"Azok az emberek tudnak leginkább emelt fővel járni, akik mély tiszteletet tanultak ott, ahol annak helye."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



Makrokozmosz és mikrokozmosz (12)

11. --

[A ember jövőbeni képességeinek fejlesztése. Alkalmazkodás bolygónk különböző állapotaihoz. A szellemi kutató az igazságérzetre hivatkozik. A fizikaiság eredete a szellemiségben. Nap-hatások a növénynél és az embernél. A múltra és a jövőre utaló fizikai szervek: a szív és a gégefő. A nyelv jövőbeni fejlődése. A légzési gyakorlatok. Bölcsesség és szeretet.]

Bécs, 1910. március 31.

Szükségessé vált, hogy a tervezett tíz előadáshoz ma este még egyet hozzáfűzzek, mert egyik-másik érintett téma kiegészítésre szorul. Bizonyára érezték, hogy ezekről a témákról nem hetekig, de hónapokig, esetleg évekig is beszélnünk kellene, ha azokat minden oldalról ki akarnánk fejteni. Korunkban azonban a szellemtudományos közléseknél nem arról van szó, hogy az ismeretek egész területét előadjuk - ez nem is lehetséges -, hanem inkább arról, hogy ösztönzést adjunk. Ez szükségessé teszi, hogy kezdettől fogva ne csak az értelemhez szóljunk - bár elsődlegesen ennek kell történnie hanem, hogy mást is figyelembe vegyünk. Ismételten hangsúlyoznom kell, minthogy ez a szellemtudomány velejéhez tartozik, hogy mindaz, amit a szellemtudományos kutatás lehoz a magasabb világokból, felfogható és megérthető azokkal az eszmékkel, és fogalmakkal, amelyeket ma az ember a külső fizikai világban elsajátíthat. Semmi olyasmi nincs a szellemtudományos ismeretekben, amit ezen a módon ne lehetne megérteni.

Mindezek valóban nagy kérdéseket ölelnek fel, és teljes megértésükhöz gyakran hosszú és nehéz utat kell bejárni. A jelenleg használatos eszmék és fogalmak széles körére van szükség, majdnem mindenre, ha értelemszerűen a szellemtudományos ismeretekbe akarunk hatolni. Ezért azt mondhatjuk: talán ma még nem tudok látó szemekkel feljutni az érzékfeletti világokba, de értelmileg fel tudom fogni azt, amit ezekről a világokról közölnek. Ez valóban lehetséges, de nem lehet minden pillanatban megtenni. Ma nincs mindenki abban a helyzetben, hogy az általam leírt nehéz értelmi úton járjon, bármennyire is igényli a szellemtudományos közléseket saját vágyaiból és eszméiből fakadóan. Ezért aki a szellemtudományos ismeretekről beszél, nem tételezheti fel mindig, hogy valamennyi közlését azonnal, minden pillanatban értelmi vizsgálat alá veszik. Ezért mást kell feltételeznie, azt ugyanis, hogy az emberi lelkekben nemcsak azok a képességek és erők vannak jelen, amelyek hosszú idő alatt jöttek létre, és ma bizonyos tökéletességre emelkedtek. Kétségkívül ezekhez a képességekhez tartozik az is, amit emberi értelemnek, intellektusnak nevezünk. A szellemtudomány azonban tudja, hogy az intellektusnak nincs jövője. Az emberiség átalakulásával más képességek fognak majd megjelenni, olyanok, mint a szívgondolkodás. Új, ma még nem is sejtett képességek fognak kifejlődni. Az intellektus, az értelem magas fokot ért el, ezt, mint a jelenlegi emberi fejlődés gyümölcsét a léleknek fel kell vennie magába, de a szellemtudomány tudja, hogy az értelem nem képes arra, hogy a jelenlegi pontról magasabbra fejlődjön.

Az emberi lélek ilyen képességei mellett, amelyekkel úgy találkozunk, hogy a múltra utalnak, és kis tökéletlen kezdetekből mai magasságukig fejlődtek, vannak más képességek is, amelyekre prófétikusan rámutathatunk, de csak a jövőben fognak kibontakozni a maguk tökéletességében. Ahogy viszont az, ami ma már tökéletes, hosszú idő alatt bontakozott ki a maga tökéletlen kezdeteiből, így lesz a ma még csak csíraszerűen jelenlévő jövőbeni lelki képességekkel is. Ami a jövőben fényesen fog felragyogni, ma még csak csíraként van meg az emberi lélekben. Elmondhatjuk tehát, hogy sokan a szív logikájával ma még nem szereznek aktívan ismereteket, de az erre való hajlamuk megvan. Természetes igazságérzettel rendelkeznek aziránt, ami a szív logikájának segítségével csak a jövőben válik majd érthetővé.

A szellemi kutató az értelemre való támaszkodás mellett ezekhez a szívben szunnyadó, igazságot felismerő erőkhöz is fordul. Feltételezi, hogy az emberi lélek nem a tévedésre és valótlanságra, hanem az igazságra hajlik, és így érzelmileg el tudja fogadni a szellemtudományos megismerés legmagasabb igazságait. Más szavakkal: a magasabb világok igazságait sok szív megérezheti, mielőtt megértené őket. Az igazság iránti érzékkel rendelkező lelkek létezését bizonyítja, hogy sokan fordulnak a szellemtudományhoz, akiket a külső megismerés nem elégít ki, amikor a lét nagy kérdéseire vonatkozóan vágyakozó lélekkel keresik a választ. Vannak, akik nem keresik az úgynevezett bizonyítékokat, hanem szunnyadó magasabb képességeik igent mondanak a szellemtudomány közléseire, még akkor is, ha természetes igazságérzetük révén csak érzik azt, amit később fognak megérteni.

Így a szellemi kutató sokkal nagyobb mértékben fordul közvetlenül az emberi lélekhez, mint a jelenkor egyéb kutatói. A mai kutatók kísérletek és matematikai bizonyítékok útján késztetnek igazságaik elismerésére, így hallgatóik nem tehetnek egyebet, minthogy elfogadják közléseiket. A szellemi kutató más helyzetben van. Neki az emberi lélek sokkal intimebb oldalaihoz kell fordulnia. Ma még nincs abban a helyzetben, hogy olyan módon teremtse elő a külső bizonyítékokat, mint ahogy a többi tudós, de tudja, hogy ami az ő szívében rejlik, az minden ember szívében benne van, ezért az emberek megérthetik őt, akkor is, ha nem értenek meg mindent, amit közöl. Így az emberi szív természetes igazságérzékéhez fordul, és az emberi lélek szabad megfontolására bízza, hogy egyetért- e vele vagy nem. Amit ismertet, azzal nem beszél rá senkit, mert az a véleménye, hogy ami a lelkében él, az minden ember lelkében megvan. Tudja, hogy olyasmire kell indítékot adnia, ami minden lélekből csak önként fakadhat. Csak olyan igazságok kimondására törekszik, amelyeket minden lélek átélhetne, ha elegendő ideje volna. Mivel mi emberek egymásra vagyunk utalva, így együtt kell keresnünk azt, amit szellemi téren megtalálhatunk. A szellemi tanító a szellemtudomány terjesztését úgy képzeli el, hogy a kereső emberek egy csoportját ösztönzi, akik aztán minden törekvő hallgatóban előbb vagy később egyéni élményeket ébreszthetnek.

Csak ennek szem előtt tartásával látunk sok mindent helyes megvilágításban abból, ami itt az előző napokban elhangzott. Az elmondottakból néhány dolog úgy fogható fel, mint felhívás a lelkek számára, hogy önmaguk megértése útján keressék meg annak a lehetőségét, hogy eljussanak annak megértéséhez, ami itt elhangzott. Néhány dolgot úgy mondtam el, hogy számítottam rá: a megértés nem következhet be azonnal, hanem csak akkor, amikor a szívben az ösztönzés megérlelődik, tovább csírázik, és meghozza a maga gyümölcsét. Ebben az értelemben mondok el még néhány kiegészítést az előző előadásokhoz.

Tegnap odáig jutottunk, hogy megbeszéltünk valamit, ami a látó élménye: hogy ugyanis a jelenlegi Föld-állapot egy másik planetáris fejlődés eredménye. Földünk a régi Holdból alakult ki, amelynek semmi köze sincs a mai Holdhoz. Azután arról beszéltünk, amit a szellemi látó prófétikusan lát: egy új bolygó keletkezéséről, amely Földünkből fog kifejlődni, miután egy elsötétedési állapot következik be, egyfajta pralaya. A Föld át fog alakulni a Jupiter-állapotba, amelynek ismét semmi köze sincs a jelenlegi Jupiterhez, hanem Földünk jövőbeli megtestesülése lesz, amit Jupiternek nevezünk. Azt próbáltam érthetővé tenni, hogy a Földnek egymásra következő megtestesülései vannak, ahogy az ember is megtestesülésről megtestesülésre halad.

Ha ezt a megkezdett gondolatmenetet folytatjuk, akkor van egy olyan vezérfonalunk, amelyet a szellemtudomány olyan fogalmakba öltöztet, hogy a köznapi értelemmel felfogható legyen. Tegnap visszamentünk a régi Hold-állapotig, amelyről azt mondtuk, hogy egészen más volt. Most feltehetjük a kérdést, hogy vajon ez a másik planetáris állapot, a régi Hold, szintén egy előzőből származott? Voltak a Földnek esetleg még korábbi megtestesülései? Ezek a kérdések fejtegetéseink szempontjából teljesen természetesek. Hogy válaszolhassunk rájuk, még messzebbre kell visszamennünk. Emlékezzünk arra, hogy az ember mindennapi élete az alvás és az ébrenlét között váltakozik. Ez volt az a vezérfonal, amely az előadások folyamán vezetett bennünket; az ember életének erre a váltakozására hivatkoztunk. Tudjuk, hogy az embernek éber állapotban fizikai teste, éterteste, asztrálteste és énje van, és azt is tudjuk, hogy az alvó embernél a fizikai test és az étertest az ágyban marad, az asztráltest és az én viszont kitágul a nagyvilágba, a makrokozmoszba. Az ember tehát alvó állapotban két részre oszlik. Egyik része láthatóan visszamarad a fizikai világban, mint fizikai test, azzal együtt, ami láthatatlanul ugyan, de vele marad, étertestével. A másik ugyancsak láthatatlan érzékfeletti rész az asztráltestből és az énből áll. Az emberi lénynek ez a része a külső kutatás számára nem követhető, csak a tisztánlátó tudat számára mutatkozik meg, amikor az alvó embert vizsgálja.

Tegyük fel a kérdést: Van-e a külső világban némileg hasonló ahhoz, ami éjszaka marad vissza az emberből, tehát aminek fizikai és éterteste van? Tudjuk, hogy az ember fizikai teste azonnal egészen más törvényeket követ, amint az étertest elhagyja. Ekkor pusztán a fizikai és kémiai törvényeknek engedelmeskedik: felbomlik. Az étertest hűséges harcos, aki születésétől haláláig megakadályozza az emberi test széthullását. Amit azonban életnek nevezünk, az nemcsak az állatokkal, hanem az egész növényvilággal is közös. Ha itt a fizikai világban környezetünkre tekintünk, a növényvilágot látjuk magunk körül. A növény olyan lény, amely nem csak fizikai és kémiai törvényeknek engedelmeskedik, ez csak elhalásával következik be. A fizikai és kémiai törvényeket csak az ásványvilág követi. Ezek a törvények az ember fizikai testére is vonatkoznak. Az ember fizikai testét azonban az étertest révén magasabb törvényszerűség hatja át, ez viszont csak halálakor hagyja el. Ezért kerül a fizikai test ekkor a fizikai és. kémiai törvények hatása alá.

Látjuk tehát, hogy az alvó ember fizikai világban visszamaradó külseje fizikai és étertestből áll. A növény is fizikai és étertestből áll. Érthető ezért, ha a szellemi kutató azt mondja, hogy az ember és a növény közösen rendelkezik fizikai és étertesttel. Mégis óriási a különbség az ember és a növény között, mert az embernél ezt a két részt áthatja az asztráltest és az én. A növénynek csak fizikai és éterteste van. Azért más az ember külsőleg is, mint a növény, mert fizikai és étertestéhez még az azokat átható asztráltest és én is tartozik. Az ember tehát két alsó tagját, a fizikai és étertestet tekintve hasonló a növényhez, kiemelkedik azonban a növényvilágból, mert asztráltesttel és énnel is rendelkezik. A növényi természet tehát csak annyiban rokonunk, amennyiben a növény a két alsó rész kialakításáig jutott el. A földi világban azonban, ahol élünk, teljesen a növényvilágtól függünk. Az ember fizikailag teljesen a növényvilágtól függ. Testiségét tekintve teljesen lemondhat az állatvilágról. Ha nem akarja, nem kell, hogy az állatvilágból táplálkozzon, de szüksége van a növényvilágra, hogy fizikai testét életben tartsa. Az emberi fizikai testének előfeltétele a növény fizikai teste. Nem lehetnek meg egymás nélkül. Az emberi fizikai test, úgy, ahogy ma előttünk áll, nem létezhet, nem állhat fenn anélkül, hogy ne lenne körülötte az a növényi birodalom, amelyet jelenlegi bolygónk nyújt.

Mindezt tekintetbe véve, most egy kicsit előbbre mehetünk fejtegetésünkben. Nézzük az alvó állapotba kerülő embert. Az alvás a Nap és a Föld külső állásától teljesen függetlenül történhet. Az ember a nap vagy az éjszaka bármely órájában alhat, anélkül, hogy a Nap állásától függene, persze a legjobban akkor tud aludni, amikor a Nap nem süt. A fizikai teste és éterteste közötti összhangot akkor is fenn tudja tartani, ha nem süt a Nap.

Ha a megfelelő folyamatot a növényvilágban nézzük, azt látjuk, hogy itt a helyzet egészen más. Az ember, ahogy láttuk, a fizikai és éterteste közötti kapcsolatát a napsugarak hatásától függetlenül is fenntarthatja, bárhogyan is viszonyul a Nap a Földhöz. A növény ezt nem tudja megtenni. A növény közvetlenül a Naptól kapja az erőit, teljesen tőle függ. A növény a Nap évi járásától függően él, illetve hal el. Ez már a felületes szemlélet számára is megállapítható, például a gyomnövényeknél. De az úgynevezett évelő növényeknél, fáknál és hasonlóknál is tudjuk, hogy fennáll ez a Naphoz való kapcsolat, ami éppen a növényi lét lényege: ősszel, a természet elhalásával elhullajtják leveleiket, csak a fás rész marad vissza, amelyből aztán tavasszal új hajtás sarjad. A növény tehát ősszel egészen vagy részben elhal, vagyis éterteste kivonul a fizikai testből, télen új erőket gyűjt, és amikor tavasszal a Nap ismét leküldi meleg, éltető sugarait, a növényi lét újra csírázni kezd, mintegy feléled. Amikor a Nap ősszel elveszti ezt a meleg, éltető erőt, az egész növényi lét egyfajta nyugalmi állapotba kerül. Az évelő növényeknél is látjuk, hogy télen közel kerülnek az elhalás állapotához. A növény tulajdonképpeni élete télen elhal, és tavasszal ébred fel újra, hogy aztán nyáron teljes erőből kibontakozzon. Ez tehát egyfajta ébredés és elhalás, abban a ritmusban, ahogy a Föld a Nap körül kering. A növény ősszel olyan állapothoz kerül közel, amelyhez az ember akkor jut el, amikor meghal.

A növénynél tehát más a kapcsolat a fizikai és az étertest között, mint az embernél. A növény ebben a vonatkozásban a Nap földi helyzetétől függ, míg az ember függetlenítette magát tőle, ősszel nem hal el, éterteste nem húzódik ki fizikai testéből a tél folyamán, egész életében benne marad. Ezzel szemben asztrálteste és énje naponta kilép belőle, amikor alszik, majd újra visszatér, megújítva az étertest erőit. Ha azt nézzük, amit az ember alváskor visszahagy az ágyban, akkor lényének azt a részét látjuk, amely ugyanúgy van felépítve, mint a növény. Ez azt mutatja meg számunkra, milyenek lennénk, ha növényi természetünkhöz nem kapcsolódna asztráltest és én. A növény saját lényünk egy részét tárja szemünk elé. Az ember azonban lényegileg különbözik a növénytől. Bár alváskor láthatóan egyfajta növényi létbe merül, de minthogy asztrálteste és énje van, amelyek dolgoznak rajta, nincs szüksége arra, hogy mint a növény, időszakosan belemerüljön egy növény alatti állapotba. Ez a különbség teszi az emberi életet lehetővé, mert a növény alacsonyabb fokon áll, és az ember belőle építi fel a maga testét. A növény nélkül az ember nem élhetne. Érthető ezért, hogy az ember és a növényvilág között nemcsak fizikai kapcsolat van, hanem morális-szellemi is.

Ha az ember átengedi magát természetes, egészséges érzéseinek, ezt a növényvilággal való morális-szellemi kapcsolatot hamar észreveheti. Az embernek nemcsak táplálékul van szüksége a növényvilágra, hanem belsőleg is. Azért is szüksége van az őt körülvevő növényvilágra, hogy az olyan érzéseket keltsen benne, amelyek fontosak lelki élete számára. Ha az ember lelki életét frissen és egészségesen akarja tartani, szüksége van azokra a benyomásokra, amelyeket itt a fizikai síkon a növényvilágtól szerezhet. Ez olyasmi, amit nem lehet eléggé hangsúlyozni, mert aki elzárkózik a növényvilág friss, eleven benyomásai elől, annak lelkében hamarosan hiány fog mutatkozni. Aki azáltal, hogy egy nagyvárosban lakik, bizonyos vonatkozásban elzárja magát a növényvilággal való közvetlen kapcsolattól, az - ha komolyabban szemügyre vesszük - mindig valami lelki hiányosságban szenved, és alapjában véve bizonyos, hogy lelkének kárára van, ha elveszti azt a közvetlen örömet, amit a növényvilággal, a vegetatív természettel való kapcsolat jelent. Ez is a modern kultúra árnyoldala, amely főként a nagyvárosokban fejlődik ki, azáltal, hogy megszűnik az eleven növényvilággal való közvetlen együttlét. Tudjuk, hogy ma vannak emberek, akik alig tudják megkülönböztetni a zabszemet a búzaszemtől, pedig ez hozzátartozik az egészséges emberi természethez. Ez szimbolikusnak tekinthető. Voltaképpen sajnálkozva kell azokra a jövőbeli kilátásokra tekinteni, amelyek az embert esetleg teljesen eltávolíthatják a növényvilág közvetlen benyomásaitól. Az embernek szüksége van a növényvilágra.

Hogy az összefüggés milyen mély, ez az alábbiakból is kitűnik. A mai ember nem lehetne olyan, hogy állandóan alszik, nem képzelhető el egy folyton alvó ember. Így nem élhetne. A mai ember csak úgy képzelhető el, hogy fizikai és étertestét éber állapotában az asztráltest és az én tölti be. Ez hozzátartozik az ember lényéhez. Azt is tudjuk, hogy ahhoz, hogy tudata legyen a külső fizikai világról, énjével és asztráltestével alá kell merülnie fizikai és étertestébe. Az embernek alvó állapotában, amikor énjével és asztráltestével szellemi hazájában van, nincs tudata a külvilágról. Csak akkor kezd tudatára ébredni, amikor alámerül fizikai és étertestébe. Azt kell tehát mondanunk: egyrészt az ember, ahogy a fejlődés jelenlegi fokán előttünk áll, nem képzelhető el asztráltest és én nélkül, másrészt nem lenne én-tudata, és nem fejlődnének ki érzésbeli és akarati impulzusai, ha nem rendelkezne fizikai és étertesttel. Az embernek tehát belső életéhez, mint alapra, szüksége van a fizikai és étertestre. Ebből látszik, hogy ezek az asztráltest és az én fejlődésének előfeltételei. A fizikai és étertestnek jelen kell lennie, hogy az asztráltest és az én beléjük költözhessen.

Nemcsak a régi Hold állapotára kell tehát visszautalnunk, ahol az embernek még egészen más volt az alakja, mint ma, hanem azokra a időkre, amikor az embernek még nem volt asztrálteste és énje, csak fizikai és éterteste. A makrokozmoszból előbb fel kellett építeni az emberi fizikai és étertestet, így alakulhatott ki az asztráltest és az én alapja. Az ősi múltban kellett megtörténnie annak, ami ma minden reggel megtörténik. Ahogy minden reggel a szellemi világból az én és az asztráltest behúzódik a fizikai és étertestbe, úgy kellett egyszer a szellemi világból az asztráltestnek és az énnek megjelennie és rátalálnia a fizikai és étertestre. Mielőtt tehát az ember olyan négytagú lénnyé válhatott, amilyen ma, a világmindenség magasabb rendű erőinek és lényeinek el kellett készítenie fizikai és étertestét, az ő közreműködése nélkül.

Azt mondhatjuk ezért: ha az ember fizikai és étertestét már azelőtt elkészítették, mielőtt az asztráltest és az én kialakulhatott volna, akkor először az ember növényi természetének kellett kifejlődnie, mielőtt magasabb részeit megkapta volna. Az embernek először növényi lényként kellett megjelennie, ezt követte magasabb természete. Az emberiségfejlődés egy olyan korábbi időszakába kell tehát visszamennünk, ahol a makrokozmoszból növényszerű lényként fejlődtünk ki. A növényeket csak akkor látjuk ma helyesen, ha azt mondjuk: ez a körülöttünk lévő zöldellő, sarjadó és rügyező növényvilág olyan természetű, amilyenek mi is voltunk egykor, amikor még mentesek voltunk mindattól, ami tévedéshez és gonoszsághoz vezetett bennünket. A növényvilág saját emberi lényünkre utal, amikor a távoli ősidőkben még eredeti tisztaságban éltünk, amikor még ösztönök, vágyak és szenvedélyek nem hatottak át bennünket.

Ha azonban figyelembe vesszük, hogy a mi mostani növényi természetünk független a Nap Földhöz való helyzetétől, míg a mai növények függenek tőle, tavasszal kisarjadnak, ősszel elhalnak, akkor azt mondhatjuk, hogy mi sohasem lehettünk ilyenfajta növények. Azokba a növényi lényekbe, akik mi voltunk, az asztráltestnek és az énnek be kellett húzódnia. Mai növényeinkbe asztráltest és én nem húzódhat be. Az ember növényi jellege abban különbözik a mai növénytől, hogy az ember fizikai és éterteste független a Nap Földhöz való helyzetétől. Az ember fizikai és éterteste közötti összefüggés más planetáris körülmények között keletkezett, mint ahogy ez a mai növényeknél van.

Ezeket a körülményeket megérthetjük, ha megfontoljuk az alábbiakat. Tudjuk tehát, hogy az emberi étertest és fizikai test közötti összefüggés független a Nap Földhöz való helyzetétől. De vajon teljesen független a Naptól? Nem, mert a fizikai és étertest nem létezhetne a Nap nélkül.

A Nap állandó hatása nélkül az ember nem fejlődhetne a Földön. Az ember tehát mégis függ a Naptól, de független a Nap és a Föld állásától. A Nap hatása folyamatosan szétárad. Tudjuk, hogy ha a Nap közvetlen felmelegítő hatását elvonja a Földtől, ez akkor sem szűnik meg, melegítő erejét a Föld áldására és üdvére továbbra is a Földre árasztja. Ha az ember vidékre megy, láthatja, hogy ősszel mély gödröket ásnak, és a burgonyát ebben tárolják. Így megmarad, mert a Nap melegítő ereje, amely nyáron a Föld felszínét éri, visszahúzódik a Föld belsejébe. Ez a melegítő erő a felszín alatt egy bizonyos mélységig jelen van. A Föld megőrzi a Nap melegét télen is, amikor a Nap maga visszahúzódik. A szén, amivel a kályhát fűtjük, a Föld belsejéből való. Hogyan jött létre a szén? Úgy keletkezett, hogy egykor az igen régi időkben növényeket temetett be a Föld. Ezek a növények a Nap fényének és melegének hatására jöttek létre. Amit a Nap fénye és melege létrehozott, az a szénben megmaradt, és amikor kibányásszuk, régmúlt idők napfényét és melegét hozzuk újra a felszínre. A Nap tehát akkor is benne van a Földben, ha a Nap állása folytán külső hatása már megszűnt. Mai növényeink sarjadó, rügyező létében van valami, amit közvetlenül csak a Napnak a Földhöz való helyzete idéz elő. Mindannak, ami a Földön él, szüksége van a Napra, és a Föld megőrzi azt, amit a Naptól kap, megtartja télen át is, megtelik a Nap hatásával. A Nap hatása tehát úgyszólván mindig benne van a Földben, és ha a Nap állása folytán már nem melegíti fel a Földet, a Nap konzervált melege akkor is jelen van, és hat a Föld teremtményeire. Enélkül az ember fizikai és éterteste nem állhatna fenn. Ha az embert csak egy kicsit is elvonjuk a Földtől, nem élhet tovább. Szüksége van a Napnak az egész Földre kiterjedő hatására.

Naprendszerünk mai viszonyai között Földünk nem közvetlenül teremti meg azt a fizikai és étertest közti összefüggést, amelyet az embernél tapasztalunk, hanem azt, ami a növénynél létrejön. Az ember fizikai és éterteste közötti összefüggés közvetett módon kell, hogy létrejöjjön. Az embernek, hogy egyáltalán élni tudjon, a Föld konzervált Nap-hatására van szüksége. Ezért válik érthetővé, hogy az emberi fizikai és étertestnek egy korábbi planetáris létben kellett létrejönnie, ahogy ma a növényvilág közvetlenül létrejön. Ahogy ma a növény a Föld gyermeke, úgy kellett, hogy valamikor a fizikai és étertest egy korábbi planetáris állapotban a Föld gyermeke legyen. A mai viszonyok között ez nem lenne lehetséges. Más viszonyok között kellett létrejönnie. A szellemtudomány utal ezekre a viszonyokra, amikor kimutatja, hogy a régi Hold-állapotot egy másik planetáris állapot előzte meg, amelyet a Föld régi Nap-állapotának nevezünk. A Föld a régi Hold-állapotból jött létre, az pedig a régi Nap-állapotból. Milyen volt ez a régi Nap-állapot? Nem olyan volt, hogy a Nap kívülről sütött a Földre, mert akkor az embernek nem a jelenlegi fizikai és éterteste fejlődött volna ki, hanem olyan lett volna, mint a mai növény. Kívülről tehát nem érhette a Nap-hatás. A Nap hatása nélkül azonban a fizikai és étertest nem alakulhatott volna ki. Annak a Nap-hatásnak, amely ma részben a Földben konzerválódik, teljes egészében a Földből kellett létrejönnie. A Földnek magának kellett létrehoznia azt a hatást, amelyet ma a Nap hoz létre. Ez azt jelenti, hogy neki magának kellett Napnak lennie. Fia tehát bolygónk egy korábbi állapotát keressük fel, olyan állapotot találunk, amelyben a Nap nem kívülről sütött. A Nap-hatásnak magából a Földből kellett létrejönnie.

Így érthetővé válik, hogy a szellemtudomány miért nevezi a régi Hold-állapotot megelőző állapotot Nap-állapotnak. A szellemi kutató úgy látja, hogy a Föld akkoriban egy világító és meleg égitest volt. A mai értelemben vett növények még nem alakulhattak ki rajta, de létrejöhetett az ember fizikai és éterteste közötti kapcsolat.

Kézenfekvő tehát, ha valaki ezt mondja: ha a Föld Nap volt, és az ember fizikai és étertestből állt, akkor el kellett volna égnie. Természetesen, ha a fizikai és étertest olyan lett volna, mint amilyen ma! De akkoriban a fizikai test egészen más volt. Nem voltak szilárd alkotórészei, ezek a Nap-állapotban nem létezhettek. Folyékony alkotórészei sem voltak, a mai víz nem lehetett jelen egy ilyen égitesten. Levegőszerű, gázszerű állapot azonban lehetséges volt, de főképpen hő-állapot. Földünknek tehát egy olyan planetáris állapotához érkezünk, amelyben az ember fizikai és étertestből állt ugyan, de egészen más viszonyok között. Szilárd és folyékony elem még nem létezett, a fizikaiság légnemű és tűzszerű állapotban volt jelen. Az ember mai állapota a régi Nap régi Holddá, illetve a jelenlegi Földdé való alakulása folyamán jött létre. Az ember akkoriban teljesen a mai Föld planetáris elődeinek állapotához igazodott. Elképzelhetjük, hogy akkoriban nemcsak a Föld volt más, hanem az egész naprendszer is. Amit ma víznek vagy folyékonynak nevezünk, akkoriban még nem létezett, és nem volt szilárd, földi állapot sem csak hő, tűz és légnemű. Naprendszerünknek tehát egy olyan állapotához jutunk, amely lényegesen különbözött a maitól, és egészen más törvények uralkodtak, mint a jelenlegi Földön.

Röviden szeretnék még arra utalni, hogy ezt az állapotot, amelyet Földünk Nap-állapotaként írtunk le, egy másik, még korábbi állapot előzte meg. A Nap-állapotban összefüggést találtunk a hőből és levegőből álló fizikai test és az étertest között. A fizikai test nem állhatott fenn étertest nélkül, de az étertestnek is, amennyiben fenn akart maradni, szüksége volt a fizikai testre. A régi Napon tehát már lennie kellett egy fizikai testnek, vagyis, az ember már a fizikai és étertest közötti összefüggés megtalálása előtt rendelkeznie kellett fizikai testtel. Itt tehát Földünknek egy még korábbi planetáris állapotára kell utalnunk. Ahogy a fizikaiság a régi Nap-állapotban levegőszerű, gázszerű állapotra hígult, így egy még további híguláshoz jutunk, egy olyan állapothoz, amely csak hőből állt. Ezt a hőt kell az első fizikai állapotnak tekintenünk, és egész akkori naprendszerünk, ehhez az első, hőből, tűzből álló planetáris állapothoz igazodott.

A tisztánlátó tudat lényegében azt mutatja, hogy fejlődésünk egy eredetileg csak hőből álló állapotra vezethető vissza. Ezt a hő-rendszert a régi Szaturnusznak nevezzük. A tisztánlátó megfigyelés számára ez közvetlen élmény, de értelmileg is megközelíthetjük. Hangsúlyoztuk, hogy amikor egy ilyen másfajta rendszerhez jutunk, mint például ez a hő-rendszer, mindent úgy kell elképzelnünk, hogy ehhez az állapothoz igazodik, ahogy ezt az elemi világ ábrázolásánál láttuk. Egy másféle hő-fogalmat kell tehát kialakítanunk. A mai tüzet nem tudjuk elképzelni anélkül, hogy a többi három állapot, a gázszerű, a folyékony és a szilárd ne lenne jelen, a mai tűz másképpen nem lehetséges. Érthetőnek látszik tehát, hogy a régi Szaturnusz tüze lényegesen különbözött a mai tűztől. Minden a körülmények szerint változik és alakul. A mai tűz égő gáz, vagy valamilyen más égő test. Gáz vagy egyéb test azonban a régi Szaturnuszon még nem volt. Egy szabadon megnyilvánuló hő-állapot volt jelen, ez töltötte be a teret, és úgy nyilvánult meg, mint valami lelkiség. Amit ma tűznek nevezünk, azt úgy érzékeljük, hogy például ujjunkat valami égő dologhoz közelítjük. Akkoriban azonban a tűz nem olyan volt, hogy valamit közelíthettünk volna hozzá, az egész teret betöltő hőként volt jelen. Erről a hőről csak úgy alkothatnánk képzetet, ha a hő külső fogalmáról áttérünk arra, amit lelki melegségnek nevezünk. Ha valakit áthevít a szeretet, vagy fellelkesít egy magasztos eszmény, akkor lelkileg felmelegszik. Ez fizikailag is hatni tud, az ember fizikailag is felhevül, vére átmelegszik, és másképpen is kering. Finomabb megfigyeléssel érzékelhető, hogy a lelki meleg fizikailag is melegítőén hat. Az ilyen meleg eredetét, ami akkor jön létre, ha az emberi természetben a szellemiség működik, Földünk első planetáris megtestesülésében kell keresnünk. A makrokozmoszból jön a szellemiség működése következtében, úgy hogy szellemileg-lelkileg átmelegszünk. Földünk első planetáris állapota tehát a hő-állapot volt, mert a szellemiség a makrokozmoszból kiárasztotta a maga hőjét.

Ha a külső világban egy hő-jelenséggel találkozunk, megkérdezzük: hogyan jött létre? Ha viszont az ember egy szellemi-lelki benyomás hatására felhevül, ostobaság lenne megkérdezni, miért történt így. Hogy az ember felhevülhet egy magasrendű eszmétől, ezt csak az értheti meg, aki maga is átélheti. Ha erre nem képes, nem érti meg. Az ilyen folyamatot belsőleg kell megérteni, külső magyarázat útján nem értjük meg. Akik külsőleg nézik a világot, nem értik, hogy vannak emberek, akiket a szellemtudomány eszméi belsőleg felhevítenek. Erre nem képesek, ezért azt mondják: a szellemtudománnyal foglalkozók teljesen bolondok, engem egészen hidegen hagy, amitől ők fellelkesülnek. Nem tudják ugyanazt átélni. Ha át tudnák élni, nem kérdezősködnének.

Mire van szükségünk, ha a régi Szaturnusz hő-állapotához akarunk közelíteni? Hogyan tudjuk megérteni ezt a hőt? Csak azáltal, hogy kijelentjük: a hő a szellemből jött létre. Ha a Szaturnusz állapotáig megyünk vissza, minden anyagiság megszűnik, és megértjük, hogy a fizikaiság közvetlenül a szellemből keletkezett. Földi létünk eredetét akkor értjük meg, ha visszamegyünk a szellemig, nem valamiféle világ-ködhöz, hanem a szellemig, és elképzeljük, hogy a földfejlődés kezdete a szellemi lények együttműködéséből jött létre.

Ha ezt tekintetbe veszik, érthetőnek fogják találni, amit „A szellemtudomány körvonalai" című könyvemben a Szaturnusz-létről elmondtam. Azt mondtam, hogy bizonyos szellemek, akiket az Akarat Szellemeinek nevezünk, mintegy nagy áldozatként kiárasztották saját lényüket. Együttműködtek velük a Bölcsesség Szellemei, a Mozgás Szellemei és más szellemi lények. Leírtam azt is, hogy ezek a szellemi lények a makrokozmoszban összehangolták tetteiket, és tetteiknek ez az egybeáramlása hozta létre a Szaturnuszt. Látjuk, hogy a kutatás elvezet bennünket ahhoz, hogy a fizikaiság a szellemből jött létre. És minthogy itt a magasabb világok lényeinek cselekedeteivel van dolgunk, az okokról való kérdezés ezen a ponton megszűnik. Ha a szellemiséghez jutunk, ha azokat a szellemi lényeket nézzük, akik itt megjelennek, akkor nem tudjuk ugyanúgy megkérdezni, hogy „miért?”, mint korábban. Csak az absztrakt módon gondolkodó tudja feltenni a miérteket a végtelenségig. Ha például keréknyomokat lát az úton, megkérdezi: „Miért vannak itt ezek a nyomok?” - Mert egy kocsi járt erre. - „Miért ment erre a kocsi?” - Mert valaki utazott benne. - „Ki volt ez az ember?” - Ez és ez. - „Miért utazott?” - Itt eljutunk az ember szándékához, és ez az utolsó, amire rákérdezhetünk, a miértekkel nem jutunk tovább. Így van ez a nagy világ- összefüggésekkel is, eljutunk arra a pontra, ahol a kérdések megszűnnek, mert a szellemi lényekhez érkezünk.

Ezzel rámutattunk arra, hogy a szellemtudomány által ábrázolt tények logikusan követik egymást és értelmileg felfoghatók. Mindazonáltal nem ez a szellemi kutató útja. A szellemi kutató nem a logikus következtetések rendszerét építi fel, hanem azt ábrázolja, amit valóban lát. Vissza tud tekinteni a Szaturnusz- és Nap-létbe, és le tudja írni, milyen volt a Föld a Nap-állapotban. A dolgokat azonban úgy kell ábrázolni, hogy a jelenlegi intellektus számára elfogadható legyen. Láthattuk, hogy a dolgokat gyakran messziről kell összeszedni, ha megértéshez akarunk jutni. Ha mindent tekintetbe veszünk, ami a különböző világokból összeszedhető, akkor láthatjuk, hogy amit a szellemtudomány állít, azt a külső tények igazolhatják. Csak képesnek kell lennünk arra, hogy elegendő tényt hozzunk össze.

Láthattuk, hogy ami a távoli múltban a makrokozmoszból kiáradt, az a mikrokozmoszba behúzódott. Azt is láttuk, hogy az embert hogyan hozták létre hosszú időn keresztül a Szaturnusztól kezdve a Napon és a Holdon keresztül, míg a földi lét folyamán jelenlegi formáját megkapta. Végül arra is utaltunk, ami a jövőre vonatkozik. Van valami az emberben, ami a jövő felé mutat? Van benne valami, ami csak később fog kialakulni? Láttuk a tegnapi előadásban, hogy a szív régi szerv, megvolt már a Hold-állapotban is, ha más formában is, és aztán a Földön átalakult olyanná, amilyen ma. Ha szellemi látással megnéznénk egy korábbi Hold-embert, tapasztalnánk, hogy megvolt benne az a lehetőség, hogy a mai szív kialakuljon. Ahogy a növény virága magában hordja a gyümölcs lehetőségét, úgy hordta magában a holdbéli szív a földi szívet. Ehhez hasonlóan vannak olyan szerveink, amelyek még nincsenek teljesen kialakulva - bár a jelenlegi emberben tökéletesnek tűnnek - de bennük van a lehetőség, hogy magasabb tökéletességre fejlődjenek, és a jövőben jelentősebb szerepet kapjanak, hogy a jelenlegi ember a jövőbeli Jupiter-emberré alakuljon. Ezekhez a szervekhez tartozik a gégefő, ami jelenleg nem több mint egy szerv-csíra. A szellemtudomány szempontjából a gégefő olyan szerv, amely más szervekhez hasonlóan tökéletességét a távoli jövőben éri majd el. Ha a gégefőnek a tüdőhöz való viszonyát nézzük, azt mondhatjuk, hogy bizonyos módon feltételezi a tüdőt, a tüdő léte alapján fejlődik. Ugyanakkor azt is látjuk, hogy amit az ember a gégefőben hoz létre, az tökéletlen fokon áll.

Mi az, amiben a legtökéletesebb az ember? Az emberiségfejlődés jelenlegi állapotában hol mutatkozik meg a legnagyobb tökéletesség? Ahol megkapja annak lehetőségét, hogy énnek nevezze magát. Mindaz, ami az embernek megadja a lehetőséget, hogy énnek nevezze magát, ami emberré teszi, ami a többi lény fölé helyezi. Az ember individualitás, és egyes szervei annyira tökéletesek, amennyire hozzájárulnak, hogy énjével kapcsolatba kerüljön, ami megtestesülésről megtestesülésre halad, és magával viszi az egyes életek gyümölcseit. A gégefő esetében ez csekély mértékben van így. Ha visszatekintünk korábbi inkarnációinkra, például a görög-latin korba, az egyiptomi-káldeai korba, az óperzsa vagy a régi indiai korba, azt látjuk, hogy mindig más nyelven beszéltünk. A beszéd tehát, amit gégefőnk hoz létre, még nem individualizálódott. Nem olyasmi, amit az én magáévá tesz, és inkarnációról inkarnációra magával visz. Ha az ember egyik inkarnációjában valamely népben megtestesül, aztán a következő inkarnációjában egy másik népben, mindig más nyelvi fordulatokban fejezi ki magát. A nyelv kisebb mértékben áll kapcsolatban az énnel, mint a gondolkodás. A nyelv a többi emberrel közös tulajdonunk. Születésünkkel egy bizonyos nyelvbe születünk bele. A nyelvben van valami csoportlélekszerű. Ugyanakkor mégis olyasmi, amelyben belső világunk, a szellem fejeződik ki. Az ember olyan képessége, amely a szavak összetétele útján, a hangokban hordozza a lélek érzéseit és a gondolatokat. A gégefő tehát olyan szén, ami individualitásunkat olyan szellemi szövedékbe iktatja be, amit nem magunk alkottunk. Ha a nyelvet nem a szellemiség hozta volna létre, akkor a szellem nem fejezhetné ki magát. Ha a gégefő nem tudná megragadni a szellemtől származó hangot, akkor az emberi lélek nem tudná az énekben kifejezni magát. A gégefő olyan szerv, amelyben szellemi hatás jut kifejezésre, de nem individuális szellemi hatás; az ember valamely csoportlélekhez tartozik általa, nem tud az individualitáshoz felemelkedni, de útban van afelé, hogy felvegye az ember individuális hatásait. Az ember a jövőben úgy fogja átdolgozni a gégefőt, hogy azt is kifejezésre juttassa vele, ami teljesen individuális. Ez egy profetikus utalás a jövőre. A gégefő egy szerv-csíra, ami a jövőben át fog alakulni. Ha ezt figyelembe vesszük, érthetőnek fogjuk találni, hogy a mai ember számára a nyelv egyfajta kegyelmi adottság, amelyen nincs hatalma, és amelybe individualitásával bele kell nőnie. Ahogy énünkkel önmagunkban állunk, gégefőnkkel az egész makrokozmoszban gyökerezünk. Onnan áramlanak hozzánk azok az erők, amelyek beszélő lénnyé alakítanak bennünket.

Szívünk olyan szerv, melynek révén önálló emberekké válunk. Rajta keresztül történik a vér zárt körforgása a testben, mint az én kifejeződése. Gégefőnk útján a makrokozmosz magasabb lényei tesznek bennünket emberré. Amikor egy új megtestesüléskor belenövünk a mikrokozmoszba, egy olyan szervezetbe növünk bele, amelynek a szív a középpontja, de nemcsak a mikrokozmoszba növünk bele, hanem testiségünket a makrokozmosz folyamatosan tovább alakítja. Gégefőnkön keresztül a makrokozmoszból a legmagasabb szellemiség árad belénk. A makrokozmosszal úgy állunk kapcsolatban, hogy nemcsak hatások érnek bennünket, hanem tőlünk is erednek hatások, még ha nincs is individuális hatalmunk azon, amibe beleszülettünk. Beleszületünk a népszellembe, ezen nincs individuális hatalmunk. Nagy igazságot fejez ki a Biblia, amikor az elején azt mondja, hogy az embernek földi létesülésével addig kellett várnia, amíg légzőszervének koronáját, a gégefőt, az isteni-szellemiség fel nem építette, és Isten bele nem lehelte az emberbe éltető leheletét, és így élőlénnyé nem vált. Ezek a szavak arra a pillanatra utalnak, amikor a makrokozmoszból az emberbe áramlott az isteni-szellemiség. Szívünk útján az emberivel állunk kapcsolatban, gégefőnk útján a szellemivel.

Azzal, hogy az ember lélegzik, és légzési folyamatát a gégefő működtetése útján át tudja alakítani beszéddé és énekké, olyasvalamit kapott, ami a legmagasabb fejlődésre képes. Ezért teljesen jogosult, ha azt, ami az embert megkoronázza, amit az ember egyre magasabbra fejleszt, keleti kifejezéssel „atmá”-nak nevezzük. Az „atma” szónak ugyanaz a töve, mint a „atmen-nek, a lélegzésnek. Az atma, a szellemember a legmagasabb részünk, amit a jövőben kifejleszthetünk. Ennek kialakításán azonban az embernek magának kell dolgoznia, mert ma csak képességként van meg. Részt kell vennie a módosult légzési folyamatban, a beszédben és az énekben. Ez még csak a kezdeténél tart, de egyre tovább fog fejlődni, és egyre szélesebb körökre terjed ki.

Ha ezt meggondoljuk, azt mondhatjuk: amikor az ember szakszerű módon tud légzési folyamatára hatni, az minden egyébnél magasabb fejlődési fok lesz. Minthogy azonban magasrendű szellemi erőkről van szó, amelyekhez az ember jelenleg még nem elég érett, nyilvánvaló, hogy ez bizonyos veszélyeket is rejt magában. Ha tehát az ember saját tökéletesítése érdekében végzett különböző gyakorlatai között, a légzést szabályozó gyakorlatok is vannak, fontos, hogy ezeknél a legnagyobb gondossággal járjunk el. A tanítónak a legnagyobb felelősséget kell éreznie, mert a légzési folyamatot az isteni- szellemi lények maguk alakították úgy, hogy az embert beszéddel megáldott lénnyé tegyék. És mivel az ember még nem elég érett ehhez, a nyelvet nem helyezték saját individualitásának befolyása alá, hanem ettől mentesnek kellett lennie. Minden légzési gyakorlat tehát egy magasabb szférába való behatolást jelent, és tisztában kell lennünk azzal, hogy ezt a legnagyobb felelősségtudattal kell összekapcsolni.

Sajnos, ma gyakran könnyelműen utalnak erre a területre, és aki a dolgokat megérti, borzadva tekint arra, hogy sokan végeznek légző gyakorlatokat, anélkül, hogy megfelelő előkészületeket tennének ez irányban. A szellemi kutató számára ez olyan, mintha gyerekek játszanának a tűzzel. Senkinek sem szabad azt hinnie, hogy külső anatómiai ismeretek és fizikai meggondolások képessé teszik arra, hogy a légzéssel kapcsolatban utasításokat adjon. Az igazi tanító tudja, hogy ha az ember tudatosan nyúl bele légzési folyamatába, akkor az emberi természetben lévő isteni-szellemihez folyamodik. Ezért a vonatkozó törvények, csak az elérhető legmagasabb ismeretekből menthetők. Ezen a téren csak olyan tanítóra bízhatjuk rá magunkat, akitől a legnagyobb gondosságot és elővigyázatosságot lehet elvárni. Korunkban, amikor az emberek csak kevéssé ébrednek tudatára annak, hogy minden anyaginak szellemiség az alapja, túlságosan könnyen azt képzelik, hogy ilyen vagy olyan légző gyakorlatok előírhatók. Ha azonban tudjuk, hogy minden fizikainak szellemi alapja van, akkor azt is tudjuk, hogy a légzési folyamat a fizikaiban a szellemiség legnemesebb kinyilatkoztatásai közé tartozik, és megváltoztatása a léleknek csak olyan hangulatához kapcsolódhat, ami az imádsághoz hasonló. Aki a légzési folyamathoz hozzá akar nyúlni, ezt csak annak ismeretében teheti, hogy ez egyfajta imádság, amelyet a legmélyebb áhítattal kell megtennie. Másképpen nem volna szabad utasításokat adni ezekre a leginkább felelősségteljes dolgokra vonatkozóan. A megismerésre törekvőnek olyan áhítatossá kell válnia, hogy lelkét betöltse azoknak a lényeknek a kegyelme, akikhez közeledik ugyan, de ma még fel kell tekintenie rájuk, mert bölcsességüket a magas makrokozmoszból árasztják le, és sokkal magasztosabbak, semhogy azt felfoghatnánk. A szellemtudomány végső eredményéből adódóan kell felcsendülnie az alábbi szavaknak, mint magától értetődő imádságnak:

Isten védő, áldó sugara
Töltse meg növekvő lelkemet,
Hogy mindenünnen
Szilárd erőket meríthessen.
Megfogadja, hogy magában
Elevenen felkelti
A szeretet hatalmát,
És így Isten erejét veti el
Élete ösvényén mindenüvé,
És Isten szellemében működik
Mindazzal, amije van.

A szellemtudománynak a teljes embert a magasabb világokba kell vezetnie, nemcsak a gondolkodó, hanem az érző és akaró embert is. Elgondolkodhatunk a világról, de ha csak gondolkodunk, megismerésünk hideg és közömbös marad. A magasabb világok megismerésének sokkal inkább érzéseket kell kiváltania, és minél magasabbra tud az ember feltekinteni, annál mélyebben kell az érzés impulzusainak működnie, hogy cselekvésre ösztönözzenek, és azokhoz a eszmékhez vezessenek, amelyek a szellemi világból átvilágítanak bennünket. Ha a szellemi megismerést követjük, megtanulunk áhítatosan imádkozni, érzésünk áhítattá válik, akaratunk Istennel áthatott. Mert aki az igazságot így ismeri meg, és így érzi, az nem áll meg ennél, hanem saját akaratából, minden kényszer nélkül meg fogja tenni azt, amit helyesnek ismer fel. Ez próbakő. Aki csak ismeri a szellemet, de érzése és akarata közömbös, arra a szellemtudomány nem hatott a helyes módon. A szellemtudomány próbaköve abban áll, hogy a megismerés áhítatos hangulatot keltsen, az ember vegye fel akaratába, és ösztönözze annak megtételére, amit helyesen ismert fel. Ahol a szellemtudományos megismerés ilyen értelemben hat, ott az emberben valóban felbukkan egy szellemi Nap, ami átmelegíti és átvilágítja.

Mivel a szellemi ismereteket szívünkbe kell felvennünk, természetes, hogy kultúránkon az emberi összefogás útján haladunk át az egyesülés, a közösség irányában. Ha egyedül jutnánk ismeretekhez, remetévé válhatnánk. De ha a megismerést a szív és az érzés is követi, akkor ez az embereket egymáshoz vonzza. A szellemi megismerés ezért olyasmi, ami az embereket egyesíti. Ezért természetes és érthető, hogy kialakul egy önkéntes vágy: összehozni azokat az embereket, akikben hasonló törekvések és hasonló sóvárgások élnek a szellemtudományos eszmék és eszményképek iránt, hogy egyesüljenek egy olyan társaságban, amelynek tagjai ezeket a magas szellemi célokat szívükben hordozzák. Nagyjelentőségű dolog lesz, ha a szellemtudomány ezen a módon elterjed és összehozza azokat az embereket, akik bensőséges érzéseik és akaratuk útján felismerik rokonságukat más lelkekkel. Hol találhatunk ma a társadalmi káosz világában olyan embereket, akikkel rokonságot érzünk? Milyen szétdarabolt ma a világ! Az emberek együtt ülnek az irodákban, együtt dolgoznak műhelyekben, gyárakban, ugyanazt a munkát végzik, és lelkük mégis mennyire távol lehet egymástól! Egymás mellett ülhetünk emberekkel, és az életkörülményeink annyira bonyolultak, hogy nem értjük meg egymást. Ha azonban elmegyünk valahová, és tudjuk, hogy ott olyan emberek vannak, akik ugyanazt a legszentebbet tisztelik, amit lelkünkben hordozunk, akkor feltételezhetjük, hogy él bennük valami, ami rokon lelkünk legmélyével. Ha összejövünk olyan emberekkel, akik azt, amit a legszentebbnek nevezünk, szintén a legszentebbnek tartják, akik lelkükben ugyanazt a fényt és ugyanazt a szeretetet hordozzák, mint mi, akkor ezeket az embereket, akiket egyébként nem ismerünk, úgy ismerjük fel, hogy belsőleg ugyanazt a lényt jelenítik meg. Akkor tudjuk, hogy létezik szellemi rokonság.

Mindenütt, ahol mozgalmunk elterjed azok között az emberek között, akik ugyanazt a fényt és szeretetet hordozzák magukban, mint mi, megtalálhatjuk a velünk rokon lelkeket, akik hasonló eszményekért lelkesednek. Nagyon sokat jelent, ha a szellemi magasságokból a telkekbe leáradó megismerés megváltoztatja az embereket, hogy más emberekké alakítja őket, és azokban a lelkekben is, akik napról-napra, évről-évre egymás mellett élnek, az együttélés és a szeretet csíráit alakítja ki, és az olykor hideg józan embereket közelebb hozza egymáshoz. Amikor az ismereteket ki akarjuk szélesíteni, nemcsak a magasabb világok bölcsességéről beszélünk, hanem arról is, ami ezekben az ismeretekben az egyik emberi lélektől a másikig hat. Ez az igazi útja annak, hogy az emberek között a barátságot a gyakorlatban is elősegítsük. Nem programok vagy szónoklatok révén terjesztjük a testvériséget, nem elméletben vagy jótékonyságra való ösztönzés útján, hanem azáltal, hogy összehozzuk a szellemileg rokonságban álló embereket, akikben ugyanazok az eszmények élnek, és ugyanazt tartják a legszentebbnek, amit mi.

Minden előadássorozatnak - és alapjában véve minden előadásnak - az a célja, hogy ne csak eszményeket adjon lelkünknek, hanem szinte észrevétlenül elérje azt, hogy az embereket jobban tudjuk szeretni, és összekovácsolódjanak a világ szellemében. Nemcsak arra szolgál, hogy ismereteket terjesszen, hanem hogy az embereket a testvériesség felé vezesse. Minél több ismeretet szerzünk az ilyen előadásokból, annál inkább el kell jutnunk oda, hogy az embereket a szeretet melege együttműködésre késztesse.

Ilyen értelemben tartottam meg ezeket az előadásokat. Sokszor nagyon távoli területekről igyekeztünk összeszedni azt, ami megértetheti velünk a világot, saját létünket, és azt, ami a szellemiségből származik. Csak akkor találjuk meg igazi belső világunkat, ha a szellemiséghez felemelkedünk. Az igazi szeretet a szellemben gyökerezik. Ha a szellemben találjuk meg az embert, akkor a szilárd, megdönthetetlen szeretetben találtuk meg. Alkotó, alakító elem kerül a lelkünkbe, ha olyan értelemben érezzük melegét, hogy ez összekapcsolja az embereket. Akkor megsejtjük, hogyan tér át a gondolkodás logikája a szív logikájára. A gondolkodás logikája egoizmushoz vezet, a szív logikája legyőzi az egoizmust, és minden ember az egész emberi közösség részévé válik. Ha áthatottuk magunkat a szellemi igazságokkal, mint az élő vízzel, akkor megértettük és felfogtuk a szellemi világ impulzusát. Ha egy előadásciklusról nemcsak ismereteink bővülésével távozunk, hanem több lelki melegséggel, akkor az elérte célját. Kívánom, hogy megvalósuljon valami ebből az eszményből. Bármilyen hosszú is egy ciklus, a dolog természetében rejlik, hogy csak keveset lehet elmondani. A legszebb mindenesetre az volna, ha egyes szívekben és lelkekben annyi melegség gyúlna fel, és oly sokáig megmaradna, amíg ismét nem találkozunk. Így még maradna belőle arra az időre, amikor újra láthatjuk egymást. Addig is: a viszontlátásra!

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként