Goethe, aki oly sok egyszerű kifejezéssel tudott hatni az emberekre, leírta ezt a mondatot is. „Mindenki tegye fel azt a kérdést magának, hogy éppenséggel mivel tud hatást gyakorolni korára, és hogyan tudja befolyásolni azt.”

Ha engedünk egy ilyen kijelentést hatni magunkra - mindazzal együtt, amiről tudhatjuk, hogy Goethe lelkén keresztülmehetett, amikor egy ilyen kijelentést tett -, akkor belehelyezkedhetünk az embernek a történelmi léthez való egész viszonyába is. Napjainkban a legtöbb embernél bizonyára még többé-kevésbé öntudatlanul megy végbe, hogy keresik saját álláspontjukat, ami által megtalálhatnák annak lehetőségét, hogy helyes módon kapcsolódjanak be az emberiség fejlődésmenetébe, úgy, hogy mindez annak a korszaknak szelleméből fakadóan történjen, amelyben élnek.

De joggal mondhatjuk azt is: ha az emberi élet fejlődését nézzük, ennek már felszínes megfigyelése is azt mutatja, hogy az emberek végül is rákényszerülnek arra, hogy egyre tudatosabban alakítsák a saját életüket. A régi kultúrkorszakok ismertetőjele az ösztönös élet volt. Történelmi tény azonban az egyre nagyobb tudatosság megjelenése. És a jelenben már valóban érezzük, hogy a mind bonyolultabbá váló élet megköveteli tőlünk azt, hogy a tudatosság valamely fokával részt vegyünk az emberiség fejlődésében, még akkor is, ha talán kevésbé jelentős helyen állunk a világban. Csakhogy amikor egy ilyen álláspontra törekszünk, ma még lényegében véve kevés támpontunk akad az emberiség történelmi fejlődésének vizsgálatához. Az emberiség történelmi fejlődésének vizsgálata a tudomány új nézőpontjából nem különösen régi keletű. És azt lehetne mondani, hogy a történelmi vizsgálódás újszerűsége éppen abban érezhető, ami magát ezt a történelemírást jellemzi. Ez a történelemírás persze sok nagyszerű dolgot hozott létre. Csakhogy, mivel a XVIII. században még uralkodó nem-tudományos krónikaírásból fejlődött ki, és átnyúlva a természettudományos korszakba, arra törekedett, hogy egyre több és több természettudományos formát építsen magába: azt látjuk, hogy a történelmi tárgyalás mikéntje egyre inkább az olyan szemléletmódhoz közeledett, amely mindig okságilag vezeti le a megelőző eseményből az azután következőt. Aki azonban eléggé elfogulatlan, az megfigyelheti, hogy az emberiség történelmi életének ilyen oksági vizsgálata ugyan sok mindent kideríthet, de a történelmi életnek még mindig számtalan ténye marad meg, amelyek ellentmondás nélkül sehogyan sem sorolhatók be egy ilyen egyszerű oksági vizsgálatba.

De azután kibontakozik előttünk egy kép, amelyben érzékeljük a történelem menetét. Ebben a képben egy olyan előrehaladó áramlást látunk, amelyben azt, ami az áramlás egy meghatározott pontján felbukkan, nem tudjuk mindig levezetni pusztán abból, ami egy kevéssel előbb található az áramlás sodrában, hanem tekintettel kell lennünk arra is, hogy az áramlás mélyén mindenféle erők működnek, amelyek mindenhol a felszínre nyomulhatnak, és olyan hullámokat vethetnek, amelyeket nem a korábbi események okoztak.

Úgy tűnik, az emberiség történelmi élete alatt roppant mélységek húzódnak, és ez úgy jelenik meg előttünk, mint valaminek a felszíne, amelyre mérhetetlenül sok erő hat. Az emberi vizsgálódás aligha vállalkozhat arra, hogy mindabba maradéktalanul belelásson, ami valamely korszak egyedien sajátos vonását jelenti. Ezért a történelmi tárgyalásmódnak egyre inkább ahhoz kell közelednie, amit én szimptomatikus vizsgálatnak neveznék. Az emberi szervezetnél is, amely magában oly gazdagon differenciált teljesség, sok mindent azáltal állapítunk meg egészséges és beteges állapotairól, hogy a tüneteket figyeljük meg, amelyeken keresztül ez a szervezet megnyilatkozik. Éppígy fokozatosan hozzá kell szoknunk ahhoz is, hogy történelmi szimptomatológiát alkalmazzunk, azaz, ami a felszínen jelentkezik, azt úgy fogjuk fel, hogy utal valamire, és egyre több és több szimptóma révén, amelyeket belefoglalunk nézőpontunkba, a történelmi alakulásnak inkább a belső elevensége hasson ránk, hogy ezáltal az emberiség történelmi erőinek - amelyek mindenféle kerülő úton a lelkünkben is érvényesülnek - a belső-lelki megragadásával megtalálhassuk helyünket az emberiség fejlődésében.

A világ és az élet egy ilyen felfogása, ahogyan azt önök előtt kifejtem, így joggal keltheti azt a benyomást, hogy amit a legbenső lényünkben átélünk, abban ugyancsak kifejezésre jut történelmileg a szimptomatikus vonás. Amiről már beszéltem önöknek, vagyis azoknak a megismerő képességeknek a felébredéséről, felébresztéséről, amelyek még nincsenek meg a mindennapi tudatban, hanem mindennapi életünk során mélyen lent szunnyadnak a lélekben - de e megismerő képességeknek olyanfajta felébredéséről, felébresztéséről van szó, ami megfelel a modern embernek -, éppen ennek alapján jutunk oda, hogy belássuk: ezeket a megismerő erőket a jelenben nemcsak másképpen kell kifejlesztenünk, mint ahogyan a korábbi időkben tették, hanem ha ilyen erőket kifejlesztünk magunkban, ha ezt az intim belső életet a szellemi látáshoz vezetjük el, akkor a mai embernél e szellemi látás alapjellegét egészen másmilyennek fogjuk tapasztalni, mint például a keleti ősidők emberénél, amit már érintettem, amikor tegnapelőtt a jógagyakorlatokat bemutattam.

Ha rátekintünk a régi keleti szemléletekre, ahogyan ezeket kialakították azok az emberek, akik bensőjükből felszínre hozták az érzékfelettibe hatoló megismerő erőket, akkor azt kell mondanunk: minden, amit erről tudunk, arra utal, hogy az ilyen ismeretek, ha a lélekben átélték őket, valami tartós, maradandó jelleget vettek fel.

Amit a mindennapi életben gondol az ember, vagy amit hatásként befogad a lelkébe a földi lét élményeiből, az az emlékeiben rögződik, és a lélekben tartósságra, állandóságra tesz szert. Egyszerűen nem vagyunk szellemileg egészségesek, ha emlékező képességünkben jelentékeny hézagaink vannak arra vonatkozóan, amit gyermekkori fejlődésünk egy adott időpontjától kezdve a világban átéltünk. A régi keleti lelki kultúrában mármost ebbe a megmaradó gondolatiságba beletagolódott mindaz, amit a szellemi világba való betekintések során vívtak ki. Ilyenkor is kialakultak bizonyos emlékezetképzetek, ahogyan egy nap szokásos élményei is emlékezetképzetekké válnak bennünk. A régi keleti látóra éppen az volt a jellemző, hogy mindinkább egy állandó közös életet épített ki a szellemi világgal, amennyiben tekintetét e világ felé fordította. Mintegy védettnek tudta magát, amikor egyszer már belül volt ezen az isteni-szellemi világon. És tudta, hogy ez tartós marad a lelke számára.

Bizonyos értelemben viszont azt mondhatjuk, hogy ahhoz képest, ahonnan az emberiség ama régi időktől a jelenkorig fejlődött, az ellenkezője történik azzal, aki manapság az emberi természet saját erőiből fakadóan valamilyen szellemi látáshoz emelkedik. Mert a szellemiről való szemléleteinket ma úgy fejlesztjük ki, hogy ezeket átéljük ugyan, de lehetetlenség emlékezet-képzetekké is tennünk őket ugyanúgy, ahogy a gondolatok, amelyeket a mindennapok során a külvilágról átélünk, emlékezet-képzetekké válnak bennünk.

Így sokak számára, akik a mai módszerek alapján bizonyos szellemi látáshoz jutnak, csalódást okoz, hogy bepillantást nyernek ugyan a szellemi világba, de ez a bepillantásuk csak múlékony jellegű, éppen úgy, ahogy a külvilágban az elénk kerülő dolgokat szemlélve ezek azonnal el is tűnnek érzékelésünkből, ha tőlük továbbhaladunk. Vagyis nem tartós rögzítése a szellemi emlékeknek az, ami ilyenkor lejátszódik a lelki életünkben, hanem csak pillanatnyi kapcsolatot, kapcsolatba kerülést jelent a szellemi világgal.

Ha azután egy későbbi időpontban ezt a kapcsolatot ismét létre akarjuk hozni, akkor az élményt nem az emlékezetből hozzuk fel, hanem csak a következőt tehetjük. Természetesen emlékezni tudunk arra, ami a fizikai világ szokásos élményeihez tartozik, amiként erőink fejlesztésével esetleg eljutunk odáig is, hogy valamilyen élményt szerezzünk a szellemi világból. Később az utat ismét megtehetjük és az élmény ismét a miénk lehet, de ez ahhoz hasonlít, ahogy egy érzékszervi észlelést is újból elvég- zünk. Ez éppen a legfontosabb mozzanatok egyike, amelyek a modern szellemi látás realitását garantálni tudják: hogy tudniillik amit megpillantunk, az nincs összekapcsolódva a testiségünkkel. A testiséggel összekapcsolva lenni ugyanis mindig azt jelenti, hogy a testi szervezet által valamit rögzíteni, megszilárdítani. Éppen ennél fogva jutnak bennünk az emlékezeti képzetekké vált gondolatok bizonyos tartóssághoz, állandósághoz.

Engedjenek meg egy személyes megjegyzést a jobb megértés kedvéért. Akinek egy kevéssé is kapcsolata van a szellemi világgal, és közölni akarja azt, amit tapasztalt, annak nem áll módjában, hogy a szokásos értelemben az emlékezetéből tegye meg ezeket a közléseket. Neki minden egyes alkalommal bizonyos erőfeszítéseket kell tennie, hogy ismét elvezesse magát a közvetlen szellemi megfigyeléshez. Ezért mindazok, akik közvetlenül a szellemi világból beszélnek, és akár harmincszor is elmondanak egy ugyanolyan témájú előadást: számukra valamely előadás sohasem egy előzőnek a megismétlése, újra- mondása lesz, hanem nekik minden alkalommal közvetlenül, élményszerűen kell a dolgokat felszínre hozniuk.

Ez utal egyúttal valamire, amiről azt mondhatnám, hogy elháríthat bizonyos aggodalmakat, amelyek felmerülhetnek egyesekben a modern szellemi látással kapcsolatban. Sokan látják, mégpedig joggal, a lét jelentőségteli rejtélyes kérdéseinek nagyságát abban, hogy ezek a kérdések sohasem lesznek maradéktalanul megoldhatók. Tartanak a szellemi szemlélet nyárspolgárivá válásától, amikor mintegy azzal az állítással kell találkozniuk, hogy a lét rejtélyei valamilyen világszemlélet révén véglegesen „megoldhatók” lehetnek. De egy ilyenféle „megoldásról” nem is beszélhet az az életfelfogás, amit itt képviselek, éspedig éppen az említett oknál fogva: amit ugyanis bizonyos mértékig mindig ismét elfelejtünk, azt minden egyes alkalommal újra meg kell szereznünk a magunk számára.

De éppen ebben mutatkozik meg az élőszerűség, az elevenség! Bizonyos értelemben újból közelítünk ahhoz, ami a természetben külsőleg is megmutatkozik, mint élőszerűség, mint elevenség, szemben azzal, ami belsőleg történik bennünk akkor, amikor a gondolatainkat emlékezet-képzetekké látjuk megmerevedni. Talán némelyeknek triviálisan hangzik, amit most mondani szeretnék, de nem triviálisnak szánom. Ahogyan valaki éppoly kevéssé mondhatja: tegnap ettem, tehát jól vagyok lakva, ma és holnap és azután már nem is kell többé ennem - éppoly kevéssé mondhatja valaki a modern szellemi látásról, hogy az egyszer lezárható lenne, azután már pusztán az emlékezetből közölhető, így végérvényesen tudunk mindent, amit egyszer megszereztünk.

Nemcsak arról van szó, hogy mindig újra meg kell küzdenünk azért, hogy megjelenítsük magunkban azt, ami meg akar nyilatkozni az embernek; hanem arról is, hogy amikor hosszabb időn át újra és újra a szellemi világ ugyanazon témáin töprengünk, és azokkal ismételten foglalkozunk, akkor kétségek, bizonytalanságok is felmerülhetnek. Ezeket a kétségeket és bizonytalanságokat helyes szellemi látás esetén mindig újra meg kell tudnunk szüntetni az eleven belső lelki életünkben. Az ember tehát soha sem kerül, hogy úgy mondjam, a befejezettség nyugalmába, ha a modern értelemben vett szellemi látásra törekszik.

Még valami egyebet is meg kell említenem. A modern szellemi látást mindenekelőtt az is jellemzi, amit a szellemi jelenlét pillanatnyiságának nevezhetnénk. A régi keleti kor szellemi látója mintegy megkapta az időt is. Amit kivívott magának, az tartósan megmaradt számára. Aki viszont a modern emberi természet alapján akar belátni a szellemi világba, annak úgyszólván ugrásra készen kell használnia a szellemi érzékszervét. Észre kell vennie, hogy ami a szellemi világból megnyilvánul számára, az többnyire csak egy pillanatig van jelen, és azután ismét eltűnik előle, hogy tehát a szellemi jelenlét során mindent a keletkezése pillanatában kell megragadnia az embernek. Sokan, akik gondosan előkészítik magukat a szellemi látásra, mégsem jutnak el hozzá, mert az előkészítő gyakorlatok során egyúttal nem találnak rá a szellemi jelenlétnek erre a pillanatára. Erre csak úgy leszünk képesek, ha kifejlesztjük a figyelmünket már azt megelőzően, hogy a dolog ismét tovatűnne előlünk.

Ezzel többféle jellemzőjét bemutattam annak, amivel a szellemi világ modern kutatója találkozik. Az előadások folyamán még érinteni fogok egyéb ilyen jellemzőket. Most csak egy valamire szeretném még a figyelmet felhívni, mivel az közvetlenül át fog vezetni bennünket az emberiség történelmi vizsgálatába.

Ha ismét egy bizonyos oldalról tekintve modern emberként biztosabb módon akarjuk megtalálni az utat a szellemi világhoz, úgy, hogy közben ne váljunk álmodozókká, akkor az a legjobb, ha olyan képzetekből, olyan gondolati műveletekből indulunk ki, amelyeket az alapos természet-megfigyelés, vagyis a természettudományban való igazi elmélyülés során sajátíthatunk el. Semmilyen egyéb képzetek nem ajánlhatók annyira az általam ábrázolt meditatív élethez, mint azok, amelyeket a modern természettudománytól kapunk. Persze nem azért, hogy azokat tartalmilag vegyük fel, hanem csak a tartalmuk meditatív feldolgozása céljából. Mi modern emberekként a szó legszorosabb értelmében a természettudományban tanuljuk meg a gondolkodást. Tudnunk kell tehát, hogy a mai korszakunknak megfelelő gondolkodást éppen a természettudomány által sajátítjuk el. Mindaz azonban, amit gondolkodási műveleteinkhez a modern természettudományból nyerhetünk, csak előkészület a tulajdonképpeni szellemi látás számára.

Valamiféle logikai következtetéssel, valamilyen filozófiai spekulálással sohasem használhatjuk többre a szokásos gondolkodást - amit a külvilág dolgain, a kísérlet és megfigyelés során képezünk ki -, mint hogy magunkat előkészítjük. Azután várnunk kell, amíg a szellemi világ hozzánk akar lépni azon a módon, ahogyan azt tegnap és tegnapelőtt bemutattam. A szellemi világ megfigyelésében minden egyes lépés számára előbb érettekké kell válnunk. Belső akaratból csak annyit tudunk előidézni, hogy magunkat bizonyos fokig szellemi szervvé tesszük, aminek a szellemi világ majd kinyilatkoztathatja magát. Az objektív kinyilatkoztatásra azonban az embernek várnia kell. És akinek az ilyen dolgokban tapasztalata van, az tudja, hogy egyes ismeretekre évekig, évtizedekig kell várnunk, amíg az hozzáférhetővé válik számunkra. Éppen ez a körülmény szavatolja a megismerés számára annak objektív eldöntését, hogy mit tekinthetünk valóságnak a szellemi világban.

De megint csak nem ez volt a helyzet annál, aki a régi keleti korokban, a Kelet világában kereste gyakorlatai segítségével az utat az érzékfeletti világba. Az akkori gondolkodás eleve olyan jellegű volt, hogy azt bizonyos fokig csak folytatnia kellett, hogy a szellemi világ felé vezető utat megtalálja, oly módon, ahogy tegnapelőtt leírtam. Ő tehát már a mindennapi életben egy olyan tudattal rendelkezett, amit csak folytatnia kellett, hogy az a maga önmozgása útján bizonyos tisztánlátáshoz juttassa. Ez a tisztánlátás azonban, mivel az akkori korszakra jellemző sajátosságokból fejlődött ki, egyfajta álomszerű látás volt. Az a tisztánlátás viszont, amire mi modern emberekként törekszünk, olyan, ami teljes józanság mellett zajlik, hasonlóan a matematikai problémák megoldásakor tapasztalt józansághoz. Így a történelmi korok folyamán az emberi természetben bekövetkező hatalmas belső átalakulás kifejeződését figyelhetjük meg abban, amikor arra vetjük pillantásunkat, amit a szellemi kutató bensőleg él át magában. De elmúltak ezek az idők, amit nemcsak az lát be, aki a szellemi szemlélet segítségével képes kutatni mind az embernek, mind a kozmosznak a legtávolabbi ősidőkben zajló történelmi életét, ahogyan arról még beszélni fogok, hanem ezt az elmúlt jelleget az is beláthatja, aki elfogulatlanul tanulmányozza a külső dokumentumokat. Ezekben a külső dokumentumokban is képet kaphatunk az emberiségnek a régi időkre jellemző szellemi életéről, és felismerhetjük, hogy az különbözik attól, amire korunkban nekünk kell törekednünk a szellemi világhoz való kapcsolatunkban.

Minthogy mindennapi gondolkodásunk nem minden további nélkül folytatható úgy, hogy annak saját továbbhaladása szellemi látáshoz vezessen bennünket, hanem gondolkodásunk csupán előkészületeket tehet abban az irányban, hogy magunkat valamennyire felkészítsük, és ily módon éretté váljunk a szellemi világ megpillantására, amikor az elénk lép: erre éppen azáltal lesz alkalmas a gondolkodásunk, hogy gyakorlatot szerez magának a kísérletek, a megfigyelések területén, azon a területen, ahol a természettudomány mozog. Minél inkább megtapasztaljuk, hogy gondolkodásunk elért egy bizonyos belső szigorúságot, belső erőt, annál biztosabban tudjuk felhasználni fejlődésünkben is, és az ilyen gondolkodással azután a szó helyes értelmében már várhatunk a szellemi világ megnyilatkozására. Már ebből is következik, hogy gondolkodásunk ma valami egészen más, mint a régi időkben volt.

Megint alkalmam adódik arra, hogy egy történelmi kitérőt tegyek. A külső világra vonatkozóan is néhány dolog következik abból, amit el kell mondanom. Ma inkább az emberiségfejlődés belső erőiről szeretnék beszélni. De végül ismét csak a gondolkodáshoz jutunk el, az emberiség fejlődésének korszakai folyamán megváltozott gondolkodáshoz. Mivel minden külső történelmi élet végső soron a gondolkodástól függ, mivel mindaz, amit az ember történelmileg végrehajt, érzés- és akaratimpulzusain kívül a gondolataiból származik, azért az emberi gondolkodás felé kell fordulnunk, ha a legmélyebb történelmi impulzusokat meg akarjuk érteni.

A mostani emberi gondolkodást illetően különbséget látunk egyfelől aközött, ahogyan azt a természettudományban alkalmazzuk, másfelől aközött, ahogyan az az emberi szabadság érvényesítése tekintetében merül fel számunkra. Gondolkodásunk jelentős mértékben mégis éppen attól a gondolkodástól különbözik, amit az emberiség korábbi korszakaiban találunk. Biztosan lesznek olyanok, akik azt mondják: a gondolkodás az gondolkodás, egyre megy, hogy John Stuart Mill vagy Szolovjov, Hérakleitosz, Platón vagy Arisztotelész végzi-e, vagy éppen a régi Kelet gondolkodói. Aki azonban legalábbis egy bizonyos belső ráérzéssel képes követni azt a módot és formát, ahogy a gondolatok az emberiségben hatottak, az azt fogja mondani: mai gondolkodásunk alapjában véve egészen másféle, mint amilyen a régebbi korok gondolkodása volt. Ezzel az emberiség fejlődésének egy fontos problémáját érintjük.

Nézzük meg mai gondolkodásunkat! Lesz még alkalmam arra, hogy amit most inkább történelmileg említek, azt a természettudományból is levezessem. Amit gondolkodásnak nevezünk, az tulajdonképpen a beszéd használatából fejlődött ki. Akinek van érzéke az iránt, ami egy nép nyelvében hatékony, ami a nyelv logikájában érvényesül, abban a logikában, amit gyermekkorunk idején sajátítunk el, és akinek van elég pszichológiai érzéke is ahhoz, hogy ezt az életben megfigyelje, az azt fogja találni, hogy mai gondolkodásunk tulajdonképpen abból fejlődik ki, ami a nyelvet, a beszédet hozza létre a lélek alkatából. Azt mondhatjuk, hogy a nyelvből fokozatosan kioldjuk a gondolatokat, a gondolat törvényszerűségeit. A mai gondolkodásunk a beszéd adománya.

Éppen ez a fajta gondolkodás - amely a beszéd adománya - lett naggyá a civilizált emberiségben Kopernikusz, Galilei, Giordano Bruno napjai óta, amely kivirágzott azokban az időkben, amikor az emberiség a figyelmét különösképpen a modern értelemben vett természetszemlélet felé fordította. A megfigyelésekre és kísérletekre irányított gondolkodás, mondhatnám, már olyannyira otthonosan bennünk él, hogy amit általános emberi közkincsként elsajátítunk a nyelvben, azt eszmeileg mi annyira kifinomítjuk, hogy már eszmei gondolattá válik bennünk, amivel azután megragadjuk a külvilágot.

De csak egy rövid időszakaszt kell visszamennünk az emberiség fejlődésében, és valami egészen másra bukkanunk. Menjünk vissza például a görögökhöz. Aki bele tud helyezkedni a görög művészetbe, a görög költészetbe, a görög filozófiába, abba, ami általában áthangzik hozzánk a görögségből, az már egészen empirikus módon is azt találja, hogy a görög ember a gondolatot még szorosan a szóval összefonódva élte át. Gondolat és szó egyek voltak. Amikor a „logosz” fogalmát kialakította, valami másra gondolt, mint amiről mi beszélünk, amikor gondolatot vagy gondolatkapcsolatot említünk. A görög ember úgy tekintett a gondolatra, hogy ez a gondolat a nyelvi elemet a saját, magától értetődő testiségeként hordozza. Ahogyan a fizikai világban nem gondolhatjuk el a lelkünket térbelileg elválasztva a fizikai szervezettől, éppoly kevéssé különült el a gondolat a szótól a görög tudat számára. E kettőt teljességgel egységben érezte, és a szavak hullámzásán áramlott tova a gondolat.

Ez azonban az ember egészen másmilyen helyzetét is feltételezte a külvilághoz való tudatában, mint amilyen a miénk az olyan gondolat révén, amely már elválasztotta magát a szótól. Így amikor visszamegyünk a görögséghez, akkor lényegében véve egy egészen másféle lelki beállítódást kell elsajátítanunk, ha be akarunk hatolni a görög lélek valóságos élményeibe. Ezért mindaz, ami a görögöknél például, mint tudomány létrejött, a mai követelmények számára nem is számít tudománynak. A mai természettudós azt fogja mondani: a görögöknek nem volt természettudományuk, hanem természetfilozófiájuk volt. És ebben igaza is van. De ezzel tulajdonképpen a probléma lényegének, hogy úgy mondjam, csak a negyedét érintette. Itt valami sokkal mélyebb rejtőzik a háttérben. Ami pedig mindennek oka, azt megint csak szellemi szemlélettel lehet kikutatnunk.

Ha arra a gondolkodásra tekintünk, amely ma legfőként a természetkutatás számára alkalmas, amibe beletanulunk az öröklődés és a nevelés folytán, ha tehát műveljük ezt a gondolkodást és kialakítjuk vele tudományos képzeteinket, akkor

-  mai tudatunk jellegének megfelelően - szigorúan elhatároljuk ezeket a tudományos képzeteket attól, amit művészi átélésnek nevezünk, és attól, amit vallási átélésnek nevezünk. Korunk alapjellemzője éppen az, hogy a modern ember bizonyos értelemben olyan tudományt követel, amely semmit sem fogad be magába valamiféle művészi jellegből, művészi szemléletmódból, éppígy nem fogad be semmit abból sem, ami a vallási tudat tárgya, ami a világnak és az istenségnek való vallásos odaadás tárgya lehet. Azt kell mondanunk, hogy ez jelenlegi civilizációnk egyik jellemző vonása. És e jellemző ismérvét annál inkább megtaláljuk, minél nyugatabbra megyünk az emberi civilizáció alapjellegét kutatva.

Ennek az ismertetőjelnek a lényege az, hogy a modern ember a tudományt, a művészetet és a vallási életet egymástól elszakítva hordozza lelkében. Arra törekszik, hogy a tudásról olyan fogalmat alakítson ki, amely a művészetet egyáltalán nem engedi be a tudományba, és a fantáziát kikapcsolja mindenből, ami „tudományos”, csupán annak kivételével, ami a felfedezésekkel kapcsolatos. A hitszerű bizonyosságot pedig egy másfajta szemléletmódba utalja, ami legfőképpen a vallási életben játszik szerepet.

Ha viszont az általam jellemzett módon megkísérelünk a szellemi szemlélethez felemelkedni - miközben a jelenkorban teljesen az elsajátított természettudományos gondolkodásból indulunk ki -, akkor eljutunk ahhoz, amit mint eleven gondolkodást, mint képszerű gondolkodást írtam le. Ezzel a képszerű gondolkodással felszerelkezve úgy érzi az ember, hogy felfoghatja azt - mondhatnám, matematikai módon, de ezt most minőségileg értve -, amit a szokásos matematikával és geometriával nem lehet felfogni: tudniillik az élőszerűt. Az eleven gondolkodás segítségével képesnek érezzük magunkat arra, hogy megragadjuk az élőszerűt.

Ha megfigyeljük a szervetlen világ kémiai vegyületeit, mindazt, ami - ha népszerűen fejezhetem ki magam - az anyagokban és erőkben dolgozik, az valamilyen többé-kevésbé labilis egyensúlyban van. Minél labilisabb és labilisabb lesz ez az egyensúly, minél bonyolultabb és bonyolultabb lesz az egymásra hatás, annál inkább az élőszerűhöz emelkedünk fel.

Csakhogy abban a mértékben, ahogy az egyensúly kezd egyre labilisabbá válni, az élő képződmény kivonja magát a puszta mennyiségi szempontú vizsgálat alól. Az eleven gondolat számára pedig csak akkor lesz elérhető, ha ez az eleven gondolat az élő képződménnyel éppúgy össze tudja magát kapcsolni, mint ahogy a matematikai gondolat az élettelennel kapcsolódik össze. Ezáltal viszont eljutunk oda - és az egyik korábbi előadásomban már utaltam arra, hogy ezzel tulajdonképpen valami elképesztőt mondok sok mai gondolkodó számára -, eljutunk tehát egy olyan megismerési nézőponthoz, amely a szokásos, logikus, absztrakt gondolkodást folyamatosan átvezeti egy művészi jellegű gondolkodásba, egyfajta művészi szemléletmódba, amely azonban bensőleg épp olyan egzakt, amilyen egzakt csak lehet a matematika vagy a mechanika.

Tudom, hogy a modern tudomány szellemének oldaláról mennyire visszarettennek egyesek attól, hogy azt, ami egzakt akar lenni, átvezessék a művészibe, abba, ami - amennyiben fellép már a minőség is - egyfajta kvalitatív matematikává alakul át az emberben. De hát mit használ minden olyan ismeretelmélet, amelyik kijelenti, hogy az objektivitás megismeréséhez kizárólag úgy juthatunk el, ha következtetéstől következtetésig haladunk, és őrizkednünk kell attól, hogy bármit is bevonjunk a megismerésbe egy ilyen művészi modorból - amikor a természet, a valóság egy bizonyos szinttől kezdve éppenhogy már művészileg tevékeny, ennélfogva csak valami művészi jellegű megismerés előtt fog feltárulkozni is.

De a legkevésbé sem jutunk el ahhoz, ami az emberi organizmust ennyire belülről alakítja, ahhoz, ami egyfajta első érzékfeletti emberként működik bennünk, ahogyan azt tegnapelőtt leírtam, ha a következtető gondolkodást nem vezetjük át egyfajta művészi megformálásba, és egy kvalitatív matematika alapján nem tudjuk utánozni a teremtő emberi lényt. Meg kell tehát tartanunk a tudományosság szellemét, de hozzá kell vennünk a művésziesség szellemét is!

Röviden szólva: amit ma tudománynak nevezünk, abból meg kell szülnünk egyfajta művészi szemléletet, miközben teljességgel megőrizzük a tudomány szellemét is. Ha pedig ezt véghezvisszük, akkor közelebb kerülünk a tudomány és a művészet kibéküléséhez, amiként azt Goethe megsejtette, amikor ilyenféle kijelentéseket tett: „A szépség a titokzatos természeti törvények megnyilatkozása, amelyek örökre rejtve maradnának számunkra, ha a szépség megjelenését nélkülözniük kellene.” Goethe jól tudta: ha megmaradunk amellett, hogy a természetet, vagy a világot általában, csak olyan gondolatformákkal akarjuk megragadni, amelyek a szervetlen világ irányában hasznosnak és helyesnek bizonyulnak, akkor ebből egyszerűen nem fog összeállni számunkra a világ teljessége. De nem találjuk meg az átmenetet a szervetlen tudományától a szerves tudományához mindaddig, amíg nem vezetjük át az absztrakt megismerést a bensőleg eleven megismerésbe, amely egy teljesen belső tevékenység és működés az emberben.

Ha így a modern szellemi törekvésen belül az élőszerűség megértése felé fordulunk, akkor ahhoz is közelebb jutunk, ami

-   ha nem is olyan józansággal és tudatossággal, mint ahogyan mi végezzük - már a görög tudatban is megvolt ösztönös formában. Valójában senki sem értheti meg, hogy mi nyilatkozott meg még Platónnál is, de különösen a Szókratész előtti filozófusoknál, ha nem veszi észre, hogy ott az emberben még együttműködött a művészi elem a filozófiai-tudományos elemmel. Csak a görögség alkonyakor, filozófiailag szólva, körülbelül Arisztotelésznél, különül el a gondolat, amely a beszédből született meg, és amely azt követően, hogy továbbalakul a skolasztika idején, később természettudományos gondolattá változik. Csak a késői görögségben önállósodik a gondolat. De a régebbi görögöknél a gondolat még mint művészi elem volt jelen. És a görög filozófiát is lényegében csak akkor tudjuk megérteni, ha azt egyúttal művészi értelemben fogjuk fel.

Ez elvezet bennünket oda, hogy a görögségben egy olyan civilizációt lássunk, amelyben még elválasztatlan volt a tudomány és a művészet. Ez kifejeződik mind a művészetben, mind magában a tudományban. Természetesen most nem térhetek ki minden egyes részletre. De ha egészséges emberi értelemmel és elfogulatlan, szellemmel áthatott szemmel tanulmányozzák a görög szobrászatot, akkor azt fogják találni, hogy a görög ember nem abban az értelemben, dolgozott, ahogy ez ma történik, tehát nem modell után, hanem amikor szobrot faragott, akkor egy belső átélésből kiindulva alkotott. Amikor az izmot, a behajlított kart vagy a kezet formázta meg, akkor aszerint dolgozott, amit a bensejében élt át. A benső, eleven „második” ember, úgy is mondhatnám, az éteri ember volt az, amit ilyenkor érzett magában. Lelkileg átélte önmagát, és így megérezte az elhatárolódását kifelé. Amit pedig bensőleg átélt, az ment át a szoborba.

A művészet annak megnyilatkozása volt, amit a görög ember ilyen módon látott. És ezt a látást vitték át a görögök a beszédben-nyelvben élő gondolatba, így alakult ki a tudományuk, amelynek még azáltal volt művészi jellege, hogy egy volt azzal, amit a görög nyelvszellem nyilatkoztatott meg a görög embernek.

És így lépünk be a görögséggel egy olyan világba, amely csak ismét megnyitja magát előttünk, ha felemelkedünk a művészettől elhatárolódó tudománytól egy olyan megismeréshez, amely újra átlép a művészi elembe. Úgy fogalmaznék: amit mi teljesen tudatos módon alakítunk ki magunkban egy későbbi időben, az korábban egyszer már létezett ösztönös átélésként. De éppen azt látjuk, hogy a művészetnek és a tudománynak ez az együttélése azután átfordult a történelem folyamán abba, ami korunkat jellemzi: a művészet és a tudomány teljes szétválásába.

Amikor az emberiség az ókori római világon át elérkezett a középkorhoz, akkor az emberiség kultúrájának magasabb szinten való ápolása és képzése még egészen másmilyen nézőpontból indult ki, mint a későbbi időkben. Később, a természettudományos korszakban legfőként arról volt szó, hogy az embernek átadják mindannak eredményét, amit a megfigyelések és a kísérletek útján ismertek meg. A mi képzésünk szinte csakis arra terjed ki, hogy elsajátítsuk a külső megfigyelésből és kísérletből származó ismereteket. Ha viszont rátekintünk arra a korra, amelyben a görögségnek még bizonyos továbbha- tása mutatkozik, akkor megfigyelhetjük, hogy a tudományos képzésben is fennállt még valami, ami közel állt az ember belső lényéhez, és ami inkább bizonyos képesség kiművelésére irányult az emberben. Tudjuk, hogy a középkorban a tanulónak végig kellett haladnia az úgynevezett hét szabad művészeten: a grammatikán, retorikán, dialektikán, aritmetikán, geometrián, asztronómián és a muzsikán. Itt egy képességről volt szó. Ami valakit tudóssá tett, azt a hét szabad művészeten keresztül sajátította el. Ez a hét szabad művészet ugyanakkor már azon az úton volt, hogy egy olyan megismeréssé és tudománnyá változzon, ami a későbbi időkben jelent meg.

És láthatjuk, ha a középkor manapság oly gyakran megvetett skolasztikus filozófiáját tanulmányozzuk, hogy éppen ez a skolasztika, amely az átmenetet képezi a régi korokból a mi korunkba, a fogalomművészet egy csodálatos kifejlődését hozta létre. Csak azt kívánhatnánk a modern embereknek, hogy fogadják magukba a skolasztikából azt, ami a középkor legjobb idejében megszokott volt: egy gondolkodási technika és gondolkodási művészet kialakítását az emberben. Erre éppen akkor van szükségünk, amikor élesen körülhatárolt fogalmakra akarunk szert tenni, amiket valóban ki kellene alakítanunk magunkban. Ha viszont a mai szemlélettől elindulva - amely szigorúan elválasztja egymástól a tudományt, a művészetet és a vallást - a középkoron át visszafelé haladunk az emberiség fejlődésében, akkor a görögség közelébe jutunk, ahol minél inkább visszamegyünk, annál inkább arról győződhetünk meg, hogy a tudomány és a művészet még egybeolvadt.

De a görögöknél is találunk egy a tudománytól és a művészettől megkülönböztetett területet: a vallási életet. A vallás az embert egészen más módon érinti meg, mint a tudományos vagy a művészi átélés. Amit a művészetben és a tudományban találunk, az mint tárgy térben és időben létezik. A vallási tudat tartalma viszont téren és időn túl létezik. Ez az örökkévalósághoz tartozik, ami saját magából szüli meg ugyan a teret és az időt, de nem juthatnánk a közelébe, ha megrekednénk a téren és az időn belül.

Amit a szellemtudománynak ma - mindenképpen sokkal pontosabb értelemben - ezekről a dolgokról el kell mondania, az a külső dokumentumokban is nyomon követhető. És ismét szeretnék utalni egy éppen Ausztriában megjelent, ebben a vonatkozásban rendkívül hasznos műre. Ez Otto Willmann Az idealizmus története című könyve, amely különösen kiemelkedik a sok írás közül, amelyek hasonló problémákat tárgyalnak korunkban. Hiszen elfogulatlanul ítélhetjük meg ezeket a dolgokat, még akkor is, ha ellentétes nézőpontokból közeledünk hozzájuk, amennyiben összevetjük azzal, amit a szellemi szemlélet tár fel.

A görögöknél tehát megtaláljuk a művészet és a tudomány egységét, a másik oldalon pedig a vallási életet, aminek a görög ember átadja magát. Ezt a népi vallásban főként képekben dolgozza ki, a misztériumvallásban viszont a legmélyebb értelemben sajátítja el a beavatás útján. Mindenütt azt látjuk azonban, hogy azokba a lelki erőkbe, amelyek a tudományban és a művészetben fejlődnek ki, nem játszik bele a vallási elem. A lelki életnek pedig, hogy belépjen a vallási életbe, ahhoz az emelkedett hangulathoz, ahhoz a kozmosz-szeretethez kell eljutnia, amelyben megragadhatja azt, ami az isteni-szellemiből általában megnyilatkozik, és amivel az ember a vallásos odaadásban egyesülhet.

Menjünk át viszont Keletre. Minél régebbi korokba megyünk vissza, annál inkább egy egészen másféle szellemi életet találunk. Itt is az vezessen bennünket, amit a modern szellemi iskolázásban vívunk ki magunknak. Ha ugyanis az eleven fogalom átélésétől ahhoz a belső fájdalomhoz és szenvedéshez emelkedünk, amelyet végül le kell győznünk, és ami által teljesen egy érzék-, illetve szellemszervvé válik az ember egésze, emellett megszűnik számunkra az, hogy pusztán a fizikai test révén tapasztaljuk a világot - mivelhogy már a fizikai testtől függetlenül helyezkedünk bele a világba -, akkor megtanulunk átélni egy téren és időn kívüli valóságot. Ekkor éljük át a szellemi-lelkiség valóságát is, ahogyan az időbeliségben működik, amiként bemutattam.

De ha megszerezzük a szellemi látást, amihez a fájdalom és szenvedés legyőzése révén jutunk el a bensőnkben, akkor ezzel már behozunk valamit a megismerésbe abból az elemből is, amely teljesen folyamatos módon képes átvezetni a vallási átélésbe ezt a megismerést, amennyiben a szellem tekintetében valóban megmarad valóságos megismerésnek, valóságos tudásnak. És ahogy átéltük azt, ami vallási tartalomként tiszteletreméltó tradicionális elképzelésekben ránk maradt a régi korokból, most átélünk valami újat is egy hasonló szellemi tartalomból, amennyiben felküzdjük magunkat egy olyan megismeréshez, amely képes a vallási áhítat szférájába belépni.

Ekkor azonban már megértjük azt is, hogy milyen emberi mélységekből fakadt az, ami a régi Kelet világában élt, mint a vallás, a művészet és a tudomány egysége. Ezek egykor teljes egységet képeztek. Amit az ember eszmeileg megismert, amit befogadott az eszmevilágába, az másik oldala volt annak, amit kívül maga elé állított és amin keresztül az eszmei feléje sugárzott a művészi szépség formájában is. Amit tehát megismerően fogott fel és a szépségben felragyogtatott, az valami szellemi is volt számára, aminek kultikus cselekvéseit bemutatta, amire egész magatartásával irányult, átadva magát egy magasabb világrendnek. Vallás, művészet, tudomány itt egységben jelent meg.

Ez visszavezet bennünket abba az időbe, amikor magát az emberi gondolatot nemcsak a szó hullámai hordozták, hanem az embernek megvolt az az élménye, hogy a gondolat még mélyebb régiókban él, mint maga a szó, hogy a gondolat összefonódik az emberi természet legbensőbb szövedékével. Ezért emelte ki az indiai jógi a gondolatot a légzésből, ami a gondolatnak még mélyebbről fakadó alapokat adott, mint amit a szó adhat. A gondolat csak fokozatosan emelkedett szóvá, majd a szón is túllépett a modern kultúra idején. A gondolat azonban eredetileg jóval bensőbb, mélyebb emberi átéléssel volt összekötve, és ez azt az időt jellemezte, amikor a vallási, művészi és tudományos élet egysége átfogó harmóniában bontakozhatott ki.

Amit így a vallás, a művészet és a filozófia harmonikus egységeként írtam le, és ami mint irányultság felfedezhető a Védák-ban, ennek utócsengését ma még megtalálhatjuk odaát Keleten. De ezt az utócsengést, amit észre kell vennünk, nem fogjuk könnyen megérteni, ha pusztán arról van tudomásunk, amit a nyugati kultúrában figyelhetünk meg mint a vallás, művészet és tudomány szétválasztását. Viszont a legteljesebben megérthetjük, ha az újabb szellemtudomány segítségével eljutunk egy olyan szemléletmódhoz, amely ismét a vallás, a művészet és a tudomány harmóniájára törekszik. De Keleten még mindig rábukkanunk a régi egység maradványaira. Nézzünk csak keletre! Ahol hatását Európa irányában tapasztalhatjuk, ott egyfajta utócsengésben még találkozunk vele. Mert ami egy korábbi történelmi korszakban létezett, az bizonyos formában a Föld egy adott helyén még jelen lehet. És ezt a jelenlétet az európai Kelet egyik nagy filozófusában, Szolovjovban érzékelhetjük.

A XIX. század második felének e filozófusa egészen különös hatást tesz ránk. Nézzük a Nyugat filozófusait, John Stuart Millt vagy Herbert Spencert, ezek álláspontja a természettudományos gondolkodásból nőtt ki, amit ma ábrázoltam. Szolovjovban azonban még benne él valami, ami a vallást, a művészetet és a tudományt, mint egységet fogja fel. Ha megismerkedünk Szolovjov írásaival, azt látjuk, hogy olyanféle filozófiai nyelvezetet használ, mint Kant, vagy Comte. Teljesen uralta ezeknek a nyugati és közép-európai filozófusoknak a kifejezésformáit. Ha viszont beleéljük magunkat a lelkületébe, abba ami e kifejezésformákon keresztül tör utat magának, akkor mást tapasztalunk. Szolovjovnál egy történelmi érzésünk támad: olyannak tűnik, mint aki ismét feltámadt azoknak a vitáknak idejéből, amelyeket a niceai zsinat előtt folytattak. Egyenesen azt a hangot érezzük, ami az első keresztény egyházatyák vitáiban uralkodott, amikor ezekben az első keresztény évszázadokban még teljesen megvolt a vallás és a tudomány egységének visszhangja, egy olyan egység, amelyben az akarat is még egybefolyt a gondolkodással. Mindez benne árad és ott kavarog Szolovjov kelet-európai világszemléletében.

Ha ma rápillantunk arra, ami kultúraként és civilizációként körülvesz bennünket, akkor azzal szembesülünk, hogy főleg a nyugati területeken a vallás, művészet és tudomány egysége szétesett, és hogy az, ami valóban a mi történelmi pillanatunkhoz tartozik, és amiből kiindulva kell tevékenykednünk és a világ felépítését meghatároznunk, az éppen az a tudomány, amely szigorúan a korábban jellemzett természettudományos gondolkodásra épül. A művészeti stílusokban és vallási tartalmakban viszont a régi hagyományokat vesszük át. Azt látjuk, hogy mennyire kevéssé produktív a művészet az új stílusformákban, és hogy mindenütt felélednek a régi stílusjegyek. Ami a mi korunkban igazán élő és eleven, az a tudományos gondolatban jelenik meg. De csak ki kell várnunk azt az időt, amikor az eleven gondolkodás, azon a módon, amit megmutattam, ismét elvezet bennünket az élőszerűhöz, amely az új stílusformákban művészileg is közvetlenül teremtő lehet, anélkül, hogy száraz, allegorikus, vagy művészietlen lenne.

A tudományos gondolatot tehát a közvetlen jelenkor mozgató impulzusaként tapasztaljuk, és annál inkább ennek, minél nyugatabbra jövünk. Keleten pedig megfigyeljük a vallás, a művészet és a tudomány egységének utócsengését. Ez a vallásos alapelem, ez a vonás megtalálható a kelet-európai emberek érzésében, ezzel a jellemvonásukkal néznek rá a világra. A Nyugatot csak egy olyan szellemi fejlődés kerülő útján érthetnék meg, amit a szellemtudományos mozgalom vázol fel. Nekik nincs közvetlen érzékük a Nyugat iránt, mert Nyugaton az ember a vallásosat és a művészit mereven el akarja határolni a tudományos gondolattól.

Középen viszont - mert nem hagyhatjuk ki ezt sem - az embernek egyfelől a külső érzékelhető világot kell, hogy hatni engedje magára, és fel kell fognia a külső érzékelhető világhoz kapcsolódó gondolatokat. De emellett nem mondhat le arról sem, hogy rápillantson önmagára és éppúgy a saját bensejét is átélje. A benső számára pedig szüksége van a vallási átélésre. Meg kell állapítanunk viszont, hogy az emberi természetben a művészi átélés ma mélyebben elrejtőzik, mint a vallási átélés, amire az embernek a benseje miatt van szüksége, illetve mint a tudományos átélés, amire a külvilág megfigyelése miatt van szüksége. A művészi átélés e kettő között húzódó összekötő híd.

Ezért a művészi átélés olyan valami, ami az életben ma úgy van jelen, hogy nem érvényesíthető elsődleges követelményként az élet felé. Látjuk, hogy a nyugati kultúra a tudományos gondolatba merül el, a keleti kultúra pedig a vallási gondolatba. Mi viszont egy művészi kultúrában állunk benne, de teljesen mégsem élhetjük bele magunkat, úgy, ahogy a művészi kultúra sokféleképpen virágzott például a reneszánszban. Mégis azt kell mondanunk, hogy mindenképpen megvan a vágy egy ilyenféle kiegyensúlyozás iránt a Középen, Kelet és Nyugat között. És ezt figyeljük meg, ha éppen Goethére vetjük pillantásunkat.

Mi volt Goethe nagy vágya, amikor, mondhatnám, közvetlen művészi hajlama elvezette a természet rejtélyeihez? Művészi érzéke magától értetődően formálódott át tudományos szemléletévé. És azt mondhatjuk, hogy Goethénél, ennél a jellegzetesen közép-európai embernél egybefonódva találjuk a művészetet és a tudományt, és annál inkább ezt tapasztaljuk, ha követjük Goethe életét, és helyesen tudjuk elhelyezni őt az újabb kor fejlődésében. Goethe átéli magában a művészet és a tudomány ilyen együtthatását. Így keletkezik benne egy csak történelmileg megérthető vágy: a törekvés Itália, a déli kultúra felé. A délen feltárulkozó műalkotások megtekintéséről levelet ír weimari barátainak, amiben utal arra is, amit ott Weimarban mint filozófiát és tudományt megismert. Az isteni tevékenység filozófiai ábrázolására Spinozában talált rá. De ez nem elégítette ki. Goethe egy tágabb, egy szellemibb beleélést akart a világba és a szellemiségbe. És a déli művészeti alkotásokra rátekintve ezt írta barátainak: „Itt van a szükségszerűség, itt van Isten!” És: „Azt gyanítom, hogy a görögök éppen azon törvények szerint cselekedtek, amelyek szerint maga a természet cselekszik, és amelyeknek én a nyomára bukkantam.” Goethe itt a tudományt és a művészetet akarja egybeforrasztani.

Hogy végezetül valami személyeset említek, az csak azon okból történik, hogy megmutassam önöknek, ahogy egyetlen szimptómában is felfedezhetjük azt a módot, ahogyan a Közép világa beilleszkedhet Kelet és Nyugat közé. Ezt a szimptómát körülbelül negyven évvel ezelőtt itt Bécsben tapasztaltam. Ifjúkoromban megismerkedtem Karl Julius Schröerrel. Ő akkoriban a német költészet történetéről adott elő, Goethe első fellépésétől kezdődően. A bevezető előadásban különféle érdekes dolgokról beszélt. De kimondott azután egy mondatot, ami igen jól jellemzi azt, amire a legjobb közép-európai szellemek vágytak, és aminek többnyire ösztönösen hangot is adtak. Schröer is inkább ösztönösen beszélt. Valójában a művészet és a tudomány összekapcsolása iránti vágyát fejezte ki, illetve a nyugati tudományos gondolat és a keleti vallási gondolat összekapcsolódását a művészi szemléletben, amikor kimondta a számomra jelentőségteljes szavakat: „A német embernek esztétikai lelkiismerete van.”

Ezzel egészen biztosan nem valami közvetlenül általános realitást fogalmazott meg. De egy vágy kifejeződik benne, annak vágya, hogy a művészetet és a tudományt egyben lássuk. Ha pedig e kettőt az ember már egyben látja, úgy egy másik közép-európainak, akiről éppen az imént szóltam, megvolt az a sejtelme is, amit szép szavakban írt le, hogy ha egyben tudjuk látni a tudományt és a művészetet, akkor a vallási átéléshez is felemelkedhetünk, feltéve, hogy a goethei értelemben valódi szellemiség található a tudományban és a művészetben. Erre utalva mondta e szavakat:

Wer Wissenschaft und Kunst besitzt,
Hat auch Religion.
Wer jene beiden nicht besitzt,
Der habe Religion.

Akiben tudomány és művészet él,
Annak vallása is van.
Aki az első kettővel nem rendelkezik
Annak vallása legyen.

Akiben van esztétikai lelkiismeret, az eljut a tudományos és vallási lelkiismeretességhez is. És ez megjelenhet számunkra épp ott, ahol mi élünk.

Nem szívesen említem az oly gyakran idézett kifejezést az átmeneti időkről, hiszen minden egyes kor egy átmeneti időszak, de ma, a mi átmeneti korszakunkban is meg kell kérdeznünk, hogy miben is áll ez az átmenet. Korunkban megéljük a vallás, a művészet és a tudomány szétszakadását, annak legteljesebb mértékéig. Amit azonban meg kell keresnünk, és ami megértést hozhatna Kelet és Nyugat között, az éppen a vallás, a művészet és a tudomány harmonizálása, belső egysége lenne. Ehhez a belső egységhez szeretne az a világfelfogás és életszemlélet elvezetni, amiről eddig beszéltem és még a továbbiakban fogok.