"Krisztus nem csupán az, akire az ember feltekint, akinél mintegy vigaszt talál, hanem a nagy előkép, akit utánozni kell, ahogy a halált legyőzi."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



A nyugati és a keleti világ különbözősége (2)


Az antropozófia és a tudományok

1. Antropozófia és természettudomány

[A természettudományos szemléletből következő két paradoxon. A természettudományos gondolkodásmód továbbvezetése a szellemiség területe felé. A jóga és, az aszkézis mint régi típusú szellemi látások. A szellemi út mai formája a gondolkodás belső megerősítése és függetlenítése a test folyamataitól. A szellemi megismerés kapcsolata az emberi szenvedéssel. Az ember lényének átalakítása szellemi érzékszervvé. A természettudomány kiegészítése a szellemtudománnyal.]

Bécs, 1922. június 1

Ez a kongresszus világszemléleti kongresszusként lett meghirdetve, és önök valóban ilyen természetűnek is kell, hogy tekintsék. Aki azonban manapság világszemléleti kérdésekről akar beszélni, az nem hagyhatja figyelmen kívül a természettudományt, legfőként azokat a világszemléleti következményeket nem, amelyeket e természettudomány magával hozott. A természettudomány évszázadok óta, mintegy a 15-16. századtól kezdődően bizonyos tekintetben egyre inkább eluralkodott az emberi gondolkodásban a civilizált világ területén.

Nagyon sok mindent említhetnék, ha utalni akarnék a természettudomány nagy diadalára a megismerésben és egész életünk átalakulására a természettudományos kutatás vívmányainak köszönhetően. Ezzel azonban a jelenlevők számára is jól ismert dolgokról beszélnék. Világszemléleti szempontból valami egészen másnak kell érdeklődésünket felkeltenie a természettudományra vonatkozóan. Ez pedig az egész civilizált emberiség nevelőjének szerepe, amit már hosszú idők óta betölt a természettudomány. De amikor erről a nevelői szerepéről beszélünk a modern emberiség fejlődésének folyamatában, akkor tulajdonképpen rátalálunk két - hogy úgy mondjam - paradoxonra. Engedjék meg, hogy ma ezekből a paradoxonokból induljak ki.

Az első, amely a természettudományos kutatási módszerből fakadóan főképpen az emberi bensőt érinti, az ember gondolati életének megváltoztatása. Aki a régebbi világszemléleti áramlatokat elfogulatlanul szemügyre veszi, annak azt kell mondania: a régebbi világszemléleti áramlatokban - az emberiség fejlődésének korábbi korszakait jellemző feltételekből következően - a gondolkodás a tulajdonképpeni emberlényből mindig hozzátett valamit ahhoz, amit a természetre irányuló kísérletek és megfigyelések nyújtottak. Csak emlékeznünk kell a jelenben már túlhaladott megismerési ágakra, az asztrológiára, az alkímiára, és rá fogunk jönni, hogy a múltbeli kultúr- korszakoknak megfelelő megismerésmódokban a természethez úgy viszonyultak, hogy az emberi gondolkodás magától értetődően hozzáadott valamit önmagából mindahhoz, amit ki akart jelenteni, avagy, ami megnyilatkozott számára a világ dolgaiban.

Ez megszűnt az újabb kor természettudományos gondolkodásának fellépésével. Ha szabad magam így kifejeznem: ma úgyszólván kötelességünk, hogy minden észleletet, amelyet a megfigyelés és a kísérlet során szerzünk, tisztán vegyünk fel, és azokat így dolgozzuk fel az úgynevezett természeti törvényekké. Bár a kísérlet és megfigyelés feldolgozásakor igénybe vesszük a gondolkodást is, de a gondolkodást itt csupán annak eszközéül használjuk, hogy a jelenségeket egymással összehasonlítsuk, hogy ezek a saját létük által megmutassák nekünk a maguk belső összefüggéseit, törvényszerűségeit. Feladatunknak pedig azt tartjuk, hogy a gondolkodás révén semmit se tegyünk hozzá ahhoz, amit a külvilágban így megfigyelünk. Mindezt egyenesen a természettudományos gondolkodásmód ideáljának tekintik, és joggal tekintik annak.

De mivé vált az emberi gondolkodás e körülmény hatására? Tulajdonképpen szolga lett belőle, puszta eszköz a kutatás számára. A gondolat, mint ilyen úgyszólván meg sem szólalhat többé, amikor arról van szó, hogy a jelenségek törvényszerűségeit vizsgáljuk a világban.

Ezzel azonban előttünk áll az egyik paradoxon, amire most utalni szeretnék. Ezáltal ugyanis a gondolatot, mint emberi élményt bizonyos értelemben kiiktatják abból a viszonyból, amelyet az ember a dolgokat illetően kialakít a világgal. Az emberi gondolat pusztán valami formális segédeszköz lesz a dolgok megértésében. A természettudományon belül a gondolat többé már nem szólalhat meg, nem nyilatkoztathatja meg magát.

Ennek pedig rendkívüli következménye van az ember benső élete szempontjából. Azt jelenti ugyanis, hogy a gondolkodásra, mint olyan valamire kell tekintenünk, amelynek bölcsen és szerényen vissza kell húzódnia, amikor a külvilág vizsgálatáról van szó, mert a lelki életünkben csupán valami mellékes tevékenység.

De ha ezután megkérdezzük: hogyan ítéli meg maga a természettudomány az ilyen gondolkodást, akkor rátalálunk a paradoxonra, odajutunk, hogy azt mondjuk: ha az emberi gondolkodásnak mindig vissza kell vonulnia a természeti folyamatok feldolgozásakor, ha csupán formálisan, magyarázóan, összehasonlítóan, elrendezően szabad azokhoz viszonyulnia, akkor a gondolkodás magukon a természeti folyamatokon kívül esik. Ezáltal pedig egy paradoxonba ütközünk, amennyiben feltesz- szük a jogos - a természettudományos álláspontról kétségtelenül jogos - kérdést: vajon a természettudományos törvényszerűségekből miképpen érthetjük meg magát a gondolkodást, mint az emberi organizmus egyik megnyilatkozását?

És erre ma bizony semmi egyebet nem mondhatnánk, ha elfogulatlanul és komolyan műveljük a természettudományt, mint a következőt. Abban a mértékben, ahogyan a gondolkodást kizárjuk a természeti folyamatokból, e természeti folyamatok vizsgálata újra és újra célul tűzheti ugyan, hogy megragadja az emberi gondolkodást, de ez a törekvése nem hozhat semmilyen eredményt. Mivel a gondolkodást módszertanilag kikapcsolják, azért a valóságban is kirekesztik azt a természeti folyamatokból, így a gondolkodást puszta képnek tekintik, amelynek a külvilágban nincs is semmiféle realitása.

Nem hiszem, hogy manapság e paradoxon kihatását már mindenki teljes tudatossággal tisztázta volna magában. De a lelki élet tudatalatti hátterében a jelen embereinek nagy tömegében már ott él az az érzület, hogy azzal, ami bennünket tulajdonképpen emberré tesz - mert csak mint gondolkodó lények tekinthetjük magunkat embereknek, a gondolkodásban látjuk emberi méltóságunkat -, azzal tehát, amivel a világon áthaladunk, annak realitását nem ismerhetjük el, mert azt csak mint puszta „kép-létezést” hordozzuk magunkkal a világban. Így bizonyos értelemben valami nem-realitásban kell éreznünk magunkat, amikor emberi természetünkben erre a legnemesebb képességünkre tekintünk.

Ez olyasmi, amit átérezhetünk, ha komolyan belebocsátkozunk a természettudományos kutatási módszerekbe - mind a szervetlen természettudomány, mind a biológia módszereibe -, és bizonyos világszemlélet alapján inkább e kutatási módszerek következményeire fektetünk súlyt, nem az egyes eredményekre.

Azt lehetne mondani: itt valami olyasmi lappang, ami az emberi lélek kesernyés kételkedéséhez vezet. Kételyek merülnek fel mindenekelőtt az értelemben, de ezek leszivárognak az emberi érzésekbe is. És aki mélyebben, elfogulatlanul tanulmányozza az emberi természetet - abból a szemszögből, ahogyan ezt a következő előadásokban fogom kifejteni a részletekre vonatkozóan -, az tudja, hogy kedélyállapotunk, különösen ha annak bizonyos irányultsága tartóssá válik, hat az ember testi állapotára is, és ebből a testi állapotból vagy testi diszpozícióból ilyen-olyan irányban előtör valamilyen élethangulatunk. Hogy kételkednünk kell-e az érzésen keresztül, vagy nem: ettől függ az, hogy bátran haladunk-e végig az életen, egyenes derékkal tudunk-e állni abban, jótékony módon vagyunk-e képesek munkálkodni embertársaink között, vagy pedig belül kedvetlenül, csüggedten, tehetetlenül járjuk az élet útját, tehetetlenül magunk és embertársaink felé.

Nem mondom azt, hogy amire most utaltam, annak mindenkor a kételyhez kell vezetnie - és következő előadásaim meg fogják mutatni, hogy ezt nem is kell állítanom -, mégis könnyen ahhoz vezet, ha a kétely következtében a természettudomány nem abban az irányban folytatja tevékenységét, amiről a következőkben beszélni fogok.

A természettudomány nagyszerű vívmányai a külvilág terén egyúttal valami rendkívüli követelményt is támasztanak az emberrel szemben saját lelkét illetően, ha pozitív módon akar a természettudományhoz viszonyulni, amire az itt képviselt világszemléleti álláspontunk is törekszik. Azt a követelményt ugyanis, hogy amikor ez szükségessé válik, valami erősebbet, erőteljesebbet tudjunk a kétellyel szembehelyezni, ha a természettudomány biztos eredményeiből ez nem következik.

Ha erről az oldalról tehát, legalábbis látszólag, a természettudomány valami negatívhoz vezet a lelki élet szempontjából, úgy - és ezzel eljutottunk a második paradoxonhoz - a másik oldalról valami rendkívül pozitívat is hozott számunkra. Ezzel a pozitívval ismét egy paradoxonra mutatok rá, amely különösen erősen foglalkoztatott, amikor több mint húsz évvel ezelőtt megírtam A szabadság filozófiája című könyvemet, amelyben megkíséreltem a valódi természettudományos világszemlélet megőrzése mellett megfejteni az emberi szabadság lényegét.

Mert valóban: a természettudomány a maga törvényszerűségeivel elvileg könnyen vezet az emberi szabadság tagadásához. De itt van az, ahol szemléletmódjában a természettudomány elméletileg tulajdonképpen annak ellentétéhez jut, amit ő maga a gyakorlatban tesz. Ha valóban komolyan vesszük a gondolkodás puszta képi jellegét, ha éppen a természettudományos szemléletmód menetével - és nem a természettudományos teóriákkal - bensőleg-lelkileg helyesen ítéljük meg a gondolkodásnak ezt a fajta képi jellegét, amiről beszéltem, akkor így szólhatunk:

Ha a bennünk található gondolkodás csak puszta kép, ha semmi realitása nincs, akkor kényszerítő hatása sincs ránk, ahogyan a természeti erőknek viszont van. Ez esetben tekinthetjük a gondolkodást a tükörképek egyfajta összességének. Képek, amelyek elé odaállok, semmire sem kényszeríthetnek engem. Ellenben a fennálló erők kényszerítőleg hatnak rám, egyre megy, hogy rajtam kívül, vagy bennem találhatók. A puszta képek azonban nem kényszerítenek. Ha tehát a tiszta gondolkodáson belül - amelyet módszerei révén éppen a természettudomány feltételez bennünk - kialakítom a morális impulzusaimat, ha kidolgozhatok magamban morális impulzusokat úgy, hogy megformálásuk közben egy olyanfajta gondolkodásban élek, amiről a természettudomány beszél: akkor ezekben a tiszta gondolkodás során kialakított morális impulzusokban semmilyen kényszerítő erő nem befolyásolhat engem, hanem itt csakis olyan erők és képek találhatók, amelyek alapján én magam fogom saját magamat meghatározni. Vagyis ha kiindulópontját tekintve a természettudománynak mégoly nagyon - sőt, azt mondhatnánk, bizonyos joggal - tagadnia is kell a szabadságot, éppen azzal neveli civilizált világunk emberét a szabadságra, hogy a gondolkodást pusztán képszerűnek tekinti.

Ez az a két pólus - az egyik a gondolati életre, a másik az akarati életre vonatkozik -, amelyekkel találkozik az emberi lélek a jelenkor természettudományos szemléletének következtében. Ezzel egyúttal megállapíthatjuk azt is, hogy a természettudományos világszemlélet túlmutat önmagán. Hiszen valamilyen álláspontot ki kell alakítania az emberi gondolkodásról. Csakhogy ő kikapcsolja az emberi gondolkodást. Ezáltal viszont maga utal egy olyan kutatási módszerre, amely a természettudomány előtt is teljes mértékben igazolhatja magát, és amely mégis elvezethet bennünket a gondolkodás megismerő átéléséhez. Másfelől arra is utal, hogy a természettudományos szemléletmódot - mivel ez elméletileg végül is nem juthat el a szabadsághoz - át kell vezetnünk valamilyen másik területre, hogy a szabadság szféráját elérhessük.

A most vázolt és magából a természettudományból adódó feladatot - tudniillik a természettudomány továbbvezetését egy olyan területre, ahová legalábbis a ma elismert tudomány nem képes elhatolni - az a világszemlélet kísérli meg elvégezni, amelyet ezen a helyen kell képviselnünk. Minthogy ez a világszemlélet keletkezésének még csak az elején áll, e feladathoz természetesen csak bizonyos tökéletlen módon foghat hozzá. De a próbálkozásnak meg kell történnie. Mert a gondolkodásra és a szabadságra vonatkozó lelki élmények, amelyeket említettem, a jelenlegi kultúra emberiségének egyre több tagján hatalmasodnak el. Ma többé már nem hihetjük, hogy csak a tudománnyal valamilyen módon foglalkozó emberek találkoznak ilyenféle követelményekkel, kérdésekkel és rejtélyekkel, ahogyan azt bemutattam. Azokba a körökbe is - mondhatnám, egészen a legutolsó faluig -, ahová különösebben nem jutnak el a természettudományos eredmények, benyomul az olyan gondolkodásra való nevelés, amit a természettudomány követel meg, és azután az emberi szabadság tekintetében bizonytalanságot eredményez, jóllehet ma még nagyobbrészt öntudatlanul. Ezért e dolgok esetében nem pusztán tudományos kérdésekről, hanem teljességgel általános emberi kérdésekről van szó.

A kérdés tehát a következő: lehetséges-e a természettudományos nevelés talaján állva a megismerés útján tovább jutnunk annál, mint ameddig a jelenkor természettudománya juthat?

Igen tisztelt hallgatóim! Ez megkísérelhető, mégpedig úgy, hogy az utat a legszigorúbb természettudós előtt is igazolhatjuk. Olyan úton kereshető, amelyet a természettudományos gondolkodásmód és a természettudományos lelkiismeretesség is elfogadhat. Ma előadásaim bevezetéseképpen először erről szeretnék beszélni. De ezt a megismerési utat, jóllehet manapság sok lélek öntudatlanul már vágyik rá, fogalmakban még nem lehet könnyen kifejezni. Ezért, hogy a mai estén némiképp megértéshez jussunk, szeretnék kitérni a régebbi megismerési utak bemutatására, amelyeket az emberiség azért fejlesztett ki, hogy olyan ismeretekhez jusson el, amelyek túlmutatnak a mai természettudomány által vizsgált területen.

Egy valóban elfogulatlan történelemszemlélet alapján azt mondhatjuk: az a nézet, hogy e szféra egyáltalán nem lehet a megismerés tárgya, hanem csak a hit tárgya lehet, amely tradicionálisan épült ki az emberiség történelme során, és amely ma tiszteletreméltó hagyományként él tovább, de mint ilyet pusztán a hit tartalmaként fogadunk el, ez a mai vélekedés visszavezet bennünket az ősi, így a jelen kultúrájának többé már valóban nem megfelelő megismerési módszereihez. Mindaz, amiről ma azt hiszik, hogy puszta hitbeli képzetnek kell tartanunk, és amire ősi, tisztelt tradícióként tekintenek, a lélektani történelemszemlélőt visszavezeti az emberiség korai korszakaiba. És akkor kiderül, hogy az ilyen mai hitbeli tartalmakat az akkori időknek megfelelő megismerési tartalmakként kutatták ki bizonyos emberek, saját lelkiségük kiképzése, rejtett lelki erejük fejlődése révén, tehát hogy ezek igazi megismerési tartalmak voltak. Manapság nem veszik figyelembe, hogy egykor az emberek ténylegesen kikutattak bizonyos szellemi dolgokat, amelyek az emberiség történelme során utóbb napvilágra is kerültek, de ezeket éppen az ősi megismerési utakon kutatták ki.

Amikor ezeket a megismerési utakat leírom, akkor az már annak a módszernek a segítségével történik, amelyet hamarosan be fogok mutatni, ennélfogva, amit leírok, az azokban, akik az emberiség régebbi korszakait csak külső-történelmi, nem pedig szellemi dokumentumok alapján szokták ábrázolni, sokszoros megütközést kelthet. Akik azonban elfogulatlanul vizsgálják e külső-történelmi dokumentumokat, majd azokat összehasonlítják azzal, amit ma egy bizonyos szellemi látásból fakadóan fogok mondani, azok mégsem fognak valódi ellentmondásokat találni. Ezenkívül szeretném hangsúlyozni azt is, hogy ezeket a régebbi megismerési utakat nem abból a célból mutatom be, hogy azokat a jelenkorban bárkinek is ajánlanám, avégett, hogy magasabb megismeréshez jusson. Ezek az utak múltbeli korszakokhoz tartoznak, sőt, a mi időnkben az ember számára ártalmasak lehetnek, ha valaki tévedésből ezeket önmagán alkalmazza. Hogy tehát minél jobban megérthessük a mai megismerési módszereket, kiragadok két régebbi utat, bemutatom őket, majd leírom azt az utat is, amelyen az embernek a jelenben kell járnia, ha túl akar lépni a pusztán természettudományos megismerés szféráján, amely korunkban érvényesül.

Az ősi megismerési utak sokaságából másokat is kiragadhatnék, de, mint mondtam, közülük csak kettővel fogok foglalkozni. A régebbi utak egyike a jóga útja, amelyre a maga tiszta alakjában keleten léptek egyes emberek az ősi időkben. A jóga-út sokféle fázison ment keresztül, és éppen az, amit nagy értékeként fogok ma említeni önöknek, a későbbi korszakokban lesüllyedt egy teljesen dekadens, zavaros szintre. Úgyhogy a későbbi korokat tárgyaló történésznek az ember számára már valami káros dolognak kell tekintenie mindazt, amit most be fogok mutatni.

Az egymásra következő korokban ugyanis az emberi lény sokféle fejlődésen ment keresztül. A régebbi korszakokban egészen más felelt meg az ember lényének, mint a későbbi korokban. Ami a korábbi időkben helyénvaló megismerési mód lehetett, azt később talán már csak azért alkalmazták, hogy az ember hatalomvágyát szolgálja, egyes személyek hatalomvágyát embertársaikkal szemben. Egyáltalán nem erről volt szó azonban azokban a legrégebbi időkben, amelyek jellemzésére a jógagyakorlatot szeretném leírni.

Miben áll a jóga-út, amit a nagyon régi keleti időkben egyesek műveltek, akik, ha mai kifejezést akarnánk használni, tudósok voltak a magasabb létterületek vonatkozásában? A jóga egyebek mellett a légzésgyakorlatok különös fajtáját jelenti. Kiemelem most a légzésgyakorlatokat azoknak a gyakorlatoknak összességéből, amelyeket a jóga-tanítványnak, vagy a jóga-mesternek, a jóginak végeznie kellett.

Ha manapság megfigyeljük a légzésünket, akkor azt kell mondanunk róla: ez egy olyan folyamat, amely az egészséges emberi szervezetben legnagyobbrészt öntudatlanul zajlik. Valamiképpen már valami betegségfélét kell hordoznunk magunkban, ha érezzük a légzésünket. Azt mondhatjuk: minél magától értetődőbben megy végbe a légzés folyamata bennünk, annál megfelelőbb a mindennapi tudatunk és mindennapi életünk számára. A jógi azonban átalakította a légzésfolyamatot gyakorlatának idejére, amikor olyan megismerő erőket akart mozgósítani, amelyek csak szunnyadnak a mindennapi tudatban. Miért tette ezt? A légzést úgy alakította át, hogy másféle időtartamot használt a belégzéskor, a lélegzet visszatartásakor és a kilégzéskor, mint ahogyan ezt a szokásos légzésnél végezzük. Azért tette ezt, hogy a légzésfolyamatot tudatossá tegye. A szokásos légzésritmus nem tudatos. Az átalakított légzésritmus viszont, amelynek időtartamait az emberi akarat határozza meg, teljesen tudatosan megy végbe. Mi történik ezáltal? Fiziológiailag kell kifejeznünk magunkat, ha be akarunk látni abba, hogy mit ért el a jógi saját légzésfolyamatának e tudatossá tételével.

Amikor belélegzünk, a lélegzet bejut a szervezetünkbe, de a gerincvelő csatornáján keresztül felkerül az emberi agyba is. Ekkor a légzésáramlás ritmusa egyesül azokkal a folyamatokkal, amelyek a gondolati élet anyagi hordozói, vagyis az idegi-érzékszervi rendszer folyamataival. A szokásos gondolkodás működése során tulajdonképpen sohasem puszta idegi-érzékszervi rendszeri folyamatok történnek bennünk, hanem olyan idegi-érzékszervi rendszeri folyamatok, amelyeket mindig átjár a légzésritmusunk is. Mindig fennáll a kapcsolat, az egymásra hatás és harmonizálódás az idegi-érzékszervi rendszer folyamatai és a légzésritmus folyamatai között, amikor az ember gondolkodása zajlik. Amikor a jógi teljesen tudatosan bevitte az átalakított légzésritmusát az idegi-érzékszervi rendszer folyamataiba, olyankor tudata számára is összekapcsolta a légzésritmust a gondolkodási ritmussal, a logikai ritmussal, jobban mondva, a gondolatok logikai összeillesztésével és értelmezésével. Ezáltal megváltoztatta egész gondolati életét. Milyen irányban változtatta meg? Éppen azáltal, hogy a jógi légzése teljesen tudatos lett, a gondolatok mintegy átjárták a szervezetét is, mint ahogy magát a légzését. Úgy fogalmazhatnék: a jógi a légzésáramlásokban vezette tovább a gondolatait, és emberi lényének belső ritmusában élte át önmagát, és megtelt a légzés áramlásaiban élő gondolatokkal. Ilyen módon emelkedett ki a jóga mestere embertársai tömegéből, és közölhetett e tömeggel olyan ismereteket, amelyeket ők maguk nem tudtak volna megszerezni.

Hogy belássunk abba, ami itt tulajdonképpen történt, egy kissé meg kell vizsgálnunk azt a sajátos módot, ahogyan az emberek mindennapi tudatában a régi megismerés végbement.

Ma nagy jelentőséget tulajdonítunk annak, hogy amennyiben kitekintünk a külvilágba, tiszta színeket látunk, amennyiben pedig hangokat hallunk, tiszta hangokat hallunk, és hogy az egyéb érzékeléseket ugyancsak bizonyos tisztaságban fogjuk fel, vagyis egy olyan tisztaságban, ahogyan azokat a puszta érzékelési folyamatok nyújtják számunkra. A régi kultúra emberének tudata számára ez nem így volt. De nem is úgy, hogy a régi kultúra emberei a természetbe mindenfélét bele- fantáziáltak volna, amiként ma tévesen hiszi bizonyos tudományosság. A fantázia nem érvényesült ilyen fokozottan. De az akkori idők emberének egész konstitúciója következtében az ősi kultúra emberisége számára teljesen természetes volt, hogy nem pusztán merő színjelenségeket látnak, nem pusztán merő hangjelenségeket hallanak, és más egyéb tiszta érzéki minőségeket észlelnek a világban, hanem hogy mindenben egyúttal valami lelki-szellemit is tapasztalnak. Így a Napban és a Holdban, a csillagokban, a szélben és az időjárásban, a forrásban és a folyóban, a természet minden területén szellemi-lelkiséget láttak, ahogyan mi manapság puszta színeket látunk, puszta hangokat hallunk, melyeket azután a maguk összefüggéseiben csak a tisztává tett gondolkodás segítségével érthetünk meg.

Ezzel azonban még valami más is adódott a régi emberiség számára. Akkoriban ugyanis nem létezett egy olyannyira erős, bensőleg megszilárdult öntudat, mint amivel ma rendelkezünk. Amikor az ember a környező világ minden dolgában észlelte a szellemi-lelkiséget, akkor saját magát az egész világ részének érezte. Nem különítette el önmagát önálló énként ettől a külvilágtól. Ha erre egy hasonlatot akarnék felhozni, azt mondhatnám: Ha tudata lenne a kezemnek, mit gondolna önmagáról? Azt mondaná, hogy neki nincs önálló léte, hanem létét csakis a szervezetem által kapja. Így a régi ember sem érezte magát önálló lénynek, hanem csak a természet egy tagjának, ezt a természetet azonban átszellemiesítettnek, lélekkel áthatottnak tekintette.

Ebből a szemléletmódból, amit az emberi én önállótlansága okozott, emelte ki magát a jógi. Azáltal, hogy gondolkodását bizonyos fokig összekapcsolta a légzésfolyamattal, amely az ember egész belső lényét kitölti, a jógi eljutott az emberi én valamilyen megragadásához. Ami örökölt tulajdonságaink, neveltetésünk révén számunkra ma magától értetődő, ha már felnőttünk, hogy tudniillik saját magunkat énnek érezzük, azt azokban a régi időkben csak a gyakorlatok kerülő útján lehetett elérnie egyeseknek! Ezáltal persze az ént egészen másként is élte át a régi ember, mint ahogyan azt mi éljük át magunkban.

Teljesen kétféle dolog ugyanis az, hogy az ember magától értetődő átélésben viszonyul-e valamihez - és számunkra az énérzet efféle egyértelmű átélés -, vagy hogy csak ilyen módon, bizonyos megismerési úton jut-e el az átéléshez, amit az ősi keleti kultúrában látunk. Mert abban az időben az ember teljesen együtt élt mindazzal, ami az univerzumban történik, áramlik és szövődik, míg ma - amennyiben az ember már átéli az ént egy bizonyos szinten - többé semmit sem él át az univerzumból. Gyakorlatai által tehát így nyilatkozott meg a jóginak az emberi én, az emberi én mivolta, az ember lelki lénye. És elmondhatjuk: amit ezen a megismerési úton ki lehetett kutatni, az mint kinyilatkoztatás átment az általános kultúra tudatába is, és az ősi korok legfontosabb szellemi alkotásainak tartalmává vált.

Ismét csak egyet emelnék ki a sok közül. A régi Keletről csodálatosan ragyog felénk a gyönyörű ének, a Bhagavad Gíta. A Bhagavad Gítá-ban a legmélyebb emberi költészetből fakadóan nagyszerű módon ábrázolják az emberi énnel kapcsolatos élményeket. Azt ábrázolják - amennyiben az ember az ént átélve megismeri, avagy megismerve átéli -, ahogyan ez az én a világegyetemmel való közösségéhez vezeti az embert, és ahogyan kinyilatkoztatja neki a tulajdonképpeni emberi lényét és összefüggését egy felsőbbrendű világgal, egy szellemi, érzékfeletti léttel. Csodálatos hangon jeleníti meg kimeríthetetlenül ez a mű a saját én átélését a világegyetem iránti odaadásában. Aki elfogulatlan történelemszemlélettel képes elmélyedni ezekben a régi időkben, annak számára világos, hogy a Bhagavad Gíta nagyszerű hangjai abból származtak, ami az ilyen megismerési gyakorlatok által, ahogyan ezeket jellemeztem, átélhető volt.

Egy ilyenfajta megismerési út felelt meg a régi keleti kultúrkorszaknak. Akkoriban általános meggyőződés volt, hogy az embernek bizonyos magányosságba, remeteségbe kell visszahúzódnia, ha kapcsolatba akar kerülni az érzékfeletti világgal. És bizonyos értelemben egyedüllétre, remeteségre ítélte magát az, aki ilyen gyakorlatokat végzett. Mert ezek a gyakorlatok egyfajta érzékenységet váltanak ki az emberből. Túlérzékenynyé teszik a robusztus külvilággal szemben. Ezért az élettől vissza kellett vonulnia. A régi időkben az ilyen magányba vonuló személyek iránt bizalommal viseltettek az emberek, és amit hallottak tőlük, azt megismerési tudásnak tekintették. Mindez azonban a jelenkor kultúrájának többé már nem felel meg. Joggal követeli a mai emberiség, hogy az a személy, akinek tudása felé bizalommal akar fordulni, az benne álljon az élet közepében, tudását a zajló élettel összekapcsolódva szerezze meg, emberi munkával és emberi cselekvéssel, ahogyan azt a kor követelményei megszabják. Egy olyan valakivel, aki visszavonul az élettől, a mai emberek nem éreznek ugyanolyan módon kapcsolatot, mint a régi kultúrkorszakok emberei.

Ha ezt alaposan átgondoljuk, azt kell mondanunk: a mai megismerési útnak másfélének kell lennie. Erről a másféle útról hamarosan beszélni fogok. Előbb azonban elveit tekintve még egy másik utat is bemutatnék, ismét csak a jobb megértés kedvéért, és nem azért, hogy követését a jelenkor emberének valamiképpen ajánlani akarnám, mivelhogy ez is csak a régebbi idők számára volt helyénvaló. Ez pedig az aszkézis útja.

Az aszkézisnek ez az útja azáltal történt, hogy az ember a testi folyamatokat, a test igényeit lecsillapította, lebénította úgy, hogy az emberi test nem azon az erőteljes módon működött, ahogyan a normális életben teszi. Oly módon is visszaszorították a test funkcióit, hogy fájdalmas állapotba hozták az ember külső fizikai szervezetét. Akik ezt az aszketikus utat járták, azokat mindez bizonyos élményekhez vezette, mégpedig megismerési élményekhez. Nyilván nem mondhatjuk, hogy az egészséges emberi szervezet számára - amelynek révén beleszületünk a földi életbe a születés és a halál között - helyes dolog lenne lebénítani a működését, amikor arról van szó, hogy ezt a szervezetet a mindennapi életbe hatékonyan beleállítsuk. Az egészséges szervezet teljesen megfelelő a külső, érzékelhető természet számára, amely az ember születése és halála között mégiscsak az emberi életet hordozza. De emellett éppannyira igaz az, hogy a testük működését visszafogó régi aszkéták eljutottak oda, hogy lelkiségüket tisztán átélték, és lelkiségükkel benne érezték magukat egy szellemi világban.

Éppen azáltal megfelelő ugyanis a fizikai-érzéki testiségünk a születés és a halál közötti élet számára, hogy elrejti előlünk a szellemi világot, amit éppen az aszkéták élményei mutattak meg. A régi aszkéták élménye egyszerűen az volt, hogy a testi funkciók visszafogásával tudatosan léphettek be a szellemi világba. De ez ugyancsak nem út a jelenkor számára. Aki ilyen módon lelassítja, megfékezi a szervezetét, az alkalmatlanná teszi magát az embertársai közötti cselekvésre, és nem kevésbé önmagával szemben is. A mai élet olyan embert igényel, aki törődik magával, megőrzi egészségét, ha pedig az legyengül, akkor megerősíti, és nem olyan embereket, akik az élettől elhúzódnak. Ez utóbbiak nem tudnának bizalmat kivívni maguk iránt, egyszerűen a jelenkor érzülete miatt. Ezért az aszkézis útja, amely a régi korokban még megismeréshez vezetett, már nem járható a mi időnkben.

De mindaz, amit a jóga, mindaz, amit az aszkézis útja az érzékfeletti világról való ismeretként szolgáltatott, ősrégi, hogy úgy mondjam, szent tradíciókban megőrződött, amit ma az emberiség olyan valaminek tekint, ami bizonyos lelki szükségleteket elégít ki. Ám az emberek nincsenek tisztában azzal, hogy amit így hitbeli képzetekként most elfogadnak, azt eredetileg egy valóságos - bár mai korunk számára többé már nem megfelelő - megismerési úton kutatták ki egyes emberek.

A mai megismerési útnak teljesen másmilyennek kell lennie. Láttuk, hogy a jógában bizonyos fokig a légzés kerülő útján kíséreltek meg a gondolkodáshoz eljutni, hogy a gondolkodást másféle módon éljék át, mint ahogyan az a mindennapi életben történik. Mi ezt a légzésen alapuló kerülő utat a már említett okból nem művelhetjük. Ezért kell megpróbálkoznunk azzal, hogy másféle módon jussunk el a gondolkodás átalakításához, hogy ezzel az átalakított gondolkodással azután olyan ismeretekre tegyünk szert, amelyek egyfajta folytatásai a természeti ismereteknek. Ezért, hogy helyesen értsük a dolgokat, ma induljunk ki abból, hogy a gondolkodást nem kerülő úton, a légzés kerülő útján kell kiépítenünk, hanem közvetlen módon, amikor bizonyos gyakorlatok által a gondolkodást belsőleg erőteljesebbé, energikusabbá alakítjuk annál, mint amilyen a szokásos tudatban. A mindennapi tudatban ugyanis az emberre egy inkább passzív gondolkodás jellemző, amely a külső események lefolyásához tartja magát.

Amennyiben egy új érzékfeletti megismerési útra akarunk lépni, akkor először bizonyos könnyen áttekinthető képzeteket kell tudatunk középpontjába helyeznünk. Ekkor megmaradunk a puszta gondolaton belül. Tudom, hogy amit most ábrázolni fogok, egyesek megtalálni vélik a később kialakult jógában, például a Patandzsali-féle jóga-útban. De úgy, ahogyan azt ma kell csinálni, a keleti szellemi iskolázás még nem foglalta magában, és azért nem, mert ha ma valaki jógagyakorlatokat végez, azok másképpen hatnak rá, mint a korábbi korszakok emberére, ama változás miatt, amin azóta az emberi organizmus keresztülment.

A jelenkorban tehát közvetlenül a gondolkodásra építünk, mégpedig úgy, hogy meditációt folytatunk, vagyis hogy hosszabb időn keresztül valamilyen gondolati tartalomra koncentrálunk. Ekkor lelkileg olyasmit végzünk, amit összehasonlíthatunk az izmok megerősítésével. Ha egy izmot folyamatos munkában újra és újra megterhelünk, és most mindegy, hogy az a munka milyen célú és fajtájú, akkor annak meg kell erősödnie. Ugyanezt végezhetjük el a gondolkodással is. Ahelyett, hogy gondolkodásunkkal mindig csak átadjuk magunkat a külső folyamatok menetének, erős akarati erőfeszítéssel saját magunk által kialakított - vagy pedig e terület hozzáértője által megadott - világos képzeteket emelünk tudatunk középpontjába, amelyekben semmiféle olyan emlékezethatásnak nem szabad érvényesülnie, amit ne tudatosítanánk. Kikapcsolunk magunkban minden egyebet, és csak egyetlen tudattartalomra koncentrálunk. Goethe Faust-jából idézve e szavakat: „... bár könnyű ez” - tudniillik annak látszik -, „mégsem megy könnyedén”. (Faust II. rész - Kálnoky László fordítása.) Mert ezt van akinek hetekig, másoknak hónapokig kell folyamatosan végeznie. Ha azután a tudatunk megtanulja azt, hogy ugyanannál a gondolattartalomnál megmaradjon és újra és újra kitartson, miközben e gondolattartalom akár teljesen közömbös számunkra, de minden belső figyelmünket és minden belső átélésünket gondolkodásunk megerősítésére, a gondolati élet lelkileg energikusabbá tételére fordítjuk, akkor végül eljutunk annak a folyamatnak az ellentétéhez, amit a jógi csinált. A gondolkodást ugyanis mi éppenhogy elszakítjuk a légzésfolyamattól.

Ez napjainkban még valami abszurdnak, fantazmagórikusnak tűnik. Amiként tehát a jógi a gondolkodását bizonyos fokig a test benseje felé űzi, hogy testi légzésének ritmusával kösse össze azt, és ily módon énjét, a belső szellemiségét élje át: mi a gondolkodást függetlenítjük a légzésfolyamat maradékától is, amely minden szokásos gondolkodásban öntudatlanul benne él.

A gyakorlatok pontosabb leírását, minden részletükkel, amiket egy szigorúan egzakt rendszernek tartalmaznia kell, megtalálják a könyveimben, A magasabb világok megismerésének útjá-ban, A szellemtudomány körvonalaiban, vagy A lélek rejtélyéről címűben, és egyéb írásaimban.

Ezen a módon tehát az ember fokozatosan eléri, hogy a gondolkodás folyamatát nemcsak kiemeli a légzés folyamatából, hanem teljesen szabaddá teszi azt a testiségtől is. Csak most látjuk be, hogy milyen nagy szolgálatot tett az emberiség úgynevezett materialista, jobban mondva, mechanikus világszemlélete. Ez felhívta a figyelmünket arra, hogy a szokásos gondolkodás a testi folyamatokon alapszik. És éppen ezáltal merülhetett fel az az igény, hogy egy olyan gondolkodást keressünk, amely immár nem a testi folyamatokra épül.

Ezt azonban csak úgy találhatjuk meg, ha szokásos gondolkodásunkat erőteljesebbé tesszük a jelzett módon. Ezzel szert teszünk egy testtől független gondolkodásra, vagyis egy olyan gondolkodásra, amely tisztán a lelki folyamatokban rejlik. Így ami gondolkodásunkban képszerű jellegű volt, arra mint puszta képekre bukkanunk ugyan magunkban, de mint olyan képekre, amelyek önálló, a testiségünktől független életet mutatnak.

Ez az első lépés egy olyan megismerési út felé, amely ma megfelelhet a modern embernek. Ezzel azonban eljutunk egy olyan élményhez is, amely rejtve marad a mindennapi tudat számára. Ahogyan az indiai jógi összekötötte magát gondolkodásában a belső légzésritmussal, és ezáltal a saját szellemi énjével is, amely a légzésritmusban élt, ahogyan tehát ő befelé haladt - mi kifelé haladunk. Ha a logikus gondolkodást elszakítjuk a szervezettől, amivel tulajdonképpen össze van kötve, és ezzel a logikus gondolkodással behatolunk a világ külső ritmusába, akkor azt fogjuk tapasztalni, hogy létezik egy ilyen külső ritmus a világban. Ahogyan a jógi a saját testének belső ritmusát tudatosította, úgy mi szellemi módon egy külső világritmust tudatosítunk.

Képszerűen kifejezve: a mindennapi tudat működésében logikusan összeillesztjük gondolatainkat, de itt a gondolkodást csak, mint eszközt használjuk a külső, érzékelhető világ megismerése céljából. Most viszont a gondolkodást egyfajta zenei elembe vezetjük át, ami azonban teljességgel megismerési közeg. Felismerünk egy ritmust, amely minden dolog alapjaként, mint szellemi ritmus létezik, és behatolunk a világba, amennyiben azt már a szellemben kezdjük észlelni. Ezzel gondolkodásunk az absztrakt, élettelen gondolkodásból,

3ia pusztán képi jellegű gondolkodásból egy önmagában eleven gondolkodássá változik át. Ez az a jelentőségteljes átmenet, amely végrehajtható az absztrakt, pusztán logikus gondolkodástól az élő-eleven gondolkodáshoz, amelyről teljesen az az érzésünk, hogy képes magának realitást teremteni, mint ahogy a növekedési folyamatokat is valami élő-eleven realitásnak tekintjük magunkban.

Ezzel az eleven gondolkodással mélyebben hatolhatunk be a természetbe, mint ahogyan a szokásos gondolkodással módunkban áll. Hogyan lehetséges ez? Egy példán szeretném szemléltetni, amit a mai életből veszek, ámbár ez egy gyakran támadott téma.

Manapság absztrakt gondolatiságunkat például egy magasabb rendű állatra irányítjuk megfigyeléseink és kísérleteink alapján. Ezzel az absztrakt gondolkodással bensőleg képszerűen magunk elé idézzük, hogy milyen a szóban forgó állat szerveinek felépítése, a csontrendszere, az izomrendszere és így tovább, és ahogy az életfolyamatai egymásba átáramolnak. Megcsináljuk tehát ennek az állatnak a gondolati képét. Azután ugyanezzel az absztrakt gondolkodással átmegyünk az emberre, ismét létrehozunk bensőleg egy gondolati képet az emberről is, ugyancsak elképzeljük, ahogy csontrendszerének, izomrendszerének életfolyamatai egymásba áramlanak, és így tovább. Majd külsőleg összehasonlítjuk egymással azt, amit így a gondolati képekben kaptunk az egyik és a másik esetben. Ha darwinisták vagyunk, akkor úgy képzeljük, hogy egy reális-fizikai folyamat során állati elődökből fejlődött ki az ember; ha inkább a spirituális-idealista irány felé hajlunk, akkor egy másféle formában képzeljük el a rokonságot. Ebbe most nem akarok belebocsátkozni. Fontos azonban az, hogy amennyiben kialakítottuk magunknak a képet az állatról, belső gondolati életünkben nem vagyunk képesek átjutni az emberre vonatkozó képhez az absztrakt, élettelen gondolkodásunkkal.

Gondolati életünkkel általában elhatolunk az ember külső-érzéki valóságához, eszméinket, gondolatképeinket az érzéki-fizikai realitások útján szerezzük meg, amelyeket azután összehasonlítunk egymással. Ha viszont kialakítjuk magunkban az élő-eleven gondolkodást, akkor már egy élő-eleven gondolatképet is megformálhatunk magunknak a csontrendszerről, az izomrendszerről, az életfolyamatok egymásba folyásáról az állatban. És mivel gondolatunk most már eleven lett, azért ezt a gondolatot azután bensőleg követhetjük magunkban mint eleven képződményt, és így már magában a gondolatban juthatunk el az ember képéhez. Úgy fogalmaznék: az állatról való gondolatunk kinövi magát, átfejlődik az emberről való gondolatunkká. Hogy itt miként járunk el, arra csak egy példával utalok.

A mágnestűről tudjuk, hogy csak egyetlen irányban marad nyugalomban, tudniillik akkor, ha beáll a Föld mágnesességének észak-déli irányába. Ez az irány elsődleges számára, minden egyéb irányban a mágnestű semlegesen viselkedik. Amit ezen a példán látunk, hasonlóan érvényesül az eleven gondolkodás számára a tér vonatkozásában. Az élő-eleven gondolkodás számára a tér nem valami közömbös egymásmellettiség, amilyen az absztrakt, élettelen gondolkodás számára. Az előbbi a teret belsőleg differenciáltnak tekinti, és megérti például annak jelentőségét, hogy az állatoknál a hátgerinc vonala lényegében vízszintesen húzódik. Ahol nem ezt találjuk, ott éppen a mélyebb törvényszerűségek alapján valami különösen jellemző abnormalitás jelenik meg. De lényegében véve az állatok hátgerincének vonala vízszintesen helyezkedik el, úgy is mondhatnánk, hogy párhuzamos a Föld felszínével. Mármost nem mindegy, hogy a hátgerinc ebbe a térirányba illeszkedik-e bele, vagy pedig függőleges irányt vesz fel, ahová eljut az ember első éveiben. Az élő-eleven gondolkodásban így felismerjük azt is, hogy ha az állat fővonalát függőleges irányba akarnánk hozni, tehát egy másik térirányba akarnánk beállítani, akkor ehhez át kellene formálnunk minden egyéb szervét is. Itt a gondolat egyszerűen attól élő-eleven bennünk, hogy elforgatjuk 90 fokkal az irányt a vízszintestől a függőleges felé. Így jutunk el

-   belső indíttatásból - az állatalaktól az emberalakhoz.

Ezen a módon tovább hatolunk a természeti történések belsejébe, amennyiben először alámerülünk a természeti történések ritmusába, és ezáltal a természetnek alapul szolgáló szellemihez érkezünk el. Saját élő-eleven gondolatainkban valami olyasmire teszünk szert, amivel beleereszkedhetünk a külvilág növekedési és alakulási folyamataiba. Így ismét visszajutunk a lét titkaihoz, ahonnan egykor az emberiség fejlődése során, az éntudat, az énérzés kifejlődése következtében elszakadtunk.

Igen tisztelt hallgatóim! Önök közül mindenki egy nagyon fontos ellenvetést tehetne most. Például azt mondhatnák: bizonyos személyiségeknél találhatunk egy ilyenfajta gondolkodást, amely látszólag élő-eleven volt, de a jelen a maga komoly kutatói szemléletével joggal vetette el ezt az „eleven gondolkodást”, ahogyan az megjelent például a filozófus Schellingnél, vagy a természettudós Okennél. Én is teljesen igazat adok azoknak, akik először is ezt az ellenvetést teszik, mert abban a módban, ahogyan Schelling és Oken a külső folyamatokról és létezőkről nyert kép-eszméket belsőleg elevenné tették, és azokat azután más természeti tényekre és lényekre alkalmazták, hogy úgymond „a természet értelme szerint” lássanak, ebben a módban volt valami nagyon fantasztikus elem, valami olyan, ami eltávolodik a realitástól és amiben nem lüktet benne a valóság. Amíg a megismerési úton az élő-eleven gondolkodással nem haladjuk meg ezeket a vonásokat, addig nem is jutunk el a valóság bizonyosságához ezzel a gondolkodással. Csak ha a gondolatgyakorlatokhoz akaratgyakorlatokat teszünk hozzá, akkor jutunk el oda, hogy az élő-eleven gondolatokban a szellemi valóság hitelességére tegyünk szert.

Az akaratgyakorlatokat a következőképpen jellemezhetjük. Legyünk egyszer teljesen őszinték magunkhoz. A mindennapi életben, ha tíz évet, húsz évet visszatekintünk az időben, azt kell mondanunk magunknak: lelki életünk tulajdonképpeni tartalmában egészen más emberekké lettünk. De úgy lettünk mások, hogy gyerekként is és a későbbi életünkben is többé-kevésbé passzívan adtuk át magunkat az örökölt tulajdonságoknak, a környezetnek, a nevelésnek. Aki el akar jutni a szellemi valóság megismeréséhez, annak azt, amit persze nem a szó teljes értelmében, de mégiscsak nagyobbrészt passzívan élt meg: belső akarati neveléssel, az akarat kiművelésével a saját kezébe kell vennie, ha szabad kissé elnagyoltan kifejeznem magam. A megfelelő belső lelki gyakorlatok leírását megtalálják a már említett könyveimben. Most csak elvileg szeretnék utalni arra, hogy miről is van szó.

Ahogyan már kialakultak bizonyos szokásaink, amelyek tíz évvel ezelőtt talán még nem voltak megtalálhatók bennünk, de amelyeket az élet csak ránk erőszakolt, éppen úgy egy szilárd belső érzület alapján egyebet is tehetünk: mi magunk ilyen vagy olyan jellemtulajdonságokat véshetünk bele magunkba.

Az ilyen tulajdonságok bevésése - amelyek kiformálásán éveken keresztül kell dolgoznunk -, leginkább úgy történik, hogy mind gyakrabban az akaratunk megerősítésére kell összpontosítanunk, amely összefonódik az önfegyelemmel is.

Ha ezen a módon akarati fejlődésünket a saját kezünkbe vesszük, úgy, hogy azt, amit egyébként a világ hatására szoktunk megtenni, részben már saját magunkból kiindulva fogjuk végezni, akkor a meditáció és koncentráció által kialakított élő-eleven gondolataink valami egészen különös dolgot eredményeznek mindabban, amit átélünk. Átéléseinkben ugyanis mindinkább fájdalmas élmények jelennek meg, a lélek belső fájdalomélményei. Alapjában véve senki sem juthat magasabb megismeréshez, ha nem megy keresztül ilyen fájdalom- és szenvedésélményeken. Ezeket a fájdalom- és szenvedésélményeket meg kell élnünk magunkban, és azután le kell győznünk őket, oly módon, hogy az ember mintegy szétfoszlatja, elemészti azokat, és így túljut rajtuk, majd hozzájuk ismét semleges hangulattal viszonyul.

Ami ekkor az emberben történik, azt a következőképpen képzelhetjük el. Nézzék az emberi szemet - amit mondok, azt tudományosan minden részletében ki lehetne fejteni, de most csak általában utalok rá. Amikor a fény, a színek ráhatnak a szemre, akkor a szem fizikai belsejében változások mennek végbe. Ha nem lennénk már annyira erősek - a régebbi emberiség ezeket a változásokat még enyhe fájdalomként élte meg -, akkor ezeket a változásokat a szemben, a fülben mint enyhe fájdalmat kellene átélnünk, ha a fényhez, a színekhez nem semlegesen viszonyulnánk a szervezetünkön keresztül. Lényegében véve minden érzékszervi észlelés a fájdalomra és szenvedésre épül.

Ha tehát az élő-eleven gondolatokkal fájdalmasan, szenvedéstelien áthatjuk egész lelki életünket, azzal a testet is áthatjuk fájdalommal és szenvedéssel, bár nem azon a módon, ahogy az aszkéta tette. Az egészségünk nem károsodik, a testhez a mindennapi élet követelményeinek megfelelően viszonyulunk, de átélünk egy belső, intim fájdalmat és szenvedést a lelkünkben. Összehasonlításul úgy fogalmaznék: aki egy kevéssé megközelíti a magasabb megismerést, az mindig azt fogja mondani önöknek: amit nekem az életsors örömből és élvezetből adott, azt hálásan fogadom a sorstól; ismereteimet azonban annak köszönhetem, hogy szenvedtem, vagyis ismereteimet a fájdalomnak, a szenvedésnek köszönhetem.

Így a megismerést kereső embert az élet bizonyos módon már előkészíti arra, hogy valódi magasabb megismerési útjának egy részét majd a szenvedés és fájdalom legyőzésével kell végigjárnia. Amikor viszont legyőzzük ezt a szenvedést, ezt a fájdalmat, akkor egész lelki lényünket - ha hasonlatképpen használhatom ezt a kifejezést - egyfajta „érzékszervvé” tesszük, tulajdonképpen azt kellene mondanom, hogy szellemszervvé, lélekszervvé. És így most megtanulunk beletekinteni a szellemi világba, éppúgy, ahogy a szokásos érzékszerveinkkel belelátunk és belehallunk a fizikai világba. Ismeretelméleti megfontolásokra ma nem térek ki. Ismerem természetesen azt az ellenvetést, hogy a külső megismerési módokat is meg kell vizsgálni; de ezzel ma nem foglalkozunk. Csak azt akarom mondani, hogy ugyanabban az értelemben, ahogy a mindennapi életben az érzékszervi észlelések a külső-fizikai világról biztosítanak bennünket: a legyőzött lelki szenvedést követően a lélekszerv, szellemszerv révén - amivé mi magunk lelki emberként lettünk - a szellemi világról szerzünk bizonyosságot.

Ellentétben minden régi ködös látnoki tudással, amelyek a múlthoz tartoznak, ezt a látást modern egzakt tisztánlátásnak is nevezhetjük, amivel képesek vagyunk behatolni az ember örök lényébe. Egzakt módon behatolhatunk az emberi halhatatlanság titkaiba. E témát a holnapi előadásra tartogatom, ahol arról fogok beszélni, hogy e világszemlélet milyen sajátos módon közelít az ember lelki kérdéseihez. Ma meg akartam mutatni azt, hogy - ellentétben a régi megismerési utakkal

-   az ember képes eljutni egy modern érzékfeletti megismerési úthoz. A jógi az énhez az emberi lénybe hatolva igyekezett eljutni; mi a világ ritmusához törekszünk kifelé. A régi idők aszkétája a testet visszafogta, ezzel bizonyos fokig a lelki-szellemi átélést is kiszorította, és önmagába húzódott vissza. A modern megismerési út nem hajlik az aszkézisre, eltekint minden önsanyargatástól, és bensőségesen a lelki élet felé fordul. A modern út tehát megengedi, hogy az ember teljesen benne álljon az életben. Az ősi aszkézis és az ősi jóga útja ellenben eltávolította az embert az élettől.

Megkíséreltem tehát ma bemutatni önöknek egy utat, amely azáltal lesz járható számunkra, hogy a lélekben szuny- nyadó megismerő erőket legfőként szellemi-lelki megismerési módon fejlesztjük ki magunkban, amiként egykor már ki voltak fejlődve az emberben.

Így azonban eljutunk oda is - és végezetül erre akarok utalni -, hogy mélyebben látunk bele a természet lényegébe. Az a világszemlélet, amiről itt beszélek, nem áll valamiféle ellentétben a jelenkor természettudományával. Ellenkezőleg: éppen- hogy elismeri a természettudományos kutatás igazi kutatói gondolkodásmódját, és gyakorlatai által kialakítja azt, mint saját emberi képességet.

A mai természettudomány egzaktságot keres, és különösen elégedettnek érzi magát, amikor ezt megoldja azzal, hogy a matematikát a természeti folyamatokra alkalmazza. Miért érzi ezt? Az észleletek - amelyeket az érzékszerveken keresztül a külső természet nyújt a megfigyelés és a kísérlet számára - teljességgel rajtunk kívül vannak. De áthatjuk azokat valamivel, amit a legbensőbb emberi lényünkben dolgozunk ki, áthatjuk azokat a matematikai ismeretekkel. Kant mondását gyakorta emlegetik, de még gyakrabban cselekszik a természettudományosan gondolkodók: „minden valóságos megismerésben csak annyi tudomány van, amennyi matematika van benne”. Egyértelmű ez, ha a szokásos matematikára gondolunk. Ezt az élettelen természeti jelenségekre is alkalmazva ma már egyenesen valami ideált látnak ebben; például a kromoszómákat megszámolják a csírakezdeményben, és elégedettséget éreznek, amikor minden körülöttünk levő dolgot matematikailag írnak le. De miért? Azért, mert a matematikát közvetlen bizonyosságként éljük át a bensőnkben, amit mindenféle jelölésekkel szimbolizálunk ugyan, de nem ezek a jelölések a lényegesek a bizonyosság, az igazság szempontjából. A matematikát ugyanis bensőleg látjuk be és ragadjuk meg, és amit így bensőleg ragadunk meg, azt azután összekapcsoljuk a külsőleg észleltekkel. Ezáltal érzünk kielégülést.

Aki ezt a megismerési folyamatot egészében átlátja, annak azt kell mondania: ismeretelméletileg csakis az elégítheti ki az embert és vezetheti el a tudományhoz, ami valami olyanon alapul, amit az ember valóban bensejének erői által élhet át és tapasztalhat meg. A matematikával behatolhatunk ugyan az élettelen világ tényeibe és alapstruktúráiba, de már legfeljebb csak - hogy úgy mondjam - primitív szinten az élővilágba. Az embernek ellenben szüksége van egy olyan benső szemléletre is, amely éppolyan egzakt, mint a matematikai szemlélet, de amivel a külvilág magasabb működésmódjait ismerheti meg.

A haeckeli iskola egyik legkitűnőbb képviselője kifejezetten elismerte, hogy egészen másféle kutatási és szemléleti módszert kell használnunk, ha a szervetlentől tovább akarunk hatolni a szerveshez a természetben. A szervetlen természet megismerésére jó a matematika, a geometria. A szerves természet, az élővilág megismerése számára azonban még semmink sincs, ha bensőleg csak a háromszög, a kör, az ellipszis fogalmát alakítottuk ki magunkban. Az élő-eleven gondolkodás által így eljutunk annak kimondásához, hogy amire itt szükség van, az nem a szokásos szám- és ábramatematika, hanem egy „magasabb matematika”, egy olyan szemléletmód, amely már minőségi jellegű, amely formálóan tevékeny, és amely - még ha ezzel sokak számára valami teljesen meghökkentőt is mondok, de mégis kimondom - a művészibe nyúlik bele.

Ha egy ilyen matematikával közelítünk olyan régiókhoz, amelyek máskülönben nem nyitják meg magukat előttünk, úgy tovább tágítjuk a természettudományos gondolkodásmódot a biológia területének irányába is. És meg lehetünk győződve arról, hogy egyszer még eljön az a korszak, amikor az emberek azt fogják mondani: korábban joggal hangsúlyozták, hogy a szervetlen természetről csakis annyi tudományra tehetünk szert, amennyire a természethez a legtágabb értelemben véve a matematikával hozzáférhetünk, tudván arról, hogy ez a matematika mennyiségi jellegű. Az életfolyamatok megértéséből viszont csak annyiban fogunk tudományt létrehozni, amennyiben a benső, élőszerű gondolatok kialakítása útján képesek leszünk behatolni azokba egy egzakt tisztánlátás segítségével.

Egyáltalán ne higgyük, hogy ez a modern típusú tisztánlátás ténylegesen éppen a matematikai szemlélethez áll közel. De egykor a modern természet-megismerés e területéről kiindulva fogják igazolva látni az itt említett szellemtudományt, amennyiben belátják, hogy a modern természet-megismerés szelleméből kell a szellem megismerését kialakítanunk. Mert a szellemtudomány nem akar valamilyen ellentétbe kerülni a természettudomány jelentős, nagyszerű eredményeivel. Valami mást kíván megkísérelni.

Ahogyan egy előttünk álló ember külső alakját fizikai érzékszerveinkkel figyeljük meg, a taglejtését, az arcjátékát, szemének jellemző pillantását, ezzel csak az ember külsejéről szerzünk tudomást, ha nem látunk át mindezeken keresztül az illető lelki szférájára is. Hiszen csak ezáltal jelenik meg előttünk az ember egésze. Éppen úgy pusztán csak a világ külső oldalát láthatjuk a természettudomány szemszögéből nézve is, vagyis - ha kifejezhetem magam így - csak a világ külső taglejtését, a világ külső arcjátékát tapasztalhatjuk, ha nem indulunk meg a szellemi úton is. És csakis akkor ismerhetünk meg valamit abból, amivel - mint e világ örök mivoltával - mi magunk rokonok vagyunk, ha a világnak a természeti jelenségekben tükröződő külső oldalán, ezen az „arcjátékon” és „taglejtésen” túllépve behatolunk a világ lelki-szellemi szférájába is.

Erre irányul az a szellemtudományos szemlélet, amelynek módszerét egyelőre csak bevezető módon akartam ma bemutatni önöknek. A szellemtudományos szemlélet nem kíván ellensége lenni a diadalmas modern természettudománynak, hanem teljesen elismeri annak jelentőségét és lényegét, éppen úgy, ahogyan az ember külső alakját is elismerjük. De ahogyan valaki az ember külső alakján áthatolva a lelkiségre tekint, éppen úgy a szellemtudomány is - nem dilettantizmussal és laikusan, hanem a legkomolyabb gondolkodással - előre akar nyomulni a természeti törvényeken, a természeti törvények külsőségén keresztül ahhoz, ami mint lelkiség, mint szellemiség a világ alapjául szolgál. Így ez a szellemtudományos szemlélet nem törekszik valamiféle ellenségeskedésre a természettudománnyal, hanem inkább a lelke, a szelleme szeretne lenni ennek a természettudománynak.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként