"Miért szolgálná szeretetből végrehajtott cselekedetem kevésbé az általános jólétet, mint ha csak azért hajtom végre, mert kötelességemnek érzem az általános jólét szolgálatát? A puszta kötelesség fogalma kizárja a szabadságot, mert nem ismeri el az individuális elemet."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



Szellemi hierarchiák és tükröződésük a fizikai világban (4)

4. --

[A régi Szaturnusz melegét a trónok árasztották ki. A régi Nap fényében élő arkangyalok segítségére a kerubok siettek; nevük az Állatövben maradt fenn. A kerubok alakították ki az első állatformákat a Nap éjszakáin.]

Düsseldorf, 1909. április 13. este

Ha visszatekintünk a ma délelőtt elmondottakra, akkor a még átlátszóbb, kevésbé majába vagy illúziókba burkolt szaturnuszi viszonyok révén világosabbá válhat előttünk, hogyan. történik azoknak a lényeknek a megváltása vagy további megbilincselése, akiket az Isteni Gitának az említett mélyreható, jelentős helyeiből megismertünk. Emlékezzenek vissza, hogy mit mondtunk: ha a személyiség szellemei a régi Szaturnuszon a tojásformájú hőtesteket minden alkalommal mind magukba szívnák és semmit sem hagynának meg belőlük, akkor fejlődése befejeztével az egész Szaturnusz felszívódna a szellemi világba. De nem ez történik, hanem mint mondottuk, a személyiség szellemei a régi Szaturnuszra a kelleténél erősebben rányomják bélyegüket azáltal, hogy valamit hátrahagynak magukból, hogy nem szívnak fel ismét mindent magukba, tehát azáltal, hogy hátrahagyják a külsőleg érzékelhető hőtesteket.

Tulajdonképpen miféle erő is működik a személyiség szellemeiben a régi Szaturnuszon? Nem más, mint a mai emberben ismert gondolkodóerő. Alapjában véve nem tesznek mást a személyiség szellemei a régi Szaturnuszon, mint hogy kifejtik gondolataik erejét. Ezeket a hőtojásokat azáltal hozzák létre, hogy előhívják magukban a hőtojások képzetét. Ez az erő tehát a személyiség szellemeinek képzelőereje, amelynek azonban sokkal nagyobb hatalma van, mint a mai emberének. Mire képes a mai ember képzelőereje? Ha ma képzetet alkotunk valamiről, csak az asztrális síkon képződik egy forma, a képzet csak az asztralitásig hatol. Ezért ennek a formának megmaradása nem konstatálható külsőleg, fizikailag. A régi Szaturnuszon a személyiség szellemei hatalmas mágusok voltak. Gondolatuk erejével megformálták a szaturnuszi hőtojásokat és gondolatuk erejével hagyták őket hátra. Így tehát alapjában. véve maguknak a személyiség szellemeinek ereje hagyott hátra maradványokat a régi Szaturnuszból; ezek a maradványok állandóan újra és újra létrejöttek, végül megjelentek magában a napfejlődésben is.

Itt tehát kézzelfoghatóan áll előttünk, hogy egy lény, aki tulajdonképpen ember, formákat hoz létre a környezetéből - mert a megformált tojások a szaturnuszi környezetből alakultak ki - ezek a tojások azután elvarázsolódnak, megbilincselődnek egy következő létig.

Minthogy a körülmények itt még nem olyan bonyolultak, itt átfogóbban áll előttünk az, amiről tegnap beszéltünk. Itt azt mondhatnánk: nézd a szaturnuszi tüzet, nézd azt, ami a régi szaturnuszi tűzből újra és újra szellemivé válik, amit ismételten újra és újra visszavesznek, mint belső tüzet, mint lelki tüzet, mint kellemes meleg érzést - ez felszáll a magasabb világokba. Ha csak ez volna, akkor a Szaturnusz eltűnne a magasabb világokban. Az, ami érzékelhető külső hő, ami külső meleggé sűrűsödik, annak újra meg kell születnie, újra meg kell jelennie és amint leírtuk, legközelebb a Napon jelent meg.

Most nézzük, miről beszéltünk még a ma délelőtti előadáson. Tisztáztuk azt, hogy ezen a régi Napon a szellemi hierarchiáknak azok a lényei élik át emberfokukat, akiket arkangyaloknak, archangeloi-nak vagy a tűz szellemeinek nevezünk, és hogy a tűzelem itt már egyrészt füstté, gázzá sűrűsödik, úgyhogy a Nap már gázgömb, másrészt pedig ez a gáz úgy ég el, hogy fény árad ki a világűrbe. S éppen az arkangyalok azok, akik ebben a fényáradatban élnek, akiknek abban áll az élete, hogy fényt szívnak be és árasztanak ki magukból. Elmondtam önöknek azt is, hogy ha akkor a világűrben utazhattak volna, már messziről ragyogni látták volna a régi Napot. A régi Nap belsejében a különböző gázáramlásokat észlelték volna, mint az egész naptest lélegzési folyamatát.

Állítsuk most lelkünk elé még egyszer ezt a régi Szaturnuszt és ezt a régi Napot. Láttuk, hogy mindkét planetáris testben élet és mozgékonyság van, valami történik. Azt mondhattuk a régi Szaturnuszról, hogy rajta a tojásképződmények ismételten kialakulnak, azután újra feloldódnak, a visszamaradó maradványok kivételével. Ezért valaki, aki a régi Szaturnusznak ezt a belső mozgékonyságát megfigyelte volna, azt mondhatná: ez a Szaturnusz tulajdonképpen egyetlen élőlény. Igazán olyan, mintha egyetlen élőlény volna. Él, saját életét éli, saját élete folytán állandóan formákat képez, stb. S még nagyobb mértékben van ez meg a régi Napon. Mint egység mutatkozik meg a nappalok és éjjelek, a fény be- és kilélegzésének váltakozó állapotaiban. Mindez - ha megfigyelhető lett volna - nem halott, hanem eleven égitestek benyomását keltette volna.

Azonban. minden, ami él, ami tevékenységet fejt ki, bensőleg azért eleven és mozgékony, mert tevékenységét szellemi lények vezetik és irányítják. Bár azt mondtuk, hogy a személyiség szellemei gondolati erőikkel hozták létre ezeket a tojásformákat, de könnyen megérthetjük, hogy kellett ott valaminek lennie, amiből az anyagot vegyék a tojásokhoz. Az anyagot nem tudták a személyiség szellemei, az archék megteremteni. Legelőször azt kell lelkünk elé állítanunk, hogy valaminek lennie kell ott, ami az anyagot adja, vagyis meg kell lennie a differenciálatlan hőnek, magának a tűznek. A személyiség szellemei csak megformálják a hőt, de azt máshonnan kellett, hogy kapják. Honnan kapta az egész szaturnuszi világ - elsősorban a személyiség szellemei - ezt a hőanyagot, a hő- vagy tűzelemet? Sokkal magasabb rendű szellemi lényektől, akik emberfokukat olyan régen élték át, hogy a régi Szaturnuszon már jóval túl voltak ezen az emberfokon. Hogy el tudjunk képzelni ilyen magasztos lényeket, amilyenekre szükség volt ahhoz, hogy a Szaturnusznak a hőt, a tüzet adják, hasonlatként állítsuk lelkünk elé magának az embernek a fejlődését, hiszen egykor az emberből is isteni lény lesz.

Tudjuk, hogy az ember mai állapotában négy részből áll - amit már gyakran említettünk, de ez a kulcsa az egész szellemtudománynak - ez a négy rész a fizikai test, az étertest, az asztráltest és az én. Tudjuk azt is, hogy hogyan fejlődik tovább az ember: hogy az én belülről munkálkodik, hogy először az asztráltestet alakítja át, míg azt teljesen uralma alá nem hajtja. Amikor az asztráltest már annyira átalakult, hogy teljesen az én uralma alatt áll, akkor azt mondjuk róla, hogy magában hordja a szellem-ént vagy manaszt. Az olyan asztráltest tehát, amelyen az én uralkodik, szellem-én vagy manasz. Ugyanez a helyzet az étertesttel. Ha az én még erőteljesebben dolgozik, legyőzi az étertest ellenszegülő erőit is, az így átalakított étertest az életszellem vagy budhi. S végül, ha az én úrrá válik a fizikai testen, ha legyőzi a legerősebben ellenálló erőket is, a fizikai test erőit, akkor megjelenik az emberben a szellemember vagy atma. Ez már a héttagú ember, aki fizikai testét atmává vagy szellememberré alakította át. A fizikai test kívülről továbbra is fizikai testnek látszik, de belülről teljesen átizzítja az én és uralkodik rajta; a fizikai test egyidejűleg fizikai test és atma. Az étertest egyidejűleg étertest és életszellem vagy budhi, az asztráltest egyidejűleg asztráltest és szellemén vagy manasz, az én pedig úrrá vált mindnyájuk felett. Így jut el az ember fejlődése során egyre magasabb fokra, így alakítja át saját magát, így dolgozik saját istenné válása, „deifikációja” érdekében, ahogy Dionysos Aeropagita, Pál apostol tanítványa és barátja mondja.

De ezen a ponton sem zárul le fejlődése. Ha az ember már oly magasra ért, hogy teljesen megzabolázta önmagát, hogy fizikai testét is uralma alá hajtotta, akkor még magasabb fejlődési fokok állnak előtte. Az út egyre magasabbra és magasabbra vezet, már szellemi magasságokba, emberfeletti lényekre pillantunk fel és ezek a lények egyre erősebbek, egyre hatalmasabbak lesznek. Mi az, ami a lényeket egyre hatalmasabbá teszi? Az, hogy eleinte rászorulnak, szükségük van valamire, hogy kívánniuk kell valamit a világtól, később pedig odáig fejlődnek, hogy már valamit adni tudnak. A fejlődés szelleme és értelme tulajdonképpen abban áll, hogy az ember már nem kap, hanem ad. Megtaláljuk ennek az analógiáját az emberi fejlődésben már itt, a születés és halál között is: a gyermek gyámoltalan, rászorul a környezete segítségére, de egyre inkább kinő ebből a tehetetlenségéből, s végül maga is környezete segítőjévé válik. Így fejlődik az emberiség is a világmindenségben.

A régi Szaturnuszon csak az ember fizikai testének alapjai voltak meg. Ott még kapnia kellett: meg kellett kapnia emberi mivoltának első alapjait. De így folytatódott ez a Nap- és Hold-korszakban is. A Földön kapta meg énjét, s most már lassanként előkészül arra, hogy énjével hasson asztráltestére, étertestére és fizikai testére. Ezáltal válik fokozatosan olyan lénnyé, aki már kozmikusan adni tud. Lénye fokról-fokra felnő a kozmikus, világméretű adni tudáshoz; olyan lényből, aki kap, olyan lénnyé nő fel, aki ad.

Például szolgálnak erre azok a lények is, akikről ma beszéltünk, az arkangyalok vagy archangeloi. Bizonyos tekintetben már a régi Napon odáig fejlődtek, hogy a fényt tudták adni a világűrnek. A fejlődés tehát a „kapni”-tól az „adni”-hoz vezet. De az adásnak nagyon sok fokozata van. Ha például bizonyos lények csupán gondolataikat tudják adni, akkor alapjában véve még nem sokat adtak, mert ha valaki bármilyen sok gondolatot ad is és azután továbbmegy, minden marad a régiben. Nem adott semmi olyat, ami magasabb értelemben látható, szubsztanciális volna. Egy bizonyos idő múlva a lények elérkeznek oda, hogy már nemcsak gondolatokat vagy ehhez hasonlót tudnak adni, hanem ennél sokkal többet, például azt, amire a személyiség szellemeinek a régi Szaturnuszon éppen szüksége volt, a hőnek, a tűznek az anyagát.

Kik álltak a fejlődésnek olyan magas fokán, hogy saját testükből ki tudták árasztani a régi Szaturnusz hő- illetve tűz-szubsztanciáját? Azok a lények voltak ezek, akiket trónoknak nevezünk.

Látjuk tehát, hogy a régi Szaturnusz úgy jön létre, hogy az univerzum körzetéből a világmindenség egy pontjára összehúzódnak a Trónok, és nagy méretekben azt teszik, amit alacsonyabb szinten a selyemhernyó tesz, amikor saját testéből megfonja a selyemszálakat. A trónok is úgyszólván „kifonják magukból” a hőanyagot és feláldozzák a régi Szaturnusz oltárán. A személyiség szellemeinek életére a régi Szaturnuszon úgy kell tekintenünk, hogy ők alapjában véve csupán a személyiséget, az én-tudatot adják ennek a hőnek. A hő, a tűz anyaga az univerzumból, a kozmoszból áramlik egybe és magasztos szellemi lényekből, a trónokból árad ki. Most már azt mondhatjuk, hogy tudjuk, miből állnak ezek a Szaturnuszon lévő tojások. A trónok önfeláldozó testéből alakulnak ki.

De ez még nem volna elég; pusztán a személyiség szellemei és a trónok együttműködése még nem tenné a Szaturnuszt bensőleg ilyen elevenné, mozgékonnyá. A személyiség szellemeinek megvan az erejük ahhoz, hogy a hőanyagot megformálják, de ezt egyedül nem tudják megtenni. Hogy létrejöhessen a régi Szaturnusz belső mozgékonysága, belső elevensége, ahhoz az szükséges, hogy rajta még más szellemi lények is lakjanak, akik alacsonyabb rendűek, mint a trónok, de magasabb rendűek, mint a személyiség szellemei vagy archék. Az ő feladatuk, hogy a személyiség szellemeinek segítsenek. Elképzelhetjük ezt a segítséget, ha arra gondolunk, hogy mifelettünk is először az angyali lények vagy angeloi állnak, aztán az arkangyali lények vagy archangeloi és a személyiség szellemei vagy archék. Ezek a lények a közvetlenül felettünk álló hierarchiákhoz tartoznak. A trónok sem állnak közvetlenül a személyiség szellemei felett. A személyiség szellemei és a trónok között közbeeső fokozatok vannak. Az elsőhöz tartoznak azok a lények, akiket Dionysos Aeropagita nyomán hatalmasságoknak vagy exuziáknak nevezünk. Ők egy fokkal állnak a személyiség szellemei fölött. Olyan viszonyban álltak akkor a személyiség szellemeivel, mint az angyalok most velünk. Az exuziáknál ismét egy fokkal magasabbak az erők vagy dünamiszok. Olyan viszonyban álltak a régi Szaturnuszon a személyiség szellemeivel, mint most az arkangyalok velünk. A dünamiszoknál egy fokkal magasabban állnak azok a lények, akiket uraságoknak, kürioszok-nak nevezünk. Olyan viszonyban álltak a személyiség szellemeivel a régi Szaturnuszon, mint amilyenben a személyiség szellemei állnak ma velünk. Csak ezután következnek a trónok.

A régi Szaturnuszon tehát a lények következő fokozatait találjuk: a személyiség szellemeit, akik az én-tudatot gerjesztik és megvalósítják, a trónokat, akik négy fokkal állnak magasabban, mint a személyiség szellemei, s akik a tűzanyagot adják. Közöttük állnak az egész szaturnuszi élet szabályozói és irányítói, alulról felfelé az exuziák, dünamiszok és kürioszok. Ha szabad így neveznünk, ez a régi Szaturnusz lakossága.

Mialatt a régi Szaturnusz továbbfejlődik Nappá - ahogy ezt ma délelőtt vázoltuk - a most felsorolt lények is egy fokkal magasabbra fejlődnek és az arkangyalok lépnek az ember-fokra. Külsőleg - mondhatnánk fizikailag - a hő gázzá sűrűsödik. A Nap gáztest lesz. Míg a régi Szaturnusz sötét hőtest volt, a Nap elkezd kifelé világítani, de váltakoznak rajta a nappalok és éjszakák. Nagyon fontos, hogy figyelembe vegyük a nappalok és éjszakák váltakozását, mert óriási különbség van ezen a régi Napon a nappalok és éjszakák élete között. Ha semmi más nem történnék, mint amit legutóbbi előadásomban és most elmondtam, akkor az arkangyalok, akik a régi Napon emberek, az akkori nappalokon a fénysugarakkal kiáradnának a világmindenségbe, kiterjednének a világmindenségben, éjszakánként pedig vissza kellene térniük a Napra. Ez a fény és a fényben élő és tevékenykedő teremtmények ki- és belélegzése volna. De nem így van. Most ismét egész egyszerűen, mondhatnám, majdnem triviális módon szeretném jellemezni ezeknek az arkangyaloknak vagy archangeloinak a lényét. Úgyszólván túlságosan tetszik nekik, ha kint lebeghetnek a világmindenségben; jobban tetszik nekik, hogy kifelé lebegjenek és feloldódjanak a világmindenség szellemében, mint az, hogy ismét összehúzódjanak. Ezt beszűkült létnek, alacsonyabb rendű létnek érzik. Tehát jobban szeretnek a fényéterben élni. De ezt a fényéterben való életet nem tudnák egy bizonyos határon túl kiterjeszteni, ha valami segítségükre nem jönne. Ha ezek a lények a régi Napon csak magukra lennének utalva, semmiképpen sem tehetnének mást, mint hogy éjszakánként becsületesen visszatérjenek a Napra. De nem ezt tették, hanem kint a világban való tartózkodásuk idejét egyre inkább meghosszabbították, egyre többet tartózkodtak a szellemi világban. Mi jött ebben a segítségükre?

Képzeljék el, hogy ez a kör a régi Nap gömbje, s belőle minden irányban kifelé igyekeznek az arkangyalok a világűrbe, az arkangyalok lénye szellemileg elterjed a világmindenségben. Ebben a kiterjeszkedésben az a körülmény jön az arkangyalok segítségére, hogy a világmindenségből lények jönnek feléjük. Mint ahogy a régi Szaturnusz idején a trónok tűzeleme áradt befelé a világmindenségből, úgy jönnek most más lények a kifelé áramló arkangyalok elébe. Ezek a trónoknál is magasabb rendű lények segítségükre vannak abban, hogy tovább maradhassanak kint a szellemi világban, mint ezt egyébként tehetnék.

Ezeket a lényeket, akik a szellemi térségekből az arkangyalok elébe jönnek és őket befogadják, keruboknak nevezzük. Igen magasztos szellemi lények ők, megvan a hatalmuk arra, hogy képletesen szólva tárt karukba fogadják az arkangyali lényeket. Amikor tehát az arkangyali lények kifelé áradnak és szétterjeszkednek, a világmindenségből a kerubok jönnek elébük. A régi Nap gömbjét körülveszik a közeledő kerubok. Ha szabad ezt a hasonlatot használnom, ahogy Földünket körülveszi atmoszférája, úgy vette körül a régi Napot a kerubok birodalma, az arkangyalok üdvére. Az arkangyalok tehát, mikor kimentek a világűrbe, ott nagy segítőikre tekintettek.

S hogyan jelentek meg előttük ezek a nagy segítők, hogyan néztek ki? Ezt természetesen csak az Akasha Krónikában olvasó szellemi látó tudat állapíthatja meg. Egészen határozott éterikus alakban jelentek meg ezek a nagy, univerzális segítők. S elődeink, akik a tradíciókból még tudtak erről a jelentős tényről, a kerubokat mint különös szárnyas állatokat ábrázolták különböző fejekkel: mint szárnyas oroszlánt, szárnyas sast, szárnyas bikát, szárnyas embert. Mert a kerubok tényleg négy oldalról közeledtek és olyan alakban, hogy később valóban úgy ábrázolhatták őket, ahogy aztán alakjuk ismeretessé vált. Ezért nevezték el az Atlantisz utáni kor első beavatási iskoláiban a régi Nap felé négy oldalról közeledő kerubokat olyan nevekkel, amelyekből aztán a Bika, Oroszlán, Sas, Ember elnevezések lettek.

Még sok mindent fogunk ezekről hallani; ma ezt az arkangyalokkal szembejövő négyfajta kerubot fogjuk szemügyre venni. A régi Nap tehát azt a látványt nyújtotta, hogy amikor a Nap tulajdonképpeni „emberei”, vagyis az arkangyalok kimentek a világűrbe, ott négy oldalról a kerubok, mégpedig a kerubok négy fajtája jött elébük. Ezáltal vált tehát az arkangyalok számára lehetővé, hogy tovább időzzenek a régi Napot körülvevő szellemi világban, mint ez egyébként lehetséges lett volna. Mert a legnagyobb mértékben élénkítően, szellemi értelemben véve élénkítően hatottak a kerubok az arkangyalokra.

De amikor a kerubok a Nap közelébe értek, hatásuknak még másféle módon is érvényesülnie kellett. Hiszen valami, ami valahol van, nem mindig csak egy vonatkozásban érvényesül. Mondjuk, hogy két ember van egy szobában; az egyik azt kívánja, hogy erősen fűtsenek be, de a másiknak, aki ezt nem kívánja, szintén ott kell lennie, neki is melege lesz. Így volt ez a világűrből befelé sugárzó kerubokkal is. A régi Napnak azokra a lényeire, akik felemelkedtek a fényelemig, akik a fényelemben tudtak élni, a leírt módon hatottak. De erre a fényelemre csak a régi Nap nappalainak idején lehetett hatni, amíg fény áradt ki a világűrbe. A régi Napnak azonban éjszakái is voltak, amikor nem áradt ki fény, s a kerubok akkor is az égen voltak. Ilyenkor tehát, mikor a Nap-planéta elsötétült, csak hő és gáz áramlott a Nap-gömb belsejében. Körülötte voltak a kerubok és leküldték hatásukat: hatásuk most a sötét gázba sugárzott. Amikor tehát a kerubok nem tudtak normális módon hatni az arkangyalokra, akkor a Nap sötét füstjére, a sötét gázra hatottak. Míg a régi Szaturnuszon a hőt érték a hatások, most a megsűrűsödött hőt, a régi Nap gázelemét érték a világűrből jövő hatások. Ennek a hatásnak köszönhető, hogy a régi Napon a napködből kialakult az első kezdeménye annak, amit ma állatvilágnak nevezünk. Amint a régi Szaturnuszon az ember fizikai testével létrejött az embervilág első kezdeménye, úgy alakul ki a régi Napon a füstből, a gázból az állatvilág első kezdeménye. A hőből képződtek a régi Szaturnuszon az emberi test első alapjai; a régi Napon a keruboknak a napgázokban tükröződő alakjaiból képződnek a fizikai állati testek első, füstszerűen gomolygó kezdeményei.

Az tehát, ami kerubi alakok formájában a régi Napot körülveszi, olyan lények összessége, akik egyrészt tárt karokkal mennek az arkangyalok elébe, másrészt pedig a régi Nap éjszakáin a Nap gázaiból elővarázsolják az állatvilág első fizikai alapjait. A napgázokból kinőnek az állatvilág első fizikai kezdeményei. Ezért nevezték elődeink közül azok, akik a misztériumokból ismerték a szellemi kozmológia e jelentős tényeit, „Állatövnek”, azokat a lényeket, akik a világűr különböző oldalairól hatottak a régi Napra. Ez az Állatöv eredeti jelentése.

A régi Szaturnuszon először az emberiség alapjait vetették meg, amikor a trónok azt az anyagot, amely most fizikai testében van, magukból kiárasztották és feláldozták. A Napon az állatvilág első kezdeménye alakul ki, mikor a gázzá sűrűsödött hőanyagból a kerubok tükröződő alakjai elővarázsolják az első állati formákat. Így tehát az állatok mindenekelőtt az Állatövnek a Napon kialakult képmásai. Ez valódi belső kapcsolat az Állatöv és a Napon létrejövő állatok között. A mi állataink karikatúraszerű utódai a Napon létrejött állatoknak. Nem véletlen az, hogy a dolgokat hogyan nevezték el. Nehogy azt higgyük, hogy a régi időkben a neveket tetszés szerint gondolták ki. Mit tesz ma az a szerencsés asztronómus, aki a kisbolygó övezetben felfedez egy újabb kisbolygót? Felüti a lexikont, kikeres a görög mitológiából egy olyan nevet, amely még szabad és erről nevezi el a csillagot. Így sohasem adtak neveket azokban az időkben, amikor a misztériumok még hatalmasak voltak, mikor a nevekben még a dolgok kifejezését keresték. Azokban a nevekben, melyeket akkor adtak, mindig benne rejlik a dolgok mély értelme.

Az állati formák, ha ma már karikaturává torzultak is, a világunkat körülvevő, akkor meglévő Állatöv alakjaiból származnak. Feltűnhet önöknek, hogy az Állatöv nevei közül itt egyelőre csak négy van felírva. Ezek csak a kerubok fő megjelölései, de alapjában véve mindegyik kerub-alaknak van jobb- és balfelől egy bizonyosfajta követője vagy kísérője. Gondolják el a négy kerub-alakot két-két kísérővel, akkor megkapták a Nap körzetében működő tizenkét erőt, amely bizonyos mértékben már a régi Szaturnusznál is megvolt. Tizenkét ilyen erő van tehát, ezek a kerubok világához tartoznak és feladatukat, missziójukat az imént leírt módon kell betölteniük a világmindenségben.

Most még azt kérdezhetnék, hogy áll a dolog az Állatöv szokásos neveivel? Erről szólunk még néhány szót a következő napokban, mert a nevek közül némelyik megváltozott. A felsorolást rendszerint a Kos, Bika, Ikrek, Rák, Oroszlánnak kezdik, aztán jön a Szűz, Mérleg. A Sasnak egy későbbi változtatás folytán - egészen pontosan meghatározott okokból - meg kellett elégednie a Skorpió elnevezéssel. Azután jön a két kísérő, a Nyilas és a Bak. Az Embert bizonyos okokból, amelyekkel még megismerkedünk, most Vízöntőnek hívják. S végül a Halak. Az Állatöv valódi alakjaiból már csak a Bikában és az Oroszlánban találunk meg valamit és egy keveset az Emberben, amit a szokásos exoterikus kifejezéssel Vízöntőnek neveznek. Hogy miért változott meg az Állatöv, arról még beszélünk az elkövetkező napokban.

Láttuk tehát, hogy magasrendű szellemi lények, magas hierarchiák, elsősorban a trónok, a Szaturnuszon kiválasztják saját szubsztanciájukból a tűz anyagát. Láttuk azután, hogy még magasabb rendű szellemek, akiket keruboknak nevezünk, azt, ami ebből a tűzanyagból fényként keletkezik, magukba fogadják, fénylétét megtisztítják, felemelik. Valahányszor a világmindenségben egy felemelkedés következik be, ennek kiegyenlítéseképpen egy lealacsonyodásnak is be kell következnie. Hogy az arkangyaloknak alkalmuk legyen szellemi létük meghosszabbítására, a keruboknak éjszaka tovább kell hatniuk és az emberek alatt álló állati lényeket, állati formákat kell a köddé, füstté, gázzá sűrűsödött hőanyagban kifejezésre juttatniuk.

Ezzel megszereztük az ősi világbölcsesség szerinti első képzetet a világmindenség bizonyos lényeinek saját égitestünkkel való együttműködéséről, s egyúttal azt is láttuk, hogy az, amivel külsőleg, fizikailag találkozunk, mindig szellemi lényekre vezethető vissza. Amit ma materiálisan Állatövnek nevezünk, azt a kerubok körtáncára kell visszavezetnünk, akik gyűrűként fogták körül világunkat és onnan küldték le hatásukat az erejét fényerőként a világmindenségbe sugárzó régi Napra.

Ezzel levezettük az egyik fontos fogalmat, az Állatöv fogalmát; holnap folytatjuk vizsgálódásainkat, lassankint felemelkedünk más égitestek fogalmához is és egyre jobban megvilágítjuk majd a hierarchiákkal való összefüggésüket.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként