Olvasnivaló

(Elhangzott 1990. június 23-án, Budapesten)

„Talán különösnek hangzik, ha valaki a megbocsátásról kíván beszélni, de ha a huszadik század történetét nézzük, könnyen beláthatjuk, hogy mennyire aktuális ez a téma, különösen, ha nem csak arról van szó, hogy egyes emberek megbocsátanak egymásnak, hanem arról is, hogy egyik nép megbocsát a másiknak. Beszéljünk erről antropozófus szempontból. Az ötödik kultúrkorszakban ez különösen fontos. Friedrich Rittelmeyer „Miatyánk” című írásában az ima hét kérését összevetette az Atlantisz utáni hét kultúrkorszakkal. Ezáltal világossá válik, hogy mi is az ötödik kultúrkorszak, az európai kultúrkorszak lényege.

Az ősi indiaiak mindenütt és mindenben Isten nevének megnyilatkozását élték át. Az ősperzsák a Napisten birodalmát kívánták megtartani. Az egyiptomiak, káldeaiak Isten akaratát olvasták le a csillagok járásából, és ezt akarták megvalósítani. Először a görögöknek és a rómaiaknak kellett a földi dolgokkal teljesen összenőniük, és egyre aktuálisabbá válik a napi kenyér gondja. Ez szociális probléma. Így jutunk az ötödik korszakhoz – az ötödik kérés pedig: „És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk azoknak, akik ellenünk vétkeztek.” (Máté 6, 12) A Máté evangéliumban, ahol Krisztus erre az imára tanítja tanítványait, kommentálja is ezt, és csakis ezt a kérést.

Ha a megbocsátást közelebbről szemléljük, láthatjuk, hogy ez korunk legfontosabb problémája. Ez az Én problémája, mert csak az Énből kiindulva lehet valóban szó a megbocsátásról. A szociális impulzus Én és Én között él. Ha a szociális életben bosszúval találkozunk, az minden más inkább, mint szociális. Ez a gonosz problémája. A Miatyánkban itt kezdődik a gonosszal való találkozás, és folytatódik a következő kérésekben. Így a megbocsátásnak a jelenkor legnagyobb problémájához van köze, de sok egyéb szellemi titokhoz is köze van. A megbocsátás egy bizonyos szellemi úthoz tartozik – ennek az útnak van egy szakasza a megbocsátás előtt, és egy másik a megbocsátás után.

Az aktualitás kedvéért hangozzék el néhány példa, melyek a mi korunkra vonatkoznak. Két polárisan szembenálló esetről lesz szó. Mindkettő a második világháború idejéből való. Az egyik Simon Wiesenthal példája. A nácik koncentrációs táborba zárták. Nem szükséges ecsetelni, hogy milyen életet kellett ott élnie az embernek: éhség, gyilkosság, megvetettség, bántalmazás. És közben minden pillanatban a halállal kellett a fogolynak szembenéznie. Egyik nap Wiesenthalt egy lágerbeli kórházba rendelték, egy bizonyos munka elvégzésére. Egy ápolónővér vezette be az egyik szobába, ahol egy ember feküdt az ágyon. Ez az ember égési sebeket szenvedett, pólyákba göngyölve feküdt ott. Wiesenthal csak a kezét látta és a hangját hallotta. Haldoklott, és a haldokló szájából hallatszott a következő történet:

Huszonegy éves német ifjú volt, akit a nácik Hitlerjugendnek neveltek, majd az SS-be került. SS katonaként részt kellett vennie Dél-Oroszországban egy tömegmészárlásban, ahol zsidókat öltek halomra. Sok zsidót az ő közreműködésével elevenen égettek meg, házakat gyújtottak asszonyokra és gyermekekre. Most itt feküdt megégve, sebesülten, nagy fájdalmakkal küzdve, de mindezek a fizikai kínok eltörpültek morális kínjai mellett. A lelkiismeretfurdalás bántotta. Tudta, hogy hamarosan meg kell halnia, és úgy érezte, hogy halála előtt a zsidó Wiesenthaltól kell bocsánatot kapnia. – Wiesenthal azzal a kérdéssel találta magát szembe, hogy meg kell-e bocsátania, és meg tud-e bocsátani. Ezt a problémát nem tudta megoldani. Némán hagyta el a szobát.

Csoda történt: Wiesenthal kiszabadult a lágerből, és a háború után felkutatja a régi nácikat, és bíróság elé állítja őket. Világhíressé lett, és azóta is Bécsben él.[1] A probléma azonban, amellyel a kórházban szembesült, nem hagyja nyugodni. Könyvet írt erről a problémáról, meg kellett volna bocsátania vagy sem.

És íme, egy másik példa: George Ritchie „Visszatérés a holnapból” című könyvéről van szó. George Ritchie amerikai katona volt. Kiképzése idején a kaszárnyában nagyon megbetegedett. Az élet és a halál küszöbén Krisztus-élményben volt része. Ez egész további életét megváltoztatta. Felgyógyulása után semmi másra nem vágyott, minthogy még egyszer ugyanezt élje át.  Így jött át Európába, mígnem inspirációjában meg nem hallotta, hogy azonos élménye ugyan nem lesz, de ha újra találkozni kíván Krisztussal, az emberekben kell Őt keresnie. Leírta találkozását olyan emberekkel, amikor Krisztust megélni tudta. Egy ilyen találkozás a következő volt:

A koncentrációs táborok felszabadításakor az amerikaiak a túlélőket olyan állapotban találták, hogy már nem lehetett megmenteni őket. Ezrek és ezrek annyira éheztek, hogy már hiába kaptak enni, nem tudták őket megmenteni, naponta tucatjával haltak meg. Amikor George Ritchie megismerkedett az ott lévőkkel, találkozott egy olyan emberrel, aki teljesen eleven volt, szellemileg is, a tekintete is, és másokon tudott segíteni. Többet és kitartóbban tudott dolgozni, mint a robusztus amerikai katonák. Pedig ő is azt a rendkívül pici adagot kapta, mint a többiek. Sok nyelven beszélt, szellemi tekintély volt. A foglyokat egymással össze tudta békíteni, és mindig volt ereje, hogy az embereket támogassa, vigasztalja és segítsen nekik.

Amikor Ritchie találkozott vele, azt gondolta, nyilván csak néhány hónapja van a táborban, de az illető lapjáról kiderült, hogy már hat éve van ott. Lengyel zsidó volt, aki elmondta történetét: Varsóban volt ügyvéd. Amikor a németek bejöttek Varsóba, feleségét és négy gyermekét a szeme láttára lőtték le. Ügyvéd létére tudta, hogy a bosszúvágynak milyen szörnyű hatása van az emberek között. Azt kérdezte tehát önmagától, hogy most neki is gyűlölnie kell-e családja gyilkosait, vagy meg kell-e bocsátania? Elhatározta, hogy megbocsát, de nemcsak megbocsát, hanem még szeretni is fogja őket. Ez adott neki olyan erőt, hogy ettől kezdve teljesen más emberré vált, másnak tűnt, mint a többiek. Amikor George Ritchie a szemébe nézett, a fogoly szeméből Krisztus nézett vissza rá.

Még néhány példa: Oroszországban a XIX. század második felében terroristák megölték II. Sándor cárt. Öt férfi és egy nő voltak a gyilkosok. Felakasztották őket. Szolovjov és Tolsztoj egymástól függetlenül levelet írtak II. Sándor cár fiának III. Sándor cárnak, hogy egy keresztény nép uralkodója az apja gyilkosainak bocsásson meg. Ha ezt nem tenné meg, akkor a vér vérért kiálthat, és az egész országot vértengerbe merítheti. III. Sándor cár nem hallotta meg az intő hangot, és az történt, amit előre megjósoltak. A terroristák bosszút álltak, és ez így ment egészen a bolsevik forradalomig[2]. Ha III. Sándor megbocsátott volna, akkor a bolsevikok működése számára nem lett volna talaj. A megbocsátás az egész nép számára meghatározó hatású lehetett volna.

Az antropozófus mozgalomban történt, hogy a negyvenes években a Társaságon belüli konfrontáció idején, Marie Steiner nyilvánosságra hozott egy Megbékélési Felhívást a Goetheanum leégésének 20. évfordulóján. A lényege ennek az volt, hogy az antropozófusok bocsássanak meg egymásnak. Ne cövekeljenek le a régi ellentéteknél és azok emlékeinél, hanem felejtsék el egymás vétkeit, és bocsássanak meg egymásnak. – Ha megkíséreljük kitapintani, hogy ebben a levélben milyen szellemi és morális szubsztancia él, akkor a megbocsátásnak még magasabb példáját láthatjuk.

Az egyik példa a Karácsonyi Gyűléssel kapcsolatos. Rudolf Steiner 1923-ban teljesen összekötötte magát a Társasággal. Mit kellett ennek érdekében tennie? Nemcsak tanítania kellett a krízisbe került Társaságot, amelyik nem tette lehetővé, hogy a szellemi impulzusokat végrehajtsák, hanem össze is kellett kötnie saját magát a Társaság benső szembenállásával is. Ez csak úgy vált lehetővé, hogy Rudolf Steiner képes volt arra, hogy minden embernek, aki vele szemben állt, megbocsátott. Ezt azért tudta megtenni, mert valódi keresztény beavatott volt. Számára benső realitás volt mindaz, ami a Golgotán elhangzott: „Atyám! Bocsásd meg nékik; mert nem tudják mit cselekesznek.” (Luk 23, 34) Krisztus szava a megbocsátás makrokozmikus ősképe. A megbocsátás problémája egyben a megismerés problémája is, mert hiszen „nem tudják mit cselekesznek”. A megbocsátásnak ezt a problémáját közelítsük meg szellemtudományos és tudományelméleti vonalon.

Nézzük a fizikai testünket. Ha ez a test magára marad – mint a halálnál –, halott lesz mint egy ásvány. Hogy a fizikai test nem hal meg, az az étertestnek köszönhető. Ez adja az életerőket. De ha az ember csak fizikai és étertestből állna, nem lenne tudata, alvó, növénytudata lenne. A felébredéshez szükség van az asztráltest lökésére. Ez adja az első tudatélményt. Az állatnak már kétféle tudata van: alvó és éber tudata. De nincs öntudata. Az öntudattal az emlékezés konzekvens árama függ össze. Az ember csak attól éli át magát emberként, hogy az emlékezés áramára támaszkodik. Rudolf Steiner említ egy példát egy olyan emberről (vele fiatal korában találkozott), aki elvesztette emlékezetét. Egyik városból a másikba utazott, míg végül egy vadidegen város menhelyén tért önmagához. Akkor tért magához, amikor az emlékezete visszatért.

Tudjuk, milyen kényelmetlen, ha valamit elfelejtünk. Énlényként korlátozva érezzük magunkat, mert a felejtés esetén az Én felett uralmat kapnak az asztráltest alacsonyabb erői. De a megbocsátásban is elfelejtünk valamit. Ekkor azonban nem érezzük, hogy korlátok közé szorítottak volna, hanem inkább morálisan megerősítettnek érezzük Énünket és lényünket.

Honnan jönnek azok az erők, amelyek úgy hozzák a feledést, hogy közben az Én növekszik?

Gondoljunk arra a pedagógiai törvényre, amelyet Rudolf Steiner adott: A tanító akkor hat helyesen a diákra, ha magasabb tagjából hat a gyermek alacsonyabb tagjára. Például, ha az étertestben akarunk változást létrehozni, saját asztráltestünkből kell kiindulnunk; ha pedig a tanítvány asztráltestére akar a tanító hatni, akkor saját Énjéből kiindulva kell ezt megtennie; és ha az Énre akar hatni úgy, hogy az ne lehúzza azt, hanem felemelje, akkor még magasabb tagjából, a manaszból kell hatnia. Ez történik a megbocsátásnál is. A megbocsátásnál a magasabb és alacsonyabb Én kölcsönhatásáról van szó. Mit tesz bennünk állandóan magasabb Énünk? Egész életünk folyamán megbocsát alacsonyabb Énünknek – amelyik nem tudja, hogy mit cselekszik. Ha arra gondolunk, hogy a magasabb Énünk egy angyallénynél nyugszik, őrangyalunknál, akkor ezt az előbbi mondatot még inkább megérthetjük. Őrangyalunk csak azáltal tud mellettünk maradni, hogy mindig képes megbocsátani, különben el kellene hagynia bennünket. Az angyal tudja, hogy legtöbb hibánk abból adódik, hogy nem tudjuk, mit cselekszünk.

Minden megbocsátásnál a magasabb Én erői hatnak az alacsonyabb Énben. Mindenütt, ahol az alacsonyabbat a magasabb áthatja, egészen új képességek fejlődhetnek ki az emberben.

A megbocsátásnak van egy előző lépcsőfoka. Az ember Énből, asztráltestből, étertestből és fizikai testből áll. Az Én az asztráltesten és étertesten keresztül hatolva a fizikai test érzékszervein át hat a külvilágra. Tizenkét érzékszervünk van. Találkozunk egy emberrel. Ez az ember mind a tizenkét érzékszervünkön keresztül bosszant. Ahogyan beszél, ahogyan mozog és így tovább. Ez a tolerancia legmagasabb fokú hiánya. Ennek ellentéte a tolerancia megléte – és ez fontos. Ezt a toleranciát a helyes gondolkodásból kiindulva tudjuk gyakorolni. Ezáltal érzékszerveinket úgy tudjuk átalakítani, hogy a külvilágból először a pozitívat, és ne a negatívat fogja fel. Ez a tolerancia konzekvens fejlesztése. A valódi tolerancia útja a Krisztushoz vezető gondolati út. A tolerancián keresztül vezet az út Krisztushoz. A gondolkodás révén neveljük érzékeinket toleranciára. A tolerancia nem más, mint a megbocsátás – kicsiben. Ha valakit tolerálunk, megbocsátjuk neki, ami bennünket bosszant, vagy ami ügyetlen benne. Tehát az első lépés a tolerancia, ahol egészen a fizikai testig hatolunk, az érzékekig.

A második fok a megbocsátás. Ilyenkor a magasabb Én hat az alacsonyabb Énben. Ezáltal a mindennapi Én erői úgy erősíthetőek, hogy nemcsak a fizikai testben tudnak hatni, hanem az étertestben is. Így az Én megtisztíthatja az étertestet, feloldhat minden megmerevedettséget és sötétséget. Kapcsolatba hozhatja étertestünket a kozmosszal. Ez történt a lágerben lévő emberrel is. Ezért tudott lehetetlen körülmények között meríteni ezekből a kimeríthetetlen kozmikus erőkből. Éterteste annyira tiszta volt, hogy Krisztus tudott rajta keresztül hatni, és ezt George Ritchie és az amerikai katonák észlelni tudták.

Karmánktól függ, hogy az átalakított étertestben kozmikus erők jelennek meg, vagy szellemi érzékszervek is. Ilyen megbocsátáson keresztül az éteri Krisztus látásához szükséges érzékszervek is kifejlődhetnek. Rudolf Steiner kapcsolatba hozza Krisztus éteri megtapasztalását a magasabb Énnel. Ezt egész konkrétan elképzelhetjük a megbocsátás példáján. Azok az emberek, akik képesek lesznek sokat megbocsátani, ők lesznek az elsők, akik eljutnak az éteri Krisztus meglátásához.

Egy harmadik fokot is említhetünk. A megbocsátás fokozható. Meg lehet kísérelni nemcsak megbocsátani más embereknek, hanem megpróbálhatjuk vele együtt hordozni a karmáját. Ez akkor történhetik meg, ha az Énbe nemcsak a manasz, hanem a budhi is belevilágít. Ha egy ellenünk vétkezőnél felfogjuk, hogy magasabb Énjében ő is kapcsolatban áll Krisztussal – akkor is, ha nem tud róla –, ennek átélése megadhatja azt az erőt, hogy az ő karmáját együtt hordozzuk vele. Ez az a második erő, aminek révén a láger foglya mindenkinek segíteni tudott.

Ezzel kapcsolatban már most lehet gyakorolni. Ha valaki Waldorf pedagógus vagy gyógypedagógus akar lenni, vagy a Keresztény Közösséggel akar szoros kapcsolatba kerülni, annak el kell kezdenie a hozzá tartozók sorsát viselni. Így az ember még magasabb szellemi szervekhez juthat asztráltestében, és Krisztus még magasabb rendű megnyilatkozását tudja átélni.

Nézzünk még egyszer a megbocsátásra. Nem szabad magunkat ebből a szempontból megcsalnunk: meg kell különböztetnünk a valódi megbocsátást a látszólagos megbocsátástól. A hamistól a valódit két jellegzetes ismérv alapján lehet megkülönböztetni.

Az elsőt Marie Steiner Megbékélési Felhívásában találhatjuk. Ha az ember meg akar bocsátani, először önmagát meg kell győznie, hallgatásra kell késztetnie az alacsonyabb Ént, hogy a magasabb Én érvényesüljön. A másik ismérvet a láger foglyában találhatjuk meg, mert nemcsak megbocsátani akart, hanem elhatározta, hogy minden embert szeretni fog. Szabad elhatározása volt, hogy minden emberrel annyi jót tesz, mint amennyi gonoszat kapott. Ez egy belsőleg, szellemileg aktív tett. Csak ha e két elem jelen van, akkor beszélhetünk valódi megbocsátásról.

Mi történik, ha valaki nem bocsát meg? Egyik emberrel egy másik valami gonoszat művel, és az nem bocsát meg? Akkor érvénybe lépnek a karma törvényszerűségei, és a következő életben annak, aki megbántotta a másikat, annyi jót kell tennie, amennyi rosszat előző életében elkövetett. A hierarchiáknak nagyon kell munkálkodniuk azon, hogy a következő életben ez a két ember ismét összekerüljön, és hogy ez a kiegyenlítés bekövetkezzék. Felmérhetetlen szellemi erőnek kell működnie, hogy ez létrejöhessen. Aki meg tud bocsátani, az lemond erről a karmikus kiegyenlítésről.

Már egy kis megbocsátásnál is mérhetetlen kozmikus erők válnak szabaddá, és ezáltal szabadon tudnak hatni. Akkor nem a karma vastörvénye fogja ezeket az erőket felhasználni, hanem szabadon lesznek felhasználhatóak Krisztus birodalmában, Krisztus mint a karma ura tevékenysége értelmében. Fennáll a lehetősége annak, hogy az emberek a megbocsátás által a karma vastörvényszerűségét felváltsák a szabadság és kegyelem működése céljából, és így Krisztus munkatársai lehessenek.

Most forduljunk a megbocsátás okkult ősképéhez. Rudolf Steiner „Krisztus és az emberi lélek” című ciklusában mondja: Ha egy ember rosszat tesz, akkor természetesen ennek következményeit saját karmájában viselnie kell, de ez csak őt érinti.  De minden rossz tettel és érzéssel a világnak objektív kárt teszünk. Ezt az ember egyedül nem tudja jóvátenni. A Golgotai Misztériumból Krisztus jön a segítségére. Szellemi látással konkrétan megfigyelhető, hogy az emberek minden tette belekerül az Akasha krónikába. A modern beavatott látja, hogy az Akasha krónikából bizonyos fejezetek kitöröltettek, bizonyos eseményeket a világ kozmikus emlékezetéből kitöröltek. Ez azért következhetett be, mert Krisztus az emberek gonosz tetteit magára vette, és hatásukat eltörölte. Ez történt makrokozmikusan.

A mi emlékezetünkből, a belső Akasha krónikánkból ugyancsak kitöröltetnek bizonyos elemek, mert ez a terület a megbocsátással még egy csodálatos módon függ össze. Mi történik a makrokozmikus Akasha krónikának azokon a helyein, ahol Krisztus kitörölt bizonyos eseményeket? Képszerűen szólva: szabad tér keletkezett. Rudolf Steiner szerint ez az a tér, amibe el lehet vetni a Jupiter inkarnáció magvát. Azt lehet mondani, hogy Krisztus ezen tevékenységével jön létre a következő Föld-inkarnáció lehetősége. Ha a megbocsátást többször ismételjük, ezáltal tanulunk, mégpedig azt tanuljuk, hogyan kell és fogunk a Jupiteren élni.

Mindannyian átlépünk a halál küszöbén. Mi történik ezután? Akkor földi emlékezetünk – étertestünkkel együtt – két-három nap alatt eltűnik. És mégis megmarad az emlékezés, mert a halál után az Akasha krónikában megtalálhatjuk életünket, és láthatjuk, hogy egyes helyeken megbocsátást gyakoroltunk. Ott mi magunk kioltottunk valamit. Ott üres tér keletkezett. És ebben az üres térben a Krisztus-szubsztanciát élhetjük át a halál után. Mindenütt, ahol a földi életben megbocsátottunk, a halál után a megfelelő helyen Krisztust láthatjuk. Ezáltal juthatunk különleges kapcsolatba Krisztussal, és úgy jelenhetünk meg az általunk megbocsátott lelkek előtt, mint Krisztus követői. Segíteni tudunk azoknak, akiknek megbocsátottunk, Krisztus megbízásából emelni tudjuk őket. Éppen úgy, ahogy a fogoly a lágerben kegyelmet tudott sugározni a többi ember számára, ugyanúgy a lélek, amelyik megbocsátott, a halál után kegyelmet osztva fog a kozmoszba kerülni.

Utolsó aspektusunk a következő: a manicheizmus szellemében az, aki a rossznak megbocsát, megnyitja számára az utat a jóhoz. A világnak egy olyan korszakában élünk, amikor rengeteg gonosz van a világban. Mindenki előtt a megbocsátás terén olyan követelmények állnak, amilyenekre az ember alig képes. Ehhez meg kell tanulnunk azt, amit morális lélegzésnek nevezhetünk. Földi létünkben beszívjuk a jó levegőt, az életet adó oxigént. Kilélegezzük a halálerőkkel feltöltött széndioxidot. Belélegezzük az életet és kilélegezzük a halált. A jövőben ez meg fog változni.  Erről a Golgotai Misztérium kezeskedik. Úgy fogunk élni, mint a növény: képesek leszünk belélegezni a halált, és életet lélegzünk majd ki. Ez mikrokozmikus tekintetben a feltámadás utánélése. Krisztus a Golgotán belélegezte a halált, és az életet az egész emberiség számára kilélegezte. Ez kicsiben már megkezdődik egy intenzív meditációval. Meditációban az ember széndioxidot oxigénné alakít át. Persze ezek olyan finom folyamatok, hogy a mai tudomány ezt még nem állapítja meg, pedig ez tény.

De ezt a folyamatot morális úton is gyakorolhatjuk. Az ember belélegzi a gonoszt manicheus értelemben és jót lélegzik ki. Kicsiben ez a megbocsátás. Megsértik az embert, de ha legyőzi magát, a benne lévő rosszat, akkor a gonoszt jóvá változtatva adja vissza a világnak. Erre is van kozmikus őskép.

A Golgotai Misztériummal kapcsolatban van a halál és az élet titka. Krisztus éteri megjelenését a Golgotai Misztériumnak étersíkon való megismétlése előzi meg, az éteri halált pedig az éteri halálból való feltámadás követi. Ezt a gnosztikusok úgy fejezték ki, hogy „a gonoszt átváltoztatni jóvá”. Krisztus fizikai megjelenése az idők fordulópontján a halálerők életté történő átalakításának ősképe. Krisztus éteri megjelenése pedig a gonosznak a jövőben jóvá történő átalakítása számára az őskép.

Rudolf Steiner azt mondja, hogy a múlt század[3] materializmusát a manicheizmus értelmében vette fel az akkor még az éterszférában meg nem jelent Krisztus, és azt, mint fokozott jót, átalakított formában adta vissza az emberiségnek. Ez a fokozott jó: új képesség, az éterszférába való betekintés képessége. Ilyen színben láthatjuk Rudolf Steiner tettét is a Karácsonyi Gyűlésen – az Antropozófiai Társaság újraalakításának tettét. Ez a két esemény összefügg, mégpedig Krisztus makrokozmikusan, Rudolf Steiner mikrokozmikusan hozott áldozatot az emberiségért. E két folyamat rokon. Mindazt, ami a korábbi Antropozófiai Társaságot teljes romlásba vezetette, Rudolf Steiner felvette magába, mégpedig egészen a fizikai megbetegedésig vette fel a romlást. Amit kilélegzett az emberek számára, az a mérhetetlenül megnövekedett jó.

A Karácsonyi Gyűlésről szólt az első és a második előadás[4]. Ha a Karácsonyi Gyűléshez utat keresünk, nem elég a Karácsonyi Gyűlés tanulmányozása, hanem ezen az úton kell járnunk. Ez az út azokon a fokokon vezet keresztül, amelyek nevei: tolerancia – megbocsátás – a karma hordozása.”

A Magyar Antropozófiai Társaság könyvtárában lévő kézirat alapján. Az előadást Fehéregyházi Éva tolmácsolta.