Tegnapelőtt bizonyos mértékig csak felsoroltuk az emberi érzékszerveket, de oly módon, amely magából az ember lényéből adódik. Nem dobáltuk össze-vissza őket, ahogy az legtöbbször az érzékekkel foglalkozó fiziológiában történik, mivel ott nem ismerhetik a megfelelő összefüggéseket. Felsoroltuk és egymás mellé illesztettük őket, hiánytalanul, az ember lényének megfelelően. S ma az lesz a kötelességünk, mivel az emberi érzékek területe az egyik legfontosabb, hogy ezt felhasználjuk az emberi lény pontosabb szemlélésénél, hogy éppen az ember érzékszervi lényét behatóbban szemléljük.

Azzal az érzékszervvel kezdtük, amelyet életérzésnek, vagy életérzéknek, vitális érzéknek neveztünk. Meg kell kérdeznünk önmagunktól: min alapul valójában a szó igazi értelmében ez az életérzék? - Eléggé mélyen alá kell szállnunk az emberi szervezet öntudatlan alapjaiba, ha képet akarunk alkotni arról, miből ered az, amit életérzéknek nevezünk. Itt természetesen mindent csak vázolni tudunk. Elsősorban van egyfajta sajátos együttműködés a fizikai test és az étertest között. Ez a tény akkor adódik, ha megpróbáljuk megállapítani, mi képezi az életérzék alapját. Az emberi lény legalsó tagja, a fizikai test és az élettest egészen meghatározott viszonyban van egymással. Ez úgy jön létre, hogy az étertestben valami más jelenik meg, és telepszik meg, úgyszólván áthatja azt. Az étertestet behálózza és átfolyik rajta valami más. Ez a más olyasmi, amit az ember alapjában véve ma még tudatosan egyáltalán nem ismer. A szellemtudomány mégis meg tudja mondani, mi működik az étertestben, és hatja át, mint a víz egy szivacsot, képszerűen szólva. Ha ezt szellemtudományosan vizsgáljuk, akkor úgy találjuk, hogy ez hasonló ahhoz, amit az ember egykor, a távoli jövőben szellememberként, vagy atmaként fog kifejleszteni. Ma ez az atma önmagától még nincs meg benne; ezt még a környező szellemi világból csak úgyszólván kölcsön veszi. Kölcsönadják számára, anélkül, hogy ebben tudatosan részt vehetne. Később, a távoli jövőben, önmagában kell kifejlesztenie. A szellemember, vagy atma tehát az, ami áthatja és átjárja az étertestet. Mit tesz ez az atma az étertestben? Ma az ember még nincs abban a helyzetben, hogy szellememberrel, vagy atmával rendelkezzék önmagában, ezért ez a jelen korban még egyfajta ember felett lévő lény az emberben. Ez az ember felett, az atma, azáltal fejeződik ki, hogy összehúzza, összeszorítja az étertestet. Ha erről a külső érzéki világból akarunk képet kapni, akkor mintegy a hidegség fagyos hatásával hasonlíthatjuk össze. Ami egyszer az ember legmagasabb tagja lesz, amihez ma még nem eléggé érett, az összeszorítja őt. Ennek az a következménye, hogy éppen az étertest szorul össze, hogy az ember asztrálteste, az asztrális mintegy kipréselődik, és olyan mértékben, ahogy az étertest összepréselődik, a fizikai test is feszültté válik. Fagyos feszültségek lépnek fel benne. Ez tehát úgy van, mintha önök kinyomnának egy szivacsot. Az asztráltest úgyszólván levegőt hoz létre, kipréselődik, kinyomódik. Az asztráltestben lejátszódó folyamatok az érzés-élmények, a kedv és kedvetlenség élményei, öröm és fájdalom, és így tovább. A kipréselődésnek ez a folyamata az, ami életérzésként jelenik meg bennünk, például, mint szabadságérzés, az erő érzése, a bágyadtság érzése.

Nos, menjünk egy kissé tovább felfelé. Második érzékszervként a sajátmozgás-érzéket soroltuk fel. Itt az ember étertestében ismét olyasmi működik, amit ma még nem tudatosan birtokolunk. Az étertestet ugyanis átitatja és átjárja valami, mint egy szivacsot a víz, és ami átitatja és átjárja, az az életszellem vagy a buddhi, amit majd egyszer magából fog kifejleszteni. Ma persze ez csak előzetesen adott számunkra a szellemi világból. A buddhi vagy az életszellem másképp működik, mint a szellemember. Ez úgy működik, hogy az asztráltestben bekövetkezik egyfajta nyugalom, mint a nyugvó vízben. Az étertestben, majd a fizikai testben fellépő egyensúly következménye a kiegyenlítettség, egyensúly az asztráltestben. Ha ezt a kiegyenlítettséget kívülről megzavarja valami, akkor ezt az asztráltest magától ismét kompenzálni akarja. Ha egy mozdulatot teszünk, ami egyenlőtlenséghez vezetett, ismét egyensúlyba jut. Nyújtsuk ki például a karunkat, ekkor egy asztrális áramlat megy vissza a kinyújtott karral ellenkező irányban, és így van ez minden mozdulatnál szervezetünkben. Mindig, amikor egy fizikai helyzetben egy bizonyos változás történik, akkor a szervezetben, ellenkező irányban egy asztrális áramlat mozdul meg. Így van ez a szemhunyorításnál, a lábmozgásoknál. Ebben az asztráltestben fellépő, belsőleg átélt kiegyenlítési folyamatban nyilatkozik meg a sajátmozgás-érzék.

Eljutunk most egy harmadik elemhez, amely az ember étertestét tudja áthatni. Ez a harmadik elem olyasmi, ami az ember még tudatának legcsekélyebb részéig sem jutott el, mégpedig a manasz, vagy a szellemén. Mivel azonban az ember földi feladata az, hogy ezt a manaszt kifejlessze, így érthető, hogy az étertestre másképpen hat, mint az életszellem, vagy szellemember, amelyeket csak a távoli jövőben fogunk kifejleszteni. Ez különben ma már az ember megismerési feladata. Ezért másként működik az étertesten, mint mondjuk az életszellem. Ez kitágítóan hat az étertestre, nem görcsösen, összehúzva, és ennek az a következménye, hogy az életérzékkel az ellenkező történik, mint amit hidegnek nevezünk. A manasz hatását az étertestre ahhoz hasonlíthatjuk, mintha meleg áramlana be egy térbe. Mintegy meleg árad bele a manasz belépésekor az étertestbe, és azt rugalmasan kitágítja. Ennek következménye, hogy az asztráltest is elvékonyodik, de anélkül, hogy kipréselődne, és benne tud maradni a kitágult étertestben. Míg az érzékszervi észlelés az életérzéknél azon alapul, hogy az asztráltest kipréselődik, létrejön az, amit statikai, vagy egyensúlyérzéknek neveztünk, mégpedig azáltal, hogy az étertest kitágul, és ekkor az asztráltest mintegy bensőleg több helyet kap. Az asztráltest magában kevésbé sűrű lesz, vékonyabbá válik. Az asztrál- és étertest elvékonyodásának következményeként most a fizikai szubsztanciának is megvan a lehetősége, hogy valamely módon megnyúljon és kitáguljon. Az atma hatására a fizikai test görcsösen összehúzódott, a buddhi hatására egyensúlyba került, a manas hatására azonban megkönnyebbül, így részecskéit bizonyos helyekre kitolhatja. Az ilyen kitolódás által jöttek létre azok a szervek is, mint a három, kis félkör-alakú csatorna a fülben, amelyek egymással derékszögben állnak, a tér három irányának megfelelően. Ezek úgyszólván a fizikai test érzékszervi anyagának támaszai. Az ilyenfajta szervek, mint új képződmények a legkülönbözőbb módon jönnek létre, csodálatos képződmények, amelyek nem úgy keletkeznek, hogy belülről növekszenek, hanem kívülről mentesülnek a tehertől, és a nyomás megszűnik. Azáltal, hogy az asztráltest tovább tud tágulni, képes kapcsolatba lépni a külvilággal. Egyensúlyba kell kerülnie a külvilággal. Ha ez nem történik meg, akkor az ember ferdén áll, sőt összeesik. Az első két érzékszervre ez nem érvényes, de erre az érzékszervre az a feladat hárul, hogy egyensúlyba jusson. Ha valahová befelé törekszünk, akkor úgy kell ezt tennünk, ahogy tudjuk; például a térben annak három irányába befelé. Ezért nő az a három, félkör-alakú csatorna a fülben a tér három irányába, egymásra merőlegesen. Ha ezek a szervek megsérülnek, akkor megszűnik a statikai érzék működése, és az ember szédül, elájul és hasonlók. Ha állatokkal van dolgunk, akkor a dolog úgy áll, hogy az állatok túl korán szálltak alá a fizikai anyagba, így náluk a fizikai anyag még jobban megkeményedett. Valóságos kőképződmények alakulnak ki, az otolitek. Ezek úgy helyezkednek el, hogy lemérhető és érezhető rajtuk az egyensúly.

Így, úgyszólván belülről kifelé haladva, három érzékszervet beszéltünk meg. Az utolsó érzékszerv szilárdan áll annak határán, amit az ember bensőleg él át, és aközött, amit át kell élnie, hogy be tudjon tagozódni a külvilágba. A legutóbbi időben a külső, az érzékszervi tényekhez tapadó tudomány úgyszólván az orrával ütközött abba, hogy érzékszerveinknek e három területét végül is elismerje. Itt éles különbséget kell tennünk, ahogy mindig is tesszük, aközött, ami a kutatás tényleges eredménye, és azon vélemények között, amelyekkel a tudósok csoportlelke jelenleg a maga elégtelen gondolkodásával rendelkezik. Éppen ezen a területen mutatkozott meg, hogy tévednie kell, ha nincs meg a vezérfonala, amely átvezet a labirintuson, mert éppen itt igen gyengén áll. Ilyen módon összevetették ezeket a képződményeket, amelyek egy emberi érzékszervet jelentenek, a növényvilág bizonyos szerveivel, ahol szintén egyfajta egyensúlyt eredményez a növény bizonyos képessége esetén az, hogy az ilyenfajta részecskék áthelyeződnek. Mivel azonban a modern gondolkodót általában mindig akkor hagyja el a logikája, ha helyes szemléletet kellene kialakítania a dolgokról, így arra a különös eredményre jutott, hogy a növényeknek is lenne egyensúlyérzékük. Az ilyen logika azonban azon az állásponton alapul, amelyet már gyakran egy képpel jellemeztem és mutattam be. Mivel egy bizonyos növény, ha valamely rovar közeledik hozzá, a növény, hogy azt csapdába ejtse, leveleit összehúzza, így felületesen azt mondjuk erre, hogy a növény egy megfelelő érzékéről kell beszélnünk. Ismerek azonban egy olyan szerkezetet, amely ezt kiválóan tudja, sőt addig megy, hogy apró állatokat is odacsalogat, és bekapja őket, nevezetesen az egérfogót. Ugyanolyan joggal, ahogy azt, amit az emberi érzékszervekről mondanak, átviszik a növényekre, akkor ezt az egérfogóra is át lehetne vinni. Éppen ilyen ostoba módon alkalmazhatnánk ezt a mérlegre, annak egyensúlyára, és beszélhetnénk a mérleg egyensúlyérzékéről. Az ilyen fonákság a hiányos gondolkodásból származik, amely nem eléggé terjed ki arra, hogy a dolog lényegébe megfelelően be tudjon hatolni.

Ilyen módon van három érzékszervünk, amelyekre a mai tudomány bizonyos módon kiterjesztette polipkarjait, amelyeken azonban először meg kell tanulnia uralkodni, ha megtalálja a szellemtudomány fonalát, és képes lesz alkalmazni. Csak akkor lesz képes helyesen megérteni az emberi szervezet épületét, amilyen az valójában, éppen azon kölcsönhatások befolyására, amelyeket jellemeztem. Ehhez azonban szükséges, hogy az egész embert bensőjéből kiindulva tudja megfigyelni, és felfogni.

Elérkezünk a szaglóérzékhez. Itt feltehetjük a kérdést: valójában miért hagyjuk ki azt, amit a tudomány tapintóérzéknek nevez, és általában leginkább beszél róla? Erről az egész területről szóló néhány előadás esetében egyes dolgokat elég gyorsan figyelmen kívül hagyhatunk, mások viszont mintegy paradoxul hangzanak. A tapintóérzéket kihagytuk, mivel az, ahogy általában jellemzik, a fiziológia egy kitalálása, fantáziaképe. Mint ilyen, egyáltalán nem létezik, mivel tapintásnak az érzékek egész sorát nevezhetjük. Nem beszélhetünk azonban a tapintás tulajdonképpeni érzékszervéről. Mi történik akkor, ha tapintunk? Tegyük fel, hogy megfogunk egy tárgyat. Ami ott történik, valójában teljesen az egyensúlyérzékre tartozik. Ha egy testrészt megnyomunk, akkor a testrészben lévő egyensúlyt megzavarjuk, és semmi más nem történik, mint ami az egyensúlyérzékben áll elő. Ugyanez az eset, amikor az ember egy asztalra nyomást gyakorol, egy bársonyos felületen végigsimít, vagy egy kötelet húz. Ezek csak egyensúlyi módosulások saját magunkban, ha nyomás, húzás, vagy végigsimítás, és így tovább megy végbe, mint tapintási folyamat. A tapintóérzéket mindig ott kell keresnünk, ahol az egyensúlyérzék tevékenykedik.

A tapintóérzékről a tudományban a leghamisabb felfogások léteznek. Nyomásról beszélnek, anélkül, hogy belemélyednének e tény lényegébe. Az átlagember számára egy nyomás olyasmi, ami felől tovább nem kérdezősködik. Annak számára azonban, aki szellemtudományosan szemléli a dolgot, a nyomás összefügg ezzel a kérdéssel: milyen zavar jön létre itt a szervezet egyensúlyában, és ennek következtében milyen kiegyenlítődés szükséges az asztráltestben? - Abból, ahogy ezt a nyomásérzéket félreértik, amely a tapintóérzék egy része lenne, megérthetjük, hogy ezt kérdezik: miért nem nyomja össze az embert az az óriási atmoszférikus nyomás, amely ránehezedik? - Ha a külső nyomással így állna a dolog, akkor óriási nyomás nehezedne testünkre. Egy tudásvágyó ifjú a fizikaórán erről kérdezősködött, és ezt a választ kapta, hogy a nyomásnak és az ellennyomásnak, amely belülről kifelé hat, testünkben egyenlőnek kell lennie, és ezek kölcsönösen kiegyenlítik egymást. Úgy tartják, hogy az ember belül éppen annyi levegővel van kitöltve, és ennek következménye, hogy kívülről éppen akkora nyomás nehezedik rá, s így mindkét egyformán nagy, egymással szembenálló nyomóhatás kiegyenlíti egymást. Egyensúly lép fel, és az ember nem nyomódik össze. Ha azonban az érintett ifjú felvilágosodott, akkor ellenvetést tesz, és azt mondja: már gyakran belemerültem a vízbe, és a víz teljesen beborított, de nem nyomódtam össze, pedig testem belseje nem volt tele vízzel; különben megfulladtam volna! - Ebben az az abszurditás, hogy hová vezetnek a dolgok, ha külsődlegesen, tisztán materiálisan értelmezzük őket. A valóságban egy kiemelkedő szellemi folyamatról van szó, ha nyomás nehezedik ránk. Egészen asztráltestünkig menően vezet bennünket az, ha az egyensúly zavarait ki kell egyenlíteni. Ha nyomás nehezedik ránk, akkor megváltozik az egyensúly, akkor beletoljuk az asztráltestet az összenyomott részbe, és ismét helyreállítjuk a megzavart egyensúlyt, sőt engedjük, hogy ez mintegy ebbe az irányba igazodjék. Asztrális értelemben úgyszólván mindig egy kis dudor van ott, ahol nyomás éri. Ez a kiegyenlítő, tisztán asztrális hatás olyan erős, hogy belülről a kívülről jövő levegő egész nyomását képes legyőzni. Itt a szellem szinte betű szerint kézzelfoghatóvá válik; az ember mégsem veszi észre.

Mi történik viszont a szaglóérzéknél? Itt az emberi szervezet valami olyasmit ragad meg, ami már közelebb áll tudatunkhoz, mégpedig magához a tudati lélekhez. Amit a szellemtudomány tudati léleknek nevez, az lép akcióba itt, ha szaglás történik. Ez a szervezet egy meghatározott helyén működik, hogy nem csupán kinyúlás, elvékonyodás mutatkozik, hanem az asztráltest itt kifelé küldi hatását, és ez a hatás tehát túllép a szervezeten. Amíg a szaglásnál a légnemű szubsztancia az orr nyálkahártyájára tapad, az asztrális szubsztancia ugyanolyan mértékben kifelé nyomul. A szaglásnál ez az asztrális szubsztancia mindig elhagyja a szervezetet, belemerül a dologba, és mintegy nem magában, hanem ebben a dologban él, amit mi jó illatnak, párának, bűznek, vagy hasonlónak nevezünk, és élünk át. Olyan ez, mint az asztráltest egy csápja, amely a tudati lélek által jön létre.

Az ízlelő-érzék ezzel szemben úgy működik, hogy az étertestet az értelmi-, vagy kedélylélek dolgozza meg. Ez az értelmi, vagy kedélylélek küld ki asztrális áramlatokat az ízlelőszerven keresztül, és ennek szubsztanciái találkoznak a nyelvvel. - Ami az asztráltestben történik a szagláskor, egészen különleges természetű dolog. Mi áramlik ki ekkor az asztráltestből, ha szaglás történik? Ez nem más, mint akarati természetű dolog. Amit bensőleg akarati impulzusként érzünk, szagláskor szembetalálkozik a beáramló anyaggal. A szaglás folyamata egyfajta önvédő, visszatartó folyamat a beáramló anyaggal szemben. A szellemi kutatás megmondhatja, hogy minden beáramló szubsztancia nemcsak levegőszerű - ez csak mája, illúzió -, hanem ez kívülről beáramló akarat. Az akarati erők játéka jön létre a szaglásnál. Ennek következménye, mint ahogy valaki már gyanította, hogy itt a belülről és a kívülről jövő akarat kölcsönösen harcol egymással és akadályozza egymást. Erre a sejtésre valaki - Schopenhauer - egyfajta akarati filozófiát alapított. Ez azonban hamis metafizika. Amit itt Schopenhauer mindenfajta akarati erőről mond, valójában csak a szaglásra érvényes; minden más egyszerű belemagyarázás.

Ahogy a szaglóérzéknél akarati jellegű, ami kiárad, az, ami az ízlelő-érzéknél kiárad a táplálékkal szemben, érzésszerű, és a beáramló anyag is érzés-jellegű. Itt, az ízlelésnél tehát az érzés az érzéssel kölcsönhatásba kerül. Minden más, ami erről szól, csupán mája, külső jel. Itt az érzések kölcsönhatása érzékszervként mutatkozik meg, ugyanis az ízlelést kellemesnek, kellemetlennek, utálatosnak, stb. érezzük. Semmiképpen sem magával az érzéssel van itt dolgunk, hanem csak az érzések megfelelő kölcsönhatásával.

A következő érzék a látóérzék. Itt úgy van, hogy most az érzőlélek dolgozik az étertesten, és beleáramlik. A folyamat itt gondolati jellegű. Egyfajta gondolkodói elv működik itt. Az érzőlélek már rendelkezik azzal, ami a tudati lélekben tudatos; bár a gondolat még nem tudatos benne. Egyfajta gondolkodás lép fel az érzőlélekben, ami kiáramlik a szemen keresztül. Itt tehát megfelelő gondolati szubsztancia áramlik kifelé. Ennek sokkal nagyobb rugalmassága van, mint a két másik szubsztanciának, amelyek a szagló- és az ízlelő-érzéknél áramlanak ki, és ezért ez sokkal messzebbre is ér. Úgy van ez, hogy az emberből valóban asztrális anyag áramlik ki, és rákerül a dolgokra. Nem oly módon, hogy a fény éterhullámai a szembe jutnak, amely azután kivetíti a kapott képet! Ott mégis csak kellene ülnie valakinek, aki ezt a kivetítési munkát végzi. Ez mégis szörnyen babonás elképzelés lenne, ez a valami, ami ott vetít. A tudomány, amely oly büszke naturalizmusára, engedi, hogy adott esetben groteszk módon a sokat gáncsolt fantázia segítse ki. Egyfajta asztrális elem áramlik rá a dologra, és addig hatol el, ameddig valahol a távolban ellenállásba nem ütközik, és egy másik asztrális elem nem helyezkedik szembe vele. Az asztrális elemek között lejátszódó ellentét alakítja ki a színeket, amelyeket a dolgokon látunk. A szín a dolgok határán keletkezik, ahol az emberből kiáramló asztrális összetalálkozik a dolgok asztralitásával. A külső és a belső asztrális határán keletkeznek a színek.

Igen figyelemreméltó, ha például tekintetbe vesszük, hogy valójában már az érzőlélekben öntudatlanul létezik egyfajta gondolkodás, amely először az értelmi lélekben kerül napvilágra, és csak a tudati lélekben válik tudatossá. Ha a dolgokat mindkét szemünkkel szemléljük, ez ténylegesen két benyomásnak tűnik, s ezt egyfajta gondolatiság hozza létre, amely egyelőre nem ér el a tudatig. Amikor ennek be kell lépnie a tudati lélekbe, mindkét gondolat-mozzanatnak együtt kell működnie; meg kell tenniük az utat az érzőlélektől fel a tudati lélekig. Ezt az utat egy külső jelzéssel jól tudjuk szemléltetni: itt van a két kéz. Mindegyik kéz önmagában is érezhet, de csak ha a két kéz keresztezi egymást, akkor van olyan érzésünk, hogy az egyik kéz érzi a másikat, csak az egyik érintésével tudja a másikat, mint egy külső tárgyat a tényleges tudatba emelni. Ha azoknak a benyomásoknak, amelyeket gondolati munkával kapunk az érzőlélekben, az ember tudatába kell kerülniük, akkor keresztezniük kell egymást. A látásnál ennek az a következménye, hogy mindkét látóideg keresztezi egymást az agyban. A látóidegeknek ez a kereszteződése azon alapul, hogy a tudatalattiban, az érzőlélekben létrehozott gondolati munka a kereszteződés által felemelkedik a tudati lélekbe, azáltal, hogy az egyik tevékenység a másikon érezhetővé válik. Így épül fel a fizikaiság a szellemiségből, és csak az antropozófia segítségével érthetjük meg az embert a legfinomabb anatómiai részletekig menően.

A következő a hőérzék. Itt ismét van valami, ami hatásával a hőérzéket közvetíti az emberben. Ez maga az érzőtest, amely működésbe hozza asztrális szubsztanciáját, és kifelé áramoltatja, ha egy hő-élmény jelenik meg. Ez akkor lép fel, ha az ember valóban képes arra, hogy asztrális szubsztanciáját kifelé küldje, anélkül, hogy ebben akadályozva lenne. A fürdőben nem melegszünk fel, ha az éppen olyan meleg, mint mi, ha tehát egyensúly áll fenn közöttünk, és környezetünk között, és mi semmit sem veszünk fel ebből. Ha belőlünk meleg áramlik ki, vagy belénk tud áramlani, akkor meleget, vagy hideget érzünk. Ha a külső környezet nem meleg, akkor meleget áramoltatunk rá. Ha mi szűkölködünk a melegben, akkor magunkba áramoltatjuk a meleget. Itt ismét kézzelfogható, hogy egy ki- és beáramlás történik. Kiegyenlített állapotban azonban a meleg kívül és belül nem érzékelhető. A hő-élménynek mindig az emberi érzőtest működésével van dolga. Ez mindig erősebben árad ki, ha megérintünk egy tárgyat, amely egyre melegebbé válik. Ami befelé áramlik, egyre jobban kényszerít bennünket, és az érzőtestnek ennek megfelelően jobban ki kell tágulnia. Ez azonban csak egy megszabott határig megy. Ha nincs többé lehetőség arra, hogy az érzőtestből erőt áramoltathassunk ki, akkor már nem bírjuk tovább a hőt, és megégetjük magunkat. Akkor is minden alkalommal égést kellene éreznünk, ha érzőtestünkből már nem áramolhat ki több szubsztancia, amikor megérintünk valami igen hideget. Fogjunk meg egy igen hideg testet, amely megakadályozza, hogy érzőtestünkből szubsztancia áramolhasson ki, mivel az érzőtest semmit sem ad le számunkra, így a mértéktelen hideg is úgy tűnik, mint az égés, és hólyagokat okoz. Mindkettő ugyanazon a hatáson alapul.

Most a felé a terület felé fordulunk, amit hallóérzéknek nevezünk. Ebben az ember éterteste vesz részt. Ez az étertest azonban, ahogy ma rendelkezünk vele, a valóságban képtelen leadni valamit anélkül, hogy tartós veszteség ne érne bennünket, ahogy még az érzőtest képes erre. Atlantisz kora óta az étertest úgy van megformálva, hogy semmit sem tud már leadni, mivel akkor ezt az ember életereje nélkülözné. Tehát annak egészen más úton kell történnie, ha létre kell jönnie a hallásnak. Itt az ember semmit sem tud már leadni. Önmagából az ember a hőérzéknél semmiféle magasabb érzékszervet sem tud kifejleszteni. Ha itt nem lépne be valami az emberbe, ami ő magának nincs, akkor nem jöhetne létre semmiféle hallás. Ezért az embert olyan lényeknek kell áthatniuk, amelyek saját szubsztanciájukat rendelkezésére bocsátják. Az emberi szervezet ezért át van szőve olyan lényekkel, amelyek átitatják, mint egy szivacsot. Ezek azok a lények, amelyeket Angeloi-nak nevezünk, s ezek a múltban már végigjárták az emberfokot. Ők belénk, emberekbe küldik asztrális szubsztanciájukat, amelyet az emberek magukévá tesznek, és engedik, hogy működjék bennük és kiáradjon belőlük. Ez a szubsztancia a füllel szemben áramlik, ami a hangot hozza számunkra. Ezeknek a lényeknek mintegy a szárnyain belépünk abba a bensőbe, amit a dolgok lelkének tanultunk meg felismerni. Itt tehát olyan lényekkel van dolgunk, amelyek az ember fölött állnak, kitöltik az embert, de az ember saját asztrális szubsztanciájával azonos természetűek.

Van azonban még egy magasabb érzékszerv, mégpedig a beszéd-, vagy a szó-, illetve a hangzó-érzék. Ahol ezt figyelembe vesszük, ott az embernek ismét semmije sincs, amit magából leadhatna. Ezért itt olyan lényeknek kell beavatkozniuk, amelyek szubsztanciájuk szerint hasonlóak azokhoz, amelyekből az emberi étertest áll. Természetesen megvan a megfelelő asztrális szubsztanciájuk is; ez azonban itt kiszorult a külvilágba. Ezeknek be kell hatolniuk az emberbe, odaadják étertestüket, és ezt az erőt az ember azután ismét ki tudja áramoltatni a környezetbe. Ezek az Archangeloi, az arkangyalok. Ők egészen más szerepet játszanak, mint az angyalok. Ők eredményezik azt, hogy az ember a hangzót nemcsak hallani, hanem értő módon átélni is képes. Ők érik el azt, hogy az ember nemcsak képes rá, hogy egy hangot, egy g-t, vagy cisz-t halljon, hanem arra is, hogy ha egy hangzót hall, akkor átél valamit, mégpedig azt, ami a hangzó bensője; hogy például a hangzóérzéknek megfelelően fog fel egy A-hangot. Ezek a lények nem mások, mint amiket népszellemeknek, az egyes nép-individualitások szellemeinek nevezünk. Amíg a hallóérzéknél az angyalok a levegőhatásokon keresztül, külsőleg fejtik ki munkájukat, úgy, hogy a fülben kezelik a levegőt, az arkangyalok azt, ami kívül, a levegőben történik, más hatásokkal állítják szembe. Ezáltal egyfajta nedves szubsztanciában nedv-hatásokat idéznek elő. Működésük révén a nedvkeringés bizonyos irányt vesz fel. Hogy például az ember az A-ban a hangzónak megfelelő értelmet érzékel, azt is a finomabb nedvek okozzák. Ennek a munkának a külső kifejeződése abban rejlik, hogy megformálják az egyes népek jellegét, az emberi szervezet sajátos kifejeződését, amennyiben az egy bizonyos néphez tartozik. Ezek a lények különösen ezen a területen működnek. Ezért mondhatjuk, hogy a nedvek másként folynak egy emberben, és az egész szervezete másként működik, aszerint, hogy az egyes arkangyal-lények ezt vagy azt a hangzót hozzák el annak a népnek, amelyhez tartozik. Ha például egy nép „Aham”-ot - az én szanszkritül - mond az énre, akkor, amit különben mindig az emberi énről szóló elméletek is tartalmazhatnak, azzal ezeknek az elméleteknek semmiféle szerepük sincs. A két egymás utáni A egyfajta eredeti organizációt eredményez, és az ehhez a néphez tartozó egyénnek olyan érzése kell, hogy legyen az énről, aminek ez a két egymásra következő A felel meg. Ha egy nép az I-t a ch-val köti össze (németül: ich = én - a ford.), akkor egészen más hatás lép fel. Egy ilyen népnek más képzetének kell lennie az énről. Az I egy bizonyos árnyalatot, egy sajátos színezetet rejt magában; ezt oltja bele a népszellem az organizmusba az én felfogására vonatkozóan.

Az is nagy különbség, hogy valamit az A és az O, vagy az I és E egymásutániságával jelölünk. Az egész népszellemnek eszerint kell változnia. Az „Amor”-nak például más érzésbeli árnyalata van, mint amikor „Liebe”-t (szeretet, szerelem) mondunk. Itt jellemzően a népszellem működését látjuk. Nem közömbös, hogy például az „Adam” szót az izraelitáknál az első emberi formára, a régi perzsáknál azonban az énre alkalmazzák. Egészen más érzésbeli értéke van annak, ami ilyen módon felébred a különböző népeknél. Itt a nyelv misztériumát, vagy még inkább első elemeit hangsúlyoztuk.

Itt azoknak a szellemeknek a működéséről van szó, amelyek a hierarchiák sorában az arkangyal-fokon állnak és áthatják az embert a hangzó-érzékkel, és eltöltik annak nedves szubsztanciájával. Azt érzékfelettihez felemelkedő ember számára az egyik legnagyobb élmény, amikor kezdi megérezni, milyen különbség rejlik a hangzók formáló-erejében. A hangzó erejének kiemelkedő hatása leginkább a nedves elemben mutatkozik meg, a hang erejének hatása pedig a levegőben.

Ekkor az is érezhető, hogy milyen jelentősége van annak, ha valaki kényszerítve érzi magát, hogy valamely lényt az „Eva” névvel jelöljön meg. Ha az érintett valami mást akar kifejezni, ami úgy viszonylik ehhez, mint a szellemi az érzékihez, akkor ennek a tükörképét használhatná, és így az „Ave”-t kapná, mint az Üdvözlégy, Mária kezdetét. Ez ellentétes érzést kelt az emberi szervezetben, mint amikor „Eva”-t mond.

Az „Eva”-nak egy másik megfordítása lenne a „Jahve” szó előtt a J-vel, amely az Istent jelöli az Ótestamentumban. A Jahve és az Eva között mindenfajta kapcsolatot fel tud ismerni az, aki behatol a hangzók természetébe, ha magasabb megismeréshez jut.

A nyelv nem önkényesen jött létre; ez szellemi termék. Ahhoz, hogy szellemét érzékeljük, megkaptuk a hangérzéket, amelynek az egész rendszerben ugyanolyan jogosultsága van, mint a többi érzékszervnek. Mély okai vannak annak, hogy az érzékszerveket miért ilyen sorrendben soroltuk fel.

A következő alkalommal a fogalomérzékhez és a magasabb érzékszervekhez emelkedünk fel, hogy így a mikrokozmoszt szellemtudományosan világíthassuk meg.