Geothe morfológiai munkáit azért kell magasra értékelnünk, mert meghatározta bennük az élő természet világai tanulmányozásának elméleti alapját és módszerét, - és ez elsőrendű tudományos tény.

Ha kellőképpen akarjuk méltányolni, akkor elsősorban az élő és az élettelen természet jelenségei között fennálló erős különbségre kell rávilágítanunk. Például két rugalmas golyó összeütközése az élettelen világhoz tartozó jelenség. Ha az egyik nyugalmi állapotban van és a másik bizonyos irányba bizonyos sebességgel ellöki, akkor az előbbi golyó minden esetben bizonyos irányú mozgást és bizonyos sebességet kap. Ha most arról van szó, hogy megértsük az ilyen élettelen jelenséget, azt csak úgy érhetjük el, hogy fogalmakká alakítjuk át azt, ami az érzékelés számára közvetlenül jelen van. Ennek olyan mértékben kell sikerülni, hogy az érzékelhető és valóságos jelenségből ne maradjon semmi sem, amit fogalmakkal át ne itattunk volna. Látjuk, hogy az egyik golyó jön, hozzáütődik a másikhoz, amely elmozdul. A jelenséget akkor értettük meg, ha meg tudjuk határozni az első golyó tömegéből, irányából és sebességéből, valamint a második golyó tömegéből az elmozduló golyó sebességét és irányát - vagyis ha belátjuk, hogy a jelenségnek szükségszerűen be kellett következnie. Ez azonban azt jelenti, hogy ami az érzékeink elé tárul, az szükségszerű következménye annak, amit elvben feltételeztünk. Ha ez az eset fennáll, akkor azt mondhatjuk, hogy a fogalom és a jelenség fedi egymást. A fogalomban semmi olyan nincsen, ami ne lenne meg a jelenségben is, és a jelenségben semmi olyan, ami ne lenne meg a fogalomban. Most pedig vizsgáljuk meg tüzetesebben azokat az összefüggéseket, amelyek szükségszerű következményeképpen létrejön a jelenség az élettelen világban. Itt az a fontos körülmény érvényesül, hogy az élettelen világ érzékelhető és valóságos folyamatait olyan viszonyok határozzák meg, amelyek szintén az érzékek világához tartoznak. A mi esetünkben a tömeget, a sebességet és az irányt vesszük számításba, tehát csupa olyan körülményt, amely érzékelhető. Semmi más nem járul hozzá a jelenség meghatározásához, kizárólag a közvetlenül érzékelhető és valóságos körülmények határozzák meg egymást, maguk között. Az ilyen folyamatok fogalmak útján való megértése tehát nem más, mint érzékelhető és valóságos dolgok levezetése az érzékelhető és valóságos dolgokból. A jelenségeket a tér- és időbeli viszonyok idézik elő, - a súly, a tömeg, vagy olyan érzékelhető erők, mint a fény vagy a hő, amelyek szintén a jelenségeknek ugyanebbe a sorába tartoznak. Ha egy testet melegítünk és ezáltal térfogata megnövekszik, az ok is éppen úgy az érzékek világához tartozik, mint a hatása. Hogy megértsük az ilyen folyamatokat, egyáltalában nem szükséges elhagynunk az érzékek világának területét. A jelenséget csak ezen a területen belül vezetjük le a másik jelenségből. Ha tehát ilyen jelenséget akarunk megmagyarázni, - vagyis fogalmakkal átitatni, - akkor a fogalmak közé csupa olyan elemet kell csak felvennünk, amelyeket érzékeinkkel szemlélve is tudomásul vehetünk. Mindazt, amit meg akarunk érteni, szemlélhetjük is. Emiatt van az, hogy az érzékelés (a jelenség) és a fogalom fedik egymást. Nem marad semmi sem homályban a folyamatokból, mert ismerjük azokat a körülményeket, amelynek a következményei a folyamatok. Ezzel kifejtettük az élettelen világ lényegét és egyben megmutattuk, hogy hogyan magyarázhatjuk meg önmagából, anélkül, hogy elhagynánk a területét. Sohasem kételkedtek benne, hogy megmagyarázható, mióta egyáltalán gondolkodnak ezeknek a dolgoknak a természetről. Talán nem haladtak mindig végig a fenti gondolatmeneten, - amelyből az a lehetőség következik, hogy a fogalom és az érzékelés fedheti egymást, - de a jelenségeket minden további nélkül a jelzett módon saját mivoltuk természetből magyarázták meg.

Az élő természet jelenségeivel azonban Goethe előtt másképpen állt a dolog. Az élő szerezet érzékelhető körülményeit - pl. a szervek nagyságát, formáját, színét, hőállapotát - nem ugyanolyan értelmű körülmények szabják meg. Nem mondhatjuk például a növényről, hogy a levelén vagy a virágán található érzékelhető és valóságos viszonyokat a gyökerének nagysága, alakja vagy fekvése stb. határozza meg. Az a test, amelynél ez az eset állna fenn, nem élő szervezet, hanem gép lenne. Annál inkább el kell viszont ismernünk, hogy az élőlények összes érzékelhető körülményével kapcsolatban más a helyzet, mint az élettelen világ körülményeivel, nem más, szintén érzékelhető körülmények következményeképpen jönnek létre. Minden érzékelhető kvalitás olyan valaminek a következménye inkább, amelyet érzékeinkkel többé már nem lehet észlelnünk. Az érzékelhető folyamatok fölött lebegő magasabb egység következményei. Nem a gyökér formája szabja meg az ágát, az ág alakja a levélét és így tovább, hanem ezeket az összes formákat az a fölöttük álló forma, amely viszont érzékek segítségével már nem szemlélhető. A gyökér, a szár, a levél stb. valóban egymás miatt vannak jelen, de nem egymás által. Nem határozzák meg egymást maguk között, hanem valami más határozza meg mindnyájukat. Ebben az esetben az érzékeinkkel észlelt dolgokat nem lehet szintén érzékelhető körülményekből levezetni, a folyamatokhoz tartozó fogalmak közé olyan elemeket is fel kell vennünk, amelyek már nem az érzékek világába tartoznak, fel kell emelkednünk az érzékelhető világ fölé. Ha meg akarjuk érteni a jelenségeket, nem elegendő többé a puszta szemlélés, a magasabb egységet kell fogalmak útján felfognunk. Ezzel azonban a szemlélet és a fogalom eltávolodnak egymástól, úgy látszik, hogy nem fedik egymást többé. A fogalom az észlelt dolgok fölött lebeg. Nehezebb lesz áttekinteni a kettő közti összefüggést. Amíg az élettelen világban a fogalom és a valóság egyek voltak, az élők világában egymástól eltávolodni látszanak, mintha tulajdonképpen két különböző világhoz tagoznának. Az érzékeknek közvetlenül nyújtott szemlélet látszatra nem hordja többé önmagában saját alapját, saját lényegét. A tárgyat nem lehet önmagából megmagyarázni, mert fogalmát nem önmagából, hanem máshonnan meríti. Mivel a tárgy nem az érzékek világa törvényeinek uralma alatt áll, de az érzékek számára mégis jelen van, megjelenik előttük, úgy látszik, mintha a természet megoldhatatlan ellentmondása előtt állnánk a jelen esetben. Szakadék keletkezett az önmagukból megérthető szervetlen jelenségek és a szerves lények között, - utóbbiak esetében beavatkoztak a természet törvényeibe, általános érvényű törvények törést szenvedtek. Goethe előtt a tudósok általában azon a véleményen voltak, hogy ez a szakadék tényleg létezik. Ő volt az, akinek először sikerült a rejtélyt feloldó szót kimondani. Csak az élettelen világot lehet önmagával megmagyarázni, - így gondolták Goethe előtt - az ember megismerő képessége az élő természettel kapcsolatban felmondja a szolgálatot. A tett nagyságát, amelyet Goethe hajtott végre, a legjobban úgy mérhetjük le, ha meggondoljuk, hogy az újabb filozófia nagy reformátora, Kant, nemcsak hogy osztotta ezt e régi tévedést, hanem még ahhoz, hogy az emberi szellem a szerves képződményeket sohasem fogja tudni megmagyarázni, tudományos alapot is szeretett volna találni. Helyesen látta be, hogy lehetséges az olyan értelem, - intellectus archaetypus, intuitív fokú értelem, - amely a fogalom és a valóság összefüggését éppen úgy áttekinteni képesen szerves lények esetében is, mint az élettelen világban, csak éppen azt tagadta, hogy nekünk embereknek lehet ilyen értelmi képességünk. Kant szerint ugyanis az ember értelmének nem lehet más tulajdonsága, csak az, hogy az egységet, valamely dolog fogalmát úgy képzelje el, hogy az a részek összhatásából keletkezik, - mint absztrakció útján nyert analitikus általánosság - nem képzelheti el azonban azt, hogy minden egyes rész a határozott, (szintetikus) konkrét egység, a fogalom következményeképpen intuitív formában jelenjék meg. Ennek következtében ez élő természetet lehetetlen emberi ésszel megmagyaráznunk, hiszen az egészből kiindulva és onnan a részek irányában haladva kellene gondolkodnunk. Kant erről azt mondja: „Értelmünknek az a tulajdonsága, hogy az ítélőképesség számára nem jelenti a megismerést, az általánosság segítségével nem határozza meg a különlegeset, tehát a különleges esetet az általánosságból levezetni nem lehet.” Ezek szerint tehát az élő szervezetekkel kapcsolatban le kellett volna arról mondanunk, hogy megismerjük a magasabb egység elvének - amelyet csak elképzelni tudunk - szükséges kapcsolatait mindazzal, ami térben és időben az érzékeink elé tárul. Kant szerint arra kellett volna csupán szorítkoznunk, hogy elismerjük az ilyen összefüggések létezését. Annak a logikus követelménynek azonban, hogy megismerjük azt, hogy az általános gondolat, az elv hogyan lép ki önmagából és hogyan nyilvánul meg kézzelfogható valóság formájában, nem tudtunk volna eleget tenni. Inkább azt kellett volna elfogadnunk, hogy ebben az esetben a fogalom és a valóság közvetítés nélkül állnak egymással szemben és mindkettőjükön kívül fekvő indítékra körülbelül ugyanúgy jöttek létre, ahogyan az ember a felvetett ötlet alapján egy összetett dolgot, mondjuk egy gépet épít meg. Ezzel Kant az élő világ magyarázatának lehetőségét tagadta, sőt, látszólag bebizonyította azt, hogy nem is lehet megmagyarázni.

