"A kőzetek az isteni bölcsességből eredő fájdalmak megtestesülései. A növények az isteni erkölcsiség és hűség teremtményei. Az állatok darabokra tört isteniség."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



Antropozófia - pszichozófia - pneumatozófia (4)


Antropozófia

1. --

[Az antropozófia viszonya a teozófiához és az antropológiához. Az ember érzékszervei.]

Berlin, 1909. október 23.

Itt Berlinben, és más helyeken, ahol Teozófiai Társaságunk elterjedt, az utóbbi években igen sokat hallottunk a teozófia teljes területéről, amelyet a tisztánlátó kutatás igen magas régióiból merítettek, hogy egyszer annak a szükségletnek kellett, vagy jobban mondva kellene létrejönnie, hogy tegyünk valamit szellemi mozgalmunk komoly és méltó megalapozásáért. S éppen a mostani közgyűlés, amelyen a mi Német Szekciónk hétéves fennállása után gyűltek össze kedves tagjaink, lesz a helyes indítóok ahhoz, hogy ismét valamivel hozzájáruljunk a szilárd megalapozáshoz, ügyünk szilárd rendjének megalkotásához. Ezekben a napokban az antropozófiáról tartott négy előadásomnak ez a célja.

A János-evangéliumról tartott kasseli előadások, a hierarchiákról tartott düsseldorfiak, a bázeliek a Lukács-evangéliumról, a müncheniek a keleti teozófia tanairól, mindezek indítékot adtak számunkra, hogy a szellemi kutatás magas régióiba emelkedjünk, és lehozzunk nehezen megközelíthető szellemi igazságokat. Ez volt az, ami mindig foglalkoztatott bennünket, a teozófia, amely legalábbis részben felemelkedés volt az ember szellemi megismerésének magas csúcsaihoz.

Valóban, amit a világ eseményei ciklikus lefolyásának nevezünk - ha az ember fokozatosan elsajátít egyfajta érzést ehhez -, abban joggal láthatunk valami mélyebb elemet. Éppen legelső közgyűlésünkön, ahol megalapítottuk Német Szekciónkat, előadásokat tartottam egy olyan közönség előtt, amely csak igen csekély részben állt teozófusokból. Ezeket az előadásokat akkor az antropozófia egy fejezetének is nevezték, az antropozófia történelmi fejezetének. Most, hét év után, ismét úgy tűnik, eljött az idő, amikor úgyszólván ebben a vonatkozásban is befejeződött egy ciklus, és átfogó értelemben lehet beszélni arról, amit antropozófia alatt kell értenünk.

Először egy összehasonlítással akarjuk világossá tenni, mi az antropozófia. Ha egy környéket meg akarunk szemlélni, megnézzük mindazt, ami ott elterül, a falvakat, erdőket, ligeteket, utcákat és így tovább, ha körbejárunk helyről-helyre, utcákon és falvakon, ligeteken és erdőkön át. Az ember miután itt vagy ott van, minden alkalommal mindig az egész terület egy kicsi, egy egészen kis részét látja szeme előtt. De fel is tud mászni az ember egy hegycsúcsra, és erről a magas hegycsúcsról áttekintheti az egész tájat. Ekkor a szokásos pillantás számára a részletek csak igen határozatlanul vehetők ki; ezért azonban áttekintése lesz az egészről. Talán így tudnánk meghatározni azt, amit a mindennapi életben emberi megismerésnek, emberi tudománynak nevezünk, és a teozófia közötti viszonyt. A szokásos emberi megismerés a tények világában körbejár részletről-részletre. A teozófia felhág egy magas hegycsúcsra. Ezáltal kitágul a környezete. Sajátos eszközöket kell használnia azonban akkor, ha felhág a csúcsra, hogy egyáltalán még lásson valamit az alatta lévőből. Az eszközöket, amelyeket ott használnia kell, igen gyakran leírták, ahogy én „A magasabb világok megismerésének útja” című írásomban is. Ott megmutattam, hogyan lehetséges az ember számára, hogy felfelé nyomuljon erre az ideális csúcsra, anélkül, hogy elveszítené a lehetőséget, hogy egyáltalán lásson valamit.

Nos, van azonban - s ez közvetlenül kitűnhet ebből az összehasonlításból - még egy lehetőség: az ember nem megy fel egészen a hegycsúcsig, hanem úgyszólván megáll a középen. Ha lent van, akkor ismert részleteket lát maga előtt; nincs áttekintése, és a fentit alulról látja. Ha fenn van, nincs más felette, mint az isteni ég, és mindent lát maga alatt. Ha a középen van, van valami alatta, és mindkét kilátást összevetheti egymással.

Természetesen minden összehasonlítás sántít, de elsősorban csak az volt a szándékom, hogy szemük elé állítsam, miben különbözik a teozófia az antropozófiától. A teozófia olyan, mintha a hegycsúcson állnánk, az antropozófia pedig olyan, mintha a középen állnánk, így az ember fel- és lefelé tekint. Csak a hely, ahol állunk, és a nézőpont különböző. Most azonban az összehasonlítás már nem elegendő, hogy meghatározzuk a következőt. Ha az ember átadja magát a teozófiának, akkor szükséges az, hogy felemelkedjék az emberi szemlélet fölé, alacsonyabb énjétől felemelkedjék magasabb énjéhez, és képes legyen a magasabb én szerveivel szemlélni. Mivel a csúcs, amelyről a teozófia képes szemlélődni, az ember felett található, ezzel szemben a mindennapi emberi megismerés az ember alatt van, és maga az ember középen áll a természeti és szellemi világon belül. A fenti belenyúlik az emberbe, mivel át van hatva, el van töltve a szellemmel. Láthatja maga fölött a szellemet; de kiindulópontját nem a szellemből, a csúcsról veszi, hanem úgy, hogy a csúcs felette van. Ugyanakkor azonban látja maga alatt, ami csupán a természet, mert ez alulról belenyúlik az emberbe. A teozófiában benne rejlik az a veszély, hogy ha nem azokat az eszközöket alkalmazzák, amelyeket például „A magasabb világok megismerésének útjá”-ban leírtam, az emberi jelenségen egyszerűen átfutnánk, és az ember elveszítené a lehetőséget, hogy egyáltalán még megfelelően megismerjen valamit. A teozófiánál közeli az a veszély, hogy lábainknál már nem a valóságot látjuk.

Ekkor azonban azt mondhatjuk: a teozófia olyasmi, ami azt kutatja, amikor Isten megszólal az emberben. - Alapjában véve ez a teozófia valódi meghatározása: engedd Istent beszélni önmagadban, s amit ekkor ő mond neked a világról, az a teozófia. Az antropozófiát úgy jellemezhetjük, hogy azt mondjuk: állítsd középre magad Isten és a természet közé, engedd, hogy az ember beszéljen benned arról, ami fölötted van, és a bensődbe ragyog, és arról, ami benned alulról emelkedik felfelé, akkor megkapod az antropozófiát, azt a bölcsességet, amit az ember mond. - Ez a bölcsesség, amit az ember mond, azonban fontos támpont és kulcs lehet a teozófia egész területéhez. S miután önök egy ideig befogadták a teozófiát, alig tehetnek jobbat, minthogy megnyerjék ezt a szilárd támpontot, miközben valóban keresik. Ezért gondoskodni fogok arról, hogy amilyen gyorsan csak lehet, ezen előadásokhoz csatlakozva, az antropozófia egy rövid vázlatát nyújtsam.

Azt, amit itt mondtam, a legkülönbözőbb oldalról történetileg is bizonyítani lehet. Nem kell túl messzire mennünk. Van például egy tudomány - erről a legkülönfélébb népszerű kézikönyvekből tájékozódhatnak -, ezt a tudományt általában antropológiának nevezik. Ahogy ma művelik, átfogja nem csupán az embert, hanem ha a kifejezést helyesen értjük, mindazt, ami az emberhez tartozik, amit a természetről megtudhatunk, amire szükségünk van, hogy megértsük az embert. Ez a tudomány onnan indul ki, hogy körbejár a dolgok alatt, egészen lent van. Részletről-részletre megy. Ez az a kutatás, amely az emberit az érzékszervekkel, a mikroszkóp segítségével szemléli. Ez a tudomány, az antropológia, amely ma a legszélesebb körökben egyedüliként érvényesülhet, mint az emberről szóló tudomány, valóban az emberi képességek alattiból indul ki. Nem fordul oda mindenhez, amit az emberi képességeknek kutatniuk kell. Hasonlítsák össze ezzel az antropológiával, amely úgyszólván a földhöz tapad, amely nem hatolhat el addig, hogy választ adjon a lét égető rejtélyeire, hasonlítsák össze azzal, amit a teozófia nyújt. Ott a legnagyobb magaslatokra emelkednek fel, ott arról van szó, hogy választ találjanak a létezés legégetőbb kérdéseire. Önök mégis azt tapasztalják, hogy azok az emberek, akik nem lassan és fokozatosan jutottak el oda, bele magukat, nincs türelmük ahhoz, hogy együtt haladjanak mindazzal, amit az utóbbi években mondhattak, akik nem lépésről-lépésre tudtak együtt haladni velük, hogy azok az emberek, akik megmaradtak az antropológia álláspontján, a teozófiát légből kapott építménynek érzik, úgy tekintik, mint aminek hiányzik minden alapja. Nem tudják belátni, ahogy a lélek fokról-fokra, inkarnációról-inkarnációra emelkedik, és nem tudják áttekinteni azt, ami minden emberi és világlétesülés célja.

Így mintegy a legalsó fokozaton áll az antropológia, a legfelsőn, ahol sokak képessége elfogy a megismerésre, a teozófia, és középen az antropozófia.

Van egy történeti példánk, amire emlékezhetünk, hogy mi lesz akkor a teozófia, ha fel akar emelkedni a csúcsra, és nincs olyan helyzetben, hogy olyan eszközökkel hatoljon felfelé, amelyeket „A magasabb világok megismerésének útja” könyvben találhatók. Ilyen példánk Solger német teozófus, aki 1780-tól 1819-ig élt. Nézeteiből teljesen azt látjuk, amilyenek a teozófia szerinti fogalmak. De milyen eszközökkel próbált Solger feljutni a legnagyobb magasságokba? A filozófia fogalmaival, az emberi gondolkodásból kiszívott és belőle megemésztett fogalmakkal! Valóban úgy van ez, mint ahogy valaki felmászik egy csúcsra, hogy körülnézzen, és elfelejtkezik a távcsőről, és alant már semmit sem tud megkülönböztetni. A távcső ebben az esetben szellemi, ez az imagináció, az inspiráció és az intuíció. Így próbált Solger nem elegendő eszközökkel feljutni a csúcsra.

Az ember érezte, hogy az évszázadok folyamán az emberi képességek egyre alkalmatlanabbakká váltak, hogy feljussuk ezekre a csúcsokra. Az egész középkorban érezte ezt az ember, és be is ismerte. Az újabb korban is érzi ugyan, de már nem ismeri be annyira. Az ember régóta érezte, hogy az emberi képességek egykor fel tudtak jutni a csúcsra, amelyről úgy tudtak beszélni, ahogy a régi teozófia ténylegesen beszélt. Létezett egy ilyen régi teozófia. Majd később azonban be kellett zárulnia annak, ami kitárulkozott a csúcson. Óvni kellett attól, hogy az ember ezt a szokásos megismerés eszközeivel befogadhassa. Ez a régi teozófia teológiává vált, amely a kinyilatkoztatást lezártnak tekintette. S így áll az antropológia mellett, amely a szokásos megismerési eszközökkel csak részletről-részletre halad, a teológia, amely fel akar ugyan emelkedni, és tudni akar valamit arról, ami a magasságokban látható, de ismét ráhagyatkozik arra, ami a szokásos emberi eszközökkel elérhető, nevezetesen a történelmi hagyományra, arra, ami egyszer már megnyilatkozott, és mindig, újra és újra meg kell nyilatkoznia a feltörekvő emberi lélek számára. Az antropológia és a teológia az egész középkoron keresztül szemben álltak egymással, anélkül, hogy elzárkóztak volna egymástól. Az újabb időkben is szemben állnak egymással, csak más formában. Az újabb időkben az antropológia álláspontjából általában mereven elutasítják a teológiát, mint tudományt. Ha önök nem maradnak meg a részleteknél, hanem felfelé mennek, felemelkednek minden jellemzett eszközzel, akkor a teozófia mellé odaállíthatják az antropozófiát, hasonlóképp, mint ahogy a középkorban a teológia mellé az antropológiát.

Az antropozófia megalapozásával is próbálkoztak már az újabb kori szellemi életben, de ismét teljesen elégtelen eszközökkel, vagyis csupán a filozófiából kiszívott, absztrakt eszközökkel. Ha meg akarjuk érteni, miről van szó, először meg kell értenünk, hogy egyáltalán mi a filozófia. Ami valójában a filozófia, ma alapjában véve csak a teozófusok értik, maguk a filozófusok viszont nem érthetik. Mi a filozófia? Csak akkor érthetjük meg, ha elsősorban történetileg, létesülésében szemléljük. Egy példa megvilágítja ezt. A régi korokban ott voltak az úgynevezett misztériumok, azok a helyek, ahol a magasabb szellemi életet művelték. Ott a tanítványokat képességeik fejlesztésével szellemi szemlélethez vezették. Ilyen misztérium volt például Epheszoszban, ahol az epheszoszi Diána titkait kutatták. A tanítványok ott bepillantottak a szellemi világokba. Így az ott megtanultakból sokat tudtak átadni, és ténylegesen át is adták. Majd a többiek ezt a misztériumokban szemlélt dolgokként, számukra átadottként, adományként fogadták. Voltak ott emberek, akik tudták, hogy a misztériumokból a magasabb rendű titkokat közölték velük. Ilyen ember volt például a nagy bölcs, Hérakleitosz. Hozzá különösen eljutottak az epheszoszi misztérium titkai, azok a tények, amelyeket ott tisztánlátó emberek kutathattak ki. Amit ott közlésként kapott, és aminek részben beavatását köszönhette, úgy hirdette, hogy általánosan érthetővé vált. Ebből látja az, aki Hérakleitosz tanításait, az úgynevezett „ismeretleneket” olvassa, hogy ott valami mélyebb rejlik, így ezekben az őseredeti tanokban még láthatja, hogy átfénylik a közvetlen élmény, a magasabb világok tapasztalása. Majd jöttek Hérakleitosz követői. Ezeknek már semmiféle sejtésük sem volt arról, hogy ezek a közlések a magasabb világok közvetlen élményeiből származtak. Elkezdtek az értelemmel okoskodni, úgy vélték, a pusztán filozófiai értelemmel itt-ott találhatnak valami helytelent, és ezen javítgattak. Ezt fogalmakban tovább szövögették, és öröklődött nemzedékről-nemzedékre. S ha ma van valamink a filozófiából, az nem más, mint régi tanítások öröksége, amelyből kifújták, kiszorították az életet, és csak a halott fogalmak csontváza maradt meg benne. A filozófusok nincsenek tudatában annak, honnan származnak a fogalmak. A filozófiák absztrakciók, a régi bölcsesség örökségei, amelyeket kisajtolt fogalmakká tettek. Nincs olyan filozófus, aki magától el tud gondolni valamit. Ehhez fel kell jutnia a magasabb világokba.

Ilyen filozófia, ilyen kipréselt fogalmak alapjában véve éppen a 19. század filozófusainak álltak rendelkezésére, amikor elkezdték azt, amit antropozófiának nevezhetünk. Ezt a megnevezést egyszer már használták. Robert Zimmermann írt egy antropozófiát, de igen elégtelen eszközökkel kezdett bele, mint Solger a teozófiába. A legszárazabb, legelvontabb fogalmakkal szőtte tele, és ez a kísértet volt az ő antropozófiája. Itt valóban a legabsztraktabb, legszárazabb, a dolgot már egyáltalán nem érintő kísértet-fogalomról van szó. Elsősorban az a jellemzője, hogy ami a 19. században meghaladja a külső, egyedi élményt, meghaladja az antropológiát, és antropozófia akart lenni, száraz kísértet-fogalommá vált.

A teozófiának ezzel szemben azáltal, hogy megteremtette az eszközöket ahhoz, hogy a szellemi életen belül megismerje a valóságot, az emberiség megismerését is el kell mélyítenie, amit antropozófiának nevezhetünk. Az antropozófia a világ szellemi megismerése, amely tisztán a középső, emberi, nem az ember alatti állásponton jelenik meg, mint az antropológia. Solger teozófiája ember fölötti álláspontot foglal el, de nincs semmi tartalma. A fogalmak ott fenn túl akarnak szárnyalni az emberiségen. Mivel az ilyen emberek ott fenn a maguk világából kifelé semmit sem láthatnak, így finoman szövögetnek a fogalmak szövőszékén. Ilyen módon nem akarunk a fogalmak szövőszékén szövögetni. A valósághoz akarunk jutni. S önök meg fogják látni, hogy az egész emberi élet valósága elénk tárul majd. Ismét fel fogják ismerni a régi barátokat, szemlélődéseink régi tárgyait, de egy más szempontból megvilágítva, mégpedig olyan szempontból, amely mintegy fel- és lefelé tekint.

Az ember valóban vizsgálódásaink legfontosabb tárgya. Már akkor, amikor elmélyedünk az emberi lény első tagjában, a fizikai testben, ha elgondolkodunk azon, amit a teozófián keresztül kaptunk, és közelebbről belemélyedünk ebbe, akkor észrevesszük, milyen bonyolult képződmény valójában ez a fizikai test. Hogy elsősorban legalább érzésszerű ismeretet szerezzenek arról, amit az antropozófia akar, gondolják csak meg a következőt: az, amit ma fizikai emberi testnek nevezünk, úgyszólván régi produktum. Tudjuk, hogy első felépítése szerint a régi Szaturnuszon jött létre, és módosult a régi Napon, a régi Holdon és a Földön. Éterteste a Napon, asztrálteste a Holdon került hozzá. Az emberi lénynek ezek a tagjai a fejlődés folyamán mindig módosultak. Ami ma megjelenik számunkra, a bonyolult emberi test szívével és veséjével, szemével és fülével, és így tovább egy hosszú fejlődés eredménye. Mindez egy olyan formából keletkezett, amely a régi Szaturnuszon a legegyszerűbb alakban, csírában volt jelen. Ez évmilliókon keresztül mindig újra módosult és változott, így végül mai bonyolultságában és tökéletességében léphetett elő. Ha ma megszemlélik a fizikai test valamely tagját, a szívet vagy a tüdőt, nem tudják megérteni, ha nincs olyan mély betekintésük, hogyan jöttek létre ezek a tagok, és hogyan alakultak ki. Abból, ami ma a szív, vagy a tüdő formája, a régi Szaturnuszon természetesen semmi sem volt jelen. Ezek a szervek egészen fokozatosan vették fel mai formájukat. Egyikük korábban, a másik későbben alakult ki, és tagozódott be a fizikai testbe. Az egyik szervet egyenesen Nap-szervnek nevezhetünk, mivel a régi Nap-állapotban tagozódott be és mutatkozott meg. Egy másikat Hold-szervnek nevezhetünk, és így tovább. Így a fogalmakat a világmindenségből meríthetjük, az egész kozmosz szemléletéből, ha meg akarjuk érteni, valójában hogyan jött lére ez a bonyolult képződmény, a fizikai emberi test, és mit jelent ma.

Ez az ember teozófiai szemlélete. Ezzel szemben mi az antropológiai szemlélet? Ha antropológiai szempontból, önmagában, különállóan vizsgáljuk pl. a szívet, vagy a gyomrot, akkor egymásutániságukban vizsgáljuk őket, mintha mindegy volna, melyik szerv fiatalabb, és melyik öregebb. Ezt nem veszik figyelembe, egyenként, mechanikusan állítják egymás mellé. A teozófia felemelkedik a legnagyobb magasságokba, és a szellemből világít meg minden részletet. Az antropológia egészen lent marad, a részletekből indul ki, és ma eljutott a legszélsőbb végletig: az egyes sejteket egymásmellettiségükben szemléli, mintha mindegy lenne, hogy egy sejtkomplexum a régi Hold-korszakban, a másik a régi Napon alakult-e ki. Az egyes sejtkomplexumok valóban különböző korokban keletkeztek. Külsőleg felsorolhatjuk a részleteket, de nem fogjuk megérteni őket, ha nem szellemi szempontból szemléljük. Így az antropológia körbejár egészen lent, és a teozófia meghódítja a legmagasabb csúcsot.

Gondolják csak meg, hogy a dolog még sokkal bonyolultabb. Az emberi szív a legeslegrégibb szervekhez tartozik, legalábbis a csírakezdeményeiben. Ahogy ma előttünk áll, természetesen későbbi korban alakult ki. S most szemléljük meg a régi Nap idejét. Akkor például az emberi szívnek ez a csíra-szerkezete független volt azoktól az erőktől, amelyek a régi Napon uralkodtak. Majd a fejlődés tovább haladt. A Hold-korszak első periódusában a régi Hold még együtt volt a Nappal, akkor a szív ismét fejlődésen ment keresztül. Ekkor azonban megjelent a nagy esemény, hogy a Nap különvált. Most kívülről hatott, így a szív egészen másképp fejlődött. Ettől az időtől kezdve a fejlődés úgy folyt le, hogy egy Nap- és egy Hold-rész volt benne, s csak úgy érthetjük meg a szívet, ha meg tudjuk különböztetni a Nap- és a Hold-részét. Majd a Nap ismét egyesült a Holddal. A Föld-fejlődés alatt a Nap először ismét kilépett, és kívülről erősebben hatott a fejlődésre. Majd bekövetkezett a Hold kiválása, és a Hold hatott kívülről, s így ezeknek a régi szerveknek a fejlődésében új fázis kezdődött.

Így látjuk, hogy az emberi fizikai testbe a legkülönbözőbb szempontokból játszanak bele a legkülönfélébb erők. Mivel a szív a legrégibb szervekhez tartozik, így valóban van ott egy Nap-része, egy Hold-része, egy második Nap-része, és egy második Hold-része, és ezen felül még egy Föld-része a Föld kitagozódása után. Ha mindezek a részek egy szerven vagy a fizikai emberi testen így összehangolódnak, mint a kozmosz harmóniái, akkor az ember egészséges. Mihelyt egy része túlsúlyban van, mondjuk, például a Nap-rész túl nagy lesz a Hold-részhez képest a szív vonatkozásában, akkor beteg lesz a szív. S meg fogják érteni ezt a betegséget, ha tudják, hogy valamely állapoton keresztül a Hold-rész úgyszólván hátrányba került. Az emberek minden betegsége azon alapul, hogy ezekben a különböző részekben zavar keletkezik, rendszertelenné válnak. Minden gyógyulás abban áll, hogy a harmónia újra helyreálljon. De arról nem beszélnek eleget, hogy ezt a harmóniát valóban ismernünk kell, valóban oda kell emelkednünk a kozmosz bölcsességéhez, hogy minden szerven megtalálhassuk a különböző részeket.

Azt mondhatjuk, hogy a fizikai test rendkívül bonyolult képződmény. Ezt már sejthetik abból, amit idáig megvizsgáltunk. Sejthetik, milyen a valóban okkult fiziológia és anatómia, amelyeknek mindezekkel a tényezőkkel számolniuk kell, és amelyek az embert az egész kozmoszból kiindulva fogják fel. Mindkettő Nap- és Hold-részekről beszél a szívben, a gégefőben, az agyban és így tovább. Mivel mindezek a részek magában az emberben működnek, ahogy az ember ma előttünk áll, úgyszólván a leginkább megszilárdult, kristályosodott produktuma mindazoknak a folyamatoknak, amelyek a Szaturnusztól kiindulva a Napon, a Holdon és a Földön történnek. Tehát az ember úgy áll előttünk, mint akiben mindezek a részek megszilárdultak.

Ha most nem felfelé nézünk a kozmoszba, hanem magába az emberbe, és megértjük az egyes szerveket, a fizikai testet, az étertestet, asztráltestet, az érzőlelket, az értelmi lelket, a tudati lelket, amilyen ma az ember, akkor ez az antropozófia. Az antropozófiánál is a legalsóból kell kiindulnunk, hogy fokozatosan felemelkedjünk a legmagasabbhoz. Az ember számára a legalsóbb az érzéki-fizikai világ, az, ami az érzékeken keresztül és az érzéki-fizikai értelem számára adott. Ezeket vizsgáljuk a teozófiában, a világmindenségből kiindulva, kozmikus összefüggésben az érzéki-fizikai, külső jelenségekkel. Ez a teozófiai szemléletmód. Az antropozófiai szemléletmódnak az érzéki-fizikai világ szempontjából az emberből kell kiindulnia, azt kell vizsgálnia az emberen, ami rajta érzéki-fizikai. Az emberből kell kiindulnia, és őt vizsgálnia, mivel az ember érzékszervi lény. Ez az első dolog. Majd meg kell vizsgálnunk az emberi étertestet, azután az asztráltestet és az ént, mindazt, ami az emberen található.

Minek kell érdekelnie bennünket, ha a fizikai-érzéki világra tekintünk? Ami magán az emberen van. Ezek elsősorban az érzékszervek, mivel valójában ezek azok, amelyeken keresztül az ember megismeri a fizikai-érzéki világot. Ha a fizikai síkról indulunk ki, akkor elsősorban emberi érzékekről kell beszélnünk az antropozófiában, mivel ezek azok, amelyek által az ember egyáltalán tud valamit a fizikai-érzéki világról. S meg fogjuk látni, milyen fontos, hogy valóban megismerjük az embert, érzékszerveinek megfigyelése alapján. Ez lesz tehát első fejezetünk. Ezután felemelkedünk az emberi természet egyes szellemi területeinek vizsgálatához.

Ha az emberi érzékszerveket vizsgáljuk, akkor már antropozófusként beleártjuk magunkat az antropológiába, mivel az antropozófiának mindig abból kell kiindulnia, ami érzékileg valóságos, de tisztában kell lennie azzal, hogy a szellem felülről belehat ebbe. Az antropológia csak azt fogadja el, amit ott lent tud kutatni, és mindent összekever. Éppen az emberi érzékekről szóló fejezetben, a külső antropológiában minden össze van keverve, és fontos dolgokat figyelmen kívül hagynak, mivel az embereknek semmiféle vezérfonaluk sincs, hogy valóban és helyesen megtalálják a megfelelő tényeket. Ha hiányzik ez a fonal, amelynek a tények labirintusán át kell vezetnie, akkor nem lehetséges, hogy kijussunk ebből a labirintusból. Azt a fonalgombolyagot, amely Thészeusz mondájában kivezet a Minótaurosz labirintusából, a szellemi kutatásnak kell megfonnia. A szokásos antropológia benn marad a labirintusban és a Minótaurosz áldozatává válik. Ilyen módon látjuk, hogy az antropozófiának mindenképpen valami más mondanivalója van az érzékekről, mint a mindennapi, külső szemléletnek.

De azt is érdekes látni, hogy a mai tudomány már a külső tényeken keresztül kényszerül arra, hogy egy kissé alaposabban és komolyabban szemlélje a dolgokat, mint ahogy az korábban történt. A legtriviálisabb mindig az, hogy öt emberi érzékszervről beszélnek: tapintóérzékről, szag-, íz-, halló- és látóérzékről. Meg fogjuk látni, hogy ezen öt érzékszerv felsorolásánál is már minden a feje tetején áll. Ezekhez az érzékekhez a mai tudomány különben már más érzékszervet is hozzáfűzött, amelyekkel persze semmit sem tud kezdeni. Ma a legelső alapokat fektetjük le egyfajta, érzékszervekről szóló antropozófiai tanításhoz. Felsoroljuk az érzékszerveket, amennyiben a fent említett fonal alapján valóban jelentősek.

Az ember első érzéke, amely számításba jön, az, amit a szellemtudomány életérzéknek nevez. Ez egy valóságos érzék, és éppen úgy, ahogy látóérzékről beszélünk, életérzékről is beszélnünk kell. Mi az életérzék? Ez olyasmi az emberben, amit valójában, ha minden rendben van, nem érez, csak akkor érzi, ha valami nincs rendben. Az ember bágyadtságot érez, amit úgy érzékel, mint egy belső élményt, ahogy egy színt érzékel. S amit éhség-, vagy szomjúságérzetként kifejeződik, vagy amit egy sajátos erő-érzetnek nevezhetünk, azt is belsőleg kell érezniük, mint egy színt, vagy egy hangot. Ezt általában csak akkor érzékeljük, ha valami nincs rendben. Az ember első saját érzékelése az életérzék által adódik, aminek segítségével az ember, mint egész, testisége következtében tudatában van. Ez az első valódi érzék, és éppen úgy tekintetbe kell venni, mint a látó-, vagy hallóérzéket, vagy a szaglóérzéket. Senki sem értheti meg az érzékeket, aki nem tudja, hogy van egy lehetőség, hogy bensőleg egészként érezzük magunkat, egy belsőleg lezárt, testi teljesség tudatában legyünk.

A második, ami érzékként teljesen különbözik ettől az életérzéktől, az, amire maguk is rájöhetnek, ha valamely tagjukat mozgatják. Mozgatják a karjukat vagy a lábukat. Nem lennének emberi lények, ha nem érzékelhetnék saját mozgásukat. Egy gép nem érzékeli saját mozgását, ezt csak egy eleven lény teheti, amely valóságos érzékszervvel rendelkezik. Az ahhoz való érzék, amit magunkban mozgatunk, a pislogástól a lábunk mozgatásáig, egyfajta valóságos második érzékszerv, a sajátmozgás-érzék.

Egy harmadik érzéknek akkor leszünk tudatában, ha arra gondolunk, hogy az ember különbséget tesz fenn és lenn között. Ha ilyesmit már nem tud érzékelni, ez nagyon veszélyes számára, már nem tudja tartani magát, és összeroskad. Itt utalhatunk egy szervre, amelynek sok köze van ehhez az érzékhez, mégpedig a három félköríves csatornára a fülben. Ennek a szervnek a sérülésekor az ember elveszti tájékozódási képességét. Az állatvilágban is követhető ez az érzék. Ott egyfajta egyensúly-szervként mutatkozik meg. Ha ott bizonyos kis, kövecskeszerű képződmények, az úgynevezett otolitek, egy bizonyos módon egy meghatározott helyen fekszenek, akkor egyensúlyi helyzetben vagyunk, más esetben csak támolygunk. Ez az egyensúly-, vagy statikai érzék.

Ezekkel az érzékekkel, amelyeket idáig felsoroltunk, az ember önmagában érzékel, érez valamit, Most kilépünk az emberből, oda, ahol kölcsönhatásba kezd lépni a külvilággal. Az első kölcsönhatás a világgal az, amikor az ember egyesíti magával és érzékeli ezt az anyagot. Ezt csak akkor teheti, ha valóban hagyja egyesülni ezt az anyagot az emberi testtel. Ez csak gázformájú anyagokra érvényes. Ezeket a szaglóérzék szerveivel vesszük fel. Ott kezdődik először az érintkezés a külvilággal. Egy testet csak úgy lehet szagolni, ha gázszerű anyagot bocsát ki. A rózsának gázszerű anyagot kell kibocsátania, hogy meg lehessen szagolni. A negyedik érzék tehát a szaglóérzék.

Az ötödik érzék akkor jön létre, ha az ember már nem csupán érzékeli az anyagiságot, hanem megteszi az első lépést az anyagiságba, tehát egy mélyebb kapcsolat jön létre az anyaggal. Akkor az anyagnak már valamiféle hatást kell gyakorolni az emberre. Ez az az eset, amikor egy vizenyős anyag eljut ízlelőszerveinkhez. Ott nem közvetlenül az anyagiságot érzékeljük, hanem a testnek először fel kell olvadnia a száj nedvességében. Itt csupán egyfajta kölcsönhatás érződhet a nyelv és a szájban lévő anyag között. A dolgok nemcsak azt mondják el nekünk, hogy milyen anyagból vannak, hanem azt is, amit okozhatnak. Az ember és a természet közötti kölcsönhatás intimebbé válik. Ez az ötödik érzékszerv, az ízlelő-érzék.

A hatodik érzék az, ahol az, amit az ember a dolgokon érzékel, még intimebb módon mutatja ki a dolgok lényegét. A dolgok itt többet mondanak az embernek, mint amit pusztán az ízlelő-érzék útján közölnek vele. Ez úgy történik, hogy sajátos intézkedések történnek, hogy a dolgokat egészen meghatározott módon közölhessék az emberrel. A szaglásnál úgy veszi az emberi test a dolgokat, ahogy vannak. Az ízlelő-érzék már bonyolultabb, ezért a dolgok itt már valamivel többet mutatnak meg benső mivoltukból. A hatodik érzékszervnél azonban még mélyebben hatolhatunk a világba. Ez az az eset, amikor megkülönböztetjük, hogy valami külső fizikai fény átereszt-e, vagy sem. Hogy bizonyos meghatározott módon fényt enged át, abban mutatkozik meg, hogy ez a fény színes-e, és mi módon. Egy olyan dolog, amely átengedi a zöld fényt, azáltal mutatkozik meg, hogy éppen bensőleg olyan, hogy át tudja engedni ezt a fényt. Míg a szaglóérzéknél a legkülsőbb felület nyilatkozik meg, az ízlelő érzéken keresztül már megismerünk valamit egy dolog belsőbb természetéből is; ezzel szemben a látóérzéknél valami megnyilatkozik a dolgok teljességéből. Ez a lényege a hetedik érzéknek, a látóérzéknek. A szem ezért olyan csodálatos szerv, mivel sokkal mélyebben enged behatolni a dolgok természetébe, mint az éppen megbeszélt érzékszervek. A látóérzéknél valami igen sajátságos dologgal állunk szemben. Ha szemünkkel például a rózsát vörösnek látjuk, akkor bensője így nyilatkozik meg a felületén keresztül. Csak a felületet látjuk, és mivel ez a benső feltétele, ezt a bensőtől függ, ezt a bensőt bizonyos fokig a felület által ismerjük meg.

Fogjunk kezünkbe egy darab jeget, vagy egy darab forró acélt, így még mélyebbre hatolhatunk be egy anyag bensőjébe. A színnél csak azzal van dolgunk, ami a felületen játszódik le. A jég ezzel szemben keresztül-kasul hideg, és a forró acélnál is a meleg az egész testen keresztülmegy. A melegnél és a hidegnél még intimebben ismerkedünk meg a dolgok természetével, mint a látóérzéknél, amely a felületi tulajdonságokról világosít fel bennünket. A hőérzék bensőségesebben nyúl bele a dolgok hátterébe. Ilyen érzék lenne a hőérzék, vagy a hetedik érzék.

Próbáljuk meg, milyen ez a dolog a továbbiakban. Tud-e az ember érzékei segítségével még mélyebbre jutni a dolgok hátterébe? Megismerheti-e még pontosabban a dolgok intimebb bensőjét, mint a hőérzék segítségével? Igen, képes erre, miközben a dolgok megmutatják, milyen a belső voltuk, ha felhangzanak. A hő egész egyenletesen oszlik el a dolgokban. A hang benne van a dolgokban, nincs egyenletesen elosztva bennük. A hang megrezegteti a dolgok belső mivoltát. Ezáltal egy bizonyos belső tulajdonság mutatkozik meg. Ahogy a dolog a bensőben mozgékony, úgy érzékelnek önök az intimebb, bensőségesebb hallóérzékkel. Ez egyfajta bensőségesebb ismeretet nyújt számunkra a külvilágról, mint a hőérzék. Ez a nyolcadik érzék, a hallóérzék. A hangban megnyilvánul számunkra valami, ahogy az bensőleg van, ha megütjük ezt a dolgot. A dolgokat belső természetük szerint különböztetjük meg, aszerint, ahogy belül megrezdülhetnek és megremeghetnek, ha hangzásba hozzuk őket. A dolgok lelke beszél itt bizonyos módon hozzánk.

Van-e még magasabb érzékünk, mint a hallóérzék? Itt még elővigyázatosabban kell nekilátnunk a munkának, hogy kikutassuk a magasabb érzékeket; mert nem szabad az érzékeket valami mással összecserélnünk. A mindennapi életben, ott, ahol lent megállunk, ahol mindent összekeverünk, még más érzékszervről is szoktunk beszélni, például utánzó-érzékről, az eltitkolás érzékéről, és így tovább. Itt azonban az érzék szót hibásan használják. Érzék az, amin keresztül szert teszünk egyfajta megismerésre, az értelem együttműködése nélkül. Amikor ítélet segítségével jutunk megismeréshez, akkor nem érzékről beszélünk, hanem csak ott van erről szó, ahol ítélőképességünk még nem lépett fel. Érzékeljenek egy színt, ekkor érzékre van szükségük. Ha ítéletet akarnak alkotni két színről, akkor nincs szükségük érzékre.

Van-e ebben az értelemben - itt az érzék szót (Sinn = érzék, értelem) már nem helyesen használjuk - még más érzék is? Igen, van még egy kilencedik érzék is. Akkor találjuk meg, ha meggondoljuk, hogy az emberben még van bizonyos érzékelő képesség is. Ez különösen fontos az antropozófia megalapozásánál. Van egy olyan érzékelő képesség, amely nem az ítéleten alapul, de mégis abban van jelen. Ez az, amit akkor érzékelünk, amikor a beszéden keresztül megértetjük magunkat embertársainkkal. Annak érzékelésében, ami a beszéden keresztül adott számunkra, nemcsak az ítélet egy kifejezése rejlik, hanem egyfajta valóságos beszédérzék. Ez a beszédérzék a kilencedik érzék. Úgy kell beszélnünk róla, mint a látó-, vagy szaglóérzékről. A gyermek beszélni tanul, mielőtt megtanul megítélni valamit. Az egész népnek van egy nyelve; az ítéletek az egyénre tartoznak. Ami az érzékekhez beszél, nem az egyén lelki tevékenységének alapját képezi. A hallás a belső rezgést tudatja az emberrel. Annak érzékelése, hogy egy hangzó ezt vagy azt jelenti, nem csupán hallás. Az érzék, amely ebben a beszéd érzékeként fejeződik ki, éppen egy másik érzékről tudósít, a beszédérzékről. Ezért tud a gyermek már hosszú ideje beszélni, vagy az elmondottat megérteni, mielőtt megtanul megítélni. Először a beszéden tanul meg ítélni. Micsoda nevelő a beszédérzék, éppen úgy, mint a látó-, vagy hallóérzék is ilyen nevelő az első évek alatt! Nem tudunk változtatni azon, amit az érzékszerv érzékel; ezen nem tudunk semmit elrontani. Éppen így van ez a színeknél, mint a beszédhangzó benső mivoltának érzékelésénél. Szükséges, hogy a beszédérzéket egy sajátos érzékszervnek nevezzük. Ez a kilencedik érzék.

Majd eljutunk a tizedik érzékhez. Ez a mindennapi emberi életben a legmagasabb rendű érzék. Általa az ember képes arra, hogy megértse a fogalmat, amelyet beszédhangzókba öltöztet. Ez éppen olyan érzék, mint a többi. Ezáltal ítélni tudunk, ezáltal kell fogalmakkal rendelkeznünk. Ha a léleknek meg kell szólalnia, akkor képesnek kell lennie arra, hogy a fogalmakat érzékelni tudja. Erre a fogalomérzék teszi képessé. Így ebben egy tizedik érzéket soroltunk fel.

De egy érzéket teljesen elfelejtettünk, mondhatják, a tapintóérzéket. Kétségtelenül! A tapintóérzéket általában összekeverik a hőérzékkel. Hogy ezt így lehet mondani, abból ered, hogy azok keverik össze, akiknek nincs szellemi vezérfonaluk. A tapintóérzéknek elsősorban persze csak hőérzék-jelentése van. Ilyen érzéknek nevezhetjük úgyszólván nagyjából az egész bőrfelületet. Bizonyos mértékig ez is a tapintóérzékhez tartozik. Mégis, helyesen szemlélve, nemcsak az a tapintás, amit akkor teszünk, amikor megérintünk egy tárgyat, felületét érezzük; az is tapintás, ha szemünkkel valamit keresünk. A szaglóérzék és az ízlelő-érzék is tud tapintani. Amikor szaglászunk, akkor a szaglóérzékkel tapogatunk. A hőérzékig bezárólag a tapintás az érzékszervek közös tulajdonsága, a negyediktől a hetedikig. Ezekről az érzékszervekről tehát úgy beszélhetünk, mint a tapintás érzékszerveiről. Csak a fiziológia durva szemléletmódja veheti egy érzékhez azt, ami az érzékek egész sorozatát illeti meg, a szaglóérzéket, az ízlelő-érzéket, a látóérzéket és a hőérzéket. A hallóérzéknél megszűnik a lehetőség, hogy tapintóérzéknek nevezzük; még kevésbé lehetséges ez így a beszédérzéknél és ismét kevésbé a fogalomérzéknél. Ezeket az érzékszerveket ezért a felfogás érzékeinek nevezhetjük. Míg a tapintóérzéknél olyasmivel van dolgunk, ami a felületen marad, ami nem tud behatolni a dolgokba, addig a hőérzékkel elsősorban behatolunk a dolgokba, majd egyre mélyebbre és mélyebbre. Ezek a felsőbb érzékek a dolgok bensőjéből nyújtanak megértést és fogalmakat számunkra, és ezért fogalomérzékeknek nevezzük őket.

Ebből látják, hogy mielőtt a szaglóérzékhez érünk, három másik érzékszervet soroltunk fel, amelyek az egyén benső világáról tudósítanak bennünket. Ebből szerzik ismereteiket. Majd a bel- és a külvilág határához jutunk, elsősorban a szaglóérzék által, és ezután a magasabb érzékek segítségével mindig mélyebbre és mélyebbre jutunk a külvilágba.

Van-e valami ez alatt és e fölött? Amit felsoroltunk, csak egy kivonat. Ez alatt és e fölött más érzékszervek rejlenek. A fogalomérzéktől felemelkedhetünk az első asztrális érzékhez, és eljuthatnánk azokhoz az érzékekhez, amelyek behatolnak a szellemibe. Találhatnánk egy tizenegyedik, tizenkettedik és tizenharmadik érzékszervet. Ezt a három ismeretlen érzékszervet itt elsősorban csak megemlítjük. Akkor beszélünk róluk pontosabban, ha holnap vagy holnapután felemelkedünk a fizikaiból a szellemiségbe. Ezek mélyebbre vezetnek bennünket a szellemi élet alapjaiba, ahová a fogalom nem hatol be. A fogalom egy bizonyos helyen megáll. A fogalom túloldalán rejlik az, ami csak a magasabb érzékekkel érzékelhető. A szaglás megáll saját bensőnk előtt. Ahogy a szaglás alatt még három érzékszervünk van, úgy a fogalomérzék felett még három magasabb érzékszerv, amelyekkel a szellemi dolgok külsejébe hatolunk be, ahogy minden alsóbb érzékszervvel a fizikai dolgok külsejébe.

De ma a fizikai síkon maradunk. Ezért soroltuk fel azt, ami a fizikaiság érzékeléséhez tartozik. Nem volt szükségtelen, hogy így a dolgok egyfajta alapozásába bocsátkozzunk. Mivel ezeket elfelejtették, a tudományokban minden szörnyű módon össze van keverve, a filozófiáig és a megismerés-elméletig menően. Általában így beszélnek: mit ismerhet meg az ember az egyes érzékszervekkel? - Nem tudják megnevezni a különbséget a halló- és a látóérzék között. Éppen úgy beszélnek hanghullámokról, mint fényhullámokról, anélkül, hogy figyelembe vennék, hogy a látóérzék kevésbé mélyen hatol be a dolgok mélyébe, mint a hallóérzék, amely mintegy a külvilág lelki természetét nyilatkoztatja meg. A három, még magasabb érzékkel, a tizenegyedik, tizenkettedik és tizenharmadik érzékkel is a dolgok szellemébe hatolunk. Minden érzékszervnek van egy másik természete, jellege és lénye. Elsősorban ezt kell figyelembe venni. Ezért igen sok fejtegetést, amelyek manapság a látóérzék természetéről és a környezethez, mégpedig a fizikához való viszonyáról szólnak, már eleve úgy tekinthetnek, mint amelyek egyáltalán nem számoltak az érzékszervek természetével. Tévedések épültek fel arra, hogy félreismerték az érzékszervek lényegét. Ezt hangsúlyoznunk kell, mivel az itt elmondottakkal a népszerű leírások egyáltalán nem számolnak. Igen, a népszerű könyvek éppen az ellenkezőjét mondhatják erről. Olyan dolgokat olvashatunk ott, amelyeket olyan emberek írnak, akiknek fogalmuk sem lehetett az érzékszervek lényegének természetéről. Világossá kell tennünk a magunk számára, hogy a tudománynak a maga álláspontjából másként kell beszélnie, hogy tévedésbe kell esnie, mivel a fejlődés olyan volt, hogy a fontos dolgot sokszorosan elfelejtették. Ez az antropozófia első fejezete: érzékszerveink valóságos természete és lényege.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként