Tegnapi szemlélődéseink végén rámutathattunk a sajátosan keresztény, majd a későbbi, a keresztény-rózsakeresztes beavatás sokatmondó, nagy jelképére. Utaltunk ennek a jelképnek, ennek a beavatási jelnek az értelmére: a rajta látható alakot, aki hét csillagot tart a jobb kezében, szájában pedig kétélű kard van, Emberfiának is nevezik. Láttuk, hogy ez a beavatás az embert egy bizonyos magasabb fokon teszi láthatóvá, egyrészt énjén és asztráltestén belül, másrészt fizikai és étertestén kívül. Minderről még részletesen fogunk beszélni.

Az embernek ilyen beavatáson kell keresztülmennie, hogy azt, ami csupán szellemi tekintettel, szellemi szemmel látható, ami csupán érzékfeletti tapasztalással érzékelhető, azt valóban átlássa és megismerje. A keresztény beavatás révén megszerzendő ismeretek között azonban az elsők és a legfontosabbak egyike a mai emberiség fejlődésére vonatkozik, ilyen ismeret birtokában az ember feladatait magasabb szintről tudjuk áttekinteni. Mert csak akkor jutunk még több tudáshoz és tökéletességhez, ha válaszolunk a kérdésre: ki vagyok én, és mi a feladatom ebben a korszakban? Nagyon fontos, hogy erre választ tudjunk adni.

A beavatás mindegyik foka magasabb nézőponthoz segíti az emberi tapasztalást. Már az első alkalommal megmutathatjuk, hogyan halad az ember fokról-fokra felfelé. Előbb addig jut el, amit imaginatív világnak nevezünk, itt - keresztény szóhasználattal - megismeri a hét pecsétet, aztán feljut arra a szintre, amelyet inspiratív megismerésnek nevezünk, itt meghallja a harsonák hangját, és végül még feljebb, az úgynevezett haragpoharak szintjén megtanulja felismerni a szellemi világ valóságos arcát és lényegét. Most azonban csak az egyik beavatási fokozatra irányítjuk tekintetünket. Képzeljük el, hogy valaki a beavatásnak éppen arra a fokára lép, amelyen a legutóbbi előadás végén elmondott esemény történik vele. Képzeljük el őt éppen a határon, a mi fizikai világunk legfinomabb lényei és a magasság szerint legközelebbi asztrálvilág közötti határon: itt az ember, mint valami hegycsúcson, megállhat, és körülnézhet. Mit lát a beavatásnak erről az első csúcsáról?

III. korszak IV. korszak V. korszak VI. és VII. korszak Lemúriai kor Atlantiszi kor Atlantisz utáni kor

Nagy atlantiszi áradás

1. Óindiai kultúrkorszak
2. Óperzsa kultúrkorszak
3. Babilóni-káld-egyiptomi kultúrkorszak
4. Görög-latin kultúrkorszak
5. A mi kultúrkorszakunk
6. Kultúrkorszak
7. Kultúrkorszak Mindenki háborúja mindenki ellen

Meglátja szellemében mindazt, ami belső lényege szerint azóta történt, hogy az atlantiszi áradat szétdúlta a régi Atlantiszt, és az Atlantisz utáni ember színre lépett. Látja, amint a kultúrák ciklusai követik egymást, egészen a mostani korszak végéig, míg majd az is alászáll, hogy egy újnak adjon helyet. A régi Atlantiszt vízáradat rombolta le. Ezt a nagy korszakot az a harc fogja lezárni, amit úgy nevezünk, hogy mindenki harca mindenki ellen, egy rettenetes hatású pusztító morális bonyodalmakkal kísért harc. És ezt az atlantiszi áradástól számított nagy korszakot a hatalmas háborúig, a mindenkinek mindenki elleni harcáig terjedő nagy korszakot, hét egymást követő fő kultúrkorszakra osztjuk, ahogy ez a rajzból kitűnik.

A folyamat a nagy atlantiszi áradással kezdődik, és a nagy világháborúval végződik, az időszakot hét alkorszakra, hét kultúrkorszakra tagoljuk. A hét alkorszakot tartalmazó korszak megint csak heted része egy hosszabb időszaknak, tehát hét olyan kort kell elképzelnünk, mint amilyen a mienk az áradás és a háború között; a hétből kettőt a nagy háború utánra, négyet pedig az atlantiszi áradás elé helyezünk. A mi Atlantisz utáni korszakunk tehát a nagy időszakok közül az ötödik.

Ha innen továbbhaladunk, akkor a beavatásnak egy még magasabb csúcsára érünk, és áttekinthetjük mind a hétszer hét korszakot. Erre akkor van módunk, ha eljutottunk az asztrálvilág és a szellemi, a devacháni világ határáig. És a sor folytatható: látni fogjuk, melyek a további, még magasabb fokozatok.

Most azonban abból induljunk ki, hogy legelőször egy olyan csúcsra érkezünk, ahonnan, mint evilági hegyről, a síkság, az Atlantisz utáni korszak hét kultúrája látható. Ezek a kultúrák már nem ismeretlenek számunkra. Tudjuk, hogy miután az atlantiszi áradat a régi Atlantiszt elmosta, legelőször az ó-indiai kultúra virágzott fel, a következő pedig a régi perzsa kultúra volt. Ezt az asszír-babilóniai-kaldeus-egyiptomi-zsidó kultúra váltotta fel, ezután következett a negyedik, a görög-latin kultúra, végül az ötödik, a mostani, amelyikben mi élünk. A hatodik, a mienk utáni kultúrában fog - bizonyos vonatkozásban - gyümölcsöt hozni az, amit szellemi kultúraként nekünk kell elültetnünk. Aztán lejátszódik a hetedik kultúrkorszak, és megkezdődik a mindenki harca mindenki ellen. Ott a kultúra iszonyú pusztulását látjuk, és emberek egy maroknyi csoportját, akik magukba tudták fogadni a spirituális princípiumokat, és így megmenekülnek az egoizmus romboló hatásaitól.

Mi - ahogy mondtuk - az ötödik alkorszakban élünk. Mint városok, falvak és erdők egy hegyfokról, úgy szemlélhetők a különféle korszakok kultúrái a beavatás csúcsáról. Beláthatjuk onnan a kultúrák jelentőségét. Azt szemléljük onnan, aminek kiterjedése a fizikai síkon van. Ezért is beszélünk kultúrkorszakokról, ahelyett, hogy fajokról beszélnénk. Mindaz, ami valamiképpen a faj fogalmához kapcsolódik, az előző, az atlantiszi korból fennmaradt csökevény Mi már a kultúrák korszakában élünk. Az atlantiszi kor a fajok korszaka volt, ott hét nagy faj alakult ki egymás után. Természetes, hogy a fajok kialakulásának eredményei messze átnyúlnak a mi korszakunkba, ezért beszélünk fajokról még ma is. Az atlantiszi időkben kialakult éles határvonalak azonban már-már elmosódtak. A kultúra fogalma ma már felváltotta a faj fogalmát. Azért beszélünk régi indiai kultúráról, mert ez a kultúra csakugyan régen virágzott, a Védák hangja már csak utócsengés. Az ősi szent indiai kultúra, mint első hajnalpír jelent meg mindjárt Atlantisz után, vele kezdődik az Atlantisz utáni kultúra.

Jelenítsük meg a képzeletünkben, hogyan élt az ember abban a korban, amely nyolc-kilencezer évvel van mögöttünk. Mert ha az idő valóságos távlatait nézzük, akkor ezek a számok a jellemzőek. Arra a kultúrára, amelyről most beszélünk, még közvetlenül hatott a nagy atlantiszi áradás, vagy ahogy a modern tudomány nevezi, a nagy jégkorszak. Atlantisz lassanként elmerült, egyik darabját a másik után nyelte el az ár. Olyan összetételű volt akkor az emberiség, hogy csak egy töredéke jutott fel az egyáltalán elérhető legmagasabb fejlődési fokra. Ez volt az ősi indiai nép, mely akkor a távoli Ázsiában élt, és inkább emlékezett a régmúlt időkre, mint a jelenre gondolt volna. Az indiai kultúra nagyságát és méltóságát éppen az mutatja, hogy az emberek annak az emlékében éltek, amit maguk éltek át az atlantiszi időkben, mindennek már csak utórezgései a Védák a Bhagavad Gita és a többi írás. Gondoljunk vissza az első előadásra, ott elmondtam, hogy abban az időben az embereknek még nagy része volt képes bizonyos homályos szellemi látásra. Az embereket még nem zárta körül a fizikai-érzéki világ, isteni-szellemi lények között éltek, és látták is őket. Az atlantisziról az utána következő korra való átmenet idején a szellemi, az asztrális-éteri világ eltűnt az emberi tekintet elől, és az csak a fizikai világra korlátozódott.

Az első kultúrkorszakot az jellemezte, hogy az emberek vágyakoztak, mélységesen vágyakoztak arra, amit az elődök még láttak Atlantiszon, de amitől ők maguk már el voltak zárva. Elődeik még, ha homályosan is, de tulajdon szemeikkel látták az ősi bölcsességet. Szellemek között éltek, istenekkel és szellemekkel éltek és működtek együtt. Az ősi szent indiai kultúra idején az emberek minden porcikájukban vágyat éreztek arra, hogy visszanézzenek, hogy meglássák azt, amit elődeik láttak, és amiről az ősi bölcsesség szólt. Így hát a tájat, amely feltárult a fizikai tekintet előtt, a földfelszín alakzatait, amelyek csak most váltak láthatóvá, hiszen korábban mindent szellemileg érzékeltek, mindent csekélyebb értékűnek véltek annál, mint amire visszaemlékeztek. Maja, a nagy illúzió lett a neve mindannak, amit a fizikai szem láthat, a nagy tévedés, amelyen túl kell jutni. És az első korszak legjobbjai csakugyan túljutottak rajta, csakugyan felemelkedtek elődeik szintjéig, olyan beavatási módszerek segítségével, amelyek maradványait a jóga őrzi. A felemelkedés hatására keletkezett az a vallásos alaphangulat, amely a következő szavakkal jellemezhető: „Hiú és értéktelen látszat az, ami a külső érzékek szerint körülvesz bennünket, az igazi, a tényleges valóság odafent van a szellemi világban, amelyet elhagytunk”. A nép szellemi vezetői azok a személyek voltak, akik képesek voltak arra, hogy visszataláljanak azokba a régiókba, amelyekben másokkal együtt korábban éltek.

Ilyen volt az Atlantisz utáni idő első korszaka. A következő korszakot az jellemzi, hogy az ember mindinkább megértette a külső érzéki valóságot, és mindinkább felismerte: ami feltárul a külső értékek előtt, az nem puszta látszat, hanem szellemi lények ajándéka, és ezt az adományt nem minden szándék nélkül adták az istenek. Lassan meg kell értenünk, meg kell tanulnunk, hogyan alapozható meg egy kultúra itt a Földön, a materiális világra.

Amit a régi indiai még majának mondott, és mindig elvágyódott, mindig menekülni akart előle, azt a második korszak embere a munkaterületének tekintette, olyasminek, amit meg kell művelnie. Ilyennek látjuk az ősi perzsa korszakot, azt a mintegy ötezer évvel ezelőtti kultúrát, amelyben az ember először még ellenségének vélte a Földet, de már nem illúziónak, amitől, mint korábban hitte, el kell menekülnie. Munkaterület lett a Föld, amelybe az embernek bele kell vésnie a szellemét. A Földön, a matériából álló Földön a Gonosz, a Jóval ellentétes hatalom, Ahrimán isten uralkodik. Ő az ura itt mindennek, de a jó Ormuzd isten segít az embernek, ezért őt kell szolgálnunk. Ha követjük akaratát, akkor a fenti világ, a szellemi világ szántóföldjévé változtatjuk a világot, és ebbe az érzékek szerint valóságos világba belevéssük azt, amit mi magunk fenn, a szellemben ismerünk meg. A második korszak számára tehát munkaterület volt a fizikailag és érzékileg valóságos külvilág. Az indiai ember még látszatnak, tévedésnek, majának tartotta az érzéki világot, a perzsa viszont már úgy látta, hogy bár gonosz démonok uralkodnak a világon, de őket az embernek el kell űznie, és a világot jóságos szellemlényekkel kell benépesítenie, Ormuzd fényisten szolgáival.

A harmadik korszakban az ember még közelebb került a külső érzéki valósághoz. Számára az már nem egyszerűen csak ellenséges hatalom volt, amelyet le kell győznie. Az indiai ember felnézett a csillagokra, és magában így szólt: mindaz, ami itt van, amit külső szememmel láthatok, csupán látszat, tévedés, maja. A káldeai papok megvizsgálták a csillagok pályáját és helyzetét, majd így szóltak: amikor megállapítjuk a csillagok helyzetét, és figyelemmel követjük pályájukat, egy nagy írást látunk, amiből kiolvashatjuk az isteni-szellemi lények akaratát. Mert abból ismerjük fel, mit akarnak az istenek, amit már megcselekedtek. A harmadik korszak embere számára már nem maja volt a fizikai-érzéki világ, hanem írás. Ahogy az emberi írás az emberi akarat kifejeződése, hasonlóképpen ami a csillagos égen látható, ami a természet erőin megfigyelhető, az mind-mind isteni írás. És az ember szeretettel közeledett a természethez, hogy felderítse titkait. Így jött létre az a bámulatos csillagismeret, amelyhez foghatót nem ismer a mai ember. Mert amit ma asztrológiának neveznek, a dolgok félreértésén alapul. A csillagírás mélységes bölcsessége nyilatkozott meg a régi káldeai papok asztrológiájában, azoknak a jelenségeknek a titka, amelyeket az ember a két szemével láthatott. Mert a jelenséget a belső, a szellemmel teli valóság megnyilatkozásának tekintették.

És mi volt a Föld az egyiptomi ember számára? Itt csak a geometria feltalálására kell utalnunk, hiszen az ember a tér törvényei, a geometria szabályai szerint osztotta fel a földet. Tehát ismerte már a maja törvényeit. Legelőször a perzsa kultúrában kezdték felszántani a földet, de a földnek a tér törvényei szerinti felosztása most kezdődött el. Törvényeket kutatott fel az ember, de még egyebet is tett. Ugyanis ezt mondta magában: nem szükségtelenül hagytak hátra írást az istenek a csillagokban, nem szükségtelenül tudatják akaratukat a természeti törvényekben. Ha az ember azt akarja, hogy a két keze munkája üdvösséget hozzon, akkor mindazt, amit a Földön létrehoz, annak a képére kell megformálnia, amit a csillagokban olvas. Ó, ha bepillanthatnánk az egyiptomi beavatottak dolgozószobájába! Másféle munka volna az, mint amit ma végeznek a tudomány területein. Akkor a beavatottak voltak a tudósok. Ők tanulmányozták a csillagok útját, ők kutatták ki a csillagok pályájának és helyzetének a törvényszerűségeit, továbbá azt is, hogy a csillagok helyzetei milyen törvények szerint hatnak a Földön végbemenő dolgokra. Azt mondták: ha ilyen vagy olyan konstelláció van az égen, akkor itt lenn az állami életben ennek vagy annak kell történnie, és ha egy másféle konstelláció alakul ki, akkor itt lenn is más dolgoknak kell történniük. Egy évszázad múlva ilyen meg olyan konstellációk lesznek - mondták - akkor ennek megfelelően majd erre meg arra a cselekedetre lesz szükség. És már évezredekkel előre meghatározták, mi lesz a teendő. Így keletkeztek az úgynevezett szibillai könyvek. Ami bennük olvasható, az nem őrültség, gondos megfigyelések után a beavatottak évezredekkel előre leírták, hogy mi mindennek kell végbemennie, és az utódaik tudták, hogy mindezt be kell tartaniuk. Semmit sem tettek, ami ezekben a könyvekben ne lett volna leírva évezredekkel előre, a csillagok pályája szerint. Azt is mondhatjuk: mindebben az a lényeges, hogy kialakult valamilyen törvény Régen nem úgy határoztak, mint mi, szótöbbség alapján. Hanem előhozták a szent könyveket, és elolvasták, minek kell itt a Földön megtörténnie, hogy a Föld tükre legyen annak, ami a csillagokban van megírva. Ami tehát a könyvekben állt, azt végrehajtották. Az egyiptomi pap, amikor a könyveit írta, meg volt győződve arról, hogy utódja majd elvégezteti azt, amit ő leírt. A harmadik korszakban mélységesen hittek a törvények szükségszerűségében.

A negyedik kultúrkorszak a harmadikból fejlődött ki, viszont csak szórványos nyomokat őrzött meg az egyiptomiak prófétikusan ható művészetéből. Kg}7 ilyen nyomot még ma is láthatunk. Ha a régi Egyiptomban valaki gyakorolni akarta a profetikus hatású művészetet, akkor egy következő időszakot hét részre osztott, és így szólt: az első szakaszban ennek kell megtörténnie, a másodikban annak, a harmadikban amannak, és így tovább. Mert hiszen ez volt a harmadik kultúrkorszak legfőbb jellegzetessége. A negyedik korszakban ebből csak halvány nyomok maradtak. E halvány nyomokat még felismerhetjük, ha a római kultúra eredetével foglalkozunk. Aeneas, Anchises fia, a harmadik korszak egyik városából, Trójából elindulva sokat vándorol, és végül Albalongába érkezik. Ez a név az ősi papkultúra egyik szent helyét jelöli: Albalonga, vagyis a hosszú Alba az a város, ahonnan egy új papkultúrának, Róma kultúrájának kell kiindulnia. A katolikus papok miseruhájának neve is evvel van kapcsolatban. Itt még a régi papok módján kirajzolódott egy hét részre tagolt kultúra képe. Mert a hét római királyság már előzetesen kialakult. A XIX. század történetírói itt ismét csak melléfogtak. Profán materialista szemléletük alapján ugyanis megállapították, hogy ezek a római királyságok soha nem is léteztek, hiszen azt mégsem állapíthatták meg, hogy itt a szibilla-könyvek szerint, a szent hetesség elve szerint prófétikusan előre kialakított kultúrával, illetve annak jeleivel találkozunk.

Ez nem az a hely, ahol ezekkel a királyokkal alaposabban foglalkozhatnánk. Ha mégis megtehetnénk, közelről láthatnánk Romulus, Numa Pompilius, Tullus Hostilius és a többiek példáján, hogy uralkodásuk időszaka milyen pontosan megfelelt a hetesség elvén alapuló kultúrkorszaknak: ez számos területen megmutatkozik.

A harmadik korszakban így kezdte áthatni az emberi szellem a nagy maját. Teljesen áthatni csak a negyedik korszakban tudta. Nézzük a görög-latin kultúrát: itt az ember csodálatos műalkotásokkal teremtette meg önmaga tökéletes képmását a külső anyagi világban, sorsát pedig drámákban bontakoztatta ki, ahogy ezt Aiszkhülosznál látjuk. És nézzük az egyiptomi kultúrát, amely még az istenek akaratát kutatta. Az anyag meghódítása, ahogy ezt a görög korban látjuk, egy fokkal magasabbra emelte az embert, megszerettette vele a materiális létet, de az a pillanat, amikor az ember teljes mértékben a fizikai síkra lépett, a római korban következett be. Aki ezt megérti, az azt is tudja, hogy itt a személyiség princípiuma teljes kibontakozását láthatjuk. Hiszen legelőször Rómában született meg a jog fogalma, legelőször itt láthatjuk az embert úgy, mint polgárt. Csak egy ködös tudományosság vezetheti vissza korábbi időkig a jogtudományt. Mert amit jognak szokás nevezni a régebbi korokra vonatkozólag, az egészen más. Az Ótestamentum tízparancsolata helyesen példázza a régi törvényt. A jog kereteit ebben az időben az töltötte ki, amit Isten megparancsolt. A mi korunk képtelensége, hogy a jogot Hammurabiig, vagy még korábbra szeretné visszavezetni. Legelőször Rómában érvényesült a tulajdonképpeni jog, ott tudatosodott az ember polgár voltának fogalma. A görög polgár még a városállam tagja volt. Az athéni vagy a spártai ember több volt polgárként, mint egyszerű egyén, mert ebben a minőségében tagja volt az államnak. Csak Rómában lett, legelőször csak ott lehetett az egyén igazi polgár. Ez minden tekintetben bizonyítható. A mi fogalmaink szerinti végrendelet nem létezett a rómaiak előtt. A mostanival azonos jelentőségű végrendelet akkor keletkezett, amikor az egyén, a polgár már mérvadónak tekintette magát és a maga akaratát, és úgy vélte, hogy akaratát joggal terjesztheti ki utódaira. Korábban nem a személyes akarat, hanem más impulzusok tartották össze a dolgokat egységes egésszé. Még sok példán igazolhatnánk, hogy az ember tulajdonképpen a negyedik korban lépett egészen a fizikai síkra.

Mi az ötödik korszakban élünk, itt a kultúra nem csupán az emberig, hanem még mélyebbre ereszkedett. Olyan korszakban élünk, amelyben az ember a külső viszonyok, a környezet rabszolgája. Görögországban arra használták a szellemet, hogy átszellemítsék az anyagot, egy Apolló-alak, egy Zeusz-alak, Szophoklész drámái, mind-mind az átszellemített matéria példái. Az ember leszállt a fizikai síkra, de még nem szállt önmaga szintje alá. Még Rómában sem. Az alászállás a mélybe, az emberi szféra alá, csak most történt meg. A mi időnkben a szellem az anyag rabszolgája. Végtelenül sok szellemi erőt használunk arra, hogy a külső valóságnak, a természeti erőnek a mélyére hatoljunk, és a külső valóságot lehetőleg kényelmessé tegyük az ember számára.

Hasonlítsuk össze a régi korokat a miénkkel. Az ember régen látta a csillagírást, de milyen primitív eszközökkel építette kora kultúrájának nagy műveit, a piramisokat, a szfinxeket! És hogyan táplálkozott akkor az ember! És külső eszközeivel mennyi mindent meghódított azóta! Micsoda hatalmas szellemi erő kellett a gőzgép feltalálásához és megépítéséhez, a vasúthoz, a távíróhoz, a telefonhoz! A szellemi életben iszonyúan nagy erőket fordítunk a tisztán anyagi kultúra eszközeinek feltalálására és gyártására. És aztán mire használjuk ezeket az eszközöket? Lényeges különbséget jelent-e a spirituális életben, ha egy ősi kultúrában két kődarab közt morzsolják szét a gabonát, amihez nyilvánvalóan nagyon csekély szellemi erő szükséges, vagy ha képesek vagyunk táviratilag gabonát rendelni Amerikából, és a lisztet bámulatosan jól kigondolt malmokban készítjük el? Ezt az egész apparátust a gyomrunk kedvéért helyeztük üzembe. Lássuk világosan, milyen hatalmas tömegű szellemi életerőt irányítunk a pusztán anyagi kultúrába. A spirituális kultúrát alig-alig segítik a külső kultúra eszközei. Nagyon ritkán szoktunk például antropozófiai ügyekben táviratozni. Ha statisztikai módszerekkel összehasonlítanánk, mennyit áldozunk az anyagi kultúrára, és mennyit a spirituális élet dolgaira, akkor csak még nyilvánvalóbb lenne, hogy a szellem az emberi szféránál mélyebbre ereszkedett, és az anyagias élet rabszolgája lett.

Így hát azt kell látnunk, hogy a kultúra útja - döntő mértékben - lefelé vezet a mi időnkig, az ötödik korszakig. És az alászállás tovább folytatódhatna. Hogy az ember ne merüljön teljesen alá a matériában, új impulzust kellett kapnia. A Föld lénye ilyen mélyre eddig még sohasem süllyedt az anyagba. Egy erősebb impulzusra volt szükség, a legerősebb földi impulzusra. Krisztus Jézus megjelenése új spirituális életet indított el. Hogy az alászállás idején a szellemi életben már megvannak a felfelé mozgató erők, azt a Krisztus Jézustól kapott hatalmas impulzusnak köszönhetjük. Az anyagba való aláereszkedéskor mindig jelen voltak a spirituális hatóerők. Előbb lassan, később gyorsabban fejlődik majd a keresztény élet, amely ma még csak a kezdeteinél tart, de a jövőben hatalmas dicsőséggel fog felemelkedni, mert az emberiség csak a jövőben érti meg az evangéliumokat. És ha az evangéliumokat majd teljesen megérti, látni fogja, milyen hatalmas mennyiségű spirituális élet van elrejtve bennük. Minél inkább megjelenik az evangélium a maga igazi alakjában, annál inkább lehetséges lesz az emberiség számára, hogy minden materiális kultúra ellenére spirituális életet fejlesszen, és újra felemelkedjen a szellemi világokba.

Ami pedig az Atlantisz utáni kultúra egyes korszakaiban kialakult, azt az Apokalipszis írója úgy szemléli, mint egyes kis közösségek jellemzőit. Ezek a Földön elszórtan található kis közösségek így lesznek a kultúrkorszakok reprezentánsaivá. Amikor János az efezusi közösségről vagy gyülekezetről ír, így vélekedik: Igaz, hogy Efezusban olyan gyülekezet él, amely bizonyos vonatkozásban felvette a kereszténységet, de minden csak lassanként fejlődhet ki, ezért minden korábbi kultúrából még léteznie kell több-kevesebb maradványnak. Efezusban beavatási iskolánk van, ott olyan színt öltött a tanitás, hogy benne mindenféleképpen felismerhető az ó-indiai  kultúra hatása. János tehát az Atlantisz utáni első korszakra mutat rá, ezt a korszakot szemlélteti az efezusi gyülekezettel. És amit mondania kell, azt az efezusi gyülekezethez írt levelében mutatja ki. Ezt körülbelül így fogalmazhatjuk meg: a távoli indiai kultúrkorszak jellege természetesen fennmaradt, és folytatódott a különféle kultúráramlatokban. Az efezusi gyülekezet még őriz valamit ebből a jellegből. Ez a közösség úgy vette fel a kereszténységet, ahogy azt az ó-indiai kultúra típusjegyei határozták meg.

A levelek mindegyike az Atlantisz utáni hét kultúra egy-egy reprezentánsához szól. Mindegyik levélben elhangzik: ti ilyenek és ilyenek vagytok! Lényeteknek ez vagy az a sajátossága megfelelő, ha a kereszténység felől értelmezzük, a többi sajátosságotokon változtatnotok kell. Az Apokalipszis írója mindegyik kultúrkorszakról megmondja, hogy minek kell fennmaradna belőle, és mi az, ami már korszerűtlen, tehát meg kell változnia.

Tegyük fel a kérdést: vajon a hét levél valóban tartalmaz utalást a hét kultúrkorszak jellemvonásaira? Kíséreljük meg értelmezni a leveleket: tartalmuk vajon megfelel-e annak, amit az imént mondtunk? Az Apokalipszis írója így gondolkodik: Efezusban él egy közösség, egy gyülekezet, amely felvette ugyan a kereszténységet, de ennek a kereszténységnek olyan a színezete, mint amilyen az első kultúrkorszaké volt: idegen számára a külső élet, de nincs benne szeretet aziránt, ami az Atlantisz utáni ember tulajdonképpeni feladata. Tetszik neki - mondja a levelek írója -, hogy felhagyott a nyers érzékiség imádatával, és a szellemi élet felé fordult. Hogy ezzel mit akart mondani az Apokalipszis írója, arra rávilágít az a körülmény, hogy Efezus volt a szűz Diana misztériumi szolgálatának a helye, ott tehát különleges hagyománya volt a matériától való elfordulásnak, az érzéki lét elhanyagolásának és a szellem ápolásának. „De az a panaszom ellened, hogy nincs meg már benned az első szeretet”, tehát az Atlantisz utáni első kultúrából még hiányzó szeretet, ami abban nyilvánul meg, hogy szántóföldnek kell tekinteni az egész Földet, és el kell ültetni benne az isteni magvakat.

Hogyan beszél önmagáról az, aki tollba mondja a levelet? Krisztus Jézus előfutárának vallja magát, egyúttal az első korszak vezetőjének. Krisztus Jézus mintegy az első korszak vezetőjén vagy mesterén keresztül szólal meg. Ebben a korszakban a beavatottak be tudtak tekinteni a földöntúli világba. Úgy szól magáról, hogy' a jobb kezében tartja a hét csillagot, és hét arany gyertyatartó között jár. A hét csillag nem más, mint a hét magasrendű szellemi lénynek, a nagy' kultúrkorszakok vezetőinek jelképe. A hét gyertyatartóról pedig főleg azt kell tudnunk, hogy' szellemi lényeket jelképeznek, akik az érzéki világban soha nem láthatók. A jóga-beavatás is egyértelműen így mutat fel rájuk, továbbá azt is hangsúlyozza, hogy az ember nem szolgálhatja tevékenységével a fejlődést, ha gyűlöli a külső cselekvést, ha nincs benne szeretet a külső cselekvés iránt. Az efezusi gyülekezet nem ápolta a külső tevékenység szeretetét. De János Apokalipszise helyesen hangsúlyozza: viszont megvan benned, hogy gyűlölöd a nikolaiták cselekedeteit. A „nikolaiták” megjelölés azokra az emberekre vonatkozik, akik az életükkel csak az érzéki matéria alakítására törekedtek. Abban az időben, amelyre ez a levél utal, létezett a nikolaiták szektája, és ez a szekta mindazt, ami az ember számára értékes lehet, a külső érzéki, húsvér életben kereste. Ezt ne tedd - mondja az, aki az első levelet inspirálja. De hozzáteszi: az első szeretetet azonban éleszd fel magadban, mert azáltal, hogy' szereted a külvilágot, élettel töltőd meg azt, és felemeled a szellemi élethez. Akinek van füle a hallásra, hallja: annak fogok én enni adni, de nem valami múlandó fáról, hanem az élet fájáról - annak, aki képes arra, hogy megtöltse szellemmel azt, ami az érzéki valóságban van, és elvezesse a szellemi élet orltárához.

A második kultúrkorszak reprezentánsa Szmirna város közössége vagy gyülekezete. Az emberiség vezetője most a második előfutárnak, az ősi perzsa kultúra inspirátorának és mesterének hangján szólal meg. Az ősi perzsa kultúra így vélekedett: kezdetben volt a fénynek az istene, de ellensége támadt a külső anyagban, a sötét Ahrimán személyében. Kezdetben a Fényszellemben léteztem, az elsőben, aki létezett. Aztán betagozódtam a matéria világába, de ehhez hozzáférkőzött a visszamaradott ellenséges hatalom, Ahrimán. És most a Fényszellem meg én, közösen fogjuk megművelni az anyagot, közösen töltjük meg szellemmel. Akkor a gonosz istenség legyőzése után újra megjelenik a jóságos Fényistenség. „Én vagyok az első és az utolsó, halott voltam a materiális életben, és életre keltem a szellemi feltámadásban”. Ezt olvassuk a második levélben. Korábban pedig ezt találjuk: „Én vagyok az Alfa és az Omega…aki van, aki volt és az eljövendő, a Mindenható”. Messzire vezetne, ha minden egyes mondatot így elemeznénk, de egyet még okvetlenül idéznünk kell, mégpedig azt a mondatot, amelyik pontosan jellemzi, hogy tevékenykedjék a világban a szmirnai közösség tagja, ha a gyülekezet a keresztény elvek szerint akar élni. Arról van szó, hogy a halálnak életet kell adnunk, a holtat meg kell töltenünk szellemmel. Így az ember nem pusztulhat el a halálban. Ha másként cselekednénk, akkor a halál olyan esemény lenne az ember számára, amely ugyan szellemi élethez vezeti őt, de ebben az életben nem találná meg földi élete gyümölcsét. Nézzünk egy olyan embert, aki az életét nem úgy használta fel, hogy az igazi gyümölcsöt hozott volna. Mert nem viheti magával élete gyümölcsét a szellemi életbe, de csak az táplálhatná a szellemi életben, amit magával visz. Aki tehát gyümölcs nélkül érkezik, elszenvedi a „második halált”. A földi lét megművelése - csak ez mentheti meg a második haláltól. „Akinek van füle hallja, mit mond a Szellem a gyülekezetnek! Aki győz, annak nem árt a második halál”.

Haladjunk tovább, beszéljünk a pergamoni gyülekezetről. Ez a közösség a reprezentánsa annak a korszaknak, amelyben az emberiség egyre otthonosabb lett a fizikai síkon. Amit ekkor az emberi szellem kikutathatott, azt a csillagírásból olvasta le. Ez a harmadik kultúrkorszak lényege. Az ember azáltal tevékenykedik, azáltal hat, ami benső világában van. Csak azért kutathatja a csillagok pályáját, azért találhatja fel a geometriát, mert lelke van. Akkoriban úgy mondták, hogy az ember a szó által kutat, és ezt János Apokalipszise a „szájban lévő kard” képével fejezi ki. Aki a harmadik levelet íratja, a kétélű éles kard jelképével utal arra, hogy a korszak hatalmassága az éles szó volt. Régen a papok a szó által, a hermész-szó segítségével vizsgálták a csillagokat és a természeti erőket. A harmadik kultúrát kiváltképpen az ember belső asztrális-lelki erői építették fel a fizikai síkon. Aki ezeket az erőket a régi formák szerint alkalmazza, az csakugyan kétélű kardhoz jut. A bölcsesség ekkor éles pengén táncol: a fehér és a fekete mágia között. Az egyik az üdvösséghez vezet, a másik a romlásba torkollik. Ezért mondja a levél íratója: tudja, hogy ahol a korszakok reprezentánsai lakoznak, ott áll a sátán széke is. Ez jelképezi mindazt, ami az embert eltérítheti a fejlődés igazi nagy céljaitól. És a „Bálám tanítása” nem más, mint a fekete varázslók tudománya, a néppusztítók tudománya. Mert a néppusztítók, a néprombolók a fekete mágusok, hiszen csak a maguk személyisége érdekében működnek, ezért szétrombolnak minden közösséget, és felfalják mindazt, ami a népben él. A harmadik kultúrának viszont jótéteménye, hogy az ember itt kezdhette meg asztráltestének megtisztítását, és a megvilágosodás előkészítését. Ezt nevezték „elrejtett mannának”. Ami csupán a világhoz tartozott, átváltozhatott az istenek eledelévé, ami csak az egoista emberé volt, átalakulhatott istenivé, ezt nevezték így: „az elrejtett manna”. A jelkép arra utal, hogy az ember megtisztíthatja lelkét, és a manasz tiszta hordozójává válhat.

Ehhez mindenesetre szükség van arra is, hogy az ember áthaladjon a negyedik kultúrkorszakon. Itt jelenik meg a Megváltó, maga Krisztus Jézus. Most érkeztünk a tiatírai gyülekezethez. A levél íratója így szól magáról: „...ezt mondja az Isten Fia, akinek olyan a szeme, mint a tűz lángja, és a lába hasonló az aranyérchez”. Most tehát úgy nyilatkozik meg, mint Isten Fia, ő a vezetője a negyedik kultúrkorszaknak. Az ember itt egészen aláereszkedik a fizikai síkra, és a kultúra külső eszközeivel képmásokat alkot önmagáról. Elérkezett az a kor, amelyben az istenség maga is emberré, hússá, személyiséggé válik, az a kor, amelyben az ember egészen a személyiség szintjéig fog alászállni. A görög szobrászműhelyekben még az individualizált istenség jelenik meg, mint személyiség, de a római polgárral már a hús-vér személyiség léphet a színre. A korszaknak ugyanakkor impulzust kellett kapnia, oly módon, hogy Isten emberalakot öltött. Az alászállt embert nem menthette meg más, mint az emberré vált Isten. Az „Én vagyok”, illetve az asztráltestben lakozó „én” volt az, amire a krisztus-jézusi hatóerő irányult. A mindeddig csíraállapotú „én” vagy „én-vagyok” számára elérkezett a pillanat, hogy megjelenjen a világtörténelem színterén. Ezért Isten Fia, mint a jövendő vezére bízvást mondhatja: „És megtudja minden egyház, hogy az „én-vagyok”, aki megvizsgálja a veséket és a szíveket”. Az „én-vagyok”, az emberi lény negyedik tagja az, ami itt külön hangsúlyt kap. „Aki győz, és megtartja mindvégig az én cselekedeteimet... annak adom a hajnalcsillagot”.

Mit jelent itt a hajnalcsillag? Tudjuk, hogy a Föld áthalad a Szaturnuszon, a Napon, a Holdon, a Földön, a Jupiteren, a Vénuszon és a Vulkánon. Ezt így szoktuk mondani, és ez így is van rendjén. De már rámutattam, hogy a földfejlődés Mars-időszakra és Merkúr-időszakra tagolódik, mert a Föld titokzatos módon összefügg a másik kettővel, mégpedig a Föld-állapot első felében a Marssal, a második felében pedig a Merkúrral. Ezért a negyedik állapotot a „Föld” helyett a „Mars” és a „Merkúr” is jelölheti. A Föld tehát áthalad a Szaturnuszon, a Napon, a Holdon, a Marson, a Merkúron, a Jupiteren és a Vénuszon. A földfejlődés második felének az uralkodó csillagzata, vezérlőereje a Merkúr. A Merkúr jelképezi az irányhatározó erőt, amely fölfelé mutat: az embernek erre kell elindulnia.

Ezzel odáig jutottunk, hogy el kell mondanunk egy titkot, amit tulajdonképpen csak ebben a körben szabad megtennünk. Az okkultizmus úgy védekezik azokkal szemben, akik csak visszaélnének a szellemtudománnyal, illetve úgy védekezett azokkal szemben, akik régen visszaéltek vele, hogy a dolgokat, a tényeket mintegy álarccal fedte be. Nem fejezte ki magát egyenesen, közvetlen módon, hanem olyan nyelvet használt, amely elleplezte a közlés világos tartalmát. A középkori ezoterika sem nyúlhatott máshoz, csak durva eszközökhöz. A Merkúrt Vénusznak nevezte és a Vénuszt Merkúrnak. Az igazat megvallva, ha az ezoterika nyelvén szeretnénk beszélni, egy nyelven az Apokalipszis írójával, akkor a Merkúrt kellene hajnalcsillagnak neveznünk. „Éned számára irányt mutattam fölfelé, a hajnalcsillag, a Merkúr felé”. A tényanyaghoz valóban hűséges középkori könyvek egy bizonyos része bolygórendszerünk külső tagjait így sorolja fel: Szaturnusz, Jupiter, Mars, Föld, de aztán nem Vénusz és Merkúr következik, ahogy jelenleg szokásos, hanem megfordítva: Merkúr és Vénusz. Tehát az előzőeket így kell értenünk: „...amint én is megkaptam Atyámtól, neki adom a hajnalcsillagot”.

Ezzel a jelenlegi korhoz értünk, amelyben mi élünk, és most meg kell kérdeznünk: érvényesek-e János Jelenései a mi időnkre vonatkozóan is? Ha érvényesek, akkor most csak hozzánk szólhat az, aki az imént a négy előző korszakhoz szólt, szavait meg kell értenünk, és el kell jutnunk a felismeréshez, hogy tulajdonképpen mi a feladatunk a spirituális életben. Ha létezik spirituális szellemi áramlat, és az képes megérteni a világ titkait, akkor ennek az áramlatnak, amennyiben összecseng János Apokalipszisével, teljesítenie kell azt, amit a Megszólaló, a nagy Sugalmazó korunktól követel. Mit követel, és kicsoda ő? Felismerjük? Kíséreljük meg.

„A szárdeszi gyülekezet angyalának írd meg - éreznünk kell, hogy itt hozzánk szól - ezt mondja az, akinél az Isten hét szelleme és a hét csillag van”. Mit jelent itt a hét szellem és a hét csillag? Az Apokalipszis írója szerint az ember, ahogy most megjelenik, külső kifejeződése a hét emberi princípiumnak, ezekről már beszéltünk. A fizikai test princípiuma, amelynek külső kifejeződése a fizikai test, az élettest princípiuma, amelynek kifejeződése az étertest, az asztráltest princípiuma, amely átalakítva manasz lesz, aztán a buddhi, az átalakított asztráltest és az atma, vagyis az átalakított fizikai test. Közöttük középen helyezkedik el az én princípiuma. Ez az a hét szellemi alkotórész, amely az ember isteni lényét alkotja. Az okkultizmus technikai kifejezésével élve a hét princípiumot az emberben élő isten hét szellemének nevezzük. Ami pedig a hét csillagot illeti, a hét csillag érteti meg velünk, hogy mi az ember ma, és mi lesz a jövőben. Soroljuk fel a Föld-megtestesülés hét csillagát: Szaturnusz, Nap, Hold, Föld, Jupiter Vénusz és Vulkán. Ez a hét csillag teszi érthetővé számunkra az ember fejlődését. A Szaturnusz adta a fizikai test kezdeményét, a Nap az étertestet, a Hold az asztráltestet, a Föld pedig az ént. A három következő megtestesülés, a Jupiter, a Vénusz, és a Vulkán az ember szellemi lényét fogja megalkotni. Ha megértjük a Szellem kiáltását, aki a hét csillagot és az Isten hét szellemét, a héttagú természetet tartja a jobbjában, akkor az Apokalipszis írójának a felfogásához híven antropozófiát művelünk. Mert az antropozófia művelésén ezt értjük: tudni azt, hogy itt, az ember Atlantisz utáni ötödik fejlődési korszakáról olvasunk, tudni azt, hogy korunkban, amikor a legmélyebbre süllyedtünk a matériába, újra fölfelé, a spirituális élet felé kell irányítanunk lépteinket. Így követjük azt a nagy egyéniséget, aki vezetőnkül adta Isten hét szellemét és a hét csillagot, nehogy letérjünk a jó útról.

És ha ezt az utat követjük, akkor a hatodik korszakba bölcsességgel és szeretettel teljes spirituális életet viszünk. Mert amit itt létrehozunk, mint antropozófiai bölcsességet, az ott szeretet-impulzus lesz. Már a neve is kifejezi, melyik közösség a hatodik korszak reprezentánsa: a felebaráti szeretet gyülekezete, Filadelfia. Nem tetszőlegesen választott név ez, ahogy a többi sem. A hatodik korszakban, amelyet a philadelfiai gyülekezet jelképez, az ember a helyes mértékig fejleszti énjét: önállóvá válik, és szabadon nyilvánítja ki szeretetét minden lény iránt. Ezt kell előkészítenünk: a hatodik korszak spirituális életét. Ott az individuális ént egy magasabb szinten fogjuk meglelni önmagunkban, és semmilyen külső erő nem avatkozhat a dolgainkba anélkül, hogy ezt akarnánk. Vagyis bezárkózhatunk, és akaratunk ellen senki sem férhet hozzánk, és ha feltárulkozunk, semmilyen külső hatalom nem késztethet bezárkózásra. Itt a Dávid kulcsa nyit és zár. Aki a hatodik levelet sugallja, azért beszél itt Dávid kulcsáról. „A filadelfiai gyülekezetnek írd meg: ezt mondja a Szent, az Igaz, akinél a Dávid kulcsa van. Amit kinyit, azt senki sem zárja be, és amit bezár, senki sem nyitja ki.” - „Íme nyitott ajtót adtam eléd, amelyet senki sem zárhat be”. Ez pedig az én, amely magára lelt önmagában.

A hetedik korszak azután a Nagy Vezér mellé szólítja mindazokat, akik már rátaláltak a spirituális életre. Ők már annyira a spirituális élet hívei, hogy megkülönböztethetők az elmaradottaktól, azoktól, akik sem nem melegek, sem nem hidegek, hanem langyosak. A spiritualitást megtaláló emberek csoportja meg fogja érteni őt, aki ezt mondhatja magáról, így nevezheti önmagát: én vagyok az, akiben a Végső Lény lakozik, aki mindent vezérel. Ennek a Végső Lénynek a neve másképpen „Ámen”. Ezért „a laodiceai gyülekezet angyalának írd meg: ezt mondja az Ámen” - vagyis az a lény, akinek a lényege a Befejezés.

Látjuk, hogy János Apokalipszise szembeállít bennünket egy beavatási tartalommal. És ennek a beavatásnak már az első fokán ráébredünk - amikor az Atlantiszt követő hét korszak belső fejlődését szemléljük és még csak a fizikai sík szellemét látjuk hogy amiről itt hallunk, az az akarat beavatása. És ez az írás a mi korunkban is eleven tűzzel hat az akaratunkra, ha felismerjük, hogy hallgatnunk kell tanítóinkra, a nagy inspirátorokra, ha megértjük, mit jelent a hét csillag és az Isten hét szelleme, és ha megértjük, hogy a spirituális megismerést bele kell építenünk a jövőnkbe.