keresztény beavatottnak ugyanebben az élményben van része, egyúttal a Golgotán lejátszódó történelmi eseményt is látja és tudja, hogy ennek a fizikai világbeli eseménynek ugyanaz a tartalma, ami régebben csak a misztériumokban átélt érzékfeletti élmények tartalma volt. Most a „Golgotái misztériumából áradt a keresztény közösségre az, ami azelőtt a misztérium-templomokban a beavatottakra. A beavatás a keresztény beavatottaknak megadja azt a lehetőséget, hogy a golgotái misztérium tartalmát tudatossá tegyék magukban, a hit pedig az embereket nem tudatosan részelteti abban a misztikus áramlásban, amely az Új Testamentumban elmondott eseményekből indult ki és azóta áthatja az emberiség szellemi életét.