"Mindig nagy elismeréssel beszéltem a materialista tudomány igazáról és nagyságáról ... - de valóban szeretettel kell elmélyedni ebben a materialista tudományban, hogy az árnyoldalait is megértsük."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



Bevezetések Goethe természettudományos írásaihoz (4)

3. Hogyan keletkeztek Goethének az állatok átalakulásával foglalkozó gondolatai

Lavater nagy műve, a „Töredékes arc alkattan (fiziognómia), az emberismeret és az emberszeretet előmozdítására” címmel, 1775 és 1778 között jelent meg. Goethe nem csak a mű kiadását irányította, hanem annyira érdekelte, hogy adatokat is szolgáltatott hozzá. A dologban azonban az a különösen érdekes, hogy ezekben az adatokban már megtalálhatjuk az állattannal foglalkozó későbbi műveinek csiráit.

Az arc alkattan azon fáradozott, hogy az ember külső formáin keresztül megismerje belső világát, szellemét. A formával nem önmagáért foglalkozott, hanem a lélek kifejeződésének tekintette. Goethe alakító, a külső összefüggések megismerésére teremtett szelleme azonban itt nem állt meg. Miközben olyan munkákat irt, amelyek a külső formát csak a belső világ megismerésére szolgáló eszköznek tekintették, ráeszmélt a formának a maga önállóságában vett értelmére. Ezt az 1776-ból származó, az állatok koponyáival foglalkozó munkáiból láthatjuk, amelyek a „Töredékes arc alkattan, stb.” c. mű II. kötetének 2. fejezetéhez kapcsolódnak. Ebben az évben olvasta el, hogy mit írt Arisztotelész az arcalkat-tanról, ez ösztönözte őt a fent említett munkák megírására - ugyanakkor azonban az ember és az állat közti különbséget is próbálta vizsgálni. Azt találta, hogy a különbség abból áll, hogy az ember feje testének egész felépítése következtében határozottan kiemelkedik és az agyveleje magas fokon kialakított, az emberi test összes részei azt mutatják, hogy központi irányítójuk az agyvelő. „Úgy áll ott az egész alak, mint a boltozat tartópillére, amelyben az égbolt tükröződhet.” (Vö. K.-N. II.: „Bevezetés a Töredékes arc alkattanhoz” c. tanulmánnyal.) Az állati test felütésében ennek az ellenkezőjét látta. „A fej a hátgerincre csak fel van függesztve! Az agyvelőnek - a gerincvelő végződésének - csak éppen akkora térfogata van, amekkora az életerők működéséhez és a teljes egészében érzékelhető lény vezetéséhez szükséges.” (Vö. K.-N. II.: „Bevezetés a Töredékes arc alkattanhoz.” c. tanulmánnyal). Goethe az előbbi megállapítások segítségével túljutott azon, hogy az ember külső és belső világa közötti egyes összefüggéseket tanulmányozza, és felemelkedett a nagy egységről alkotott felfogás és az alak önmagáért való szemléletének szintjére. Kialakult az a véleménye, hogy testünk egész felépítése alkotja a magasabb rendű életmegnyilvánulásaink alapját, testünk egész felépítésének sajátságos voltában van az előfeltétele annak, ami az embert a teremtés csúcsára állítja. Emellett elsősorban az az irányadó, hogy Goethe a kifejlődött ember alakjában ismét megkeresi az állati formákat. Amíg azonban az állatnál inkább az ösztönös tevékenységeket kifejtő szervek kerülnek az előtérbe, - szinte ők a pont, amelyre az állat egész kialakulása mutat és amelyet szolgál, - addig az embernél különösen azok a szervek alakulnak ki, amelyek szellemi funkciókat végeznek. Már itt is azt látjuk, hogy amit Goethe állati szervezet alatt értett, az nem valamilyen érzékelhető valóságos dolog, hanem elvi jellegű, amely az állatnál inkább az alacsonyabb, az embernél pedig a magasabb irányba fejlődik ki. Már itt megvan a csirája annak, amit Goethe később „típus”-nak nevezett, amivel nem „egyetlen állatot”, hanem az állat „elvét” akarta jellemezni. Sőt, ami még ennél is több, hogy már előreveti árnyékát az a Goethe által csak később kimondott, de következményében igen fontos törvény, amely szerint „a formák változatossága onnan származik, hogy valamelyik rész túlsúlyba kerül a többi rovására.” ( K.-N. I.: 247. old. 24.-26. sor.) Goethe már akkor is abban kereste az állat és az ember közti ellentétet, hogy az elvi-alak két különböző irányban fejlődik ki, hogy mindkét esetben túlsúlyba kerül egy szervrendszer, és az egész teremtmény karakterét az szabja meg.

Goethe azonban ugyanebben az évben (1776-ban) tisztázza azt is, hogy az állati szervezet formájának tanulmányozását hol kell elkezdeni. Felismerte, hogy a formák kialakulásának szilárd alapja a csontrendszer, (V.ö.: K.-N.II. „Bevezetés a Töredékes arc alkattanhoz.” c. tanulmánnyal), - ez egy olyan gondolat, amelyet később is érvényre juttatott azáltal, hogy az anatómiával foglalkozó munkáiba éppen a csontszerkezet-tanból indult ki. Ebben az évben írta le ezt az idevágó fonton mondatát, (K.-N. II., „Bevezetés a Töredékes arc alkattanhoz.” c. tanulmányban): „A mozgó részek hozzájuk (a csontokhoz), helyesebben velük együtt formálódnak és csak annyi játékuk van, amennyit lehetővé tesznek a szilárd részek.” Lavater is - aki gyakran beszélgetett Goethével ezekről a dolgokról - valószínűleg az ő sugallatára írta le a „Töredékes arc alkattan”-ban ezt a kijelentést: „Bizonyára észrevették már, hogy a csontrendszert az ember alaprajzának, a koponyát pedig a csontrendszer alapjának tartom, a húst viszont szinte csak színezetnek az alaprajzon.” Ez azonos Goethe kijelentésével. (V.ö.: K.-N. II. „Bevezetés a Töredékes arc alkattanhoz.” c. tanulmánnyal.) Goethe azonban megjegyzést is fűz hozzá, amelyre különösen tekintettel kell lennünk: „Ez a megállapítás, (hogy különösen a csontokon és legjobban a koponyán láthatjuk, hogy a forma-alakulásoknak mennyire a csont a szilárd alapja), - amely ebben az esetben (az állatok esetében) tagadhatatlanul helyes, - nagy ellentmondást fog majd jelenteni, ha az emberek egymástól sokféleképpen eltérő koponyáira alkalmazzuk.” Goethe azonban itt nem tesz mást, mint az összetett emberben ismét megkeresi az egyszerűbb állatot, - ahogyan későbben (1795-ben) kifejezte magát. (K.-N. I., 242. oldal, 5.-11. sor.) Innen származik az a meggyőződésünk, hogy azok az alapvető gondolatok, amelyekre Goethe később az állatok kialakulásával kapcsolatos elveit felépíthette, már 1776-ban megszilárdultak benne annak következményeképpen, hogy Lavater „Töredékes arc alkattan”-ával foglalkozott.

Ebben az évben kezdi Goethe részleteiben is tanulmányozni az anatómiát. 1776. január 22.-én ezt írja Lavaternek: „A herceg részemre hat koponyát küldetett, nagyszerű észrevételeim vannak, amelyek Főtisztelendőséged rendelkezésére állnak, - amennyiben Ön ezeket nem vette volna nélkülem észre.” Az anatómia további beható tanulmányozására a jénai egyetemhez fűződő kapcsolatai ösztönözték. Az erre vonatkozó első adatok 1781-ből származnak. A Keil által kiadott „Napló” 1781. október 15.-i jegyzete szerint az öreg Einsiedellel együtt Jénába ment és anatómiával foglalkozott. Jénában volt az a tudós, aki Goethe tanulmányait hallatlan mértékben mozdította elő: Leder. Bevezette Goethét az anatómia mélységeibe is, ahogyan ezt Goethe 1781. október 29.-én Stein grófnőnek és november 4.-én Karl Augustnak megírta. Utóbbi levelében kifejezi azt a szándékát is, hogy „a festő-akadémia fiatal növendékeinek elmagyarázza a csontvázat és megismertesse velük az ember testét.” És hozzáteszi: „Ezt ugyanúgy a magam és egyszersmind az ő kedvükért is teszem. Az a módszer, amelyet választottam, a tél folyamán teljesen megismerteti velük az ember testének tartó-pilléreit.” A „Napló” rajzai arról tanúskodnak, hogy Goethe valóban megtartotta és január 16.-án be is fejezte az előadásokat. Ugyanakkor Lederrel sok mindent megtárgyalt az ember testének felépítésével kapcsolatban. A „Napló” január 6.-i bejegyzése: „Leder előadást tart a szívről.” Mivel láttuk, hogy Goethe már 1776-ban messze előre mutató gondolatokat hordozott magában az állatok szervezetének felépítéséről, nem kételkedhetünk egy pillanatra sem abban, hogy az anatómia jelenlegi alaposabb, a részletekre is kiterjedő tanulmányozása magasabb szempontokhoz emelkedett fel. 1781 november 14.-én így azt írja Lavaternek és Mercknek, hogy „a csontozatot olyan szerkezetnek tekinti, amelyhez minden hozzákapcsolódik, ami él és ami az emberhez tartozik.” Egy szerezet megtekintése közben elménkben képek és gondolatok merülnek fel, amelyeket az hív életre, az hoz létre. Ilyen szerkezetnek tekinti Goethe a csontozatot, vagyis amikor szemléli a csontokat, gondolatai támadnak mindazzal kapcsolatban, ami él és ami hozzátartozik az emberhez. Az ilyen szemlélődések alkalmával tehát bizonyos, az élő szervezet kialakulására vonatkozó gondolatoknak kellett nála érvényesülni, felszínre kerülni. Goethének van egy 1782-ből származó, „Az Istenekhez hasonló” c. ódája, amely bizonyos mértékig megismerteti velünk azt, hogy akkoriban hogyan gondolkodott az ember és a természet többi részének a kapcsolatáról. Az első szakasz így hangzik:

„Légy ember, Te nemes és
Jó, segíteni készen!
Mert egyedül csak
Ez a különbség
Közted és minden
Ismert lény közt.”

Amikor Goethe a szakasz első két sorában szellemi tulajdonságai alapján határozza meg az embert, azt mondja, hogy egyedül ez különbözteti meg a világ minden más lényétől.

Ez az „egyedül” egészen világosan mutatja, hogy felfogása szerint az ember testi vonatkozásaiban összhangban van a természet többi részével. Egyre életteljesebbé vált benne az a gondolat, hogy az ember-alak is éppen úgy, ahogyan az állaté, egyetlen alap-forma uralma alatt áll, - erre már az előbb felhívtuk a figyelmet,- csak az ember esetében az alap-forma a tökéletesség olyan fokára emelkedik, hogy alkalmassá válik a szabad szellemi lény hordozására. Érzékelhető tulajdonságai tekintetében - ahogyan később áll az ódában - az embernek is

„Tisztelt és örök
Törvény szerint kell
.......
Létünk körének
Végére járni.”

Az ember esetében azonban a törvények úgy idomulnak az egyik oldalhoz, hogy lehetséges megpróbálnia a „lehetetlent” is:

„Megkülönböztet,
Választ és bírál,
Pillanatoknak
Tartamot adhat.”

Ezenkívül még arra is kell gondolnunk, hogy mialatt Goethe véleménye egyre határozottabb alakot öltött, élénk kapcsolatban állt közben Herderrel is, aki 1783-ban kezdte felvázolni a „Gondolatok az emberiség történetének filozófiájához” c. művét. Ez a mű nagyrészt kettejük beszélgetéséből keletkezett és néhány gondolatát valóban Goethére vezethetjük vissza. A műben Herder saját modorában ugyan, de gyakran teljesen Goethe gondolatait mondja ki, biztosan következtethetünk tehát belőle Goethe akkori gondolkodására.

A mű első részében Herder felfogása a világ mivoltáról a következő volt. Feltételeznünk kell egy fő-formát, amely minden lényen végighalad, és különböző módon valósul meg. „A kőtől a kristályig, a kristálytól a fémekig, tőlük a növények teremtéséig, a növényektől az állatig, onnan az emberig azt látjuk, hogy a szervezet formája egyre magasabb szintet ér el, és ezzel együtt sokfélévé válnak a teremtmény erői és ösztönei is, - és végül valamennyi az ember-formában egyesül, ha ugyan magába tudta őket fogadni.” A gondolat teljesen világos: az elvi jellegű, típus-szerű forma, amely önmagában véve valóság, de nem érzékelhető, a térben egymástól szétválasztott és tulajdonságaik szerint különböző lények végtelen sokaságában realizálódik, amíg eljut az emberig. A szerves élet alacsonyabb fokain mindig csak egy bizonyos irányban valósul meg, egy irányban fejlődik ki különösképpen. Amikor a típus-szerű forma felemelkedik oda, hogy emberré váljék, egybefoglalja azokat a formaképző princípiumokat, amelyeket az alacsonyabb fokú szerves lények esetében csak egyoldalúan fejlesztett ki, a különböző lények között megosztott, - hogy most egy alakot alkossanak. Ebből következik az ember annyira magas fokú tökéletességének lehetősége is. Ez a gondolat hallatlan termékenyítő erővel hatott az egész Herder után következő német filozófiára. Említsük meg itt magyarázatképpen, hogy később ugyanezt az elképzelést hogyan adja elő Oken: „Az egész állatvilág csak egyetlen állat, - vagyis az állati lét kifejeződése,- az összes szerveivel együtt, amely mindegyik külön egészet alkot. Az állat-egyed úgy jön létre, hogy egy szerv eloldódik az általános állattestről és mégis kifejti a lényeges állati tevékenységeket. Az állatvilág nem más, mint a szétdarabolt legmagasabb rendű állat: az ember. Éppen ezért csak egyetlen ember-céh, egyetlen ember-nemzetség, csak egyetlen ember-faj létezik, mert ő az egész állatvilág.” Van például olyan állat, amelynek különösen a tapintó-érzéke fejlődött ki, sőt egész felépítése a tapintó-tevékenységre utal, a tapintás a célja. Más állatoknak különösen a rágóberendezése fejlődött ki, és így tovább. Röviden, minden állatfajnál egy szervrendszer kerül egyoldalúan az előtérbe, ebben éli magát az egész állat, minden más a háttérbe szorul. Az emberben úgy fejlődik minden szerv és szerv-rendszer, hogy a többiek számára mindegyik elégséges teret enged, minden egyes szerv azok közé a korlátok közé húzódik vissza, amelyek az összes többi szervek hasonló módon történő érvényesülése miatt szükségesek. Így az egyes szervek és rendszerek összehangolt egymásba hatása olyan harmóniává áll össze, amely az embert a legtökéletesebbé, az összes többi lények tökéletességét önmagában egyesítő lénnyé teszi. Ezek a gondolatok alkották Goethe és Herder beszélgetéseinek a tartalmát is, és Herder ezt úgy fejezi ki, hogy „az ember-nemzetséget az alacsonyabb fokú szerves erők nagy összefolyásának” tekinti, „ezek az erők az emberben eljuthatnak arra a fokra, hogy kialakíthatták benne a humanitást.” Egy másik helyen pedig ez áll: „és így feltételezhetjük, hogy az ember központi teremtmény az állatok között, vagyis az a legkidolgozottabb forma, amelyben a körülötte lévő összes fajok jellemvonásai a legfinomabb foglalatba gyűlnek össze.”

Jellemzésül, hogy Goethe mennyire érdeklődött Herdernek a „Gondolatok az emberiség történetének filozófiájához.” c. műve iránt, idézzünk egy helyet egyik leveléből, amelyet 1783. november 8.-án írt Knebelnek: „Herder történetfilozófiát ír, - gondolhatod, hogy teljesen újszerűt. Az első fejezeteket tegnapelőtt együtt elolvastuk, pompásak... most aztán igazán tisztázódott a világ és a természet története.” Herdernek ez a fejtegetése (a 3. kötet VI. és a 4. kötet I. fejezetében) - hogy az ember ész-tevékenységének előfeltétele a szervezete által meghatározott egyenes testtartás és mindaz, ami ezzel összefügg - egyenesen arra emlékeztet, amire Goethe céloz 1776-ban az ember és az állat közti különbségre vonatkozólag Lavater: „Töredékes arc alkattan” c. művének II. kötet 2. fejezetével kapcsolatban, és amit előbb már említettünk. Ez a fejtegetés az említett gondolatnak csak másképpen kifejezett formája. Ezek szerint azonban jogos az a feltevésünk, hogy abban az időszakban (1783-tól kezdődőleg) Goethe és Herder véleménye lényegében megegyezett arról, hogy milyen helyet foglal el az ember a természetben.

Ez az alap-szemlélet azonban megköveteli, hogy az emberben az állat minden része, minden szerve megtalálható legyen, - csak a teljes lény összhangja által meghatározott korlátok közé visszaszorítva. Ha például valamely állatfajnál egy csontnak különösen fejlettnek kell lennie, az előtérbe kell nyomulnia, akkor legalább is nyoma, kell hogy legyen a többi fajnál is, sőt, nem hiányozhat az embernél sem. Amíg az állatnál azt az alakot veszi fel, ami őt a saját törvényei szerint illeti meg, addig az embernél a teljes lényhez kell alkalmazkodnia, saját kialakulása törvényeinek az egész szervezet kialakulása törvényeihez kell igazodnia. Nem hiányozhat azonban, mert a természetben olyan törés keletkezne, amely megzavarná a típus következetes érvényesülését.

Így állt a dolog Goethe szemléletével, amikor egyszerre csak észrevett egy olyan véleményt, amely ezekkel a nagy gondolatokkal szöges ellentétben állották. A korabeli tudósok elsősorban olyan ismertetőjegyek után kutattak, amelyekkel megkülönböztethették egymástól az állatfajokat. Az ember és az állat közti különbségnek abból kellett volna állnia, hogy az állat felső állkapcsának két szimmetrikus fele között van egy kis csont - a közbülső csont, amely a felső metszőfogakat tartja, és ami az embernél hiányzik. Amikor 1782-ben Merck élénken érdeklődni kezdett a csont szerkezettan iránt és korának egyik legismertebb tudósához fordult segítségért, az ember és az állat közti különbségre vonatkozóan 1782. október 8.-án a híres Sömmerring anatómustól a következő felvilágosítást kapta. „Azt szerettem volna, ha Ön Blumenbachnál néz utána az ’es imtermaxillare’- nak, amely ceteris paribus[1] az egyetlen olyan csont, amely megvan a majomtól kezdve - beleértve az orangutánt is - minden állatnak, de az embernél nem tálalható sohasem. Ettől a csonttól eltekintve nincsen Önnek semmije sem, amit át ne helyezhetne az emberből az állatba. Azért küldöm mellékelten egy szarvastehén fejét, hogy meggyőzzem Önt arról, hogy az ’es internaxillare* (ahogyan Blumenbach nevezi), vagy ’es inciaivun’ (ahogyan Camper hívja) előfordul azoknál az állatoknál is, amelyeknek a felső állkapcsában nincs is metszőfoguk.” Meg nem született, vagy fiatal csecsemők koponyáján ugyan Blumenbach megtalálta a „quasi rudimentum ossia intermaxillaris”[2] nyomát, sőt, egy ilyen esetben két teljesen elkülönült kis csontcsirát is talált, mint tényleges es intermaxillarst, létezését azonban nem ismerte el mégsem. Azt mondja róla, hogy „ez az igazi ’es intermaxillare’-tól még annyira különbözik, mint ég és Föld.” Camper, a kor híres anatómusa, ugyanezen a véleményen volt. Ő például a felső állkapocs közbülső csontjáról ezt mondja: „die nimmer by menschen gevenden wordt, zelfs niet by de Negers.”[3] Merck a legmélyebb tisztelettel volt átitatva Camper iránt és foglalkozott műveivel.

Goethével nem csak Merck tartott fenn kapcsolatot, hanem Blumenbach és Sömmerring is. Maroknak írt levelei arról tanúskodnak, hogy nagyon szívesen részt vett Merck csonttant kutatásaiban és gondolatokat váltott vele ezekkel a dolgokkal kapcsolatban. 1782. október 27.-én megkérte Mercket, hogy írjon valamit Camper inkognitójáról és küldje el neki Camper levelét. Továbbá meg kell még jegyeznünk, hogy Blumenbach 1783 áprilisában Weinmarba látogatott és ugyanez év szeptemberében viszont Goethe Göttingenbe ment, hogy Blumenbachot és a többi egyetemi tanárt meglátogassa. Szeptember 28.-án írja Stein grófnénak, hogy „elhatároztam, hogy meglátogatom az összes professzort, és elképzelheted, hogy mennyi szaladgálást jelent néhány nap alatt körbejárni őket.” Ezután Kasselbe megy, ahol Försterrel és Sömmeringgel találkozott. Onnan írja október 2.-án Stein grófnőnek, hogy: „Nagyon szép és jó dolgokat látok és csendes szorgalmamnak meglesz a jutalma. Az a legjobb, amit mondhatok, hogy helyes úton járok és mostantól kezdve nem vész semmi sem kárba.”

Goethe nyilván e látogatások alkalmával figyelt fel először a közbülső csontok tekintetében uralkodó felfogásra, amelyet saját szemlélete szerint azonnal tévedésnek kellett tartania. Ez a felfogás megsemmisítette volna azt a típus-szerű alapformát, amelyre minden élő szervezetnek épülnie kell. Goethe nem kételkedhetett abban, hogy a csontszerkezetnek ez a tagja is - amely minden magasabb fejlettségű állatnál többé-kevésbé kifejlődött állapotban található meg - részt kell hogy vegyen az ember-alak kialakulásában is, de ebben az esetben háttérbe szorul, mert a táplálék felvételére szolgáló szervek általában háttérbe húzódnak a szellemi funkciókat szolgálókkal szemben. Szellemi beállítottsága miatt el sem tudta másképpen képzelni, mint hogy az ember felső állkapcsának is van közbülső csontja. Csak a tény empirikus bizonyításáról volt szó, csak az volt kérdéses, hogy ez a csont milyen formát ölt az embernél, hogyan illeszkedik bele a szervezet egészébe. Lederrel közösen - akivel együtt ember- és állatkoponyákat hasonlítottak össze Jénában - 1784 tavaszán sikerült bebizonyítani ezt a tényt. Március 27.-én Goethe erről Stein grófnőt is és Hevert is levélben értesítette.

Nem szabad azonban a részletfelfedezést annak a nagy gondolatnak a rovására túlértékelnünk, amelyből eredt. Goethe számára is csak annyit ért, hogy segítségével leküzdött egy olyan előítéletet, amely akadálynak látszott, ha elveit következetes módon nyomom akarta követni egészen az élő szervezet legaprólékosabb részletéig. Goethe sohasem tekintette önálló felfedezésnek, csak mindig nagy természetszemléletével való összefüggésében. Így érthető, ha Herdernek az előbb említett levélben azt írja, hogy „Örülhetsz neki szívből Te is, mert olyan ez,mint az ember záróköve, nem hiányzik, ő is itt van! És hogyan!” És azonnal távolabbi kilátásokkal kecsegteti barátját: „A Te nagy Egészeddel kapcsolatban is elképzeltem, hogy ez milyen szép lesz ott.” Annak a megállapításnak, hogy az állat felső állkapcsában van, az emberében pedig nincsen közbülső csont, Goethe számára nem volt semmi értelme. Ha azoknak az erőknek, amelyek az élő szervezeteket formálják, van olyan képessége, hogy az állatok felső állkapocscsontjai közé közbülső csontot ékeljenek, akkor lényegében ugyanezek az erők az emberben is ugyanott tevékenykednek, ahol ezek a csontok az állatoknál találhatók, az eltérés csak a külső megjelenésükben van. Mivel Goethe az élőlényeket sohasem képzelte merev, halott összetételeknek, hanem azt gondolta, hogy belülről alakítják ki őket a formáló-erők, fel kellett tennie a kérdést: mit visznek véghez ezek az erők az ember felső állkapcsában? Egyáltalán nem lehet arról szó, hogy van-e vagy nincs az ember felső állkapcsában közbeékelt csont, hanem az a kérdés, hogy az hogyan van megteremtve, milyen alakot ölt? És erre empirikus úton kellett megfelelni.

Goethében egyre elevenebben élt az a gondolat, hogy a természetről nagyobb méretű művet dolgozzon ki. Ezt különböző megnyilatkozásaiból láthatjuk. Így például 1784 novemberében azt írta Knebelnek, amikor átküldte neki felfedezéséről szóló értekezését: „Tartózkodtam attól, hogy már most leírassam az eredményt, amelyre már Herder is rámutat a 'Gondolatok...stb.' c. művében. Azt ti. hogy az ember és az állat között semmiféle részlet tekintetében sem található különbség.” Itt az a legfontosabb, hogy Goethe azt mondja: tartózkodott attól, hogy az alapvető gondolatokat már most lejegyeztesse, - vagyis később, nagyobb összefüggések keretében szerette volna őket leíratni. Ez az idézet továbbá megmutatja azt is, hogy az alap-gondolatok - és ez érdekel minket Goethénél a legjobban - az állati típusra vonatkozó nagy elvek már jóval felfedezésük előtt előfordultak. Hiszen itt maga Goethe állapítja meg, hogy már Herder utal rájuk „Gondolatai”-ban, a műnek idevágó részeit azonban Herder még a felső állkapocs közbülső csontjának felfedezése előtt írta. A felső állkapocs közbülső csontjának felfedezése tehát nem más, mint az átfogó szemlélet következménye. A dolog érthetetlen maradt azoknak a számára, akiknek nem volt ilyen a szemlélete. Számukra a közbülső csont jelentette az egyetlen természettörténeti ismertetőjegyet, amelyben az ember különbözik az állattól. Azokról a gondolatokról, amelyeknek Goethe a hatása alatt állt, és amelyekre már az előbb utaltunk, - hogy az állatoknál szétszórtan található elemek az egy ember-formában összhangba forrnak és így az összes részletek egyformasága ellenére olyan alapvető különbség keletkezik, amely az ember számára a lények sorában magas rangot biztosit, - az ilyen embereknek fogalma sem volt. Szemléletük alapja nem ideális jellegű volt, hanem a külszíni összehasonlítás, - ez utóbbi számára az ember felső állkapcsának közbülső csontja valóban nem volt jelen. Ahhoz, amire Goethe vágyott, - hogy a szellem szemével lásson. - csak kevés érzékük volt. Goethe és az ő megítélésük közti különbségnek is ez volt az alapja. Amíg Blumenbach - aki mégis csak teljesen világosan látta a dolgot - arra a következtetésre jutott, hogy „ez az igazi ’es intermaxillare’-tól még annyira különbözik, mint ég és Föld”, addig Goethe úgy ítéli meg, hogy a szükségszerű belső azonosság mellett hogyan lehet megmagyarázni egy akármekkora külső különbséget. Nyilvánvaló, hogy Goethe ezt a gondolatot következetesen ki szerette volna dolgozni és az elkövetkező években különösen sokat foglalkozott vele. Stein grófné 1784. május 1.-én azt írta Knebelnek, hogy „Herder új műve szerint az a valószínű, hogy mi (emberek) először növények és állatok voltunk... ..Goethe pedig gondolatokkal telve most töri a fejét ezeken a dolgokon és rendkívül érdekes lesz mindaz, amit végiggondolt.” Hogy milyen mértékben élt Goethében az a gondolat, hogy egy nagyobb műben fektesse le a természetről alkotott szemléletét, azt különösen abból láthatjuk, hogy nem győzte kifejezetten figyelmeztetni barátait minden egyes új és sikeres felfedezése alkalmából arra, hogy gondolatait ki lehet terjeszteni az egész természetre. 1786-ban azt írja Stein grófnénak, hogy azokat az elveit, amelyek arra vonatkoznak, hogy a természet szinte csak játszva a fő-formával miképpen hozza létre a legváltozatosabb életét, ki szeretné terjeszteni „a természet minden világára, egész birodalmára.” És mert Olaszországban a növények átalakulásainak gondolata plasztikusan állt lelki szemei előtt minden részletével együtt, 1787. május 17.-én leírja Nápolyban ezeket a szavakat: „ugyanez a törvény minden élőlényre alkalmazható.” A formatani füzetek első tanulmányában található ez a mondat: „lehetséges, hogy amit fiatalos bátorsággal műnek álmodtam, az csak vázlatnak, sőt, csak töredékek gyűjteményének látszik. „ (1817) Sajnálnunk kell, hogy Goethe tollából nem származott nagyobb szabású természettudományos mű. Annak alapján, amit megírt, olyan alkotás lenne, amely messze maga mögött hagyná a legújabb kor minden hasonló teljesítményét. Olyan zsinórmérték lett volna, hogy belőle kellett volna kiindulnia minden természettudományos törekvésnek és szellemi értéküket hozzá lehetett volna mérni. A legmélyebbre hatoló filozofikus szellem - amelyet Goethétől csak a felületesség vitathat el - kapcsolódott volna össze a megismerés tárgyába való szeretetteljes elmélyüléssel. Minden olyan rendszerezés-kórságtól távol, amely azt hiszi, hogy egy általános séma segítségével minden lényt összefoglal, minden egyes individualitás elnyerte volna benne az őt megillető jogokat. Egy olyan szellem műve állna előttünk, akinél nem emelkedik ki az emberi törekvések valamelyik ága, miközben minden más a háttérbe szorul, hanem az egyes területek tárgyalása közben a háttérben mindig jelen van az ember létének teljessége. Az egésszel való összefüggésében ezáltal nyeri el minden egyes tevékenység az őt megillető helyet. A szemlélt dolgokba való tárgyilagos elmélyülés okozza, hogy az értelem teljesen feloldódik bennük. Ezért Goethe elméletei olyanok, mintha nem egy elme vonatkoztatta volna el őket a tárgytól, hanem maguk a szemlélt tárgyak alakították volna ki őket az olyan elmében, amely a szemlélés közben teljesen megfeledkezett saját magáról. Ez az igen szigorú tárgyilagosság Goethe művét a természettudomány legtökéletesebb művévé tette volna. Olyan eszménykép lett volna, amelyre minden természetbúvárnak törekednie kell, a filozófusok számára pedig a tárgyilagos világszemlélet megtalálására szolgált volna jellegzetes mintaképül. Feltételezhető, hogy az ismeretelmélet - amely mostanában mindenfelé úgy lép fel, mist a filozófia alapját képező tudomány - csak akkor lenne igazán termékeny, ha Goethe szemléleti- és gondolkodásmódjából indult volna ki. Az 1790-es „Évkönyv”-ben ezekkel a szavakkal mondja el maga Goethe az okát annak, hogy ez a mű miért nem jött létre: „A feladat olyan nagy volt, hogy nem tudtam a zaklatott életben megoldani.”

Ha ebből a szempontból indulunk ki, akkor a Goethe-féle természettudományos mű meglévő töredékei rendkívül fontosakká válnak. Sőt, csak akkor tudjuk őket helyesen értékelni és megérteni, ha egy nagy egység részeinek tekintjük.

1784-ben - szinte csak előtanulmányképpen - ki szerette volna dolgozni a felső állkapocs közbülső csontjára vonatkozó értekezést. Nem akarta azonnal nyilvánosságra hozni, mert 1785. március 6.-án ezt írta Sömmerringnek: „mivel kis értekezésem semmiféle igényt nem tart a nyilvánosságra és csak fogalmazványnak tekintendő, nagyon jól esne minden, amit Ön ebben a tárgyban közölni óhajt velem.” Ennek ellenére nagyon gondosan és az összes részlettanulmányok felhasználásával készítette el. Még olyan fiatalembereket is segítségül hívott, akik az ő irányítása mellett, de a Camper-féle módszerrel csont-szerkezettani rajzokat is készítettek az értekezéshez. Ezért 1784. április 23.-án Mercktől kér a Camper-féle ábrázolási eljárásról felvilágosítást és Sömmerringet is megkéri, hogy küldjön neki Camper-féle rajzokat. Mercktől, Sömmerringtől és más ismerőseitől is mindenféle koponyákat és csontokat kért. Április 23.-án azt írta Mercknek, hogy nagyon jól jönne neki néhány csontváz, a hangyászsüné, a lajháré, az oroszláné, a tigrisé vagy valamilyen hasonló állaté. Május 14.-én Sömmeringtől kérte el elefánt-csontvázának koponyáját és egy víziló-koponyát, szeptember 16-án pedig a vadmacskáét, oroszlánét, fiatal medvéét, incognitumét, hangyászsünét, tevéét, dromedárét és rozmárét. Barátaitól részletes felvilágosításokat is kért, így például Mercktől azt, hogy írja le rinocéroszának rágóberendezését, és különösen arra adjon felvilágosítást, hogy „tulajdonképpen hogyan ül a rinocérosz szarva az orrcsonton?” Goethe ebben az időben teljesen belemélyedt a kutatásba. Az említett elefántkoponyát Waiz a Camper-féle módszer szerint több oldalról lerajzolta, Goethe pedig összehasonlította a birtokában lévő nagy koponyával és más állatok koponyáival, mert észrevette, hogy a legtöbb varrat még nem nőtt rajta össze. Még egy fontos dolgot vett észre ezen a koponyán. Az eddigi feltevés szerint minden állatnál csak a metszőfogak ékelődnek be a felső állkapocs közbülső csontjába, a szemfogak már magához a felső állkapocscsonthoz tartoznak, - és ez alól csak az elefánt képez kivételt. Az elefántnál a szemfogaknak is a közbülső csontban kell lenni. Éppen ez a koponya mutatta meg azt, hogy nem ez a helyzet, - ahogyan ezt Goethe egyik Herdernek címzett levelében megírta. Ezen a nyáron Eisenachba és Braunschweigbe utazott, ahova magával vitte csontszerkezettani tanulmányait is. Utóbbi alkalommal - Braunschweigben - „bele szeretne nézni egy meg nem született elefánt szájába és Zimmermannal szeretne élénk eszmecserét folytatni.” Azt írja még Mercknek erről az állati magzatról: „Azt szerettem volna, hogy a Braunschweigben lévő állati magzat a mi szertárunkban legyen, ott rövid idő alatt fel lehetne boncolni, ki lehetne fejteni és preparálni lehetne a csontvázát. Nem tudom különben mit ér spirituszban az ilyen monstrum, ha nem darabolják széjjel és belső felépítését nem magyarázzák meg?” Ezekből a kutatásokból keletkezett az az értekezés, amelyet a Kürschner-féle National-Bibliothek Goethe természettudományos műveinek kiadásában az I. kötet 279. oldalától kezdve közöl. Leder nagy segítségére volt Goethének az értekezés megfogalmazásában. Az ő közreműködésével jött létre a latin terminológia is, továbbá a latin nyelvű fordításról is gondoskodott. Az értekezést 1784 novemberében Goethe elküldte Knebelnek és már december 19.-én Mercknek is, pedig röviddel azelőtt (december 2.-án) még azt hitte, nem nagyon lesz abból valami az év vége előtt. A művet ellátta a szükséges rajzokkal. Camper miatt mellékelte az említett latin fordítást is. A művet Mercknek kellett elküldeni Sömmerringhez, aki 1785 januárjában vette kézhez. Tőle jutott el Camperhez. Valóban nagyon kellemetlen kép tárul a szemünk elé, ha azt nézzük, hogy milyen fogadtatásra talált Goethe értekezése. Kezdetben nem volt senkinek sem érzéke ahhoz, hogy megértse, - kivéve Ledert, akivel együtt dolgozott rajta, és Herdert. Merck ugyan örült az értekezésnek, de nem volt arról meggyőződve, hogy állításai megfelelnek a valóságnak. Sömmerring abban a levelében, amelyben Mercknek nyugtázta az értekezés kézhezvételét, ezt írja: „A fő gondolat már Blumenbachnál megvan. Abban a bekezdésben, amely úgy kezdődik, hogy „Nem lehet tehát semmi kétség, azt mondja, hogy 'mert a többi határok összenőttek’, csak az a kár, hogy soha nem is léteztek. Csupa embrió-állkapocs van előttem, - kezdve a három-hónaposoktól egészen a legutolsó-idősökig - és a határok (varratok) egyiknél sem voltak sohasem előre láthatók. És hogy a dolgot azzal magyarázzuk, hogy a csontok egymással szemben nyomást fejtenek ki? Hát igen, ha a természet is úgy dolgozna, mint az asztalos: ékkel és kalapáccsal!” Mercknek azt írja Goethe 1785. február 13.-án: „Nagyon könnyű levelet kaptam Sömmerringtől. A dolgot teljesen ki akarja verni a fejemből. Ahá!” És Sömmerring 1785. május 11.-én azt írja Mercknek: „Goethe, - ahogyan tegnapi leveléből látom - az es intermaxillare tekintetében még nem akar engedni elveiből.”

És ezek után Camper 1785. szeptember 16.-án közli Merckkel, hogy egyáltalán nem az ő módszere szerint rajzolták a mellékleteket, sőt még hibásaknak is tartja őket. Méltányolja a szép kézírást, de kifogásolja a latin fordítást, sőt még azt a tanácsot is adja a szerzőnek, hogy képezze magát a nyelvben. Három nappal később azt írja, hogy megfigyelt néhány dolgot a közbülső csonttal kapcsolatban, de fenn kell tartania azt a megállapítást, hogy az embernek ilyen csontja nincsen. Egyetért Goethe minden megfigyelésével, kizárólag az emberre vonatkozókkal nem. 1786. március 21.-én még egyszer írja, hogy sok-sok megfigyelés után arra az eredményre jutott, hogy az embernél közbülső csont nem létezik. Camper levelei világosan mutatják, hogy milyen jóindulattal igyekezett a dolgok mélyére hatolni, azonban hiányzott a képessége ahhoz, hogy Goethét a legcsekélyebb mértékben is megértse.

Leder Goethe felfedezését azonnal a helyes megvilágításban látta. Az 1788-ban megjelent bonctani kézikönyvében kiemeli és ettől kezdve minden írásművében úgy kezeli, mint a tudományhoz tartozó teljes értékű dolgot, amelyhez nem fér a legcsekélyebb kétség sem.

Herder azt írja a felfedezésről Knebelnek: „Goethe elénk terjesztette a csontokról szóló értekezését, amely nagyon egyszerű és szép; ez az ember jár helyes úton a természetben és a szerencsével is találkozik.” Herdernek megvolt az a képessége, hogy „szellemi szemekkel” lássa a dolgot, ahogyan Goethe. Enélkül semmire sem juthatunk vele. Hogy ez így van, az a legjobban a következőkből látszik. Wilhelm Josephi - aki egyetemi magántanársegéd volt Göttingenben - 1787-ben „Az emlősállatok bonctana” c. művében azt írja: „Feltevés szerint az ember és a majom között a legfontosabb megkülönböztető-jegy az ossa intermaxillaria. Megfigyeléseim szerint azonban az embernek is van ossa intermaxillariája, legalább is létének első hónapjaiban, azonban általában már korán, még az anya testében annyira összenő kifelé az igazi felső állkapocscsonttal, hogy gyakran már semmiféle észrevehető nyoma sem marad.” Kétségtelen, hogy Goethe felfedezését itt már Josephi is tökéletesen kimondta, de nem úgy jutott hozzá, hogy következetesen végigvezette a „típus” elvét, hanem megállapította a szemmel közvetlenül tapasztalható tényt. Ha pusztán erre az utóbbi módszerre támaszkodunk, akkor csupán a szerencsés véletlentől függ, hogy találunk-e éppen olyan példányokat, némelyeken az elvet pontosan láthatjuk is. Ha azonban ideális módon fogjuk fel a dolgot - mint Goethe - akkor a különleges példányok csak a gondolat igazolására valók, csak arra, hogy nyíltan mutassák meg azt, amit különben a természet elrejtett. Magát az elvet azonban minden tetszőleges példányon nyomon tudjuk követni, mindegyik példány az elv különleges esetét ábrázolja. Sőt, csak az elv birtokában vagyunk képesek arra, hogy megtaláljuk pont azt az esetet, amely különösen jellemző rá. Az elv ismerete nélkül azonban a véletlenre bízzuk magunkat. Tényleg azt látjuk, hogy Goethe nagy gondolatai jelentették a kezdeményezést, mások viszont számtalan eset megfigyelésén keresztül fokozatosan meggyőződtek arról, hogy felfedezése megfelel a valóságnak.

Merck valószínűleg mindig ingadozó maradt. Goethe 1785. február 13.-án elküldte neki egy ember és egy Trichechus kettétört felső állkapcsát és támpontokkal is szolgált, hogy megértse azt, hogy miről van szó. Április 8.-i levele szerint úgy látszik, hogy bizonyos mértékig meg is győzte. Merck azonban nemsokára ismét megváltoztatta véleményét, mert 1786. november 11.-én ezt írja Sömmerringnek: „Úgy hallom, hogy Vicq d'Azyr még Goethe úgynevezett felfedezését is felvette művébe.”

Sömmerring fokról-fokra engedett az ellenállásból. „Az emberi test felépítése” c. művében azt mondja: „Goethének az az 1785-ből származó, az összehasonlító csontszerkezettanhoz tartozó és nagyon helyénvaló ábrákkal ellátott szellemes kísérlete, amely szerint a felső állkapocs közbülső csontja éppúgy megvan az embernél, mint az egyéb állatoknál is, rászolgált arra, hogy nyilvánosan ismert legyen.”

Blumenbachot nehezebb volt megnyernie. „Az összehasonlító bonctan kézikönyv” c. művében (1805) még azt állapítja meg, hogy az ember felső állkapcsában nincsen közbülső csont. Goethe azonban az 1830-32 között írt „Az álattan filozófiájának alapelvei”[4] c. tanulmányában már arról beszélhetett, hogy „megtérítette” Blumenbachot. Személyes találkozásuk után Blumenbach Goethe pártjára állott. Sőt,1825. december 15.-én szép példát is szolgáltatott Goethe felfedezésének alátámasztására. Egy hesseni atléta kért segítséget Blumenbach kollegájától, Langenbecktől, „kifejezetten állati jellegű es intermaxillaréja miatt.” Goethe elveinek későbbi követőiről fogunk még beszélni. Itt csak annyit említünk még meg, hogy M. J. Weber-nek sikerült szétválasztania hígított kénsavoldat segítségével a felső állkapoccsal már összenőtt közbülső csontot.

Goethe folytatta csontszerkezettani tanulmányait még azután is, hogy elkészült az említett értekezéssel. A természet iránti érdeklődését a növénytanhoz tartozó egyidejű felfedezései még csak fokozták. Barátaitól folytonosan idevágó tárgyakat kért kölcsön. Sőt, Sömmerring 1785. december 7.-én már dühös, hogy „Goethe a fejeket nem küldi viasza.” Goethe egyik Sömmerringnek írt 1786. június 8.-i leveléből megtudjuk, hogy még mindig voltak nála Sömmerring tulajdonát képező koponyák.

Goethét a nagy elvek Olaszországba is elkísérték. Amíg kialakult elméjében az ős-növény gondolata, rájött közben az ember alakjára vonatkozó fogalmakra is. 1787. január 20.-án Rómában ezt írja: „Az anatómiában meglehetős felkészültséggel rendelkezem és nem kis fáradsággal jutottam el az ember testének bizonyos fokú ismeretéhez. Erre állandóan rá van itt az ember utalva, - de magasabb fokon - mert örökösen szobrokat néz. A mi felcser-orvos bonctanunknál arról van csak szó, hogy felismerjék a testrészeket és erre a célra megfelel egy satnya izom is. Rómában viszont a testrészeket meg sem szokták nevezni, ha egyben nincsen nemesen szép formája.

A nagy San Spirite kórházban a művészek számára nagyom szívesen előkészítettek egy nagyon szép izomtestet olyan módon, hogy szépsége bámulatba ejtett. Igazán az elkárhozott félistené, Marsyasé lehetett volna.

Az öregek útmutatása alapján a csontvázat nem úgy szokták tanulmányozni, mint egy mesterségesen összefűzött csonthalmazt, hanem inkább az ínszalagokkal együtt, így már élővé és mozgékonnyá válik.” Elsősorban arról volt szó, hogy megismerje Goethe azokat a törvényeket, amelyek szerint a természet az élő formákat és különösen az ember formáját kialakítja, megismerje azokat a tendenciákat, amelyeket a természet ezeknek a formáknak a kialakítása közben követ. Úgy, ahogyan Goethe a sok növény-alak végtelen sorában megkeresi azt az ős-növényt, amelynek segítségével még végtelen sok olyan növényt is találhatunk, amelyeknek következésképpen lennie kellene, - vagyis tökéletesen megfelelnének a természet célkitűzéseinek, és léteznének is, ha meglennének a létükhöz szükségéé feltételek. Ugyanúgy az állatokkal és az emberrel kapcsolatban is arra törekedett, hogy „olyan ideális jellegeket fedezzen fel”, amelyek tökéletesen megfelelnek a természet törvényeinek. Megtudjuk, hogy azonnal Olaszországból való hazaérkezése után buzgón „boncoló-láz”-ba esik, és 1789-ben azt írja Herdernek, hogy: „Előadást tartott a természet egyik újonnan felfedezett harmóniájáról.” Az újonnan felfedezett dolog a koponya csigolya-jellegére vonatkozó Goethe-féle elmélet első része lehetett. A felfedezés befejezést jelentő része azonban 1790-re esik. Goethe odáig annyit tudott, hogy három módosított hátgerinc-csigolyának felelnek meg azok a csontok, amelyek együttesen alkotják a fej hátulsó felét. A következőképpen képzelte a dolgot. Az agy nem más, mint legmagasabb szintre tökéletesedett gerincvelő-massza. Amíg azonban a gerincvelőben elsősorban az alacsonyabb szerves funkciókat szolgáló idegek végződései, illetve kiágazásai helyezkednek el, addig az agyban végződnek és onnan indulnak ki a magasabb (szellemi) funkciókat szolgáló idegek, különösen az érzékszervek idegszálai. Az agyban csak az alakul ki, ami a gerincvelőben még csak lehetőség formájában van meg. Az agy tökéletesen kifejlődött velő, a gerincvelő pedig még nem teljesen kibontakozott agyvelő. Nos, a hátgerinc csigolya-testei tökéletesen hozzáidomulnak a gerincvelő-részekhez, a gerincvelő szükséges burkoló-szervei. Így nagyon nagy mértékben valószínű az, hogy ha az agy a legmagasabb képességű gerincvelő, akkor az agyat beburkoló csontok sem lehetnek egyebek, mint magasabb szintre fejlődött csigolyatestek. Ilyen módon az egész fej már a test alacsonyabb szinten álló szerveiben előzetes fejlődésen megy keresztül. A fejben is ugyanazok az erők tevékenykednek, amelyek működnek már alárendeltebb fokokon is, csak a bennük rejlő legmagasabb rendű képesség szerint bontakoznak ki. Ismét csak arról volt szó, hogy ezt Goethe hogyan bizonyítsa be, hogy az érzékelhető valóságban hogyan is alakul tulajdonképpen a dolog? A hátsó koponyacsonton, a hátsó és az elülső ékcsonton - mondja Goethe - nagyon hamar felismerte ezeket az összefüggéseket, de hogy a szájpadláscsont, a felső állkapocscsont és a felső állkapocs közbülső csontja sem más, mint módosított csigolyatest, azt csak akkor ismerte fel, amikor Észak-Olaszországban tett utazása során a Lido homokjában egy sörtékkel borított juhkoponyát talált. Ez a koponya olyan szerencsésen esett szét, hogy pontosan fel lehetett ismeri az egyes darabokon az egyes csigolyatesteket. Goethe 1790. április 30.-án von Kalbnét a következő szavakkal értesítette a szép felfedezésről: „Kérem mondja meg Herdernek, hogy az állatformához és az állatforma különféle átalakulásaihoz egy szabállyal közelebb jutottam, mégpedig agy egészen különös véletlen folytán.”

Ennek a felfedezésnek volt a legnagyobb hordereje. Bebizonyosodott, hogy elvileg a szerves egység minden tagja azonos egymással, és hogy a „belül alaktalan” szerves massza kifelé különböző módon nyilatkozhat meg, bebizonyosodott, hogy ami alacsonyabb szinten a gerincvelő-ideg alakját ölti magára, az egy és ugyanaz, mint magasabb szinten az az érzékelő-ideg, amely a külvilágot magába fogadó, felfogó és megértő érzékszervekhez tartozik. Ki volt ezzel mutatva, hogy mindennek, ami él, önmagát belülről kifelé alakító, formaképző ereje van. Azt, ami él most fogták fel első ízben valóban elő lénynek. Goethe alapvető elvei most lezárt, egységes képpé álltak össze az állatok kifejlődésének vonatkozásaiban is. Most érkezett el kidolgozásuk időszaka, bár Goethének ez már korábban is szándékában állt, ahogyan Fr. H. Jacobival történt levélváltása bizonyítja. Amikor 1790 júliusában a herceggel együtt a sziléziai táborba vonult, ott is (Breslauban) előszeretettel az állatok fejlődésével kapcsolatos tanulmányokkal foglalkozott. „Mindenféle nyüzsgés közepette nekiláttam, hogy megírjam az állatok fejlődéséről szóló értekezésemet.”

Az állatok „típus”-ának átfogó értelemben vett elvét tartalmazza az a költemény, amelynek címe: „Az állatok metamorfózisai”. Legelőször 1820-ban jelent meg a második formatani füzetben, (lásd: K.-N. I., 344-45. oldalon „ADROISMOS” = „felhalmozás” címmel, ahol a lábjegyzetekben is található néhány megjegyzés.) 1790 és 1795 között Goethe érdeklődését a természettudományos feladatok közül elsősorban a színelmélet kötötte le. 1795 elején Jénában volt, ahol jelen voltak a von Hunboldt testvérek, Max Jacobi és Schiller is. Ebben a társaságban Goethe előadást tartott az összehasonlító bonctanra vonatkozó elveiről. Barátai az előadottakat olyan fontosnak tartották, hogy azt javasolták, Goethe fektesse le írásban is gondolatait. A felszólításnak még ott helyben eleget is tett, - ahogyan ez kiderül az idősebb Jacobihoz intézett leveléből, - amennyiben Max Jacobinak lediktálta az összehasonlító csontszerkezettannak azt a sémáját, amelyet Goethe természettudományos műveinek Kürschner-féle kiadása az I. kötet 238-276. oldalán leközöl. A bevezető fejezetet 1796-ban részleteiben is kidolgozta. Ezek az értekezések Goethének az állatok fejlődésével kapcsolatos alapvető szemléletét tartalmazzák. Ugyanúgy, ahogyan a növények fejlődésére vonatkozó alapvető szemlélete a „Kísérlet, hogy megmagyarázzuk a növények metamorfózisait” c. tanulmányában van lefektetve. Szemlélete fordulóponthoz érkezett Schillerrel való kapcsolata idején, mert ettől kezdem saját eljárásán és kutató-módszerén is elmélkedik és szemlélete ennek következtében tárgyilagossá válik. Ezek után a történeti vonatkozású elmélkedések után rá szeretnénk térni most az élő szervezetek fejlődésére vonatkozó Goethe-féle szemlélet lényegére és fontosságára.

 

[1] ceteris paribus - az egyébként hasonlók között

[2] quasi rudimentum ossia intermaxillaris - szinte a felső állkapocs középső csontja csökevényének a nyomát

[3] holland szöveg: „amely embernél sohasem található, még a négereknél sem

[4] Principes de Philosophie Zoologique

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként