"Minden kétség, minden kérdés egy kifinomult lidércnyomás. Fojtogatás kifinomult formában. A Szfinx a kétség felhozója, a kérdésekkel kínzó - luciferi alak."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



János Apokalipszise (6)

4. A hét pecsét és azok magyarázata

Nürnberg, 1908. június 21.

Tegnap figyelemmel kísértük, milyen képet fest János Apokalipszise az emberi fejlődésnek arról a szakaszáról, amely Földünk egy nagy megrázkódtatásával kezdődik - ezt sok nép özönvíznek nevezi, a geológusok pedig jégkorszaknak -, és egy olyan időszakkal fejeződik be, amelyet úgy hívunk: a mindenki harca mindenki ellen. Az e hét korszak által határolt időszakra mutat rá prófétikusan az apokaliptikus könyv, elénk idézi az elmúlt korok lényeit, és elmondja mindazt, ami akaratunkat, erőinket megacélozhatja a jövő számára. És láttuk, hogy mi magunk, akik a spirituális mozgalomban élünk, úgy értelmezhetjük az úgynevezett ötödik levelet, mint felszólítást, hogy cselekedjünk és tevékenykedjünk. Láttuk, a levél arra int, hogy követnünk kell a Lényt az Isten hét szellemével és a hét csillaggal. Láttuk, hogy e spirituális mozgalom, e szellemi mozgalom készíti elő a következő korszakot, amelyet a Filadelfia gyülekezete jelképez, mert a hatodik korszakban mindenütt a Földön a felebaráti szeretet fog uralkodni mindazok szívében, akik megértették a felszólítást - és itt arról a felebaráti szeretetről van szó, amiről a János-evangélium ír. A hatodikat még egy korszak fogja követni, a hetedik, amelyet az jellemez majd, hogy az egyik oldalon felsorakozik mindaz, ami rossz az ezt a korszakot jelképező gyülekezetben, mindaz, ami sem nem hideg, sem nem meleg, hanem langyos, mindaz, ami nem telt meg a spirituális élet számára meleggel, és ezért el kell tűnnie. És a másik oldalon állnak azok, akik megértették a felszólítást, és akik kíséretül szegődhetnek a Végső Lény mellé, aki így szólt: én vagyok az Ámen, vagyis én vagyok az, aki megtestesíti minden emberi lény célját, én vagyok, aki a Krisztus-ősokot hordozza magában.

Most pedig mindazt, ami a levelek további magyarázatát, az egyes városnevek jelentésének megvilágítását illeti, félretesszük egy későbbi alkalomra. Ma folytatni szeretnénk szemlélődésünket: mit tapasztal az ember, ha a beavatás következő fokára lép. Legutóbb hét alkorszakkal foglalkoztunk, és mint mondtuk, ez a hét alkorszak egy olyan korszakot alkot, amilyenből egy nagy időszakon belül összesen megint csak hét van. A hét korszakból álló nagyobb cikluson belül a mienket az atlantiszi kor előzte meg, ott alakultak ki azok a fajok, amelyeknek maradványaival még ma is találkozunk. A mostani ciklusunkat, illetve annak hetedik alciklusát egy másik, ugyancsak héttagú korszak fogja követni, ezt a korszakot közvetve már a mostani is előkészíti. Ezért elmondhatjuk: habár lassan és fokozatosan, de kultúránk átterjed a felebaráti szeretet kultúrájába, ott az emberek egy viszonylag kis csoportja megérti majd a spirituális életet, és előkészíti a felebaráti szeretet szellemét és és az arról való meggyőződést. Ez a kultúra is kiválaszt aztán egy kis részt az emberiségből, amely végigéli ciklusunk végén a mindenkinek mindenki elleni háborúját. Az általános rombolásból mindenütt kiemelkednek majd egyesek, kiemelkednek az egymás ellen harcolók tömegéből azok, akik megértették a spirituális életet, és akikkel meg lehet alapozni egy új, másfajta korszakot, a hatodikat.

A negyedik időszak is ilyen átmenettel folytatta életét a mi korszakunkban. Aki tisztlátó tekintettel visszanéz az időben, az először az általunk már végigjárt alkorszakokon, a görög-római, az egyiptomi-babilóniai, az óperzsa és az ó-indiai kultúrkorszakokon keresztül a nagy áradás időszakához érkezik, azután pedig rögtön az atlantiszi korszakhoz. Most szükségtelen, hogy evvel részletesen foglalkozzunk, de lényeges, hogy világosan lássuk, hogyan folytatódott az atlantiszi kultúra. Ott is az történt, hogy az atlantiszi népesség nagy része nem érett meg a továbbfejlődésre, nem volt képes átköltözni a mi korszakunkba. A kisebbik rész, amely a mai Írországhoz közeli területen élt, és a legmagasabbra virágoztatta az atlantiszi föld kultúráját, keletre vándorok. Tudnunk kell, hogy ez csak a fővonulat volt. Mindig is vándoroltak népek nyugatról keletre, az Észak- és Közép-Európában később élt népek mindegyike egy ilyen nyugat-kelet irányú vonulatból származott. Csakhogy a népességnek azt a részét, amely a legjobban felvirágoztatta kultúráját, és maga is a legfejlettebbé vált, az emberiségnek egy nagy vezéralakja vezette. Ez a rész, mint kiválasztott emberek kicsiny néptörzse Közép-Ázsiába költözött, onnan indult ki aztán minden kultúraáramlat, hogy a különféle területeken elterjedjen: Óindiában, Perzsiában, Egyiptomban, Görögországban, és így tovább.

Könnyű megkérdezni: vajon nem kegyetlen gondolat-e, hogy nagy néptömegek éretlenek maradnak, nem szerezhetnek képességet a továbbfejlődésre, a kibontakozásra, ugyanakkor egy kis csoporté lesz a képesség, hogy elhintse a következő kultúra magvait? A gondolat azonban kevésbé nyomasztó, ha megkülönböztetjük a fajfejlődést a lélek fejlődésétől. Mert egy lélek sincs arra kárhoztatva, hogy egyetlen fajon belül maradjon örökké. A faj visszamaradhat, egy népközösség visszamaradhat, a lelkek viszont túlléphetnek a faj határain. Ha a dolgot egészen pontosan akarjuk elképzelni, a következőket kell végiggondolnunk. Minden lélek, aki ma egy civilizált országban született testben lakik, valamikor atlantiszi testben élt. Ott egyesek megfelelően fejlődtek, ezért nem maradtak meg atlantiszi testeknél, hiszen fejlettebbé váltak, képesek lettek arra, hogy egy-egy ugyancsak fejlettebb testben lakjanak. Csak, akik mint lelkek visszamaradtak, azoknak kellett egy-egy olyan testbe költözniük, amely, mint test, alacsonyabb fokon maradt. Ha a lelkek többsége korábban előbbre lépett volna, akkor egy visszamaradott faj lélekszáma nagyon kicsi lett volna, vagy a fajhoz tartozó testekben újonnan érkezett, alacsonyan fejlődött lelkek élnének. Mert mindig vannak lelkek, akik képesek visszamaradott testekben lakni. Semmi sem köti a lelket egy elmaradott testhez, ha nem ő köti önmagát.

Egy ránk maradt mítosz csodálatosan ábrázolja, hogyan viszonylik egymáshoz a lélek és a faj fejlődése. Gondoljuk meg, hogy faj fajt, kultúrközösség kultúrközösséget követ. A földi küldetését híven teljesítő lélek megtestesül egy fajban, munkálkodik a fajon belül, elsajátítja a faj képességeit, ezért a következő alkalommal egy magasabb rendű fajban fog megtestesülni. Csak azok a lelkek maradnak vissza tulajdon súlyuk, tehetetlenségük miatt a fajban, akik ott alámerültek a fizikai anyagiságban, és nem törekedtek a felemelkedésre. Ezért másodszor is ugyanabban a fajban fognak megjelenni, és harmadszor talán egy azonos szintű fajban. Az ilyen lelkek feltartóztatják a testi fajt. Mindezt egy monda szépen megőrizte számunkra.

Tudjuk, hogy az ember úgy járja végig földi küldetésének pályáját, hogy a nagy vezetőket követi, akik neki célt mutatnak. Ha elhagyja vagy eltaszítja őket, akkor meg kell maradnia annál a fajnál, amelyikhez éppen tartozik, tehát nem lehetséges, hogy azon felülemelkedjék. Képzeljünk el egy személyt, aki olyan szerencsés, hogy találkozhat az emberiség egyik nagy vezetőjével. Gondoljunk például egy személyre, aki szemtől szemben állt Krisztus Jézussal, aki látta, ahogy jeleket tett, hogy az emberiséget előbbre vigye, de aki nem akar tudni az előrehaladásról, és ezért eltaszítja magától a nagy vezetőt. Ez a személyiség, ez a lélek arra kényszerül, hogy a fajában maradjon. És ha ezt a gondolatot szélsőségesen alakítjuk ki, akkor a lelket mindig ugyanabban a fajban látjuk megjelenni. A monda is erről szól: Ahasvérusnak újra meg újra ugyanabban a fajban kell megtestesülnie, mert eltaszította Krisztus Jézust.

A mondák érctábláiról az emberiségfejlődés nagy igazságait olvashatjuk le. A lélek fejlődését és a fajfejlődést el kell választanunk egymástól. Egyetlen lelket sem ért igazságtalanság, ha a régi testben kellett maradnia, és egyetlen lelket sem ér majd igazságtalanság, ha a mi korunkból visszamaradt testet ölt magára. Azok a lelkek, akik meghallják a hívó hangot, akik magasabbra törekednek, azok végigélik a mindenki háborúját mindenki ellen, és új testben jelennek meg, másfélében, mint amilyenek a mai testek. Rövidlátó az, aki például az ember atlantiszi testét a maival azonosnak véli. Évezredek alatt az ember külső fiziognómiája is megváltozik, a mindenkinek mindenki elleni háborúja után megjelenő ember felépítése egészen más lesz, mint a mostani. Ma az ember olyan alakban él, hogy bizonyos mértékig képes elleplezni azt, ami benne jó, és ami gonosz. Az ember fiziognómiája sok mindent elárul ugyan, és aki ért hozzá, kiolvashat ezt-azt az arcvonásokból. Ma azonban mégis lehetséges, hogy ártatlanul mosolyogjon a gazfickó, és mint becsületes embert tiszteljék. De ennek a fordítottja sem zárható ki: rejtve maradnak a lélek nemes hajlamai. Belátható, hogy a lélekben jelenvaló okosságot vagy ostobaságot, szépséget vagy ocsmányságot egyaránt elfedhetik a külső sajátosságok, ennek vagy annak az emberfajtának a külső jegyei. A miénket követő korszakban, a mindenkinek mindenki elleni háborúja után ez már nem lehetséges. A homlokára lesz írva az embernek, hogy jó, vagy gonosz, lelkének legmélyét világosan fogják tükrözni az arcvonásai. Az emberi test képmása lesz annak, ami a lélekben él. Az arcán viseli az ember az egész történelmét: hogyan és mivé fejlődött, vajon jó vagy gonosz hajlamokat nevelt önmagában.

Amikor véget ér a mindenki háborúja mindenki ellen, kétféle ember lesz a Földön. Egyrészt azok, akik meghallották a hívó szót, és spirituális életre törekedtek, vagyis a lelki-szellemi élet megnemesítésére, spiritualizálására: ők az arcukon hordozzák a lelki-szellemi élet jegyeit, és hovatartozásukat tartásukkal, taglejtéseikkel is kifejezik. Azok viszont, akik elfordultak a spirituális élettől, amelyet számunkra a laodiceai gyülekezet jelképez, akik nem voltak sem hidegek, sem melegek, csak langyosak, azok életükkel úgy léptek át az új korszakba, hogy közben hátráltatták az emberiség fejlődését, és megőrizték magukban a fejlődésellenes erőket. Ők a gonosz, a szellemmel szemben ellenséges szenvedélyek, hajlamok és ösztönök jeleit gonosz tekintetű, csúf és ostoba arcon viselik majd. Bármit tesznek és cselekszenek, testtartásuk és taglejtéseik által pontosan kifejezik a lelkükben élő csúfságot. Eddig az emberiséget főként fajok vagy kultúrközösségek szerint tagolhattuk, itt már csak két nagy áramlatot különböztetünk meg: a jót és a rosszat. És az embereken látható lesz, többé le sem tagadhatják, hogy közülük ki-ki meddig jutott el a lelki fejlődésben.

Ha visszatekintünk arra, hogy az emberiség hogyan fejlődött eddig a Földön, akkor úgy fogjuk találni, hogy a jövőbeli fejlődés, amiről most beszéltünk, egybehangzik a múlttal. Tekintsünk vissza Földünk fejlődésének kezdeteire, miután a Szaturnusz, a Nap, a Hold és egy további hosszú időszak elmúlt. A világ sötétségéből kiemelkedett egy új Föld. A fejlődés kezdeti szakaszában az emberen kívül nem létezett más teremtmény a Földön. Az ember az elsőszülött. Kezdetben teljesen szellemi lény volt, mert a testi létnek a megsűrűsödés a feltétele. Képzeljünk el egy víztömeget, amely szabadon lebeg. Valamilyen folyamat következtében a vízben itt-ott kristályosodás indul meg. Tételezzük fel, hogy először a víznek csak kis része kristályosodik jéggé, de a folyamat újra meg újra megismétlődik. Folytassuk tovább a gondolatsort: a lebegő víztömegből kis jégdarabok formájában kihullik annak egy része, ami kikristályosodott, tehát egy rész kiválik a nagy tömegből. A jégdarabkák viszont csak addig növekedhetnek, amíg a víztömegen belül vannak, ha kihullnak, megmaradnak azon a szinten, amelyet éppen elértek. A víztömeg egy része tehát jégdarabkák alakjában eltávozik, a visszamaradt képződményekre viszont nagyobb mennyiségű víz fagy rá, azután ezek a viszonylag nagyobb jégdarabkák is kihullnak, és ez a folyamat mindaddig ismétlődik, amíg a víztömeg nagy része meg nem szilárdult, jéggé nem kristályosodott. A legutoljára távozottakban van a legtöbb a víztömeg anyaszubsztanciájából, a legnagyobbra növekedtek, mert a legtovább tudták halogatni az elszakadást az anyaszubsztanciától.

Ilyen a fejlődés. Az alsóbbrendű állati lények képtelenek voltak várakozni, túlságosan hamar elhagyták a szellemi anyaszubsztanciát, és ezért megrekedtek egy korábbi fejlődési fokon. A korán alászállt alsóbbrendű lények alkotják a fejlődés megmerevedett szintjeit. Az ember a végsőkig várt, utolsóként hagyta el az isteni-szellemi anyaszubsztanciát, és ereszkedett alá a hús-vér test közegébe. Az állatok hamarabb érkeztek, ezért fejlődésük megakadt. Később majd látni fogjuk, mi volt ennek az oka, most csak maga a jelenség érdekel bennünket: az állatok megrekedtek a fejlődés korai fokozatain. Mi az állat? Olyan létforma, amely felemelkedett volna a mai emberiség szintjére, ha őseredetével, a szellemmel tovább őrizte volna a kapcsolatát. De az állati lét megakadt, elhagyta szellemi eredetét, lehasadt a közös törzsről, hanyatlásnak indult. Az állat egyik ága az emberiség nagy fájának. Egy régebbi korban az emberben élt az állat, csak később szakadt ki belőle. A különféle állati formák nem egyebek, mint túlságosan korán megsűrűsödött emberi szenvedélyek. Amit az ember ma szellemi formában hordoz asztráltestében, azt fizikai alakban jeleníti meg egy-egy állatfaj. Földi létezésében az ember a legkésőbbi időpontig meg tudta őrizni asztráltestében a szellemi formákat. Ezért fejlődhetett a legmagasabbra.

Ma is van az emberben valami, ami olyan, mint egy lefelé induló ág. Ahogy a többi állatformának kellett, ennek is ki kell válnia az általános fejlődésből. Az embernek egyformán van képessége jóra és rosszra, okosságra és ostobaságra, szépre és csúfra, tehát elindulhat felfelé is, lefelé is. Ahogy az állatformák kifejlődtek, úgy fog kiszakadni a gonoszok csúf kinézetű faja az előrehaladó emberiségből, amely egy spirituális léthez közeledik és eléri a végső célokat. A jövőben tehát nemcsak állati formák, vagyis emberi szenvedélyek élő képmásai láthatók, hanem létrejön egy külön faj is mindabból, ami gonoszságot az ember ma a belső világában hordoz. Ezt ma még elleplezhetjük, de egyszer majd külsőleg is meg kell jelennie. És hogy főként mi jelenik meg akkor, arról tiszta képet alkothatunk, bár ez a kép talán különösnek tűnhet.

Először is azt kell tudnunk, hogy az ember számára valóban fontos volt az állati formák elkülönítése. Ahogy az idők folyamán az állati formák kiváltak a főáramlatból, minden ilyen esemény azt jelentette, hogy az ember egy útszakasszal előbbre jutott. Képzeljük el, mi lenne, ha az állatvilágban levő minden tulajdonság megvolna még az emberben! Az ember már megtisztult tőlük, csak így juthatott előbbre. Hogyha valamilyen zavaros folyadékot állni hagyunk, akkor a durva alkotóelemek leülepednek, a finom rész pedig felül marad. Hasonlóképpen ülepedtek le az emberben az állati formák, amelyeket a mostani fejlődésben már nem használhatott fel. Az ember úgy jutott el fejlődésének mai csúcsára, hogy útjára nem vitte magával, hanem elhagyta öreg testvéreit, az állatokat. Az emberiség úgy emelkedik magasabbra, ha megtisztul, ha kiválasztja magából az alsóbbrendű formákat. És csak akkor juthat fel még magasabbra, ha megint kivet magából egy természeti birodalmat, a gonosz faj birodalmát. Így halad egyre feljebb és feljebb. Mert tulajdonságai mindegyikét ma annak köszönheti, hogy egy meghatározott állati formát elkülönített magától. Aki tisztánlátó tekintettel szemléli az állatokat, az pontosan tudja, mit melyik állatnak köszönhetünk. Az oroszlánra tekintünk, és azt mondjuk: ha nem volna oroszlán, az ember nem lehetne birtokosa ennek vagy annak a tulajdonságnak, mert csak annak az árán szerezhette meg, hogy az oroszlánt eltávolította lényéből. És így van ez az állatvilág többi tagjával kapcsolatban is.

Az emberiségfejlődés ötödik korszakának, az ó-indiai kultúrától a jelen kultúráig tartó fejlődésnek az a lényege, hogy megszerezzük az intelligenciát, az értelmet, és minden más tulajdonságot, amely az előbbi kettővel összefügg. Az atlantiszi korban még mindez nem létezett. Volt emlékezetünk és voltak egyéb képességeink, de csak az ötödik korszaknak lett a feladata, hogy kifejlessze az intelligenciát, és mindazt, ami vele összefügg, hogy tekintetünket a külvilágra fordíthassuk. Aki tisztánlátó tekintettel néz a külvilágra, válaszolhat a kérdésre: minek köszönhetjük, hogy az ember intelligens lény lett? Bármilyen furcsának, groteszknek tűnik is, mégis igaz, hogy ha nem élnének körülöttünk a lovak, ezek a sajátságos állatok, akkor soha nem sajátítottuk volna el az intelligenciát.

A régi időkben még érezte ezt az ember. A bensőséges kapcsolat egyes régi emberfajok és a ló között egy olyan érzésből származik, amely csak a két nem közötti titokzatos érzéssel, a szerelemmel hasonlítható össze, ez az érzés sejteti, mit köszönhet az ember ennek az állatnak. Jellemző, hogy amikor az ó-indiai korszak kultúrája kialakult, a kultuszban, az istentisztelet szertartásaiban titokzatos szerepe volt a lónak. És a lóval kapcsolatos egyéb hagyományoknak is hasonló az oka. Ha például olyan népek szokásait nézzük, amelyek még nem távolodtak el a régi tisztánlátástól, nevezetesen a régi germánok szokásait, akik lókoponyát tűztek házaik elé, akkor megérthetjük a régi felfogást: az ember azáltal emelkedett ki az értelem nélküli állapotból, hogy kivetette magából a ló tulajdonságait. Mélyen gyökerezett az a tudat, hogy az okosságnak mi az eredete. Csak Odüsszeuszra kell gondolnunk, meg a trójai falóra. Igen, a mondákban nagy bölcsesség rejlik, nagyobb, mint a mi tudományunkban. Nem véletlenül tipikus jelkép a ló a mondákban. Az ember olyan formából alakult ki, amelyben régen még mindaz megvolt, ami ma a lóban testesül meg. A művészet a kentaur alakjában jeleníti meg azt az embert, aki még egy a lóval: így emlékeztet egy fejlődési fokozatra, amelyen túllépett, hogy elnyerje mai lényét.

Ami az előidőkben azért történt, hogy létrejöjjön a jelenkori emberiség, az a jövőben megismétlődik majd egy magasabb szinten. Ne gondoljuk azonban, hogy a jövőben ismét ugyanannak kell lejátszódnia a fizikai világban. Aki az asztrál- és a devacháni sík határán tisztánlátó tekintettel figyeli az embert, annak megmutatkozik, hogy az mind nemesebbé és kifinomultabbá vált, miután kivetette magából a lótermészetet. Most már intelligenciájának spiritualizálásán kell fáradoznia. Ami csupán értelem, csupán okosság, az bölcsességgé, spiritualitássá válik a mindenkinek mindenki elleni háborúja után. Azok fogják ezt átélni, akik elérték a célt. Akkor hozza meg gyümölcsét az a fejlődés, amelyet az emberiség a lótermészet levetésével kezdett meg.

És most képzeljünk el egy tisztánlátót, aki az emberiség jövőjébe lát. Mit fog látni? Amit a hét kultúrkorszakban előkészítünk - mert lelkünk megtestesült az elmúlt kultúrákban, és a következőkben is meg fog testesülni -, az testet ölt egy későbbi korszakban, aztán áthalad a mindenkinek mindenki elleni nagy háborúján, és beletorkollik egy spirituálisabb korba. A lélek mindegyik korszakban befogadja, amit be kell fogadnia. Gondoljunk arra, hogy éltünk az ó-indiai kultúrában is. Mindnyájan elsajátítottuk a szent risik csodálatos tanításait; aki azóta elfelejtette, később majd vissza fog emlékezni rájuk. Aztán tovább haladtunk megtestesülésről megtestesülésre. Éltünk tanultunk a perzsa, az egyiptomi majd a görög-római kultúrában. Most minden a lelkünkben van, amit megtanultunk, de az arcunkon, az arckifejezésünkön még nem látszik. Tovább élünk aztán, előbb a Filadelfia korszakában, majd abban a korban, amelyben az Ámen uralkodik. És majd lassan-lassan létrejön egy olyan emberi közösség, ahol az emberek arcán minden látszani fog, amit a korábbi korszakokban készítettek elő.

Ami már most is munkálkodik a lelkünkben, amit az ó-indiai kultúrából fogadtunk be, mindaz kiül az arcunkra a következő periódus első alkorszakában, tehát a mindenkinek mindenki elleni háborúját követő időben. Amit az ember az óperzsa kultúrában sajátított el, az a második időszakban változtatja el az arcát. És mindez tovább halad, fokról-fokra. Mindenki, aki itt most előttem ül, ha felveszi lelkébe a jelenkor spirituális tanítását, és összeköti lelkét e tanítással, olyasmit cselekszik, ami a nagy háború utáni időben hozza meg gyümölcsét. A jelenlévők ma összekötik lelkük életével azt, amit az Isten hét szelleme és a hét csillag ad. Aztán hazatérnek. Mindezt senki sem fogja leolvasni az arcukról, ma sem, de évszázadok múlva sem. De a mindenkinek mindenki elleni háborúja után leolvasható lesz. Amikor megkezdődik az ottani ötödik korszak, akkor mindenki, aki most itt jelen van, ott az arcára írva fogja hordozni mostani érzelmeit és megmunkált gondolatait.

A nagy háború után fokozatosan bontakozik ki, jelenik meg, ami most még a lelkekben rejtőzik. Gondoljunk a nagy háború kezdetére: ha egy lélek meghallja a Krisztus-ősok szavát, amint az időről-időre felzeng, átmenti, életben tartja mindazt, amire a hét levél rámutat. Hét kultúra helyezte sajátságait a lélekbe. A lélek pedig vár, várakozik az új korszakra. Hét pecsét van rajta. Mindegyik kultúra rátette a pecsétjét. Pecsét rejti, amit az indiaiak írtak a lélekbe, pecsét rejti azt is, amit a perzsák, az egyiptomiak, a görögök és rómaiak, végül pecsét rejti azt is, amit a mi kultúrkorszakunk ír a lélekbe. A pecséteket mindig a mindenkinek mindenki elleni háborúja után bontják fel, vagyis akkor lesznek nyilvánvalóvá a lélekbe írt dolgok. És Krisztus Jézusban látjuk mi az ős-okot, az erőt, amely elvezeti az embert az új korszakig, ahol megjelenik az arcokon a mi kultúráink igazi eredménye. Egy hét pecséttel lezárt könyvet kell felnyitni. Miféle könyv ez? Hol van ez a könyv?

Tisztáznunk kell, hogy az írás értelmezése szerint mit tekintsünk könyvnek. A „könyv” szó a Bibliában ritkán fordul elő. Ezt nem szabad figyelmen kívül hagynunk. Ha felütjük az Ószövetségben Mózes első könyvét, az 5,1-nél, ezt olvassuk: „Ez az emberi nem könyve. Amikor Isten embert teremtett, Istenhez hasonlónak alkotta őt. Férfivá és nővé teremtette...” Tovább lapozhatunk, de a „könyv” szóval legközelebb csak az első evangélium elején találkozunk: „Jézus Krisztusnak, a Dávid fiának, az Ábrahám fiának nemzetségkönyve. Ábrahám fia volt Izsák, Izsáké Jákob...” és így tovább. Itt is a nemzetségek jegyzéke következik. A nemzetségek hosszú sora. Aztán a „könyv” szó János Apokalipszisében jelenik meg, ott, ahol kimondja, hogy csak a Bárány méltó arra, hogy a hétpecsétes könyvet felnyissa. A „könyv” szó használata a Bibliában mindenütt egységes. Nekünk pedig szó szerint kell vennünk a régi írásokat. Itt nem egy mai felfogás szerinti könyvről van szó. A „könyv” régi jelentése legfeljebb csak egy mai telefonkönyvvel hozható kapcsolatba. Mert ez a szó itt egymásutániságot fejez ki, minden bejegyzés az azt közvetlenül megelőző bejegyzéstől függ. A földterületről azért vezetnek könyvet, hogy a tulajdonjog öröklődhessen. Itt hasonló esettel van dolgunk: a bibliai könyvek is olyasmiről szólnak, ami öröklődik. Az Ószövetség említett helyén a nemzetségek sora van feljegyezve, és a nemzetségeket a vér kapcsolja össze. A „könyvnek” tehát az az értelme hogy benne nemzetségek vannak feljegyezve. Az első evangélium is nemzetségtáblát jelöl ezzel a szóval. A „könyv” itt is azt foglalja egybe, ami az időben egymás után következik. Nincs szó másról, mint egy eseménysor feljegyzéséről, valahogy úgy, mint egy krónikában, egy történelemkönyvben.

Az Apokalipszis ugyancsak ilyen könyvről szól: az élet könyvét az emberiség hordozza, és a kultúrkorszakok mindegyike beleírja az énbe, hogy mit adott az embernek. Az emberi lélekbe van beleírva ez a könyv és a mindenkinek mindenki elleni harca után fog felnyílni. A kultúrkorszakok bejegyzései sorakoznak a könyvben. Ahogy a régi könyvek nemzetségtábláit nemzedékek vezették, itt is hosszú idők feljegyzéseit találjuk mindarról, amit az ember elért. Minthogy az ember okosságával éri el azt, amit korunkban megszerezhet, az ilyen természetű fejlődés fokozatos kibontakozását egy olyan imaginatív szimbólum fogja ábrázolni, amely az okosságra utal. Minthogy az indiai korszak idején olyan lelkiállapotban élt az ember, hogy elfordult a fizikai világtól, és tekintetét a szellemi valóságra irányította, ez fogja hozzásegíteni a nagy háború utáni első korszakban ahhoz, hogy a fizikai-érzéki valóság fölött győzedelmeskedjen. Azért fog győzni akkor az ember, mert képességévé vált az, amit az első korszak a szívébe írt. Továbbá: a második kultúrkorszakot, az óperzsa kultúrát a matéria túlszárnyalása jellemezte, ennek a túlszárnyalásnak a jelképe a nagy háborút követő második korszakban a kard, mint a külvilág legyőzésének az eszköze. Amit az ember a babilóniai-egyiptomi kultúrkorszakban tanult, az a mindenkinek mindenki elleni háborúját követő harmadik korszakban jelenik meg. Minthogy itt a mértéket, a dolgok helyes mérését tanulta meg az ember, ott ezt a mérleg képe jelzi. Amit pedig, mint legfontosabbat, a negyedik korszak adott az embernek, amit a jelenlegi ciklus ne- gyedi korszakában Krisztus Jézus és az ő megjelenése által kapott az ember, az a szellemi élet, az én halhatatlansága. A jövendőbeli negyedik korszakra nézve megmutatkozik, hogy ami nem méltó a halhatatlanságra, ami a halál jegyeit viseli, annak el kell távoznia az embertől.

Mindaz megmutatkozik tehát, amit előkészítettek a mi kultúráink, és minden úgy jelenik meg, hogy az intelligenciára utaló szimbólum jellemzi. Olvassuk el az első négy pecsét felbontását János Apokalipszisének hatodik fejezetéből, látni fogjuk, hogy ami itt lelepleződik, nagyszerű jelképekkel ábrázolja lépésről-lépésre a dolgokat, amelyek majdan nyilvánvalóvá válnak. „És láttam, íme egy fehér ló” - ez jelzi, hogy megjelenik a spirituális intelligencia. „A rajta ülőnek íja volt, és korona adatott neki, de győzelmesen vonult ki, hogy újra győzzön. Amikor felbontotta a második pecsétet, hallottam, hogy a második élőlény szól: jöjj! És kijött egy második ló, egy tűzvörös, és a rajta ülőnek megadatott, hogy elvegye a békességet a földről, sőt, hogy öljék egymást az emberek” - hogy elpusztuljon, ami nem méltó, hogy felfelé haladjon együtt az emberiséggel - „és nagy kard adatott neki. Amikor felbontotta a harmadik pecsétet, hallottam, hogy a harmadik élőlény szól: jöjj! És láttam, íme egy fekete ló, és a rajta ülőnek mérleg volt a kezében. És hallottam, hogy egy hang szól a négy élőlény között középen: egy mérce búza egy dénár, és három mérce árpa egy dénár...” - Mérce és dénár, célzás arra, amit az emberiség a harmadik korszakban tanult, ennek a gyümölcse most megérik, nyilvánvalóvá válik. A negyedik korszakban pedig megjelent Krisztus Jézus, hogy legyőzze a halált. Ez a nagy esemény itt így mutatkozik meg: „Amikor felbontotta a negyedik pecsétet, hallottam a negyedik élőlény hangját, amint így szól: jöjj! És láttam: íme egy hullaszínű ló, a rajta ülőnek neve Halál, és a Pokol követte őt”. - Íme egy fakó, hullaszínű ló, mindenki visszahullik, vissza- hanyatlik a gonoszok fajába, de áld meghallotta a kiáltást, aki legyőzte a halált, az részesül a spirituális életből. Akik megértették az „én-vagyok” lényét és hívó szavát, azok bizonyosan legyőzik a halált. Spirituálissá tették intelligenciájukat. És amivé így váltak, az többé nem jelképezhető a lóval. Új jelkép kell számukra, hiszen ők meghallották, megértették a hívó szót, és követték azt, akinél az Isten hét szelleme és a hét csillag van. Őket jelképezik azok, akik fehér ruhát kapnak, magukra ölthetik a halhatatlan, örökkévaló szellemi életet.

A továbbiakban arról hallunk, hogyan jön elő, ami aztán felfelé megy a jóhoz, és ami aztán lefelé megy a rosszhoz. Mindez világosan kifejeződik. „És amikor felbontotta az ötödik pecsétet, láttam az oltár alatt azoknak a lelkét, akiket az Isten igéjéért öltek meg, és azért a bizonyságtételért, amelyet megtartottak. És hatalmas hangon kiáltották: Urunk, aki szent és igaz vagy, meddig nem ítélsz, és meddig nem állsz bosszút a mi vérünkért azokon, akik a Földön laknak? Akkor fehér ruha adatott mindegyiküknek, és megmondatott nekik, hogy nyugodjanak még egy kis ideig, amíg teljes nem lesz azoknak a szolgatársaiknak és testvéreiknek a száma, akiket ugyanúgy meg fognak ölni, mint őket”. A külső alakjukban ölik meg őket, hogy feltámadjanak a spirituális valóságban. Hogyan mutatkozik ez meg?

Vizsgáljuk meg, mivé válik az érzéki külvilág egy igazi antropozófus életében? Hogyan ábrázoltuk a hét csillagot? Visszamentünk a Szaturnuszig, és megmutattuk, hogyan jön létre a fizikai embertest, hogyan keletkezett a hőből. Aztán láttuk, hogy megjelenik a Nap. Szellemünkben újra megrajzoltuk a világot: nekünk a Nap nem pusztán fizikai Nap, mert a Nap hozta meg az életet, és az élet a legfelső formájában, mint szellemi élet jelenik meg a jövőben. A Hold számunkra olyan elem, amely feltartóztatja az élet rohamlépteit, az ember haladását pedig lelassítja, amennyire szükséges. Szellemi hatalmasságot látunk a Napban és a Holdban. És amit elsajátítunk, mint antropozófiai bölcsességet, az megjelenik a jövőben. A jelképek igazak. Szellemi tekintetünk előtt a Nap és a Hold, mint az ember felépítői jelennek meg. Szimbolikusan eltűnik a külső fizikai napkorong, eltűnik a külső Hold, és emberi lénnyé válik, de elemi formában. „És láttam, hogy amikor felbontotta a hatodik pecsétet, nagy földrengés támadt, és a Nap olyan lett, mint egy fekete szőrcsuha, a Hold egészében olyan lett, mint a vér...” Mindez szimbolikus beteljesülése annak, amit mi a spirituális életben keresünk.

Látjuk, hogy azt jövendölik ezek a jelentős képek a következő korszakokra, aminek előkészítése a mi korunkban történik. Ma már láthatatlanul magunkban hordjuk azt az átváltozást, amelyen a Nap és a Hold fog keresztülmenni, ha a fizikai elem szellemi elemmé alakul. Aki tisztánlátó tekintetét a jövőre veti, látja, hogy valóban eltűnik a fizikaiság, és megmutatkoznak az emberiség szellemivé válásának a jegyei.

Kissé merész vonalakkal ma annak jelzésére törekedtünk, hogy mit mond nekünk az Apokalipszis hét pecsétje, és mit jelent a felbontásuk. Persze még mélyebbre kell hatolnunk. Akkor majd az is, ami ma még valószerűtlennek tűnhetett, tökéletesen érthetővé válik. De már most beláthatjuk, hogy belsőleg mennyire egybeillenek azok a hatalmas képek, amelyekben a Látó az emberiségfejlődés jelenét és jövőjét látta. A távoli jövő képeit látjuk ott: ez adjon nekünk minél több erőt, hogy igaz életet élhessünk e jövendőben, és magunk is munkálkodjunk az ember szellemivé alakításán.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként