"A rózsakeresztes felfogás szerint csak az a tudás számít, mely által hatásosan tudunk beavatkozni az életbe."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



A kereszténység mint misztikus tény. Misztika az újkori szellemi élet hajnalán (9)

8. Lázár feltámadásának csodája

A Jézusnak tulajdonított csodatételek között különleges jelentőséget kell tulajdonítanunk a bethániai Lázár feltámasztásának. Minden oda összpontosul, hogy amit az evangélista itt elmond, az az Új Testamentumban kimagasló helyet foglaljon el. Gondoljuk meg, hogy Lázár feltámasztásának történetét csak a János evangéliuma beszéli el, tehát azé az evangélistáé, aki evangéliumának nagyjelentőségű bevezető szavaival hangsúlyozza, hogy amit elmond, annak mennyire határozott értelmezést kell adni. János ezekkel a mondatokkal kezdi: „Kezdetben vala az Ige és az Ige vala az Istennél és Isten vala az Ige... És az Ige testté lett és lakozék miközöttünk és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülött Fiának dicsőségét, aki teljes vala kegyelemmel és igazsággal.” (János 1,1 és 14) Aki bevezetésül ilyen szavakat használ, mintegy ujjal mutat rá, hogy mondanivalója milyen mély értelmezést kíván. Ha ezt a mondanivalót kizárólag értelemmel, vagy más felszínen maradó módon akarjuk megközelíteni, az olyan, mintha azt hisszük, hogy Othello a színpadon „valóban” meggyilkolja Desdemonát. Mit is akarhatott János evangélista ezekkel a szavakkal mondani? Hogy valami örökkévalóról beszél, valamiről, ami kezdetben volt, azt világosan mondja. Tényeket mond el, de ezeket nem lehet olyan tényeknek vennünk, amelyeket szemünkkel láthatunk, fülünkkel hallhatunk, amelyekkel értelmünk űzheti játékait. A kozmikus szellemben levő „Igét” rejti e tények mögé. Ezek a tények jelentik az ő számára az eszközt, amelyen keresztül egy magasabb értelem nyilatkozik meg. És ezért feltehetjük, hogy a halott feltámasztásának tényében is, amely az érzékeket, az értelmet a legnagyobb nehézség elé állítja, mélységesen mély értelem rejlik.

Vegyük ehhez még a következőket. Renan: Jézus élete című könyvében rámutatott arra, hogy Lázár feltámasztása Jézus élete végének alakulására kétségtelenül döntően hatott. Ez a gondolat Renan álláspontja mellett azonban tarthatatlan. Mert miért éppen az a tény, hogy a nép körében elterjedt a hit egy ember feltámasztásáról, látszott Jézus ellenfelei előtt annyira veszedelmesnek, hogy felmerült bennük a gondolat: „Megfér-e együtt Jézus és a zsidóság?” Nem fogadhatjuk el Renan véleményét, hogy „Jézus többi csodatételei nem voltak igazán csodák, hanem kevésbé lényeges események, amelyeket a nép jóhiszeműen továbbadva eltúlzott, és amelyekre többé nem tértek vissza. Ez azonban valóságos esemény volt, amelyről mindenki tudott, és amellyel a farizeusokat el akarták hallgattatni. Nagy feltűnést keltett, és ez Jézus összes ellenségeit elkeserítette. Azt mondják, meg is akarták Lázárt ölni.” Érthetetlen miért történt volna így, ha igaza van Renannak, hogy Bethániában csak egy megrendezett dolog történt, amely arra szolgált volna, hogy a Jézusba vetett hitet megerősítse. Lehet - mondja Renan - hogy Lázár még betegségéből sápadtan, mintha halott volna, halotti lepelbe burkoltatta és a családi sírboltba helyeztette magát. Ezek a sírboltok sziklákba vájt nagy kamrák voltak, amelyekbe négyszögletes nyíláson át lehetett bejutni, és amelyeket óriási sziklatömbökkel zártak el. Márta és Mária Jézus elé siettek, és a sírhoz vezették, mielőtt még Bethániába ment volna. A fájdalmas felindulást, amely Jézust halottnak hitt barátja sírjánál elfogta, a jelenlevők annak a remegésnek és borzongásnak tarthatták (János 11,23 és 38) amely a csodatételek velejárója szokott lenni. A néphit szerint ugyanis az isteni erő az emberben valamilyen epileptikus és görcsszerű princípiumon alapszik. Jézus - még mindig feltevésünk értelmében - még egyszer látni akarta azt, akit szeretett, és amikor elgördítették a követ, kilépett Lázár a halotti lepelben, fején kendővel. Ezt a jelenséget természetesen mindenki feltámadásnak kellett, hogy tartsa. A hit nem ismer más törvényt, csak azt, amelyet maga igaznak tart.” Nem látszik naivnak az ilyen magyarázat, ha valaki, mint Renan, ezt a véleményt fűzi hozzá: „Minden a mellett szól, hogy a bethaniai csoda nagymértékben hozzájárult Jézus halálának siettetéséhez.” Renannak ez az utóbbi állítása mégis kétségtelenül helyes megérzésen alapszik. Csakhogy ezt a megérzést a maga eszközeivel nem tudja magyarázni és igazolni.

Kétségtelen, hogy Jézus valamilyen különösen fontos dolgot vihetett véghez Bethániában, mert különben nem mondaná az evangélium: „Egy- begyűjték ezért a papi fejedelmek és a farizeusok a főtanácsot, és mondának: Mit cselekedjünk, mert ez az ember sok csodát mível?” (János 11,47) Renan maga is valami különöset sejt, „El kell ismernünk, hogy Jánosnak ez az elbeszélése lényegesen más, mint a népfantázia csodákról szóló tudósításai, amelyekkel a szinoptikusok írásai tele vannak. Vegyük még hozzá, hogy János az egyetlen evangélista, akinek pontos tudomása volt Jézusnak a bethániai családdal való kapcsolatáról, és hogy érthetetlen lenne, hogyan került a népfantázia terméke ilyen személyes emlékezések közé. Ez a csoda tehát valószínűleg nem tartozik a teljesen legendaszerűek körébe, amelyekért senki nem felelős. Azt hiszem, történhetett valami Bethániában, amit feltámadásnak lehetett tartani.” Nem azt jelenti ez, hogy Renan gyanítja, mintha Bethániában olyasmi történt volna, amire nem talál magyarázatot? Ez is bújik ezek mögé a szavak mögé: „Az idő távolából és egyetlen olyan szövegből, amely utólagos toldások kétségtelen nyomait mutatja, lehetetlen eldönteni, vajon ebben az esetben minden kitalálás-e, vagy pedig a híresztelésnek egy Bethániában lejátszódott valóságos esemény az alapja.” - De hátha olyasvalamiről van itt szó, amihez csak helyesen kell olvasnunk a szöveget, hogy igazi értelmét megtaláljuk? S akkor talán nem is beszélnénk többé „kitalálásról”.

Tény, hogy a János evangéliumban az egész elbeszélését a titokzatosság fátyla borítja. Egy dologra kell csak rámutatnunk, hogy ezt belássuk. Ha az elbeszélést fizikai értelemben szó szerint vesszük, mi értelme van Jézus szavainak: „Ez a betegség nem halálos, hanem az Istennek dicsőségére való, hogy dicsőíttessék általa az Istennek Fia.” (János 11,4). Ez a szokásos fordítása ennek a résznek. De jobban közelítjük meg a valóságot, ha - a görög szövegnek megfelelően így fordítjuk: az Isten megjelenésére (megnyilatkozására) való, hogy az Istennek Fia nyilvánvalóvá legyen általa”. És mit jelentenek ezek a szavak: „Mondá nekik Jézus: én vagyok a feltámadás és az élet; aki hisz bennem, ha meghal is él.” (János 11,25). Trivialitás lenne azt hinni, mintha Jézus azt akarta volna mondani, hogy Lázár csak azért lett beteg, hogy ő bemutathassa rajta tudományát. És ugyanilyen triviális lenne azt hinni, mintha Jézus azt akarta volna állítani, hogy a beléje vetett hit a szó közönséges értelmében újra életre keltheti a halottat. Mi különös volna azon az emberen, aki a halálból feltámadva ugyanaz maradna, mint halála előtt? Mi értelme volna az ilyen ember életéről azt mondani: én vagyok a feltámadás és az élet. - De azonnal élettel telnek meg és értelmet nyernek Jézus szavai, ha valamilyen szellemi esemény kifejezését látjuk benne, ha bizonyos módon éppenséggel szó szerint vesszük őket úgy, ahogy a szövegben vannak. Mert mit mond Jézus? Azt, hogy Ő a feltámadás, amelyben Lázárnak része volt és O az élet, amelyet Lázár él. Vegyük szó szerint, kicsoda Jézus, a János evangéliuma nyelvén. Az „Ige” aki „testté” lett. Az Örökkévaló, aki kezdetben volt. Ha valóban Ő a feltámadás, akkor Lázárban az Örökkévaló, a Kezdettől-fogva-való támadt fel. Az Örökkévaló Ige feltámadásáról van tehát szó. És ez az Ige az élet, amelyre Lázár feltámasztatott. „Beteg”-ségről beszél az evangélium. De olyan betegségről, amely nem hoz halált, hanem „az Isten dicsőségére”, vagyis az Isten megnyilatkozására szolgál. Ha Lázárban az „Örökkévaló Ige” támadt fel, akkor az egész esemény arra volt való, hogy Lázárban Isten megjelenhessék. Lázár ugyanis a történtek által más ember lett. Azelőtt nem élt benne az „Ige”, a szellem. Most ez a szellem él benne. Ez a szellem született meg benne. Minden születés betegséggel, az anya betegségével jár. De ez a betegség nem a halálhoz, hanem az új élethez vezet. Lázárban az „betegszik4' meg, amiből az „új ember”, az „Igével” áthatott ember születik meg.

Hol van a sír, amelyből az Ige megszületett? Gondoljunk itt Platónra, aki az emberi testet a lélek sírjának nevezi. És emlékezzünk arra, hogy Platón is valamiféle feltámadásról beszél, amikor rámutat arra, hogy a szellemi világ megelevenedik a testben. Amit Platón szellemi léleknek nevez, az Jánosnál az „Ige”. És az ő számára Krisztus az Ige. Platón azt is megmondhatta volna, hogy aki szellemivé válik, az testének sírjából az istenséget támasztotta fel. János számára ez a feltámadás „Jézus élete” által ment végbe. Nem csodálhatjuk, ha azt mondatja Jézussal: „Én vagyok a feltámadás.”

Nem lehet kétséges, hogy a bethániai esemény szellemi értelemben vett feltámadás. Lázár más ember lett, mint azelőtt volt. Olyan életre támadt, amelyről az „örökkévaló IGE” elmondhatta: „Én vagyok az Élet”. Mi történt tehát Lázárral? A szellem támadt életre benne. Az örökkévaló élet részese lett. Ha élményét beavatottak szavaival mondjuk el, értelme azonnal világos lesz. Mit mond Plutarchos a misztériumok céljáról? Azt, hogy céljuk a lelket a testi élettől elfordítani, és az istenekkel egyesíteni. Nézzük, hogyan írja le Schelling a beavatott érzéseit: „A beavatott a beavatással tagja lett a mágikus láncnak, kabír lett, akit befogadtak a széttéphetetlen közösségbe, és aki - ahogy a régi írások mondják társa lett a felső istenek seregének.” (Schelling: Philosophie dér Offenbarung). S aki a misztériumok beavatásában részesült, annak az életében bekövetkezett fordulatot nem lehet megfelelőbben kifejezni, mint Aedesius szavaival, amelyeket tanítványához, Konstantin császárhoz intézett: Ha egykor részt veszel a misztériumokban, szégyellni fogod, hogy egyáltalán embernek születtél.

Ha ilyen érzések hatják át lelkünket, akkor megtaláljuk a helyes kapcsolatot a bethániai eseménnyel. Akkor valami egészen különöset élünk át a János evangélium olvasása közben. Akkor az a bizonyosság dereng fel bennünk, amelyet semmiféle logikus magyarázat, semmiféle ésszerű értelmezés nem adhat. A szó igazi értelmében vett misztérium áll előttünk. Lázárba az „örökkévaló Ige” költözött be. A misztériumok nyelvén szólva iniciálttá (beavatottá) lett. És az esemény, amelyet a János evangélium elmond nem más, mint egy beavatás története.

Nézzük meg ezek után az egész eseményt, mint beavatást. Jézus szerette Lázárt, mondja az evangélium. (János 11,36) Közönséges értelemben vett szere tétről itt nem lehet beszélni. Ez ellentmondana a János evangélium szellemének, amely szerint Jézus az „IGE”. Jézus szerette Lázárt, mert érettnek tartotta arra, hogy életre keltse benne az „IGÉT”. Jézus és a bethániai család között kapcsolat volt. Ez annyit jelent, hogy Jézus mindent előkészített ebben a családban ahhoz, hogy a dráma nagy befejező jelenete, Lázár feltámadása bekövetkezzék. Lázár Jézus tanítványa volt. Az a tanítvány, aki felől Jézus biztos volt, hogy vele fog egykor a feltámadás megtörténni. A feltámadási dráma befejezési jelenete képszerű, a szellemiséget megnyilatkoztató aktus. Az embernek nemcsak megérteni kellett, mit jelent a „halj meg és támadj fel”, hanem a szellemit valóságos módon is át kellett élnie. A földiséget, amelyet a misztériumok értelmében a magasabb rendű embernek szégyellnie kell, le kellett vetnie. A földi embernek képszerű-valóságos halálon kellett átmennie. Hogy közben a teste háromnapos somnambul alvásba merült, ez életének grandiózus átváltozása mellett csak külsőséges esemény, amelynek hasonlíthatatlanul jelentősebb szellemi esemény felel meg. Ez az aktus volt egyúttal az az élmény, amely a beavatott életét két részre osztotta. Aki az ilyen kultikus cselekmény mélyebb tartalmát a maga életteljességében nem ismeri, az nem is értheti meg. Leginkább egy hasonlattal közelíthetnénk meg. Shakespeare Hamletjének egész tartalma összefoglalható néhány szóban. Aki ezt a pár szót tudja, bizonyos értelemben mondhatja, hogy ismeri a Hamlet tartalmát. Logikailag ismeri is. De másképpen ismeri, akire a shakespeari cselekmény egész gazdagsága hatott. Annak lelkét olyan lelki tartalom tölti el, amilyet semmilyen leírás nem pótolhat. A Hamlet-eszme nem csak művészi, hanem személyes élményévé lesz. Hasonló élményt él át az ember magasabb fokon a beavatással járó mágikus folyamat alatt. Képszerűen éli át, amihez szellemileg elér. „Képszerű” alatt itt azt kell értenünk, hogy lejátszódik ugyan a fizikai valóságban valamilyen külső esemény, mint ilyen azonban ez mégis kép. De olyan kép, amelynek valósága van. A földi test három napig valóban halott volt. A halálból születik meg az új élet. Ez az új élet túléli a halált. Az ember bizalommal fordul az új élet felé. Ez történt Lázárral. Jézus előkészítette őt a feltámadásra. Betegsége képszerűen valóságos betegség volt, initiació, amelyből három nap után teljesen új élet fakadt. (Amit itt leírtunk, az a régi beavatásokra vonatkozik, amelyeknél valóban szükség volt a háromnapos alvásszerű állapotra. Egyetlen igazi újabb kori beavatásnál sincs erre szükség. Ellenkezőleg, ezek tudatosabb átéléshez vezetnek és a beavatás dramatikája sohasem tompítja el a tudatot.)

Lázár érett volt arra, hogy ezt a folyamatot végigélje. A beavatottak leplébe, az élettelenségbe, a képszerű halálba burkolta magát. És mikor Jézus jött, betelt a három nap. „Elvevék azért a követ onnan, ahol a megholt feküszik vala, Jézus pedig felemelé szemeit az égre és mondá: Atyám, hálát adok neked, hogy meghallgattál engem.” (János 14,41) Az Atya meghallgatta Jézust, mert Lázár eljutott a megismerés nagy drámájának végső jelenetéhez. Megtudta, hogyan kell eljutni a feltámadáshoz. A misztériumbeavatás befejeződött. Ilyennek ismerték az egész ókorban a beavatást, amelyet most indikátorként maga Jézus hajtott végre. Így képzelték el mindig az egyesülést az istenséggel.

Ősi hagyományok szellemében vitte véghez Jézus Lázáron az élet átváltozásának nagy csodáját. És ezzel összekapcsolta a kereszténységet a régi misztériumokkal. Lázárt Jézus Krisztus maga avatta be. Ezáltal Lázár képes lett arra, hogy felemelkedjék a magasabb világokba, egyúttal azonban azzal, hogy Jézus Krisztus maga avatta be, az első keresztény beavatott is lett. Beavatása révén fel tudta ismerni, hogy a benne életre kelt Ige Jézus Krisztusban földi személlyé lett, tehát fel támasztójának fizikai megjelenésében ugyanaz áll előtte, ami benne, Lázárban szellemileg lett nyilvánvalóvá. Ilyen értelemben jelentősek Jézusnak ezek a szavai: Tudtam is én, hogy te mindenkor meghallgatsz engem, csak a körülálló sokaságért mondtam, hogy elhiggyék, hogy te küldtél engem.” (János 11,42) Ez azt jelenti, hogy nyilvánvalóvá kell válnia, hogy Jézusban él a „Fiú”, ha tehát Jézus önmagát kelti életre az emberben, az beavatottá válik. Jézus ezzel azt fejezi ki, hogy a misztérium mélyén ismerték az élet princípiumát és ennek a rejtett bölcsességnek a megismeréséhez vezették az embert. Jézus maga az élő Ige. Az ősi hagyomány földi emberré lett benne. Ezért mondja az evangélista: „És az Ige testté lett.” Jézus magát a testté vált misztériumnak látta. Ezért misztérium a János evangélium. Ha úgy olvassuk, hogy a tényeket szellemieknek tartjuk, akkor helyesen olvassuk. Ha egy régi pap írta volna, a hagyományos rítusról beszélt volna. Ez a rítus János számára személlyé „Jézus életé”-vé lesz. Amikor a misztériumok egyik újabb kori nagy kutatója, Burckhardt: Die Zeit Konstantins című munkájában a misztériumokról azt mondja, hogy sohasem ismerhetők meg, ez csak azt mutatja, hogy ő maga nem találta meg a misztériumok világos megismeréséhez vezető utat. Ha felismertük a János evangéliumban a megismerés drámáját, mint egy képszerű valóságot, ahogyan a régiek ábrázolták, akkor magát a misztériumot ismertük meg.

„Lázár jöjj ki” ezekben a szavakban az egyiptomi beavató papok hívása hangzik fel, amellyel a mindennapi életbe szólították vissza azokat, akik a világtól elvonatkoztatott beavatási folyamatnak vetették magukat alá, hogy így a földiség számára meghaljanak, és bizonyosságot szerezzenek az örökkévalóságról, Jézus azonban ezzel nyilvánosságra hozta a misztérium-titkokat. Érthető, hogy a zsidók Jézust emiatt éppúgy nem hagyhatták büntetlenül, ahogy a görögök sem Aiszkhüloszt, ha elárulta volna a misztérium-titkokat. Jézusnak az volt a fontos, hogy Lázárnak a „körülálló sokaság” szemeláttára történt beavatásával olyan eseményt állítson az emberiség elé, amelynek a régi papi bölcsesség szerint csak a misztériumhelyek mélyén volt szabad lejátszódnia. Ennek a beavatásnak az volt a célja, hogy a „Golgotái misztérium” megértését előkészítse. Azelőtt a beavatási folyamatról csak azok tudhattak valamit, akik „láttak'1, vagyis beavatottak voltak, most azok is meggyőződhettek a magasabb világok titkairól, akik „hittek, ha nem is láttak”.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként