A tegnapi előadás után valószínűleg gondolatok és kérdések ébredtek sokak lelkében a szellemi hierarchiák legalsó birodalmával kapcsolatban. Ez természetes. A jelenlegi gondolkodás és képzelet számára az elmondottakból eleinte sok minden problematikusnak és érthetetlennek tűnhet. Az előadások folyamán fény derül majd sok mindenre, de útmutatásként, hogy milyen lelkülettel kell az ilyen dolgokat megközelíteni, egy dolgot már most tisztáznunk kell.

Azt kérdezhetné például a mai kor embere: Ha valóban kiemelsz egy kőből egy elvarázsolt lényt azáltal, hogy elgondolkozol a kőről, s ezzel ezt az elvarázsolt lényt úgyszólván megváltod, akkor mi marad a kőben? Benne marad a lény a kőben, vagy mi történt tulajdonképpen a kővel? Tegyük fel, hogy jön egy másik ember és elvégzi ugyanezt a folyamatot; mi a helyzet ezzel az emberrel?

Sokakban felmerülhetnek ilyen kérdések. Mint mondtam, sok ilyen kérdésre választ fognak adni az előadások, de tudnunk kell, hogy azzal, amit a Föld nyújt az ember gondolkodása számára, teljességgel lehetetlen az ilyen természetű dolgokat megérteni. A Földön minden a maja fátylába van burkolva, a gondolat számára egészen másként mutatkoznak a dolgok, mint amilyenek a valóságban. Nem a tényeket kell hibáztatnunk, ha az ilyen kérdések megválaszolatlanul maradnak. A kérdések vannak rosszul feltéve. Idővel majd eljutunk egy olyan pontra, ahonnan már helyesen tudjuk feltenni a kérdéseket.

Gyökeresen másként látjuk azonban a dolgokat, ha olyan körülményeket veszünk figyelembe, amelyek között ezek a dolgok még nem voltak ilyen nagymértékben illúziókba burkolva. Itt a Földön minden elmosódott, s ez gondolkodásunkat állandóan félrevezeti. Tisztább fogalmakhoz juthatunk, ha visszatekintünk a régebbi időkbe. Ahogy az ember egyik inkarnációból a másikba, egyik metamorfózisból a másikba megy át, ugyanúgy ismételt megtestesüléseken megy keresztül a világmindenség összes lénye, legyen az kicsi vagy nagy. Még egy olyan lény is, mint Földünk, tehát egy planetáris lény is különböző inkarnációkon megy át.

Földünk nem mint „Föld” keletkezett, hanem egy másfajta állapot előzte meg. Köreinkben gyakran foglalkoztunk azzal a témával, hogy amint az ember nem más, mint egy előző élet újratestesülése, a Föld is reinkarnációja egy előző planétának. Ezt az előző planétát Holdnak nevezzük, de nem a jelenlegi Holdunkat értjük alatta, amely csak egy része, maradványa a régi Holdnak, hanem Földünknek egy előző állapotát, amely a múltban létezett, s aztán egy szellemi állapoton - pralayán - ment át ugyanúgy, ahogy az ember is egy szellemi állapoton megy át halála után. Ez a Hold-planéta is újjászületett, ahogy az ember is újjászületik. Az viszont, amit planetáris Hold-állapotnak nevezünk, ismét csak egy előző planetáris állapot - a Nap - újratestesülése. Ez sem a mai Nap, hanem egy ettől teljesen különböző égitest volt, annak az utolsó planétának a reinkarnációja, amelyre visszatekinthetünk, ha Földünk reinkarnációiról beszélünk, vagyis a régi Szaturnuszé. Így tehát Földünk egymást követő négy inkarnációja: a Szaturnusz, Nap, Hold és Föld.

Többször említettük, hogy mindegyik planetáris állapotnak megvan a maga speciális feladata. Földünknek mi a feladata? Az, hogy az embernek, annak a lénynek, akit ma embernek nevezünk, emberi létét lehetővé tegye. A Föld minden hatása arra irányul, hogy általuk az ember én-lénnyé váljék. Nem így volt ez az előző planetáris állapotok idején, amelyek között az ember azelőtt élt. Az ember csak a Földön vált emberré a szó jelenlegi értelmében. De a Föld előző planetáris állapotainak is hasonló célja volt. Ezeken a planétákon más lények váltak emberré; olyan lények, akik most az ember felett állnak.

A „Kereszténység mint Misztikus Tény” (Das Christentum als mystische Tatsache) c. könyvemből emlékeznek talán rá, hogy egy egyiptomi bölcs^[1] figyelemreméltó utalást tett a görög Solonnak egy misztériumi igazságra. Azt mondta neki: Fontos igazság, hogy az istenek egykor emberek voltak. Hozzátartozott azokhoz az igazságokhoz, amelyeket a misztériumok tanítványának már az ókorban meg kellett tudnia, hogy az istenek, akik ma a szellemi magasságokban laknak, nem voltak mindig istenek, hanem csak felemelkedtek oda. Egykor ők is emberek voltak, nekik is át kellett menniük az ember-fokozaton. Ebből természetesen közvetlenül folyik egy veszélyes igazság, amit a misztériumi tanítványok, mint következtetést le is vontak: azt, hogy egykor majd az ember is istenné válik. Éppen emiatt a következtetés miatt tekintették veszélyesnek ezt az igazságot. Mert feltétlenül hozzá kell tennünk azt is, hogy az ember csak akkor válhat istenné, ha erre az állapotra megérett. Ha egy pillanatig is azt képzeli, hogy megtalálja önmagában az istent, mielőtt elérte volna a megfelelő érettségi fokot, nem isten lett belőle, hanem csak bolond. Ezért két út áll nyitva az ember előtt: vagy nyugodtan él annak elvártában, amit Dionysius az ember istenné válásának nevez, vagy pedig idő előtt azt képzeli magáról, hogy már isten. Az egyik út a valódi istenné váláshoz vezet, a másik az esztelenséghez, a bolondsághoz.

Korunkban gyakran félreértik a régiek kifejezéseit, mert már nem teszünk különbséget az isteni szellemi lények különböző fokozatai között. Az az egyiptomi bölcs, aki az istenekről beszélt, nemcsak az isten vagy az istenek egyetlen fokozatára gondolt, hanem isteni szellemi lények egész sorozatára. Dionysos Aeropagita és a Kelet bölcsei mindig különbséget tettek az isteni szellemi lények különböző fokozatai között. Mindegy, hogy angyalokról beszélünk, vagy Dhyan-Chohanokról; ez egyre megy, mert aki valóban fel tudja fogni a kozmikus bölcsesség egységét, az nagyon jól tudja, hogy ezek csak különböző nevek, amelyek ugyanarra vonatkoznak. De ennek a világnak a lényeit is meg kell egymástól különböztetni. A keresztény ezotéria azokat a láthatatlan lényeket, akik közvetlenül az ember felett állnak, tehát egy fokkal állnak az ember felett, angyaloknak, „angeloi”-nak, követeknek, vagyis az isteni szellemi világ követeinek nevezi. Azoknak a lényeknek a neve, akik egy fokozattal feljebb - tehát két fokozattal az ember felett - állnak: arkangyalok, „archangeloi”, vagy a tűz szellemei. Azokat a lényeket, akik még egy fokkal magasabban állnak, ha elérték normális fejlettségüket, a személyiség szellemeinek, archéknak vagy őskezdeteknek, őserőknek nevezik. Ez tehát az ember felett álló lényeknek első három fokozata. Egykor emberek voltak, mindnyájan átmentek az ember-fokozaton.

Azok a lények, akik ma angyalok, ha a világkorok szempontjából nézzük, nem is olyan régen élték át emberi fokozatukat, a régi Holdon voltak emberek. Ahogy mi a földi állapotok folytán emberként járkálhatunk a Földön, ugyanúgy lakhattak az angyalok ember-fokukon a Holdon. Az arkangyalok a régi Napon mentek át az ember-fokon, a személyiség szellemei a régi Szaturnuszon. Így emelkedtek ezek a lények az ember-fokról fokozatosan felfelé. Ma már magasabb rendű lények, a hierarchia magasabb fokán állnak, mint az ember.

A kozmikus világok különböző fokozatainak sora szellemi szempontból nézve a következő: A Földön látható az ásvány-, növény-, állat- és embervilág; itt aztán felfelé már láthatatlan világok következnek, az angyalok, arkangyalok és archék birodalma. Mialatt ezek a lények belső mivoltuk, belső fejlődésük szempontjából előreléptek, emberekből istenekké váltak, vagy az istenek követeivé - ami találó kifejezés ezekre a lényekre - mialatt tehát felfelé emelkedtek a szellemi létben, megváltozott annak a planétának az állapota is, amelyen és amelyért éltek. Ha visszapillantunk a régi Szaturnuszra, amelyen az archék emberek voltak, azt találjuk, hogy egészen másként nézett ki mint Földünk.

A legutóbbi előadás során szó volt arról, hogy Földünkön négy elemet különböztetünk meg: a földet, a vizet, a levegőt, és a tüzet vagy hőt. Az első három elem még egyáltalán nem létezett a régi Szaturnuszon. A négy elemből a Szaturnuszon csak a tűz vagy hő volt meg. A mai materialista filozófus azt mondaná, hogy a hőt csak külső tárgyak révén érzékelhetjük; lehetnek meleg szilárd testek, lehet meleg a víz, de hő önmagában nem létezhet. Ezt csak hiszi a materialista filozófus, de ez nem igaz. Mit tapasztaltunk volna, ha megfigyelhettük volna a régi Szaturnuszt jelenlegi érzékeinkkel?

Tegyük fel - természetesen csak hipotézisként - hogy átrepültek volna a világtérségen a régi Szaturnusz idejében. Látni nem láttak volna semmit ott, ahol a régi Szaturnusz volt, egy dolgot azonban észrevettek volna: itt meleg van! Ha átrepültek volna a régi Szaturnuszon, úgy érezték volna, mintha egy kemence felmelegített terén repültek volna át. Nem lett volna ott a legcsekélyebb légáramlás sem, nem tudtak volna úszni sem, mert nem volt még sem víz, sem levegő. Nem tudtak volna felállni, mert nem volt föld. Kezük nem tudott volna semmit megérinteni; az egész gömb csak hő volt. A régi Szaturnusz tehát pusztán csak hő- vagy tűzelemből állt.

Földünk metamorfózisa hőplanétaként kezdődött. Ez mutatja, mennyire igaza volt a régi Hérakleitosznak^[2], mikor azt mondta, hogy minden a tűzből származik. Igen, minthogy a Föld nem más, mint a régi Szaturnusz átalakulása, minden, ami a Földön van, a tűzből keletkezett. Hérakleitosz a régi misztériumokból ismerte ezt az igazságot. Erre utalnak, akik azt mondják, hogy azt a könyvét, amely ezt az igazságot tartalmazza, Efezus istennőjének ajánlotta és az ottani oltárra helyezte. Ez azt jelenti, hogy tudatában volt annak, hogy ezt az igazságot az efezusi misztériumokból merítette, ahol még teljes tisztaságukban hirdették az ősi szaturnuszi tűzről szóló tanokat.

Ebből az is látható, hogy az őskezdeteknek, archéknak vagy a személyiség szellemeinek nevezett lények egészen más körülmények között mentek át ember-fokukon, mint a mai emberek. A mai ember testi szervezetébe, vérébe és csontrendszerébe szilárd, folyékony és gáznemű anyagokat tud felvenni. A Szaturnusz emberének - a személyiség szellemeinek - egész testét hőből kellett felépítenie. Ezt is tette: csak tűzteste volt a régi Szaturnuszon. Teste csak hőből állt.

Azt mondtam tegnap, hogy a hőnek két oldala van. Az egyik oldala az, hogy bensőleg észleljük, mint belső meleget; melegünk van, vagy fázunk anélkül, hogy érintkeznénk a külvilág szilárd tárgyaival; de külsőleg is észlelhetjük a hőt, ha például megfogunk egy meleg tárgyat. A régi Szaturnusz jellegzetes fejlődése abban áll, hogy a hő, amely kezdetben benső hő volt, a fejlődés végére már fokozatosan külsőleg észlelhető meleggé változik. Ha a Szaturnusz korai korszakában tették volna meg ezt a világutazást, mikor a Szaturnusz térségébe kerültek volna, nem vettek volna észre semmiféle bőrüket érintő külső meleget, de bensőleg kellemes meleget éreztek volna. Amit ma már csak, mint belső, lelki melegséget ismerünk, azt tapasztalták volna, ha átutaztak volna a Szaturnuszon fejlődésének korai szakaszában.

Elképzelhetik, mit tapasztaltak volna a Szaturnuszon, ha meggondolják a következőket. Tudják, hogy különbség van aközött, hogy egy piros vagy egy kék felületet néznek. Ha a pirosra néznek, ez a meleg érzetét kelti, a kék a hidegét. Gondoljanak azokra az érzésekre, amelyeket a piros benyomása kelt fel lelkükben. Ez persze lehetetlenség lett volna a régi Szaturnuszon, ott csak kellemes meleg érzésük lett volna, hasonló ahhoz, mint amikor ma egy piros felületet látunk. A szaturnuszi korszak végén nemcsak ezt a kellemes benső meleget érezték volna, hanem valami olyat is, ami hasonlít a felénk áradó külső meleghez. A belső meleg fokozatosan átalakult külsőleg érzékelhető hővé. A Szaturnusz fejlődése a belső, lelki melegségtől a külsőleg érzékelhető hőhöz vezet, ahhoz, amit külső melegnek vagy tűznek nevezünk. Azt mondhatnánk, hogy amint a gyermek felnőtt emberré nő és közben sok mindenen átmegy, úgy nőttek fel a személyiség szellemei is a Szaturnuszon. Kezdetben egy kellemes belső melegséget éreztek, azután fokozatosan tapasztalták, hogy ez a meleg külsővé vált, megvalósult, mondhatnánk megtestesült. Mi keletkezett ott?

Ha lelkük elé akarják állítani azt, ami akkor keletkezett, képzeljék el a következőket: Először is a Szaturnusz-gömb belsőleg felmelegszik. Ez teszi lehetővé a személyiség szellemeinek, hogy először inkarnálódjanak. Inkarnációjuk ideje alatt létrejön az, amit külső hőnek nevezünk. Ha átutaztak volna a Szaturnuszon fejlődésének későbbi szakaszában, külsőleg meleg és hideg területeket különböztethettek volna meg. Ha aztán rajzot készítettek volna ezekről a beékelődött hőtestekről, amelyeket így találtak, a következő képet kapták volna:

Körös-körül olyan volt, mintha csupa ilyen hőtojás alkotta volna a Szaturnusz felületét. Kívülről úgy nézett volna ki, ha az ember láthatta volna, mint a szeder vagy málna. Mik voltak ezek a tojások? A személyiség szellemeinek a testei voltak, akik éppen belső hőjük segítségével hozták létre a szaturnuszi tojások külső melegét. Azt mondhatjuk erről az állapotról, hogy a szellemek „költöttek” a hő fölött és valóban kiköltötték az első tűztesteket. A világűrből befele hatóan költötték ki ezeket az első tűztesteket. Azt mondhatnánk, hogy a külső hőtojások a meleg térben a belső hőből sűrűsödtek össze. A régi Szaturnuszon a személyiség szellemei, az archék, akiket azuráknak is neveznek, ezekbe a tűztestekbe inkarnálódtak. A Szaturnusz csak ebből a tűzelemből állt.

A régi Szaturnusz-fejlődés folyamán a személyiség szellemeinek megvolt a lehetőségük arra, hogy a külső hőt ismét belsővé változtassák. Ez a folyamat ugyanis nem volt szigorúan merev, hanem belsőleg mozgékony volt. A személyiség szellemei valóban állandóan létrehozták ezeket a hőtojásokat, azután újra eltüntették őket. Ezt a folyamatot még pontosabban is elképzelhetik: Gondolják el, ha utazásuk közben többször tették volna meg az utat ide-oda, azt vették volna észre, hogy ezen a Szaturnuszon időnként semmiféle külső meleg nem észlelhető, csak a kellemes belső tűz. Vannak aztán olyan időszakok, mikor megjelennek a hőtojások. Valami olyasmit tapasztaltak volna, mint az egész régi Szaturnusz lélegzése, de „tűz-lélegzése”. Úgy érezték volna, mintha időnként úgy lennének benne ebben a régi Szaturnuszban, hogy minden külső meleg bensővé vált, eltűnt; csak a kellemes belső érzés maradt meg. Mintha a Szaturnusz a meleget belélegezte volna. Máskor, mikor újra átkeltek a Szaturnuszon és megtalálták a sok hőtojást, így szóltak volna: most kilehelte a Szaturnusz belső melegét, ez a külső tűz.

Ezt a képet idézték fel a szent risik tanítványaik lelkében. Szellemileg úgyszólván visszahelyezték őket a régi szaturnuszi korba, hogy érezzék, hogy egy egész planéta ugyanazt teszi, mint amikor mi ma ki- és belélegzünk. Megláttatták velük, hogy a kiömlő tűzből számtalan hőtest lesz, a beszívott tűzből pedig a személyiség szellemeinek bensőséges jellegű énje. Ezzel egy planéta életét a ki- és belélegzéshez hasonlították, de ez egyelőre csak „tűz-lélegzés”. Levegő még nincs. Tegyük fel, hogy a személyiség szellemei a Szaturnuszon a meleget állandóan ki- és belélegezték volna. Ez esetben szabályszerűen átmentek volna szaturnuszi fejlődésükön, s ennek következtében egy bizonyos idő múlva minden beszívódott volna belső hővé, a Szaturnusz, mint külsőleg észlelhető tűzplanéta megszűnt volna, és újra magába fogadta volna a szellemi világ. Így is történhetett volna. Akkor sohasem valósulhatott volna meg a Nap-, Hold- és Föld-állapot, mert mindent, amit kilélegezhettek volna, visszavettek volna belső meleggé, minden visszatért volna a szellemi világba. Használjunk egy köznapi kifejezést a könnyebb megértés kedvéért: Úgy tetszett némelyik személyiség szellemnek, hogy a kilélegzett melegnek csak egy részét szívják vissza és mindig meghagyják egy részét, úgyhogy a belélegzésnél nem tűnt el minden szaturnuszi tojás, hanem maradt belőlük. Így jött létre egy kettősség a Szaturnuszon: a belső meleg és mellette a szaturnuszi tojásokban megtestesült külső meleg. Tehát nem vettek vissza mindent. A személyiség szellemei úgyszólván magára hagyták, kint hagyták a kilélegzett meleg egy részét. S miért tették ezt? Ezt kellett tenniük; ha nem tették volna, akkor nem válhattak volna emberré a Szaturnuszon.

Mert mit is jelent az, hogy emberré válni? Azt jelenti, hogy én-tudathoz jutni. Ez nem lehetséges, ha az ember nem különböztetheti meg önmagát, mint ént, a külvilágtól. Csak ezáltal válik énné. Ott a virágcsokor, itt vagyok én, megkülönböztetem magamat, mint ént, a tárgytól.

A személyiség szellemei örökké csak kiárasztották volna énjüket, ha nem hagytak volna valamit kívül, ami ellenállást fejtsen ki velük szemben: az a „más” kint van, én pedig megkülönböztetem magamat az objektivizált hőelemtől. Azáltal jutottak a személyiség szellemei énjükhöz, én-tudatukhoz, hogy a szaturnuszi lények egy részét kitaszították egy pusztán külső hőlétbe. Így gondolkodtak: Ki kell valamit árasztanom magamból és azt kint is kell hagynom, hogy meg tudjam magam tőle különböztetni, hogy én-tudatom felgyulladjon valamin, ami rajtam kívül van. Így tehát teremtettek maguk mellett egy másik világot, úgyszólván megteremtették bensőjük tükörképét a külvilágban.

Ez okozta, hogy amikor a Szaturnusz élete lejárt, a személyiség szellemei nem voltak abban a helyzetben, hogy megengedjék a Szaturnusz eltűnését. Ha minden tüzet belélegeztek volna, eltűnt volna; így azonban nem voltak képesek újra belélegezni azt, amit kihelyeztek magukból. Magára kellett hagyniuk azt a teret, amely lehetővé tette számukra, hogy elnyerjék én-tudatukat.

Csupán a személyiség szellemei által nem kerülhetett volna a Szaturnusz a pralaya állapotába. Magasabb rendű szellemeknek kellett közbelépniük és ismét fel kellett azt oldaniuk, hogy a pralaya, a közbeeső állapot, az eltűnés, az alvás állapota bekövetkezhessen. Magasabb rendű szellemeknek, a trónoknak kellett közbelépniük - most csak a nevüket említjük - és újra mindent fel kellett oldaniuk. Így tehát mikor a Szaturnusz léte végéhez ért, a következő folyamat játszódott le: A személyiség szellemei elnyerték én-tudatukat, a hő egy részét ismét magukba szívták, középpontjukba befogadták az én-tudatot, ezért viszont egy alacsonyabb rendű világot hagytak hátra. Most lépett közbe a trónok világa. Feloldották azt, amit a személyiség szellemei meghagytak és a Szaturnusz bolygó elmerült az éjszakában.

Azután elkövetkezett a planéta reggele. Olyan törvények folytán, amelyeket még meg fogunk ismerni, úgyszólván az egész planétának ismét fel kellett ébrednie. Ha az összes hő belélegzése folytán tűnt volna el a régi Szaturnusz, akkor az egész Szaturnusz-lét beleolvadt volna a szellemi világba, s ezt nem követte volna felébredés. Így azonban, a trónok egy időre fel tudták oldani a személyiség szellemei által kihelyezett tojásokat, de csak egy időre. Azután a további fejlődés céljából ismét át kellett engedni őket egy alacsonyabb létformába. Ez hozta el a planéta reggelét: beállt a Szaturnusz második állapota, a Nap-állapot.

Mi született meg tulajdonképpen ebben a Nap-állapotban? A planéta alvás-állapota után átjöttek a régi Szaturnuszról a Személyiség Szellemei, akiknek most már megvolt az én-tudatuk, úgyhogy már nem kellett mindazt újra véghez vinniük, amit egyszer már megtettek. De az általuk kilélegzett hőtojások is fokozatosan újra megjelentek, kiváltak az általános masszából. Ezáltal a személyiség szellemei mintegy kötve voltak ahhoz, amit magukból hátrahagytak. Ha mindent felvittek volna a szellemi világba, akkor nem kötődtek volna a Naphoz, nem kellett volna leszállniuk, de így rákényszerültek erre, mert saját korábbi lényük egy részét hátrahagyták. Ezzel foglalkozniuk kellett, ez visszahúzta őket egy újabb planetáris létbe.

Ez volt a Szaturnusz karmája, a világkarma, a kozmikus karma. Mivel a személyiség szellemei a régi Szaturnuszon nem szívtak be mindent magukba, azt a karmát készítették elő maguknak, hogy vissza kellett térniük; lent pedig a régi Szaturnusz örökségeként azt találták, amit ők maguk készítettek elő. S mi történt most, hogy a személyiség szellemei a saját maguk által teremtett karmával foglalkoztak? Az történt, amiről tegnap általánosságban szóltam: a hő szétvált egyrészt fénnyé, másrészt füstté. Így az újraébredt Szaturnuszon a hőtojásokból egyrészt létrejött az új planéta, mint gáz, levegő vagy füst - mindegy, hogy melyik nevén nevezzük - másrészt pedig létrejött a fény azáltal, hogy a hő úgyszólván ismét visszatért egy magasabb rendű állapotba. Az átalakult Szaturnusz bensejében tehát egyrészt gáz, levegő, füst, másrészt pedig fény volt!

Ha űrutazásuk során most jutottak volna el oda, ahol a régi Nap volt, már messziről észrevették volna az ott létrejött fényt, mert mögötte volt a füst. Ha nem is a fényt, de egy fénylő gömböt láttak volna, mint ahogy a Szaturnusz esetében egy hőgömböt észleltek volna. Egy fénylő gömbhöz közelítettek volna, s ha elérkeztek volna a felületéhez, azután behatoltak volna ebbe a gömbbe, nemcsak meleget észleltek volna, hanem szelet, levegőt, minden irányban áradó gázt is. Így tehát a hőgömb fénylő gömbbé alakult át: egy Nap keletkezett. Teljes joggal nevezhetjük Napnak. A mai napokban is ugyanezt a folyamatot találjuk: bensejükben áramló gáz van, másrészt úgy hatnak, hogy ez a gáz világítson: fényt bocsátanak ki a világtérbe. A Föld átalakulásainak során tehát most képződött először fény, csak most jött létre a fény. A hőben, a régi szaturnuszi hőben a személyiség szellemei válhattak emberré; a fényben, amely most a Napból kisugárzott, a szellemi hierarchiáknak azok a lényei válhattak emberré, akiket arkangyaloknak vagy „archangeloi”-nak nevezünk. S valóban, ha nemcsak mint mai ember, hanem mint tisztánlátók közeledtek volna a Naphoz, akkor nemcsak a Napból sugárzó ragyogást látták volna, nemcsak a fényt, hanem az arkangyalok tettei is önök felé áradtak volna a fényben.

Az arkangyaloknak azonban valamivel meg kellett alkudniuk. A személyiség szellemei a régi Szaturnuszon még tiszta tüzet találtak. Az arkangyalok, akik csak a Napon válhattak emberré, itt a Napon most, ahol lakniuk kellett, füstöt, gázt találtak. Mit kellett tehát tenniük, hogy szoros kapcsolatban maradhassanak a Nappal, hogy ott felüthessék lakóhelyüket? Lelküket, bensőjüket fényből formálták, lélektestüket fényből szőtték, de lélektestükbe, mint külső testet beletagolták az ott lévő gázt. Mint ahogy tehát ma testünk és lelkünk van, ugyanúgy a Napon emberként élő arkangyaloknak is volt egy bensejük, amely fényt tudott kiárasztani, és egy külsejük, egy fizikai testük, amely gázból, levegőből állt. Ahogy a mai ember testileg földből, vízből, levegőből és tűzből áll, az arkangyalok levegőből álltak és bensejükben fény volt. De természetesen a tűzelem is átkerült a Napra, hiszen éppen ebből fejlődött ki a füst és a fény. Így hát az arkangyalokban tűz is volt. Ha tehát teljes lényüket nézzük, fényből, füstből és tűzből álltak. Az arkangyalokat gázból, tűzből és fényből szőtt testekben találták volna.

A fény révén kifelé irányuló életet éltek, fénylő erőiket kiárasztották a világűrbe. A tűz révén saját benső életüket élték, átélték a kellemes meleget. Gáztestük révén a Nap-planéta életét élték. A Nap-planétában meg tudták különböztetni saját gáztestüket az általános Nap-szubsztanciától. Összeütköztek vele és ezáltal bizonyosfajta én-tudat gyulladt ki bennük. De ez az én-tudat csak azáltal emelkedhetett egyre magasabb fokra, hogy - ha szabad ezt a kifejezést használnunk - ezeknek az arkangyaloknak is jobban tetszett bizonyos tekintetben ebben a gáztestben, ebben a füsttestben élni, vagy ezt legalábbis meghagyni a Nap-szubsztanciában. Mert ezek az arkangyalok azt is megtehették volna, hogy az összes füstöt, az összes gázt, ami környezetükben volt, magukba szívják.

S most már valódi lélegzési folyamattal állunk szemben! A régi Napon ezeket a gázáramlatokat mint légzési folyamatot érzékelték volna. Találtak volna olyan állapotokat, amikor teljes szélcsend volt, s azt gondolták volna: az arkangyalok most minden áramló gázt belélegeztek. Azután megkezdték a kilélegzést, s ilyenkor belső áramlás keletkezett és ezzel egyidejűleg fény képződött. Ez a két állapot váltakozott a Napon. Az arkangyalok az összes gázt belélegezték: beállt a szélcsend, a sötétség, az éjszaka; kilélegeztek, s a Nap megtelt áramló füsttel, elkezdett kifelé ragyogni, nappal lett. Az egész Naptest valóságos lélegzési folyamata volt ez: kilégzés - nappal, a környező világ megvilágítása; belégzés - éjszaka, az egész környező világ elsötétedése.

Ez mindjárt megmutatja a különbséget is a régi Nap és mai Napunk között. Mostani Napunk állandóan világít, csak az okoz sötétséget, ha valami a fénye elé áll. Nem így volt ez a régi Napon. Megvolt a saját ereje ahhoz, hogy váltakozva világos és sötét legyen, felragyogjon és elsötétüljön, mert ez volt a ki- és belélegzése. Próbáljuk meg egészen élénken elképzelni, hogy mi is volt az tulajdonképpen, ami itt külsőleg láthatóan történt. Vegyük a kilégzés állapotát: kivilágosodik, de a Nap egyszersmind füsttel telik meg. Ezek a füstalakok, ezek a füst-áramlatok szabályszerű képződmények. Minden kilégzésnél úgyszólván egy bizonyos számú szabályszerű képződmény ékelődik bele a Nap szubsztanciájába. Ami azelőtt csupán tojásformájú volt, hőtojás volt, most átalakult mindenféle szabályszerű képződménnyé. Egészen különös füstképződmények keletkeztek, amelyeknek megvolt a benső szabályszerűsége és benső élete. Ha szabad ezt a kifejezést használnom, a tojásokat kiköltötték. Valóban valami olyasmi történt, amit összehasonlíthatunk ezzel a megszilárdult folyamattal. Ahogy a kiscsirkék kibújnak a tyúktojásból, ugyanúgy kettéhasadt a hőtojás is és szabályszerű füstalakzatok jöttek elő belőle, amelyek az arkangyalok legsűrűbb testét képezték. Füst, gáz, levegőtestekben éltek a Napon; mondhatnánk, így jártak-keltek a Napon, mint emberek.

Ezzel megkaptuk egy állócsillag, egy kozmikus nap szellemi fogalmát, amely saját erejéből Nap, amely saját erejéből váltakoztatja a nappalt és éjszakát. Mert a Nap akkor bizonyos fajta állócsillag volt, mint ki- és belégzését váltogatta a világosságot és sötétséget. Minden, ami kozmoszunkban fénylik, kiküldi a világűrbe a fénnyel együtt szellemi követeinek, az arkangyaloknak életét is.

Hogyan hatottak tehát saját fejlődésükkel az archék, a személyiség szellemei, az őskezdetek? Mit hoztak létre? Azt, hogy egyáltalán megjelenhetett egy Nap. Míg különben csak egy Szaturnusz-lét jelent volna meg a fejlődésben és csak a Szaturnuszt hővel megtöltő archék léteztek volna, azáltal, hogy a külső hőtojásokat átengedték a Szaturnusznak, a Szaturnuszból Nap lett. S a Nap lehetővé tette az arkangyalok számára, hogy ott éljék át emberfokukat. Ők hirdették ki a világnak: Előttünk jártak az őskezdetek, a személyiség szellemei. Mint a világmindenség hírnökei, mi adjuk hírül sugárzó fényben a meleg, a bensőleg átmelegedett Szaturnusz egykori létezését. Mi vagyunk az archék követei, hírnökei. Követet, hírnököt jelent az „angelos”; archai pedig azt jelenti, hogy kezdet. Ezek az arkangyalok tehát nem voltak mások, mint az őskezdetek vagy archék korábbi időkben véghezvitt tetteinek hírnökei. Ezért nevezik őket a „Kezdet angyalainak”, - archai-angeloi - aminek megfelel a német „Erzengel”, a magyar „arkangyal” szó. Ezek az arkangyalok voltak tehát a Nap „emberei”.

[1] Platon Timaios-ában olvasható. Lásd Rudolf Steiner”A kereszténység mint misztikus tény” c. könyvében a „Platon mint misztikus” c. fejezetet (GA 8)

[2] Hérakleitosz Kr. e. 500 körül élt