"A nevelésben három eszköz alkalmazható sikeresen: a büntetés, a becsvágy felkeltése és a szeretet. Ami az első kettőt illeti, erről a Waldorf-iskola lemond."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció

<< Vissza

Rudolf Steiner: Szellemi hierarchiák és tükröződésük a fizikai világban (2. részlet)KM 2016.03.01.

(Elhangzott 1909. április 12-én, Düsseldorfban)

 

„Nézzünk egy egyszerű leckét az ősi emberi bölcsességből. A múlt tanítója így szólt: Figyelj meg egy égő tárgyat, amint a tűz elemészti. Két dolgot látsz ezen az égő tárgyon. Az egyiket a régi időkben „füst”-nek nevezték, és még ma is így hívhatjuk, a másikat „fény”-nek. Mert ez a két természeti jelenség lép fel, ha egy tárgyat megemészt a tűz: egyrészt fény, másrészt füst. A szellemi látó a tüzet a füst és a fény között állónak látta, és azt mondta, hogy mindkettő a lángból születik.

Tisztában kell lennünk egy igen egyszerű, de nagyon fontos ténnyel a tűzből született fénnyel kapcsolatban. A legtöbb ember, ha megkérdezzük, látja-e a fényt, azt feleli, természetesen látja. Pedig ez a válasz abszolút téves, mert a fizikai szem valójában nem látja a fényt. A fény révén látjuk a szilárd, cseppfolyós, gáznemű tárgyakat, de a fényt magát nem látjuk. Képzeljék el, hogy az egész világtért bevilágítja egy fény, amelynek forrása Önök mögött van, úgyhogy nem láthatják, és Önök a világűrbe tekintenek, amelyet teljesen átvilágít ez a fény. Látnák a fényt? Egyáltalán semmit sem látnának. Csak akkor látnának valamit, ha egy tárgy kerülne a megvilágított térbe. A fény nem látható, csak a fény által megvilágított szilárd, cseppfolyós és gáznemű tárgyak. A fizikai fényt tehát egyáltalán nem látja a fizikai szem. Különösen világosan mutatkozik ez meg a tisztánlátó számára. A szellemtudomány ezért azt mondja, hogy a fény mindent láthatóvá tesz, de a fény maga nem látható. Fontos megállapítás, hogy a fény észlelhetetlen. Nem érzékelhető külső érzékszerveinkkel. Észlelhetjük azt, ami szilárd, cseppfolyós és gáznemű, és mint utolsó elemet észlelhetjük még külsőleg a hőt vagy tűzet, de itt már elkezdődik a belső észlelés. Maga a fény már nem észlelhető külsőleg. Ha azt hiszik, hogy fényt látnak, amikor a Napba néznek, tévednek. Egy égő testet, égő anyagot látnak, amelyből a fény kiárad. Ha megvizsgálnák, látnák, hogy gáznemű, folyékony és földelemű anyagokkal van dolguk. Nem a fényt látják, hanem azt, ami ég.

Így a szellemtudomány szerint, ha felfelé haladunk a földtől a vízen és a levegőn át a tűzhöz, majd a fényhez, akkor a láthatótól, a külsőleg észlelhetőtől eljutunk a láthatatlanhoz, az éterikus szellemi birodalomhoz. Azt is mondhatnánk, hogy a tűz a külsőleg észlelhető anyagi világ, és a külsőleg már nem észlelhető éterikus szellemi világ határán áll.

Mi történik tehát egy tűz által megemésztett testtel? Mi történik akkor, ha valami ég? Ha valami ég, látjuk, hogy egyrészt fény keletkezik. A hő, ha olyan erős, hogy fényforrássá válik, létrehozza az első olyan szubsztanciát, amely külsőleg már nem látható, amelynek hatása van a szellemi világra, amelyről azt mondhatjuk, hogy már nem csupán külső, anyagi jellegű. A hő felküld valamit a láthatatlan, külsőleg nem érzékelhető világnak, de füst formájában kell, hogy fizessen érte. Az eredetileg átlátszó és átvilágított tűznek engednie kell, hogy átlátszatlan, „füstös” rész képződjön benne. Láthatjuk tehát, hogy a tűz vagy hő kettéoszlik. Egyrészt fényre, s ezzel utat nyit az érzékfeletti világ felé. De cserében azért, hogy fény formájában felküld valamit az érzékfeletti világba, le kell küldenie valamit az anyagi világba is, az átlátszatlan, de látható dolgok világába. A világon semmi sem keletkezik egyoldalúan. Mindennek, ami keletkezik, két oldala van: ha a hőből fény keletkezik, akkor megjelenik a homályos, sötét anyag is. Ez ősrégi szellemtudományos tan.

A leírt folyamat azonban csak a külső oldala a dolognak, csak anyagi, fizikai folyamat, amelynek alapját valami egészen más képezi. Ha csak puszta hővel van dolgunk valami olyan tárggyal kapcsolatban, ami még nem világít, akkor abban bizonyos vonatkozásban maga a hő van jelen, amit érzékelünk. Ez külső fizikaiság, de szellemi elemet is tartalmaz. Ha a hő olyan intenzívvé válik, hogy fény és füst keletkezik, a hőben levő szellemi tartalom egy része átmegy a füstbe. A hőnek az a szellemi része, amely a légnemű füstbe kerül át, tehát valami olyasmibe, ami alacsonyabb rendű, mint a hő, most belevarázsolódik a homályos füstbe. A tűzzel kapcsolatban álló szellemi lényeknek úgyszólván bele kell egyezniük, hogy belevarázsolják őket abba, ami sűrűvé, ami füstté válik. Így tehát minden homályosodás, minden materializálódás, ami a hőből származik, szellemi lények elvarázsolódásával kapcsolatos.

Ezt még feltűnőbben is bemutathatjuk. Képzeljük el, hogy a levegőt cseppfolyósítjuk, ami ma már lehetséges. A levegő viszont nem más, mint megsűrűsödött hő; a hőből keletkezett, úgy, hogy füst képződött belőle. Az a szellemi rész, amely tulajdonképpen a tűzben szeretne lenni, belevarázsolódott a füstbe. Szellemi lények – elemi lényeknek is nevezik őket – vannak mindenütt belevarázsolva a levegőbe, és még mélyebbre, a lét alacsonyabb fokára varázsolódnak, ha a levegőt cseppfolyósítjuk. Ezért lát a szellemtudomány minden külsőleg érzékelhető dologban valami olyasmit, ami a tűz vagy a hő ősállapotából keletkezett, úgy, hogy először levegővé vagy füstté vagy gázzá vált, vagyis a hő gázzá sűrűsödött, a gáz folyadékká, és a folyadék szilárd állapotúvá.

Tekints bármely szilárd anyagra, mondja a szellemtudós, s tekints vissza: egykor folyékony volt, csak a fejlődés során vált szilárddá. A folyadék egykor légnemű volt, a légnemű pedig mint füst, a tűzből keletkezett. De ehhez a sűrűsödéshez, ehhez a légneművé és szilárddá váláshoz, mindig szellemi lények elvarázsolása fűződik.

Nézzük a bennünket körülvevő világot. A szilárd kövek, a folyók, a párolgó víz, a felszálló köd, a levegő – minden, ami szilárd, cseppfolyós, gáznemű vagy tűz – valójában mind csak tűz. Minden tűz körülöttünk, csak éppen megsűrűsödött tűz. Egykor minden tűz volt, minden a tűzből született. S a sűrűsödés minden formájában elvarázsolt szellemi lények vannak!

Mivel érik tehát el a bennünket körülvevő isteni szellemi lények, hogy olyan szilárd, cseppfolyós és légnemű anyag jöjjön létre, amilyen planétánkon van? Leküldik azokat az elemi lényeket, akik a tűzben élnek és bezárják őket a levegőbe, vízbe és földbe. A szellemi teremtő, formáló lények követei ők, elemi követei. Az elemi lények először a tűzben élnek. Ha képszerűen akarjuk ezt kifejezni, azt mondhatjuk, hogy ott még jól érzik magukat, de most arra vannak ítélve, hogy elvarázsolt életet éljenek. Ha körülnézünk, ezt mondhatjuk: Azoknak a lényeknek, akiknek mindazt köszönhetjük, ami körülvesz bennünket, le kellett szállniuk a tűzelemből, és bele vannak varázsolva a dolgokba.

Tehetünk-e vajon mi emberek valamit ezekért az elemi lényekért? Ezt a nagy kérdést tették fel a szent risik. Tehetünk-e valamit azért, hogy az elvarázsoltakat megváltsuk? Igen, tehetünk! Mert amit mi emberek itt a fizikai világban teszünk, nem egyéb, mint szellemi folyamatok külső kifejezése. Mindennek, amit teszünk, jelentősége van a szellemi világ számára is. Tegyük fel például a következőt: Egy ember előtt van egy hegyi kristály vagy aranyrög vagy valami hasonló. Az ember nézi. Mi történik akkor, ha valaki fizikai szemével egyszerűen rábámul egy tárgyra? Folyamatos kölcsönhatás keletkezik az ember és az elvarázsolt elemi lény között. Az anyagba varázsolt lénynek és az embernek valami dolga van egymással. Tegyük fel azonban, hogy az ember csak bámulja a tárgyat, úgyhogy csak az tűnik fel neki, amit szeme lát; közben állandóan átmegy valami ezekből az elemi lényekből az emberbe. Reggeltől estig állandóan elvarázsolt elemi lények mennek át az emberbe. Amikor észlelünk, a sűrűsödési folyamatokba már belevarázsolt, és továbbra is folyamatosan belevarázsolódó elemi lények tömege hatol belénk állandóan környezetünkből.

Tegyük fel, hogy egy ilyen ember, aki egy tárgyat bámul, a legkevésbé sem hajlamos arra, hogy gondolkozzék arról, amit lát, vagy hogy életre keltse lelkében a dolgok szellemét. A könnyű utat választja: járja a világot, de nem dolgozza fel tapasztalatait szellemileg magasabb rendű gondolatok és érzések segítségével. A fizikai, anyagi világ puszta szemlélője marad. Ez esetben az elemi lények beléhatolnak, és ott maradnak. Semmit sem nyertek a világ folyamatában, csak annyit, hogy áttették székhelyüket a külső világból az emberbe.

De vegyünk most egy olyan embert, aki szellemileg feldolgozza a külvilágról nyert benyomásait, aki eszméi, fogalmai segítségével képzeteket alkot a világ szellemi alapjairól. Vagyis egy olyan embert, aki nemcsak megbámul egy fémet, hanem elgondolkodik a természetén; egy olyan embert, aki érzi a dolgok szépségét, és benyomásait szellemi jellegűvé teszi. Mit tesz egy ilyen ember? Szellemi tevékenységével megváltja az elemi lényt, aki feléje áramlik a külvilágból, vagyis felemeli előző állapotába. Megszabadítja az elemi lényt a varázslattól. Így tehát szellemi tevékenységünkkel megszabadíthatjuk a levegőbe, vízbe, földbe varázsolt lényeket, és visszavezethetjük őket eredeti elemükbe – vagy bezárhatjuk őket belső lényünkbe anélkül, hogy bármi változás történne velük. Az emberbe egész földi életén át elemi lények áradnak bele. Amilyen mértékben megelégszik azzal, hogy pusztán csak bámulja a dolgokat, olyan mértékben hagyja, hogy ezek a szellemi lények egyszerűen csak beleköltözzenek, és nem változtatja meg őket; amilyen mértékben viszont arra törekszik, hogy eszmékkel, fogalmakkal, a szépség megérzésével a külvilág dolgait szellemileg feldolgozza, olyan mértékben váltja meg és szabadítja ki ezeket a szellemi elemi lényeket.

Mi történik ezekkel az elemi lényekkel, akik úgyszólván a dolgokból költöznek át az emberbe? Eleinte benne élnek az emberben. A felszabadított lények is az emberben laknak, de csak az ember fizikai haláláig. Amikor az ember átmegy a halál kapuján, akkor mutatkozik meg a különbség azok között az elemi lények között, akik csupán beleköltöztek, de az ember nem vezette őket vissza a magasabb elembe, és azok között, akiket az ember saját szellemivé válásával visszavezetett korábbi elemükbe. Azok, akiket nem alakított át, semmit sem nyertek azáltal, hogy a dolgokból átvándoroltak az emberbe; a többiek azonban elnyerték azt, hogy az ember halála után visszatérhetnek eredeti világukba. Földi élete alatt az emberbe átmenetileg beköltöznek az elemi lények. Amikor az ember átélte életét a szellemi világokban, és a születés kapuján át belép következő inkarnációjába, az összes elemi lény, akiket nem váltott meg, vele együtt visszatér a fizikai világba. Akiket azonban megváltott, azokat már nem hozza magával többé, amikor leszáll; ezek visszatértek eredeti elemükbe.

Látjuk tehát, hogy az emberen múlik, hogy fejlődésével, azzal, hogy hogyan viselkedik a külső természettel szemben, megszabadítja-e a földi világunk létrejöttéhez szükségszerűen elvarázsolt elemi lényeket, vagy pedig még jobban a Földhöz láncolja őket, mint azelőtt voltak.”

 

(Fordította: Balassa Árpád és Svéd Piroska)

GA 110

Regulus Art, Budapest, 2012