Amikor néhány hónappal ezelőtt az angol gyarmatügyi miniszter kijelentette, hogy a világ súlypontja a Balti-tengertől és az Atlanti-óceántól eltolódott a Csendes-óceán felé, akkor ezzel az egész Föld társadalmi szituációjának jelenlegi átalakulásáról jelentős szavakat mondott ki. Az évtizedek alatt kifejlődő állapotokból, amelyek oly nagymértékben megváltoztak a háború embertelen körülményeinek hatására, ténylegesen csak most kezdi a világ fokozatosan levonni azt a konzekvenciát, ami már régóta készülőben van: hogy nemcsak a gazdasági és társadalmi viszonyok, hanem az egész Föld emberiségének kölcsönös viszonyai is valami teljességgé, egységes létté akarnak átalakulni.

Ha azonban ez a helyzet, akkor az is szükséges, hogy azokat a külső gazdasági folyamatokat, amelyek a világkereskedelem világgazdasággá való átalakulásában a XIX. század utolsó harmada óta megfigyelhetők, az egész Földön egy mélyreható szellemi átalakulás is kövesse, aminek kezdeteiről az embereknek ma még talán alig van valami sejtelmük.

Figyelembe kell vennünk azonban, hogy a Földön a társadalmi formák bárhogyan is változzanak, ezekben a társadalmi formákban emberek élnek, akiknek mint embereknek meg kell érteniük egymást, ha egymással kölcsönös viszonyba akarnak lépni. Az emberek közötti megértéshez azonban hozzátartozik a bizalom is. A bizalomhoz pedig hozzátartozik valamiféle belelátás a másik ember lelkébe.

A nyugati civilizációnak mindeddig csak részben sikerült, hogy némileg szélesebb látókörre tegyen szert az európai kontinenssel és a gyarmatilag közvetlenül hozzátartozó területekkel kapcsolatban. De majd meg kell találnunk az egész Földre kiterjedő perspektívákat is.

A mai estén néhány történelmi példa segítségével, amelyek mégis közvetlenül jelen vannak az emberiség mostani életében, azt kell megmutatnom, ami ebben az irányban történik. Ehhez szükséges lesz, hogy először magának a nyugati civilizációnak a megértéséről és e megértésre tett kísérletekről ejtsünk néhány szót.

Ha meghallgatjuk a művelt angolokat, akik Európáról, Közép-Európáról, és különösen a Közép-Európában bizonyos irányban oly sokáig hangadóvá vált Németországról nyilatkoznak, úgy rendszerint körülbelül a következőket mondják, szóbelileg is, és az irodalomban is. Nálunk Angliában minden bizonyos demokratikus alapokon nyugszik. Az egyes ember nagymértékben beleszól mindabba, ami a szellemi, de úgyszintén a gazdasági életben történik. Az egyén kezdeményezésére van bízva a közügyek nagy része. De ha átnézünk Közép-Európára - egyáltalán nem akarom most azt állítani, hogy ezek a nézetek mindenben igazak, hanem csak jellemezni akarok egy általános véleményt -, megfigyelhető ott bizonyos autokrácia, valamilyen bürokratikus elv érvényesülése az igencsak alapos hivatali tisztviselők útján, akik az állami élet központjából előírják, hogy minek kell történnie az emberek konkrét viszonyaiban. Itt mindig szigorúan kihangsúlyozzák, legalábbis a háború előtt, a központosító, a többé-kevésbé autokratikus elvet.

Ha azután a pillantásunk tovább halad kelet felé, akkor tulajdonképpen ugyanezt a gondolkodásmódot folytatva azt mondhatjuk: Továbbmenve keletre már nem egyszerűen autokráciát találunk, hanem egyfajta patriarkális autokráciát, ami nemcsak azáltal érvényesül, hogy mindenben a kormányzást végző személyek parancsolnak, hanem egy vallási impulzus által is, oly módon, hogy azt, amit az emberek itt a Földön tesznek, szellemi, természetfeletti hatalmaktól és lényektől is elrendelve érzik, akiknek impulzusait felveszik érzéseikbe.

Egy ilyen megállapítás mögött mindenesetre valami nagyon fontos rejtőzik, ami belejátszik a jelen minden társadalmi formájába. Azt mondhatjuk: minél nyugatabbra megyünk, annál szorosabb kapcsolata van az embernek egész gondolkodásában és érzületében azokkal a dolgokkal, amelyeket végez. A gazdasági ügyek tekintetében ez a legalapvetőbb jellemzőnek tűnik. Nyugaton úgy hajtja végre az ember azt, amit a gazdasági életben el akar érni, hogy ténylegesen behatol mindannak részleteibe, amire irányul. Személyes, közvetlenül személyes viszonya van az élet külső dolgaihoz.

Az európai Középen viszont ez bizonyos értelemben másképp történik, a pszichológiai világmagyarázat számára legalábbis ez így mutatkozik. Itt egy olyan felfogás uralkodik, hogy amit az angolok a maguk nézőpontjából „az állam tudományos igazgatásának” neveznek, abban csak olyan természetű eszmék kaphatnak helyet, amelyeket azok az emberek tekintenek helyesnek, akik a törvényeket hozzák, és akik olyan adminisztrációs elvekhez tartják magukat, amelyeket legfőként a kormányzati rendszerben, az államigazgatásban határoznak meg. Az egyén pedig, aki végzi az élet konkrét dolgait, így a gazdasági ügyeket is, bár eleinte a saját gazdasági tevékenységét tartja szem előtt, mégis mindig elfordul ettől egy olyan irány felé, aminek lényegében állami-jogi jellege van, és egy ilyenszerű rendszerhez tartozik. Ez a fajta rendszer az egyén cselekvéseit csupán e rendszer részeként ismeri el. Az angoloknak ellenben nem szándékuk, hogy egy efféle rendszert kigondoljanak, hanem csakis azzal foglalkoznak, ami az élet eseményeiben konkrétan adódik számukra, és nem valami olyannal, ami „összesített rendszerként” mintegy az egész fölé akarna kerülni.

Ezzel már utaltunk is egy történelmi jelenségre, ami a legújabb időkben különösen jelentőssé vált. Milliók számára jelent valami rendkívülit Karl Marx neve. Jóllehet mára sokféle változata alakult ki az egykori dogmatikus, merev, sablonos marxizmusnak, amely még évtizedekkel ezelőtt is sokmillió emberben egyfajta vallásként élt, mégis az európai proletariátus széles tömegei számára Marx neve még mindig a társadalmi átalakulás prófétájának nevével azonos. Most nem lehet arról szó, hogy a marxizmus tévedéseit sorra vegyük, de szeretném Marx történelmi alakját egy bizonyos oldalról megközelíteni.

Marx Közép-Európában, Németországban szerezte meg tudását, ott ragadt rá az a rendszerezésre való hajlam, az eszméknek olyanfajta rendszerbe foglalása, amiről az imént beszéltem. De azután nyugatra ment, először Franciaországba, majd Angliába, hogy tanulmányozza ott az újabb kor társadalmi és gazdasági fejlődésének egyes részleteit. Amiket tanulmányozott, azok csak az angol munkásosztálynál megfigyelhető konkrét esetek voltak. Amit ebből felépített, az a társadalmi organizmusnak egy olyan rendszere lett, amit csak egy közép-európai lelkület alkothatott így meg. És ez a rendszer elsősorban nem is Nyugaton vert gyökeret, hanem Kelet-Európában. Így azt mondhatjuk: amit Marx Nyugaton megfigyelt a konkrét esetekben, azt egy nagy rendszerezett eszmeépítménnyé formálta, amit követői még dogmatikusabbá és teoretikusabbá tettek. Ebben az emberi társadalom általános organizációjának ideálját gazdasági szempontból írták le. A gazdasági, állami organizáció eszményét bizonyos vonatkozásban nagyon leszűkítették és fokozatosan ad absurdum vitték, amikor egyes köröknek lehetővé vált, hogy azt keleten meg is valósítsák. A lényeges azonban az, hogy ebben a jelenségben is teljesen világosan kitűnik számunkra, hogy alapvetően különbözik már a közép-európai gondolkodásmód is az európai Nyugat gondolkodásmódjától. Ebből viszont megsejthetjük, hogy az egész Földön való különbözőségeknek még sokkal nagyobbaknak kell lenniük, és hogy valóban csak egy olyan elfogulatlan szemlélet értheti meg ezeket a különbségeket, amelyet nem tévesztenek meg az előítéletek.

Ami a nyugati civilizáció kis területén, mint ilyen sokféleség jelenik meg, azt ma már a nagy világrendszer hátterével kell vizsgálnunk. Mert jelenkorunkban a mi formációinkba, így a társadalmiakba is, belejátszanak a világviszonyok, ahogyan azok Keleten és Nyugaton történelmileg kialakultak. Éppen úgy hatnak rájuk, ahogy a világszemléleti impulzusok is, abban az értelemben, ahogy ezt az elmúlt napokban ábrázoltam. És most is csak egy, az előzőkhöz hasonló megközelítés lesz alkalmas számunkra, amikor a jelenkor társadalmi formáinak elemzését megkíséreljük.

Sok mindenben, ami közvetlen jelenünkben társadalmi formaként létezik, megbújva számos olyan elem található, melyeknek eredete csak nehezen deríthető ki. Ami Keleten a régmúltban kialakult, az együtt él azzal, ami specifikusan közép-európai, és azzal is, ami Nyugaton egy egészen új alakulatként kezd megjelenni. Hasonló módon kell ezt a társadalmi formákról elmondanunk, mint ahogy az emberiség világszemléleti viszonyaival kapcsolatban már kifejtettük.

Ha átmegyünk Keletre, arra a Keletre, amit a jövőben a nyugati formáknak kell magukba foglalniuk, úgy ma az ottani emberek gondolkodásmódjában, közösségi érzéseiben teljesen az ősrégi intézmények és ősi impulzusok maradványait látjuk, amelyekből azok létrejöttek. Minden, ami még ma is megfigyelhető, noha Keleten már teljesen dekadenciába jutott, visszautal azokra az időkre, amikor a legkülönfélébb jellegű teokráciák uralkodtak Keleten, olyan papi uralmak, amelyek azon a módon, ami akkoriban lehetséges volt és az emberi kultúrának megfelelt, a közösségi formákat is szabályozták, amit a régi ösztönös szellemi látás alapján igyekeztek kikutatni a szellemi világból, olyanformán, ahogy az elmúlt napokban leírtam. Amikor ma az emberek a történelmi dokumentumok alapján leírják, hogy Keleten egykor a papi hierarchiák uralkodtak, hogy a népet arra tanították, hogy minden természeti jelenségben bizonyos tekintetben isteni-szellemi lények lakoznak, és hogy bizonyos emberi mágikus cselekvések által ezeknek az isteneknek a jóindulatát és szeretetét megszerezhetik, úgy ez a keleti teokráciák későbbi időszakára nézve helyes ugyan, de egy olyan későbbi korszakra, amelyben a Kelet eredeti mivolta már hanyatlásnak indult.

Igaz az, hogy a régi keleti civilizáció idején bizonyos kiválasztott személyek valamilyen kapcsolatot kerestek a szellemi világgal, de amely olyan dolgokon alapult, amelyek iránt mi manapság a legkevésbé sem érezhetünk többé hajlandóságot. Ez akkor bizonyos előírásokat követett, amelyek nagyon materiális módon az emberi testtel voltak kapcsolatosak: bizonyos italokról van szó, amiket elkészítettek, bizonyos anyagokról, amiket elfogyasztottak. Mint titkot kezelték azt, hogy az ilyen italok és anyagok élvezete az ember érzékszervi tevékenységének szokásos módját kikapcsolta, és az embert visszavezette azokba az ősi időkbe, amikor a puszta külső természeti törvényszerűség még nem olyan volt, mint később, és amelyben a szellemi életet sem olyan absztrakt módon vették, mint a későbbiekben, hanem azokban az időkben a morális-szellemi még egységben volt a fizikai-természetivel. Azok a paptudósok azáltal helyezték vissza magukat a Föld-fejlődés ősi korszakaiba, hogy anyagcseréjüket az anyagi természet bizonyos esszenciáival ingerelték.

Amit ők ilyen módon kijelentettek, az ismét érthető lesz számunkra, ha - most már egészen másféle módon - az érzékfeletti világba vezető modern út segítségével újból megismerjük azt, amit az első sorozat utolsó előadásában kifejtettem. Vagyis hogy a saját emberi természetünkbe való bizonyos szellemi belelátás által az ember átél magában egyfajta kozmikus emlékezetet, és ezáltal - legalábbis a saját szellemi látásában - visszajut azokba az időkbe, amikor a természeti törvények az emberek számára nem olyanok voltak, mint ma, hogy többé-kevésbé a véletlen által nyilvánulnak meg, és a szellemi törvények sem voltak olyan absztrakt jellegűek, mint manapság, hanem azokban az időkben a morális-szellemi még egységet képezett a fizikai-természetivel. Úgyhogy az ilyen szellemi látás nem a pusztán mechanikus Kant-Laplace-féle ősködhöz jutott el, hanem a Föld-fejlődés valódi eredetéhez, amit szellemi-lelki-fizikai formában kell elképzelnünk.

Amit ma így kozmikus emlékezetként elsajátíthatunk, ahhoz szellemi-lelki módon, anélkül, hogy a fizikaival foglalkoznánk, szellemi-lelki gyakorlatok révén juthatunk el. Erről ezekben a napokban már beszéltem. Azokban az ősi keleti korokban azonban nem ez volt a helyzet. Akkor a szellemi világgal úgy kerültek kapcsolatba az emberek, hogy anyagcseréjük bizonyos esszenciákkal történő befolyásolásával ilyen-olyan módon felizgatták a tudatalatti ösztöneiket. Értettek ahhoz, hogy az ösztönéletükből előhozzanak valamit egyfajta álomszerű átszellemiesülésben a növények, a természet segítségével. Tudták, hogy ha ezt vagy azt a növényt elfogyasztják, az a szervezetüket úgy befolyásolja, hogy egy bizonyos szellemi történésbe helyezhetik bele magukat. Tulajdonképpen ez volt az az eredeti forma, amiben a keleti teokráciák vezető papjai kapcsolatot teremtettek a szellemi világgal, akik ugyanakkor teljes hatalommal rendelkeztek a társadalmi és politikai állapotok felett is. És úgy gondolták, hogy ezáltal olyan impulzusokat kapnak, amelyek irányadóak lehetnek a közösségi élet számára.

Ami azután később hit lett, babona lett, hogy tudniillik ehhez vagy ahhoz a természeti anyaghoz ez vagy az a „szellem” kötődik, az már egy dekadens kultúrtermék. Eredetileg valójában azt akarták mondani: ha az ember valamilyen természeti anyagot bizonyos módon hatni enged magára, akkor egy meghatározott állapotba vezetik őt a szellemi lények, akiktől ilyen vagy olyan közösségi impulzusokat is kaphat. A jósda, a csillagfejtés, az asztrológia lényegében véve már a későbbi hanyatló szemléletek terméke, amire ma a külső tudomány is már rájött, bár csak sejtésszerűen. Ahogyan ez a külső tudomány eltávolodott attól, hogy a politeizmust minden ősi nép alapjának tekintse, és ma már egy bizonyos ősi emberi monoteizmust hangsúlyoz, éppen úgy ez a külső tudomány egy olyan szemléletmódhoz is el fog érkezni, amit a most ismertetett szellemtudományos kutatások eredményeznek.

Ha az ember teljesen tudatában volt annak, hogy a földönkívüli természet, a szellemi lények impulzusa magában az emberi természetben nyilatkozik meg - de amire az ember mégis csak az ösztönök felizgatása révén, csupán az ösztönök átszellemiesítésének egy bizonyos formája révén talált rá -, úgy arról is tudott valamit, ami ezekben az ösztönökben nyilvánult meg, azokban az ösztönökben, melyeket a vér különös sajátosságának tulajdonított, mondjuk egy különösen jellegzetes családban. Az ösztönélet ilyen megnyilatkozásaiban is meglátott az ember valamit abból, amit a földönkívüli szférákból küldtek a Földre közösségi impulzus gyanánt. Nem meglepő viszont, hogy amikor ez dekadenciába jutott, a hatalomra törekvő emberek önkényükben kisajátították azt az általános szemléletet, amely az ösztönélet e megnyilatkozása felé tekintett, amit az emberek a vérben kerestek és abban, ami a vér szellemivé tételében volt megtalálható. Ezáltal azonban valami szellemtelen és - a vér alapján - patriarkális elem jelent meg az egész keleti életben.

Ezt a patriarkális vonást mindenekelőtt csak úgy szokták tárgyalni, hogy az ismert dolgokra mutatnak rá. De eredete abban a kapcsolatban rejlett, amit a Kelet régi papi uralma keresett a szellemi világhoz. Ezért áradt bele ez a vallási elem a Kelet minden közösségi formájába, vagyis az a tudat, hogy léteznek isteni-szellemi hatalmak, akik minden földi dolgot meghatároznak, és hogy senki sem hozhat másképp törvényeket, csak azáltal, hogy a szellemébe, a lelkébe, amely ezeket a törvényeket kinyilvánítja, az isteni szó erejét engedi beáramolni. Ezáltal pedig ezek az impulzusok, amelyeket vallásiaknak, a földönkívüli hatalmak kegyelmi impulzusának éreztek, a közösségi élet területén parancs jelleget öltöttek. Így egyes keleti kultúrákban úgy tűnhet számunkra, mintha a törvényekkel a szó későbbi értelmében lenne dolgunk, mert mindjárt észrevesszük, ha az olyan törvényhozás szellemét nézzük, mint például Hammurabié, hogy itt parancsszerű impulzusok szolgáltak alapul. De ezt az emberek eredetileg a kiválasztott személyeknek a szellemi világgal való érintkezéseként tekintették.

Ezt azután megőrizték, bár egyre gyengébb fokon, minden olyan közösségben, amely egyházi-vallási alapon jött létre. Amennyire ezek a dolgok az egyes társadalmi formákban ma gyakran ellepleződnek, a vallási alapon nyugvó közösségeknél jól megfigyelhető, hogy bár legyengült módon, a régi Kelet ilyen impulzusai még hatékonynak bizonyulnak. Néhány jelenséget egyáltalán nem is érthetünk meg a jelenkor társadalmi formáiban, ha nem kérdezünk rá, hogy mennyiben tartják függésben az embereket az ilyen társadalmi formák? Függésben tartják őket, mert a lelkek tudatalatti mélységeiben még jelen van a Kelet vallási hajlamának öröksége, még ott is, ahol maguk a vallási szemléletek már egészen más alakot öltöttek, olyanokat, amelyek elszakadtak a gazdasági élettől, ahogyan ez a Nyugat vallásainál történt. Hogy a keleti vallások a maguk hatékony erőit beleküldik még a gazdasági élet részleteibe is, ez a maga utóhatásaiban szintén megfigyelhető volt Kelet-Európa területén egészen a világháborúig.

Ezekről a szellemi impulzusokról, amelyek áthatják a társadalmi formákat, beszélnünk kell, ha meg akarjuk érteni őket. Mert amit manapság társadalmi formákként gyakorta leírnak, az tulajdonképpen csak a dolog külső oldala. Ez a helyzet egy olyan példán, amilyen a következő is, nagyon világosan kiderül.

Bizonyára csak borzalommal tekinthetünk arra, amit napjainkban Kelet-Európában kívánnak bevezetni társadalmi rendszerként. De amikor szemügyre vesszük a Kelet-Európában történteket, akkor ehhez felidézhetjük azt, ami mintegy nyolc évszázaddal ezelőtt odaát Ázsiában, Kínában történt. Ha azután elmondjuk, hogy nyolc évszázaddal ezelőtt Kínában bizonyos hirtelenséggel egy olyan állami berendezkedést kerestek és nagyon magas szinten meg is valósítottak, ami arra irányult, hogy az emberek minden ügyét, azokat is, amelyek gazdasági természetűek, minden részletükben államilag határozzák meg, ha elmondjuk, hogy ebben az időben Kínában olyan állami hatóságok voltak, amelyek hétről-hétre megszabták az árakat, előírták, hogy itt, vagy ott, vagy a harmadik helyen milyen módon kell megművelni a földeket, a falusi lakosságnak megszabták a felhasználható vetőmag mennyiségét az évi vetéshez, ha elmondjuk, hogy ebben a korban bevezették Kínában azt is, hogy a különösen gazdag emberekre olyan nagy mértékű adókat vetettek ki, hogy a vagyonuk végül fokozatosan visszacsökkent az átlagosra, - ha mindezt felidézzük, akkor megállapíthatjuk: amit a mi korunkban Európában bizonyos körök kerestek mint társadalmi rendszert, az nyolc évszázaddal ezelőtt magas fokon már megvalósult harminc éven keresztül, egészen addig, míg az ottani „szocialista” kormányt végül megdöntötték és követőit Kínából kiűzték. Harminc éven át állt fenn ott egy társadalmi rendszer, amiről elmondhatjuk: ha jellemzőit leírnánk, és közben elhallgatnánk, hogy Kínára vonatkozik, az ember azt hihetné, hogy a mai Oroszországról beszélünk.

Az ilyen dolgokon megmutathatjuk azt, ami a társadalmi formáknak csak a külső oldala. Mert kiderül, hogy az, amit szokásos értelemben szocializmusnak neveznek, nem csupán a mi korunk produktuma lehet, hanem a távoli Keleten nyolc évszázaddal ezelőtt teljesen másmilyen kulturális környezetben is megjelenhetett. Ha viszont megnézzük azt a lelkiséget, ami ott alakult ki társadalmilag, és ami ma akar társadalmilag megformálódni, akkor jelentős különbséget veszünk észre közöttük. Abban a kínai szocializmusban a teokrácia világos utóhatásai fedezhetők fel, amelyek Kínában mindig is érvényesültek és még ma is érvényesülnek, míg a mai orosz szocializmusra egészen az absztrakt, a természettudományon nevelkedett gondolkodás nyomja rá bélyegét, amely teljesen nélkülözi magából a szellemi világgal való emberi kapcsolat tudatát. Ami a maga külső alakja szerint látszólag ugyanaz, mégsem ugyanaz, ha szellemi értelemben tekintünk rá.

Ha egy ilyen nézőpontból indulunk ki, akkor azt fogjuk találni, hogy a teokratikus államiság sajátos formája, jobban mondva, a teokratikus társadalmi berendezkedések sajátos formája az emberiség egy bizonyos korszakát jellemezte. Amikor ezek az ázsiai teokráciák elérték tetőpontjukat, a nyugati és a közép-európai népek még teljesen a kulturálatlanság, a civilizálatlanság állapotában voltak. De amikor az, aminek Ázsiában még tisztán teokratikus jellege volt, átkerült Európába, fokozatosan sajátos alakot vett fel.

Ha eléggé elfogulatlanok vagyunk, felfedezhetjük a platóni államutópiában ennek az átmenetnek az egyik formáját. Ebben kétségkívül van valami, ami, mondhatnám, halványan a keleti papi hierarchiákra emlékeztet. Platón ugyan olyanokat akart kiválasztani állama vezetőivé, akik - persze görög értelemben

-   bölcsek, filozófusok voltak. Valójában azonban a görög civilizációban a filozófus a keleti pap utódának tekinthető. De a platóni utópisztikus államban - amely annyiban mégis a plató- ni idők társadalmi életének szemléletéből származott, hogy sajátos módon a kor felfogását tükrözte a társadalmi életről - már felismerhetjük azt a formát is, amibe ott átalakult a keleti társadalmi élet. Az emberek többé már nem keresték az érzékfeletti hatalmakhoz való viszonyt. Többé-kevésbé még átvették ugyan az ókori Kelettől azt, amit erről a viszonyról vallásilag éreztek. Az azonban, amit az ember már önállóan fejlesztett ki saját magában, olyan valami volt, ami az ősi Keleten még semmilyen különösebb szerepet nem játszott, és ugyanígy semmilyen szerepe nincs azokban a közösségi formákban sem, amelyeket az Ótestamentum ábrázol. Amit ugyanis most önállóan fejlesztettek ki, az éppen az ember emberhez való viszonya volt.

Az ember viszonya az emberhez a maga őseredeti formájában egészen sajátosan jelenik meg előttünk, ha bensőleg bepillantunk a görög lelki életbe. Ez a lelki élet olyan volt, hogy bizonyos módon az ember még szoros összefüggést érzett a szellemi-lelkiség és testiségének természet adta fizikaisága között. A görög ember számára belső tudati életében még nem jelentkezett a testinek és a szelleminek az a szétválasztása, ami számunkra már bekövetkezett. Mi, ha befelé nézünk, úgyszólván nagyon súlytalannak, eltűnőnek érezzük a lelket, olyannak, hogy ha a mindennapi tudattal fogjuk fel, akkor semmilyen képzetet nem tudunk alkotni arról, ahogy a lélek a robusztus testet mozgatja, vagy ahogy a test a lelket befolyásolja. A görögöknél ez másképp volt. És Goethe tulajdonképpen erre törekedett a maga felfogásában.

A görögöknek nem olyan test- és szellemfogalmuk volt, mint nekünk. Náluk a szellem és a test összetartozott. Csak Arisztotelésznél, a késői görögnél változik ez meg bizonyos módon. Platón még teljesen egy olyan szellemről beszél, amiről hamar észrevesszük - bár Platón szemléletmódját gyakran absztraktan szokták ábrázolni -, hogy egy olyan nézőpontból indul ki, amelyben a testet tulajdonképpen mindenütt áthatja a lélek, még a maga szerves funkcióiban is, és amelyben a lelket bensőleg még annyira erőteljesnek érzik, mintha „érzékelő csápjai” mintegy kinyúlnának mindenütt a testi szervekig. A lelket még testinek, a testet még lelkinek képzelik. Egy ilyenféle szemléletmód azonban egy bizonyos érzülettel is összekapcsolódik, ami ember és ember között jelentkezik. És ebből a szemléletmódból jött létre később Közép-Európa civilizációjának jellegzetes vonása is.

Ha a régi görögöknél finom érzékkel szemügyre vesszük az ember és ember közötti érzésbeli viszonyt, és felismerjük, hogy ez a viszony az embernek az istenihez való régi viszonyából származik, hogy tehát az embernek az istenihez való viszonya ment át az emberekhez való viszonyába, akkor kimondhatjuk: a korábban teljesen vallásilag áthatott szemlélet átalakul jogi szemléletté, az államisággal kapcsolatos szemléletté. És ebből fejlődött ki később a görög és római világ együtthatása folytán az, ami tovább létezett a társadalmi formákban. A pap utódja fokozatosan a keleti uralkodó lesz, bár a pap Keleten, még ha a háttérben is tartja magát, a tulajdonképpeni szellemi vezető marad, még magával Dareiosszal és Xerxésszel szemben is. De most egy olyan gondolkodásmód jelenik meg, amely az ember és ember közötti viszonyra vonatkozó eszméket alakítja ki. Ez odáig megy, hogy maga a vallási élet is úgyszólván ebbe a jogi áramlatba merül alá. Az átfogó világszemléletbe, egészen az akkori kozmológiáig, egy jogi elem jut be, ami azután az egész középkoron át nagyjából megmarad, amit érzékelhetünk, ha Ágoston vagy Aquinói Tamás államelméletét tanulmányozzuk. Maguk a vallási impulzusok tehát, jóllehet megőrizték vallási jellegüket, jogi formát öltöttek.

Beszédes dokumentumát látjuk a jogi formák bevonulásának az ember vallási, kozmológiai szemléletébe, ha a római Sixtus-kápolnába lépünk, és megnézzük az Utolsó ítélet csodálatos festményét. A legmonumentálisabban mutatja meg ez a kép, ahogy Krisztus, mint világbíró jelenik meg. Ha a világ feletti ítélethozatalt látjuk benne, akkor nagyszabású módon kirajzolódik előttünk az átmenet a pusztán vallási-kultikus elemből abba a felfogásba, amely a vallásit jogi elemmel hatja át, amely bekerült a kozmikus világkormányzásra és világirányításra vonatkozó emberi szemléletbe.

Ez a jogi elem ott található a középkor minden közösségi formájában, és sok mindenben, ami a mi társadalmi alakulatainkban él. Ha a lepleket lerántjuk, akkor látható lesz, hogy ez a jogi elem jelen van, és hogy ez az ősi időkből áthozta a vallási impulzusokat. Felismerhetjük a modern állami intézményekben, egészen a szóhasználatig, a törvényrendeletek formáiban, főleg azokban, amelyek még a középkorból erednek, hogy az emberi lét középső korszakában, illetve a Kelet és a Nyugat között elhelyezkedő civilizációban érvényre jut ez a jogi-logikai vonás.

Azt mondhatnánk: a keleti teozófikus jelleg átvált jogi-logikai jellegbe, vagyis a Kelet sophiája átalakul a Nyugat logoszává, a logoszból pedig kifejlődik a jogi forma. Ez azután gyökeret ver.

A jogi jelleg az egész középkoron át a társadalmi formákat is meghatározta. Így ha a középkor gazdasági rendszereit tanulmányozzuk, mindenhol abba ütközünk, hogy a társadalmi formákba alakítóan belenyúl valami, amit áthat a régi keleti vallásosság és a jogi jelleg. Ez nyomja rá bélyegét a társadalmi formákra. Ahogy a vallási elemet ma továbbhatni látjuk a szabadabb emberi egyesülésekben, vagy az olyanokban, amelyek vallásos hit alapján jöttek létre, úgy a nagy társadalmi formákban, az államalakulatokban a jogi gondolkodás fejti ki hatását a háttérből. De megfigyelhető az is, hogy a középkor átmenetével az újabb történelembe egyre inkább háttérbe szorul a vallási elem, míg a jogi elem mindinkább felerősödik.

Ez a jogi elem azután benyomul a gazdasági formákba is. Amit most mondok, az minden részletében követhető, ha tanulmányozzuk a római jog térhódítását a világban. Megfigyelhető, hogy a tulajdonfogalmakban, a birtokviszonyokban, mindenben, ami gazdasági, az olyan társadalmi forma volt mértékadó, amely ilyen alapokra épült.

Az emberiség fejlődésének folyamán azonban egyre inkább érvényt szerez magának Nyugaton az önálló gazdasági elem, minél jobban előrehaladunk a modern kor felé. A régebbi korszakokban minden gazdasági tevékenység még teljesen vallási-jogi formákba volt beszorítva. Az emberi gondolkodás számára először Nyugaton emancipálja magát a gazdasági elem.

Tanulmányozzuk egyszer a föníciaiak gazdaságát, és hasonlítsuk össze azzal, ami már kezdetben jellemzi az újabb kor gazdasági rendszereit: észre fogjuk venni a különbséget, hogy a föníciai gazdaság azokból az impulzusokból született meg, amelyekről beszéltem, az idők során azonban ezektől az impulzusoktól fokozatosan elszakadtak, függetlenedtek a nyugati gazdasági rendszerek.

Így a vallási és a jogi áramlathoz egy harmadik áramlatot látunk csatlakozni, aminek mindenekelőtt az a tendenciája van, hogy a gazdasági viszonyokat önálló módon építse ki a társadalomban. Ez a tendencia Nyugatról indul ki, bár többé vagy kevésbé még magában hordozza azt, ami Keletről és a Középről jön. Például különösen az amerikai civilizációban figyelhető meg, hogy ott a gazdasági viszonyok, emancipálódva más kultúráramlatoktól, saját feltételeik alapján fejlődtek ki, egészen a trösztökig és szindikátusokig, és hogy egy bizonyos emberi hajlamból fakadóan, ami éppenhogy a Nyugat hajlama, el akarják különíteni a gazdasági életet a vallási élettől, miközben kevésbé tudják még elkülöníteni a jogi gondolkodástól és érzülettől. De mégis világosan látszik, hogy a gazdasági formák a maguk társadalmi vonatkozásában fokozatosan kitörnek azokból a fogalmi sablonokból, amelyekbe beszorították őket, amikor a jogi elem még kiterjeszkedett rájuk. Egyre inkább emancipálódásra törekszik maga a gazdasági élet. Olyan kategóriák jelennek meg, amelyeket magából a gazdasági életből vesznek.

Ezzel azonban rámutattunk most valamire, ami az emberiség viszonyait, a népek kölcsönös kapcsolatait teremti meg, de éppígy a népek közötti konfliktusokat is kiváltja, sőt a népek közösségein belüli összeütközéseket is. Ha azokat a tényeket nézzük, hogy Keleten a vallási elem a jogi és gazdasági szférát is uralta, hogy azután a jogi elem a vallásiról nagyobbrészt levált, de a gazdaságit még magában foglalta, miközben a vallási elem így önállóbb lett, és hogy Nyugaton egy önálló gazdasági élet akar kifejlődni, akkor azt is meg kell vizsgálnunk, hogy az egyes emberi törekvések miképpen viszonyulnak az ilyen áramlatokhoz.

Abból a teokratikus-patriarkális elemből, amelynek gyökereit Keleten találjuk, szerves módon tulajdonképpen csak az fejlődhet ki, ami illik a mezőgazdasági organizációhoz, vagyis egy olyan társadalmi rendszerhez, amely kiváltképpen a földművelésre támaszkodik. Így bizonyos összetartozást látunk a mezőgazdasági élet és a teokratikus elem között. Ez a későbbi időkben is belejátszik a társadalmi formákba. Ha felismerjük, hogy a teokratikusság tovább él a társadalmi formákban egészen a jelenkorig, akkor azt is meg kell állapítanunk: azáltal, hogy az emberi tevékenység egyéb területei lépnek előtérbe, ezek konfliktusba kerülnek a teokratikussággal, amennyiben a teokratikus elem újra és újra fenn akarja magát tartani a mezőgazdaságban az emberi földművelés természetének megfelelően. Ez az összetartozásuk nem tagadható. De ebben az összetartozásban törés keletkezik, amikor más oldalról egyéb emberi tevékenységek kezdenek érvényt szerezni maguknak.

E téren utalnék valamire, amit ebből a szempontból valamiféle világtörténelmi barométernek is tekinthetünk. Ajánlom önöknek, hogy tanulmányozzák egyszer Ausztria parlamenti tudósításait a múlt század hetvenes éveiből. Nézzék meg, hogy a parlamentben olyan emberek ülnek, akik úgy érzik, a mezőgazdasággal szoros összefüggésben áll minden olyan régi rendszer, amelynek gyökere a teokráciában és a jogtudományban van. De finom érzékkel vegyék itt észre azt, ami később nagy áramlattá duzzadt: a nyugati termékek benyomulását, amik között persze mezőgazdasági termékek is voltak, de amelyek egy másik gazdasági ágra, az iparosításra épülő gondolkodásmódból és társadalmi rendből érkeztek. Jóllehet ez csak távoli utalásokban fejeződik ki a különböző parlamenti beszédekben, mégis éppen itt, Ausztriában, ahol oly sok minden egymásba folyik, és sok mindent lehet tanulmányozni, felismerhetjük a nagy világperspektívák irányultságát. Ami Nyugaton fejlődik ki, az olyan valami, amire a teokratikus gondolkodásmód kevésbé alkalmazható, mint az egyéb termelési ágakra. Ez pedig az iparosítás. Ez nyilvánvalóan nem foglalja magában a mezőgazdaságot. A mezőgazdaságot azután olyan társadalmi formákba terelik, amelyek csakis az ipari gondolkodás talaján születhettek meg.

Ám ez az ipari gondolkodás bármennyire is felvett már technikai formákat, bármennyire is kiképezte a maga technikai oldalát, ma még mindig nem teremtette meg a neki megfelelő társadalmi formákat. Mert ha az egyik oldalon azt látjuk, hogy összetartozás van a teokratikus gondolkodásmód, ennek patriarkalizmusa és az agrárrendszer között, és ha azt látjuk, hogy például Németországban mostanáig nem jött létre és nem is lehetséges semmilyen igazi kiegyenlítődés az agrárgondolkodás és az ipari gondolkodás között, annál az oknál fogva, ami a mondottakban rejlik, ha tehát látunk ilyen összetartozást, úgy a másik oldalon azt láthatjuk, hogy minden, ami a kereskedelemmel kapcsolatos, alapjában véve ismét csak az állami-jogi jelleggel kötődik össze.

A régi Keleten ezért volt a kereskedelem az emberi dolgok patriarkális igazgatásának csak valamiféle toldaléka. A kereskedelem, aminek ma számunkra már társadalmi jelentősége van, lényegében véve a jogi elemmel összefonódva fejlődik ki. Mert aminek a kereskedelemben ma le kell játszódnia ember és ember között, az különösképpen jogi alapon történik. Amikor ez Keleten létrejött, bizonyos, a jogi elembe átfordított, de teljességgel isteninek tekintett parancsok adták a mintáját. A kereskedelem azonban csak abban az áramlatban nyerte el igazi társadalmi formáját, amely mindinkább állami-jogi jellegűvé alakult. Így azt mondhatjuk: a gazdasági életnek az a területe, amely különösképpen megfelelőnek bizonyult a jogra és a jogi gondolkodásra támaszkodó államok kialakulásában, a gazdaság kereskedelmi oldala volt.

Az ipari oldallal azonban - amennyiben az egész emberben is mindent össze kell kapcsolnunk egymással - az állami-jogi elem szintén összekapcsolódott az újabb időkben, úgyhogy ha egyre inkább Nyugat felé megyünk, azt látjuk, hogy az ember a személyes viszonyát a dolgokhoz legfőként az iparban teremti meg, és abban, ami ezzel összefügg, de hogy ekkor a kereskedelmi kapcsolatokat is beleviszi. Mert ma az élet társadalmi formáinál az a helyzet, hogy a vállalkozást tulajdonképpen úgy képzelik, ahogyan az kereskedelmileg szabályozott a társadalmi rendszerben. A vállalkozó a saját vállalkozását egyfajta kereskedelmi összefüggésben látja, úgyhogy Nyugaton ebben a vonatkozásban is a második, a jogi áramlat tovább hat a gazdasági életben.

Más mai társadalmi alakulatokban is gyakran észrevehetjük, hogy ez a jogi-állami elem általánosan érvényesül a széles tömegek körében. A modern technikai élet kísérő jelenségeként mindenféle társadalmi szerveződések keletkeztek. Elég csak a szakszervezetekre gondolnunk. Az ilyen szakszervezetek lényegét akkor látjuk helyesen, ha azt mondjuk: gazdasági viszonyok hozták őket létre. De aki ezeket a dolgokat életszerűen szemléli, az tudja, hogy ha gazdasági viszonyokból is jöttek létre - gondoljunk csak a fémmunkások szövetségeire, a nyomdászok szakszervezeteire és így tovább -, az a mód, ahogy abban az emberek fellépnek, szavaznak, ahogy a dolgokat nézik és megvitatják, az teljesen parlamentáris-állami-jogi jellegű, adminisztratív, vagyis olyan, ami a második áramlatból származik, amiről ma beszéltem. A harmadik, a gazdasági a saját eszméjével csak a kezdetén áll, és társadalmi sablonjait még ki kell alakítania a régiből.

Látjuk tehát, hogy a jelenkorban három alapvető társadalmi forma áll egymás mellett, amelyek a legnagyobb mértékben ismét tovább differenciálódnak. Úgy állnak egymás mellett, hogy a dolog mintegy a térben is kiterjeszkedve jelenik meg. Mivel pedig e társadalmi formák valamelyikében benne élünk, valamilyen gazdasági egyesületben, valamilyen államban, vagy egy vallási közösségben, sőt, tulajdonképpen mindegyikben ott vagyunk, mert senki sem élhet a másokkal való érintkezés nélkül: mégis olyan dolgoknak az egymás melletti létezésében élünk, amelyek a történelemben egymás után keletkeztek, de a térben ide-oda tolódtak. Mindezt meg kell értenünk, mert egy olyan korban születtünk meg, amelyben az emberiségnek magasabb fokon ismét ki kell vívnia azt a naivitást, amelyet egyesíthet a teljes tudatossággal, azt a naivitást, amelyből eredetileg létrejött.

És ahogy egykor a primitív gazdasági és állami élet megfelelő módon belefolyt a teokratikus formába, ahogy egy későbbi korban létrejött a kettősség, a régi időkből megtartva a vallási formát és továbbfejlesztve az állami-jogi formát, amely bekebelezte a gazdasági életet, úgy ma a gazdasági élet halad az önállósodás felé, olyan eleven emberi eszmék felé, amelyek éppolyan alakítóan képesek hatni, mint egykor élő impulzusként a görög-római jogi formák, és ahogy annakidején a keleti-vallási impulzusok is alakítóan hatottak. Mivel azonban ma ez a három áramlat elkülönül egymástól, azért a maguk önállóságában kell tárgyalnunk őket. E társadalmi formákat meg kell vizsgálnunk a szellemi oldal szerint, ami eleinte egymaga fejtette ki hatását, azután a jogi oldal szerint, ami a középkorban volt mértékadó, végül a gazdasági oldal szerint is, aminek szintén meg kell keresnünk a szellemi oldalát.

Most csak egy áttekintést akartam adni jelenkorunk társadalmi formáinak alapjairól. Arra kívántam rámutatni, hogy e társadalmi formák valódi megértése céljából szükséges számunkra azoknak a világperspektíváknak a vizsgálatába bocsátkoznunk, amire ma az előadásom elején utaltam. Ide azonban élő-eleven gondolatok kellenek! Hogy ilyen élő-eleven gondolatra van szükségünk, az kitűnik egyfelől a társadalom alapvonásaiból, amikre vizsgálódásaink is irányultak; de a jelenkor közvetlen életének tárgyalása is megkívánja. Mindenütt arra van szükség, hogy a gazdasági életet először is áthassuk a neki megfelelő eleven eszmeimpulzusokkal.

Ebben a vonatkozásban a Nyugat művelt emberei különösen érdekesek. Egy rendkívül jelentős értekezésben, amelyet éppen a kegyetlen háború előtti évben írtak Angliában, egy tekintélyes angol arra hívta fel a figyelmet, hogy alapvetően különbözik az angol gondolkodásmód a némettől abban a tekintetben, amiről a mai előadás elején szóltam. De ez az angol még valami másra is célzott. Feltűnt neki, hogy a németnyelvű közép-európai népességben örökké élt a gondolat. És azt mondta erről a gondolatról, hogy az mégiscsak az emberi lélek olyan alkotóeleme, amely a legközvetlenebbül mindig ismét rámutat az emberiség és a világ nagy rejtélyeire, úgyhogy az olyan kultúráknak köszönhetően, amelyek a gondolatot úgy gondozzák, mint a német is, újra és újra a világ és az emberiség legmélyebb rejtélyeibe ütközünk, még ha - és ez ennek a nyugat-európainak a konklúziója - tisztában is vagyunk a végső megoldás elérhetetlenségével. Mármost joggal beszélhetnek a „végső megoldás elérhetetlenségéről”, ha csak az olyan gondolatot veszik alapul, amelyik absztrakció útján a jogi-logikai szférából származik, és amelyik, még ha mint gondolat a legmagasabb felé is tör, mégis egyfajta halott gondolat marad. De egyszer majd megsejtik, hogy korunkban az emberi lelkekben megjelent a lehetőség az eleven gondolat megszületése számára, amely bizonyára nem fog valamiféle végérvényes megoldásról beszélni, de egy olyan útról igen, amely eljuttathat oda, hogy a mindenkor felmerülő társadalmi kérdéseket képesek legyünk megoldani az egyes korszakokban.

Mert valószínűleg az a helyzet, hogy miután a társadalmi formákról való gondolkodás egyszer felbukkant az emberiség fejlődésében, nem beszélhetünk arról, hogy a társadalmi kérdések egyszeriben megoldhatók lennének, hanem csak arról, hogy a jelenből a jövő felé tartó fejlődésimpulzusok között a társadalmi formákról való gondolkodásnak is helyet kell kapnia. Ezáltal pedig majd elmondhatjuk: bár végső megoldásról nem lehet szó, de egy olyan élő-eleven emberi gondolkodásról igen, amely már tudatosan látja a célokat, és tudatos módon fog hozzá a lét társadalmi rejtélyeinek megoldásához.