Így álltak a dolgok, amikor Goethe a szerves tudományokkal kezdett foglalkozni. Azonban úgy fogott hozzá, hogy Spinoza filozofikus műveinek ismételt elolvasásán keresztül már előzetesen a legmegfelelőbb módon felkészült a szerves tudományok tanulmányozására.

Goethe első ízben 1774 tavaszán kezdte Spinozát olvasni. A „Költészet és valóság” c. művében (IV. könyv, 3. rész) azt írja a filozófussal való első ismerkedéséről: „Miután ugyanis hiába kutattam át az egész világot, hogy csodálatos lényemnek megfelelő nevelőeszközt találjak, eljutottam végre e férfiú ’Etiká’-jához.” Ugyanebben az évben nyáron összetalálkozott Fritz Jacobival, aki Spinozát alaposabban ismerte - ezt Spinoza tanairól 1785-ben írott levelei tanúsítják - és kiválóan alkalmas volt arra, hogy Goethét bevezesse a Spinoza-féle filozófia lényegébe. Abban az időben túlságosan sokat is beszélgettek Spinozáról, mert Goethében „az első hatás és ellenhatás idején még minden erjedt és gőzös volt.” Valamivel később apja könyvtárában egy olyan könyvet talált, amelynek szerzője Spinozával erélyesen szembeszállt, sőt, még teljesen torz képet is festett róla. Ez arra késztette Goethét, hogy az elmélyült gondolkodóval még egyszer, behatóbban foglalkozzék. Goethe akármennyire mélyenszántó tudományos problémát vetett is fel, Spinoza műveiben a felvetett kérdéssel kapcsolatban felvilágosításra talált. 1784-ben a költő és Stein grófné együtt olvasták Spinozát. November 4.-én azt írja barátnőjének: „Latin nyelvű kiadást viszek magammal, abban minden sokkal világosabb.” Ő maga is tisztában volt azzal, hogy ez a filozófus milyen erősen hatott rá. 1816-ban írja Zelternek: „Nincs tudomáson róla, hogy az elhunytak közül - Shakespearen és Spinozán kívül - bárki is annyira hatott volna rám, mint Linné.” Úgy értékeli tehát Shakeapearet és Spinozát, mint azt a két szellemet, akik őrá a legnagyobb hatással voltak. Hogy a szerves képződmények tanulmányozását illetően hogyan nyilvánult meg ez a hatás, azt a legjobban akkor értjük meg, ha idézünk egy Lavaterre vonatkozó mondatot az „Utazás Olaszországban” c. művéből. Lavater is éppen azt az akkoriban szokásos véleményt képviselte, hogy az élőlény csak a nem a saját természetében lévő külső befolyás hatására, csak a természet általános érvényű törvényeinek megzavarásával jöhet létre. Erről írta azután Goethe a következőket: „A zürichi próféta egyik kellemetlenül apostoli és csuklyásbarát-szagú szónoklatában nemrégiben ezeket az értelmetlen szavakat találtam: Minden, ami él, valami rajta kívül lévő által él - körülbelül így hangzik. Ilyesmit csak az ilyen megátalkodott hittérítő írhat le, és az utolsó ítélet alkalmával nem fogja őt kabátja ujjánál fogva közelebb ráncigálni a géniusz.” Ezt teljesen Spinoza szellemében írta. Spinoza a megismerés három fajtáját különbözteti meg. Az első az, amikor bizonyos szavak hallatára vagy láttára emlékszünk a dolgokra és bizonyos képzeteket alkotunk róluk, ahhoz hasonlókat, mint amilyenek segítségével képszerűen elképzeljük őket. A megismerés második fajtája az, amikor a dolgok tulajdonságaira vonatkozó megfelelő számú képzetből gyűjtőfogalmat alkotunk. A harmadik fajta megismerés azonban az, amelyben Isten néhány tulajdonságának igazi lényegére vonatkozó megfelelő képzetekből kiindulva a dolgok lényegének megfelelő megismeréshez jutunk el. A megismerésnek ezt a módját nevezi Spinoza scientia intuitiva-nak, szemlélő tudásnak. A megismerésnek erre ez utóbbi módjára - a legmagasabb fokú megismerésre - törekedett Goethe. Mindenekelőtt azt kell tisztáznunk, hogy mit értett Spinoza ez alatt: úgy kell megismernünk a dolgokat, hogy lényegükben Isten néhány tulajdonságát ismerjük fel. Spinoza szerint Isten a világ gondolattartalma, az áradó, mindent alátámasztó és mindent hordozó alapelv. Kétféleképpen képzelhetjük el: vagy olyan önálló lénynek, aki önmagát a véges lényektől elhatárolva létezik, a véges dolgok mellette vannak, uralja és kölcsönhatásra készteti őket, - vagy pedig úgy, hogy a véges dolgokban megnyilatkozik, nem mellettük vagy fölöttük van többé, hanem bennük él. Ez a szemlélet az ős-princípium létezését nem tagadja, sőt, teljességgel elismeri, csak a világba kiáradtnak tekinti. Az első elképzelés szerint a véges világ a végtelen lény megnyilatkozása, de az olyan végtelen lényé, aki saját mivoltában marad meg, magából nem ad semmit sem. Nem lép ki saját magából, az marad, aki megnyilatkozása előtt volt. A másik elképzelés a véges világot szintén a végtelen lény megnyilatkozásának tartja, de úgy, hogy a végtelen lény a megnyilvánulás alkalmával teljesen kilép önmagából, saját magát, saját mivoltát és életét teremtményébe helyezi úgy, hogy azontúl már csak benne létezik. Mivel nyilvánvaló, hogy a megismerés a dolgok lényegének a meglátása, ez a lényeg viszont csak abból állhat, ami az összes dolgok ős-princípiumából a véges lény osztályrészéül jutott, a megismerés tehát azt jelenti, hogy meglátjuk a dolgokban a végtelen lény jelenlétét. Goethe előtt ez volt a feltevés, - mint azt már előbb kifejtettük - hogy az élettelen világ önmagával magyarázható, alapját és lényegét önmagában hordja, de az élők világában a helyzet egészen más. Az élőlények világában a lényeget, amely az objektumban megnyilatkozott, nem tudták felismerni magában az objektumban. Ezért az volt a feltevés, hogy az objektumon kívül kell keresni. Röviden: az élő természetet az első, az élettelen világot a második elképzelés szerint magyarázták. A megismerés egységes módszerének szükségességét - mint láttuk - Spinoza bebizonyította. Ő azonban túlságosan filozófus volt ahhoz, hogy ezeket az elméleti követelményeket a szerves élettel foglalkozó tudomány speciális ágaira is kiterjessze. Ez Goethére várt. Goethének nem csak az előbb említett kijelentése igazolja, hogy határozottan a Spinoza-féle felfogás követőjének vallotta magát, hanem még számtalan más kijelentése is. A „Költészet és valóság” c. művében: „A természet olyan örök, szükséges és ilyen értelemben isteni törvények szerint él, hogy az Istenség maga sem változtathat rajta semmit sem.” Jacobinak 1811-ben megjelent, „Az isteni dolgok és megnyilatkozásai” című könyvével kapcsolatban Goethe megjegyzi: „Hogyan tetszhetett volna nekem egy igazán szeretett barátom könyve, amelyben azt kellett látnom, hogy végigvezeti rajta ezt a tézist: a természet az Istent rejti magába? Nem kell-e majd az én tiszta, velem született és begyakorolt szemléleten mellett - amely töretlenül arra tanított, hogy Istent a természetben és a természetet Istenben lássam, ahogy a képzetalkotásnak ez a módja lett az alapja egész létemnek, - nem kell-e majd szellemileg örökre eltávolodnom emiatt a nagyon különös, egyoldalúra korlátozott kijelentés miatt a legnemesebb férfiútól, akinek szívét tisztelve szerettem?” Goethe teljesen tudatában volt a tudomány területén megtett nagy lépésnek, felismerte, hogy azzal, hogy szervetlen és a szerves természet közötti korlátot áttörte és Spinoza gondolkodásmódját következetesen végigvezette, a tudományban fontos fordulat következett be. Ezt a felismerését a „Szemlélő ítélőképesség” c. tanulmányában ki is mondta. Az előbb közöltük Kant megokolását - amely „Az ítélőképesség bírálata” c. művében található - azzal kapcsolatban, hogy az emberi értelem miért alkalmatlan arra, hogy megmagyarázza az élőlényeket. Erre vonatkozóan Goethe így nyilatkozik: „Úgy látszik ugyan, hogy a szerző itt isteni értelemre céloz, de csak abban az esetben, ha erkölcsi vonatkozásban a hiten keresztül felemelkedhetnénk egy magasabb régióba az Istenhez, az erényhez és a halhatatlansághoz, és megközelíthetnénk a Legelső Lényt. Pedig lehetséges, hogy ha a folytonosan teremtő természet szemlélésével méltóvá tettük magunkat arra, hogy létrehozási folyamataiban szellemi úton részt vegyünk, akkor ez intellektuális területen ugyanaz az eset. Ha eleinte tudattalanul és belső ösztönök által hajtva törekedtem is az őskép, a típus felé, sőt, ha sikerült is a természetnek megfelelő képet felépítenem, tovább már semmi sem akadályozhatott meg abban, hogy bátran át ne essek az ész kalandján, ahogyan azt a königsbergi aggastyán maga nevezte el.

A szervetlen természethez, vagy másképpen a pusztán az érzékek világához tartozó folyatatnak az a lényege, hogy más, szintén pusztán csak az érzékek világához tartozó folyamat befolyásolja és határozza meg. Tegyük fel, hogy a folyamatot m, c és r elemek idézik elő, m’, c’ és r’ elemek pedig befolyásolják, akkor meghatározott m, c és r elemek esetében velük együtt meg vannak határozva az m’, c’ és r’ elemek is. Ha tehát meg akarom érteni a folyamatot, akkor az együttes folyamatot - amely okból és okozatból áll - közös fogalommal kell felruháznom. Ennek a fogalomnak azonban olyan a jellege, hogy a folyamatban magában nincsen benne és nem képes azt meghatározni. Csak két folyamatot foglal össze egy közös kifejezésbe. Nem befolyásol, és nem határoz meg semmit. Csak az érzékek világához tartozó objektumok határozzák meg egymást. Az m, c és r elemek a külső érzékszervekkel is érzékelhető elemek. A fogalom csak azért jelenik meg, hogy a szellem összefoglaló eszköze legyen, olyasvalamit fejez ki. ami nem ideális, nem fogalmi jellegű, hanem érzékelhető és valóságos. És az a valami, amit kifejez, észlelhető objektum. A szervetlen természet megismerése azon alapszik, hogy a külvilágot érzékszerveinkkel foghatjuk fel és kölcsönhatásait fogalmakkal fejezhetjük ki. Kant úgy látta, hogy ez a lehetőség, a dolgok megértésiek ilyen módja az egyetlen, amely az ember számára hozzáférhető. Az ilyen jellegű gondolkodást diszkurzívnak, következtetőnek nevezte. Amit meg akarunk ismerni, az külső észlelet, - a fogalom, az összefogó egység csupán csak eszköz. Ha azonban az élő természetet szeretnénk megismerni, akkor az elvi jellegű, a fogalmi elemet nem foghatjuk fel többé olyannak, mint ami a másét fejezi ki, mást jelent mint ő maga, tartalmát mástól kölcsönzi, hanem magát az elvi jellegű dolgot kell megismernünk, - saját- magából, nem pedig a tér- és időbeli érzékelhető világból származó tartalmának kell lennie. Az az egység, amelyet az előbb szellemünk csupán absztrakció útján hozott létre, önmagára kell épüljön, saját magából kell kialakuljon, nem más objektumok hatására, hanem saját mivoltának megfelelően kell képződjön. Az ilyen önmagát kialakító, saját erejéből megnyilvánuló magasabb teljességet az ember nem foghatja fel. Mi szükséges ahhoz, hogy fel tudja fogni? Olyan ítélőképesség, amely egyebet is tud nyújtani a gondolkodásnak, mint a pusztán a külső érzékszervek segítségével felvett anyagét. Amely nem csak az érzékelhető dolgokat képes csupán felfogni, hanem elválasztva az érzékelhető világtól, a tisztán elvi jellegű dolgot önmagában is. Azt a fogalmat, amelyet nem az érzékelhető világ absztrahálása, elvonatkoztatása útján nyerünk, hanem tartalma saját magából és csak saját magából származik, intuitív fogalomnak és az intuitív fogalom megismerését intuitív megismerésnek nevezhetjük. Világos, hogy ebből az következik, hogy az élő szervezetet csak intuitív fogalmak segítségével lehet megérteni. Goethe tettekkel mutatta meg, hogy a megismerésnek ez az útja az ember előtt nyitva áll.

Az élettelen világban a jelenségsorozat részeinek kölcsönhatása, tagjainak egymástól való minden irányú kölcsönös függősége az uralkodó. Az élő szervezetek világában nem ez a helyzet. Az élőlény tagjai nem határozzák meg egymást, hanem a teljes lény (az elv) határozza meg önmaga minden részletét, önmagából, saját mivoltához mérten. Azt, ami önmagából határozza meg sajátmagát, Goethe kifejezésével entelechiának nevezhetjük. Az entelechia tehát az az erő, amely önmagából kelti életre magát. Érzékelhető léte is van annak, ami megjelenik, ezt azonban az entelechikus princípium határozza meg. Ebből származik a látszólagos ellentmondás is. Az élő szervezet önmagából határozza meg saját-magát, tulajdonságai a feltételezett princípiumhoz igazodnak és mégis érzékelhető és valóságos lény. Egészen más úton jutott tehát el a maga észlelhető és valóságos voltához, mint az érzékelhető világ egyéb objektumai,- ezért úgy látszik, mintha nem természetes úton jött volna létre. Ám az is teljesen nyilvánvaló, hogy az élő szervezet a maga külső megjelenési formájában az érzékelhető világ hatásainak épen úgy ki van téve, mint minden más test. A tetőről leeső kődarab éppen úgy eltalálhat egy élőlényt, mint egy élettelen testet. Az élő szervezet az élelem felvételén és még sok minden máson keresztül kapcsolatban van a külvilágul, a külvilág összes fizikai viszonyai hatnak rá. Természetesen ez is csak olyan mértékben történik meg, amilyen mértékben az élő szervezet az érzékelhető világ objektuma, tér- és időbeli tárgy. A külvilágnak ez a tárgya, - a valóra vált entelechikus princípium - nem más, mint az élő szervezet megjelenésének külső formája. Mivel azonban itt nem csak kialakulása saját törvényeinek, hanem a külvilág feltételeinek is alá van rendelve, nem egészen olyan, amilyennek lennie kellene a magát önmagából meghatározó entelechikus princípiumhoz mérten, hanem másoktól is függ, mások is befolyásolják. Olyannak látszik, mint ami sohasem felel meg teljesen önmagának, sohasem pusztán saját mivoltának engedelmeskedik. Itt lép közbe az emberi ész, és elvben egy olyan élő szervezetet alkot, amely a külvilág hatásaitól független és kizárólag csak az entelechikus princípiumnak felel meg. Nem játszik szerepet semmilyen véletlen befolyás, amelynek a szervességhez, mint elvhez semmi köze sincsen. Ez a tisztán az élő szervezetben lévő szervességnek megfelelő elv, ez az ős-élőlény elve, ez Goethe típusa. Ebből beláthatjuk a típus elvének messzemenően jogos voltát is. Ez nem puszta ész-fogalom, ez az igazi szervező-erő minden élő szervezetben, nélküle az élőlény nem lenne élő szervezet. Sőt, reálisabb dolog az egyes valóságos élőlényeknél, mert minden élő szervezetben megnyilatkozik. Az élő szervezet lényegét is teljesebben, tisztábban fejezi ki, mint az egyes különálló élőlények. Ehhez az elvhez lényegesen más módon jutunk, mint az élettelen folyamatok fogalmához. Az utóbbit a valóságtól elvonatkoztatjuk, absztraháljuk, a valóságban nincs hatóereje, de az élő szervezet elve - mint entelechia - az élőlényben hat és tevékenykedik. Az elv nem más, mint az entelechia lényege, csupán értelmünkkel felfogott formában. Nem összefoglalja a tapasztalatokat, hanem azt, amit tapasztalunk, ő okozza. Goethe ezt így fejezi ki: „A fogalom a tapasztalatok összege, az elv az eredménye. A fogalomalkotáshoz észre, ahhoz, hogy az elvet felfoghassuk, értelemre van szükség.” (Sp.-P., Nr. 1016.) így megmagyaráztuk azt, hogy a Goethe-féle ős-szervezet (ős-növény vagy ős-állat) hogyan és mennyire reális dolog. Nyilvánvaló, hogy a Goethe-féle módszer az az egyetlen lehetséges módszer, amellyel az élő szervezetek világának lényegéig juthatunk el.

Az élettelen világ jellemzése közben azt tartottuk lényegesnek, hogy a jelenség a maga változatos formájában nem azonos az őt megmagyarázó törvényszerűséggel, hanem csupán utal rá, mint valami olyan dologra, amely rajta kívül van. A szemlélt dolog - a megismerés anyagi vonatkozású eleme - amely külső érzékszerveinken keresztül adva van és a fogalom - a megismerés formai jellegű eleme - amelynek segítségével a szemlélt dolog szükséges voltát felismerjük, úgy állnak szemben egymással, mint a megismerés két olyan eleme, melyeknek ugyan tárgyilagosan szüksége van egymásra, de a fogalom nem a jelenségsorozat egyes részeiben, hanem a részek közötti kapcsolatban található meg. A kapcsolat, amely a sokféleséget egységes egésszé foglalja össze, az adott dolog egyes részein alapszik, de teljesség (magasabb egység) formájában reálisan, konkrét módon nem jelenik meg. Láthatóvá csak a kapcsolat tagjai válnak, külső létformát csak a részek öltenek magukra a tárgy képében. A magasabb egység, a fogalom önmagában csak eszünk számára jelenik meg. Az a feladata, hogy összefoglalja a jelenségek sokféleségét, a fogalom és a jelenségek között ugyanolyan viszony áll fenn, mint az összeg és az összeadandók között. Jelen esetben kettősséggel van dolgunk, a sokféleséggel - amit szemlélünk, és az egységgel - amelyet gondolunk. A szerves természetben az élőlény sokféleképpen különböző részei egymással nem ilyen külsődleges kapcsolatban állnak. A magasabb egység a sokféleséggel egyidejűleg válik reálissá a szemlélt dologban, - azonos vele. Az összefüggő jelenség-sorozat egyes tagjainak kapcsolata (az élő szervezet) reálissá válik. Már nem csak eszünk számára jelenik meg konkrét formában, hanem úgy is, mint tárgy, amelyben önmagából hozza létre a változatosságot. A fogalom nem csupán az összeg, az összefoglalás szerepét tölti be, amelynek tárgya rajta kívül fekszik, hanem teljesen eggyé válik a tárggyal. Az, amit szemlélünk, már nem különbözik többé attól, aminek a felhasználásával a szemlélt dologról gondolkodunk, a fogalmat tekintjük magának az elvnek. Ezért nevezi Goethe szemlélő ítélőképességnek azt a képességet, amelynek segítségével az élő természetet megértjük. Az a dolog, amellyel megmagyarázzuk az élő természetet - a megismerés formai jellegű eleme, a fogalom - és a megmagyarázott dolog - az anyagi vonatkozású elem, a szemlélt dolog - azonos. Ezáltal az az elv, amelynek segítségével a szerves világot megértjük, lényegesen különbözik attól a fogalomtól, amellyel az élettelen dolgokat magyarázzuk meg. Nem összefoglalja csak - mint az összeg - az adott sokrétűséget, hanem önmagából kihelyezi saját tartalmát. Az eredménye az adott dolgoknak (tapasztalatoknak) konkrét jelenség. Ez az oka annak, hogy amíg a szervetlen természettudományok területén törvényekről (természeti törvényekről) beszélünk és a tényeket törvények segítségével magyarázzuk meg, addig az élő természettel kapcsolatban típusokkal. A szemlélt dolgok sokrétűséget a törvény uralja, de nem azonos azzal, hanem fölötte áll. Viszont a típusban az elv és a realitás eggyé válik, a sokrétűség csak a vele azonos magasabb egység valamely pántjából kiindulva magyarázható meg.

Goethe kutatásainak az a jelentősége, hogy felismerte a szerves és a szervetlen tudományok egymással való kapcsolatát. Tehát azok, akik gyakran a monizmus előrevételezésének tartják Goethe kutatásait, tévednek. A monizmus azzal akarja megalapozni a szerves és a szervetlen világot átfogó egységes természetszemléletet, hogy az élő természetet ugyanezekre a törvényekre - a gépies és fizikai kategóriákra és a természeti töményekre - szeretné visszavezetni, amelyektől éppen hogy az élettelen világ függ. Láttuk már, hogy Goethe hogyan gondolkodik a monizmusról. Az a mód, ahogyan az élők világát magyarázza, lényegesen eltér attól, ahogyan az élettelen dolgokkal szemben jár el. Arra vonatkozóan, ami magasabb rendű, Goethe a mechanikus okok segítségével történő magyarázatot szigorúan és tudatosan elutasítja. Kifogásolja Kiesernél és Linknél, hagy a szerves jelenségeket szervetlen hatásmódokra akarták visszavezetni.

Az előbb jelzett téves vélemény oka az az álláspont, amelyre Goethe a természet megismerésének Kant szerinti lehetőségével kapcsolatban helyezkedett. Kant ugyan azt állítja, hogy eszünk nem alkalmas az élő természet magyarázására, de ez alatt biztosan nem azt érti, hagy az élő természet alapja a mechanikus törvényszerűség és hogy a mechanikus-fizikai kategóriák következményének tudja csak felfogni. Kant szerint inkább az az oka ennek a nem-alkalmasságnak, hogy az eszünk csak a mechanikus-fizikai dolgok magyarázatára képes, de az élő szervezet lényegében nem ilyen természetű. Ha ilyen természetű lenne, akkor nagyon jól meg tudnánk ésszel érteni a rendelkezésre álló kategóriákat. Goethe nem gondolt arra, hogy a szerves világot Kant ellenére mechanizmusnak értelmezze, hanem azt állapítja meg, hogy nem hiányzik semmiképpen sem a képességünk ahhoz, hogy a természet működésének a szervesség lényege alapjául szolgáló magasabb rendű módját megismerjük.

Ha megfontoljuk az előbb mondottakat, azonnal az élettelen és az élő természet között fennálló lényeges különbséggel találjuk magunkat szemben. Mivel az élettelen világban bármely tetszés szerinti folyamát hatásnál lehet a másikra, ez a harmadikra és ez így folytatódik, emiatt a folyamatok sorozata sohasem zárul le. Minden állandó kölcsönhatásban van anélkül, hogy a hatások tárgyának bizonyos csoportját el lehetne határolni a többitől. Az élettelen világ hatássorainak soha nincsen sem eleje, sem vége, a soron következő hatás az előzővel csak alkalomszerűen függ össze. Ha a földre esik egy kő, a kifejtett hatás annak a tárgynak az alkalomszerű formájától függ, amelyre éppen esik. Másképpen áll a dolog az élő szervezeteknél. Itt a magasabb egység az első. Az önmagára épülő entelechia egy sereg érzékelhető alakzatot tartalmaz, amelyek között kell lennie egy elsőnek és egy utolsónak, egymást mindig csak teljesen meghatározott módon követhetik. Az elvi egység önmagából az időbeli egymásutániságba és a térbeli egymásmellettiségbe helyezi ki az érzékelhető szervek sorát és a leghatározottabban elhatárolja magát a természet többi részétől. Önmagából kihelyezi az egymást követő állapotait. Ezért ezeket az állapotokat is csak úgy érthetjük meg, ha nyomon követjük az egymást követő állapotoknak az elvi egységből következő alakjait, azaz az élőlény csak keletkezése és fejlődése közben érthető meg. Az élettelen test lezárt, merev, csak kívülről mozdítható, belülről mozdulatlan. Az élőlény az önmagában lévő nyugtalanság, saját magát belülről kifelé állandóan átformáló, átváltoztató, metamorfózisokat létrehozó lény. Erre vonatkoznak Goethe következő kijelentései: „Az értelem a keletkező, az ész a létrejött dolgokra tanít; az előbbi nem búslakodik azon, hogy miért, - az utóbbi nem kérdezi, hogy honnan. - Az értelem a fejlődésben leli örömét, az ész viszont rögzíteni szeretne mindent, ami csak a hasznára válhat.” Továbbá: „Az értelemnek csak az élők fölött van hatalma, ennél fogva a keletkezett világ - amivel a geogenesis foglalkozik - halott.”

Az élő szervezet két fő-formájával találkozunk a természetben: a növénnyel és az állattal, - mind a kettő más jellegű szervezet. Az köztük a különbség, hogy a növény belső világának nincsen reális élete. Ez a belső, reális élet az állatnál érzések, tetszőleges mozgásképesség, stb. formájában nyilvánul meg. A növénynek ilyen lelki princípiuma nincsen. Még teljesen a külső formában, az alakban éli ki magát. Az az elv, amely szerint az entelechikus princípium szinte egy pontból határozza meg az életet, a növényben úgy nyilvánul meg, hogy az összes szervei egy formaképző-princípium szerint alakulnak ki. Úgy jelenik meg benne az entelechia, mint az egyes szervek formaképző ereje. Az összes szervek egy és ugyanazon képződmény-típus szerint épülnek fel, egyetlen alap-szerv módosulásának, a fejlődés különböző fokán történő megismétlődésének látszanak. Az a bizonyos formaképző erő, amely a növényt növénnyé teszi, minden szervben egyforma módon működik. Ezáltal minden szerv azonosnak látszik az összes többi szervekkel és a teljes növénnyel is. Goethe ezt így fejezi ki: „Rájöttem, hogy az igazi Preteus, aki minden alakzatban elbújhat vagy megnyilatkozhat, a növénynek abban a szervében rejtőzködik, amelyet közönségesen levélnek szoktunk nevezni. A növény elöl, hátul, mindenütt csak levél, amely azonban annyira elválaszthatatlanul egyesítve van a jövendő csirával, hogy egyiket a másik nélkül el sem szabad gondolnunk.” Úgy látszik, mintha a növény csupa szinte különálló növény-egyedből lenne összerakva, mintha egy ismét egyszerűbbekből álló komplikáltabb individuum lenne. A növény fejlődése tehát lépésről lépésre halad előre és szerveket alakit ki, de minden szerv azonos az összes többi szervvel, - ez azt jelenti, hogy a szervek a formaképződés törvényei szerint egyenlők, de megjelenésük formája szerint különböznek. A növénynél a belső egység szinte széltében terjeszkedik ki, a változatosságban éli ki magát, eltűnik a változatosság mögött úgy, hogy a magasabb szinten az állatoknál látható, a szervek sokféleségével életcentrum formájában szembenálló és őket a külvilág felől közvetítőnek felhasználó bizonyos önállósággal felruházott létformához nem jut el.

Felmerül a kérdés, hogy mi idézi elő azt, hogy a belső princípium szerint azonos növényi szervek különböző formában jelennek meg? Hogyan lehetséges az, hogy a fejlődés törvényei - amelyek mind egyetlen formáló-princípium szerint hatnak - egyik esetben lombhoz tartozó levelet, másszor pedig csészelevelet hoznak létre? A növény teljességgel külszínen lezajló életében látható különböző formájának oka szintén csak külszíni momentum lehet, azaz térbeli momentum. Nos, Goethe a terjeszkedés és összehúzódás folyamatainak váltakozását tekintette ilyen momentumnak. Amikor a növény életének entelechikus, azaz egy pontból ható princípiuma realizálódik, térbeli alakot ölt, a formaképző erők a térben hatnak. Meghatározott térbeli formájú szerveket hoznak létre. Ezek az erők vagy koncentrálódnak, szinte egyetlen egy pontba áramlanak össze - ez az összehúzódás állapota -, vagy eltávolodnak egymástól, kibontakoznak, arra törekszenek, hogy bizonyos mértékig távolabb kerüljelek egymástól - ez a terjeszkedés állapota. A növény élete folyamán a terjeszkedés és az összehúzódás állapota háromszor váltakozik. Minden különbség, amely a növény lényegében azonos formaképző erői közé keveredik, a terjeszkedés és az összehúzódás váltakozásából keletkezik.

A lehetőségeket tekintve eleinte a teljes növény a magban nyugszik (a), egy pontra összezsugorodva. A magból kikel, amikor leveleket hajt, kiterjeszkedik (c). A formaképző erők egyre jobban elkopnak, ezért a levelek alul még durvák, tömörek (cc’), minél feljebb kerülnek, annál recésebbekké, csipkésebbekké (d, e) válnak. Ami előbb még összenyomódott, az most szétválik (d és e levelek). Ami korábban az egymást követő térközöket alkotta (z-z’), az most ismét a szár egyetlen pontján (w) jelentkezik csészeképződés (f) alakjában. Ez a másodszori összehúzódás. Virágnyíláskor ismét a kibontakozás, a terjeszkedés folyamata válik láthatóvá. A virágszirmok (g) a csészelevelekhez viszonyítva finomabbak, törékenyebbek, ami csak onnan származhat, hogy a formaképző erők egy pontra ható intenzitása korlátozottabb, vagyis a terjeszkedés irányába való törekvésük erősebb méreteket öltött. A következő összehúzódás a szaporodási szervek (porzók h, és bibe i) kialakulásakor áll be, amelyet újból a terjeszkedés folyamata követ, a növény meghozza a termését (k). A növény teljes lénye ismét egy pontba sűrítve jelenik meg a termésből származó magokban ( a1, ... a1, ...).

Az egész növény non jelent semmi mást, mint annak a realizálódását, kibontakozását, ami a lehetőségeket illetően eleinte a magban, vagy a rügyben nyugodott. A rügynek és a magnak csak a kívülről jövő megfelelő hatásra van szüksége, és tökéletes növénnyé válik. A rügy és a mag között annyi csak a különbség, hogy a mag közvetlenül a földben hajt ki, míg a rügy általában magán a növényen bontakozik ki növénnyé. A mag a magasabb rendű növény-individuumot, vagy ha tetszik, a növényi formák egész körét jelenti. A növény életének szinte minden egyes rügyfakadással új szakasza kezdődik, regenerálódik, erőit összpontosítja, hogy újra meg újra kibontakoztassa őket. A rügyezés tehát egyúttal félbeszakítja a vegetációt. Ha a tulajdonképpeni reális létfeltételek hiányoznak, a növény élete rüggyé húzódhat össze, hogy az életfeltételek megjelenésekor újra kibontakozhasson. Ez az alapja annak, hogy télen szünetel a vegetáció. Goethe azt mondja erről: „Megjegyzendő, nagyon érdekes az, hogy hogyan működik az élénken folyó vegetáció, ahol nincsen erős hideg, ami félbeszakítsa: nincsenek rügyek, és így jön csak rá az ember, hogy mi is az a rügy.” Ami tehát nálunk a rügybe bújik, az máshol nyíltan tovább folyik. A rügyben tehát a növény igazi élete van benne, csak hiányzanak a kibontakozás feltételei.

Goethénél különösen a váltakozó terjeszkedés és összehúzódás fogalmát támadták. Azonban félreértésből indul ki minden támadás. Azt hiszik, ez a fogalom csak akkor lehet jogos, ha fizikai okot találhatunk rá, ha kikutathatjuk a növényekben működő törvényeknek azt a hatását, amelynek következtében a növény kiterjeszkedik és összehúzódik. Ez azonban nem mutat mást, mint hogy a feje tetejére állítják a dolgot. Nincsen semmilyen előzetes feltétel, ami terjeszkedést és összehúzódást idéz elő, ellenkezőleg, - minden az ő következményük, ők idézik elő a fokozatos átalakulást. A fogalmat éppen a maga sajátságos, intuitív formájában nem képesek felfogni, azt kívánják, hogy egy külsődleges folyamat eredményét jelentse. A terjeszkedés és az összehúzódás folyamatát csak a hatás eredményének képesek felfogni, hatóerőnek nem. Goethe a kiterjeszkedésben és az összehúzódásban nem a növényekben végbemenő szervetlen folyamatok tervezetének a következményét látta, hanem a belső entelechikus princípium realizálódásának módját. Tehát nem az érzékelhető folyamatok összegének, összefoglalásának tekintette őket, hanem úgy származtatta, mint ami az eredménye magának a belül egységes princípiumnak.

A növényt az anyagcsere-folyamat tartja életben. Ebben a vonatkozásban lényeges a különbség a gyökérzet közelében lévő, vagyis a tápláléknak a földből való felvételéről gondoskodó szervek és a többi szervek között, amelyek a már más szerveken keresztülhaladt táplálékot kapják. A gyökérzet közelében lévő szervek közvetlenül az őket körülvevő szervetlen környezettől, a többiek viszont az őket megelőző szerves részektől függenek. Ennélfogva minden sorrend szerint következő szerv olyan táplálékhoz jut, amelyet az őt megelőző szerv szinte neki készített elő. A természet a magtól a termésig olyan fokozatokon keresztül jut el, hogy a soron következő fokozat az őt megelőző eredménye. És ezt a fokozatos előrehaladást nevezi Goethe a szellemi létrán való haladásnak. Ebben a mondatában nincsen semmi más, csak amire rámutattunk: „A magasabban fekvő csomónak, amikor létrejön az előzőből és közvetve, rajta keresztül kapja a nedveket, finomabb és szűrtebb állapotban kell őket megtartania, a levelek időközben kifejtett hatásából is ki kell a részét vennie, saját magát is finomabbra kell formálnia és leveleinek, rügyeinek is kifinomodottabb nedveket kell szállítania.” Ezeket a dolgokat csak akkor lehet megérteni, ha úgy értelmezzük őket, mint Goethe.

Az itt kifejtett elvek azok az elemek, amelyek az ős-növény lényegét alkotják, mégpedig úgy, ahogyan kizárólag csak az ős-növénynek felelnek meg és nem valamilyen, meghatározott növényben testet öltött formájuknak, ahol már nem eredetiek többé, hanem a külső körülményekhez igazodnak.

Természetesen az állat életével kapcsolatban más a helyzet. Az állat élete nem merül ki a külső formában, hanem elkülönül, elhatárolja magát a testiségtől, a test jelenségét már csak eszköznek használja. Már nem az élő szervezetet belülről kifelé alakító puszta képesség formájában nyilvánul meg többé, hanem mint az a valami, ami még a szervességen kívül, mint a szervesség fölött álló hatalom van jelen. Az állat olyan önmagába zárt világ, olyan mikrokozmosz, amely sokkal magasabb rendű a növénynél. Központja van, amelynek minden szerve alá van rendelve.

„Megkaparintani ételt mindegyik állat ügyes, mert
Testreszabott a szája, legyen az gyenge, fogatlan,
Vagy pedig foggal sűrűn tele állkapocs, - akkor is, mindig
Ételt szállít ügyesen a többi szervnek a száj. És
Minden láb mozog, hogyha rövid, ha hosszú; az állat
Hajlama és az igénye szerint is teljes az összhang.”

A növény minden szervében benne van a teljes növény, de az élet-princípium határozott centrum formájában nincsen sehol sem jelen, a szervek azonossága az azonos törvények szerint lezajló formaképződésen alapul. Az állat minden szerve a centrumtól származik, összes szerveit - mivoltának megfelelő módon - a központ alakítja ki. Az állat látható létének alapja tehát a külső formája. Ezt a külső formát azonban belülről ható erők határozzák meg. Az életmódnak tehát a belső formáló-princípiumhoz kell igazodnia. Másrészt viszont a belső formálódás önmagában nem körülhatárolt, szabad, bizonyos korlátok között a külső hatásokhoz is alkalmazkodhat, az állat forma-alakulását azonban mégis a típus belső természete és nem a kívülről jövő mechanikus hatások szabják meg. Tehát lehetetlen, hogy az állat olyan mértékben alkalmazkodjon a külső körülményekhez, hogy csupán a rajta kívül lévő világ produktumának látszódjon. Kialakulásának korlátai vannak.

„Tágíthatatlan, s a természet által is tisztelt a korlát,
Isten sem lépheti által, mert a tökélyre ősrég
Nem volt más, csak a korlátolt lehetőség.”

Minden állat egyforma lenne, ha egyedül csak az ős-állatban rejlő princípiumnak felelne meg. Az állatvilág azonban egy csomó szervrendszerre tagolódik, mindegyik szervrendszer a fejlettségnek egy meghatározott fokára juthat el. Ez az alapja annak, hogy az állatvilágban különféle fejlődés lehetséges. A szervrendszerek elvben ugyan mind egyenrangúak, azonban mégis különösképpen előtérbe nyomulhat közülük az egyik, önmagára fordíthatja, és más szervektől elvonhatja az állat szervezetében lévő formaképző erőkészletet. Így az állat az előtérbe nyomuló szervrendszere tekintetében különösen fejlett. Egy másfajta állat különösen valamelyik másik szervrendszere tekintetében fejlett. Ezért lehetséges az, hogy ős-élőlény rokonságok és fajok formájában differenciálódhat, ha látható jelenséggé válik.

Ezzel azonban még nem adtuk meg a differenciálódás valódi okait. Itt az alkalmazkodás és a létért való küzdelem követelik a maguk jogait. Az alkalmazkodás az a képesség, amelynek következtében az élőlény az őt környező körülményeknek megfelelő módon alakul, a létért való küzdelem pedig arra irányul, hogy csak a fennálló körülményekhez legjobban alkalmazkodott lény maradjon meg. Az alkalmazkodás és a létért való küzdelem azonban a lényre egyáltalán nem lehetne hatással, ha az élőlényt megalkotó princípium nem lenne olyan, hogy a belső egység állandó fenntartása mellett a legkülönbözőbb formákat vehesse magára. Semmi esetre sem szabad azonban olyannak képzelnünk a külső formáló erők és a belső princípium kapcsolatát, hogy az előbbi az utóbbit úgy befolyásolhatja, ahogyan két élettelen test hat egymásra. A külső körülmények szolgáltatják ugyan az indítékot, hogy a típus egy meghatározott formát öltsön, maga a forma azonban a belső princípiumból és nem a külső feltételekből következik. Ha a típushoz tartozó forma magyarázatáról van szó, mindig fel kell kutatnunk a külső körülményeket, nem tarthatjuk azonban magát a formát az ő következményüknek. Goethe éppen úgy elvetette volna az élőlény formaalakulásának puszta oksági elv segítségével történő származtatását az őt körülvevő külvilágból, ahogyan elvetette a teleologikus princípiumot is, amely egy szerv alakját arra a rajta kívül fekvő célra vezette vissza, amelyre a szerv szolgált.

Az állatoknak annál a szervrendszerénél, amelynél inkább a felépítés külső formája a fontos, - pl. a csontoknál - ismét megjelenik az a törvény, amilyet már a növényeknél is megfigyelhettünk, - mint például a koponyacsontok kialakulása esetében. Ebben az esetben egészen különlegesen kidomborodik Goethének az az adottsága, hogy a tisztán külső forma mögött fölismeri a belső törvényszerűséget.

Látva azt, hogy a növény- és állatvilág között húzható határozott határvonal létezésében a mai tudomány nem alaptalanul, jogosan kételkedik, jelentéktelennek látszhat az a különbség, amelyet a növények és az állatok között Goethe véleménye alapján állapítottunk meg. Goethe azonban tisztában volt már vele, hogy határozott választóvonalat nem lehet húzni. Ennek ellenére közli a növény és az állat határozott definícióját. Ez az ő teljes természetszemléletével függ össze. A jelenségnek egyáltalán nem tulajdonit semmiféle állandó, szilárd jelleget, mert folytonos mozgás közben mindig minden ingadozik benne. Valamely dolog fogalom formájában rögzítendő lényegét azonban nem értelmezhetjük ingadozó formáknak, hanem csupán olyan közbeeső fokozatoknak, amelyekre tekintettel is tudunk lenni. Goethe szemlélete szerint egészen természetes dolog, hogy határozott definíciókat állítunk fel, amelyeket a gyakorlatban bizonyos átmeneti területre vonatkozóan ennek ellenére érvénytelennek tartunk. Sőt, Goethe éppen ebben látja a természet életének mozgékonyságát.

Ezeknek az elveknek a segítségével Goethe egyszer és mindenkorra lerakta az élő szervezetekkel foglalkozó tudományok alapjait. Megtalálta az élő szervezet lényegét. Könnyen félreérthetjük, ha a típust - az önmagát saját-magából kialakító princípiumot, az entelechiát - nem önmagából, hanem valami másnak a segítségével szeretnénk megmagyarázni. Ez azonban olyan követelmény, amelynek nincsen alapja, mert az intuitív formában rögzített típus önmagát magyarázza meg. Aki az entelechikus princípium „önmagát maga szerint formáló” voltát fölfogta, annak számára ez az élet rejtélyének megoldását jelenti. Más megoldás nem lehetséges, mert ez a dolgok lényege. Ha a darwinizmus feltevése szerint léteznie kellett az ős élő-szervezetnek, akkor Goethéről elmondhatjuk, hogy feltárta az ős élő-szervezet lényegét. Goethe az, aki szakított a rokonságok és a fajok puszta egymásmellé rendelésével és hozzáfogott az élő szervezetekkel foglalkozó tudományoknak az élő szervezetek lényege szerint megfelelő újjáalkotásához. Amíg a Goethe előtti módszertan éppen annyi fogalmat (elvet) használt fel, ahány külsőleg különböző fajta létezik, - és közöttük nem talált semmilyen átmenetet - addig Goethe megmagyarázta, hogy elvben minden élő szervezet egyenlő, csak mint jelenség más, és azt is megmagyarázta, hogy ez miért van. Ezzel megteremtette az alapot az élő szervezetek tudományos rendszerezése számára. Most már arról volt csak szó, hogy végre is hajtsa a rendszerezést. Meg kellett volna mutatni, hogy az összes reális élőlény csupán egyetlen elv megnyilatkozása és hogy ez az elv hogyan nyilvánul meg a meghatározott esetekben.

Több igen magas képzettségű tudós elismerte azt a nagy szolgálatot, amelyet Goethe a tudománynak tett. A fiatalabb d'Alton 1827. július 6.-án azt írja Goethének: „A legszebb jutalomnak tartanán, ha Excellenciád, akinek a tudomány nem csak a növénytan nagyszerű áttekintéssel és új szemléletben való teljes átalakítását, hanem a csontszerkezettan sokoldalú gyarapodását is köszönheti, a mellékelt oldalakon helyeslésére méltó törekvéseket ismerne meg.” Nees ven Esenbeck ezt írja 1820. június 24.-én: „írásművében, amelynek címe a 'Kísérlet, hogy megmagyarázzuk a növények metamorfózisait', eleinte a növény saját magáról beszélget velünk, és Ön fiatal koromban engem is elbűvölt ezzel a szép megszemélyesítéssel.” Végül 1831, június 6.-án azt írja Voigt: „Élénk érdeklődéssel és alázatos köszönettel fogtam neki a metamorfózisról szóló kis írásmű olvasásának, amely engem a leglekötelezőbb módon történetig is azok közé sorol, akik a tannak régi hívei. Különös, hogy az állatok átalakulásait jobban tudják az emberek méltányolni, mint a növényekét, (nem a rovarvilág ismert átalakulásaira gondolok, hanem a gerincoszlopból kiinduló átalakulásokra). Eltekintve a plágiumoktól és a visszaélésektől, a hallgatólagos elismerés alapja az a hit lehet, hogy az állatvilág átalakulásainak esetében kisebb a kockázat. Mert a csontváz különálló csontjai mindig ugyanazok maradnak, a növénytanban azonban a metamorfózis az egész terminológiát és ennek következtében a fajták meghatározását is felfordulással fenyegeti, és a gyengébbek ezért irtóznak tőle, mert nem tudják, hogy ez ilyesmi hova vezethet.” Voigtnál teljes megértésre találtak Goethe elvei. Tudatában van annak, hogy teret kellene hódítania az individuális dolgok újfajta szemléletének, és hogy csak az új szemléletből fakadhat az új rendszerezés, a különálló dolgok új rendszerű áttekintése. Az önmagára épülő típus azt a lehetőséget tartalmazza, hogy végtelenül sokféle formát ölthessen magára, amikor a jelenségek világába kerül és ezek a formák a tárgyai az érzékeinken keresztülhaladó szemléletünknek, ez a sokrétű formavilág az élő szervezetek térben és időben élő rokonságai és fajai. Amikor szellemünk megérti az általános elvet, a típust, akkor az élő szervezetek teljes birodalmát a maga egységében fogja fel. Amikor pedig az egyes különálló jelenségekben szemléli azt, hogy mivé alakul a típus, akkor a jelenség válik érthetővé. A különálló jelenség egyike azoknak a fokozatoknak, átalakulásoknak, amelyben a típus valósággá válik. Annak a rendszerezéstannak a lényege, amelyet Goethének kellett volna lefektetnie, az kellett volna hogy legyen, hogy kimutassa ezeket a fokozatokat. Úgy az állatok, mint a növények birodalmában a fejlődés felfelé ívelő menete uralkodik, az élő szervezetek tökéletesebbekre és kevésbé tökéletesekre tagozódnak. Ez hogyan lehetséges? Az elvi formának, az élő szervezetek típusának éppen az a jellegzetességé, hogy tér és időbeli elemekből áll. Ezért Goethe számára is érzékelhető, de egyben érzékfeletti formában jelenik meg. Mint elvi síkú (intuitív) szemlélet tér és időbeli formákat tartalmaz. Amikor a jelenségek világába kerül, a valóságosan (többé már nem intuitív módon) érzékelhető forma vagy teljesen megfelel az elvi formának, vagy nem felel meg neki teljesen, a típus tökéletesebben kialakulhat, vagy csak kevésbé tökéletesen alakulhat ki. Az alacsonyabb fokon álló élő szervezetek éppen azért állnak alacsonyabb fokon, mert megjelenésük formája nem teljesen az élő szervezet típusának felel meg. Egy meghatározott lény esetében minél inkább fedik egymást a külső forma és az élő szervezet típusa, a lény annál tökéletesebb. Ez a fejlődés felfelé ívelő menetének objektív alapja. A rendszeres kutatómunka feladata az, hogy ezt az összefüggést az élő szervezetek minden formájával kapcsolatban kimutassa. A típus, az ős élő-szervezet megalkotása közben azonban nem kell rá tekintettel lenni, arról van csak szó, hogy megtaláljuk azt a formát, amely a típus legtökéletesebb kifejeződését jelenti. Ilyennek kell tekintenünk Goethe ős-növényét is.

Goethét szemrehányással illették azért, mert a típus megalkotása közben nem volt tekintettel az egyszikű növényekre, a kryptogamenekre. Már korábban rámutattunk arra, hogy ez csak teljesen tudatosan történhetett, hiszen Goethe ezeket a növényeket is tanulmányozta. Azonban ennek is megvan a maga objektív oka. Az egyszikű növények éppen azok a növények, amelyek az ős-növényt csak nagyon egyoldalú módon képviselik, a növényi elvnek egyoldalúan kézzelfogható formáját fejezik ki. Meg lehet ítélni őket a megalkotott elv segítségével, magát az elvet azonban teljesen csak a kétszikű növények, a phaneregamenek fejezik ki.

Meg kell azonban itt említenünk, hogy Goethe sohasem dolgozta ki részletesen alapvető gondolatait, csak nagyon keveset érintette a különálló jelenségeket. Ezért maradt minden munkája töredék-szerű. Az „Utazás Olaszországban” c. művében (1786. szeptember 27.) szavai azt mutatják, hogy szándékában volt világosságot teremteni ezen a területen is, elvei segítségével lehetővé válik majd „a nemek és a fajták valóságnak megfelelő meghatározása, ami - úgy gondolom - eddig nagyon önkényesen történt.” Ezt a tervét nem hajtotta végre, általános érvényű gondolatainak a különálló forrnák világával, az egyes formák valóságos voltával való összefüggését nem tárgyalta részletesen. Ezt ő maga is töredékei egyik hiányosságaik tartotta. Azt írja vele kapcsolatban 1828. június 20.-án Soret-nak de Candolle- ról: „Egyre világosabban látom azt is, hogy (de Candelle) hogyan vélekedik azokról az intenciókról, amelyeket követek, és amelyeket a metamorfózisról szóló rövid tanulmányomban eléggé világosan kimondtam ugyan, de a gyakorlati botanikára való vonatkozásuk - régen tudom már - nem eléggé világosan domborodik ki.” Egyben ez az alapja annak is, hogy miért értették annyira félre Goethe szemléletét. Azért, mert egyáltalán nem értették meg.

Goethe fogalmai között ideális magyarázatot találunk arra a Darwin és Haeckel által felfedezett tényre is, hogy az individuum fejlődésének története a törzs fejlődéstörténetének megismétlődését jelenti. Azt, amit Haeckel mond, csak meg nem magyarázott ténynek lehet értékelni. Az a tény, hogy minden individuum keresztülhalad lerövidített formában a fejlődés összes olyan állapotán, amelyet a paleontológia ugyanakkor önálló szerves formának tüntet fel. A tényt Haeckel és követői az öröklődés törvényével magyarázzák. Ez azonban nem más, mint a jelzett tény rövidített kifejezése. A magyarázat az, hogy a szerves formák, - ugyanúgy, ahogyan minden egyes individuum is, - ugyanannak az ősképnek a jelenség-formái, amely a benne lehetőség formájában meglévő formaképző erőket az egymást követő időszakokban kibontakoztatja. A magasabb rendű individuumok éppen amiatt tökéletesebbek, mert környezetük kedvezőbb hatásai nem akadályozzák őket abban, hogy belső természetük szerint teljesen szabadon bontakozzanak ki. Ha viszont az individuumnak a különböző kényszerítő körülmények hatására a fejlődés alacsonyabb fokán kell megállnia, akkor csak egyes belső erői válnak jelenséggé és ebben az esetben az az egész, ami a fejlettebb individuumnál az egésznek csak egy része lenne. Így a magasabb rendű élőlények fejlődésük tekintetében az alacsonyabb rendűekből összetettek, illetve az alacsonyabb rendűek fejlettségüket tekintve a magasabb rendűek részei. Ezért a magasabb rendű állat fejlődésében minden alacsonyabb rendűét viszont kell látnunk, (biogenetikus törvény). Ahogyan a fizikus nem elégszik meg azzal, hogy a puszta tényeket kimondja és leírja, hanem törvények, vagyis a jelenségekhez tartozó fogalmak után kutat, éppen úgy nem elégszik meg a rokonság, az átöröklés, a létért való küzdelem tényének puszta megemlítésével az, aki be akar hatolni a szerves lények természetébe, mert az ezeknek a tényeknek az alapjául szolgáló elvek megismerésére is törekszik. Goethénél ez a törekvés megtalálható. Az, ami a fizikus számára a három Kepler-féle törvény, az az élő szervezetek kutatói számára a Goethe-féle típus gondolata. Nélküle csupán tényekből álló labirintus számunkra a világ. Ezt gyakran értik félre. Megállapítják, hogy a metamorfózis Goethe-féle értelemben vett fogalma csak kép csupán, amely alapjában véve csak az eszünkben keletkezik absztrakció útján. Goethe számára zavaros dolog lett volna, hogy a levél virággá való átalakulás fogalmának csak akkor van értelme, ha a virág - vagy mondjuk a porzó - valamikor tényleg igazi levél volt. Így a Goethe-féle szemléletet a feje tetejére állítjuk. A növény kézzelfogható szervét elvileg elsőnek minősítjük és belőle kézzelfogható módon levezetünk egy másik szervet. Goethe sohasem képzelte így a dolgot. Az, ami szerinte időrendben első, nem okvetlenül első elvben is, mint princípium. A porzók és a levelek nem azért rokonok, mert a porzók is igazi levelek voltak azelőtt, hanem mert a porzók és a levelek elvben, belső mivoltuk szerint rokonok, azért azelőtt a porzók is ténylegesen levelek formájában jelentek meg. Az elv szerinti rokonság következménye a kézzelfogható átalakulás és nem fordítva. Ma már megállapították ezt ez empirikus tényt, hogy a növény összes oldalsó szervei egymással azonosak, de miért nevezik őket azonosaknak? Schleiden szerint azért, mert mind úgy keletkeznek, hogy oldalirányban dudorodnak ki a tengelyen, olyan módon azonban, hogy az oldalt képződött sejtek kizárólag az eredeti testen maradnak és a legelőször kialakult csúcsén nem képződik már egyetlen egy új sejt sem. Ez tisztán külsődleges rokonság és az azonosság elvét ilyen rokonság következményének tartják. Goethe szerint ismét másképpen áll a dolog. Szerinte az oldalsó szervek elvben, belső mivoltuk alapján azonosak, azért jelennek meg kifelé is azonos képződmények formájában. Szerinte a belső elvi rokonság egyik következménye a kézzelfogható rokoni kapcsolat. A Goethe-féle szemlélet azért tér el a materialista szemlélettől, mert másképpen veti fel a kérdést, de a kétféle felfogás nem mond ellent egymásnak, hanem kiegészíti egymást. Az alapot Goethe elvei képezik. A Goethe-féle elvek nem csak későbbi felfedezések költői megjövendölései, hanem önálló elméleti felfedezések is, amelyeket hosszú ideig nem méltányoltak kellőképpen és még sokáig tart, amíg a természettudományok megemésztik őket. Ha az empirikus tények, amelyeket Goethe felhasznált, pontosabb részletkutatások következtében már régen túlhaladottakká válnak majd, vagy részben meg is cáfolták már őket, a felállított elvek a szerves világgal foglalkozó tudomány százára egyszer és mindenkorra érvényesek, mert az említett empirikus tényektől függetlenek. Ahogyan minden újonnan felfedezett bolygónak is a hozzátartozó állócsillag körül a Kepler-féle törvények szerint kell keringeni, ugyanúgy az élő természetben is minden folyamatnak a Goethe-féle törvények szerint kell lezajlania. A csillagos égbolton már jóval Kepler és Kopernikusz előtt is látták az eseményeket. A törvényeket ők találták meg először. Már jóval Goethe előtt is megfigyelték az élő természet birodalmait, de Goethe találta meg törvényeit. Goethe a szerves világ Kopernikusza és Keplere.

A Goethe-féle elmélet lényegét tisztázhatjuk a következőképpen is. A közönséges empirikus mechanika mellett - amely a tényeket csupán összegyűjti - létezik egy racionális mechanika is, amely a mechanika alapelveinek belső természetéből szükségszerűen vezeti le ez a priori törvényeket. Darwin, Haeckel és a többiek elmélete úgy viszonylik Goethének a szerves világgal foglalkozó racionális szemléletéhez, mint az empirikus mechanika a racionálishoz. Eleinte Goethe nem volt tisztában elméletének ezzel ez oldalával. Később viszont már egészen határozottan ki is mondta. Amikor 1832. január 21.-én azt irta Heinrich Wilheln Ferdinand Wackenredernek, hogy „Ismertessen meg, kérem, továbbra is mindazzal, ami csak érdekli Önt, kapcsolódni fog valahol szemléletemhez.” csak azt akarta vele mondani, hagy megtalálta a szerves tudományoknak azokat az alapvető elveit, amelyekből minden egyébnek következnie kell. Azonban mindez eleinte csak tudattalanul derengett elméjében, és a tényekkel ennek megfelelő módén járt el. Csak Schillerrel folytatott első tudományos tárgyú beszélgetése következtében vált benne tárgyilagossá. Schiller ezennel felismerte a Goethe-féle ős-növény elvi jellegét és megállapította, hogy nem igazodhat semmiféle valósághoz. Ez arra ösztönözte Goethét, hogy gondolkozzon ezen az összefüggésen, amely az empirikus vakóság és a között a dolog között áll fenn, amit ő típusnak nevezett. Rátalált az ember kutatásának egyik legjelentősebb problémájára. Arra a problémára, hogy hogyan függ össze az elv és a valóság, a gondolkodás és a megismerés egymással. Egyre világosabbam látta azt, hagy az ő típusának a különálló empirikus objektumok közül tökéletesen egyik sem felel meg, nem volt vele azonos a természet egyetlen lénye sem. A típus-fogalom tartalma tehát nem származhat az érzékelhető világból mint olyanból, pedig az érzékelhető világ számára alkottuk meg. A fogalom tartalmának tehát benne kell lennie magában a típusban. Az ős-lény elve csak olyan lehet, amely tartalmát az önmagában hordozott szükségszerűség következtében árasztja ki magából és azután a jelenségek világában más formát - a szemléletnek megfelelő formát - ölt. Ebben a vonatkozásban érdemes megfigyelni, hogy Goethe hogyan szállt síkra a tapasztalás jogáért és az elv és a tárgy szigorú megkülönböztetéséért az empirikus kutatókkal szemben. 1796-ban Sönmerring elküldte Goethe számára egyik könyvét, amelyben kísérletet tett arra, hogy felfedje a lélek székhelyét. Goethe egyik levelében, amelyet 1796. augusztus 28.-án Sömnerringnek írt, úgy találja, hagy túl sok metafizika keveredett Sömmerring véleményébe. Ha az elv felülmúlja a tárgyat, ha az elv alapja nem magának a tárgynak a lényege, akkor a tapasztalás tárgyára vonatkozó elvnek nincsen semmiféle jogosultsága sem. Legyen az elv a tapasztalás tárgyaival kapcsolatban az a szerv, amely szükségszerű összefüggés formájában foglalja össze mindazt, amit különben csak véletlen egymásmellettiségnek és egymásutániságnak észlelnénk csupán. Abból azonban, hogy az elv nem adhat hozzá a tárgyhoz semmi újat sem, az következik, hogy a tárgy saját lényegét tekintve elvi jellegű dolog, és egyáltalán, az empirikus realitásnak két oldala kell hogy legyen: az egyik oldalról nézve különálló, individuális, a másik oldalról elvi jellegű és általános dolog.

Goethének,a korabeli filozófusokkal való érintkezés és műveik olvasása is szolgáltatott néhány idevágó szempontot. Termékenyítően hatott rá Schelling: „A világ lelkéről” és „A természet filozófiájának vázlata” (Évkönyvek, 1798-1799.), továbbá Steffen: „Az egyetemes természettudomány főbb jellemvonásai” c. műve. Megbeszélt egyet s mást Hegellel is. Ezek ez ösztönzések végül is oda vezettek, hogy ismét elővette Kantot, akinek műveivel egyszer Schiller indítványára már foglalkozott. 1817-ben (lásd: Évkönyvek, 1817.) történetileg tárgyalja azt a hatást, amelyet a természetre és a természet dolgaira vonatkozó saját gondolataira Kant gyakorolt. Ennek a tudomány középpontjáig hatoló elmélkedésnek köszönhetjük a következő tanulmányokat:

Szerencsés esemény,
Szemlélő ítélőképesség,
Kétkedés és megnyugvás,
A kifejlődés ösztöne,
A vállalkozás mentségére,
A szándék bevezetéseképpen,
Elöljáróban a tartalomhoz,
Növénytannal foglalkozó tanulmányaim története,
A „Növények átalakulása” c. tanulmányom keletkezése.

Ezek a felsorolt összes tanulmányok mind kimondják azt a már előbb jelzett gondolatot, hogy két oldala van a tárgynak: a megjelenés közvetlen oldala az egyik, (a jelenség formája), a másik oldala pedig az, amelyik a lényegét tartalmazza. Így jutott el Goethe ahhoz az egyedül kielégítő természetszemlélethez, amely az egyetlen igazán tárgyilagos módszer alapját veti meg. Ha valamilyen elmélet a tárgy számára idegen, szubjektív valaminek tekinti az elvet, akkor nem állíthatja magáról, hogy minden esetben valóban tárgyilagos, amikor csak alkalmazza az elvet. Goethe azonban állíthatta, hogy semmi olyat nem tett hozzá a tárgyhoz, ami már ne lett volna benne.

Goethe az elveivel összefüggő tudományágakat részleteiben, tényeiben is nyomon követte. 1795-ben (lásd: Böttiger: „Az irodalom helyzete és a kortársak”) izomszalagtant hallgatott Ledernél és ebben az időszakban nem tévesztette egyáltalán szem elől az anatómiát és a fiziológiát sem, - és ez talán még fontosabb, mert éppen ez idő tájt írta le csontszerkezettani tanulmányait. 1796-ban azzal kísérletezett, hogy növényeket neveljen fel sötétben vagy színes üvegek alatt. Később a rovarok átalakulásait is figyelemmel kísérte.

A további útmutatás Wolfftől, a nyelvésztől származott, aki felhívta Goethe figyelmét saját, Wolff nevű névrokonára. Wolff a „Theeria generationis” c. művében már 1769-ben kimondott olyan elveket, amelyek a növények Goethe-féle átalakulás-gondolathoz voltak hasonlóak. Goethét ez arra késztette, hogy behatóbban foglalkozzon Wolff művével és ez 1807-ben meg is történt, később azonban úgy találta, hogy Wolff minden éleselméjűsége ellenére éppen a legfőbb dolgokkal nem volt még tisztában. Wolff még nem ismerte a típust, mint nem érzékelhető, tartalmát csupán belső szükségszerűség miatt kifejlesztő elvet. Még részei külsődleges, mechanikus összefüggésének tartotta a növényt.

Mivel Goethe számos természetkutatóval barátságos viszonyban volt és érintkezésben állt, továbbá a fölötti örömében, hogy törekvése elismerésre és követőkre talált sok rokonlélekben, 1807-ben elhatározta, hogy kiadja természettudományos tanulmányainak addig visszatartott töredékeit. Fokozatosan állt el attól a szándékától, hogy nagyobb méretű természettudományos művet írjon. Azonban a különálló tanulmányokat 1807-ben ennek ellenére még nem adta ki. Egy kis időre a morfológiát ismét háttérbe szorította a színelmélet iránt tanúsított érdeklődése. Az első formatani füzet csak 1817-ben jelent meg. 1824-ig bezárólag azután két kötet jelent meg, az első négy, a második két füzetben. Saját véleményéről írt tanulmányai mellett találunk bennük a formatan területére tartozó jelentékenyebb irodalmi megjelenésekkel kapcsolatos ismertetéseket is, és más tudósok értekezéseit, akiknek fejtegetései azonban Goethe természetmagyarázatát mindig kiegészítik.

Goethe ezen kívül még két ízben érezte magát hivatottnak arra, hogy intenzívebben foglalkozzon a természettudományokkal. Mindkét esetben fontos kiadványok jelentek meg a saját törekvéseivel legszorosabban összefüggő tudományágak irodalmában. Az ösztönzés az első esetben egy Martius nevű botanikusnak a spirál-tendenciáról írt műveiből, a második esetben a francia Tudományos Akadémián lejátszódó természettudományos vitájából eredt.

A növény fejlődés közben alakuló formáját Martius két komponensből rakta össze, a spirális és a vertikális tendenciából. A függőleges irányú törekvés okozza a gyökér és a szár irányába való növekedőét, a spirális irányú a levelek, a virágszirmok és a többi részek kiterjeszkedését. Goethe nem látott mást ebben a gondolatban, mint „A növények átalakulása” c. tanulmányában 1790-ben lefektetett saját gondolatainak inkább térbeli (vertikális, spirális) vonatkozásokra kiterjesztett továbbfejlesztést. Ennek a megállapításnak a bizonyításával kapcsolatban a természet spirális irányú törekvéseivel foglalkozó Goethe-féle tanulmány lábjegyzeteire hivatkozunk, amelyekből kitűnik, hogy Goethe korábbi elveihez képest nem mond benne semmi lényegesen újat. Ez különösen szól azoknak, akik azt állítják, hagy Goethe ebben a tanulmányában eltért korábbi tiszta szemléletétől és észrevehetően „a misztika legmélyebb mélységei felé” kanyarodott vissza.

Egészen idős korában (1830-32) még két tanulmányt irt a két francia természetkutató, Cuvier és Geeffrey de Saint-Hilair között lezajlott vitáról. Ebben a két tanulmányban még egyszer, csattanó tömörségbe összefoglalva találjuk meg Goethe természetszemléletének alapelveit.

Cuvier teljesen a szó régebbi értelmében vett empirikus természetkutató volt. Minden állatfaj számára külön, annak megfelelő, önálló fogalmat keresett. Úgy gondolta, hogy ahány különálló állatfaj létezik a természetben, annyi önálló típust kell felvennie abba a gondolatokból álló építménybe, amely az ő saját, a szerves természetről alkotott rendszere. Az önálló típusok azonban az ő rendszerében minden közvetítés nélkül állnak egymás mellett. Amire nem volt tekintettel, az a következő. Megismerésre való törekvésünk a különálló jelenséggel mint olyannal - ahogyan a jelenség formájában közvetlenül találkozunk vele, - nem elégszik meg. Mivel azonban az érzékelhető világ lényeivel kapcsaiéiban éppen az a szándékunk, és semmi több, csak az, hogy megismerjük őket, ezért nem feltételezhető, hogy éppen a megismerő képességünkben van az oka annak, hogy a különálló jelenségnek, mint olyannak a magyarázatával miért nem elégedünk meg. Ezt az okot inkább a vizsgált tárgyban kell keresnünk. A különálló jelenség lényege éppen nem merül ki abban, hogy különálló. Azt szeretné, hogy megértsék, afelé törekszik, ami nem különálló, hanem általános jellegű dolog. Ez az elvi- és általános jellegű dolog tulajdonképpen a lényege, az esszenciája minden egyes különálló létnek. Létének csak egyik oldala az, hogy különálló, a másik oldala az, hogy az általános jellegű dologhoz tartozik, - a másik oldala a típus. Ha a különálló jelenségről úgy beszélünk, mint az általános jellegű dolgok egyik fámájáról, azt így kell értenünk. Mivel ezek szerint a különálló jelenségnek tulajdonképpen az elvi- és általános jellegű dolog a lényege, a tartalomszerűsége, ezért az elvi és általános jellegű dolgot nem lehet a különálló jelenségből levezetni, belőle elvonatkoztatni. Önmagának kell tartalmat nyújtania, mart máshonnan nem veheti kölcsön. Ezek szerint a típus-szerű, az általános jellegű dolog olyan dolog, amelynek a tartalma és a formája azonos. Emiatt azonban csak a részletektől független teljes egységnek fogható fel, másnak nem. A tudománynak az a feladata, hogy minden egyes különálló jelenségről kimutassa, hogy mivoltának megfelelő módon hogyan rendeli magát alá az elvi- és általános jellegű dolognak. Ezáltal kerülnek a lét különálló fajtái a kölcsönös meghatározottság és függőség állapotába. Szükségszerű összefüggések keretében fog történni az, amit különben csak térbeli egymásmellettiségnek és időbeli egymásutániságnak észlelhetnénk. Cuvier azonban erről a szemléletről hallani sem akart. Szembefordult Geoffrey de Saint-Hilair véleményével. Goethét tulajdonképpen a vita erről az oldaláról nézve érdekelte. Az ügy sokszorosan eltorzul akkor, ha a legmodernebb vélemények szemüvegén keresztül nézve teljesen más megvilágításba helyezzük a tényeket, mint amilyenbe akkor kerülnek, ha elfogultság nélkül közeledünk feléjük. Geoffrey nem csak saját kutatásaira hivatkozott, hanem véleményét osztó több német társáéra is, köztük Goethét is megnevezte.

Goethét rendkívül erősen érdekelte ez az ügy. Nagyon örült annak, hogy Goeffrey de Saint-Hilair személyében fegyvertársra talált: „Most Goeffrey de Saint-Hilair határozottan a mi oldalunkon áll és vele együtt minden jelentős francia tanítványa és követője. Számomra ez az eredmény egészen hihetetlen értéket jelent, és jogosan ujjongok annak az ügynek a végső győzelme felett, amelynek az életemet szenteltem, és amely kiváltképpen az én ügyem is.” - mondja 1830. augusztus 2.-án Eckermannak. Különben is érdekes az a jelenség, hogy Goethe kutatómunkájának Németországban inkább csak a filozófusok között volt jelentékeny visszhangja, mint a természetkutatók körében, ezzel szemben Franciaországban éppen a természettudósok körében talált erős visszhangra. De Candelle a legnagyobb figyelmet szentelte a Goethe-féle átalakulási elméletnek és egyébként is olyan módon foglalkozott a növénytannal, amely a Goethe-féle szemlélettől nem állt távol. Goethének: „A növények átalakulásai” c. tanulmányát már Gingins-Lassaraz lefordította francia nyelvre. Ilyen körülmények között Goethe igazán azt remélhette, hogy növénytannal foglakozó munkáinak saját közreműködésével készült francia nyelvű fordítása nem fog terméketlen talajra találni. A szerző folyamatos segítségének igénybevételével Friedrich Jacob Soret is elkészített 1831-ben egy hasonló fordítást. Ez a fordítás az 1790-ből származó „Kísérlet, ...” c. tanulmányt, a „Növénytannal foglalkozó tanulmányaim története” c. értekezést és „Az átalakulásokkal foglalkozó írásaimnak a kortársakra gyakorolt hatása” c. tanulmányt tartalmazta, továbbá egyet s mást de Candelle-ről franciául, párhuzamos német nyelvű szöveggel.