A tudati lélek fejlődésének korában egyfelől a legelvontabb elem kap ugyan tudatosan életet az ember belső világában, másfelől viszont mégis fennáll az a tény, hogy az ember vágyaiban, az élettel szembeni kívánságaiban tudattalanul a legkonkrétabb elem akarja létét megteremteni.

A tudati lélek korába belenövekvő ember ma egyfelől megrekedt fejének elvont eszméiben, másfelől azonban a fejen kívül - ha szabad így kifejeznek magam - ott él a vágy, hogy többet éljen át, mint amennyit a fej átélhet. Hiszen a természettel az embernek csak olyan viszonya van, amely a feje és a természet között alakul ki: mindaz, amit az ember ma tudományában felvesz a természetből, csak annyiban érvényes számára, amennyiben a fej révén szerezte meg. Az ember és a természet között ma voltaképpen mindig ott áll az ember feje. Olyan ez, mintha mindaz, ami a világból jön az ember felé, fejében halmozódna össze, mintha feje teljesen bedugulna - bocsássák meg a kemény kifejezést - és így vastag rétegein semmit sem ereszt át abból, ami a világhoz fűződő viszonya lehetne. Minden a fejben reked meg, mindent csak a fejjel gondolunk át. De hát nem lehet csak fejként élni, hiszen a fejhez hozzánőtt egész organizmusunk. Ennek az organizmusnak az élete tompa, öntudatlan marad, mert az ember mindent a fej felé terel. Itt pedig minden megreked. Az ember többi része semmit sem kap a világból, mert a fej nem juttat neki semmit. A fej lassanként telhetetlenné vált. Mindent ő akar a külvilágból, és az embernek szívével és organizmusa többi részével úgy kell élnie, mintha nem is volna köze a környező világhoz.

Az organizmus többi része azonban kifejti kívánságát, akaratát, vágy-képességét, és ezek magányosan érzik magukat. A szem például elfog minden színt és csak gyér maradványának engedi meg, hogy a fej átélje őket, a színek ezért nem jutnak lejjebb, nem kerülhetnek a vérbe és a fejen kívüli idegrendszerbe. Az ember már csak a fejében tud a világról valamit. Vágyai azonban intenzívebben képesek arra, hogy a világgal szervezetének többi része révén is találkozzék valamilyen módon. A felnövekvő emberben benne él a vágy, hogy ne csak a fejével, de organizmusa többi részével is összetalálkozzék a világgal valahogyan, és a gondolkodást, a világ tapasztalását nem csak a fejével tanulja meg, hanem egész emberi mivoltával.

Ma voltaképpen csak abban az életkorban van meg az a képességünk, hogy a világot egész emberi mivoltunkkal ismerjük meg, amelyet korán el kell hagynunk. Mert mindaz, amiről most beszéltem, a felnőtt emberre vonatkozik. A gyermeknek a fogváltás előtt megvan még az a képessége, hogy a világot egész emberi mivoltával fogja fel. Nagy tévedés volna például azt hinni, hogy a gyermek a felnőtthöz hasonló elvontsággal éli át, amikor csecsemőként tejet kap. Amikor a felnőtt ma tejet iszik, akkor a nyelvén érzi, esetleg még a nyelv bizonyos környezetében, de amikor a tej áthalad a torkán, az íz élménye elveszett. Az embernek meg kellene kérdeznie önmagát, hogy a gyomra miért ízlel kevésbé, mint az ínye. Nem ízlel kevésbé, éppen olyan jól tud ízlelni, de a telhetetlen fej minden ízt igénybe vesz a felnőtt embernél. A gyermek azonban egész organizmusával ízlel, a gyomrával is. A csecsemő teljes lényével érzékszerv. Nincs benne semmi, ami ne volna érzékszerv. A csecsemő teljességgel ízlelés. Csak az ember később elfeledkezik erről. Az egész organizmussal való ízlelés már a beszéd tanulásával csorbát szenved, mert ekkor megmozdul a fej, amelynek részt kell vennie a beszédtanulásban, és már kifejleszti telhetetlenségének első stádiumát. Odaadja magát a beszéd tanulásának, és ennek fejében megtartja magának az ízlelés jó érzését. A világhoz fűződő teljes viszonyt tehát már a világ ízlelésére vonatkozóan is igen korán elveszítjük. ,,A világ ízlelése” nem különösen fontos, de más vonatkozásban a világhoz fűződő teljes emberi kapcsolat igazán rendkívül lényeges.

Látják, így például egy jelentős filozófust, Johann Gottlieb Fichtét különbözőképpen lehet megismerni. Mindegyik mód helyes, a felsorolásra kerülők közül egyet sem akarok különösen kiemelni. Bármennyire szép is azonban, ha elmerülünk Fichte filozófiájában, és nagyon is hasznunkra válik - ma nem sokan teszik ezt, mert nehéz nekik - az emberek még többet értek volna el vele, ha Fichtét egyszer teljes emberi érzéssel követik, és látták volna, hogy mindig teljes talppal, főleg a sarkával lépett. Roppant nagy erő rejlik ebben a járásban, sarkának ebben a sajátságos földre helyezésében. Akik minden lépést át tudnak élni, azoknak Fichte lépésének a jellege intenzívebb filozófiát jelentett volna, mint mindaz, amit a katedráról mondhatott az embereknek. Különösen hangzik, de talán érzik, hogy mit akarok evvel mondani.

Ezek a dolgok ma teljesen elsikkadnak az emberek számára. Ha az ember nem húsz évvel ezelőtt volt gyerek, hanem ötven éve, akkor még emlékezhet rá, hogy a vidéki embernél teljességgel megvolt az ilyen filozófia. Akkor az emberek még így ismerték egymást, és némely tájszó rendkívül plasztikusan árulja el, hogy az egész emberben látták azt, amit az emberek ma csak a fejben látnak. Így például azt mondták valamilyen vidéki „hölgyről”, - hadd fejezzem ki így: „úgy jár, mint az orrfúvás”. Igen, nálunk fej-embereknél az orrfúvás az orr tisztítását jelenti, talán nem is egészen illedelmes módon. Akkoriban nem ezt jelentette. Akkor az egész emberre vonatkozott. Ahogyan járt, ahogy tartotta magát, rakta a lábát, egész viselkedése „orrfúvás” volt. „Orrfúvás” az egész emberre vonatkozóan, vagyis, amit hasonlónak találtak ahhoz, ahogy az ember az orrát nem egészen illedelmes módon tisztítja.

Mint mondtam, ez elsikkadt. Az emberek a fejükre korlátozódtak, és kiküzdötték maguknak azt a hitet, hogy az ember legértékesebb része a feje. Csakhogy evvel nem lettek nagyon boldogok, mert emberi természetük többi része tudattalanul továbbra is igencsak érvényre juttatja az igényeit. Az ember azonban ma gyermekkorával, a fogváltással teljesen elveszíti azt, hogy ne csak a fejével éljen együtt a dolgokkal. Akinek van érzéke hozzá, az megtalálja egy ember apjának vagy anyjának a járását két-három évtized múlva a fiánál vagy a lányánál. Éppen így éli bele magát a gyermek környezetének felnőtt világába, és amit így átérez, az saját természetévé válik. De ebből az átélésből már nem lesz nálunk kultúra. Csak az lesz kultúra, amit a fej figyel meg, és amit a fej segítségével lehet kidolgozni. Az emberek olykor még a fejet is felmentik: mindent feljegyeznek, és elhelyezik a levéltárban. Akkor a fejből kimegy a hajukba, itt pedig nem tudják megtartani, mert az már 30 éves korukban kihullik.

Igazán nem tréfából mondom mindezt, nem is azért, hogy kritizáljak, mert ez benne rejlik az emberiség szükséges fejlődésében. Az embereknek azért kellett ilyenekké válniuk, hogy belső erőfeszítéssel, belső aktivitással találják meg azt, amit természetes módon már nem találhatnak meg, vagyis - más szavakkal - hogy eljussanak a szabadság átélésének lehetőségéhez.

Ezért ma másképpen kell a fogváltás után környezetünket átélnünk, mint ahogy a gyermek még ma is „egész emberként” átéli. A jövő elemi iskolai nevelésének azon kell alapulnia, hogy a fiatal emberek a művészet kerülő útján - ahogy tegnap jellemeztem - szerezzék meg azt a képességet, hogy a külső emberben megérezzék a másik ember egész lelkiségét. Ha az embert elvont tudományos tartalommal akarjuk nevelni, akkor semmit sem él át a lelkünkből. Csak akkor él át valamit, ha művészi módon jelenünk meg előtte, mert a művésziben mindenkinek individuálisnak kell lennie, ebben mindenki más. Hiszen a tudományos eszmény éppen az, hogy mindenki olyan legyen, mint a másik. Szép história volna, mondják manapság, ha mindenki más tudományt tanítana. Ez nem is lehetséges, mert a tudomány arra korlátozódik, ami mindenki számára azonos. A művészetben azonban mindenki individuális. Ezért jöhet létre a művészet révén individuális kapcsolat a gyermek és a mozgó, cselekvő ember között, márpedig erre van szükség. Ezáltal ugyan nincs meg a másik ember teljes fizikai átérzése, mint az első gyermekévekben, de teljesen átérzik annak a lelkét, aki vezetőként áll velük szemben.

A nevelésnek lelke kell, hogy legyen, mint tudósnak azonban nem lehet lelkünk. Lelkünk csak művészi mivoltunk révén lehet. Ha a tudományt előadásmódunkban művészien alakítjuk ki, akkor lehet lelkünk, de nem a tudomány tartalma révén, ahogyan ma felfogják. A tudomány nem egyéni dolog. Ezért nem alapozza meg a vezető és vezetett közti kapcsolatot az elemi iskolás korban. Itt az egész tanítást át kell hatnia a művészetnek, az emberi individualitásnak, és a tanító és nevelő egyénisége többet jelent minden kigondolt programnál. Ennek kell hatnia az iskolában.

Mi alakul ki voltaképpen a vezető és a vezetett között, ha a fogváltás és a nemi érés közti időt vesszük szemügyre, mi köti őket egymáshoz? Csakis az, amit az ember az érzékfeletti szellemi világokból, a földelőtti létből hoz magával a földi életbe. A fej sohasem ismeri el azt, amit emberekként a földelőtti létből hozunk magunkkal. A fej arra van berendezkedve, hogy csak azt fogja fel, ami a Földön van, a Földön pedig a fizikai ember van. A fej semmit sem fog fel a másik emberben abból, ami annak földelőtti létéből származik. A művészi jelleg azonban speciális emberi árnyalatot ad az emberi léleknek, és ebben az él és mozog, amit az ember a földelőtti létből hozott le. A gyermek fogváltása és nemi érése között egészen különösen hajlik arra, hogy megérezze szívében, hogy tanítójában mi származik ebből a földelőtti létből. Ahogy a kisgyermeknek megvan az a képessége, hogy a földi életben kialakult külső emberi alakot átérezze, úgy a 7. évétől a 14-15. évéig a gyermek olyasmit keres az emberekkel való együttélés révén, ami a vezetőben nyilvánul meg, anélkül, hogyha meg lehetne fogalmazni. Ez úgy nyilvánul meg, hogy ha meg akarnánk fogalmazni, akkor fellázadna a körülhatárolt fogalmak ellen. A fogalmaknak körvonalaik vannak, vagyis külső határaik. Az előbb leírt emberi individualitásnak azonban nincsenek külső határai, csak intenzitása, minősége van, és minőségként, intenzitásként éljük át. Különösen az említett életkorban éljük át, és kizárólag a művészi atmoszféra révén.

Viszont a tudati lélek korszakában élünk. Ebben a korszakban a lelkünk számára először megszerzett kincs intellektuális fogalmakból áll, tehát voltaképpen absztrakciókból. Hiszen ma már a paraszt is absztrakt. Hogyan is lehetne másképp, amikor a legelvontabb olvasmánynak adja át magát, a falusi újságnak, és ehhez hasonlóknak. A mi kincsünk absztrakciókból áll. Ezért a tegnap említett fejlődés révén kell kijutnunk ebből a gondolkodásból, amennyiben teljesen megtisztítjuk a gondolkodást, és akarattá alakítjuk, akarattá formáljuk. Meg kell birkóznunk azzal, hogy individualitásunkat egyre erősebbé tegyük, és ezt csak akkor érjük el, ha átküzdjük magunkat ehhez a tiszta gondolkodáshoz. Ezt nem hiú ostobaságból mondom, hanem mivel így látom a dolgot. Aki munkájával eléri azt a tiszta gondolkodást, amelyre „A szabadság filozófiájá”-ban utaltam, az azt fogja találni, hogy itt egyáltalán nem néhány filozófiai rendszert alkotó fogalom megszerzéséhez jut, hanem az emberi individualitásnak és földelőtti létének megragadásáról van szó.

Hiszen nem kell mindjárt szellemi látóvá válni, csak akkor volnánk azok, ha szemlélni tudnánk a földelőtti létet. De az elmondottak helyességét megerősíthetjük, ha a gondolat tiszta áramlásában szerzett akaraterőt megkapjuk. Ekkor létrejön az individualitás. Már nem is érezzük jól magunkat az olyan filozófiai rendszerben, amelyben az egyik fogalom a másikba kapaszkodik, és mindennek szilárd körvonala van, azt az indítékot érezzük, hogy elevenségben, mozgásban legyünk. Speciális lelki életet sajátítunk el, ha helyesen éljük át azt, amit „A szabadság filozófiájá”-n érteni kell.

Ezáltal valóban létre lehet hozni a földelőtti lét beköltözését az emberi életbe, és így előkészíti a tanító, az oktató, a nevelő hivatását. Tanulmány révén nem válhatunk nevelővé. Másokat sem idomíthatunk nevelővé, már csak azért sem, mert mindenki az. Mindenkiben benne rejlik egy nevelő, csak alszik, fel kell ébreszteni, és az ébresztés eszköze a művészet. Ha ezt kifejlesztjük, akkor a nevelőt emberként hozza közelebb azokhoz, akiket vezetni akar. Akit nevelnek, annak emberileg kell közel kerülnie a nevelőhöz, emberileg kell kapnia tőle valamit. Iszonyú volna, ha valaki úgy vélné, hogy nevelő lehet azáltal, hogy sokat tud, vagy a tudás értelmében ma már úgy is mondhatjuk, hogy „sokra képes”. Ez teljes képtelenség. Gondolják meg a következőket, és világosan meglátják.

Van egy iskolai osztályunk, esetleg harminc tanulóval. Ezek közül, mondjuk, kettő zseniális, vagy csak egy, az is elég. Egy iskola ellátásánál nem lehet mindig olyan zseniális tanítót odahelyezni, hogy a jövő zsenije annyit tanulhasson a tanítótól, amennyit tudnia kell. Erre azt mondják ugyan, hogy az elemi iskolában nem tesz semmit, hiszen a zseni magasabb iskolába kerül, és ott egészen biztosan rátalál azokra a zseniális tanárokra, akikre szüksége van. Ez azonban nem tartható fenn, mert a tapasztalat ellentmond neki. El kell tehát ismernünk, hogy valóban bekövetkezhet az az eset, hogy a tanító olyan gyerekekkel áll szemben, akik arra vannak rendeltetve, hogy okosabbak legyenek, mint ő maga. A pedagógiai feladat most az, hogy a gyermekeket ne csak saját okosságunk mértékéig juttassuk el, hanem az ő képességüknek megfelelő fokra.

Így tehát nevelőként valóban kerülhetünk olyan helyzetbe, hogy a bennünket felülmúlót kell felnevelnünk, és az iskolákat sem lehet elegendő tanítóval ellátni, ha nem vagyunk azon az állásponton, hogy nem baj, ha a tanító nem olyan okos, mint a tanítványa lesz egykor. Mégis jó tanító lehet, mert nem a tudás közvetítésén múlik a dolog, hanem az individualitáson, a földelőtti lét megelevenítésén. Akkor a gyermek voltaképpen önmagát neveli általunk, és így a helyes, mert valójában nem mi nevelünk. Csak zavarjuk a nevelést, ha közvetlenül túlságosan intenzíven avatkozunk bele. Avval nevelünk, hogy viselkedésünk révén a gyermek önmagát tudja nevelni. A gyermeket azért küldjük az elemi iskolába, hogy eltávolítsuk a zavaró dolgokat. A tanítónak gondoskodnia kell arról, hogy a gyermek elkerüljön azoktól a körülményektől, amelyek közt nem tud fejlődni. Tisztában kell lennünk avval, hogy az oktatás és nevelés révén semmit sem tudunk az emberbe beoltani. De úgy viselkedhetünk, hogy a felnövekvő ember eljusson ahhoz, hogy felszínre hozza a benne levő hajlamokat. Ezt azonban nem tudásunk révén tehetjük meg, hanem csak a bennünk lévő művészi jelleg mozgékonyságával. Még ha egyszer be is következik az a ritka eset, hogy tanítóként vagy nevelőként nem vagyunk különösen zseniálisak - ezt ugyan nem szabadna mondani, de ifjúsági mozgalmuk ellenére már elég idősek ahhoz, hogy kimondhassam - akkor az a tanító, akinek csak valamilyen ösztönös művészi érzéke van, kevesebb akadályt gördít a gyermek felnövekedése elé, mint az olyan tanító, aki művészietlen, de roppant nagy tudós. Hiszen nagy tudósnak lenni nem is nehéz. Teljesen világosan ki kell egyszer mondani ezeket a dolgokat. Mert ha csak világosan mondjuk ki, akkor korunk nem hallja meg. Korunk rendkívül érzéketlen az ilyen dolgok iránt. Azoknál, akik biztosítanak arról, hogy mindezt megértették, harminc év múlva kiderül, hogy semmit sem értettek meg belőle. Arról van tehát szó. hogy az ember lelki konfigurációja jelenti a pedagógiai működés, a tanítás, a nevelés lényegét a gyermek számára a fogváltás és a nemi érés közötti életkorban. Utána az ember olyan életkorba lép, ahol éppen a tudati lélek korában az emberi természet még mélyebb erőinek kell hatniuk, hogy az emberek adjanak egymásnak valamit.

Látják, rendkívül bonyolult természete van annak az érzésnek, amelyet az egyik ember táplál a másik iránt. Ha egy másik ember iránt táplált szimpátiák és antipátiák körét és ezek együttes hatását meg akarnánk határozni, akkor egyáltalán nem jutnánk ennek végére. Ötven év alatt se volnánk képesek definíciót alkotni arról, amit az életben az emberek közötti viszonyoknál öt perc alatt átélhetünk. A nemi érettség előtt ez kiváltképpen a földelőtti átélése. Ez átcsillan minden kézmozdulaton, pillantáson, a szavak hangsúlyozásán. Alapjában véve ez az árnyalat hat a gyermekre a nevelő taglejtésében, szavaiban, gondolataiban, és a gyermek ezt keresi.

Még bonyolultabb a dolog, ha felnőtt emberként találkozunk másokkal a 15-16. éve elérése után. Ekkor a fogalmak elvont világa számára valóban áthatolhatatlan sötétségbe burkolózik az, ami az egyik emberben taszít vagy vonz másokat. Ha azonban az antropozófus szellem- tudomány segítségével kutatjuk, hogy voltaképpen mit élhetünk át öt perc alatt, ami ötven év alatt sem írható le, akkor ez az előző földi életből vagy életek sorából nyúlik bele a lélek jelenlegi életébe, és a lelkek ezt cserélik ki. Valami bizonytalan, meghatározhatatlan fog el bennünket, amikor felnőttként állunk szemben a másik felnőttel, ez éppen az, ami az ő régebbi földi életeiből beleragyog a mi régebbi földi életeinkbe, és viszont. Itt nemcsak a földelőtti lét hat, hanem mindaz, amit az ember valaha sorsszerűén végigélt az egymást követő földi életek során.

Ma a tudati lélek korában, fejünkben halmozódik össze mindaz, amit környezetünkből felveszünk, és nem jut el az egész emberhez. Ha a kölcsönös hatásokat szemléljük, akkor azt látjuk, hogy mai „fej-kultúránk” ellenszegül annak, ami csak embertől emberig képes hatni. Az emberek elmennek egymás mellett, mert csak fejükkel, vagy mondjuk, a szemükkel néznek egymásra - nem akarom azt mondani, hogy mivel beverik egymás fejét. Az emberek elmennek egymás mellett, mert az egyik embertől a másikig csak az képes hatni, ami az ismétlődő földi életekből kerül bele. Mai kultúránk azonban nem tesz semmit azért, hogy kifejlessze az érzéket ehhez. Nevelésünkbe, oktatásunkba fel kell vennünk azt, hogy felnőtt emberként érzékünk van az ember mélyebb lényének megérzéséhez, amely régebbi földi életekből kerül bele. Ezt csak úgy érhetjük el, ha megtanuljuk, hogy a nevelésbe az egész emberi életet belevonjuk, úgy ahogy az a Földön lejátszódik.

Ma voltaképpen csak a közvetlen jelen iránt van érzékünk. Ezért a nevelésnél is csak azt kérdezik, hogy a gyermeknek mi a hasznos. Ez a kérdés azonban az életen nem sokat segít. Először is csak egyoldalú feleletet kapunk, mivel a kérdést egyoldalúan tettük fel. Másodszor pedig a gyermeket nemcsak az iskolapad számára kell nevelni, vagy egy kevéssel az iskoláskor utánra, hanem egész életére, hogy szégyent ne hozzon ránk. Ehhez azonban meg kell értenünk az élet bizonyos rendkívüli finomságait, az egész emberi élet egységét, úgy ahogy a Földön lejátszódik.

Tudják, hogy vannak olyan emberek, akik bizonyos koruk elérése után úgy hatnak jelenlétükkel, hogy környezetük ezt a jelenlétet áldásnak érzi. Vannak ilyen emberek. Ha felkutatnánk, hogy ezek az emberek hogyan jutottak el oda, hogy környezetük számára nem tevékenységük, hanem lényük révén jelentsenek áldást, akkor rájönnénk arra, hogy az ilyen emberek átélték egykor azt a jótékony hatást, hogy gyermekkorukban egy tisztelt tekintélyre magától értetődő módon tekintsenek fel és tisztelhessék őket. Ezt a megfelelő életkorban élték át. Mivel egykor tisztelni tudtak, ezért sok év múlva áldást hoznak környezetüknek. Ezt paradigmatikusan így is kifejezhetjük: vannak emberek, akik áldani tudnak. Nincsenek sokan, de vannak, akik idősebb korukban megszerzik az áldás erejét. Ez abból ered, hogy gyermekkorukban megtanultak imádkozni. Ez a két mozdulat okszerűen kapcsolódik egymáshoz: ima és áldás. Áldani senki sem tanul meg, ha nem az imádságból tanulta. Ezt nem szentimentálisan kell értenünk, hanem minden misztikus mellékíz nélkül, ahogy egy természeti jelenséget szemlélünk, csakhogy ez a jelenség emberileg közelebb áll hozzánk.

Hiszen a gyermeknek a természetének megfelelően kell növekednie. Szörnyen rossz lenne, ha kitalálnánk egy olyan szerkezetet, amely megtartaná egy bizonyos nagyságban, megakadályozná a növekedését, és arra kényszerítené, hogy egész életében olyan maradjon, amilyen most. Az embernek növekednie kell. Az iskolában azonban olyan fogalmakra tanítjuk a gyermeket, amelyeknél az az eszményünk, hogy egész életében ilyenek maradjanak. A gyermek tartsa őket emlékezetében, és ötven év múlva is legyenek olyanok, mint ma. Tankönyveink úgy dolgoznak a gyermek lelkén, hogy kicsi maradjon. A gyermek helyes nevelésénél minden fogalom növekedni tud, fogalmai, akarati impulzusai elevenek maradnak. Ez nem nagyon kényelmes, de a nevelés művészi érzületével sikerül. A gyermek másképpen érzi, ha halott fogalmak helyett eleveneket tanítunk neki, mert öntudatlanul tudja: amit tanítanak nekem, az együtt növekszik velem, ahogy a karom is velem nő.

Szívet tépő, amikor egy gyermeket úgy tanítanak, hogy meg kell határoznia a fogalmakat, és aztán így megtartani. Ez csakugyan olyan, mintha végtagjait egy gépbe akarnánk beleszorítani. A gyermeknek növekedésre képes képeket kell adnunk, amelyek 10-20 év múlva egészen mássá válnak. Csak ilyen növekedésre képes képek átadásával indítjuk arra, hogy érzelmileg beleélje magát abba, ami egy másik emberi individualitás mélyén gyakran rejtőzik. Látják, ilyen bonyolultak ezek az összefüggések: az emberekkel azáltal tudunk mélyebb kapcsolatot találni, hogy ifjúkorunkban lehetővé tették számunkra lelkünk növekedését.

Mit jelent a másik ember átélése? Halott fogalmakkal nem lehet a másik embert átélni. A másik embert csak úgy érthetjük meg, ha találkozásunk olyan élménnyé válik, amely belsőleg ragad meg bennünket. Ehhez azonban belső mozgékonyságra van szükségünk. Az emberek ma eljárnak reggelire, ebédre, teára anélkül, hogy sokat tudnának egymásról. Önmagukról tudják még aránylag a legtöbbet. De hogy rendezik el tapasztalataikat ösztönszerűen? Hogyan ítélik meg azt a sok embert, akit ott találnak a reggeliken vagy ebédeken? Legfeljebb úgy ítélik meg őket, hogy olyanok-e, mint én, vagy mások? Ha úgy vélik, hogy olyanok, mint ők, akkor rendes fickók. Ha azonban mások, akkor nem rendes fickók, és nem is foglalkoznak velük. Mivel pedig az emberek többnyire nem olyanok, mint ők, ezért legfeljebb néha gondolhatják úgy, hogy olyan embert találtak, mint ők maguk, mert végül is megunják, hogy nem találnak egy rendes fickót sem. De ilyen módon valójában nem találnak másik embert, csak mindig önmagukat. Mindenkiben önmagukat látják. Ez sok ember számára egész jó, mert ha találkoznának valakivel, aki ha nem is teljesen, de bizonyos fokig rendes fickó, és megértenék őt, ez olyan intenzív élmény lenne, hogy saját emberi mivoltukat teljesen túlharsogná. A második még jobban túlharsogná énjüket, a harmadiknál, negyediknél már ott se lennének, már el is vesztették volna önmagukat. Túlságosan kevés belső erőt és aktivitást fejtenek ki, túlságosan kevés magvat és individualitást, így az emberek nem óhajtják átélni a másik embert, mert önmaguk elvesztésétől félnek. Így aztán elmennek egymás mellett.

Ezért az a legfontosabb, hogy olyan nevelést alakítsunk ki, amelynek révén az emberek újra megtanulnak egymással élni. Ez frázisokkal nem lehetséges. Ez csak az igazi emberismereten alapuló nevelés művészetével lehetséges, tehát a nevelés ott megbeszélt művészetével. De éppen az intellektuális kor taszította bele egész életünket nagyjából és egészében az intellektualitásba. Intézményeink tekintetében gyakran nem is emberek közt élünk voltaképpen, hanem a megtestesült intellektus hálóz be bennünket, nem mint pókot a saját hálója, hanem mint a pókhálón fennakadt számtalan legyet.

Érezzük-e egyáltalán, amikor egy emberrel találkozunk, hogy mit jelent számunkra? Emberileg ítélkezünk-e ma egyáltalán? Többnyire nem, csak azt kérdezzük, hogy az ajtaján van-e esetleg egy táblácska valamilyen fogalommal, például „ügyvéd” vagy „gyakorló orvos”. Akkor tudjuk, hogy meggyógyít! Vagy egy másiknál: angol nyelvtanár - tudjuk, hogy mit várhatunk tőle. Ha a kémiáról kívánunk valamit tudni, akkor nincs egyéb választásunk, mint egy okleveles vegyész után érdeklődni. Amit elmond, az a kémia. És így tovább. Valóban behálózott bennünket a fogalmak pókhálója. Nem emberek közt élünk. Csak azzal törődünk, ami a papíron áll, sokak számára ez az egyetlen támaszték. Honnan is tudnák, hogy milyen ember vagyok, ha nem lenne rajta valamilyen papíron!

Mindezt kissé radikálisan mondtam ki, de korunkra ez jellemző. Az intellektus már nemcsak a fejünkben van, hanem csakugyan mindenünket beszövi. Csak fogalmakhoz igazodunk, nem pedig emberi impulzusokhoz.

Meglehetősen fiatal voltam még, amikor Bécs mellett Badenben megismertem Hermann Rollett osztrák költőt, aki már régen meghalt. Az volt a véleménye, hogy az intellektuális fejlődés a helyes. Ugyanakkor iszonyúan félt is tőle, mert érezte, hogy ez csak az ember fejét ragadja meg. Egyszer meglátogattam Schrőerrel, ekkor költői módon kezdett beszélni rendkívüli kulturális rettegéséről. Azt mondta, hogy ha ma megnézzük az embereket: ujjaikat sem tudják rendesen használni, sokan írni sem tudnak, írógörcsöt kapnak, ujjaik elsatnyulnak. Ha sor kerül rá, még egy nadrággombot sem tudnak felvarrni, ezt csak a szabó tudja. Nemcsak ügyetlenebbek lesznek az ujjak és a végtagok, hanem kisebbek is, elsatnyulnak, de a fej egyre nagyobb lesz. Így írta le költői álmát, és úgy vélte, hogy eljön majd az az idő, amikor már csak a fejek golyói gurulnak szerteszét a Földön.

Ez a kulturális rettegés jelent meg akkor is előttem ennél az embernél. Korának gyermeke volt, vagyis materialista, és ezért félt olyan nagyon, hogy a jövőben ilyen fejek gurulnak majd szét a Földön. Ezt a fizikai fejek nem fogják ugyan megtenni, de azért az éteri és asztrális fejek már ma is aggasztó módon megteszik. Ettől kell az ifjúság egészséges nevelésének az emberiséget megóvnia. Újra lábra kell állítania az embereket, és úgy vezetni őket, hogy újra érezzék szívük dobogását, amikor gondolkodnak, és nem csak tudásuk számára nyernek valamit. Ezeket a dolgokat valóban tekintetbe kell vennünk, amikor bele akarjuk élni magunkat abba, aminek impulzust kell adnia a pedagógia, a nevelés művészete számára az egész emberiségnek. Holnap megpróbálom kifejteni azt, amit még kiegészítésül el kell mondanom.