"...ha az ember igazán ért egy tudományhoz, egészen a legmélyebb alapokig, akkor azt az egyszerű embereknek is el tudja magyarázni."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció

<< Vissza

Rudolf Steiner: A csillagok világa és az emberDJ 2016.12.18.

(Elhangzott: 1922. december 23-án, Dornachban)

 

„A karácsonyi ünnep alapját képező misztérium indítékot jelenthet arra, hogy összehasonlítsuk az emberiség fejlődésének más feltételeiből létrejött misztériumokkal. Ha a karácsony misztériumát misztériumnak fogjuk fel, úgy kifejezetten téli misztériumként nyilvánul meg. A szellemi élet olyan szemléletéből eredt, amely mindenekelőtt a téli időszak elején, az embernek egész földi színterével létrejött kapcsolatára tekintett.

Ha rátekintünk azokra a misztériumokra, amelyeket egyfelől Ázsia egy részén ünnepeltek jóval a kereszténység megalapítása előtt, és hatalmas kozmikus gondolatokhoz kötődtek, másfelől összehasonlítjuk a karácsony misztériumát azokkal a misztériumokkal, amelyeket Közép-, Nyugat- és Észak-Európában ünnepeltek szintén a kereszténység megalapítása előtt, akkor mindenekelőtt az tűnik fel, hogy ezek nyári misztériumok voltak, vagyis az volt a céljuk, hogy figyelembe vegyék azokat a kötődéseket, amelyek az emberi lényt a földi élet nyári történéseivel kapcsolják össze. A szóban forgó jelenséget csak úgy értjük meg, ha az emberiség fejlődésének a Golgotai Misztériumot megelőző szakaszára tekintünk. Ha visszatekintünk az emberiség fejlődésének igen régi korába, ahogy már többször is megtettük, akkor azt találjuk, hogy a misztériumok egy olyan emberiség körében jöttek létre, amelynek még régi, ösztönös szellemi látása volt. Bizonyos, hogy a teljes alvás és az éber állapot közti tudatállapotban, mintegy reális álmodó állapotban pillantottak a szellemi világba, ahonnan az ember azért szállt le, hogy a Földön fizikai organizációjába költözzék.

Ez olyan kor volt, amikor voltaképpen mindenki úgy beszélhetett, gondolkodhatott a szellemi világokról, ahogyan az ember ma az iskolában tanult megszokott ismeretek élményeiről beszél. Mint már több ízben utaltam rá, e régi korok embereinek képekben jelent meg az, amit szellemi-érzékfeletti módon láttak. Nem álomképekben, csak ahhoz hasonló képekben. Az álomképeknél azonban pontosan tudjuk, hogy az élet emlékeiből szövődtek össze, az emberi organizációból szállnak fel, és nem a valóságot ábrázolják, mint a gondolataink. A régi szellemi látás imaginációi révén viszont tudták, hogy nem külső érzéki valóságra vagy az emberek történelmi valóságára vonatkoznak, hanem az érzékelhető mögött rejlő szellemi világra. A szellemi világ tehát először képekben nyilvánult meg az embereknek.

Nem kell azonban azt képzelnünk, hogy a régebbi embereknek nem voltak gondolataik. Voltak gondolataik, de ezeket nem úgy hívták elő, mint a mai ember. Amikor az ember ma gondolatokat keres, belső erőfeszítéseket kell tennie. Mintegy belsőleg kell ezeket a gondolatokat kialakítania. Már ezek a régebbi emberek is hasonló módon tevékenykedtek a szellemi létet ábrázoló képekért, de a képekkel együtt a gondolatokat is megkapták. Valóban csodálkozhatunk a régi emberiség hatalmas, ragyogó gondolatain. Ezeket nem gondolták ki, hanem kinyilatkoztatásként fogadták be. Ma iskoláink és főiskoláink vannak, akkor pedig misztériumok voltak, amelyekben a tudomány, művészet és vallás egységet alkotott. Nem tettek különbséget a hit és a tudás között. A tudás képszerűvé vált, amit azonban hittek, az mindenképpen a tudáson alapult.

Nem tettek különbséget a különféle anyagokból készített műalkotások és a megszerzett bölcsesség között sem. Ma az ember különbséget tesz, mondván, hogy a megszerzett bölcsességnek igaznak kell lennie. Amit viszont mint festő, szobrász vagy zenész ültet át az anyagba, az fantázia. Azt mondhatnánk, hogy Goethe volt az utolsó sereghajtó, akinek nem ez volt a nézete. Mert Goethe éppen úgy az igazság tartalmának tekintette azt, amit művészként ültetett át az anyagba, mint ahogyan a tudományosságot is. A művészi és a „pontoskodó” tudományosság közti nyárspolgári megkülönböztetés, ez az igazi nyárspolgárság, csak később kezdődött. Goethe még nem hozta magával ezt a nyárspolgáriasságot. Ő még kimondhatta az Itáliában látott művészi alkotások előtt állva nagy szavait: Úgy vélem, hogy a görögök művészi alkotásaikat ugyanazon törvények szerint hozták létre, mint amelyek szerint maga a természet alkot, és én is ezek nyomdokain járok. Mielőtt Itáliába utazott, Weimarban Herderrel gondosan tanulmányozta Spinoza filozófiáját, megpróbált belemélyedni egy olyan isteni-szellemiségbe, amely az emberiség környezetének valamennyi lényét áthatja. Ezt az isteni szellemiséget azonban minden részletében igyekezett követni, egészen a növény leveléig, virágjáig. És amilyen módon kialakította magánk növény- és állattanulmányaiban a növényi és állati formát, az lelkileg azonos volt azzal, amit művészi alkotásaiban akart kifejezni.

Ma nem tartják tudományosnak, ha a művészet, a tudomány és a vallás azonos igazságáról beszélnek. Mint mondtuk, az emberiség régebbi művelődési intézményeiben a művészet, tudomány és vallás tökéletes egységet alkotott. Mindenekelőtt e misztériumok vezetői kezdték lassanként különálló gondolatokként kiemelni a többiek ösztönös szellemi látásában megnyilatkozó gondolatokat, és megalapítottak egy gondolati bölcsességet. A misztériumokban a szellemi látó szemléletből mindenütt e gondolati bölcsesség felbukkanását látjuk. Míg az emberiség legnagyobb része alapjában véve megelégedett a képszerű szemléletben való élettel és működéssel, valamint azzal, hogy ezt a képszerű szemléletet mítoszok, legendák, mondák és mesék alakjában kapják meg azoktól, akik ilyen mondákat, mítoszokat és meséket tudtak alkotni, addig a misztériumok vezetői kialakították az emberiség tanítását: a gondolati bölcsességet. De tudatában voltak annak, hogy ezt a gondolati bölcsességet nem az emberek saját ereje hozta létre, hanem a kinyilatkoztatás.

Bele kell illeszkednünk gondolatainkkal ebbe a teljesen eltérő lelki beállítottságba. Ez a lelki beállítottság olyan, hogy a mai ember, mondhatjuk, saját gondolati tevékenységének tulajdonítja, ha valamilyen gondolata támad. A gondolatok összefüggését pedig logikai szabályok szerint alakítja ki, és ezek az ő szabályai, gondolati tevékenységének szabályai. A régebbi ember befogadta a gondolatokat. Nem gondolkodott az összefüggések kialakításán, mert kész kinyilatkozatásként kapta őket. Viszont e régi ember nem úgy élt gondolataiban, ahogyan mi élünk bennük. Mi a lelkünk tulajdonának tekintjük ezeket a gondolatokat. Tudjuk, hogy megdolgoztunk értük. Mintegy lelkületünkből eredtek, belőlünk merültek fel. Tulajdonunknak tekintjük őket. A régebbi ember gondolatait nem tekinthette tulajdonának. Ezek megvilágosodások voltak. Megvilágosodott képekkel jelentek meg, és egészen meghatározott hangulatot keltettek a régebbi emberekben a bölcs gondolatok iránt. Gondolataira tekintve az ember azt mondhatta: egy felső világból származó istenség merült fel bennem. Részt veszek e gondolatokban, amelyeket az embereknél magasztosabb lények gondolnak. Inspirálnak engem, bennem élnek, átadják nekem a gondolatokat, amelyeket égi kegyelem adományainak kell tekintenem.

Így vélekedett a régebbi ember és ezért szükségét érezte, hogy bizonyos időszakokban, mintegy érzései révén, újra a magasabb lényeknek áldozza ezeket a gondolatokat. Ez a nyári misztériumokban történt. A nyári misztériumokban az ember átadja magát a világ távlatainak, mert a Föld jobban benne él környezetében, atmoszférájában, nem húzódik össze a hidegtől, nem veszi körül magát téli hótakarójával, hanem állandó atmoszférikus kölcsönhatásban nyílik meg atmoszférikus környezetének. Nyáron az ember a felső istenekkel érzett kapcsolatot. E régebbi korokban, a ma János-nap idejének nevezett nyár derekán, a Nap nyári kulminációja idején, bizonyos szent helyeken igyekezett a felső istenekkel kapcsolatba kerülni. Az egész éteri környezettel, a nyári idővel való természetes kapcsolatát mintegy arra próbálta felhasználni, hogy érzésből áldozzon azoknak az isteneknek, akik gondolataikat átadták, megnyilatkoztatták neki.

Ha a misztériumokba tekintve megnézzük, amit a misztériumtanítók tanítottak tanítványaiknak, a következőt látjuk. Azt mondták: nyár derekán minden évben áldozatot kell bemutatnunk a felső isteneknek az embereknek juttatott gondolatokért, mert különben nagyon könnyen luciferi hatalmak elegyednek az ember gondolati élményeibe. Az embert luciferi erők és hatalmak hatják át. Ezt azzal kerülheti el, ha minden nyáron megemlékezik arról, hogy e gondolatokat a felső istenektől kapta és nyár derekán mintegy visszaárasztja őket. A régebbi ember úgy igyekezett a luciferi befolyástól megszabadulni, hogy a misztériumok vezetői összehívták híveiket, és kultikus cselekvéseket mutattak be előttük. Ennek kulminációjaként a felső istenektől kinyilatkoztatott gondolatokat a feléjük áramló érzéseikben áldozták fel.

Amit e kultuszban külsőleg vittek véghez – a felszálló füstbe mondott recitált szó megfelelő hullámzásba hozta a füstöt –, azt úgy gondolták el, mintha az emberek külső a közegbe, az áldozati füstbe írnák formáló szavaikkal azt, ami voltaképpen belső lelki áldozat füstjeként szállt a felső istenekhez. Az ima mintegy beleírta az áldozati füstbe azokat az érzéseket, amelyeket a lélek a kinyilatkoztatott gondolatokért akart felküldeni. Lényegében ebből a hangulatból jöttek létre a nyár közepének misztériumünnepei. Voltaképpen csak addig volt értelmük, amíg az emberek kinyilatkoztatásként kapták a gondolatokat.

A Golgotai Misztériumot megelőző századokban azonban, már a kereszténység előtti VIII-IX. évszázadtól fogva, elhomályosultak ezek a felülről kinyilatkoztatott gondolatok, és az emberben egyre jobban felébredt az a képesség, hogy gondolatait saját erejéből szerezze meg. Ezáltal teljesen megváltozott az ember hangulata. Régebben úgy érezte, hogy a gondolatok a világ messzeségeiből közelednek feléje és belemerülnek lelkébe, most viszont úgy kezdte érezni, hogy a gondolatok őbenne sarjadnak ki, és hozzátartoznak, mint a saját vére. A régi korokban úgy tekintették a gondolatokat, mint saját lélegzetüket, amelyet az atmoszférából kapnak és mindig vissza is adnak az atmoszférának. Ahogyan a levegőt úgy tekintjük, hogy ott van körülöttünk, beszívjuk, de mindig újra kiengedjük, úgy a gondolatról is azt érezték, hogyha nem is szívták be, de kinyilatkoztatásként kapták, és a nyár derekán mindig újra vissza kellett mintegy szolgáltatniuk az isteneknek.

Ezeket az ünnepeket még megfelelő, drámai módon is alakították, úgy hogy a misztérium vezetői a bölcsesség szimbólumait hordozva mentek áldozati ünnepeikre, míg a leírt áldozatokat végrehajtották, sorban elhagyták ezeket a szimbólumokat. A bölcsesség szimbólumainak elhagyása után, az áldozati ünnepről eltávozva balgáknak tűntek, akiknek majd az év folyamán kell bölcsességüket újra megszerezniük. Ez volt a régi áldozó bölcsek beismerése, áldozatukat bemutatva ismerték be a hívek tömege előtt: ismét balgák lettünk.

Valóban úgy érezték, hogy csak akkor nem esnek áldozatul a luciferi hatalomnak, ha az év lefolyását úgy élik meg, hogy nyár dereka felé a bölcsesség birtokába jutnak, majd balgák lesznek, hogy azután ismét visszatérjenek a bölcsességhez. Így akartak mintegy együtt élni a kozmosszal. Ahogyan a kozmosz váltogatja a telet és a nyarat, úgy akarták magukban a bölcsesség időszakát a balgaság sötétségébe való merülés idejével váltogatni. Ebben nem vehettek részt azok, akiknek a bölcsességére egész évben szükség volt, például a gyógyítással foglalkozó misztériumtanítók - mert a gyógyítás is hozzátartozott a misztérium lényegéhez, egységet alkotott ezzel. Az orvos természetesen nem lehetett balga augusztusban vagy szeptemberben - ha a hónapokat mai megjelölésük szerint használjuk. Ők természetesen megtarthatták bölcsességüket, de ezért azt az áldozatot hozták, hogy a misztériumnak csak szolgáló tagjai lehettek, míg a vezető személyiségek minden évben balgaságba merültek.

Ebből a balgaságba merülésből azután olyasmi maradt meg, mint amit például Goethe ír le a „Geheimnisse” (Titkok) című versében.[1] Ebben a tizenharmadik voltaképpen nem bölcsen, hanem balgán vezeti a többieket. Egészen más volt a beállítottság az embereket vezető bölcsességgel kapcsolatban, mint később, amikor az emberek saját szerzeményüknek kezdték a gondolataikat tekinteni. Mint mondtuk, a bölcsességet régebben a belélegzett levegőhöz érzeték hasonlónak, később viszont úgy érezték, hogy a gondolatok az emberben létrejövő vérhez hasonlóak. Azt mondhatjuk, hogy a régi korokban a gondolatokat a belélegzett levegőhöz hasonlónak érezték. A Golgotai Misztérium korában kezdték azután a gondolatokat a vérhez hasonlónak érezni. Az ember ezzel azt mondta azonban magának: amit gondolatként átélek, az már nem mennyei, nem fentről szállt le. Az emberben jön létre, és földi jellege van.

Még a Golgotai Misztérium korában is egészen különös jelentősége volt a régi misztériumok régi lemaradt követőinél annak a hangulatnak, hogy az emberi gondolatok földi jellegűek. Akik akkoriban a kor műveltségének csúcsán álltak, úgy vélekedtek, hogy már nem lehetnek olyan gondolataik, mint a régi bölcseknek, akik gondolataik rendezgetésekor mintegy együtt éltek az istenekkel, hanem tisztán emberi gondolatokat kell kialakítaniuk. E tisztán emberi gondolatok azonban abban a veszélyben forognak, hogy áldozatul esnek az ahrimáni hatalmaknak. Ahogy az ember számára a fentről megnyilatkozó gondolatok abban a veszélyben forognak, hogy a luciferi hatalmak martalékai lesznek, úgy az önállóan megszerzett emberi gondolatok azt a veszélyt hordozzák magukban, hogy az ahrimáni hatalmak áldozatai lesznek.

Akik éppen a Golgotai Misztérium korában gondolkodtak így, azok az emberiség igazi megváltásának érezték a Golgotai Misztériumot, ez az érzés aztán a IV. században elveszett. Azt mondták, hogy a Nappal együtt élő szellemi hatalmat régebben valójában csak emberfeletti lények érhették el. Most az embernek kell elérnie, mert az ember önmagába fogadta be saját gondolatait. Most mást kell véghezvinnie: gondolatait istenivé kell magában emelnie. Az embernek földi gondolkodó mivoltában kell gondolatait bensőleg istenséggel áthatnia. Erre a Golgotai Misztériumhoz fűződő érzelmi és gondolati kapcsolata révén képes.

Ezzel azonban a misztériumünnep nyár derekának ünnepéből téli ünnep lett. Amikor a Föld télen hótakaróba burkolódzik és nincs élénk kölcsönhatásban atmoszférikus környezetével, az ember is jobban a Földhöz van láncolva. Ilyenkor nem a távlatokat éli át, hanem azt, ami mondhatnám, a talaj alatt gyökerezik. Csak helyesen kell értenünk ezt a gondolatot, hogy a talaj alatti gyökerezik. Állandóan észrevehetjük, hogy a Föld környezetében nemcsak az él, ami közvetlenül a Naptól, a környezetből ered, hanem az is, ami a Föld felszíne alatt részesül a Föld életében. Ezt itt már igen egyszerű tények segítségével elmagyaráztam. Ha néhányan éltek már vidéken, tudják, hogy a falusi parasztok télen vermeket ásnak, és a burgonyát ezekben tartják el. A burgonya jól áttelel, míg ha egyszerűen pincében tartanák, nem telelne át. Miért?

Ha elképzelik a Föld felszínének egy darabját: ez a felület nyáron felveszi a Nap beáramló melegét és fényét. Ez mintegy belemerül a talajba. Ha tehát megfigyeljük azt, ami télen a talajban van, ott találjuk még a nyarat. Télen át, a talajban van a nyár. Ez a talajban lévő nyár fejleszti ki télen a növények gyökereit is. A csírákból gyökerek lesznek, és a csíra úgy fejlődik, hogy ha a növényt idén növekedni látják, ez valójában a tavalyi naperőből nő ki, ez merült be előbb a Földbe.

Ha tehát a gyökeret, sőt a levelek egy részét nézzük, úgy a tavalyi nyarat látjuk a növényben, az idei nyarat csak a Nap ez évi fényével és melegével elővarázsolt virágában kapjuk meg. A növény felnövekedésében valóban az előző év van jelen, az idei év pedig csak a virágokban. Ha a virág közepén lévő bibeszálat nézik, azt kell mondaniuk, hogy ez még a tél eredménye, tehát voltaképpen az előző nyáré, csak az az idei, ami a bibét körülveszi. Az időszakok egymásba tolódnak, mint a tegnap kifejtett másik esetben is: az emberben az alvás révén tolódnak egymásba.

Így tehát elképzelhetik: ha a Föld felölti téli hótakaróját, úgy a nyár ezalatt folytatódik. Az ember most nem kötődik a külső messzeséghez, hanem lelkileg a Föld belseje felé fordul. Az alsó istenek felé fordul. A Golgotai Misztérium idején éppen a régi bölcsesség hordozói gondolták és mondták: a Föld létesülését átható Krisztust, az új bölcsesség erejét abban kell keresnünk, ami a Földdel van kapcsolatban.

Amikor az ember áttért az önállóan megszerzett gondolatokra, az az igénye támadt, hogy bensőleg most az istenséghez kapcsolja őket, más szavakkal: áthassa őket bensőleg Krisztussal. Ezt abban az időszakban teheti meg, amikor leginkább a Föld felé fordul, a legmélyebb tél idején. Ilyenkor a Föld mintegy bezárul a Kozmosz elől, és mintegy önmaga is lezárul. Ilyenkor van legközelebb ahhoz az Istenhez, aki azokból a messzeségekből szállt le, ahonnan tél idején kirekesztődtünk, és hozzákapcsolódott a Földhöz. Szép gondolat, hogy a karácsony ünnepének ideje éppen ahhoz az időszakhoz kötődik, amikor a Föld bezárult a kozmosz elől, és az ember földi magányában keres kapcsolatot az isteni-szellemi érzékfelettiséggel önállóan megszerzett gondolatai számára. Amennyiben megérti, hogy itt voltaképpen miről is van szó, igyekszik megóvni magát az ahrimáni erőktől, mint ahogy a régi korokban a luciferi erőktől óvta meg magát a nyár közepének misztériumai révén.

Az embernek éreznie kellene, hogy a karácsonyi misztérium helyes megértése megerősíti, amikor áthatja magát karácsony idején ezekkel a felidézett igazságokkal, ahogy a régi ember, misztériumtanítójának vezetésével, érezte a nyár derekának ünnepei révén, gondolatvilágának derengésében. Mintegy éreznie kellene, hogy a belső homályban kivívott gondolatok a Golgotai Misztériumhoz fűződő helyes kapcsolat révén világosodhatnak meg, ha csakugyan belátja, hogy a Föld létesülése során egyszer történt meg, hogy az a lény, akit a régi kereszténység előtti időkben csak a Nappal kapcsolatosan gondolhattak el, átment a földi életbe, és szellemi lényként él együtt a Földön az emberrel. A régi, nyár közepén bemutatott áldozati ünnepek külsőségesebb mivoltával szemben úgy kellene elgondolnunk a karácsonyi áldozatot, hogy valójában az ember magába-vonulását jelentse, hiszen az egész világról elsajátított tudását éppen karácsony ünnepén igyekszik bensőségessé és bensőleg szellemivé tenni.

A régi ember a tudását nem érezte saját tulajdonának, hanem mintegy ajándéknak. Minden évben újra odaadta. A jelenkor emberének saját tulajdonának kell tekintenie gondolatvilágát, gondolati tudását. Ezért kell szívébe fogadnia a Földhöz kapcsolódott szellemi lényt, akihez csatlakozott, és akinek mintegy átadja magában a gondolatait, hogy gondolatainak tulajdonával ne szigetelődjék el önző remeteségben, hanem egyesítse ezt a gondolati tulajdont a Golgotai Misztérium révén földi lénnyé vált Naplénnyel.

A régi misztériumoknak bizonyos vonatkozásban valamilyen, mondhatjuk arisztokratikus jellegük volt, sőt, alapjában véve minden arisztokratizmus e régi misztériumokban gyökerezik, mert a jelenlévő egyes misztériumpapok a többiek nevében végezték az áldozatokat.

A karácsonyi misztérium ünnepének demokratikus jellege van, mert az újabb kor embereit voltaképpen belső gondolataik tulajdona teszi emberré. A karácsonyi misztériumot csak akkor látják majd helyes megvilágításban, ha az áldozatot nem az egyik ember végzi a másikért, hanem, ha együttesen, közösségben élik át az emberek egyenlővé válását a Földre szállt Naplény előtt. Éppen a keresztény fejlődés első idejében, egészen a IV. századig érezték ezt egészen különösen jelentősnek a kereszténység számára. Csak ez után kerültek át a régi misztériumformák Egyiptomból a rómaiságon át egészen Nyugat- Európába, és mondhatjuk, átfestették az eredeti kereszténységet, olyan hagyományokba burkolták, amelyeket ismét el kell hagyni, hogy a kereszténységet helyesen értsük meg. Mert a rómaiaknál még teljességgel régi misztériumjellegbe öltöztették a kereszténységet.

Maga a kereszténység akkor igényli az ember szellemi érzékfeletti mivoltának megtalálását, amikor az ember nem jut mintegy önmagán kívülre, és nem adja át magát a kozmosznak, hanem önmagában van. Ez leginkább a mélységes tél idején következik be, amikor hozzákötődik a Földhöz, ebben az időszakban maga a Föld is bezárul a kozmikus messzeségek elől.

Ezzel azt igyekeztem jellemezni, hogy miért alakultak a nyár közepének misztériumünnepei az idők fejlődése során a tél mélységének karácsonyi misztériumává. Ezt helyes értelemben kell felfognunk. A karácsonyi misztérium tartalmát éppen az emberiség fejlődésére való visszapillantás teheti különösen bensőségessé. A régi korok ellentétes mivoltában érezhetjük át igazán, hogy milyenné is kell az embernek lassanként válnia, amikor az egyébként kívül keresett titkokat önmagában kell megkeresnie. […]

Az embernek a mindenséghez fűződő viszonyát a régi ember csak úgy fejezhette ki érző figyelemmel, ha a nyár derekán megállt és igazán feltekintett, hogy egyesüljön a kozmosszal, mert ekkor tekinthetett fel legkönnyebben és legjobban a Napra és a csillagos égre.

Ha ma intenzíven fel akarjuk venni a világmindenség megismerését érzelmi életünkbe, úgy tekintetünket mélyen az emberi lélekre kell vetnünk. Ennek megfelelő időpontja az elmondottak szerint a legmélyebb téli időszak, a karácsony ideje.

Próbáljunk beilleszkedni a karácsonyi gondolatba, mert mai korunkban az ilyen régi szokásoknak – hiszen már azok – új életerőket kell kapniuk, hogy ismét becsülettel együtt élhessünk például az év lefolyásával. Sok társadalmi körben ma egyebet sem tudnak a karácsonyról, minthogy megajándékozzák egymást, és meglehetősen külsőleges módon végiggondolják a Golgotai Misztérium emlékezetét.

Az ilyen külsőségessé válás az igazi okozója annak a nagy szerencsétlenségnek, ahová az emberiség ma civilizációjával eljutott. Az igazi vétkes a szokványos megrögzöttség, valamint az olyan igény elutasítása, hogy például megújítsuk a karácsony gondolatát vagy átérzését. Nagyon is szükségünk van az ilyen megújulásra, mégpedig azért, mert csak úgy válhatunk újra igaz emberekké, ha rátalálunk szellemi részünkre a világban. Ahogyan oly sokszor elmondtam éppen ebben az időszakban, a világ karácsonyára, a szellemi élet születésére van szükségünk. Akkor ismét becsületes emberek módján fogjuk megünnepelni a karácsonyt, és ismét értelme lesz, hogy amikor a Földre hótakaró borul, a Krisztussal való áthatás érzésével akarjuk gondolatvilágunkat megközelíteni, ami most a vérünkhöz hasonló, míg régi gondolatvilágunk a bennünk járó lélegzethez hasonlított. […]

Erős gondolatokat kell táplálnunk, ha becsületesen mondjuk magunkban azt, hogy az emberiség fejlődésének megmentését abban kell keresnünk, hogy az ember a bölcsességhez kötődik. Mert sok tény szól amellett, hogy az ember bizony nem mindig kötődött a bölcsességhez, hanem az ostobasághoz is. Ragadják meg a karácsony eszméjét úgy, hogy az ember e gondolattal becsületesen összekapcsolhassa azt a hatalmasságot, aki kimondja: „Én vagyok az út, az igazság és az élet”. (Ján. 14, 6) Az igazsághoz és a szellemi élethez vezető utat azonban meg kell keresni. Ehhez szükséges, hogy éppen jelenkorunk emberisége valóban bemerüljön az éjfél mélységeibe, hogy rátaláljon az emberben felgyulladó fényre.

Nem maradhatunk meg a régi hagyományoknál, hogy csak éjfél körül mondják az első karácsonyi misét, hanem ismét el kell jutnunk oda, hogy az ember átélje, amint a sötétségéből megszületik a legjobb, a fény teljessége. Mert igaz az, hogy az igazi fény a sötétségből születik meg. De nem további sötétségnek kell belőle születnie, hanem fénynek.

A másik tudás sötétségét át kell hatnia a szellemi belátás és szellemi szemlélet fényének. Ha ennek szükségességét átéljük, lelkünk erőt kaphat, hogy a karácsony gondolatát átéljük. Akkor Krisztus karácsonykor valamennyiük szívében megszületik. És önök is ismét átélhetik minden emberrel a világ karácsonyát.”

 

A csillagok világa és az ember 8. előadásából.

Fordította: dr. Kellner Ágnes

GA 219

Genius kiadó, Budapest, 2010

 


[1] Humanus a „Die Geheimnisse” c. töredékben, 1784-86.