"Minden kétség, minden kérdés egy kifinomult lidércnyomás. Fojtogatás kifinomult formában. A Szfinx a kétség felhozója, a kérdésekkel kínzó - luciferi alak."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



A nyugati és a keleti világ különbözősége (5)

4. Antropozófia és világfejlődés (Földrajzi nézőpontból)

[Keleten a szellemi létet tekintik valóságnak és a fizikai világot majának, illúziónak. Nyugaton a fizikai világ a valóság és a szellemit tartják majának, nem valóságosnak. Amikor a múltban az ember a szellemi világgal közvetlen kapcsolatban állt, akkor a belső szellemi élete is valóságosnak számított, de a szellemi világ függésben tartotta, ezért nem volt szabad. Amikor a jelenben az ember a külső, fizikai világra irányul, akkor fogalmai, képzetei nem jelentenek számára kényszerítő valóságot, ezért lehet szabad. A Kelet ösztönös szellemi látása épp olyan egyoldalúság, mint a Nyugat materializmusa. A Nyugat és a Kelet impulzusa Közép-Európában találkozik, itt készül elő egy harmadik, újszerű szellemi világszemlélet.]

Bécs, 1922. június 4.

Ahogyan leírhatjuk a Föld viszonyait a fizikai földrajz elve alapján, úgy a Földön ható, ezekben az előadásokban már többé-kevésbé jellemzett szellemi impulzusok is jól leírhatók egyfajta szellemi földrajzban, különösen az emberiség szellemi életében megjelenő keleti és nyugati impulzusok együtthatása, ezeknek mindenfajta különbözőségével együtt. Amit szándékomban áll ezzel kapcsolatban ma elmondani, az mindenesetre csak egészen vázlatos lehet; inkább csak arról van szó, hogy további szempontot találjunk különféle jelenségek irányában, melyeket korábban már jellemeztem, semmint hogy valami egészen részletes ábrázolást adjak.

A Kelet Nyugathoz való viszonyáról gyakran mondják azt a szimbolikus kifejezést, hogy a fény kelet felől jön. Kelet felé tekintve a nyugati ember, általában az újabb civilizáció embere egy álomszerű szellemi életet figyelhet meg. A modern szellemi élet jellemzőjével ellentétben az élesen körvonalazott, az éles határvonalú fogalmak alól, az olyan fogalmak alól, amelyek szigorúan a külső megfigyelésen alapulnak, álomszerűen kivonják magukat a Kelet rendkívül mozgékony, hullámzó képzetei, amelyek közvetlenül nem is a külső világot akarják kifejezni éles kontúrokkal. Itt azért meg kell említenem, hogy ebből az álomszerű szellemi életből, amely a legnagyszerűbb költeményekben, a Védák-ban öltött alakot, utóbb kifejlődtek egy átfogó filozófia, a védanta filozófia határozottabb körvonalú fogalmai, de ezeket a fogalmakat sem a külső tények összehasonlításából, nem analízisből nyerték. Ezek a fogalmak szintén a belsőleg átélt, a belsőleg megragadott szellemi életből születtek meg.

Ha azonban ez az álomszerű szellemi élet hat ránk, ha egy bizonyos belső szeretettel átadjuk magunkat ennek a szellemi életnek, és először nem arra figyelünk, hogy mennyire erősen különbözik a miénktől, akkor egy sajátos benyomásunk támad. Ennél a szellemi életnél ugyanis, ha különböző konfigurációiban teljes terjedelmében engedjük a lelkünkre hatni, mi nem tudunk megmaradni. Egyszerűen nem tudjuk befogadni azokat a képzeteket, eszméket, amelyeket itt kapunk. Amikor ilyen képzetekkel, ilyen eszmékkel találkozunk, jöjjenek azok a Kelet költészetéből vagy filozófiájából, e költészet, e filozófia valamelyik formájából, amelyek mint ősi dolgok Keleten a mai napig megőrződtek, akkor megjelenik bennünk egy belső szellemi szükséglet, hogy túlmenjünk ezeken a képeken, ezeken az eszméken és képzeteken.

Lelki pillantásunk előtt viszont felsejlik ekkor valami. Amikor felbukkan előttünk egy ilyen keleti eszme arról a viszonyról, ahogy az ember a természet és a világ titkához, titokzatos működéséhez közeledik, olyankor nem is történhet velünk más - ha egy képben akarjuk megfogalmazni -, minthogy szellemileg kisarjadni látunk valamit, ami Keleten is szimbólum az ilyenféle eszmeiség számára: a lótuszvirágot, ahogyan a leveleivel körülöleli azt, aminek titokzatosan elrejtve kell maradnia. És ha némi szeretettel elmélyedünk ezekben a sokféleképpen mozgékony fogalmakban, olyan fogalmakban, amelyek inkább csak arra alkalmasak, hogy a külső dolgokat finoman érintsék és mintegy ködpáraként körülvegyék, semmint hogy azokat éles kontúrokban ragadják meg, és ha magunkat e fogalmak szerteágazódásába, éppígy az egymásba fonódottságukba belehelyezzük, akkor a lelkünk előtt kibontakozik a Kelet változatos, gazdag vegetációja, mindazzal együtt, amit azután az emberi kéz, az emberi szellem és kultúra kőből és egyéb munkatárgyakból létrehozott eme elmosódó, szétágazó fogalmak alapján. Azt mondhatjuk: ha elmerülünk ezekben a képzetekben és fogalmakban, akkor egy olyan természetet látunk magunk előtt kibontakozni, amely a maga létezésében, a maga egész sokféleségében, fantáziateljes működésében hasonlít ahhoz, amit a lélek él át e keleti szellemi alkotásmód fogalmaiban és képzeteiben.

Semmilyen külső ösztönzést nem találunk arra, hogy ebből a szellemi alkotásmódból átlépjünk egy „tárgyilagos természet-megfigyelésbe”, de úgy tűnik, hogy magukban e keleti képzetekben és fogalmakban egy olyan impulzus rejlik, hogy őket ne csak egyszerűen befogadjuk, hanem alkalmazzuk is a külső világra. Egy európainak talán az az érzése támadhat, hogy ebből nem lehet mindent a külső világra alkalmazni - éppen az elmosódottsága, a gyakran fantasztikusan megjelenő jellege miatt -, ezért megkérdezheti: hogyan követhetnénk élesen körvonalazott fogalmakkal ezeket a hullámzó, sokféle formában gyorsan, változóan megjelenő „felhőalakzatokat”? Az ilyen alakzatokat azonban követnie kell az embernek a természet működésére vonatkozóan, ha meg akarja figyelni ezt a működést közvetlen megnyilatkozásaiban, ahogyan megjelenik az emberi értelem és az emberi lélek előtt.

Miért van ez így? Számomra úgy tűnik, semmilyen más okot nem adhatunk meg erre, mint azt, hogy abban, ami e keleti szellemi alkotásmódból áthangzik hozzánk, egyszerűen benne él egy alkotóelem, amiből az egykor közvetlenül kifejlődött.

Abban az időben ugyanis, amikor a keleti ember létrehozta világszemléletének legnagyszerűbb műveit - amelyek azután meglehetősen dekadens állapotban maradtak az utódokra -, még odaadó szeretettel alkotott mindent. Eszméinek, fogalmainak mindegyikében, illetve képeiben a szeretet élt, a szere- tetet érezzük ezekben az eszmékben, ezekben a fogalmakban és képekben. A szeretet ki akar áradni a tárgyakra. És a szeretet természetes módon árad ki és odavarázsolja lelki szemeink elé azt, amit a keleti ember szimbólumokban is megjelenített, amikor ki akarta fejezni, amit a dolgokban szelleminek érzett, belsőleg értve meg azt, ami érzékfelettien működik. Nyilvánvalóan ezzel nem azt állítom, hogy egy ilyenfajta szellemi beállítottság, mintegy az egész Földre kiterjedve, ma a világfejlődésnek maradéktalanul hasznára válna. De mivel a Földnek egy pontján valamikor megjelent és sokszorosan kiárasztotta hatását a földi élet egyéb területeire, azért azt éppen egy olyan korban, ahol ki kell alakulnia az emberek közötti megértésnek, elfogulatlanul kellene szemügyre vennünk.

Állítsuk oda ezzel szemben azt, ami nyilvánvalóan nem kevesebb jogosultsággal, de egészen másféle alakban sajátos szemléletként kifejlődött nyugati irányban. Mi ebben a vonatkozásban teljességgel a Nyugathoz tartozunk. Nyugaton azt látjuk, hogy eszménynek tekintik azt, hogy az ember kifejezetten visszahúzódjon az elől, amit érzékszerveink közvetlenül megfigyelnek, ami tehát kiterjeszkedik kint a térben és kiterjed az időben, és hogy mindazt, ami a természetben megmutatkozik számunkra, és aminek a világ titkához kellene elvezetnie. A nyugati ember a térbeli helyzet szerint, a mozgás szerint, a mérték és súly szerint vizsgál, és hogy ami közvetlenül megjelenik a szem számára, azt szétszabdalják, mikroszkóp alá helyezik, majd olyan képzeteket alkotnak róla, amelyek éppen csak a mikroszkóp alatt adódhattak.

Egyszer képzeljük oda magunkat igazán a laboratóriumainkba: ahogy ott olyan fogalmakkal vértezzük fel magunkat, amelyeket a közvetlen megfigyeléstől alapjában véve egészen eltávolodva alakítottunk ki. Hogyan tárgyaljuk ma például a világon szétsugárzó fényt? Elvont fogalmakkal tárgyaljuk. Ezekre persze szükségünk van, különben semmit sem érthetnénk meg. De amit értelmi munkálkodásunk során kigondolunk a fényről, a színekről sokféleképpen megfogalmazva, az egészen távol esik attól, amivel az erdőn és a mezőn találkozunk, amikor a felhőalakzatokban, vagy a Napra tekintünk. Azt mondhatjuk: amit mérleg, mérőrúd, a legkülönfélébb számolóeszközök stb. segítségével kidolgozunk az élesen körülhatárolt fogalmainkban - ami persze elvezet bennünket a természeti létezés bizonyos mélységeibe, és némely rejtélyt megold -, az először egyáltalán nem juttat bennünket a közvetlen természet-megfigyelés közelébe. Jól mondjuk, hogy az ember fordítsa figyelmét az érzékszervi megfigyelésre, azután az érzékszervi megfigyelésből kísérelje meg kialakítani világszemléletét. De lényegében véve a legkevésbé sem ez a helyzet. Amit tudományos világképként felépítünk magunknak, az egészen messze van attól, amit az érzékszervek közvetlenül megfigyelnek.

Tulajdonképpen ki kell mondanunk valamit. Miután elsajátítottuk tudományunk ismereteit, amivel talán jelenlegi természettudományunk legszebb gyümölcseit is megszerezzük: ahhoz, hogy megalapozhassuk megismerésünket, valamit át kell állítanunk a lelkünkben, ha ismét a természet felé akarunk fordulni. Ha botanikusok vagyunk, és sokat használtuk a mikroszkópot, megismertük a sejtek életét, képzeteket alkottunk magunknak a mai mindent részekre szedő módszer alapján, akkor valamit át kell alakítanunk a lelkünkben, hogy ismét szeretettel tudjunk odafordulni az előttünk virágzó és zöldellő növényvilág felé. Ha elvont természettudományos képzetet alakítottunk ki az állat és az ember felépítéséről: valamit itt is vissza kell állítanunk magunkban, ha előre akarunk hatolni az állati alak és tevékenység közvetlen megfigyeléséhez, és ha örülni akarunk annak, ahogy szaladgál az állat a mezőn, vagy ha melankolikus, meredt pillantását felénk fordítja, vagy szelíden ránk néz. Éppígy át kell alakítanunk valamit a lelkünkben, ha bele akarunk helyezkedni abba, amit a szem lát, amikor rátekint az emberi alakra, vagy a táj vonulatát követi művészi pillantással. A keleti embernek nem volt szüksége ilyen visz- szaalakulásra. Amit tudományának nevezett, az vezette ki őt a közvetlen szemlélethez, amennyiben azt szeretettel átitatva átélte. Ez egészen közvetlenül annak volt visszhangja, amit a lelkében élt át.

Ezek Keleten és Nyugaton a lelki beállítottság különbségei a világ- és életfelfogásban. És e különbségek a legsokrétűbben együtthatnak a Közép emberében. Mert amit itt tudományosan, művészetileg és vallásilag átélünk a lelkünkben, abban sok minden áramlik abból a beállítottságból, amit egy kevéssé jellemezni próbáltam, mint olyat, ami keletről szüremlik át hozzánk. Másik vonatkozásban viszont működik bennünk valami a világnak abból az átéléséből is, amely a Nyugat által kidolgozott tudományosság révén lobbant lángra, és amelyről elmondhatjuk, hogy még csak valami fiatal tudományosság és megismerés a Kelet ősi tudományosságához és megismeréséhez képest. A középső terület lelkeiben pedig egybeömlik ez a két áramlat. Alapjában véve az az élet, amely Európában körülvesz bennünket, egyfajta egybeáramlás. Ma rendkívül szükséges számunkra, hogy teljes megértéssel betekintsünk abba, ami itt összetalálkozik.

Még egy másik módon is jellemezhetjük, ahogy a Kelet és a Nyugat lelki beállítottsága érinti egymást jelenkorunk szellemi életében. Éppen a Kelettel kapcsolatos jellemzőkből még következik valami a keleti emberre nézve. Amennyiben a keleti ember beleélte magát szellemi életébe, úgy ezt a szellemi életet mint közvetlen realitást élte meg, közvetlenül hordozta a lelkében, mint számára magától értetődő valóságot. Azután megjelent neki a külső természet, általában az egész külső világ, fel egészen a csillagalakzatokig, mint valamiféle visszhang, ami azonban alapjában véve megegyezett azzal, amit ő a saját ben- sejében hordozott. De ami itt, mint valami visszhang kívülről feléje zengett, ami visszfényként létezett számára, azt nem tekintette ugyanabban az értelemben valóságnak, ahogy a közvetlenül a lelkében átélteket valóságnak tekintette.

Amit a lelkében átélt, amivel belül összekapcsolódott, ahhoz így szólt: ez létezik, mivelhogy ennek a létét, mint saját létét érezte, ezért tudta, hogy a létnek milyen módja tartozik hozzá. Ha viszont kinézett a világba, ahol e létnek a visszfénye ragyogott feléje, akkor a maga módján tudta: ez nem ugyanabban az értelemben realitás, nem ugyanabban az értelemben valóság. Ha nem világítanám át azzal a fénnyel, amely a saját bensőmből árad, úgy az néma és sötét lenne. És mivel ezt állandóan érezte, eljutott ahhoz a lelki hangulathoz, amelyben így szólt: igazság, valóság abban él, amit a lélek közvetlenül tapasztal. De ami ott kívül mint visszfény felém sugárzik, az puszta látszat, maja, nem teljes valóság, és ami csak úgy válik valósággá, ha megérinti az, ami csak az emberi lélek saját ben- seje által nyilatkozhat meg.

Látjuk tehát, hogy itt Keleten kialakult egy szemléletmód, amely szerint a szellemi világ a valóság, és a külső világ, a külső érzékelhető világ csak látszatvilág, a nagy illúzió, maja. De azért nem szabad azt hinnünk, hogy a keleti ember - a buddhizmus előtti korban - teljesen elfordította volna pillantását ettől a külső világtól. Elfogadta azt, még ha a maga módján el is kellett ismernie, hogy abban, ami kiterjed térben és időben: magasabb értelemben nem a teljes valósággal, hanem egy látszattal van dolga, a nagy nemléttel, a majával.

Ez azonban ismét különös hangulatot árasztott a Kelet lelkiéletére, olyat, aminek alapján a lélek összekötve, összekapcsolódva érezte magát a szellemi világgal, és ami odavezette, hogy mindabban, ami a külső érzékelhető világban tapasztalható, a világ igazi ősalakjának csupán a képmását lássa, amelynek ez az ősalakja a szellemiben létezik. Ez pedig végül kibővült azzá a meggyőződésévé, hogy saját emberi fizikai lénye is a szellemi világban gyökerező emberlényének a képmása. Így azt mondhatjuk: a keleti ember teljesen egységes módon látta azt, hogy a külső világ a szellemi világ képmásainak világa, illetve ő maga is képmása annak, ami az ő lénye volt, mielőtt leereszkedett a fizikai-érzékelhető világba. A keleti ember nézőpontjából fakadóan tehát az emberszemlélet és a természetszemlélet teljesen összhangban állt egymással.

Hogy miképpen lehetséges azonban ez az összhang - amely ugyan a mi szemléletünknek már nem felel meg, amely de még ha bizonyos egyoldalú módon is, mégis valamilyen igazságot juttatott kifejezésre -, megmutatkozhat számunkra újból, ha a szellemtudományos kutatás módszereivel, melyeket ezekben a napokban itt ismertettem, e keleti megismerési beállítottságot közelebbről megvizsgáljuk.

Kifejtettem, hogy az ember a lélekben szunnyadó erők felébresztése által a szellemi világ szemléletéhez juthat olyan értelemben is, amely megfelel a mai, modern embernek, hogy tehát az ember ismét betekinthet a szellemi világba, és számára, az ő szellemi szeme számára éppúgy elkezd feltárulni egy szellemi világ, ahogyan a fizikai szeme számára a fizikai-ér- zékelhető világ tárulkozik fel. Ha valóban kibontakoztatjuk magunkban ezt a szemléletet, akkor a szellemi világot többé már nem tekintjük egy általában vett szellemiség valamiféle panteista, ködös formációjának, hanem a szellemi világ az egyes formáiban éppannyira konkrét lesz számunkra, ahogyan a fizikai világ a természet birodalmainak egyes alakzataiban konkrét. Akkor azonban az emberrel kapcsolatban is szert teszünk egy olyan szemléletmódra, amit ma egyelőre csak összehasonlításképpen akarok jellemezni.

Figyeljük meg egyszer azt a tényt, ami életünk minden pillanatát jellemzi: azt, hogy külső tapasztalataink, külső élményeink vannak. Először benne állunk ezekben a külső tapasztalatokban, ezekben a külső élményekben, végezzük az érzékszervi észlelést, talán azt is átéljük, ahogyan az akaratunkat mozgásba hozzuk, amikor tevékenykedünk. Együtt élünk a külvilág ténye- ivel. Ez számunkra egy közvetlenül jelenvaló élmény. Alapjában véve ilyen élményekből tevődik össze az emberi földi létezés. Az ilyen élményekből gondolatképeket őrzünk meg, amelyek azután az emlékeink lesznek. És visszapillantunk az élményeinkre, amikor az élményeknek már csak halvány, árnyszerű, éppen- hogy gondolatszerű képeit hordozzuk magunkban.

Ebben a vonatkozásban legyünk csak egészen őszinték magunkhoz, és kérdezzük meg egyszer jelenlegi tudatunkat, hogy az élet valamely pillanatában tartalmilag többet találunk-e benne annál, mint amit a külső, tényszerű, érzékszervi élmények emlékképei magukban foglalnak. Bizonyára néhány homályos misztikus úgy véli, hogy lelkének mélységeiből mindenféle örök dolgot hoz fel. Ha ezeket a felhozott lelki képződményeket pontosabban megnézné, valóban megvizsgálná, akkor azt találná, hogy azok rendszerint nem többek, mint átalakult külső észleletek. Az emlékképek ugyanis az ember bensejében nemcsak hűen megőrződnek, hanem sokféleképpen átalakulnak is, és azután esetleg már nem ismerjük fel őket, és azt hisz- szük, mint misztikusok, hogy a lelkünk mélyéről hoztunk fel valamit, miközben csak egy átalakult külső élményt szedtünk elő az emlékezetből.

Persze csak a matematikai igazságokra kell gondolnunk, és tudni fogjuk, hogy mindenféle belső struktúrák is működnek lelki életünkben. De ezeket a belső struktúrákat a misztikus rendszerint nem is keresi. Aki azonban a szokásos lelki életet elfogulatlanul akarja vizsgálni, úgy ahogyan az a mindennapi tudatban megmutatkozik, annak azt kell mondania: ez a lelki élet olyan képek összessége, amelyek az érzékelés útján keletkező élményeink maradványai, vagy egyéb élményeinkéi a külső érzékelhető tényvilágon belül. Úgyhogy ha a lelkiségünkre pillantunk - és e lelkiséget átjáró szellemire, ahogyan az a fizikai földi létben eleinte megmutatkozik számunkra -, akkor azt mondhatjuk: ott kívül a fizikai világ kiterjed a térben, az a világ, amely az okokat és hatásokat az időben bontakoztatja ki, tehát a tények világa. Itt belül viszont a lelki árnyékok világa van, amit ugyan egészében mint élőszerűt élünk át, de ez tartalmát tekintve teljesen a tényvilágnak, a külső-érzékelhető világnak a képmása.

A mai felfogás számára azonban még furcsábban hangzik az, hogy ama szemlélet szerint, amit ezekben a napokban itt kifejtek, ennek a fordítottja is fennáll. Ha ugyanis a világban, a természet jelenségeiben található szellemit valóban átéljük, ahogyan a meditáció során adódik az üres tudat számára, és ha azután megfigyeljük a szellemit mint az ember szellemiségét- lelkiségét, ahogyan az akkor létezik, mielőtt még leereszkedett volna a szellemi világból a testi létezésbe, ha tehát így a konkrét szellemit valóban látjuk azzal a megnyíló szellemi szervünkkel, amely számára a körülöttünk levő világ éppen úgy szellemi jellegű, ahogyan az érzékszerveink számára a körülöttünk levő világ érzéki-fizikai jellegű, akkor az azokra az időkre való emlékezésben, amikor szellemi-lelki lényekként a tisztán szellemi-lelki világban éltünk, elkezdjük a fizikai organizációnkat is olyannak látni, hogy az a maga egyes részleteiben csak annak képmása, ami mint szellemi világ körülvesz bennünket. A fiziológiával és anatómiával a tüdőnket, a szívünket, egyéb szerveinket pusztán, mint külső dolgokat tárgyaljuk. Ha viszont abban a helyzetben vagyunk, hogy látjuk a körülöttünk található szellemi világot, akkor mindabban, ami bennünk ténylegesen mint tüdő, szív létezik, felismerjük a fizikaiságban fennálló képmását annak, ami szellemileg készült elő.

Ahogyan a mindennapi tudatunk számára kint a világ fizikai, és a lelkünk megalkotja ennek a fizikai világnak a képmásait, majd ezeket mint élményeket elraktározza, úgy most azt tapasztaljuk, hogy ott kint nem kevésbé egy szellemi világ is van, és hogy e szellemi világnak a képmásait a saját fizikai szerveinkben is megtaláljuk. Csak most ismerjük meg az embert a maga felépítésében, amennyiben megismerjük a szellemi világot. És azután az, amit az ember szokásosan anyagnak nevez, megszűnik olyan jelentést hordozni, amit az újabb civilizációban öltött fel, éppen úgy, ahogy a szellemi is leveti magáról azt az absztraktságot, amit az újabb kori civilizáción belül kapott. Majd észrevesszük, hogy ami bennünk organikusan működik, az valójában annak képmása, ami mi magunk voltunk, mielőtt még leereszkedtünk volna a földi létezésbe.

És most következik be az, hogy még a materializmus - amennyiben jogosult, hiszen megvan ennek is a jó oldala, mert számtalan ismeretet hozott - sem ijeszt meg többé bennünket. Ránézünk az emberi agyra, az emberi idegrendszerre a maga fizikai munkájában. Elismerjük ugyan, hogy a szokásos, mindennapi gondolkodás ezeknek a fizikai szerveknek egy funkciója. Teljesen egyetértünk azzal, amit ma egy szigorú tudománynak ezekkel a dolgokkal kapcsolatban állítania kell. De más oldalról tudjuk, hogy ami anyagi formákban bennünk dolgozik, az a szelleminek egy átalakított képmása. Ez materiális lehet, mert a materiális a szelleminek valamilyen átváltozása, mivel a szellemi, amikor a földi emberlényben formát kap, megkeresi az agy, az idegek materiális képességeit, hogy az anyagi képmásban megvalósítsa azt, ami szellemileg már előkészült.

Mindez a modern ember szellemi szeme elé tárul azoknak a megismerő erőknek a fejlődése révén, amelyekről ezekben a napokban beszéltem. De ennek már megvolt egy úgyszólván álomszerű előképe abban a keleti világszemléletben, amit pár vonással felvázoltam, és ami mára távoli lett és megöregedett ugyan, mégis bizonyos sajátosságaival még mindig hat lelki kulturáltságunkra és lelki finomságainkra. A régi Kelet a maga ösztönös tisztánlátásában megsejtette, hogy a szellemi világ: realitás, amivel összekötve érezte magát, és megsejtette azt is, hogy a természet - azzal együtt, ami magában az emberben természetként létezik - a szelleminek a képmása, vagyis hogy a természeten, mint külső látszaton keresztül a belső szellemi nyilvánul meg.

De ne mondjuk, hogy a keleti ember a természetet nem figyelte meg. Kifinomult szervei voltak a természet megfigyelésére. De amit mint tükörképet hűen megfigyelt, szeretettel tisztelt, abból éppen a szelleminek a ragyogását olvasta ki. A természet felfedte számára a szellemet, mindenütt a szellem fénylett feléje. És ezt a szellemet nevezte ő valóságnak. Ami pedig külsőleg vette körül, az számára maja volt.

De már a buddhizmusban látjuk - ami sokkal nagyobb befolyást gyakorolt a keleti életre, mint rendszerint hiszik, mert a későbbi időkben a legkülönfélébb formákat vette fel -, hogy a szellemi világgal való közvetlen kapcsolat megfakult az emberiség további fejlődése, a Föld-fejlődés folyamán, hogy a pillantás már egyre inkább a majára irányult, és a nagy illúzió, a nagy nemlét, a maja érzékelése fokozatosan a fődolog lett. Ebből eredt a megszabadulni akarás hangulata is, a megszabadulás attól, amit ezen a maján belül kell átélnie az embernek, különösen a buddhai értelemben, mert Buddha a maja közvetlen élményeit szenvedések sokaságának tartotta, amelyek elárasztják az embert.

A szellemi világgal való kapcsolat eltompulása azonban éppen arra ösztönöz bennünket, hogy ismét eljussunk egy modern szellemi megismeréshez, amely az ősi keleti világszemléletet valami ösztönösnek, sőt egyoldalúnak tekinti. A modern szellemi megismerést nekünk már teljes józansággal, világos tudattal kell újból megszereznünk. Mert a világtörténelemben nem fordulhat elő második alkalommal, hogy az emberi aktivitás lebénuljon a földi külvilág követelményeivel szemben. Az embernek nem szabad még egyszer úgyszólván elmenekülnie a szellemi életbe, úgy, hogy e menekülése megakadályozza őt abban, hogy teljes erővel ellássa földi feladatait, mindazt, amit a keleti ember még majának érzett - bár ezt a modern fogalmak alapján csak mi nevezzük így -, miközben valóságnak azt érezte, ami a bensőjében nyilatkozott meg. Számára a fény azt jelentette, ami az isteni-szellemi közvetlen visszfénye a világban.

Azzal, amit itt úgy ábrázoltam, mint ami szellemi-földrajzi értelemben beáramlik modern életünkbe, szeretnék most egy másik képet szembeállítani, egy olyan képet, amit szintén az emberi szellemi fejlődésből, a világfejlődésből veszek, ami azonban már közvetlenül jelenkorunkhoz tartozik. Aki sokat forgolódott olyan körökben, ahonnan ma annyi minden származik már Európa szempontjából is bizonyos értelemben elöregedett civilizációnkban, tehát azokban a körökben, amelyekből törekvések jelennek meg a társadalmi élet irányában, sőt társadalmi harcok indulnak ki, az szembetalálkozhatott valamivel, amit a következőképpen jellemeznék.

Hosszú ideig tanítottam szocialista körökben, anélkül, hogy emiatt szocialista érzülettel vádolhattak volna meg, mert ez a vád valótlan is lett volna. Igyekeztem e körökön belül

-    bár az idő erre akkoriban még nem érett meg, ez ugyanis húsz évvel ezelőtt történt - valamilyen szellemi életet terjeszteni, amely valóságszerűbb konstrukciókhoz vezethetne, mint amilyenek azok, amelyeket az absztrakt marxizmus, vagy egy módosított marxizmus stb. alapján tűznek ki célul, és amelyek sok vonatkozásban ellentmondanak a valóságnak. Ha ezekben a körökben felfedezünk valamiféle alaphangulatot - amit már felfoghatunk mint valaminek a kezdetét, ami azonban már olyan mélyen bele is ivódott a lelkekbe, mint ahogy odaát Keleten befejezésként a maja-hangulat fészkelte be magát a lelkekbe -, akkor egy szó súlyosan nehezedik rá az emberre, egy szó, amely sok mindent kifejez a tudattalan érzésekből, a tudattalan eszmékből és fogalmakból, a tudattalan vágyakból, egy olyan szó, amit újra és újra hallhatunk, és amit évtizedek óta jellemző vonásként érezhetünk az emberiség egyéb köreiben is. Emberek millióira kiterjeszkedve él egy beállítottság, ami e szón keresztül fejeződik ki. Ez a szó pedig az ideológia. E szó abból a szemléletből fejlődött ki, amit a proletár osztály vett fel a világképébe.

Az egyre inkább elmaterializálódott tudományosságból létrejött egy olyanfajta szemléletmód, amely szerint a történelmi valóság tulajdonképpen csak gazdasági harcokból, gazdasági formációkból, osztályharcokból áll, röviden abból, ami mint közvetlenül külsőleges, érzéki-fizikai anyagiság létezik az emberi életben, a történelmi életben. Ennélfogva a gazdasági erők a tulajdonképpeni realitások alkotják a valóságot.

Ez a gazdasági materializmus, amely sokkal jobban elterjedt, mint ahogy a felsőbb osztályok több tagja ma még véli, bizonyos értelemben az általános materialista szemlélet következménye volt, amit manapság már tudományosan is túlhaladottnak tekintenek, de ami mégis a Nyugat embereinek beállítottsága és lelkülete alapján a legszélesebb köröket vonzza.

De hogyan értik az ideológiát? Úgy értik, hogy a jogi élet, az erkölcsiség, a művészet, a vallási fogalmak, az állammal kapcsolatos elképzelések, vagyis mindaz, ami a szellemi élet: az nem igazi valóság, hanem az igazi valóságból - amit a materiális harcok és formációk jelentenek - felszálló köd és pára csupán. Az ideológiát úgy kell értenünk, hogy mindaz, amit az ember átél a bensejében, legyen az művészet, tudomány, jog, legyenek azok politikai nézetek, vallási impulzusok, az mind maja, ha szabad most használnom ezt a keleti kifejezést.

Az ideológia szóval valami olyat jelölnek - ha azt nem külsőleg, absztraktan vesszük, és ha érezni tudjuk, amit emberek milliói gondolnak -, ami a legfélelmetesebb dimenziókat öltheti fel, ha még idejében nem tereljük jó irány felé. Amit a lélek belsőleg átél és kialakít, az nem valóság; az igazi valóság csak az, ami a kézzelfogható tényekben külsőleg létezik.

Így a nyugati civilizációban pontosan a polárisan ellentétes beállítottság fejlődött ki azzal szemben, ami a Keletet uralta hosszú időn keresztül, és ami ott ma már öregesen, inkább csak mint külsőség tartja magát. Keleten az igazi valóság az, amit a szellemiben élnek át, maja pedig az, ami külsőleg a fizikai tényszerűségben jelenik meg. Nyugaton a maját, az ideológiát - ami tulajdonképpen a maja szó fordítása - most a szellemi területre értik, maja az, amit a szellemiben él át az ember; a valóság pedig a kézzelfoghatóan létező, mindaz, ami kézzelfogható tényszerűség a világban.

A világ a maga fejlődésében az egyes lehetőségek teljes kibontakoztatására törekszik. Ahogyan ez Keleten egyoldalúságot fejlesztett ki, úgy a másik egyoldalúságnak is egyszer hatalmába kellett kerítenie az emberiséget. Ha az emberiség fejlődését, a világfejlődést termékeny módon akarjuk elősegíteni, olyan módon, hogy a romboló erőktől ismét az előrevivő erőkhöz jussunk el, akkor tisztáznunk kell, hogy az ideológiának ez az ismertetőjele valójában mire is vonatkozik. Ez még fiatal, tehát valami kezdet.

Forduljunk most ismét afelé, amit a modern szellemtudományos szemlélet mondhat nekünk. Keleten ösztönösen, homályosan, álomszerűen létezett a tudás arról, hogy van egy szellemi világ, és hogy itt a fizikaiságban ennek a szellemi valóságnak az érzéki képmásai találhatók. Amikor az ember a lélek figyelmét kitüntetetten a szellemi valóságra irányította, akkor a fizikai valóság valótlannak tűnt számára, külső látszatnak, majának.

De ennek a majának nemcsak a külső tevékenységeink számára van jelentősége - hiszen ha a világ maja is, mégis a tevékenységünket, ami számunkra, emberek számára valóság, elsősorban ebben a majában kell végeznünk -, hanem a majának jelentősége van az „ismerd meg önmagad” számára is, egy igazi emberkép számára is. Vajon miért? Nos, mi valóban felemelkedhetünk a szellemi világban levő élethez, amiként ezt bemutattam, élesen körvonalazott fogalmakkal leírhatjuk azt, és ezáltal meg is érthetjük mindazt, ami a keleti embernek csupán álomszerűen jelent meg. De az emberiség fejlődésén belül egy ilyenszerű világ átélése során sohasem juthattunk volna el a szabadság impulzusához!

Ezért az embernek a szellemi világból - amellyel benső- leg összekötve érezte magát, amely azonban bensőleg egyúttal meg is határozta őt, és függésben tartotta - a tudatával ki kellett szakadnia, és a történelmi fejlődés egy átmeneti korszakában, amelyben mi most egészen benne vagyunk, a puszta tényszerűség, külsőlegesség világa felé kellett fordulnia.

Amikor ugyanis az ember ehhez a külső tényszerűséghez viszonyul, akkor a lelki élete e tényszerűségnek és külsőlegességnek a puszta képe csupán. Ami pedig mint e lelki életben megjelenő szellem létezik: absztrakt fogalmakká válik bennünk, fokozatosan csak puszta kép lesz belőle, amit ilyen képmásnak is kell tekintenünk.

Már említettem: ha mi csak puszta képeket hordozunk magunkban, akkor szabadok lehetünk. A tükörképek egyáltalán nem determinálnak bennünket. Ha tükörképekre irányulunk, amelyek önmagukban nem hatnak ránk, akkor nekünk kell impulzust adnunk magunknak! Ugyanez a helyzet azzal is, ami bennünk absztrakt fogalmakként jelenik meg. És amikor a tiszta gondolkodásban elérjük a legnemesebbet, amit magunkban hordozhatunk, ami morális-vallási jellegű, akkor az számunkra a szabadság impulzusává válik.

Ez a legértékesebb tartalom az emberi élet számára. De ez a tartalom abban a korszakban, amikor szemléletében az ember közvetlenül a fizikai tényszerűséggel találja magát szembe, ez a morális-vallási tartalom az absztrakt gondolkodásban jelenik meg. Amikor a moralitás, mint morális intuíció megjelenik a tiszta gondolkodásban, akkor teljesül a korszak feladata, amely nem egyéb, mint az, hogy a szellemi-reálisból kifejlesztjük az absztraktság szellemét, amely - úgyszólván radikalizálva ezt a lelki beállítottságot - most minden szellemit majának, puszta látszatnak, ideológiának tekint.

Ekkor bizonyos jogunk lesz arra, hogy mindent ideológiának vegyünk, ami a külső természeti létezésnek csupán a tükörképe. De abban a pillanatban, amikor a moralitás, mint morális intuíció befolyást gyakorol erre a maja-gondolkodásra, erre az ideológiára, akkor elérjük az első fokot, ahol felismerjük: ezt az ideológiát, amit mint puszta kép-létezést élünk át magunkban, belső életté kell felébresztenünk magunkban, úgy, hogy mi magunk adunk erőt magunknak, és a bennünk rejtőző belső életet kicsíráztatjuk.

A világtartalomnak tehát először is „ideológiává” kellett válnia az emberiség számára, azért, hogy az ember beleönthesse ebbe a világtartalomba önmaga realitását.

Ez szükségszerű volt az emberiség szabadságélménye szempontjából, de ez csak a Nyugat, az újabb civilizáció élménye. Szükségszerű volt abban az értelemben, hogy az ember mindabban, ami számára a legértékesebb - a művészetében, a tudományában, az erkölcsi fogalmaiban -, vagyis mindabban, ami az ő saját szellemi élete: először, mint valami nem-reálisban érezze magát, ami pedig mulandóként feléje ragyog, azt egyetlen valóságnak lássa. Mert ez a fajta mulandó valóság, ha azt helyesen ismeri fel, az ember szabadságát a legcsekélyebb mértékben sem akadályozhatja, mivel ő, aki mégis csak szellemi lény, a fizikai-érzéki tényszerűség világában a szelleminek csak puszta képmását hozza létre.

Így abban, ami mint ideológia létezik, radikalizálva egy bizonyos beállítottság van jelen, ami azokat a fogalmainkat jellemzi, amelyeket a természetről alkotunk. A természetet a „hely”, a „mozgás”, a „mérték” és a „szám” fogalmaival írjuk le. Ha a természethez nem a fogalmakon keresztül viszonyulnánk, akkor sohasem engedne bennünket szabad emberekké válni. És csak annak következtében, hogy fogalmakra teszünk szert - amelyek annak számára, aki ezen a fokon megreked, valóban megmaradnak csupán „ideológiának” -, lesz képes beleáramlani ezekbe az először még nem-reális fogalmakba a magasabb világnak egy új, már reális szellemi formája. Ez az a kezdet tehát, amiből a szellemi világ egy új formájának kell létrejönnie az ember számára. Amikor az ideológia élménye egyoldalúan lép elénk, akkor annak, aki ma nem marad foglya a közvetlen mindennapi szemléletnek, hanem képes rátekinteni a világfejlődésre, a következőt kell mondania. Mivel szükségszerű volt, hogy az ember a fejlődésnek egy olyan fokára jusson, ahol ő - a világot és önmagát egyoldalúan szemlélve - „ideológiáról” beszél, úgy most meg kell szereznie azt a felfogást, meggyőződést, azt az erőt és bátorságot, hogy ebbe a pusztán ideológiaszerűbe egy szellemileg szemlélt, szellemileg átélt valóságot öntsön bele. Máskülönben az ideológia mindig megmarad ideológiának, még ha talán filozófiailag ki is tárgyalják. De akkor a romboló erők is teljes realitásukban ki fognak fejlődni, amiről szó lesz ezeknek az előadásoknak a második részében, ahol az antropozófia és a szociológia viszonyáról fogunk beszélni.

Így két nézőpont áll előttünk. A szellemi világ, mint valóság, és a fizikai világ, mint maja; illetve a fizikai világ, mint valóság és a szellemi világ, mint maja. Mindazt, ami számunkra két egymással ellentétes világszemléletként jelenik meg, csak egy olyan világ- és életszemlélet képes kiegyenlíteni, amely a pusztán ideológiaszerűen szemlélt szellemi világba képes lesz bevinni a szellemi intuíciót, szellemi imaginációt és inspirációt, úgy, hogy ami ma kimondhatatlanul üresként jelenik meg, az ismét meg fog telni szellemi tartalommal, és képes lesz belátni, hogy milyen értelemben vehető mégis realitásnak az, amit a Kelet látszatnak, majának tekintett. Abban az értelemben vehető realitásnak, hogy a szelleminek igazi és hű képmása, a szellemi világnak valamilyen átváltozása, amely szükséges volt az emberiség számára a szabadságban való fejlődéséhez. Csak egy olyan világ- és életfelfogás képes erre, amely az említett két nézőpontra úgy tekint, hogy azokat képes valamennyire kapcsolatba hozni egymással, de amely nem egy száraz, külső összegzést létesít közöttük, hanem az ember saját belső élete alapján nem fejlődik ki sem az egyikből, sem a másikból, hanem a közvetlen emberi lényből jön létre szellemi lendületben.

Ezek a világszemléletek alapjában véve mindenbe belejátszanak, amit mi szellemileg átélünk. Teljesen az a helyzet, hogy életünk dolgaiban, az egyes emberi szemléletekben benne vannak ezek a beállítottságok. Nem szívesen tenném, hogy én mint közép-európai itt Közép-Európában éppen e témával kapcsolatban lemondjak a saját ítéletemről. De megemlítenék egy véleményt, amit pár évvel ezelőtt egy angol ember fejtett ki, aki Nyugat- és Közép-Európa szellemi életét bizonyos szempontból összehasonlította. Ez az angol azt akarta jellemezni, ahogy a szellemi élet az egyes jelenségekben megmutatkozik. Utalt arra, hogy a XIX. század ötvenes éveinek végén, a hatvanas évek elején megjelent Buckle jelentős műve, A civilizáció története, amelyben a történelmi életet nagymértékben gazdasági impulzusokkal magyarázta, még nem annyira radikálisan, mint például a marxisták, de mégis ilyenféle ösztönzőkkel, úgyhogy szerinte a szellemi élet is a gazdasági erőkből, ezeknek együtthatásából és ellentéteiből keletkezik.

-  Nem vethetjük el teljesen ezt a felfogást, némiképp pozitívan is viszonyulhatunk hozzá, és azt mondhatjuk: mivel az ember gazdasági lény is, azért szükségessé vált az emberiség fejlődésében egyszer az, hogy ebben a fényben is lássuk történelmileg az emberi életet. Azután viszont megemlített ez az angol egy másik művet is, amely Közép-Európában ugyanabban az időben látott napvilágot, amikor Buckle megírta A civilizáció történetét. Ez a másik könyv Jacob Burckhardt műve,

A reneszánsz története Itáliában. Az angol rámutatott arra, hogy itt egy egészen másféle szellem érvényesül. Burckhardt ugyanis azt ábrázolja, ahogyan az emberek éreznek, ahogyan egymásról gondolkodnak, ahogyan az egymásról alkotott nézeteik révén bizonyos viszonyokba kerülnek egymással, és mindezek az egyéb közöttük lejátszódó eseményeket szintén meghatározzák. És az angol azután úgy foglalta össze véleményét, hogy azt mondta - én magam most nem mondok ítéletet, hanem csak idézem az angol nézetét -: Buckle úgy ábrázolta az embert, ahogyan eszik és iszik; Burckhardt úgy ábrázolta az embert, ahogyan gondolkodik és érez.

És most szeretnék ehhez hozzáfűzni valamit. Ha mi azt halljuk, hogy a Nyugat a külső tényszerűséget veszi figyelembe és a szellemi életet is ebből eredezteti, illetve hogy a közép-európai ember főleg arra tekint, ami a lelkiségben él, de az olyan lelkiségben, ami a földi létezésen belül található, úgy ehhez hozzátehetnénk harmadikként a következőt: a keleti ember - sok vonatkozásban már az európai keleti ember is - az embert úgy ábrázolja, ahogyan prédikál és lemond valamiről.

Így azt mondhatjuk az angol ítéletét kiegészítve: Nyugaton úgy ábrázolják az embert, ahogyan eszik és iszik - ezt most nem rosszalló értelemben mondom; a középső területen úgy, ahogyan gondolkodik és érez; míg Keleten úgy, ahogyan prédikál és lemond valamiről. A prédikálásba és a lemondásba belejátszik az, amit mint keleti beállítottságot igyekeztem leírni. Amit mint nyugati beállítottságot mutattam be, az belejátszik abba a történelemfelfogásba, ami már a legszélesebb körökben elterjedt és az „ideológia” érzületében tükröződik. De látnunk kell azt is, hogy abban, amit a Középen ábrázolnak - ahol az embert úgy mutatják meg, ahogyan gondolkodik és érez -, az előző két áramlat egybetorkollik, és ahol ma az ember arra kap ösztönzést, hogy ezt az egybeáramlást a helyes módon értse meg, mégpedig egy olyan kezdetre építve, ahonnan kiindulva fel tudja emelni magát a szellemiséghez.

Egy képben szeretném összefoglalni azt, amit mint kétféle beállítottságot írtam le, hogy megmutassam, tulajdonképpen minek kell megegyezésre jutnia a Kelet és a Nyugat között. Ehhez pedig majd egy további képet fűzök.

Abban az időben, amikor Keleten a fizikai-érzékelhető világot, de az emberi életet is már majának érezték, volt valaki, akit Buddhának neveztek, aki vándorlásai során az ember földi nyomorúságainak legkülönbözőbb megnyilatkozásaival találkozott, így egy holttestet is látott, ami által a halál lépett Buddha elé, és az emberi halálnak e szemléletéből levonta azt a következtetését, hogy az élet szenvedés.

Így jelenik meg a keleti kultúra a kereszténység megalapítása előtt hatszáz évvel. Hatszáz évvel később létrejön a kereszténység, majd egy jelentős szimbólum áll előttünk, a Megfeszített szimbóluma, a felemelt kereszt a Megváltóval, a halott embertesttel. És számtalan ember pillant rá a holttestre, a holttest képére itt Nyugaton. Számtalan ember pedig, akik Buddha követői lettek, szintén ránéz egy holttestre, de mint olyanra, ami Buddhát a maga tanaira ösztönözte. Ahogyan a Kelet azt vallotta: az élet szenvedés, vágyunk a megszabadulásra, úgy a nyugati emberek nézték a holttest képét, de a holttest látványára nem egyszerűen azt mondták: az élet szenvedés. Nem! A halál látványa nekik a feltámadás szimbóluma lett, a szellem feltámadásáé a belső emberi erőkből fakadóan; annak szimbóluma lett, hogy a szenvedés éppen azáltal váltható meg, hogy a fizikaiságot legyőzi az ember. De nem azon a módon, hogy aszketikusan elfordul a fizikaiságtól, hanem hogy azt teljesen szem előtt tartja, tehát éppenhogy nem majának tekinti, és a munkája révén, a tevékenysége révén, akaratának dinamikussága révén győzi le. A Kelet szemlélődő életéből származott a holttest alapján levont következtetés: az élet szenvedés, és az embernek meg kell szabadulnia az élettől. A Nyugat tevékenységre törekvő világában a holttest látványából azt vonták le: az életnek erőt kell kifejlesztenie magában, amivel a halál erői is legyőzhetők, és így az emberi tevékenység teljesítheti feladatát a világfejlődésben.

Az egyik világszemlélet régi és aggastyánszerű. De valami olyan nagyot hordoz magában, hogy ha aggastyánszerűnek is mondjuk, úgy állunk előtte, mint valami tiszteletre méltó előtt. Az aggastyánt tiszteli az ember. De nem várja el tőle, hogy szemléletét az ifjúság is elfogadja. Az azonban, amit Nyugaton találunk, még csak a kezdet jellegét hordozza. Megmutattam, hogy minek kell kifejlődnie abból, ami mint „ideológia” jelenik meg lelki beállítottságunkban. Ez fiatal, ez olyan, aminek ifjúi erőt kell kifejlesztenie magában, amivel a maga módján eljuthat a szellemhez, mint ahogy magától értetődő módon a Kelet is eljutott a szellemhez.

Ha tiszteljük is a Keletet a szellemisége miatt, mégis tisztában kell lennünk azzal, hogy nekünk a saját szellemiségünket a mi nyugati „kezdetünkből” kell kialakítanunk! Azonban ezt úgy kell tennünk, hogy az egész Földön megtalálható mindegyik szemlélettel megértessük magunkat, különösen azokkal, amelyek tiszteletre méltóak. Ez csak akkor lehetséges, ha mint középső és nyugati emberek tudatosítjuk magunkban, hogy mit jelent a következő: a mi világ- és életszemléletünk még hiányos, de ez olyanfajta hiány, amely a fiatalságot jellemzi.

Ha pedig megértjük ezt, akkor ez egy felszólítás is lesz arra, hogy merjünk erősek lenni! Amit Keletről kapunk, annak szellemisége előtt tisztelettel, szeretettel, csodálattal adózzunk. De nem egy passzív átvételt kell tanúsítanunk vele szemben, hanem inkább annak a szorgalmas kidolgozását mutassuk fel, ami ma még ugyan szellemtelenül létezik Nyugaton, mégis a szellemiség csíráját hordozza magában. Így ha odaállítjuk a tisztelet mellé az erőt is, akkor fogjuk a helyeset tenni az emberiség fejlődése érdekében.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként