Amennyiben az élet rejtélyei magát az emberi lelket is érintik, úgy azokat nem csupán, mint nagy életkérdéseket tartjuk számon, hanem bensőséges értelemben az életünk részévé is válnak, mert az emberi lét boldogságait vagy szenvedéseit okozzák. Ezek nem csupán múlékony boldogságok és szenvedések, hanem olyanok, melyeket egy bizonyos időtartamon át hordoznia kell az embernek életében, és e boldogság- és szenvedésélményeknek megvan az a hatásuk, hogy vagy alkalmassá, vagy alkalmatlanná teszik az embert az élet számára.

Az ember a saját lelkével olyan viszonyban áll, hogy e lélekre és annak szellemi lényegére vonatkozó legfontosabb kérdései valójában nem azért merülnek fel benne, mert valamiképpen kételkedne a saját lénye szellemi-lelki mivoltában. Éppen azáltal, hogy bizonyos vonatkozásban biztos ebben, és hogy ő mint ember a saját valódi jelentőségét, a saját emberi méltóságát e szellemi és lelki mivoltban látja: az a kérdés, hogy lelkének mi a tulajdonképpeni sorsa a világban, jelentős, hatalmas létkérdésként jelenik meg előtte.

A szellemiséget tagadni magában az emberben, ez nyilvánvalóan még a legelszántabb materialistának sem jutna eszébe. A szellemet ő is elismeri, csak éppen fizikai, anyagi folyamatok eredményének tekinti. Aki ilyenféle teória nélkül, egyszerűen lelke mélyebb érzületének szükségletéből teszi fel a kérdést lelki lénye sorsával kapcsolatban, az az életben bizonyos jelenségek, tapasztalatok tömegével találja magát szembe, amelyek éppen azért tűnnek számára rejtélyesnek, mert teljesen tudatában van saját lelki-szellemi életének. És ennek következtében fogja megkérdezni: vajon ez a bennem levő szellemi-lelki élet csak egy múló lehelet, amely kiemelkedett a fizikai létezésből, majd ismét visszahull az egyetemes természeti világba, vagy pedig szellemi-lelki mivoltom összefügg valamilyen szellemi-lelki világgal, ahol szellemi-lelki lényemnek valamiféle örök jelentősége van?

Csak kettőt szeretnék kiragadni lelkiségünk sok élménye közül, amelyek jellemzők az emberre, és amelyek a lélek rejtélyének egyes kérdéseit a szellemi szem elé tárják.

Ezek az élmények talán kevés embert juttatnak el odáig, hogy tudatos, vagy éppen teoretikus módon felvetett lelki kérdésekként fogalmazzák meg őket, de nem is ez a fontos. A fontos az, hogy az ilyen élmények megragadják a tudatalatti vagy öntudatlan lelki régióinkat, oda szilárdan benyomódnak, és onnan azután a tudatba feláramlanak, mint általános lelki hangulatok, nem kevésbé, mint lelki lehangoltságok, vagyis olyan élmények, amelyek vagy bátorrá, erőteljessé tesznek bennünket az életben, vagy éppen csüggedtté, amikor semmi módon nem vagyunk abban a helyzetben, hogy helyesen eltaláljunk az élethez, vagy a számunkra megfelelő módon viszonyuljunk hozzá. Mint említettem, csak két ilyen élményt szeretnék kiemelni.

Az egyikkel elalváskor minden este találkozik az ember lelki szemeivel, amikor mindaz, ami a nappali ébrenlét során felle örvénylik és tevékenykedik lelki átéléseinkben, kioltva alámerül az öntudatlanságba. Amikor azután az ember rátekint erre az élményére, avagy, ahogy a legtöbb emberrel történik, amikor ennek az élménynek az érzéseit már csak öntudatlanul hordozza lelkében, akkor hatalmába keríti őt lelki életének mintegy az ájultsága, a tehetetlensége a külső világfolyamattal szemben. Éppen azért, mert az ember a lelkiségében a maga legértékesebb, legmagasabb rendű oldalát látja - minthogy nem tagadhatja, hogy a szó igazi értelmében szellemi-lelki lény -, belülről rátör a lélek ájultságának érzete. És az ember megkérdezi: vajon az egyetemes természeti történés éppúgy hatalmába keríti-e a lelki élményeinket, amikor az ember a halál kapuját átlépi, mint ahogyan elalváskor is mindannyiszor ezt teszi ez az egyetemes természeti történés a lelki élményeinkkel? - Az egyik élményünk tehát a lelki élet ájultsága.

A másik élmény bizonyos fokig az elsőnek poláris ellentéte. Ezt többé-kevésbé határozottan vagy határozatlanul, tudatosan vagy öntudatlanul akkor éljük át, amikor a felébredés folyamán azzal, amit szellemi-lelkiségünknek érzünk és élünk át, alámerülünk a testiségünkbe, miután esetleg áthaladtunk egy fantasztikus, kaotikus, a valósággal nem egybehangzó álomvilágon. Ekkor érezzük, hogy ez a szellemi-lelkiség megragadja az érzékeinket, és hogy a külvilág és az érzékeink közötti fizikaifiziológiai természetű kölcsönhatások következtében megindul a lelki átélésünk. Érezzük, hogy ez a szellemi-lelkiség egyre inkább beleereszkedik a testiségünkbe, és hogy ezzel a szellemi-lelkiséggel végül megragadjuk akaratunkat, majd éber, tudatos emberré válunk, aki használni kezdi testét, szervezetét.

De amikor így tudatra ébredünk, akkor meg kell állapítanunk: minden anatómia és fiziológia ellenére, amelyek külsőleg nagyszerűen átlátják és leírják a testi funkciókat, belülről tekintve mi emberek a mindennapi tudat révén semmit sem tudunk arról a kölcsönhatásról, ami a szellemi-lelkiségünk és a testi működésünk között áll fenn. Ha szemügyre vesszük a legegyszerűbb testi működést, amely az akaratból indul ki, a kar felemelését, a kéz mozgatását, azt kell mondanunk: mindenekelőtt ott találjuk magunkban ennek a karfelemelésnek, kézmozgatásnak a képzetét, gondolatát. Ahogyan azonban ez a gondolat, ez a képzet leárad a szervezetünkbe, ahogyan beavatkozik az izomrendszerünkbe, ahogyan végül bekövetkezik valami, amit mi mégis csupán megfigyelés által tapasztalunk, ami tehát itt a bensőben tulajdonképpen történik, az rejtve marad mindennapi tudatunk előtt, éppen úgy, ahogy rejtve marad a szellemi-lelkiség abban a csodálatos mechanizmusban is, ami az emberi szemben vagy egyéb érzékszervünkben játszódik le, és amiről a fizika és fiziológia számol be nekünk. Rejtve marad előttünk az a szellemi-lelkiség, amely ezt a nagyszerű mechanizmust beindítja.

Azt kell tehát megállapítanunk, hogy egyfelől a lelki élet ájultsága az, amibe rejtélyként beleütközünk, másfelől pedig rejtélyt jelent számunkra az a sötétség is, amibe szellemi-lelkiségünkkel alámerülünk, amikor a testbe beleáramlani érezzük ezt a szellemi-lelkiséget. Ki kell jelentenünk a következőt, amit a legtöbb ember bizonyára szintén nem tesz meg tudatosan, de érzik magukban lelkük hangulataként: erről a szellemi-lelkiségről, mint teremtő tényezőről semmit sem tudunk a szervezettel való kölcsönhatását tekintve. Éppen ott nem tudunk róla semmit, ahol a fizikai földi életben a maga tulajdonképpeni rendeltetését nyilatkoztatja meg kifelé a létben.

Amit ilyen módon minden ember átél, az valamennyire megváltozott formában átnyúlik a lélektudományba is. Kétségkívül hosszasan beszélhetnénk, ha tudományosan akarnánk fejtegetni azt, ahogyan ezek a rejtélyes kérdések belopóznak a tudományba. De legalábbis - talán bizonyos külsőlegességgel - a következőket fogalmazhatjuk meg.

Egyfelől a tudomány rátekint a lelkiségre és megkérdezi: milyen kölcsönhatásban áll ez a lelkiség a testiséggel, a külső-testi oldallal? Amennyiben pedig, másfelől, rátekint a tudomány a testiségre, mindarra, amit a külső természettudomány erről a testiségről elmondhat, akkor találunk egyeseket - és a pszichológiának ebben a vonatkozásban hosszú története van -, akik azt állítják, hogy a lelkiséget úgy kellene elképzelnünk, mint a testiség tulajdonképpeni ható okát. Mások viszont úgy vélik, hogy a testiséget kellene úgy tekintenünk, mint ami a tulajdonképpeni működő erő, és a lelkiség a testi működésnek csak egy fajtája. E két szemlélet ki nem elégítő voltát az újabb lélekkutatók, vagy lélektudósok átlátták, ezért felállítottak egy furcsa nézetet a pszichofizikai parallelizmusról, amely szerint nem mondható, hogy a test hat a lélekre, sem az, hogy a lélek hat a testre, hanem csak az, hogy a testi folyamatok párhuzamosan haladnak a lelki történésekkel, és a lelki folyamatok a testiekkel. Mindig csak arról beszélhetünk, hogy mely lelki folyamatok kísérik a testieket, és mely testi folyamatok a lelkieket.

De ez a lélektan, egyfelől, maga is tapasztalja a lelki élet ájultságát. Ha vállalkozunk arra, hogy a jelenlegi tudattal vegyük szemügyre ezt a lelki életet, úgy, ahogy az a lélekkutatónak, a pszichológusnak megjelenik, akkor abban valamiféle belső passzivitást fogunk észrevenni, olyasmit, amit semmiképp sem tarthatunk annak, ami hatékonyan belenyúlhatna a test működésébe. Aki a gondolkodás és érzés lelki valóságát

-    az akaratnál az a helyzet, hogy abba nem lehet belelátni, ezért a lélekkutatás nagyjából ugyanazt tartja az akaratról, mint a gondolkodásról és érzésről - a pszichológia eszközeivel nézi, annak a gondolkodás és az érzés erőtlennek tűnik, mert sehol sem találhat bennük valamit, ami valóban hatékonyan nyúlhatna bele a testiségbe. Ekkor a pszichológus a mindennapi tudatot olyannak érzi, amit a lelki élet ájult- ságának, tehetetlenségének nevezhetnénk. Mindenesetre a legkülönbözőbb módokon megkísérelték, hogy a lelki élet tehetetlenségének ezt az érzetét legyőzzék. De a filozófusok vitája, az egyes filozófiai világképek változásai, amelyek az idők folyamán felbukkantak: az emberlény elfogulatlan szemlélője számára ténybeli bizonyítékot szolgáltatnak arra, hogy a mindennapi tudatnak mennyire lehetetlen hozzáférnie ehhez a lelki átéléshez, mert mindenütt ráakaszkodik a lelkiség tehetetlenségének érzése, amit éppen ez a mindennapi tudat tapasztalhat önmagán.

A lelki életnek a mindennapi tudat általi ilyen megfigyelését tekintve itt Bécsben a klasszikus szakirodalmi művek sora látott napvilágot, melyek a filozófiai fejlődésen belül mérföldköveknek mondhatók. Úgy gondolom, jóllehet a legcsekélyebb mértékben sem sorolhatom magam valamiképpen e könyvek tartalmának követői közé, hogy e művek éppen a mindennapi tudat álláspontjáról nézve rendkívül jelentősek. Gondolok itt Richard Wahle A filozófia egésze és a filozófia vége című írására, amelyben azt kívánta bemutatni, hogy a mindennapi tudat tulajdonképpen semmilyen jelentékeny eredményhez nem juthat a lelki élet terén, és hogy fel kell adni azt a próbálkozást, amire a filozófiai kutatás ebben az irányban törekszik a teológiában, fiziológiában, esztétikában és szociálpedagógiában. Majd Wahle e könyv gondolatait még élesebb formában fejtegeti a Szellemi élet mechanizmusa című művében. Azt mondhatjuk: itt egyszer valóban megmutatta valaki, hogy a mindennapi tudat alapjában véve tehetetlen abban, hogy bármit is kimondjon a lelki élet kérdéseivel kapcsolatban. Az én, a lelki egység, mindaz, amit a régebbi pszichológia felvetett, darabokra esik ama kritikában, amit ez a mindennapi tudat önmagával szemben gyakorol.

Másfelől, az újabb időkben érthető módon megkísérelték azt, sőt azt kell mondanom, rákényszerültek arra, hogy a pszichológiában ne közvetlenül keressék a lelkiséget, amellyel szemben a mindennapi tudat olyannyira tehetetlen, hanem a testi jelenségek kerülő útján - amelyek a lelkiségre vezethetők vissza - kutassanak ki valamit arról, amit rendszerint lelki jelenségeknek tartunk. Így keletkezett a kísérleti pszichológia. Ez teljességgel szükségszerű terméke a jelenlegi világszemléletnek és a jelenlegi kutatási módszereknek. És aki azon a talajon áll, ahonnan én is beszélek most önöknek, az e kísérleti pszichológia jogosultságát soha nem fogja tagadni. Talán a részletekben mind a kutatási utak, mind a kutatási eredmények tekintetében nem mindennel fog egészen egyetérteni, de a kísérleti pszichológia vagy lélektan jogosultságát nem szabad tagadnia.

Ezzel felmerül immár a másik lélekrejtély. Ha mégoly sokat is megtudunk arról, ami a kísérleti pszichológia bemutatásában az emberi testtel átélhető, mégis azt kell mondanunk: mindazt, amit ezen a módon a test kerülő útján kikutattak, vagy amit kikutatni véltek a tisztán lelki funkciókról, mégiscsak - ha nem akarjuk félrevezetni magunkat - a test kerülő útján ismerték meg. Mindez azonban egy olyan szférához tartozik, amit halálával átad az ember az egyetemes természettörténésnek, úgyhogy ezen az úton nem sok tapasztalható meg a szellemi-lelkiségről, amelynek sorsa a világban elsőrendű fontosságú számunkra. Azt mondhatjuk tehát, hogy bizonyos mértékig e pszichológia számára is újból felszínre bukkant a lélek nagy rejtélye.

Ismét említek egy újabb lélekkutatót, aki sokáig élt és alkotott Bécsben, és aki mindazok számára felejthetetlen marad, akik valamikor előtte ültek az iskolapadban itt Bécsben, mint én magam is, aki önökhöz beszélek. Ő olyan modern lélekkutató volt, aki a pszichológiáról szóló, de befejezetlenül maradt művének első kötetében kijelentette: Miféle haszonnal járhatna számunkra bármiféle lélektan, amely felvilágosít bennünket arról - történjen ez, teszem hozzá, kísérleti vagy nem-kísérleti úton -, ahogyan a képzetek összekapcsolódnak és szétválnak, ahogyan a figyelem működik bennünk, ahogyan az emlékezet kialakul az életben a születés és a halál között, és így tovább: ha nekünk éppen e pszichológia tudományossága miatt - amely buzgón követni akarja a természettudományt - le kellene mondanunk annak megismeréséről, hogy mi az emberi lélek sorsa azután, amikor az emberi test elemeire esik szét? Ezt, tisztelt hallgatóim, nem valamilyen fantaszta mondta, hanem a szigorú gondolkodó, Franz Brentano, aki a lélektant lényegében véve élete feladatának tekintette, és aki a lélektanban az újabb kor szigorúan természettudományos módszerének megfelelően akart eljárni. Mégis éppen ő a lélek rejtélyének kérdését abban az irányban, amit most érzékeltettem, mint a tudományban is megkerülhetetlen kérdést állította kortársai elé.

Mindebből ma az elfogulatlan embernek le kell vonnia azt a következtetést, hogy az ember kutatásában természettudományos módszerekkel legfeljebb csak addig a pontig juthatunk el, ameddig azokat manapság kidolgozták, ha azonban a szokásos tudattal - ami a természettudomány számára is jogosult, mint ahogyan jogosult a mindennapi élet számára is - közeledünk a lelkiséghez, akkor sehogyan sem fogunk boldogulni ezzel a lelkiséggel. Mivel e belátásnak éppen tudományos alapon kell adódnia az elfogulatlan ember számára, ezért beszélek önöknek egy olyan világszemlélet nézőpontjából, amely nyíltan kijelenti: a lelkiélet nem kutatható ki azokkal a lelkierőkkel, amelyek a szokásos tudatban nyilatkoznak meg, és amelyek a mindennapi életben és a jelenlegi tudományban tevékenyek. Ezért magában a lélekben más erőket kell kifejlesztenünk, olyanokat, amelyek a szokásos, mindennapi tudat számára még többé-kevésbé szunnyadnak a lélekben, vagy, ha egy tudományos kifejezéssel akarnék élni, látensek benne.

Ha helyesen akarunk viszonyulni egy ilyen életfelfogáshoz, akkor kétségtelenül szükségünk lesz valamire, ami ma az emberben - engedjék meg, hogy ezt már most kijelentsem - tulajdonképpen még igen csekély mértékben van jelen. Szükség lesz arra, amit intellektuális szerénységnek nevezhetnék. Az életben el kell jönnie annak a pillanatnak, amikor azt mondja valaki: kis gyermek voltam, akkoriban fejlesztettem ki a lelki életemet, amely akkortájt olyan félhomályos és álomszerű volt bennem, hogy el is felejtettem, mint egy álmot. Csak fokozatosan emelkedett ki ebből az álomszerű gyermeki lelki életből az, ami engem oda vezetett, hogy ma már irányítani tudom magam az életben, hogy gondolataimat, érzésimpulzusaimat, akarati elhatározásaimat beilleszthetem a világ menetébe, hogy dolgozni képes emberré váltam. - A testtel összefonódott gyermeki lelki élet meghatározatlanságából és differenciálatlanságából tehát kialakul egy olyan élményünk, ami a test felserdülésével kifejlődő örökölt tulajdonságainknak köszönhetően jelenik meg bennünk, és ami szokásos nevelésünk révén is a birtokunk lesz.

Aki így intellektuális szerénységgel visszatekint arra, ahogyan kifejlődött a lelke e földi életben, az nem fogja elutasítani, hogy életének egy bizonyos időpontjában így szóljon magához: Miért ne folytatódhatna ez? Azok a lelki erők, amelyek számomra ma a legfontosabbak, amelyekkel tájékozódom az életben, amelyek által dolgozni képes emberré válok, csak szunnyadtak bennem gyermeki létem idején. Miért ne szunnyadhatnának a lelkemben még olyan erők is, amelyeket abból ezután kell kifejlesztenem?

Az embernek el kell jutnia ehhez az intellektuális szerénységből fakadó elhatározáshoz. Azért nevezem ezt intellektuális szerénységnek, mert az ember hajlamos azt mondani: a tudatnak az a formája, amire én mint felnőtt ember valamikor szert tettem, a normális emberek tudatformája. Ami a belső lelki életben másmilyen akarna lenni, mint ez az úgynevezett normális tudat, az vagy ábrándkergetés, vagy hallucináció, vagy vízió, vagy valami efféle. - Az a világszemlélet azonban, amiről itt beszélek, teljesen az egészséges lelki életből indul ki, és ebből az egészséges lelki életből kísérli meg kifejleszteni a lélekben szunnyadó erőket, egyúttal azokat a megismerő erőket is, amelyek azután látóerőkké válnak abban az értelemben, ahogyan tegnap az egzakt látóerőről beszéltem.

Amit itt a léleknek el kell végeznie magán, azt tegnap bizonyos vonatkozásban már jeleztem. Utaltam A magasabb világok megismerésének útja, A szellemtudomány körvonalai, A lélek rejtélyéről című és egyéb könyveimre is. Megtalálhatók ezekben azoknak a lelki gyakorlatoknak a részletei, amelyek az egészséges lelki életből kiindulva a lélek fejlődéséhez vezetnek el, úgyhogy a lélek ténylegesen a szellemi látás egy fajtájához jut el, ami által bepillanthat a szellemi-lelki világba, úgy, ahogyan a szokásos érzékszervekkel a fizikai-érzéki világot érzékelheti.

Az említett könyvekben mindenütt találnak önök egy első részt. Ezt az első részt az általam itt képviselt világszemlélet egynéhány ellenfele is elismeri olyannak, mint ami mindenki számára hasznos lehet. Ez arról szól, hogy bizonyos intellektuális, érzelmi, morális jellegű gyakorlatok révén az ember egy lelki és éppúgy egy testi állapotba hozza magát, de amelynek egészségesnek kell maradnia, és amelyben mindenkor meg kell tudnunk valósítani azt, hogy belsőleg éberek legyünk mindazzal szemben, ami egy beteges lelki életből fakadóan médiumizmushoz, hallucinációkhoz és víziókhoz vezet. Mert mindazt, ami ezekre az utakra terel, a valódi lélektannak el kell utasítania. Víziókhoz éppenhogy nem a lelkiségből fakadóan jut az ember, hanem azáltal, hogy beteges formák találhatók a szervezetén belül. Ugyanez érvényes a médiumizmusra is. Effélékkel semmi dolga nem lehet az egészséges lélektannak és az egészséges lelki fejlődésnek, és mivoltukat az egészséges lélektan nézőpontjából kell megítélni.

Az ellenfelek azonban fantasztikusnak és ártalmasnak találják azokat a gyakorlatokat, amelyek azután ezeknek az előkészítő gyakorlatoknak a folytatásaiként szerepelnek, amelyeknek elő kell hozniuk a lélekből a gondolkodás, érzés és akarat bizonyos erőit, amelyek, ha kifejlődnek, az embert a szellemi világba vezetik be úgy, hogy abban megtanul tájékozódni, és hogy abba az akaratával is képes lesz belépni.

Tegnap némiképp már beszéltem arról, hogy mi modern emberek elsősorban bizonyos gondolatgyakorlatok segítségével érjük el azt, hogy a gondolkodást kihozzuk megszokott állapotából, amiben passzívan adja át magát a külvilág jelenségeinek, illetve annak, ami bensőleg emlékezetként merül fel bennünk, de ami egyúttal a külvilághoz is kapcsolódik. Azáltal jutunk ki ebből a mindennapi gondolkodásból, hogy meditációs gyakorlatokat végzünk komoly, türelmes és határozott módon, és azokat újra és újra megismételjük. Képességüktől függően egyeseknél ez évekig tart, másoknál kevesebb ideig. De amikor elérkezik valaki egy döntő ponthoz, észre fogja venni, hogy gondolkodása abból az állapotból, amit tegnap absztrakt, halott gondolkodásnak neveztem, átváltozik egy bensőleg eleven gondolkodássá, olyan gondolkodássá, amely képes átélni magában a világ ritmusát. Ez a józan világ- és életfelfogás nem arra törekszik, hogy a lélekből víziókat vagy hallucinációkat varázsoljon elő, hanem arra, hogy képzeteinket, gondolatainkat olyan intenzitásban éljük át, ahogyan egyébként csak a külső érzékszervek számára megjelenő dolgokat szoktuk átélni.

Csak őszintén össze kell hasonlítanunk azt az elevenséget, ahogy a színeket tapasztaljuk, amikor szemünkkel a színeket érzékeljük, vagy ahogy a hangokat, amikor a fülünkkel halljuk azokat, a mindennapi tudatban előforduló gondolatok átélésének sápadtságával. Gondolati életünk energikusabbá tétele által, amiről tegnap beszéltem, a puszta képzeteket, a puszta gondolatokat belsőleg fokozatosan annyira intenzívvé tesszük, mint amilyen egyébként csak az érzékszervi észlelésünk. A szellemit megismerni akaró modern ember tehát, amennyiben józan ember is, nem keres feltörő hallucinációkat és víziókat. Inkább teljesen higgadtan úgyszólván az érzékelés ideáljára törekszik - tudniillik annak intenzitását és képszerűségét tekintve - magában a képzeti és gondolati életében is. Ha önök szellemi kutatóként átadják magukat az ilyen meditációknak úgy, ahogy azokat leírtam, akkor nem is fognak valamiképpen függő viszonyba kerülni a tudattalanjuktól vagy tudatalattijuktól, hanem amit itt végrehajtunk - olvassák el a gyakorlatokat, mindegyik olyan jellegű, amit most akarok mondani -, minden tehát, amit a belső lelki életben a gyakorlatok során véghezviszünk, annyira tudatosan, józanul, mondhatnánk úgy is, annyira egzakt módon zajlik, ahogyan egyébként csak a matematikai vagy geometriai műveleteknél szokásos.

Ezért kijelenthetjük: itt nem a régi, ködös tisztánlátással van dolgunk, hanem egy olyan tisztánlátással, amit teljesen tudatos, józan lelki élmények és lelki gyakorlatok által teremtünk meg magunkban. Minden lépésnél a józanság oly módon van jelen, hogy amit az ember ilyenkor átél, és önmagából fakadóan végez, azt azzal hasonlíthatjuk össze, amit egy geometriai probléma közben élünk át magunkban. Máskülönben ez a tevékenységünk nem lesz megfelelő.

Akkor azonban, ha a modern ember kialakít magában egy ilyen gondolati életet, amely energiával teli, amely független a légzéstől, egyáltalán a testiségtől, amely tehát tisztán szellemi-lelki tevékenység, amiről közvetlen észlelés által tudunk, és e gondolkodást nem a testtel hajtjuk végre, hanem a tiszta szellemi-lelkiséggel: csak akkor érzi az ember az ilyen gondolkodás különbségét az absztrakt gondolkodással szemben olyannak, mint az élő különbségét a halottal szemben. Ha egy halott szervezetet hirtelen életre kelni látnánk, ugyanazt éljük át, amikor észleljük magunkban az átmenetet a szokásos absztrakt gondolkodástól az élő-eleven gondolkodásba. Ez az élő-eleven gondolkodás, annak ellenére, hogy szellemi-lelki folyamat, nem olyan egysíkú, nem olyan felületes, mint a szokásos absztrakt gondolkodásunk. Inkább bensőleg gazdag és képszerű. És ezen a képszerűségen fordul meg minden.

A továbbiakban azonban rendkívül sok múlik azon, hogy azt a józanságot, amit a gyakorlatok során tanúsítottunk, kiterjesszük arra a pillanatra is, amikor ez az élő gondolkodás, ez a képlékeny gondolkodás fellép bennünk. Ha ilyenkor átadjuk magunkat ezeknek az általunk kiküzdött képeknek, és azt hisszük, hogy bennük már szellemi jellegű realitásokkal találkozunk, akkor nem vagyunk szellemi kutatók, hanem csupán fantaszták vagyunk. Ennek nem lenne szabad bekövetkeznie, mert ez a modern ember számára nem adhatna semmilyen szilárd alapra épített világszemléletet. Csak akkor helyezkedünk helyes álláspontra ezzel az élménnyel kapcsolatban, ha azt mondjuk: megszereztük ugyan a lelki élet bizonyos tartalmát, de ez a tartalom még csupán valami kép-tartalom, ez a tartalom egyelőre olyan erőkről ad hírt nekünk, amelyek bennünk magunkban működnek, és csak arról tudósít, amire a bensőnkben a saját emberi lényünkkel vagyunk képesek. Vagy ha kifejezetten azt mondjuk: semmiféle külvilágról, de még arról sem, ahogyan megjelenünk a külvilágban, nem ad felvilágosítást nekünk az, amit én rendszerint imaginatív megismerésnek nevezek. Csak akkor helyezkedünk tehát helyes álláspontra ezzel az élménnyel kapcsolatban, ha benne érezzük saját magunkat ebben a kép-létrejövésben, ebben a kép-kialakításban, de egyúttal úgy érezzük, hogy már valamiféle erőként élünk abban. Ekkor valóban az énünkben érezzük magunkat, ekkor szellemi-lelki lényekként már a testen kívül érezzük magunkat - de éppenhogy még csakis az énünkkel van dolgunk, amikor kialakítjuk lényünk benső kép-karakterét.

Csak ha azután megvan a bátorságunk, hogy a gyakorlatokat a következő fokra tovább vezessük, akkor jutunk el a valódi szellemi szemlélethez. E következő lépés már nemcsak az, hogy kifejlesztjük azt a képességet, hogy bizonyos képzeteket tudatunk középpontjába helyezünk - amelyek éppolyan világosan áttekinthetők, mint a geometriai képzetek, amelyekről tudjuk, hogy semmiféle tudattalan elem nem érvényesül bennük -, azért, hogy azokon megerősítsük a lelki erőnket; hanem a következő lépés éppen az lesz, hogy ezeket a képzeteket most megfontoltan és akarattal eltávolítjuk a tudatunkból. Ez pedig mindenképpen nehéz feladat. A mindennapi életben a felejtés nem annyira nehéz, mint ahogyan a mindennapi tudat véli. De ha már az is nagy erőfeszítésbe került, hogy bizonyos képzeteket tudatunk középpontjába helyezzünk - persze anélkül, hogy valamilyen önszuggesztióba esnénk, ez józanságunk miatt nem történhet meg -, akkor még nagyobb erőre van szükségünk, mint amit egyébként a lelki életünkben alkalmazni szoktunk, hogy ezeket a képzeteket a tudatból ismét eltávolítsuk.

Ezt a nagyobb erőt azonban fokozatosan ki kell fejlesztenünk. Ahogy először minden figyelmet, minden belső lelki erőt, lelki tetterőt mozgósítottunk magunkban annak érdekében, hogy a meditációs állapot során egyvalamely képzetnél kitartsunk, most oda kell eljutnunk, hogy az ilyen képzeteket, és általában minden képzetet, megfontolt akarattal eltávolítsunk a tudatunkból. Akaratunk hatására be kell következnie annak, amit úgy nevezhetnénk, hogy „üres tudat”. Hogy mit hívunk „üres tudatnak”, még ha ez csak néhány pillanatig áll is fenn, azt megérthetjük, ha elfogulatlanul elgondoljuk, hogy mi történik a mindennapi tudattal, amikor nélkülözi az érzékszervi benyomásokat és nélkülözi az emlékezet képeit is. Amikor valamilyen történés hatására a külső benyomások és a belső emlékképek megszűnnek az emberben, akkor elalszunk, azaz, tudatunk letompul és elsötétedik. Most azonban ennek az ellenkezőjét kell elérnünk: a teljesen józan, tudatos éberséget, annak ellenére, hogy belső akaratunkkal mindent eltávolítottunk a tudatunkból.

Ha így az ember a lelkét először megerősítette, azután üressé tette, de oly módon, hogy közben tudatát megőrizte, akkor éppen úgy, miként a szemnek megjelennek a színek, a fülnek a hangok: az erre magát előkészítő léleknek megjelenik a szellemi világ. Belenézünk a szellemi világba. Így azt mondhatjuk: az itt említett szellemi kutatás teljesen tisztában van azzal, hogy a mindennapi tudat számára nem elérhető a szellem és a lélek, és a mindennapi tudat helyesen mutat rá arra - mint például Richard Wahle is -, hogy maga a mindennapi tudat egyáltalán nem nyilatkozhat az énről. Mert mindaz a lelki-szellemi, ami a mindennapi tudatban, hogy úgy mondjam, sötétségbe merül a világossággal szemben, és általában csak szavakban beszélnek róla, az csakis akkor jelenik meg számunkra, ha olyan erőket fejlesztünk ki magunkban, amelyek még hiányoznak belőlünk. Éppenhogy az a száraz megismerés, ami a szokásos, a testhez kötött tudatra szűkül le, ösztönöz bennünket arra, hogy olyan erőket fejlesszünk ki magunkban, amelyekkel valóban megragadható a lélek és a szellem.

Emellett azonban még valamit figyelembe kell vennünk, ha ezen az úton egy egészséges, nem pedig beteges lélektanhoz akarunk eljutni. Betegesnek kell tekintenünk a médiumszerű, a vizionáló, a hallucinációs jelenségeket, mert aki beleesik egy ilyen beteges lelki életbe, az az egész lényével fel is oldódik abban. Egy lesz azzal, ami mint beteges lelki élet lép fel benne, legalábbis az ilyen lelki megbetegedés ideje alatt. De nem ez történik, ha az általam megadott gyakorlatokat végzi valaki. Aki ilyen módon válik lélekkutatóvá, az ugyan hátrahagyja a fizikai testét azokkal a képességeivel együtt, amelyeknek jelen kell lenniük a mindennapi gondolkodás során az életben való szokásos tájékozódáskor. Kilép ebből a testből, megtanulja azt, hogy a testtől függetlenül imaginatíven lásson. Kifejleszt egy látó gondolkodást. De egyetlen pillanatra sem oldódik fel teljes mértékben ebben a - ha mondhatom így, amit nem valamiféle önteltségnek kell értenünk - magasabb rendű emberben, hanem mindenkor abban a helyzetben van, hogy ismét éppolyan józanul a testén belül működjön, mint egyébként szokta. Úgyhogy a mindennapi ember a maga egészséges emberi értelmével mindig ott áll bennünk e magasabban fejlett ember mellett, és ez a mindennapi ember a maga egészséges emberi értelmével mindannak józan kritikusa lesz, amihez az a magasabb rendű ember eljut a szellemi látásban.

Ekkor a saját lelki lényünket mindenekelőtt azáltal ragadjuk meg, hogy miután kiképeztük magunkban a képszerű eleven gondolkodást, majd megteremtettük az üres tudatot: megjelenik bennünk egy olyan látvány, amely képek összességeként mindent magában foglal, amit a földi életben véghez vittünk születésünk óta, azóta, hogy beléptünk ebbe a földi létbe. De ez nem úgy megy végbe, ahogy egyébként az emlékezés során történni szokott, amikor az egyes emlékek - maguktól vagy erőfeszítésünkre - fel-felbukkannak, nem így jelenik meg a múltbeli földi életünk a lélek előtt, hanem ezt egy csapásra tekintjük át, mint valami hatalmas tablót, ami azonban nem a térben, hanem az időben áll előttünk. Egyszeriben végigpillantunk egyetlen lelki pillantással az életünkön, de úgy, hogy ezt az életet most beleavatkozni látjuk fizikai testünk növekedési viszonyaiba, erőhatásaiba. Megfigyeljük magunkat, ahogyan ezen a Földön gondolkodó, érző, akaró lényekként léteztünk, de oly módon, hogy a gondolkodást, érzést és akaratot most összesűrűsödve és ugyanakkor beleszerveződve látjuk emberi lényünkbe. Belelátunk a szellemi-lelki életünkbe, ahogyan az közvetlen kapcsolatban áll a testiségünkkel. Felhagyunk így azzal is, hogy filozófiai spekulációkkal derítsük ki, hogyan hat a lélek a testre. Ha rátekintünk a lélekre, azt is észrevesszük, hogy minden egyes pillanatban mindaz, ami nekünk így a tablóban most megjelenik, teljesen egymásba fonódott a fizikai földi életünk során. A részleteket a következő napokban fogom kifejteni.

A következő lépésnek ezután abból kell állnia, hogy míg azokat az erő-képzeteket, amelyeket mi magunk helyeztünk magunkba, eltávolítottuk a tudatunkból, most ezeket a másféle erő-képzeteket egyre inkább megerősítjük. Megerősítjük őket, mivel e gyakorlatokat állandóan folytatjuk, amiként az izmokat erősítjük meg, ha újra és újra megterheljük őket. De miután ezeket az erő-képzeteket tovább erősítjük, eljutunk oda, hogy a lelki életünknek ezt az egész tablóját is, amelyhez mi magunk küzdöttük fel magunkat - a lelki életünknek ezt a tablóját a születésünk és ama pillanat között, ahol most éppen állunk - szintén eltávolítjuk a tudatunkból.

Ez kétségtelenül nagyobb erőfeszítést igényel, mint pusztán a képszerű képzetek eltávolítása, de végül megtörténik. Ha ez sikerül, vagyis ha ezt a saját életet, amit a földi létben a benső életünknek nevezünk, eltávolítjuk a tudatunkból, úgy, hogy most a tudatunk nemcsak a jelenlegi benyomásainkkal szemben lesz üres, hanem üres lesz mindattól is, amit benső- leg mint egy második testben, egy finomabb testben élünk át - amely test azonban növekedési folyamatainkra és az emlékezés folyamatára is hatással van -, amit tehát mi egy finomabb jellegű emberben, úgyszólván egy éterikus emberben, egy igazi érzékfeletti emberben élünk át magunkban: akkor a tudatunk, amely a tényleges ébrenlétben üres lett ugyan, de egy erősebb belső erőt vívott ki magának, most már tovább tekinthet a szellemi világba is.

És ekkor arra esik pillantásunk, ami a saját lelki lényünk volt, mielőtt a szellemi-lelki világból leereszkedtünk a fizikai földi létbe. Ezzel az emberi lélek örökkévalóságára vonatkozó meggyőződést is kiemeljük a pusztán filozófiai spekulációk szférájából. Megtanulunk rátekinteni a tisztán szellemi-lelkiségre, ami mi voltunk a szellemi-lelki világban, mielőtt leereszkedtünk, hogy azután a fogamzás, a magzati élet és a születés által egy fizikai-földi testtel körbevegyük magunkat.

Már ez is mennyire fantasztikusan hangzik a jelenkor egynéhány embere számára - még ha olyanfajta egzakt úton jutunk is el ide, amilyenek csak a matematikai képzetek - , de ennél is különösebbnek fog tűnni az, amit még el kell mondanom, nemcsak a lélekről, amikor az még egy szellemi-lelki léttel rendelkezett, hanem ezeknek az élményeknek a konkrét lefolyásáról. Csak utalásképpen szólhatok ezekről a mai előadásban, a továbbiakat a következő előadásokban fogom részletezni. Amit még meg kell említenem, azt talán a következő módon tehetném érthetővé.

Először is kérdezzük meg: valójában mit látunk akkor, amikor megismerő, felfogó, érzékelő emberként a földi életben kölcsönös viszonyba lépünk a természeti környezetünkkel? Tulajdonképpen csak a külső világot látjuk. Már abból is kitűnik ez, amit ma bevezetésül említettem. Igazából csak a külső világot, a kozmoszt látjuk. Ami a bensőnkben játszódik le, azt csak annyiban látjuk, amennyiben külsővé tesszük a fiziológiában, az anatómiában. Ha mégoly nagyszerű is, a bensőt mégis csak úgy látjuk, amennyiben azt először külsővé tesszük, és azután a vizsgálódásokat oly módon végezzük, ahogyan azokat a külső folyamatok esetében szoktuk.

De teljes sötétség van számunkra azon a területen, amibe a születéskor belemerülünk, és ahol úgy érezzük, hogy szellemi-lelkiségünk beleáramlik testi szerveinkbe. A születés és a halál között a mindennapi életben alapjában véve csak azt látjuk, ami rajtunk kívül található. Közvetlen szemlélés által nem tudunk bepillantani az ember bensejébe, és látni azt, ahogyan a szellemi-lelkiség behatol a testi szervekbe. Aki azonban a szellemi szemléletmód álláspontjáról, ahogyan azt kidolgoztam, képes elfogulatlan kutatással egy kevéssé rátekinteni az életre, az a következőket állapítja meg. Azt fogja mondani: nagyszerű és óriási már a külső látvány is, vannak törvényszerűségek, melyeket felderítünk a csillagok külső világában, vagy a Nap külső világában, ami fényt és meleget küld felénk. Nagyszerű és hatalmas az, amit átélünk akkor, ha vagy csak szemlélődünk, de teljes emberként éljük át ezt a szemlélődést, vagy tudományosan kutatjuk azt, ami a törvényszerűségekben rejlik, ahogyan a Nap a fényt és a meleget küldi ide és elővarázsolja a növények zöldjét. Nagyszerű és csodálatos mindez. De ha bele tudnánk látni az emberi szív működésébe, úgy ennek a szívnek a belső törvényszerűsége még nagyszerűbbnek és hatalmasabbnak mutatkozna, mint az, amit külsőleg pillanthatunk meg.

Ezt megsejtheti az ember a mindennapi tudatával is. De az a tudomány, amely egzakt tisztánlátáson alapul, mindezt valódi kutatási eredménnyé teheti. Például azt mondhatja: nagynak és kiterjedtnek látjuk a mozgásokat a légkörben; és az a cél lebeg a tudomány előtt, hogy itt is betekintést nyerjen egyre nagyobb és átfogóbb törvényszerűségekbe. De ennél még nagyszerűbb az, ami az emberi tüdő felépítésében és funkcióiban található és történik. Nem a méreten múlik a dolog. Az ember egy kis világ a naggyal szemben. Már Schiller leírta: „A térben, barátom, nem lakozik a fennkölt.” - A legmagasabb rendűre gondolt. Ezt a legmagasabb rendűt kezdetben úgy élhetjük át, ha magában az emberi organizációban éljük át.

Ezt a születés és a halál között nem deríti fel az ember a mindennapi tudatával. De abban a létben, amelyben mi akkor vagyunk, mielőtt még egyesültünk volna a testi létezéssel, tehát a szellemi-lelki létben, egy szellemi-lelki környezetben ennek éppen a fordítottja történik. Ahogyan itt a Földön sötétben van számunkra az ember belső világa, és világos és hangokkal teli a kozmosz külső világa, úgy a tisztán szellemi-lelki létben, a földi megtestesülésünk előtt, sötétben van számunkra a külső kozmikus világ, és ami akkor a mi világunk, az az emberi benső világa. Akkor belelátunk az emberi bensőbe! És valóban, ez ott nem halványabban és erőtlenebbül jelenik meg számunkra annál, mint ahogy a külső kozmosz jelenik meg, amikor földi létezésünk idején fizikai szemeinkkel rápillantunk. Ott mint „külvilágra” a mi emberi bensőnk törvényeire, a szellemi-lelki emberi bensőnkre irányulunk, és előkészítjük magunkat arra, hogy majd testi funkcióink belső működtetői legyünk a szellemi-lelkiségben, működtetői annak, amik a születés és a halál között vagyunk. Ott a születés és a halál közötti eljövendő életünk nyitottan fekszik előttünk, elénk tárul mint valami világ, mielőtt leereszkednénk a fizikai-földi létbe.

Tisztelt hallgatóim! Ez nem spekuláció. Ez egy közvetlen szemlélet, ami az egzakt tisztánlátás előtt jelenik meg. Ez olyan valami, ami ennek az egzakt tisztánlátásnak a nézőpontjából egy darabon bevezet bennünket abba, amit az ember örök lénye és a születés és a halál közötti élet összefüggésének nevezhetünk. Az embernek ez az örök lénye számunkra rejtve marad a születés és a halál között, és itt csak akkor fénylik fel előttünk, ha képesek vagyunk rátekinteni az ember még megtestesületlen állapotára. De ezzel felfedezzük magának az emberi örökkévalóságnak az egyik szakaszát is. Az emberi örökkévalóság e szakasza számára nincs is szavunk a jelenkori nyelvben. Joggal beszélünk halhatatlanságról. De beszélnünk kellene a születetlenségről is. Mert most mindenekelőtt ezt tapasztaljuk meg közvetlen ismeretként.

Ez az egyik oldala az egzakt tisztánlátásnak, az egyik oldala az emberi örökkévalóságnak, az emberi lelki élet nagy rejtélyes kérdésének, és ezzel a pszichológia legmagasabb rendű problémájának általában. A másik oldal úgy adódik, ha azokat a másik fajta gyakorlatokat végezzük, amelyeket tegnap, mint akarati gyakorlatokat jellemeztem, és amelyek segítségével az akaratunkat annyira kezünkbe vesszük, hogy ezt az akaratot megtanuljuk a testtől függetlenül használni. Említettem, hogy ezek a gyakorlatok oda vezetnek, hogy a lelken belül fájdalmat és szenvedést kell legyőznünk, azért, hogy a lelkünket egészen, nem szó szerint értve, „érzékszervvé” tegyük, szó szerint értve pedig, a szellemi szemlélet szervévé, hogy a szellemiről ne csak tudjunk, hanem valódi bizonyosságként tapasztaljuk meg.

Ha azonban ezen a módon a testünkön kívül nemcsak a gondolatainkkal, hanem magával az akaratunkkal, tehát az egész emberi lényünkkel is elsajátítjuk a testtől független átélést, akkor a lélek szemlélete elé lép a halál képe, olyan módon, hogy most tudjuk: amit átélünk, az a test nélkül történik mind a gondolkodásban, mind az akaratban, mind pedig abban, ami ezek között található, azaz az érzésben. Ebben a képszerű-szemléletes látásmódban megtanulunk a test nélkül élni. És ekkor feltárul előttünk az, hogy az ember átmegy a halál kapuján, hogy a testet a valóságban is nélkülözheti, és hogy áthaladva a halál kapuján ismét abba a szellemi-lelki szférába kerül, ahonnan leereszkedett ebbe a testiségbe. Nem puszta filozófiai nézetté, hanem közvetlen szemléletté válik számunkra az, ami bennünk, mint örök és halhatatlan él. Így az akarat kiképzésével az örökkévalóság másik szakaszát, a halhatatlanságot ragadjuk meg a lelki szemléletünk által, éppúgy, ahogy a születetlenséget a gondolat kiképzése útján ragadtuk meg.

Amikor azonban a lélek ily módon szellemi szervvé lesz bennünk, akkor az valóban olyan, mintha - egy alacsonyabb szférából véve példát - egy vakon született embert megoperáltak volna. A vakon született ember eddig megszokta, hogy ami a látók számára színes világ, azt ő csak tapintással érzékelje. Valami egészen új tárul elébe, amikor megoperálják. Ugyanaz a világ, amiben korábban élt, számára most másféle lesz. Így válik a környező világ valami mássá annak, akinek lelki szemei a leírt módon megnyílnak. Ma csak egyetlen vonatkozást akarok kiemelni abban a tekintetben, hogy a világ másmilyenné lesz.

A meg nem nyílt lelki szemünk állapotában azt látjuk az életben, hogy például él egy ember, aki először megteszi gyermekkorának első lépéseit, majd felnő, és életének egyik sorsszerű eseményéhez érkezik el: találkozik egy másik emberrel. A lelkek úgy kapcsolódnak össze, hogy két ember a lelkeik találkozásával összefűzi a sorsát, életútjukat pedig azontúl együtt járják. Csak egyetlen dolgot akarok, mint mondtam, kiragadni. A mindennapi tudatban arra vagyunk utalva, hogy az élet eseményeit véletlenségek összességének tekintsük, és többé-kevésbé véletlennek vegyük azt is, amikor bekövetkezik egy ilyen sorsesemény, a másik emberrel való találkozásunk. Csak kevesek, mint például Goethe barátja, Knebel tesznek szert - bizonyos fokig már életkoruknál fogva is - valamilyen belső életbölcsességre. Ő mondta egyszer barátjának, Goethének: Ha előrehaladottabb korban visszatekintünk életünk egyes lépéseire, akkor azokat olyannak találjuk, mintha tervszerűen elrendezettek lennének, úgyhogy minden már eleve valamilyen csírát magában rejtőnek tűnik, miáltal a továbbiak úgy alakulnak, hogy belső szükségszerűséggel vezetik el az embert oda, ami azután sorseseményként elé áll. - A megnyílt lelki szemeink számára csakugyan feltárul előttünk az életünk, amely úgy viszonyul ahhoz az élethez, amit az ember meg nem nyílt szemekkel lát, mint ahogy a színes világ viszonyul a vak ember pusztán tapintással érzékelt világához.

Így nyomon követhetjük, ahogyan kifejlődnek a gyermek első lépései a gyermeki lelki életből, a rokonszenv és ellenszenv váltakozásából, és ahogyan azután legbelső lényéből előtörve maga az ember kezdi irányítani lépéseit belső törekvéseiből fakadóan, és elvezeti saját magát a sorseseményhez. Ez a józan életmegfigyelés. Ha így tekintünk az életre, akkor az olyanként mutatkozik számunkra, ahogyan egy aggastyán életét nézzük. Nem fogjuk ugyanis azt mondani, hogy az aggastyán élete „önmagában áll”, hanem logikusan visszavezethetjük az aggastyán életét gyermekkorára, és éppen az ő sajátosságai révén fogjuk visszavezetni azt a gyermek életére.

Amit az aggastyán életével kapcsolatban elvégez a puszta logika, azt teszi az emberi élet tekintetében az egzakt tisztánlátás segítségével történő szemlélet. Ha az ember életét, amely a legmélyebbről feltörő lelki törekvéseiből fejlődik ki, valóban látjuk már, akkor azt látó módon visszafelé is követhetjük. És akkor eljutunk a korábbi földi életekhez, amelyekben éppen az készült elő, ami most a jelenben lelki törekvésként nyilatkozik meg valakiben, és ami azután az egyes cselekvésekhez vezeti az embert.

Ma csak jelezni tudtam, hogy nem valamiféle fantazmagória, hanem egy teljesen egzakt út vezet el bennünket egy ilyen átfogó életszemlélethez, amely a fejlett lélektan segítségével ténylegesen behatolhat az emberlény örök részébe. Akkor azonban e talajon - amely persze egyeseknek még absztraktnak tűnhet - kiemelkedik előttünk valami, ami most már bizonyossággá is válik, egy olyan valami, ami a jelenkorban számunkra, modern emberek számára alkalmas megismerésből fakad, és nyújt megismerési alapot egy igazi benső vallásosság, egy valódi benső vallásos élet számára.

Aki egyszer belátta, és ezt a kifejezést most teljesen szó szerint is értem, aki tehát látta, ahogy az egyes lélek a testtől elszakad, hogy egy szellemi-lelki birodalomba belépjen, az másképp tekint az emberek közötti kapcsolatokra is. Érzületében átalakulva megfigyeli, hogy az emberek között hogyan keletkeznek barátságok, a szereteten alapuló kapcsolatok és egyéb közösségi viszonyok. Nyomon követi, ahogy a lélek a lélekhez eltalál a családból, vagy más közösségből elindulva, ahogy a külső együttlét a lelki közösséget, a lelki egymáshoz tartozást és egymásban-élést közvetíti. Tudja, hogy amiként az egyes lélekről lehull a test, úgy a földi külsőségek és események is leválnak a barátságokról, a szeretet-kapcsolatokról, és látja, hogy ami ezekben embertől emberig lelkivé lett, az folytatódik a szellemi-lelki világban, ahol mindez szellemileg-lelkileg átélhetővé válik.

És ezután elmondhatjuk, most már a megismerés alapján és nem hitbeli alapon: amikor az emberek a halál kapuját átlépik, ismét találkoznak egymással. Ahogyan a szellemi világban a test, mint akadály eltűnik a szellemiség szemlélése elől, úgy foszlik szét minden akadály a barátságok és a szeretet előtt is a szellemi létben. Az emberek ott közelebb vannak egymáshoz, mint a testiség világában.

Egy bizonyos megismerés - amely még absztraktnak tűnhet ugyan az igazi pszichológia tekintetében - bontakozik ki előttünk ebben a vallási érzésben, ebben a vallási szemléletben, anélkül, hogy az a világszemlélet, amelynek talajáról itt beszélek, bármiféle vallási tant meg akarna sérteni. Ez a világszemlélet toleráns, minden egyes vallási nézetet teljesen elismer a maga értékében, ezt gyakorlatilag is kifejezve. De ugyanakkor, mint a vallási élet segítője: megismerési megalapozást akar nyújtani e vallási élet számára.

Ezzel csak néhány alapvető mozzanatot akartam ma bemutatni egy modern, szellemi beállítottságú világszemlélet viszonyáról a pszichológiához. Talán jobban is tudom, mint egynéhány ellenfél, hogy manapság mi minden ellenvetés tehető egy ilyen világszemlélet kezdeteinek kifejtésekor. De meggyőződésem, hogy egy ilyenfajta pszichológia iránti vágy, még ha egészen a tudattalanban is, ma számtalan embernél megtalálható. Ezért újra és újra ki kell mondanunk: ahogy nem kell festőnek lenni ahhoz, hogy valaki egy kép szépségét élvezni tudja, úgy nem kell szellemi kutatónak lenni ahhoz - jóllehet egy bizonyos fokig lehet valaki az -, hogy megvizsgálhassa, vajon igaz-e, amit itt mondok. Ahogy egy kép szépségét is élvezhetjük, anélkül, hogy festők volnánk, úgy a szokásos, egészséges emberi értelemmel is be lehet látni azt, amit a lélek szellemi kutatója mond.

Hogy ez belátható, annál inkább megerősítve látom, amikor azt tapasztalom, hogy az emberek mennyire szomjaznak a pszichológiában az élet nagy létkérdéseiben való elmélyülésre a lélekre vonatkozóan; vagy amikor azt tapasztalom, hogy az, amit az itt felvázolt modern világszemlélettel kísérelünk meg, ma számtalan ember valódi törekvésével esik egybe, még ha ezt nem is tudatosítják mindennapi tudatukban; és hogy mindez igen sok ember fájdalmát, szenvedését, hiányérzetét okozza, kívánságát fejezi ki, mindazokét, akik komolyan gondolják, hogy meg kell találnunk az előrevivő erőket a jelenünkben fennálló oly sok visszahúzó erővel szemben.

Ma mindenkinek, aki egy korszerű világszemlélet nevében akar megszólalni, tudatosítania kell magában, hogy összhangban kell beszélnie, gondolkodnia és akarnia azzal, amire ez az olyannyira komoly kor szólítja fel a lelkeket, jóllehet sokszor csak öntudatlanul. És úgy vélem - engedjék meg, hogy ezzel fejezzem be mondandómat -, valóban egybeesnek sokak törekvésével az olyanfajta világszemléleti felvetések, amiket ma előadtam, mivelhogy ezekre szükségünk van, mint szellemi tartalomra, mint eleven szellemi életre a jelen és a legközelebbi jövő érdekében.