Ezekkel a most könyvformában megjelenő előadásokkal Rudolf Steiner 1909-ben Berlinben, a Teozófiai Társaság Német Szekciójának közgyűlésén először adott szilárd alapot - saját kifejezésével élve - az általa vezetett európai szellemtudományos mozgalomnak. Ez a megismerésszerűen bizonyított, az értés próbáját kiállt megalapozás szükségessé vált a keleti okkultizmusból táplálkozott angol-indiai teozófiai mozgalom próbálkozásaival szemben, amely a tényleges nyugati szellemi élet magját és tartalmát nem fogta fel, és csak a materialista kultúra eltévelyedéseit látta, anélkül, hogy mélyebb értelmét megértené. Ez a teozófiai mozgalom azt hitte tehát, hogy az európai embert vissza tudja vezetni az ősi bölcsesség forrásaihoz, anélkül, hogy a nyugati népek történeti fejlődését és az ebből keletkező feladatokat értékelné. Ezt a szélesebb néptömegek számára túl magasra helyezett eszméjét a világtól elvonult teozófiának, egyfajta isteni bölcsességnek, mint például a mély, vallásos odaadást Istennek, és a szeretet bensőséges hevét a középkor német misztikusai is próbálták elérni, még a középkorból kicsírázó újkorban is, a belső elmélyülés és a szellemtől áthatott elragadtatás útján, amit nem lehetett népszerűsíteni anélkül, hogy el ne sekélyesítsék. Korunk otthontalan lelkei, akik úgy érezték, meghalnak a materializmus fojtó légkörében, találtak itt ugyan némi reményt, és megpillantottak egy utat - amely azonban hamarosan ismét bezárult. Majd a kritikus európai gondolkodásnak és az analízis és szintézis iránti igényének már nem felelhetett meg a folytonos sematizálás és csodálatraméltó események elmondása kibontakozó metamorfózisokban, az ok és okozat, keletkezés és elmúlás következetesen végigvezetett fonala nélkül, a magasabb fejlődés célja érdekében. A nyugati, felfokozott személyiségérzés egyszerűen nem tudta azt feltételezni, hogy az események körforgása örökké hasonlóképpen ismétlődik, mélyebb értelem nélkül, csak a léttől való megszabadulás végső céljából. Az európai érzés szerint a megnyilatkozó kozmikus világalapnak egy középpont felé kellett sugároznia, abban koncentráltan alámerülnie, s ebből ismét újszerű tükröződésben, magasabb tartalommal előlépnie, ezernyi új alakban és létformában. Minden világtörténés e középpontját csak az én erejével lehetett megpillantani. Az isteni Én kiáradt a létezésbe; az emberi én, az isteni Én-lény tengerének egy cseppje, alakon és formán át, mérték, szám és súly szerint alakult ki és harmonizálódott, önmagára ébredt saját egyediségében, majd, egyedi énként, az így megőrzött oltalmával vissza kellett térnie az isteni Énhez, szabadon kötve össze akaratát az isteni akarattal, megismerve és belátva ennek a legmagasabb újraegyesülésnek az akaratát. Az emberi én önmaga nem múlhat el, nem oldódhat fel; örökös törekvésben kell keresnie, munkával kivívnia, megtisztítania magát, és a felébredésnek ebben a folyamatában fokozatosan az általa évmilliárdok alatt örökké új formában levetett salak-világot is fel kell oldania, és visszavezetnie a szellemhez. Ha ezt nem teszi, akkor a démoni világ prédájává válik, és általa bezárul a salakvilágba.

Az embernek ez a feladata, az én, amely eonokon keresztül dolgozott burkain és lényének magján, hogy tudatosan megragadja, és a gyenge visszaverődés segítségével, amelyet az absztrakttá vált gondolkodás hagyott benne, ismét visszatérjen ehhez a maghoz, miután ennek eredeti hatóerejét a pusztán érzéki látszattal táplált értés rövidlátása elfedte egy ideig, adja meg a mindig újabb megtestesülésekben fellépő emberi élet legmagasabb értelmét. Így győzi le az istenségtől szabadon engedett ember fokozatosan a Földhöz láncolt értelem határait, és éri el legmagasabb célját, hogy a szellemhez visszatérve ismét az isteni Én kifejeződésévé váljon. A nyugat feladata, hogy az egyedi ént a sohasem pihenő kutatás révén és szabad személyes tevékenységgel elvezesse ehhez a célhoz. Nem a személyiségben önmagát kifejező egyedi lény menekülése ez, ahogy a buddhizmus megszabadítás-elve tanítja, és a neo-buddhizmus a megfáradt nyugat számára ismét megtévesztően szeretné megcsillogtatni. Utalunk itt a Teozófiai Társaság és a „Kelet Csillaga” által húsz éve kiadós reklámmal ismertté vált Krisna-murti most zajló előadói tevékenységére. Nem, itt elsősorban a személyiségbe zárt egyedi énről van szó, az öntevékenysége által megerősödött saját erőiről, hogy ez az én az általa felismert isteni akarat tudatos eszközévé váljon, és megismerő módon dolgozzon vele együtt céljai érekében. Ezt az utat az antropozófia a visszafelé tekintő, keleties irányzatú teozófiai áramlattal való kapcsolata ellenére szükségszerűségként állította elénk, és élesen körvonalazta. Azon a döntő fordulóponton, amikor az isteni Én alászállt, hogy ember-énné váljon, és ember-énből ismét isteni Énné változzék, megnyitja szemünket arra a fényre, amelyet Krisztus emberré válásának és áldozati halálának misztériuma sugároz ki.

Hogy az ember tudatosan megtalálja emberségét, ahhoz szükséges volt, hogy ezt a középső, antropozófiai utat megnyissuk a Földtől az istenségig: hogy ezáltal az ember megtanulja megismerni önmagát és a világot, hogy éretté válhasson arra, hogy megértse az istenség fogalmát. A két részre szakadt ember, a földi ember, csak úgy érti meg őt, hogy megfeszíti lénye minden erejét. Nemcsak a saját korát túlszárnyaló, egyéni útépítőként kell elérnie a közösséget Istennel, hanem egy korszak emberiségét kell e cél felé vezetni, mivel különben az emberalattiság tényébe süllyedés veszélye fenyegetné. Így szükséges volt, hogy jöjjön egy olyan valaki, hogy kijelölje ezt a középhelyzetben lévő utat, és mások számára átjárhatóvá tegye: az emberségtől az istenségig vezető utat - az „Ismerd meg önmagad”-on keresztül.

A régi misztériumi igének ma az egész emberiség tudata elé kell lépnie. - Hogy ez megtörténhessen, az ősalaptól eloldódott személyiség számára szükséges volt, hogy hosszan és fáradságosan vándoroljon a kritikus gondolkodás, a szellemtől elzárt értelem bozótján át, idáig a materialista korlátoltságba, ezen túl az óriási technikai felfedezések kapujáig, ahol ma állunk, s ahol ma már az alvilág hatalmai kopogtatnak. Ez a szellem és a természet között feltáruló elemi birodalom, amely felküldi erőit, amelyeknek óriási démoni hatóerejét az első hatások felfedezői nem sejtik, csak akkor mérik fel, ha megismerő módon hatolnak be a szellem világába. Hogy ezt tehessék, először az embert, tehát önmagukat kell megismerniük. Az antropozófia a munkálkodás legkomolyabb útjain vezethet bennünket ehhez a célhoz; e nélkül sem a szakadékot, sem a mennyet nem tudjuk felmérni. Mindkettő az emberlénybe van elrejtve. Ismerd meg az embert, csak akkor tudod bejárni az utat, amely megváltja a poklot és meghódítja a mennyet.

Ez a világ és az ember tudatos felfogásához vezető út elsősorban a filozófiai gondolkodásmód hűvös ösvényén keresztül vezet, az élet rejtélyes kérdéseit élesen megvitató fogalmiságba. Ez az út fáradságosnak és csaknem feleslegesnek tűnik annak, akinek a közvetlen érzés olyan, mint lelkének könnyű szárnycsapása: de elkerülhetetlen és szükséges korunk számára, amikor a létezés kutatására való törekvésnél már nem lehet elégséges a misztikus elmélyedés.

Rudolf Steiner megkönnyítette számunkra, hogy bejárjuk ezt az utat, amikor elsősorban megteremtette azt az atmoszférát, amely melegséggel tölti el lelkünket, felemeli szellemünket, és így pillantásunkat megnyitja az igazi teozófia és evangéliumi bölcsesség magasságaihoz. De nem kímélt meg bennünket attól, hogy munkával meghódítsuk, megmásszuk a tudás meredek fokait.

Az ebben a könyvben megjelent szemlélődések igazolják ezt. Szükséges részek Rudolf Steiner ismeretelméleti írásainak sorában, és hasonlóképpen fontosak a történelmi események valóságnak megfelelő megállapításához, amelyek keretet adtak működéséhez…