Ha valaki elgondolkodik saját magán, hamarosan belátja, hogy a gondolataitól, érzéseitől és teljesen tudatos akarati impulzusaitól körülvett énjén kívül egy másik, erősebb ént is hord még magában. Észreveszi, hogyan rendeli alá magát egyfajta magasabb hatalomnak, e második énnek. Eleinte persze alacsonyabb rendűnek érzi e világos, jóra és igazra hajló második ént a teljesen tudatos lelkiségtől körülvett énjénél és iparkodik le is gyűrni.

A mélyebb önvizsgálat azonban megtaníthat még valami másra is e második énről. Ha gyakran visszatekintünk az életünkben megélt, vagy megtett dolgainkra, furcsa felfedezést teszünk, amit egyre fontosabbnak találunk majd, ahogyan öregszünk. Ha megkérdezzük magunkat, hogy valamikor életünkben mit is tettünk, vagy mondtunk, kiderül, hogy csupa olyasmit, amit voltaképpen csak később értünk meg. Hét, nyolc, talán húsz évvel ezelőtt olyasmiket tettünk, amiről ma biztosan tudjuk, hogy csak most, hosszú idő múltán jutottunk el oda, hogy mindazt, amit annak idején tettünk, vagy mondtunk, felfogjuk ésszel is. - Sokan azért nem fedezik fel magukban az ilyesmiket, mert nem is keresik. Pedig rendkívül hasznos gyakrabban beletekintenünk a lelkünkbe. Mert abban a pillanatban kezd valamit megérezni a lelkünk, amikor észrevesszük, hogy olyasmiket tettünk évekkel ezelőtt, amit voltaképpen csak most kezdünk érteni, amikor felfedezzük, hogy nem volt még arra elég érett az eszünk, hogy az akkoriban tett, vagy mondott dolgokat megértse. Úgy érezzük, hogy valamiféle jóságos, lényünk mélyén élő hatalom védelme alatt állunk, egyre jobban kezdünk bízni a tényben, hogy voltaképpen a szó legmagasabb értelmében véve nem egyedül állunk a világban, mindaz, amit teljesítünk benne, alapjában véve csak egy kis része annak, amit értünk és amire tudatosan vagyunk képesek.

Ami elméletben könnyen belátható, teljesen gyakorlati életünkké válna, ha gyakrabban tennénk ilyen megfigyeléseket. Elméletben ugyanis könnyen belátható, hogy nem juthatnánk messzire az életben, ha teljesen tudatos értéssel és minden körülményt áttekintő intelligenciával kellene véghez vinni mindazt, amit teljesítenünk kell. Elég megfontolnunk a következőket, hogy ezt elvileg belássuk. Voltaképpen az élet melyik szakaszában hajtja végre magán az ember a léte szempontjából legfontosabb tetteket? Mikor jár el magával a legbölcsebben? Ezt születése után nagyjából addig az időpontig teszi meg, ameddig később visszatekintve még emlékezni tud elmúlt földi éveire. Ha visszagondol rá, hogy három-négy-öt évvel azelőtt mit tett, majd időben egyre jobban visszafelé haladva eljut gyermekkora bizonyos időpontjához, aminél korábbra már nem emlékszik vissza. Elmondhatják neki a szülei, vagy akár mások is, hogy annak előtte mi történt vele, a saját emlékezete azonban csak egy bizonyos időpontig terjed.

Ebben az időpontban tanulta meg én-nek is érezni magát. Akinek az emlékezőképessége nem haladja meg a rendes mértéket, mindig kell egy ilyen időpontjának lennie, ami előtt azonban a lélek a legbölcsebb dolgokat hajtotta végre rajta és később, ha tudatára ébredt, soha többé nem képes oly nagyszerű és hatalmas teljesítményekre, mint amilyeneket a tudat alatti mélységekből merítve hajtottak végre rajta gyermekkora legelső éveiben. Tudjuk, hogy a születéssel belehordja az ember a fizikai világba mindazt, amit előző földi életei gyümölcseként hoz magával. Születésekor például a fizikai agya egy tökéletlen eszköz. Később kell beledolgoznia a léleknek a finomabb tagolódást, ami a lelki képességek összességének közvetítésére alkalmassá teszi. Mielőtt az emberi lélek még teljesen tudatos lenne, valóban úgy dolgozik az agyon, hogy olyan eszköz lehessen belőle, amit a korábbi életei eredményeként elsajátított képességei, adottságai és tulajdonságai kiélésére használ majd. A saját testen végzett tevékenységet mindennél bölcsebb szempontok irányítják, mint amit később, teljesen tudatos alapon tehet az ember magával. Mi több -, nem csak az agyát kell ugyanez alatt az idő alatt plasztikusan megformálnia, hanem meg kell még tanulnia a földi élet szempontjából legfontosabbak közé tartozó három dolgot is.

Elsőként a testét tanulja meg tájolni a térben. A mai ember voltaképpen figyelemre se méltatja, hogy ez mit jelent, pedig közte és az állat között lévő egyik legfontosabb különbséget érinti. Az állatnál eleve eldőlt már, hogyan alakítja ki egyensúlyi helyzetét a térben, hogy kúszó, úszó, vagy más állat. Szervezete eleve megfelelő módon helyezkedik már el a térben és így van ez még az emberhez leginkább hasonló emlősöknél is. Ha elgondolkodnának e tényen a zoológusok, kevésbé hangsúlyoznák, hogy például mennyi a hasonló csont és izom az ember és az állatok között és így tovább, hiszen ez egy sokkal kevésbé lényeges tény annál, minthogy az ember nem eleve kapja meg az egyensúlyhelyzetéhez tartozó összes adottságokat, hanem azokat saját magának kell előbb teljes mivoltából kialakítania. Nagyon fontos, hogy dolgoznia kell magán az embernek, hogy belőle, a járni nem tudó lényből, felegyenesedett, járásra képes lény legyen. Az ember maga teremti meg magának a térben a függőleges egyensúlyi helyzetet. Ő hozza magát kapcsolatba a nehézségi erővel. A dolgok mélyére hatolni nem kívánó szemléletmód, látszólag helyes érvekkel, ezt természetesen könnyen meg is cáfolhatná. Mondhatná, hogy ahogyan a csúszómászók kúszásra, az ember felegyenesedett járásra szervezett lény. Az alaposabb vizsgálat azonban ki tudja mutatni, hogy az állatot a szervezete sajátos volta helyezi a térbe, míg az embert a lélek hozza vele kapcsolatba, a lélek az úr a szervezetén.

A beszéd a második, amit az ember saját magától tanul meg, mégpedig megtestesülésről megtestesülésre haladó mivolta alapján. Általa kerül embertársaival úgy kapcsolatba, hogy azt a szellemi életet hordozza, amivel a fizikai világot alkalmasint ő hatja át. Gyakran hangsúlyozzák, és okuk van rá, hogyha egy lakatlan szigetre tennének ki valakit, aki mielőtt megtanult beszélni, nem volt együtt más emberekkel, ott már nem tanulna meg. Amit öröklünk, amit későbbi éveink számára az öröklődés elve alapján oltanak belénk, nem attól függ, hogy együtt vagyunk-e embertársainkkal. Az öröklött körülmények miatt már eleve úgy vagyunk megalkotva, hogy például hét éves korunkban egy magányos szigeten is fogat váltunk, ha fel tudunk ott cseperedni, de beszélni csak akkor tanulunk meg, ha lelki mivoltunkat olyasvalami ösztönzi rá, amit életről-életre magunkkal hordunk. Akkor kell a gégefő kialakulásának alapjául szolgáló kezdeményt megformálnia az embernek, amikor még nincs én-tudata. Ahhoz tehát, hogy beszédszerv lehessen a gégefőből, előbb kell kifejlődése megformálásának csíráját leraknia, mint ameddig emlékezete terjed.

Van azután egy harmadik, amiről kevésbé tudják, hogy az ember saját magától, vagyis attól tanulja meg, amit megtestesülésről megtestesülésre hordoz magában - az élet a gondolatok világában. Azért lát hozzá agya megmunkálásához, mert ez a szerv a gondolkodás eszköze. Az élet kezdetén még azért oly képlékeny, mert előbb saját magának kell olyanná formálnia, amilyenné gondolkodása eszközének az életeken keresztül magában hordozott mivolta értelmében lennie kell. Közvetlenül születése után olyan az agya, amilyennek a szüleitől és más őseitől öröklött erőkhöz mérten lennie kell. Az embernek azonban gondolkodásában a saját mivoltát kell korábbi földi életeihez mérten kifejeznie. Ezért kell agya öröklött sajátosságait akkor átalakítania, amikor - születése után - szüleitől és őseitől fizikailag már függetlenné vált.

Látjuk, hogy az ember fontos dolgokat hajt végre első életéveiben. A legmagasabb bölcsesség értelmében dolgozik magán. Ha az eszén múlna, tényleg nem tudná megtenni, amit élete első szakaszában anélkül kell véghez vinnie, hogy esze lenne. Miért lelkének tudatán kívülre eső mélyéről hajtja végre mindezt? Azért, mert lelkével és teljes mivoltával, sokkal jobban hozzá van kötve első életéveiben az ember a magasabb hierarchiák szellemi világaihoz, mint később. A szellemi fejlődését teljesített és a valóságos szellemi folyamatokat követni tudó szellemi látó számára rendkívül fontos az időpont, amikor az ember úgy nyeri el én-tudatát, hogy később vissza is tud emlékezni rá. Míg első életéveiben a gyermeket egyfajta csodálatos, emberi-földöntúli, „gyermeki aurának” nevezett erő lengi körül -- mégpedig úgy, hogy a tulajdonképpeni magasabb rendű része, az aura, mindenütt folytatódik a szellemi világban -, ez a gyermeki aura abban az időpontban, ameddig az illető később visszaemlékezni képes, egyre jobban visszahúzódik belső világába. Eddig az időpontig visszatekintve érezheti egységes énnek magát, mert ekkor húzódott az énjébe az, ami korábban a magasabb világokhoz kötötte. Ettől kezdve lép tudata mindenütt kapcsolatra a külvilággal, ami még nem történik meg kisgyermek korában, amikor számára a dolgok olyanok, mintha álomvilág lengené körül. Az ember nem egy benne lévő bölcsesség szerint dolgozik magán. Ez egy minden későbbi tudatos bölcsességnél hatalmasabb, átfogóbb, magasabb, a lélek számára később homályba merülő bölcsesség, amit tudatosságra cserél fel azután. Olyan mélyre hat a szellemi világból a testiségre, hogy az agyát a szellemből formálhatja meg vele az ember. Joggal mondhatjuk tehát, hogy a gyermektől a legbölcsebb ember is tanulhat, mert egy olyan bölcsesség munkálkodik azon, ami nem jut el később a tudatba és amellyel az ember mintegy „telefonkapcsolatban” van azokkal a szellemi lényekkel, akiknek világában halála és újabb születése között tartózkodik. Ebből a világból áramlik még bele valami a gyermeki aurába, ekkor az ember, mint egyedi lény, közvetlenül az egész szellemi világ irányítása alatt áll, oda tartozik. A gyermekbe még ebből a világból áramlanak be a szellemi erők, és ez addig az időpontig tart, akkor ér véget, ameddig az ember rendes emlékezete terjed. Ezek az erők teszik arra alkalmassá, hogy a nehézségi erővel meghatározott viszonyba kerüljön, ezek formálják a gégefőjét és alakítják agyát a gondolatait, érzéseit és akarati életét kifejező, élő eszközzé.

Ami gyermekkorban a legnagyobb mértékben megvan, - vagyis hogy az ember még a magasabb világokkal közvetlen kapcsolatban álló én alapján tevékenykedik -, a későbbi élet során bizonyos fokig, az említett értelemben változó körülmények ellenére is, megmarad. Ha az élet egy későbbi szakaszában úgy érzi valaki, hogy évekkel azelőtt olyasvalamit tett, vagy mondott, amit csak most ért meg, akkor annak idején egy magasabb bölcsességtől vezettette magát és csak évek múltán jutott el odáig, hogy viselkedése okát belássa. Mindebből észrevehetjük, hogy közvetlenül születésünk után még nem fordítottunk - voltaképpen soha nem is fordíthatunk - teljesen hátat a világnak, ahol akkor éltünk, mielőtt a fizikai létbe léptünk. A magasabb szellemi világból való részünk a fizikai világba lép és követ. Gyakran érezzük úgy, hogy nemcsak egy fokról-fokra kialakítandó magasabb én van jelen valakiben, hanem már valami más is és gyakran arra készteti, hogy múlja fölül saját magát.

Az ember által létrehozható minden eszmény, vagy műalkotás, de az életben elszenvedett károsodásokat szakadatlanul kiegyenlítő, természetes úton gyógyító, a testben létrehozható összes erő sem a közönséges észtől ered, hanem az élet első éveiben a térbeli tájékozódáson, a gégefő és az agy kialakításán munkálkodó mélyreható erőktől, mert ezek később is benne vannak még az emberben. Akkor is egy emberben lévő, bölcsességgel teljes hatás lebeg a szemünk előtt, amikor az életünket ért károsodás esetén sokszor azt mondjuk, hogy itt már nem tudnak rajtunk külső erők segíteni, a szervezetünknek kell a benne lévő gyógyító erőket kifejlesztenie saját magából. Ebből a forrásból fakad továbbá a szellemi világ megismeréséhez, vagyis az igazi szellemi látáshoz juttató erők java is.

Kézenfekvő a kérdés, hogy az említett magasabb erők miért csak a gyermekkor első éveiben tevékenykednek az emberben?

Az egyik felére könnyen adhatunk választ. Ha ugyanis a magasabb erők ugyanígy működnének tovább, mindig gyermekek maradnának az emberek, nem jutnának teljes én-tudathoz. Ami azelőtt kívülről hatott rájuk, azt bele kell helyezniük saját mivoltukba. De van egy következő, fontosabb ok is, ami még jobban meg tudja magyarázni az emberi élet titkairól előbb mondottakat. A szellemtudományból tudhatjuk, hogy a földfejlődés mai szakaszában más állapotokból kialakultnak kell tekintenünk a mai emberi testet. Aki ismeri a szellemtudományt, tudja, hogy a fejlődés úgy zajlott le, hogy az ember mivoltának egészére különféle erők hatottak, bizonyos erők a fizikai testre, mások az étertestre, ismét mások az asztráltestre. Mai formájához a luciferinek és ahrimaninak nevezett lények hatására jutott. Mivoltát tekintve bizonyos szempontból rosszabb lett tőlük, mint amilyenné akkor válhatott volna, ha csak a világnak az embert egyenes vonalban továbbfejleszteni kívánó szellemi irányítóitól eredő erők hatottak volna rá. Valóban ott kell keresnünk a szenvedések, a betegségek, sőt, még a halál okát is, hogy az embert egyenes vonalban továbbfejlesztő lényeken kívül még az ezt a fejlődést mindig keresztező luciferi és ahrimani lények is hatással vannak rá. Abban, amit az ember születésekor hoz magával a jelen életébe, van valami, ami jobb annál, mint amit későbbi életében tud csinálni belőle.

A luciferi és ahrimani erők az ember mivoltát gyermekkora első éveiben csak kis mértékben befolyásolják, hatásukat lényegében csak abban fejtik ki, amit az ember tudatos életével csinál magából. Ha mivoltának ez a jobbik fele gyermekkora első időszakán túl is teljes erővel tovább hatna benne, e hatással nem birkózna meg, mert az ellenlábas luciferi és ahrimani erők elerőtlenítenék teljes mivoltát. Az emberi szervezet olyan, hogy a szellemi világ gyermekkora első éveiben rajta közvetlenül munkálkodó erőit csak addig tudja elviselni a fizikai világban, amíg gyermekien lágy és alakítható. Összeroppanna, ha a térbeli tájékozódás, a gégefő és az agy megformálása alapját képező erőknek közvetlen hatása lenne még élete későbbi folyamán is. Ezek az erők oly hatalmasak, hogy szent és sérthetetlen voltuktól a szervezetnek el kellene sorvadnia, ha később is működnének még. Csak ahhoz a tevékenységhez kell igénybe vennünk őket, ami tudatosan hoz kapcsolatba minket az érzékfeletti világgal.

Helyesen értelmezve, egy igen fontos gondolat következik ebből, amit az újszövetség így fejez ki: „Ha nem lesztek olyanok, mint a kisdedek, nem juthattok a mennyek országába”. Az eddig mondottakat helyesnek tartva mit tekinthetünk az ember legmagasabb eszményének? Azt, hogy egyre jobban közelítse meg azt az állapotot, amit tudatos kapcsolatnak nevezhetünk a gyermekkor első éveiben rajta tudattalanul munkálkodó erőkkel. - Csupán arra kell figyelemmel lennie, hogy ha az ilyen erők minden további nélkül hatnának bele tudatos életébe, össze kellene hatalmuktól roppannia. Ezért az érzékfeletti világok észlelését lehetővé tevő képességek megszerzéséhez gondos előkészítésre van szükség, aminek az a célja, hogy az embert alkalmassá tegye annak elviselésére, amit nem tud elviselni mindennapi életében.

*

Az ember mivoltának összesített fejlődése számára fontos, hogy egymást követő megtestesüléseken haladjon át. Egymást követő életeken haladt át a múltban, továbbhalad, fejlődésében pedig a Föld is vele párhuzamosan halad előre. Eljön majd az idő, amikor a Föld pályafutása véget ér, le kell hullania a bolygó fizikai mivoltának az emberlelkek összességéről, ahogyan az ember teste is lehull a szellemről a halállal, amikor belép a lélek a szellemi világba, hogy a neki megfelelő világban éljen tovább halála és újabb születése között. Ezt szem előtt tartva, a legmagasabb eszménynek kell tekintenünk, hogy mire meghal a Föld, az ember szert tegyen már a földi életből nyerhető összes haszonra is.

A Föld organizmusától erednek azok az erők, amelyek miatt az ember nem tud gyermekkorában megbirkózni a reá ható többi erővel. Ha ezek egyszer leválnak róla, célja elérése érdekében odáig kell jutnia, hogy valóban át tudja teljes mivoltával adni magát a jelenleg csak a gyermekkorban működő erőknek. Az egymást követő földi életeken át haladó fejlődés értelme tehát az, hogy a szellemi világ hatására jelenleg csak gyermekkora első éveiben és tudtán kívül tevékenykedő erők kifejezésévé tegye fokozatosan a teljes embert. A tudatos részét is. Az ilyen elmélkedések nyomán lelkünket hatalmába kerítő, itt következő gondolat alázattal, de egyúttal az emberi méltósághoz illő tudattal kell, hogy betöltsön minket: nem vagyunk egyedül, él valami bennünk, ami mindig bizonyosságunk lehet, hogy magunk fölé tudunk valamihez magasodni, ami már most is fölébünk nő és életről- életre haladva növekedni fog. E gondolat egyre határozottabb formát ölthet, rendkívül megnyugtató és felemelő érzést kelt, de alázattal és szerénységgel is betölti lelkünket. - Mi van bennünk ebben az értelemben? Valóban egy magasabb rendű, isteni ember, akitől elevenen áthatva tudjuk érezni magunkat és akiről elmondhatjuk: ő bennünk a vezetőnk.

A lélekben valóban könnyen felmerül az efféle szempontok alapján a gondolat, hogy mindennel, amit csak tehet, keresse meg az összhangot az emberben azzal, ami bölcsebb benne a tudatos intelligenciánál. A közvetlenül tudatos én pedig egy még tágabb énre utal, amellyel szemben kiirthat és leküzdhet emberi voltában minden hamis büszkeséget és felfuvalkodottsá- got. Ez az érzés alakul át a másikká, amely helyesen érteti meg vele, hogy mennyire tökéletlen jelenleg és észrevéteti vele, hogyan lehet tökéletes, ha egyszer majd a benne tevékenykedő, mindent felölelő szellemiség ugyanolyan kapcsolatba tud kerülni a tudatával, amilyenben gyermekkora első éveiben volt, tudattalan lelki életével.

Bár az életben gyakran alakul úgy, hogy már négyéves korunkra sem emlékszünk vissza, mégis azt mondhatjuk, hogy a szellem magasabb területeinek fenti értelemben vett hatása az élet első három évén át tart. Ez időszak végére lesz képes az ember arra, hogy a külvilág benyomásait összekapcsolja énképzetével. Igaz ugyan, hogy az összefüggő énképzetet addig vehetjük számításba csupán, ameddig az emlékezetünk terjed, mégis azt kell mondanunk, lényegében négyéves korunk kezdetéig tart, csak annyira gyenge, hogy eleinte észrevétlen marad az ébredező, világos én-tudat számára. Elfogadhatjuk tehát, hogy az embert kisgyermek korában meghatározó, magasabb rendű szellemi erők három éven át fejthetik ki hatásukat. Az ember a földfejlődés jelenlegi, középső szakaszában úgy van felépítve, hogy az említett erőket csak három éven át képes magába fogadni.

Minek kellene tehát történnie azzal, akiből valamiféle kozmikus hatalmak eltávolíthatnák közönséges énjét - feltételeznünk kellene tehát, hogy a fizikai-, éter- és asztráltestből a vele megtestesüléseken keresztül együtt haladó közönséges én eltávolítható lenne - és egy szellemi világokkal kapcsolatban tevékenykedő ént vihetnének bele hármas testiségébe? Három év múltán a testének össze kellene roppannia! Történnie kellene valaminek a világ karmája által, hogy ez a magasabb világokkal kapcsolatban lévő szellemi lény e testben ne élhessen három évnél tovább. Csak összes földi élete végén lehet meg az emberben az, ami lehetővé tesz három évnél tovább tartó együttélést e szellemi lénnyel. Akkor azonban elmondhatja majd, hogy benne nem ő, hanem e mindig is ott lévő magasabb lény tevékenykedik. - Addig viszont legfeljebb annyit mondhat, hogy érzi ugyan e magasabb rendűt, de igazán reális, emberi természetű énjével még nem jutott el oda, hogy teljesen életre is keltse magában.

Ha egy olyan emberi szervezetet helyeznének bele a világba a Föld-korszak közepe táján, amelyet későbbi életévei során bizonyos kozmikus hatalmak megfosztanának énjétől, helyette pedig azt az én-t fogadná magába, amely egyébként csak gyermekkora első három évében működik és kapcsolatban van azzal a szellemi világgal, ahol az ember a halála és újabb születése között tartózkodik, - ez az ember meddig élhetne földi testben? Körülbelül három évig, mert akkor a világ karmája által történnie kellene valaminek, ami tönkretenné az emberi természethez illő szervezetet. Amit itt feltételeztünk, létezett a történelemben. A János-keresztelőn, amikor a názáreti Jézus énje eltávozott hármas testiségéből, egy olyan emberi szervezet állt a Jordánnál, amely megkereszteltetése után teljesen tudatos formában zárta magába emberi mivoltunknak a gyermekben kozmikus bölcsességgel - egyébként azonban tudta nélkül - tevékenykedő magasabb énjét. Ez azonban szükségképpen azzal járt, hogy a magasabb szellemi világgal kapcsolatban lévő én a hozzá tartozó emberi szervezetben csak három évig élhetett. A tényeknek azután azzal kellett befejeződnie, hogy három év múltán e lény földi élete véget érjen.

A Jézus Krisztus életében bekövetkező eseményeket mindenképpen a tárgyalt belső okok külső kifejeződéseként elénk táruló okozatainak kell felfognunk.

Így függ mélyebben össze, hogy mi vezeti belülről az embert, mi világít bele derengő fényként gyermekkorunkba, tudatunk felszíne alatt állandóan mint mivoltunk színe-java munkálkodik, egykor pedig úgy kapcsolódott bele az emberiség fejlődésébe, hogy három éven át egy emberi burokban lehetett.

Mi derül ki e szellemi hierarchiákkal kapcsolatban lévő „magasabb” énről, mely egykor a názáreti Jézus emberi testébe úgy került bele, hogy az eseményt szimbolikusan egy alászálló galamb képében ábrázolják, mondván: „Ez az én szerelmetes fiam, ma nemzettem őt”o, (mert eredetileg így hangzott a mondat.) Ha megfigyeljük a képet, a legmagasabb emberi eszmény áll előttünk, hiszen nem mást jelent, minthogy a názáreti Jézus történetében közlik velünk, hogy minden emberben fel lehet ismerni Krisztust! Az emberi természet ismeretében akkor is megtudhatjuk, hogy Krisztus az emberben él, ha egykori életét tanúsító evangéliumok és hagyományok egyáltalán nem lennének.

Az emberben gyermekkorban működő erők ismerete Krisztus felismerését jelenti az emberben. Most az a kérdés, hogy ezzel az ismerettel eljutunk-e a tény elismeréséhez, hogy Krisztus egykor valóban egy emberi testben lakott a Földön? E kérdésre mindenféle kútfő igénybevétele nélkül is igennel felelhetünk, mert a meglátásra képes igazi önismeret a mai embert eljuttatja oda, hogy belássa, hogy az emberek lelkében Krisztustól eredő erők találhatók, amelyek gyermekkora első három évében anélkül hatnak benne, hogy ennek érdekében bármit is tenne. De ha belső elmélyedéssel keresi fel Krisztust magában, működhetnek benne életében később is. Az ember azonban nem mindig találhatta meg Krisztust magában úgy, mint ma. Voltak időszakok, amikor Krisztushoz semmiféle belső elmélyülés nem vezethette el. Arra, hogy ez így van, ismét csak a meglátásra képes megismerés taníthat meg. Krisztus földi élete a közé a két időszak közé, a múlt és a jelen közé esik, amikor Őt az ember még nem találhatta meg, illetve már megtalálhatja magában. Az pedig, hogy ma miért az említett módon találhatja meg, az Ő földi létén alapul. Így igazolódik be Krisztus földi élete minden történelmi kútfő nélkül a meglátásra képes megismerés előtt.

Elképzelhetnénk, hogy Krisztus így szólt: az emberek olyan eszményképe kíván lenni, amely azt, ami egyébként testi szinten vált valóra, szellemi szintre emelve mutatja be. Élete első éveiben az ember a szellem indíttatására tanul meg fizikailag járni, vagyis a szellem alapján mutatja meg magának földi élete útját. Megtanul beszélni, vagyis a szellem indíttatására formába önteni az igazságot, másképpen: élete első három évében tanulja meg az igazság mivoltát beszédhangzókkal kifejteni. De a Földön élő ember, az én-lény, életérzéke is attól van, ami a gyermekélet első három évében alakul ki. Így tanul meg tehát testileg járni, vagyis megtalálni „az utat”, szervezetével mutatni be „az igazságot” és a szellem alapján fejezni ki testben „az életet”. Ami jelentőségteljesebb formába öntve el sem képzelhető, mint az Ige: „Ha nem lesztek olyanok, mint a kisgyermekek, nem juthattok be a mennyek országába”. De fontosnak kell tartanunk azt az Igét is, amely Krisztus én-mivoltát így fejezi ki: „Én vagyok az út, az igazság és az élet!”([1]) Ahogyan magasabb szellemi erők alakítják a gyermek szervezetét - anélkül, hogy tudna róla - olyanná, hogy az utat, az igazságot és az életet testileg fejezze ki, fokozatosan az emberi szellemből is az út, az igazság és az élet tudatos hordozója lesz attól, hogy áthatja magát Krisztussal. Ha ezt teszi, még földi életében a benne gyermekkorában tudta nélkül tevékenykedő erőt hoz létre magából.

Az ilyen Igék arra valók - mint az útról, az igazságról és az életről szóló is -, hogy feltárják az örökkévalóság kapuját. Ha az ember igazi, mivoltához illő önismeretre tesz szert, lelke mélyéről szólnak hozzá.

Az efféle elmélkedésektől kettős értelemben nyílik rálátás az ember és az emberiség vezetésére. Mi, emberek, vezetőnkre, Krisztusra, önismerettel találunk rá magunkban, akihez földi tartózkodása óta mindig eljuthatunk, mert mindig bennünk van. A történeti dokumentumok igazi természetére pedig akkor találunk rá, ha azt alkalmazzuk rájuk, amit nélkülük ismertünk meg. Történetileg fejeznek ki valamit, ami a lélek mélyén önmagától megnyilatkozik. Ezért az emberiség olyan vezetői közé kell őket sorolnunk, amelyek a lelkeket önmagukra irányítják.

Ha így fogtuk fel az „Én vagyok az út, az igazság és az élet!” Igéből áradó örökkévalóság-hangulatot, érezhetjük, mennyire indokolatlan a kérdés, hogy miután az ember sok megtestesülésen haladt már keresztül, miért lép be mindig gyermekként újból az életbe. Mert kiderül, hogy ez a látszólagos tökéletlenség szüntelen emlékezés a benne élő legmagasabbra. Az embert pedig nem emlékeztethetik elég sokszor a hatalmas tényre - legalábbis valahányszor egy-egy élet elindul -, hogy voltaképpen mi is ő ahhoz a lényhez képest, aki minden földi lét alapja, de akit mégsem érintenek e lét tökéletlenségei.

Nem jó sok meghatározást használnunk, sokat beszélnünk fogalmakban a szellemtudományban, antropozófiában, általában az okkultizmusban. Jobb megpróbálnunk körülírni, érzékeltetni, hogy mi a valóság. Itt is ezért kíséreljük meg éreztetni az emberélet első három évének jellemzőit és viszonyulásukat a golgotai keresztről sugárzó fényhez. Ez a megérzés azt mondja, hogy az emberi fejlődésen egy olyan impulzus vonul át, amiről joggal állíthatjuk, hogy tőle kell Pál apostol „Nem én, hanem Krisztus énben- nem!” kijelentésének valóra válnia.([2]) Annyit kell csak tudnunk, hogy voltaképpen mi az ember és ennek ismeretében Krisztus mivoltának felismeréséig juthatunk el. De a Bibliát akkor tekintjük majd csak igazán nagy értéknek, ha emberi voltunkról helyes szemléletet kialakítva jutunk el e Krisztus-eszméhez, ha tudjuk, hogy Őt úgy a legjobb felfedeznünk, ha előbb saját magunkban keressük és utána térünk vissza a bibliai kútfőkhöz. A Bibliát senki sem becsüli jobban és senki sem méltányolja tudatosabban, mint aki Krisztust az említett módon találta meg. Elképzelhetnénk, hogy lejönne a Földre valamilyen lény, talán egy marslakó, aki sohasem hallott Krisztusról és tevékenységéről. Meg sem értene sok mindent, ami itt zajlott és sok minden nem is érdekelné, ami az embereket érdekli. Az viszont érdekelné, hogy a Krisztus-eszme, a földi fejlődés központi impulzusa, hogyan fejezi ki az ember mivoltát! - A Bibliát csak az ismeri meg igazán, aki ezt megértette, mert csodálatra méltón kifejezve találja meg benne azt, amit előzőleg saját magában vett észre és azt mondja, hogy egyáltalán nem kell őt az evangéliumok különös megbecsülésére nevelni, hiszen teljes nagyságukban jelennek előtte meg, mivel teljesen tudatos emberként szembesül velük és a szellemtudományból ismerte meg.

Igazán nem túlzás, ha azt állítjuk, eljön az ideje, amikor az lesz majd az emberek véleménye, hogy akik a szellemtudománnyal ismerték meg az evangéliumok tartalmának helyes értékelését, az emberiséget irányító írásműveknek fogják elismerni őket, olyan értelemben hogy jobban méltányolják majd, mint eddig tették. Az emberiség majd csak az ember mivoltának megismerésével tanulja meg belátni, mit rejtenek e mély értelmű kútfők. Azt mondják majd, hogyha az evangéliumokban az van, ami ennyire hozzátartozik az ember mivoltához, olyan embereken keresztül kellett a Földön leírt dokumentumokba kerülnie, hogy e kútfők szerzőire fokozottan vonatkoznia kell annak, amit a saját életünkről őszintén elgondolkodva annál inkább elmondhatunk, minél idősebbek leszünk - vagyis hogy tettünk sok mindent, amit csak hosszú évek múltán értünk meg. Az evangéliumok íróit az ember gyermekéveiben rajta munkálkodó magasabb én alapján író embereknek tekinthetjük. Az evangéliumok tehát az embert formáló bölcsességtől eredő írásművek. Az ember a testén, az evangéliumok az íráson keresztül megnyilvánuló szellem.

Ilyen feltételek mellett kapja vissza helyes értelmét az inspiráció fogalma. Az evangélisták lelkébe is úgy vésték bele a szellemi világokból azokat az erőket, amelyek alapján az evangéliumokat leírták, ahogyan gyermekkorunk első három évében munkálkodnak agyunkon a magasabb erők. - Az ilyen tényben az emberiség szellemi vezetése nyilatkozik meg. Azt az emberiséget, ahol olyan személyek tevékenykednek, akik ugyanazon erők alapján írnak forrásműveket, amelyek alapján magát az embert is mély bölcsességgel formálják meg, csakugyan vezetni kell. - Ahogyan pedig olyasmit is mondanak, vagy tesznek az egyes emberek, amit csak későbbi életkorukban értenek meg, úgy az evangélisták személyében az emberiség egésze is létrehozott magának közvetítőket, akik írásműveikben csak lassanként, fokozatosan felfogható kinyilatkoztatásokat közöltek. E kútfőket majd annál jobban meg fogják érteni, minél tovább halad az emberiség. Az egyes emberek saját magukban érezhetik meg a szellemi vezetést, az emberiség egésze pedig az evangéliumok íróihoz hasonló módon tevékenykedő személyekben.

Tágíthatjuk még más vonatkozásban is az emberiség vezetéséről így nyert fogalmat. Tegyük fel, hogy valaki néhány tanítványra, mellette hitet tevő emberre talál. Ha jól ismeri magát, könnyen észreveheti, hogy úgy érzi, mintha mondanivalója nem is tőle eredne, és az érzést, hogy hívekre talált, éppen ez a tény kelti életre benne. Mintha híveinek szellemi erők szeretnének inkább megnyilatkozni a magasabb világokból, és benne, tanítójukban találnának hozzá megfelelő eszközt.

Nem áll majd távol egy ilyen embertől a gondolat, hogy amikor gyermek volt, olyan erőkkel dolgozott magán, amelyek a szellemi világokból fejtették ki hatásukat és hogy azt sem tekintheti mindennapi tudatához tartozónak, amit most saját színe-javaként nyújthat. A magasabb világokból kell hatnia annak is. Sőt, mondhatja, hogy a szellemi világból valamiféle démoni erő, olyasvalami hat rajta keresztül híveire, mint egy démon, - itt azonban egy jóságos szellemi hatalmat kell „démonnak” értenünk. - Ilyesmit érzett Szókratész,([3]) akiről Platón([4]) azt mondja, hogy a „démonáról”([5]), irányítójáról és vezetőjéről beszélt. Sokszor megpróbálták már magyarázni Szokratész „démonát”, de csak akkor tudnák, ha hajlandók lennének elfogadni, hogy az előző fejtegetésekből adódóhoz hasonlót érezhetett. Akkor érthetnék meg azt is, hogyan került Szokratész által a görög világba a szokratészi princípium görögországi működésének háromnégy évszázada során egy olyan hangulat, aminek hatása egy másik nagy eseményt tudott előkészíteni. Tovább hatott a hangulat, hogy az ember, úgy ahogyan előttünk áll, nem teljes egész a nélkül, ami a magasabb világokból nyúlik bele. Azok közül, akikben ez a hangulat élt, azok voltak a legjobbak, akik később leginkább értették meg a „nem én, hanem a Krisztus énbennem” mondatot is. Mert elmondhatták, hogy Szókratész még olyasmiről beszélt, aminek démoni volta a magasabb világokból hatott, de a Krisztus-eszmétől válik világossá. Ő maga még nem beszélhetett Krisztusról, mert az ő idejében a Krisztus-lényt még senki sem találhatta meg saját magában.

Itt ismét megérzünk valamit az emberiség szellemi vezetéséből -, semmi sem kerülhet a világba előkészítés nélkül. Miért éppen Görögországban talált rá Pál apostol a legjobb híveire? Mert a szokratizmus ott készítette elő számára a talajt a jelzett hangulattal. Vagyis ami az emberiség fejlődése során később történik meg, korábbi, az embereket a később történtek hatásának befogadására megérlelő eseményekre vezethető vissza. Nem érezzük-e most, hogy az emberiséget irányító impulzus milyen messzire ér el és hogy a kellő pillanatban éppen oda állítja a megfelelő embert, ahol a fejlődés érdekében éppen őrá van szükség? Elsősorban ilyen tényekben nyilvánul meg általában az emberiség vezetése.