A most következő előadások is teljesen azoknak a vizsgálódásoknak a talaján állnak, amelyeket az előzőekben bemutattam. A jelenkor társadalmáról nem azáltal mondhatunk valami lényegeset, hogy elvont fogalmakból valamiféle absztrakt, utópisztikus módon társadalmi reformokat gondolunk ki, hanem ha az itt kifejtett szellemi világszemlélet az ember egészének impulzusa alapján átformálja gondolkodásmódunkat, akkor az bizonyos irányelveket adhat számunkra, és a társadalmi élet és nem kevésbé a társadalmi mozgatóerők kiformálódásának megértéséhez vihet közelebb. Az ez utáni előadásoknak mindenesetre meg kell mutatniuk, hogy egy ilyen, a szellemire törekvő világszemlélet nem áll meg az absztrakcióknál és az utópisztikus elképzeléseknél, hanem éppen arra törekszik, hogy a közvetlen, a konkrét valóságba hatoljon be. A mai alkalommal hidat szeretnék építeni a már elhangzott előadások és azok között, amelyeket ezután szándékozom tartani.

Aki az eddigi előadások általános irányultságát figyelembe veszi, az már megállapíthatta, hogy az itt kifejtettekkel nem remeték számára akarunk valamilyen életfelfogást nyújtani, vagyis egy pusztán szemlélődő élet számára egy csendes szobácskában, hanem az életnek egy olyan felfogását keressük, amelynek megvan a maga közösségi oldala is, amely tehát bizonyos fokig bevezethet nemcsak magába a szellemi világba, hanem abba a szellemi és lelki világba is, amely közvetlenül embertársainkban vesz körül bennünket.

Ma mindenesetre könnyebb társadalmi kérdésekről beszélni akkor, ha valamelyik párt irányvonalához tartozónak érezzük magunkat. Ilyenkor az embernek megvannak a maga programjai, a szilárdan beleivódott eszméi, és kijelentheti: ilyen ez a korszak, ezek a kor követelményei! - De az efféle bevésődött pártnézetek sablonjaiból mi egészen biztosan nem indulhatunk ki. Mert először is teljesen meg vagyok győződve arról, hogy - radikálisan fogalmazva - tulajdonképpen nincs párt, amelynek állításaiban valamiképpen ne lenne valami igazság. Csak arról van szó, hogy a pártok rendszerint nem ismerik fel annak határait, hogy meddig érvényesek az állításaik. Másfelől azt sem hiszem, hogy bármelyik pártirányzatnak teljesen igaza lenne, bizonyos értelemben éppannyira helytelennek is mondhatók. Itt is arról van szó, hogy ezeket az egyoldalúságokat egészen jól átláthatjuk, ha az emberi világszemlélet sajátos jellegét figyelembe vesszük. Hiszen egy fát is csak különböző oldalakról lehet teljességében lefényképezni. Amiket rendszerint pártirányzatokként hangoztatnak, olyannak tűnnek, mint az élet lefényképezése más és más oldalról nézve. Azután összegyűlnek az emberek és valahogy úgy lépnek fel a saját külön álláspontjukkal, mintha valaki

persze a fényképezés területén ilyen nem fordul elő - egy fa jobboldalról készült fényképét látva azt mondaná: de hát ez egy egészen rossz felvétel! Ő ugyanis csak a baloldali felvételt ismeri. Így a magam részéről teljesen tisztában vagyok mindazzal, amit bizonyos nézőpontokból az általam előadott szemléletmód ellen felhozhatnak, és ha arról lenne szó, hogy minden ellenséges nézetet jellemezzek, úgy az éppen az itt képviselt világszemlélet alapján egyáltalán nem bizonyulna nehéz feladatnak.Ezt előre kell bocsátanom, hogy megértsék: a következő előadásokban a legkülönfélébb nézőpontokból kísérelem meg megközelíteni a társadalom életét és a társadalmi problémákat, mert csakis így juthatunk el egy életteljesebb felfogáshoz ebben az irányban.

Korunkban nagyon sokat beszélnek a társadalmi követelményekről. De ha megvizsgáljuk az emberiség történelmi életét, akkor azt látjuk, hogy ez a téma az emberiség fejlődésmenetében csak viszonylag rövid idő óta lépett fel ennyire nyíltan. Társadalmi követelések, társadalmi törekvések mindig is voltak. Ám lényegében véve csak a legújabb kor jellemzője az, hogy ezek pontosan megfogalmazva, hogy úgy mondjam, absztrakt teóriává kiformálva jelennek meg. Amikor pedig megpróbálunk a mögé nézni, hogy manapság miért beszél szinte mindenki társadalmi követelményekről, akkor azt is észrevesszük, hogy talán még egyetlen korban sem voltak annyira erősek az antiszociális hajlamok, mint éppen a miénkben.

Amikor az élet közvetlen ínsége szorongat, amikor a nyomor az ajtónkon kopogtat, akkor kétségkívül erősebben reagálunk a társadalmi impulzusokra. De ha társadalmi igényekről van szó, abba az ember tulajdonképpen még valami mást is beleért: beleérti azokat az érzéseit, érzelmeit, amelyek benne élnek arra vonatkozóan, hogy ő nemcsak egy elkülönült lény, hanem a többi ember között kell élnie, a többi emberrel kell együtt dolgoznia, hogy önmaga megelégedettségére és a többi ember boldogulására létezzen. Ebben a tekintetben az egykori korszakok emberei - bármennyire is furcsán hangzik ma ez - alapjában véve közelebb álltak egymáshoz, mint a maiak. És tulajdonképpen nem véletlenül. Ez azért van így, mert ma egy olyan történelmi időszakban élünk, amely sajátos erőket hozott felszínre az emberi természet rejtett régióiból, különösen a civilizált világon belül - erre az előző előadásokban már utaltam -, olyanfajta erőket, amelyek különösképpen az általam eddig bemutatott irányban használhatók fel, de amelyek már kevésbé alkalmasak arra, hogy az emberben olyanfajta közösségi ösztönöket, közösségi impulzusokat ösztönözzenek bensőleg elevenen, amelyek a korábbi korokban érvényesültek, viszont a mai kor számára többé már nem megfelelőek.

Ha visszanézünk a közelmúlt emberi fejlődésére, háromnégy évszázadon át olyan képességek, lelkierők törtek fel az ember lelkének bensejéből, melyeket intellektuálisaknak, az értelem, a többé-kevésbé ésszerű világmagyarázat erőinek nevezhetünk. Ez a világmagyarázat nagyszerű dolgokat hozott létre a természetszemlélet területén. Roppant messzire vezette az embert abban az irányban, hogy a külső természettel való kapcsolatát, az azzal való érintkezését kifejlessze. De felmerül a kérdés: vajon ez az erő, amely a legújabb időknek - mondhatnám - ezt a csillogását, diadalmenetét adta, közvetlenül alkalmas-e arra is, hogy megfogalmazza az embernek a másik emberhez való kapcsolatát? Lényegében csak az ebbe a kérdésbe való világos betekintés tárhatja fel a legújabb idők társadalmi követelményeit is. Ahogyan ugyanis ezeket rendszerint előadják, az csupán egyfajta felszínes szemlélete, úgyszólván csak szimptómája valami sokkal mélyebbnek, ami magában az emberben rejlik. Ezt mindenekelőtt a szellemtudományos vizsgálódás képes megragadni.

Ha elfogulatlan pillantással ismét megnézzük azt a módot, ahogyan a közösségi formák, a társadalmi emberi kapcsolatok kialakultak a régebbi korszakokban, sőt, ahogyan ezek gyakran még ma is alakulnak, egészen a kartellekig és trösztökig, akkor azt kell mondanunk: mindebben az uralkodó erők lényegében véve nem intellektuálisak voltak, nem az értelemből kiinduló életszemlélet erői, hanem sokkal inkább életösztönök, belső, öntudatlan érzések. Ha ellenben annak segítségével, ami a természetszemlélet területén, mint intellektuális erő oly nagyszerűnek bizonyult is, társadalmi berendezkedéseket akarnánk kialakítani, úgy azok valószínűleg csak nagyon csekély életképességgel rendelkeznének. Mert észre kell vennünk: az intellektualitásnak ezek az erői különösen jelentékenynek mutatkoztak ugyan az élettelen természet vizsgálatában, de ha csak egy ilyen természetszemléletet ismerünk el, és nem kívánunk továbbhaladni a dolgok szellemszerű vizsgálatához, akkor megoldhatatlan rejtély előtt találjuk magunkat, amikor arról van szó, hogy szemléletmódunk elhatoljon az élettelentől az élőhöz. Ha valaminek belső mivolta folytán nagy jelentősége van az élettelen, a halott lét irányában, akkor nem csodálkozhatunk azon, ha nincs ugyanilyen hatóereje, ugyanilyen termékenysége abban az irányban is, ami már nemcsak élő, hanem aminek lélekszerű, közösségi-emberi formációként kell kifejlődnie.

Így elmondhatjuk: az ember bizonyos tudatalatti lelki régióiban olyan erők működnek, amelyek kihatnak a közösségi formákra is. Másfelől, a mai korszaknak - annak különös sajátosságait tekintve - két társadalmilag legerősebben ható impulzust köszönhetünk. És éppen arra kell rátalálnunk, hogy hogyan lehet ezt a két társadalmilag ható erős impulzust helyesen beillesztenünk a társadalmi életünkbe.

A jelenkor egyik ilyen legjelentősebb társadalmi kérdése foglalkoztatott, amikor harminc évvel ezelőtt kísérletet tettem arra, hogy az emberi szabadság problémáját az ember társadalmi életének egészén belül vizsgáljam meg. Ez a szabadságélmény alapjában véve csak annyira régi, mint az intellektualitásunk. Amikor az intellektualitás felemeli az embert a tiszta gondolatok megragadásához, aminek folytán a természeti jelenségeket is megérti, csak akkor tudatosítja az ember a szabadságát is. A régebbi korokban minden gondolati életbe még belevegyült valami abból, ami pusztán az organikus folyamatok eredménye, és ami a nem-tudatos akarati régiókban ösztönösen, az érzelmi életben pedig öntudatlanul gyökerezett. Valamit viszont annyira tisztán, annyira kristálytiszta világossággal átlátni, ahogyan ez a gondolkodásban történik, amennyiben a gondolkodás már felküzdi magát a tisztán felfogott, matematikailag leírt természettörvényekig, valamit annyira világosan megérteni, hogy azt az ember az egész lényével képes legyen megragadni, mindez csak abban a korban vált lehetségessé, amikor az ember felemelkedett a tiszta gondolkodáshoz, ami Kopernikuszt, Galileit és követőiket az újabb természettudományos kutatásra ösztönözte. Így éppen a szabadságélmény függ össze azzal, ami kivezet bennünket az ösztönös erők befolyása alól, amelyeket korábban közösségileg irányítottak.

Ha teljes komolysággal fordulunk a szabadságprobléma felé, egy ideig egyfajta ürességbe kerülünk, amit éppen akkor érzünk, amikor ezzel valóban komolyan kezdünk foglalkozni, minden borzongással együtt, amit az üresség, mondhatnám, a semmi általában kiválthat az emberben. Nevezetesen a következőről van szó.

A régebbi korokban, amikor az emberiség a lelki élet tekintetében még naivabb volt, amikor ahhoz a tudatossághoz még nem küzdötte fel magát, amelyre az újabb időkben tett szert, akkor olyanfajta szemléletmód jellemezte, amely inkább képszerű volt, és amely nem ment át tiszta, absztrakt gondolatokba. Ilyen képszerű gondolatokra van szükségünk, ha bele akarjuk helyezni magunkat a bonyolult társadalmi életbe. Sohasem értjük meg azt, ami elvezethet bennünket a társadalmi élethez, vagyis azt, hogy miképpen találhatjuk meg helyünket a világban, ha ehhez absztrakt gondolatokat akarunk felhasználni.

Az utóbbi napok előadásaiban kifejtettem, hogy a szellemtudományos fejlődés ismét eljuttathat bennünket az absztrakt, halott gondolatoktól az eleven gondolatokhoz, ami által ténylegesen behatolhatunk nemcsak a szervetlen, élettelen természetbe, hanem az élő természet alakulataiba és a lelkiség belső szférájába is. Ha az ember e legmodernebb fejlődés útjára lép, akkor tudatával megint közeledni fog ahhoz, ami egykor, a régebbi korokban ösztönös formában már létezett. Tudom, hogy ma még sokan visszarettennek, ha valaki azt mondja nekik: ami öntudatlanul működött a korábbi korszakokban, ami a tudattalanból megtermékenyítette a fantáziát, az e lelki fejlődés révén, amit itt bemutattam, felhozható a tudatunkba. És rögtön gyanút fognak, hogy egy ilyen követelmény mögött valamiféle nyárspolgáriság, kisszerűség bújik meg, amikor a naivitást át akarjuk vezetni a tudatosságba. De csak addig fogunk a tudatosságba vezető ilyen úttól visszarettenni, amíg nem tudjuk, hogy az a naiv átélés, amely az emberhez korábban csak ösztönösen tartozott hozzá, újból kialakulhat bennünk, mégpedig az eleven gondolkodás tudatossága mellett. Ez az eleven gondolkodás pedig majd elvezet bennünket azokhoz a mozgékony fogalmakhoz, amelyeket a társadalmi életre alkalmazhatunk.

Ezzel kapcsolatban ma először csak bevezetésképpen szeretnék utalni valamire. Korunkban rendkívül sokat beszélnek például a kapitalizmusról, a tőke funkciójáról a társadalmi rendszerben. Számtalan definíciót adnak arról, hogy mi a tőke. Ezek a meghatározások gyakran egyenesen valamely párt irányvonala szerint fogalmazódnak meg. De a tőke definícióinak e különbségei mögött még valami egészen más is meghúzódik. Tisztában kell lennünk azzal, hogy ami az emberiség társadalmi struktúráját képezi, mint például a kapitalizmus, az működésében sehogy sem ragadható meg élesen meghúzott fogalmakkal, hanem ebben azokra a mozgékony, képlékeny fogalmakra van szükségünk, amelyekkel egykor az ösztönös, naiv lelki élet rendelkezett, és amelyeket ma a tudatos lelki élet ismét megszerezhet magának.

Csak meg kell néznünk egyszer, hogy mit jelentett a tőke például Közép-Európában, Németországban, ahol egy bizonyosfajta társadalmi fejlődés csak később következett be, mint Angliában; és hogy mit jelentett a tőke Angliában, ahol - amikor az adott társadalmi fejlődés megindult - a gazdasági élet előző stádiumának köszönhetően a kereskedelmi tőke már rendelkezésre állt annak megalapozására, amit Németországban a kereskedelmi tőke híján, egyéb tőkeképző folyamatok útján kellett megvalósítani. Vizsgáljuk csak meg, hogy mi volt a tőke szerepe Közép-Európában és mi Angliában, akkor nagyon hamar rájövünk arra, hogy a fogalmainkban - amelyeknek fel kell tárniuk a társadalmi életet, annak egyes formáit - semmi merevség nem lehet, hanem a konkrét valóságot mindig egy olyan pontján kell megragadnunk, ami magában az eszmében bensőleg teljesen képlékeny és rugalmas jellegű, hogy ezáltal képesek legyünk észrevenni az adott társadalom felépítésének egyéb összetevőit is.

Mivel egy olyan korban élünk, amelyben egyenesen az intellektualizmusra nevelnek bennünket, ami pedig csak mereven meghúzott fogalmakra képes: a társadalmi követelmények megértése érdekében az ilyen intellektualizmustól el kell találnunk az élő-eleven gondolkodáshoz, amely azután ismét kialakíthat olyan közösségi impulzusokat, amelyek az emberiség fejlődésének régebbi korszakaiban még csak ösztönösen működtek.

Az itt ábrázolt világfelfogás éppenséggel nem kíván teoretikus jellegű lenni. Éppen neki gyakran dogmatizmust rónak fel, és amikor a társadalmi életről nyilatkozik, szemére hányják, hogy utópiákat fest, tehát dogmatikusan jár el. Mindez a vád megalapozatlan. Mert amiről itt szó van, az egyáltalán nem olyasmi, amit ilyen vagy olyan fogalmakkal kimeríthetnénk. Ez a világfelfogás inkább bizonyos magatartás az élet egésze felé, a fizikai, lelki és szellemi élet egésze felé, egy olyan képesség kialakítása bennünk, amely valósághűen az életnek ezt a teljességét tárja fel előttünk a maga egyes konkrét alakulataiban.

Ezáltal azonban megnyílik előttünk bizonyos perspektíva is korunk legfontosabb társadalmi követelményeit tekintve. Ha egy olyan szellemi szemlélet alapján, ahogyan azt kidolgoztam, nézzük magát az emberi életet, akkor rájövünk arra, hogy amiként az emberiség történelme, éppen úgy az egyes individuális emberélet is fejlődésében bizonyos szakaszoknak van alávetve. Ezek a szakaszok viszont még egy felszínesebb megközelítésben is csak akkor követhetők nyomon a maguk valóságában, ha szellemi összefüggésekben tekintünk rájuk.

Így például megmutatkozik, hogy sem a kisgyermek az első életéveiben, sem az iskolaköteles korú gyermek, de tulajdonképpen még a huszadik évét el nem érő fiatalember sem merül bele teljes belső odaadással az intellektuális gondolkodásmódba, ami megjelent az emberiség fejlődése során. Alapjában véve az intellektualitásnak egy belső hajlamból adjuk át magunkat, amikor a húszas éveink érettebb életkorába lépünk. Ekkor az intellektualitást, mint valami belső lelki „csontrendszert” kezdjük érzékelni magunkban. Mindaddig tulajdonképpen úgy érezzük az életünket, jóllehet csak ösztönösen, mintha annak egy bizonyos módon bensőleg még meg kellene keményednie egy olyan irányban, ami azután ezt a lelki csontrendszert eredményezi. De egész társadalmi életünk - amit érthető módon a felnőttek alakítanak - nagyobbrészt át van hatva az intellektualizmussal, noha maga az intellektualizmus társadalmilag nem lehet teremtő erő. És ez az intellektualizmus beleáramlik abba, ami az ösztönök szintjén mára bizonytalanná vált számunkra. Így mai társadalmunkban egy nem szerves együtthatást találunk a bizonytalanná vált ösztönök és aközött, ami az intellektualizmusból akar belejutni a társadalmi életbe, és mégis tulajdonképpen nem illeszkedik bele.

Ez indokolja, hogy mindarról, ami a társadalmi életben történik, olyan eszméket alkossunk magunknak, amelyek egészen mások, mint amit az intellektualizmus érvényre juttat. Manapság gyakran eléggé pontatlanul beszélnek arról, ami az emberek között társadalmilag végbemegy. Az emberiség az utóbbi három-négy évszázadban arra nevelte magát, hogy mindent intellektuális formába préseljen bele. Ezt megtehetjük felnőtt emberként, de még nem tehetjük meg gyermekként, egészen addig, amíg az ifjúkorunkat éljük.

A fiatalkor egészen mást fejleszt ki, nem az intellektuális erőket. A gyermek először olyan erőket alakít ki, amelyek által úgyszólván egyetlen érzékszerv lesz, teljesen egy olyanféle érzékszerv, amit korábban szellemi érzékszervnek neveztem. De ezt inkább még materiális módon teszi a gyermek. Egész emberként érzékeli a környezetét, és amit érzékel, azt átviszi a saját cselekvésébe. A gyermek utánzó lény. Ebben az utánzásban, ami a gyermek teljes lelki életén végiglüktet, egészen biztosan semmi intellektuális nincs. Azután nagyjából a fogváltástól a nemi érésig terjedően egy olyan életszakaszba lép, amelyben arra érez ösztönzést, hogy többé már ne pusztán utánozzon, mégis befogadja magába mindazt, amit felnőtt környezete véleményként, meggyőződésként megismertet vele.

Ne gondolják, igen tisztelt hallgatóim, hogy aki A szabadság filozófiáját írta, valamilyen reakciós ösztönből fakadóan mondja azt, amit most meg kell említenie. Amit most mondok, az az ember fejlődésének egyik törvényét fejezi ki. A fogváltástól a nemi érésig a fiatal ember lényének bensejében ugyanis kifejlődik az a szükséglet, hogy odaforduljon ahhoz a személyhez, aki az ő számára magától értetődő tekintély lehet, és elfogadja azt, amit e magától értetődő tekintély nyújthat neki. Aki az életet elfogulatlanul képes szemlélni, az megállapíthatja: saját belső lelki harmóniája szempontjából mekkora szerencse volt egész életére nézve, amikor az éppen említett életkorban egyik vagy másik tekintélyes emberre tiszteletteljesen felnézhetett, akit akkor már nem utánzott ugyan, de akihez mégis úgy viszonyult, hogy elmondhatta róla: ezen az emberi személyiségen keresztül nyilvánul meg számomra az, aminek majd nekem kell lennem, amilyen én magam akarok lenni; ezért odafigyelek arra, amit ez a személy mond, és befogadom nézeteit a lelkembe.

Itt egy valódi pszichológus számára a következő derülhet ki. Sokat mondogathatják, hogy a gyereknek az általános iskolás életkorában csak be kell fogadnia azt, amit már megért. Majd tulajdonképpen csak erről gondoskodnak a gyermekkorban, eltekintve most attól, hogy számtalan közhely halmozódott fel abban az igyekezetben, hogy a gyerekkel mindig csak azt értessék meg, amiről úgy vélik, hogy azt a gyerek „már érti”. A gyerek viszont többet megért, mint amit egyesek hisznek róla, csakhogy nem az intellektusával érti azt meg, hanem az egész lényével. Így itt még valami más is jelen van. Az ember harminc, negyven, ötven, hatvan éves, és lelkének mélyebb szférájából felmerül valami emlék, mondjuk, a nyolcadik életévéből. Akkor azt egy tekintélytől kapta; befogadta tiszteletből, ám azt akkoriban nem intellektuális értelemben értette meg, de beleélte magát abba, amit így egész emberként magába fogadott. Amit az ember ilyenformán átél, az leereszkedik lelke mélységeibe. Majd évtizedekkel később felmerül onnan. Az ember azóta érettebb lett, és azt most megérti, sőt, csak most éli át igazán. Roppant sokat jelent életünk számára, ha későbbi életkorunkban új életre tudjuk kelteni azt, amit gyerekkorunk óta magunkban hordozunk. Ez teljesen más dolog, mint a csupán változatlan emlékeket felidéznünk.

Mindezt azonban csakis egy eleven nevelésművészet biztosíthatja. Egy olyan nevelésművészet, amely ebben az életkorban a gyermeknek nem éles körvonalú, merev fogalmakat akar adni, hanem élő-eleven fogalmakat. Az előbbiek jók az élet bizonyos céljai számára. A gyermekre azonban ezek olyan hatással vannak, mintha a kezét megfognánk és belezárnánk azt valamibe, hogy ne tudjon növekedni, hogy fejletlen maradjon, és ne legyen képes új formákat felvenni. Csak ha kialakítunk egy olyan nevelésművészetet, amely olyan eleven fogalmakat ad át, amelyek tovább alakulhatnak a gyermek fejlődése során - ahogyan a végtagjai is tovább nőnek vele -, amelyek tehát nem élesen meghúzott, merev fogalmak, hanem képesek magukban a belső fejlődésre: csak akkor adunk a gyermeknek nemcsak igazi életörömöt, hanem megfelelő életerőt is. Amikor a gyermek egészen naiv módon átél effélét a lelki életében, az nem intellektuális megértés és felfogás benne. Ez valaminek az elfogadása egy tisztelt tekintélytől, ami neki életerőket hoz.

Majd ezt követően megkezdődik az az életkorunk, amikor alapjában véve arra leszünk hajlamosak, hogy mindazzal együtt jelenjünk meg a világban - anélkül, hogy azt élesen meghúzott fogalmakba rögzítenénk -, amiben szeretetképesség él. Ekkor a dolgokba való belemerülésünk úgy jelenik meg, hogy olykor valóban illuzórikus, de annál erőteljesebb ideálokat hozunk létre magunkban, amelyek a szeretetünket feltüzelik.

Csak ha ezt mind véghez vittük, akkor megyünk át az intellektuális életkorba úgy, hogy ember mivoltunk teljessége - hogy úgy mondjam - épségben marad. De amit ma az ifjúság idősebb generációi sokféle tudásként magukkal hoznak, az voltaképpen olyasmi, ami inkább egy idősebb életkornak felel meg. Így mint az ifjúság tanítói manapság gyakran kerülünk szembe azzal, hogy a fiatalok nem csupán valamilyen esetleges okból kifolyólag, hanem lényük bensejéből fakadóan nem képesek a dolgokat felfogni.

A régebbi korok a társadalmi életben olyan erőket fejlesztettek ki, ami által a fiatal ember egészen más módon viszonyult az idősebbhez, mint manapság. Ezért támadt most ekkora generációs szakadék az idősek és a fiatalok között. Ezt észreveszi az, aki úgy tekint korunkra, ahogy kell, amikor végignéz az utolsó három-négy évszázadon. Nemcsak szellemi elmélyedéssel, hanem a szellemi életünk elevenné tételével is egy olyan képességhez kell ismét eljutnunk, hogy a felnőtt ember teljesen meg tudja értetni magát a fiatalsággal.

Ez azonban a jelenkor társadalmi követelményein belül csak az egyik oldala, sőt csak egy egészen kis része annak, hogy áthidaljuk a generációk közötti szakadékot. Ez ugyanis csak az emberi belső átélés kitágítása következtében lesz lehetséges. Aki a mai intellektualista lelki életet bensőleg az eleven gondolkodáshoz és a szellemi látáshoz vezeti tovább - vagy legalábbis elfogadja az ilyen gondolkodás és látás eredményeit, mivel azok felélesztik az egész lelket is -, csak az találja meg ismét annak lehetőségét, hogy a gyermek életébe teljesen betekintsen, éppen azért, hogy ebben a gyermeki életben olyan erőket kutasson fel, amelyek által megértetheti magát a gyerekkel.

De ha olyasmire utalunk, mint ami az idősek és a fiatalok között korunkban létrejött szakadék, akkor egyúttal utalunk arra a szakadékra is, ami kialakult általában ember és ember, férfi és nő, osztály és osztály között. Mert éppen úgy, ahogy a puszta intellektualitás elválaszt bennünket a gyermektől, az intellektualitás lényegében véve a többi embertől is elválaszt.

Csak ha kifejlesztettük magunkban az élő-eleven gondolkodást, ami hasonlít a kozmikus lét korábbi ösztönös megragadásához, akkor vesszük észre, hogy ezzel az élő-eleven gondolkodással ismét éppolyan szilárdan megtalálhatjuk helyünket a társadalmi rendben, mint ahogy azt egykor az ösztönös ember találta meg, amikor kialakította közösségi formáit. És azt is belátjuk, hogy amikor a tudatunk kiüresítése után kivívunk valamit magunknak, amikor tehát inspirált módon megkapjuk a szellemi világból azt, amit a szellemi lények kinyilatkoztatnak számunkra, akkor jutunk igazán abba a helyzetbe, hogy a többi embert valóban megértsük és átnézzünk az osztályok közötti szakadék felett, nem kevésbé a nemek közötti szakadék felett is.

Ez a társadalmi együttélés második foka. Az első fok az, hogy az imaginatív tudat segítségével - ahogy ez korábban ösztönös beleilleszkedést jelentett a környező világba - most megtaláljuk a saját nézőpontunkat. A második fok az, hogy hidat építünk a másik emberhez, ahhoz az emberhez, aki egy másik társadalmi összefüggésen belül él. Ezt az emberek ma rendkívül nehezen teszik meg, mert alapjában véve nem a valóságból kiindulva hoznak ítéleteket, amikor érzéseikkel beletagolódnak a társadalmi életbe. Lényegében éppen akkor ítélnek a valóságtól legidegenebb módon, amikor azt hiszik, hogy a valóságnak legmegfelelőbb módon ítélnek. Csak meg kell néznünk egyszer, ahogy ma a vezető személyiségek fellépnek az életben: szeretnének úrrá lenni az életen, de tulajdonképpen az élet valóságához nem képesek hozzáférni.

Szeretnék egy példát felhozni, de nem akarok állást foglalni a személy mellett vagy vele szemben, akit most megemlítek. Sem a védelmében, sem ellene nem mondok semmit, csak a jelenséget akarom jellemezni. Rosa Luxemburgra gondolok, aki az újabb idők társadalmi gyakorlatának egyik különösen jellegzetes, radikálisan ható személyisége. Ha megismerjük, mint embert, akkor egy olyan valakit látunk magunk előtt, aki teljesen polgári modorban lép fel, kimért a mozgásában, a beszédmódjában, mértéktartó minden egyes mozdulatában, minden egyes szavában. Sőt, egyfajta ernyedtség árad ebből a személyből, nem pedig valamiféle viharosság. Ha pedig beszélni halljuk a pódiumról - egy konkrét példára utalok most -, akkor ilyesmiket mond: Volt egy korszak, amelyben az ember még azt hitte, hogy valamilyen szellemi világból származik, és ez a szellemi világ tanította meg őt a társadalmi életre. Ma már tudjuk az emberről, hogy egykor majomként teljesen illetlen módon, meztelenül a fákon mászkált, és hogy ebből a majomemberből fejlődtek ki azok, akik ma a társadalmi élet legkülönfélébb pozícióit foglalják el. - És ezt olyan módon adja elő, ami bizonyos vallásos impulzussal van átizzítva, bár nem a közvetlen individuális cselekvés tüzével, de úgy, ahogy éppen a nagy proletártömegek a legjobban megérthetik: egy bizonyos kimért szárazsággal. Ezért az érzelmek szárazságával volt befogadható is, de az érzelmek e szárazsága ellenére bizonyos lelkesedést váltott ki a beszéde, mert az emberek azt érezték: végső soron minden ember egyenlő és minden társadalmi különbség eltörölhető. - De amit így kijelentett, azt nem a társadalmi élet talajáról mondta ki, hanem a teória talajáról, amelyről persze úgy vélte, hogy életszerű. Egy olyan valóságot mutatott fel, amely lényegében véve nem valóság, főként nem lehet termékeny valóság.

Rosa Luxemburg jellegzetes személyiségéhez hasonlóan az emberek többsége ma alapvetően úgy viselkedik a társadalmi életben, hogy beszélnek a társadalmi életről, de szavaikban nem lüktet olyan erő, amely a közvetlen életből, az emberek társadalmi együttéléséből fakadna. Erre csak akkor lesznek képesek, ha a közösségi formák szemlélésének régi ösztönös erejével megtalálják helyüket az életben, továbbá, ha hidat vernek más foglalkozások, más osztályok személyeihez, éppen így a más korosztályokhoz is, nem kevésbé pedig az egyes emberekhez, az emberi individualitásokhoz. Ez a régebbi korszakokban a mélyen gyökerező emberi ösztönök által valósult meg.

Ez az ösztönösség most megismerő erővé, tudatos megismerő erővé válhat, ha az ember kifejleszti önmagát szellemorganizmussá, szellemi „érzékszervvé”, amivé mint emberi teljesség fejlődhet, ahogy ezt leírtam, aminek következtében azután a saját akaratával testtől független módon benne élhet a szellemi világban.

Mert a másik ember átélése, a hozzá való eljutás mindig egy testtől független - tudatos vagy öntudatlan - megérzése annak, hogy mi a másik ember. Szürke elmélet azt hinni, hogy amiként rápillantva egy emberre látjuk, hogy ilyen-olyan formájú füle, orra van, valamilyen formájú arca, és mivel tudjuk, hogy nekünk is van orrunk, ilyen-olyan homlokunk stb., és ezenkívül még egy énünk is, azért ösztönösen arra következtetünk, hogy a másik embernek is van énje. De ez nem így történik. Aki a tényeket képes lelkileg áttekinteni, az tudja, hogy ha egy másik emberrel szemben állunk, akkor közvetlenül észleljük azt, ami a másik emberben él. Úgy mondhatnám: a másik ember ilyen közvetlen észlelése „látási aktus”, de olyan, ami szellemi-lelki szinten megy végbe.

A szellemtudomány megmutatja, hogy amennyiben az öntudatlan, ösztönösen működő erőkre tudatos formában rátalálunk önmagunkban, csak akkor leszünk képesek beleélni magunkat a másik ember individualitásába is, és csakis ezáltal tudunk teljesen beilleszkedni a társadalmi életbe is. Ha pedig az emberi fejlődés mostani kulturális fokán megjelenő intellektualizmussal, amit magunkba fogadtunk, vagy inkább azzal, ami abból kifejlődhet, megértjük az embernek a szellemiség felé forduló lelki fejlődését is, akkor rajzolódhatnak ki előttünk a társadalom perspektívái is. És ha az ember ezen a módon képes lesz a szellemit megragadni, mégpedig olyan erővel, ami az attól való korábbi idegenkedésének véget vet, akkor érkezik el oda, hogy a szabadságimpulzust is átélje magában.

Ezt a szabadságimpulzust a lélek csakis az emberi élet teljessége alapján képes valóban megragadni. Hogy a szabadságimpulzus csak ilyen teljes átélésből ragadható meg, azt ismét a nevelésművészet egy példájával szeretném szemléltetni.

Tulajdonképpen mire épül a Waldorf-iskola Stuttgartban, amely egy szellemi világ- és életszemléletből sarjadt ki? Mint társadalmi intézmény bele akar illeszkedni a jelenlegi társadalmi életbe úgy, ahogyan azt a jelenkor erői megkövetelik. Ezért a legkevésbé sem azt célozza, hogy valamilyen vonatkozásban világszemléleti iskola legyen. Egészen tévesen fognánk fel a Waldorf-iskola elvét, ha azt hinnénk, hogy ott valamiféle világszemléletet kell előadni a gyerekeknek. A szellemileg képviselt világ- és életszemléletet csak a tanárokkal kell ismertetni. Ami pedig ebben a világ- és életszemléletben nem elmélet, hanem inkább az élet teljessége, az megnyilatkozhat a pedagógusi ügyességben, az oktatói tapasztalatban, mindabban, amit a tanár végez a tanítás és nevelés egész munkájával.

Amit egyes tételek formájában a Waldorf-pedagógiáról gyakran megfogalmaznak, azon nem sok múlik. Ezekkel az egyes tételekkel kapcsolatban az emberek könnyen mondhatják: igen, ilyesmit akarnak ezek vagy azok a tanítási és nevelési módszerek is. - Ha az absztrakt elveket vesszük, alapjában véve elmondhatjuk: amit az absztrakt tételekben kijelentünk a Waldorf-iskola tanítási és nevelési módszereiről, arra máshol is rátalálhat az ember. De amiről nálunk van szó, az maga a közvetlen élet, ami egy életet formáló világfelfogáson alapul és nem egy pusztán fogalmakat konstruáló életfelfogáson.

Mit érünk el ezáltal? Igen nehéz élesen körvonalazott fogalmakat használni, amikor az életet akarjuk ábrázolni. Ezért a következővel igyekszem érzékeltetni a dolgot. Egészen biztosan a Waldorf-iskola tanárai között is előfordul, hogy vannak olyanok közöttük, akik nem mindig a legzseniálisabbak, - mondhatjuk ezt, anélkül, hogy bárkit megsértenénk. De még ha a testi, lelki, szellemi képességek legkülönbözőbb fokait is találjuk a tanárokban, mégis csak azt kell mondanunk: az iskolás gyerekek között, akikkel a tanárnak dolga akad, lehetnek olyanok, akik az életben egyszer majd kifejlesztenek magukban olyan képességeket is, amelyek messze túlnőnek azon, amilyen képessége magának a tanárnak volt.

Éppen egy olyan pedagógiát kell lehetővé tennünk, amelynek segítségével ne csak oly módon bánjunk a gyerekekkel az egyes életkorokban, hogy ők csak azokat a képességeket szerezzék meg maguknak, amivel a tanár rendelkezik, hanem hogy a gyerekek akadálytalanul kifejleszthessenek magukban olyan képességeket is, amelyek a tanárban nem voltak meg, bennük viszont ott rejtőznek. Ha tehát az ember nem is zseniális, nem szabad gátolnia a gyermek fejlődését a zsenialitás irányában. Sokat szónokolhatunk arról, hogy a gyermek individualitását kell kifejlesztenünk, és persze nem úgy értve, hogy mindenfélét beletömködünk, hanem a gyermekből kell kihoznunk mindent, - ezt mondhatjuk, és ha pusztán fogalmilag nézzük, akkor ez gyönyörűen hangzik, és termékeny gondolatnak hisszük az életben. De az emberek legtöbbször nem egyébre gondolnak, amikor így beszélnek, mint a következőre: kifejlesztjük a gyermekben azt, amiről úgy véljük, hogy az individualitásához tartozik, de az persze egy olyan individualitás lesz, amely nem haladja meg a tanár individualitását.

A Waldorf-iskolában minden a szabadságra való nevelést segíti elő. Ami a legbensőbb szellemi-lelki az emberben, ahhoz a Waldorf-iskola módszere lényegében egyáltalán nem nyúl hozzá. Éppen úgy nem korlátozza azt, ahogy egy növény mellé, amit a földbe teszünk, és azután a fényben és a levegőben szabadon fejlődni hagyunk, botocskákat helyezünk el és mindenféle sablonokba fűzzük. A gyermek szellemi-lelki individualitása a legszentebb dolog, amiről tudjuk - ha ismerjük az igazi emberi természetet -, hogy teljesen magától követi azokat az impulzusokat, amelyeket a környezete, az egész világ gyakorol rá. Ezért a tanárnak el kell hárítania mindent, ami ezt a szent tisztelettel őrzött individualitást akadályozhatja fejlődésében. Az akadályokat, amelyek a fizikaiságból, a lelkiségből és a szellemiségből is kiindulhatnak, egy igazi embertanban átláthatjuk, ha ezt az embertant pedagógiai és pszichológiai oldalról kidolgozzuk. Ha megalkotunk egy ilyen embertant, akkor finom érzékkel megfigyelhetjük, hogy a személyiség szabad fejlődésének hol van valamilyen akadálya. Persze itt nem kell durván belenyúlnunk a dolgokba. De megóvjuk a személyiséget a tőle idegenszerű alakulástól. Amikor látjuk, hogy itt van egy akadály, amit el kellene távolítani, akkor azt eltávolítjuk. És akkor képes lesz a gyermek a saját erejéből továbbfejlődni úgy, hogy képességeit esetleg messze túlvigye azon is, amit a tanár saját képességként magában talál.

Ez azonban valódi tiszteletet igényel tőlünk az emberi szabadság iránt! Az emberi szabadság azt feltételezi, hogy az ember azokat az impulzusokat, amelyek vezetik és irányítják őt az életben, saját magában találja meg. A régebbi korokban, amikor az ember ösztönösen tagolódott bele a társadalmi környezetbe, akkor a környezetéből vette fel magába azt, ami mint morális, mint vallási impulzus működött. Az ilyenféle hatás azonban úgyszólván teljesen megbénult a mai intellektualizmus következtében. Ezért most saját magunkban kell kifejlesztenünk azt, ami - már tudatos módon - ismét elvezethet bennünket olyan közösségi impulzusokhoz, amiket a múltban csak ösztönös módon hordozott magában az ember.

Ezzel azonban két dolog előtt találja magát a modern ember. Az egyik az, hogy a saját erkölcsi, a saját vallási impulzusait immár a saját individualitásában kell keresnie! Ezeket az impulzusokat csakis akkor találhatja meg, ha a lelke kifejleszti magában a belőle sarjadó saját erőket. A másik az, hogy az utóbbi három-négy évszázad folyamán kiteljesedett az intellektualizmus, olyannyira, hogy manapság egyedüli tekintélyként érvényesül, de ez az intellektualizmus semmikor sem adhat nekünk közvetlen szellemi átélést, mivel csak a természeti életre irányul és csak azt tudja igazán rendszerezni.

Így egyfelől azt látjuk, hogy mi mint emberiség az értelmünkkel mi mindenre vagyunk képesek - mindenképpen nagyszerű módon - a természeti történések területén. Itt az emberiség egészen produktívan lép fel. Látjuk az emberiségnek ezt a produktivitását felszínre bukkanni három-négy évszázad óta abban a nagyszabású kapcsolatban, ami létrejött a természetszemlélet és a technika között. Aki figyelemmel kíséri, hogy mit ért el az ember a természet-megismerés képessége által, az azt is tudja, hogy az emberiség technikai vonatkozásban mennyire előrehaladt.

Tanulmányozzanak egyszer valamilyen egyszerű példát, mondjuk azt, ahogy a bizonyos tekintetben zseniális Helmholtz a szemtükröt felfedezte. Ha ezt meg akarják érteni, akkor figyelembe kell venniük, hogy Helmholtz elődei ehhez már igen közel jutottak a természettudományos haladás lendületében, és Helmholtznak csak a legutolsó gyakorlati lépést kellett megtennie. Úgy fogalmazhatnék, hogy a természettudományos gondolkodás, mint ilyen bevonul az emberbe, és egyre tovább és tovább serkenti őt. Ekkor az ember a technika területén produktívvá válik. Mert amit a természetből merít, az maga mint inspiráló erő él benne. Egészen a legújabb felfedezésekig nyomon követhetjük, hogy ha valaki természettudós lesz, akkor az, amit megismer, a szellemét bizonyos fokig hajtja tovább technikától technikáig, vagyis a természet inspirációja tovább hat benne. Itt egy inspiráló erő működik.

De ilyenféle inspiráló erő hiányzik a modern emberből éppen ott, ahol a moralitás, az akaratszerűség, a vallási elem jön tekintetbe, röviden mindaz, ami az emberi lélekből kiindulva végül a közösségi formákhoz és a társadalmi élethez vezetne el bennünket! Itt szintén szükségünk lenne egy olyan erőre, amely szellemi-lelki területen ugyanúgy működik, mint a tisztán természetileg inspiráló erő a külső technikában. A külső technikában rendkívül messzire jutottunk. De amit ott kivívtunk, azt nekünk, mint a modern kor emberiségének azzal kellett megfizetnünk, hogy egy időre visszaszorult a tisztán szellemi életünk, amely korábban a régi tradíciókból táplálkozott mind vallási, mind pedig morális és társadalmi vonatkozásban. Most arra van szükségünk, hogy az emberi individualitásból fakadóan, a legteljesebb szabadságélményben jussunk el a közvetlenül morális impulzusokhoz!

Mivel e társadalmi szükségszerűség előtt állunk, azért volt számomra is lehetséges, hogy A szabadság filozófiája című könyvemben felhívjam a figyelmet arra, hogy az emberben kell lennie valamilyen morális intuíciónak. Már akkoriban jeleztem, hogy amit az ember a valóságos - a modern életben immár csak individuálisan létrehívható - morális impulzusokban megtalálhat, és ami őt morálisan megerősítheti, az csak a saját szellemiségéből jöhet. Így az, hogy képessé kell válnunk szellemi intuíciókra, éppen annak következtében vált szükségessé, hogy a külvilágra irányuló szemléleteinkbe egyáltalán nem viszünk bele semmi szellemit.

Aki a technikai korszakot belső természetében tudatosan vizsgálja, az könnyen megérti, hogy mivel mi annak a szükségszerűségnek vagyunk alávetve, hogy a technika élettelen világa felé forduljunk és a technika talaján álljunk, ezért abból, amit ez a technika nyújt számunkra, nem tudunk morális impulzusokra szert tenni, ahogy a régi ember még képes volt erre, aki a viharban és a szélben, a folyóban és a csillagokban valami szellemi-lelkit látott, amit a természetben ható erőnek fogott fel. Ez számunkra nem lehetséges, mert nekünk egy minden ilyesmitől megtisztított természet-megismerésünk van. Ezért a morális világunkat csakis úgy építhetjük ki, ha azt szabad intuícióban közvetlenül szellemi-individuálisan teremtjük meg magunkban.

Ehhez azonban szükségünk van a szelleminek a belső, életteljes erejére is. A szellemi e belső, életteljes erejének kialakításához, úgy hiszem, hozzásegíthet ama világ- és életfelfogás eredményeiben való elmélyülés, amit itt bemutattam. Ez a világ- és életfelfogás egyáltalán nem úgy beszél, hogy az eszmék, a fogalmak ezt jelentik, meg azt jelentik, hanem olyanfajta eszméket és fogalmakat akar kialakítani, amelyek szellemi módon éppolyan életszerűek bennünk, mint amilyen maga a vér, úgyhogy általuk az ember egész tevékenysége kaphat ösztönzést, nem pusztán a gondolkodása. Ami ilyen szellemi világ- és életfelfogásként kifejleszthető az emberben, az egyúttal, mint közösségi impulzus is érvényesül bennünk a megismerési impulzus mellett. Ez talán feljogosít arra, hogy azt mondjuk: a jelenkor társadalmi követelményei, amelyeket a közéletben oly sokféleképpen megfogalmaznak, annak számára, aki lelki szemeivel korunk ismertetőjegyeit elfogulatlanul ragadja meg, tulajdonképpen szimptómáknak tűnnek, amelyek annak jelei, hogy a társadalmi élet régi ösztönös biztonsága elveszett számunkra. Ezért szükségessé vált az, hogy tudatosan megalapozzunk egy olyan szellemi életet, ami majd ismét ugyanazt az impulzust adhatja számunkra, amit egykor a régi korok ösztönös élete teremtett meg. Minthogy belátható, hogy az ember legbensőbb lelki életerőinek ilyenfajta ösztönzése valóban megfelel korunk társadalmi követelményeinek, azért a súlyos társadalmi megpróbáltatások mostani idején is ilyen értelemben kell beszélnem a korról és társadalmi követelményeiről.

Korunkban gyakran érzi az ember: a napi közvetlen nehézségek, a pillanat nyomorúsága igen nagy. Ezért lényegében véve egyes-egyedül ennek adja át magát, és csak akkor, ha ebben a vonatkozásban egy kevéssé enyhül a helyzet, tekint a tágabb perspektívák felé. Minden ellenvetésből, amit nekem szegeztek - amióta egy bizonyos baráti kör felkérésére újra kísérletet tettem arra, hogy a társadalmi életről beszéljek, és sok mindenben részt vegyek, ami a társadalmi élettel összefügg - leginkább az a számos levél tett rám hatást, melyek újra és újra, különösen két évvel ezelőtt, hozzám érkeztek, melyeknek fő tartalma az volt, hogy tulajdonképpen mit akarunk ezekkel a társadalmi eszmékkel? Hiszen itt Közép-Európában mindenekelőtt a puszta megélhetésről van szó! - Mindig ezt hozták fel. Ezt persze megérthetjük. De egy másik vonatkozásban azt is tudnunk kell, hogy a Föld semmilyen korszakban sem vonja meg az embertől azt, amit termékenységben adhat számára, feltéve, hogy az emberek megtalálják azokat a társadalmi formákat, amelyek lehetővé teszik, hogy mindaz, amit a Föld nyújt, megfelelő módon beleáramoljon a társadalomba, és abban felhasználható legyen.

Ezért jogosnak érzem azt a nézetet, hogy nyilván rendkívül kellemes és jó, ha a közvetlen pillanatnak adjuk át magunkat, amiben senkit sem korlátoznak azok a vizsgálódások, amelyeket itt ismertettem. De ahogy ez jó, éppúgy azt is ki kell mondanunk: a pillanat számára kielégítő lehet, amit érte teszünk, de másfelől olyan gyorsan, amennyire csak lehetséges, el kell jutnunk oda, hogy megértsük a társadalmi életet, hogy ne termelődjenek újra azok a feltételek, amelyek hatására az emberek az ismert nehézségekbe és nyomorúságokba kerülhetnek.

Hogy a társadalmiság régi utópisztikus és intellektualista megfogalmazásaival nem érhetjük be, az megmutatkozott akkor, amikor azoknak, akik nemrég még hihetetlen biztonsággal arról beszéltek, hogy minek kell történnie a társadalmi életben, végre cselekedniük kellett. És valóban, nagyobb tanácstalanság még aligha mutatkozott, mint azok között, akik látszólag a legbiztosabban tudták, hogy miképpen kell megteremteni az új társadalmi formát, amennyiben a régit, amilyen gyorsan csak lehet, eltüntetik.

Egy ilyen irányba tartó kísérletet vezettek be Európa keleti felében a legfélelmetesebb romboló erőkkel együtt. Illúzió ma az emberiségnek azt hinnie, hogy mélyreható közösségi gondolkodás, érzés és átélés nélkül, pusztán a régi felfogás folytatásával valami egyébhez is eljuthat, mint a rombolás erőihez. Az európai Kelet kísértete fenyegetően tekint Nyugat felé. De ez nem hagyhat bennünket tétlenségben, hanem arra kell felszólítania, hogy minden órában keressük az eleven társadalmi erőket, a társadalmi követelmények valamilyen élőszerű megfogalmazását, mivelhogy az absztrakt és utópisztikus elképzelések a maguk terméketlenségében mutatkoznak meg.

Hogy ez a részletekben hogyan valósítható meg, azt a következő előadásokban vázolom fel. Ma csak egyfajta bevezetést akartam adni, aminek azt kellett érzékeltetnie, hogy valami mélyebb rejlik a mögött, amit a hangoztatott szólamokban társadalmi eszmékként kifejtenek, olyan valami, ami összefügg egész lelki életünk átalakításával is.

Ezt a legújabb időkben egészen a proletárkörökig is kezdik megérteni. És aki körülnéz, az tudja, hogy a társadalmi követelmények, és különösen az ehhez kapcsolódó érzelmek egy alapvető átalakulási folyamatban vannak. A régi jelszavak terméketlenségét többé-kevésbé már felismerik. Most már sokféleképpen hangsúlyozzák azt, hogy át kellene jutni a lelkiség szférájába, és hogy ismét morális és vallási impulzusoknak kellene átjárniuk a társadalmi életet. De még közel sem vesz körül bennünket egy olyan életforma, amire valóban szükségünk lenne. Korunk azt hiszi, hogy teljesen valósághű és realisztikus, és egyáltalán nem veszi észre, hogy alapjában véve menynyire teoretikus, és különösen akkor az, amikor a társadalmi követelmények kifejezéséről van szó.

Végezetül talán kimondhatom, hogy ma tulajdonképpen nem lehet az a feladat, hogy közvetlenül új társadalmi vagy általában egyéb ideálokat állítsunk fel. Nem sürgős, hogy absztrakt kijelentéseket tegyünk az ideálokról. Ami hiányzik számunkra, az nem az ilyen idealizmusra való absztrakt törekvés. Amire szükségünk van, az valami más: tudniillik a szellemiség valódi átélése, és nem puszta eszményképek kigondolása, vagyis hogy a szellemit ne csupán fogalmakban fejezzük ki, hanem egy olyan elevenségben ragadjuk meg, hogy a szellem, mondhatnám, az ember lényegeként minden cselekvésünket átjárja.

Ha így a szellemet, mint valami élőszerűt fogjuk fel, akkor eljutunk majd hozzá, mint társadalmilag hatékony erőhöz is. Ezzel kapcsolatban tehát azt mondhatjuk: ma nem az ideálok és a társadalmi követelmények puszta megfogalmazására van szükségünk. Inkább olyan valami kell nekünk, ami erőt adhat számunkra ahhoz, hogy az ideálokat követni tudjuk, és ami olyan belső életet formál ki bennünk, hogy ezeket az ideálokat izzásba hozzuk. Vagyis olyan valamire van szükségünk, ami az akaratunkat ösztönzi a világ számára gyümölcsöző lelkesedésre az eszmények, a szellemi élet iránt.