"Krisztus nem csupán az, akire az ember feltekint, akinél mintegy vigaszt talál, hanem a nagy előkép, akit utánozni kell, ahogy a halált legyőzi."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



A kereszténység mint misztikus tény. Misztika az újkori szellemi élet hajnalán (10)

9. János apokalipszise

Sajátságos dokumentumként zárja le az Új Testamentumot az Apokalipszis, János titkos jelenéseinek könyve. Csak az első szavakat kell olvasnunk, hogy megsejtsük ennek az írásnak titokzatosságát: „Jézus Krisztus kijelentése, amelyet adott néki az Isten, hogy megmutassa az ő szolgáinak, amiknek meg kell lenniük hamar: Ő pedig elküldi azt az ő angyala által, jelekben az ő szolgájának, Jánosnak.” Ez a kinyilatkoztatás jelekben küldetett”. Szavait tehát nem szabad szó szerint vennünk, hanem meg kell keresnünk azok mélyebb értelmét, amelynek a szószerinti értelem csak jele. De ezenkívül is még sok minden mutat arra, hogy az Apokalipszisnek „titkos értelme” van. János hét ázsiai gyülekezethez fordul. Ez alatt nem fizikai gyülekezetek értendők. A hetes szám a szent szimbolikus szám, amelyet éppen szimbolikus jelentése miatt kellett választania. Az ázsiai gyülekezetek száma a valóságban más volt. Titokzatosságra mutat az a mód is, ahogy János a kinyilatkoztatást kapja. „Szellemben valék ott az úrnak napján és hallék hátam megett nagy szót, mint egy trombitáét, amely azt mondja vala: „Amit látsz, írd meg könyvben és küldd el a hét gyülekezetnek” (1,10-11) Olyan kinyilatkoztatás tehát ez, amelyet János szellemileg kapott. Jézus Krisztus kinyilatkoztatása. Titkos értelemben burkoltan jelenik meg, ami a világ számára Jézus Krisztus által nyilvánvalóvá lett. Ezt a titkos értelmet kell tehát Krisztus tanításaiban megkeresnünk. Ez a kinyilatkoztatás úgy viszonylik az általános kereszténységhez, mint a kereszténység előtti idők misztériumi kinyilatkoztatása a népi valláshoz. Indokoltnak látszik tehát, hogy az Apokalipszissel, mint misztériummal foglalkozzunk.

Az Apokalipszis hét gyülekezethez szól. Mit értünk ez alatt? Csak egyet kell kiragadnunk az üzenetek közül, hogy megfejtsük értelmét. Az első ezt mondja: Az efezusbeli gyülekezet angyalának írd meg, ezeket mondja az, aki az ő jobb kezében tartja a hét csillagot, aki jár a hét arany gyertyatartó között: Tudom a te dolgaidat és a te fáradságodat és tűrésedet, és hogy a gonoszokat nem szenvedheted és megkísértetted azokat, akik apostoloknak mondják magukat, holott nem azok és hazugoknak találtad őket és terhet viseltél és béketűrő vagy és az én nevemért fáradoztál, és nem fáradtál el. De az a mondások ellened, hogy az első szeretetedet elhagytad. Emlékezzél meg azért, honnét estél ki és térj meg, az előbbi cselekedeteket cselekedd; ha pedig nem, hamar eljövök ellened és a te gyertyatartódat kimozdítom helyéből, ha meg nem térsz. De az megvan benned, hogy a nikolaiták cselekedeteit gyűlölöd, amelyeket én is gyűlölök. Akinek füle van, hallja, mit mond a Szellem a gyülekezetnek. A győzedelmesnek enni adok az élet fájáról, amely az Isten Paradicsomának közepette van”. (2,1-7) Ez az üzenet az első gyülekezet angyalának szól. Az angyal, akit a gyülekezet szellemének kell gondolnunk, a kereszténység által kijelölt úton halad. Meg tudja különböztetni a kereszténység igazi híveit a hamisaktól. Keresztény akar lenni és munkáját Krisztus nevére építi. De vigyáznia kell, hogy valamilyen tévedése el ne zárja előle az „első szeretet” útját. Megmutatja neki, hogyan téríthetik hamis irányba az ilyen tévedések. Jézus Krisztus mutatta meg az utat, amely az Istenséghez vezet. Kitartás kell ahhoz, hogy azon az úton haladjon tovább, amelyen az első impulzus alapján elindult. Lehet, hogy idő előtt gondolja, hogy felismerte a helyes értelmet. Ez akkor következik be, ha egy darabig Krisztus volt a vezetőnk, később azonban már nem az ő vezetése mellett megyünk tovább, mert téves képzeteink támadtak róla. Ezzel újból visszasüllyedünk abba, ami alacsonyrendűen emberi. Eltávolodunk az „első szeretettől”. A fizikaisághoz tapadó tudás magasabb szférába emelkedik, ha isteni bölcsességgé lesz. Ha nem jut fel ilyen magasra, akkor a múlandóságban marad. A tudásnak lankadatlan kitartással kell haladnia, azon az úton, amely deifikációhoz vezet. Szeretetben kell az ösvényt járnia, amelyen a tudás bölcsességgé alakul. A nikolaiták szektája túl könnyedén fogta fel a kereszténységet. Csak egyet láttak, hogy Krisztus az isteni Ige, az örök bölcsesség, aki meg fog születni az emberben. Ebből azt következtették, hogy az emberi bölcsesség maga az isteni Ige. Az emberi tudás megszerzésére kell tehát csak törekednünk, hogy az istenséget megvalósítsuk a világban. A keresztény bölcsességet azonban nem lehet így magyarázni. A tudás, amely egyelőre emberi bölcsesség, mindaddig épp oly múlandó, mint minden egyéb, míg át nem alakítjuk isteni bölcsességgé. Te nem vagy ilyen, mondja a „szellem” az efezusiak angyalának, te nem csak az emberi bölcsességet keresed. Kitartással jártál Krisztus útján. De ne hidd, hogy az „első szeretet” nélkül is elérheted a célt. Olyan szeretet kell ehhez, amely minden más iránti szeretetet felülmúl. Csak az „első szeretet” ilyen. Az istenséghez vezető út végtelen. És meg kell értenünk, hogy ha az első fokot elértük, ez csak előkészület arra, hogy magasabb fokokra emelkedjünk. Így kell az üzenetet értelmeznünk. És ugyanígy találjuk meg a többi értelmét is.

Amint János megfordult, hét arany gyertyatartót látott. „És a hét gyertyatartó között hasonlót az ember Fiához, bokáig érő ruhába öltözve és mellénél arany övvel körülövezve. Az ő feje pedig és a haja fehér vala, mint a fehér gyapjú, mint a hó és a szemei olyanok, mint a tűzláng.” (1,13-14) Megtudjuk, hogy a hét gyertyatartó a hét gyülekezet (1,20). Ez azt jelenti, hogy a hét gyertyatartó a hét különböző út, amely az istenséghez vezet. Alapjában véve egyik sem tökéletes. És az Ember Fiának „ vala pedig a jobb kezében hét csillaga (1,16). „A hét csillag a hét gyülekezet angyalai” (1,20). A misztériumbölcsességből ismert „vezetőszellemek” (démonok) itt a „gyülekezetek” vezető angyalai. A gyülekezeteket szellemi lények testének kell elképzelnünk, az angyalokat pedig, mint ezeknek a „testeknek” a lelkeit, ahogy az emberi lélek az emberi test vezetője. A gyülekezetek azok az utak, amelyek a tökéletlenségen keresztül vezetnek az istenség felé és a gyülekezetek lelkei a vezetők ezeken az utakon. Ezért maguknak is olyanokká kell lenniük, hogy vezetőjük, az a lény lehessen, aki jobbjában a „hét csillagot” tartja. „És a szájából kétélű éles kard jő vala ki; és az ő orcája, mint a nap, amikor fénylik az ő erejében.” (1,16). A misztériumbölcsességben is szerepel ez a kard. A beavatandót kivont karddal ijesztették. Ez arra az állapotra vonatkozik, amikor az ember az istenség tapasztalására törekszik, amikor a bölcsesség „orcája fénylik, mint a nap.” Ezen az állapoton János is keresztülmegy. Próbára teszik erejét. „Mikor pedig láttam őt, leesém az ő lábaihoz, mint egy holt. És reám veté az ő jobb kezét, mondván nekem: ne félj.” (1,17). A beavatandónak azokon az élményeken kell átmennie, amelyeken az ember egyébként csak halálakor megy át. Vezetőjének azokon a területeken túlra kell őt vezetnie, ahol a születésnek és halálnak még fontossága van. A beavatott új életet kezd. „Pedig halott valék és ímé élek örökön örökké ámen, és nálam vannak a pokolnak és halálnak kulcsai.” (1,18) Ilyen előkészítés után vezetik Jánost a lét titkaihoz. „Ezek után látám és ímé egy megnyílt ajtó vala a mennyben, és az első szó, amelyet mint egy velem beszélő trombitának szavát hallék, ezt mondja vala: Jöjj fel ide és megmutatom neked, aminek meg kell lennie ezután.” (4,1) A gyülekezetek hét szellemének küldött üzenet hírül adja Jánosnak azt, aminek a fizikai világban történnie kell, hogy a kereszténység útját előkészítse. A következő, amit „szellemileg” lát, elvezeti őt a dolgok szellemi ősforrásához, amely a fizikai fejlődés mögött van elrejtve, és amelyhez mint egy elkövetkező szellemi korszakhoz a fizikai fejlődésen keresztül kell eljutni. A beavatott szellemi élményként éli át a jelenben azt, aminek a jövőben kell bekövetkeznie. „És azonnal elragadtatám szellemben: és ímé egy királyi szék vala letéve a mennyben és üle valaki a királyi székben. És aki üle tekintetére nézve hasonló vala a j áspis és sardius kőhöz és a királyi szék körül szivárvány vala, látszatra smaragdra hasonló”. Ezzel a fizikai világ ős forrását írja le olyan képekben, amelyekben az a szellemi látó előtt jelenik meg. „És a királyi szék körül huszonnégy királyi szék vala; és a királyi székekben látám ülni a huszonnégy vénet fehér ruhákba öltözve és fejükön arany koronák valának.” (4,2-4) Olyan lények veszik körül, tehát a lét ősforrását, akik a bölcsesség ösvényén már igen messze jutottak és nézik lényének végtelenségét és tanúságot tesznek róla. „És a királyi szék közepette és a királyi szék körül négy lelkes állatot, szemekkel teljesen elől és hátul. És az első lelkes állat hasonló vala az oroszlánhoz, és a második lelkes állat hasonló a borjúhoz és a harmadik lelkes állatnak olyan arca vala, mint egy embernek és a negyedik lelkes állat hasonló vala a repülő sashoz. És a négy lelkes állat, amely közül mindenkinek hat-hat szárnya vala, körös-körül és belül teljes vala szemekkel; és meg nem szűnik vala nappal és éjjel mondani: Szent, szent, szent az Úr, a mindenható Isten, aki vala és aki van, és aki eljövendő!” (4,6-8) Nem nehéz felismernünk, hogy a négy lelkes állat az érzékfeletti életet jelenti, amely a fizikai életformák alapja. Később szólalnak meg, amikor a trombiták felharsannak, vagyis amikor a fizikai formákba zárt élet szellemivé alakul át.

A királyi széken ülőnek jobb kezében van a könyv, amelyben a legmagasabb bölcsesség útja van kijelölve (5,1). Csak egyvalaki méltó arra, hogy felnyissa a könyvet. „Ímé győzött a Juda nemzetségéből való oroszlán, Dávid gyökere, hogy felnyissa a könyvet és felbontsa annak hét pecsétjét.” (5,5) Hétpecsétes könyv. Hétrétű az emberi bölcsesség. Hogy hétrétűnek mondja, ez ismét a hetes szám szentségével függ össze. Philon misztikus bölcsessége „pecsétének nevezi a világ örök gondolatait, amelyek a jelenségekben fejeződnek ki. Az emberi bölcsesség keresi ezeket a teremtő gondolatokat. De az isteni igazság csak az ezekkel lepecsételt könyvben van meg. Előbb a teremtés alapgondolatait kell megismerni, a pecséteket feltörni, csak akkor lesz nyilvánvaló, ami a könyvben van. Jézus, az oroszlán, fel tudja törni a pecséteket. A teremtési gondolatoknak megadja az irányt, hogy ezeken keresztül a bölcsességhez vezessenek. - A bárány, aki megöletett, és vére által megváltott minket Istennek, Jézus, aki Krisztust hordozta magában, aki tehát a legmagasabb értelemben ment át az élet-halál misztériumon, felnyitja a könyvet. (5,9-10) És a lelkes állatok minden egyes pecsétnél elmondják, amit tudnak. (6.1-17) Az első pecsét feltörésekor János előtt egy lovas jelenik meg, fehér lovon, íjjal kezében. A fehér ló az első kozmikus hatalom, a teremtő gondolat egyik megtestesülése. Az új lovas, a kereszténység, megfelelő irányba vezeti. Az új hit elcsendesíti a harcot. A második pecsét feltörésekor egy vörös ló jelenik meg, amelyen szintén lovas ül. Ez a békétől, a második kozmikus hatalomtól fosztja meg a földet, nehogy az emberek hanyagságukban elmulasszák az istenség ápolását. A harmadik pecsét feltörésekor az igazság kozmikus hatalma jelenik meg, amelyet a kereszténység irányít. A negyediknél a vallás hatalma, amelynek a kereszténység új tekintélyt ad. Így világos, mit jelent a négy lelkes állat. A négy kozmikus fő hatalom, amelyek vezetője a kereszténység kell, hogy legyen: a háború (oroszlán), a békés munka (bika), az igazságosság (emberarcú lény) és a vallásos fellendülés (sas). Hogy a harmadik lény mit jelent, az kiviláglik abból, ami a harmadik pecsét feltörésekor elhangzik: „A búzának mércéje egy dénár, és az árpának három mércéje egy dénár”, és a lovas mérleget tart a kezében. (6,6). A negyedik pecsét feltörésekor egy lovas válik láthatóvá, akinek neve „halál és pokol követi őt”. A lovas a vallásos igazságosság. (6,8)

Amikor az ötödik pecsétet feltörik, azoknak a lelkei jelennek meg, akik már a kereszténység szellemében működtek. A kereszténységben megtestesült teremtő gondolat maga jelenik meg. De ez alatt a kereszténység alatt csak az első keresztény gyülekezet értendő, amely múlandó, mint a többi teremtési formák is. Feltörik a hatodik pecsétet. (6,13-17) Nyilvánvaló lesz, hogy a kereszténység szellemi világa örökkévaló. A nép mintegy megtelítődött ezzel a szellemi világgal, amelyből maga a kereszténység is kisarjadt. Megszenteltetett a saját teremtése. „És hallám a megpecsételtek számát: száznegyvennégyezer, az Izrael minden nemzetségéből elpecsételve.” (17,4) Azokról beszél, akik előkészítették magukat az örökkévalóságra, mielőtt még a kereszténység lett volna, és akiket a Krisztus-impulzus átformált. Következik a hetedik pecsét feltörése. Nyilvánvaló lesz, hogy mit jelent valójában az igazi kereszténység a világnak. Megjelenik a hét angyal, akik Isten előtt állnak. (8,2) A hét angyal a régi misztériumszemlélet szellemei a kereszténységbe átültetve. Azok a szellemek tehát, akik valóban keresztény módon vezetnek az Isten-szemlélethez. Ami ezután következik, az maga az Istenhez vezetés, „beavatás”, amelyben János részesül. És az angyalok hírüladásánál mindig megjelennek a beavatási jelek is. „Az első angyal azért trombitála, és lön jégeső és tűz, vérrel elegy, és vetteték a földre, és a föld megége, és minden zöldellő fű megége.” (8,7) Hasonlóan játszódik le a többi angyal híradása is, amikor megfújják a trombitákat. - Ebből azt is láthatjuk, hogy nem csak régi értelemben vett beavatásról beszél az Apokalipszis, hanem új beavatásról, amelynek a régi helyébe kell lépnie. A kereszténység ne néhány kiválasztott emberé legyen, mint a régi misztériumok, hanem az egész emberiségé. A kereszténységnek népvallássá kell lennie: mindenkihez szóljon az igazság, hogy akinek „füle van, az hallja”. A régi beavatottakat sok ember közül választották ki. De ha felharsan a kereszténység trombitaszava, azt meghallhatja mindenki, aki hallani akarja. Tőle függ, hogy oda jut-e. Ezért jelennek meg a beavatást kísérő rémségek is a mérhetetlenségig fokozódva. János beavatása következtében meglátja, hogy a távoli jövőben milyenné kell lennie a földnek és lakóinak. Mert a beavatott előre láthatja a magasabb világokban azt, ami az alacsonyabb világban csak a jövőben fog megvalósulni. A hét üzenet a kereszténység mai jelentőségét ábrázolja. A hét pecsét pedig azt, amit a kereszténység a jelenben készít elő a jövő számára. A be nem avatott előtt a jövő rejtve van, pecsét zárja el. A beavatásban a pecsét „feltöretik”. Ha majd eltelt a földnek az a korszaka, amelyre az üzenetek vonatkoznak, egy szellemibb időszak kezdődik. Akkor az élet már nem úgy fog eltelni, mint amikor fizikai formában jelenik meg, hanem külsőleg is képmása lesz az érzékfeletti formáknak. Ezeket az érzékfeletti formákat reprezentálja a négy állat és a pecsétek. Egy még későbbi jövőben elkövetkezik a földnek az az állapota, amelyet a beavatott a trombitaszóban él át. Így tudja meg a beavatott prófétai látással azt, aminek történnie kell. S a keresztény beavatott megtudja, hogyan nyúl bele a Krisztus impulzus a Föld életébe, és hogyan hat tovább. És miután megmutatkozott, hogy mindent elér a halál, ami túlságosan csüng a múlandóságon, s így nem juthat el az igaz kereszténységhez, megjelenik az erős angyal a nyitott könyvel, és átadja Jánosnak (10,9): „És monda nékem: Vedd el és edd meg: és megkeseríti a te gyomrodat, és a te szádban édes lesz, mint a méz.” Jánosnak olvasnia kell a könyvet, fel kell vennie teljesen magába, tartalmának át kell hatnia őt. Mit ér minden megismerés, ha nem hatja át elevenen az egész embert? A bölcsességnek életté kell válnia. Az ember ne csak megismerje az istenséget, hanem maga is istenné váljék. Az a bölcsesség, amely a könyvben áll, fájdalmas a múlandó természetnek: „megkeseríti a te gyomrodat, de annál nagyobb boldogság az örökkévaló természet számára; de

a te szádban édes lesz, mint a méz”. - Csak ezzel a beavatással lehet megvalósítani a kereszténységet a földön. Általa megsemmisül mindaz, ami az alacsonyabb rendű természethez tartozik. „És az ő holttesteik feküsznek vala ama nagyvárosnak utcáin, amely szellem szerint Szodomának és Egyiptomnak hívatik, ahol a mi Urunk is megfeszíttetett.” (11,8) Krisztus követői ezek, akiket üldözni fognak a múlandó világ hatalmai. De az emberi természetnek csak a múlandó részeit üldözhetik, amelyeket Krisztus követői igazi mivoltukban élve akkor már maguk is legyőztek. Sorsuk ezzel Jézus Krisztus példát adó sorsának lesz a mása. Szellemi vonatkozásban Szodoma és Egyiptom annak az életnek a szimbóluma, amely megragad a külsőségekben, és nem változik meg a Krisztus-impulzus hatására. Krisztus az alacsonyabb rendű természetben mindenütt keresztre van feszítve. Ahol ez az alacsonyabb rendű természet győz, minden halott marad. Holttestek borítják a városok tereit. Akik mindezt legyőzik, akik életre keltik a megfeszített Krisztust, meghallják a hetedik angyal trombitájának szavát: „E világnak országai a mi Urunkéi, és az ő Krisztusáéi lettek, aki örökkön örökké uralkodik.” (11,15) „És megnyilatkozék az Isten temploma a mennyben, és megláttaték az ő szövetségének ládája az ő templomában. „ (11,19) Ezeket az eseményeket látva, megújul a beavatottban a régi harc az alacsonyabb és a magasabb természet között. Mert mindannak, amin azelőtt a beavatandónak keresztül kellett mennie, meg kell ismétlődnie a keresztény úton haladó emberben. Ahogy egykor Typhon veszedelmet hozott Oziriszre, úgy hoz most is veszedelmet „a nagy sárkány, a régi kígyó”, akit le kell győzni. (12,9) Az asszony, az emberi lélek, megszüli az alacsonyabb rendű tudást, amely ellenséges hatalom, ha nem emelkedik fel a bölcsességig. Az embernek át kell jutni ezen az alacsonyabb rendű tudáson. Az Apokalipszisben az alacsonyrendű tudás a „régi kígyó”. A misztikus bölcsességben mindig is kígyó volt a megismerés szimbóluma. Ez a kígyó, a megismerés, elcsábíthatja az embert, ha nem szüli meg önmagában az Istenfiút, aki a kígyó fejét eltapossa. „És vetteték a nagy sárkány, ama régi kígyó, aki neveztetik ördögnek és sátánnak, aki mind az egész föld kerekségét elhiteti, vetteték a földre, és az ő angyalai is ővele levettetének.” (12,9) Ezekből a szavakból kiolvashatjuk, hogy a kereszténység a beavatás új módja. Új formában kellett eljutni ahhoz, amit azelőtt a misztériumokban értek el. Mert ezekben is le kellett győzni a kígyót. De most nem úgy kell ennek történnie, mint azelőtt. A sokféle misztérium helyébe az egyetlennek, az ősi, a keresztény misztériumnak kellett lépnie. Jézusban, akiben az Ige testté lett, az egész emberiség iniciátorává kellett lennie. Az emberiség pedig az ő beavatási közössége kell, hogy legyen. Ahelyett, hogy a kiválasztottak elkülönülnének a többi embertől, az egész emberiség egy közösség legyen. Mindenki a saját érettségi foka szerint lehessen beavatott. Mindenkinek szól az üzenet. Akinek van füle a hallásra, az jön, hogy megismerje a titkokat, és szívére hallgatva döntsön. Ne egyeseket vezessenek be a misztériumtemplomokba, mindenkihez szóljon az Ige. Az egyik majd gyengébben, a másik erősebben fogja meghallani. A démon, az angyal, aki magában az emberben lakik, az mondja majd meg, mennyire juthat a beavatásban. Az egész világ egyetlen misztérium-templom. Ne csak azok üdvözüljenek, akik a misztérium-templomokban azokat a csodálatos kultikus eseményeket látják, amelyek bizonyosságot adnak az örökkévalóságról, de „boldogok, akik nem látnak és hisznek.” Ha egyelőre sötétben tapogatóznak is, talán eljön még hozzájuk a világosság. Mindenki előtt nyitva kell állnia az útnak. Senki elől sem szabad azt elzárni. - Szemléltetően írja le a továbbiakban az Apokalipszis azokat a veszélyeket, amelyekkel az Anti- krisztus a kereszténységet támadja, és hogy hogyan kell a kereszténységnek győzedelmeskednie. Az összes többi istenek beleolvadnak az egyetlen keresztény Istenségbe: „És a városnak nincs szüksége a Napra, sem a holdra, hogy világítsanak benne, mert az Isten dicsősége megvilágította azt, és annak szövétneke a Bárány.” (21,23) A „János jelenések misztériuma”, hogy a misztériumok ne legyenek többé elzárva. „Azután monda nékem: Be ne pecsételd e könyv prófétálásának beszédeit, mert az idő közel van.” (22,10) - Ami az Apokalipszis írójának a hitében élt saját egyházának a régi egyházakhoz való viszonyáról, azt írta meg. Szellemi misztériumban akarta elmondani azt, amit a misztériumokról tudott. Patmos szigetén írta meg misztériumát. Amint mondja, egy barlangban kapta a jelenéseket”. Ez már maga is a jelenések misztérium jellegére utal. A kereszténység tehát a misztériumokból nőtt ki. Bölcsessége magában az Apokalipszisben is mint misztérium születik meg. De olyan misztérium, amely a régi misztériumi világ keretein túlnő. Az egyes misztériumoknak egyetemes misztériummá kell lennie. - Annak, hogy a misztériumok titkai a kereszténység révén nyilvánvalókká lettek, látszólag ellentmond, hogy ugyanakkor az Apokalipszis szellemi látomásainak élménye keresztény misztérium. De nincs ellentmondás, ha meggondoljuk, hogy a palesztinai események a régi misztériumok titkait tették nyilvánvalóvá, azt, ami azelőtt rejtve volt a misztériumokban. Krisztus megjelenése új titkot iktatott a világ fejlődésébe. A régi beavatott a szellemi világban élte át, hogyan nyilatkozik meg a fejlődésben a még „rejtett Krisztus”, a keresztény beavatott a „nyilvánvaló Krisztus” rejtett működését ismeri meg.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként