Az utóbbi napok fejtegetéseiből kiderülhetett, hogy az ember korunkban másképpen áll szemben a másik emberrel, mint a régebbi korszakokban, és hogy az a mód, ahogyan ma az emberek szemben állnak egymással, igen új keletű, voltaképpen csak evvel a századdal jelent meg az emberiség fejlődésében.

Régebbi korok mai korunknak már meg sem felelő nyelven jövendölték meg, mintegy költőien azt, ami ebben a században következett be az egész emberiség számára. Régebben arról beszéltek, hogy a XIX. század végével letelt az úgynevezett sötét korszak, és az emberi fejlődés számára egy új korszakban egészen új feltételeknek kell bekövetkezniük. Ezeket nehezen lehet majd kiküzdeni, mert az emberiség először még nem szokott hozzájuk, és jóllehet világos korszakkal lesz dolgunk, először olyan állapotokat fognak létrehozni, amelyek kaotikusabbnak tűnnek az emberek számára, mint a hosszú, homályos, sötét korszak állapotai.

Nem elegendő ma saját nyelvünkre lefordítani azt, amit egykor inkább a régi szellemi látó megérzéséből merített kép formájában állítottak az emberiség elé. Hiszen akkor egyre csak a régit értenénk meg. Azokkal a szellemi eszközökkel kell újra megismernünk, amelyek ma lehetségesek számunkra. Annak a tudatnak kell ugyanis egészen intenzíven áthatnia bennünket, hogy az emberi én voltaképpen csak ebben a korban áll, mondhatnám, leplezetlenül a másik ember énjével szemben.

Ha visszatérnénk a Föld nagy atlantiszi katasztrófája után következő első korszakba, vagyis a Kr.e. VII-VIII. évezredbe, akkor azt találnánk, hogy az emberek felnőttként is úgy álltak szemben egymással, ahogyan ma csak a gyermek áll a felnőttel szemben: a teljes ember felfogásával. ahogy tegnap jellemeztem, amikor nem látnak benne testtől elkülönült lelket vagy szellemet, hanem magát a fizikai testet észlelik, mint lelkit és szellemit. Nem szabad azt hinnünk, hogy az ó-indiainak nevezett korban, amely az emberiség kultúrájaként közvetlenül az atlantiszi katasztrófa után következett, az ember éppolyan elvontan beszélt a lélekről és szellemről, ahogyan mi - némileg jogosan - szoktunk.

Ennek a legrégebbi kornak voltaképpen éppen azokat a megnyilvánulásait értjük félre, amelyek ma igen spirituálisnak, szelleminek tűnnek. Félreértjük őket, azt gondolva, hogy az Atlantisz utáni első kultúrkorszak emberei a külvilágot voltaképpen észre sem vették, és mindig csak az érzékelt világon kívül eső dolgokra akartak utalni. Egyáltalán nem ez volt a helyzet. Ezeknek az embereknek viszont teltebb észlelésük volt egy emberi mozdulatról vagy arcjátékról, vagy arról, ahogyan egy fiatal ember öt éven át növekszik, ahogy a virágok kibontakoztatják leveleik és virágaik formáit, ahogy egy állat teljes erejét patájába, vagy lábának más részébe áramoltatja. Ezek az emberek kitekintettek a világba, amelyet ma érzékletesnek nevezünk. Az érzékelt folyamatokban azonban szellemit láttak Az ő számukra egyúttal szellemi is volt az, amit az érzéki világ az érzékeiknek nyújtott. Ilyen szemléletük mindenesetre csak azért lehetett, mert a maguk módján szellemit is észleltek azon kívül, amit mi látunk ma az érzéki világban. A réten például nemcsak az elterülő virágszőnyeget látták, hanem a virágok felett a kozmikus erők vibráló tevékeny létét is, amint kihúzzák a földből a növényi erőket. Tényekről beszélek, bármily különösnek tűnik is a mai ember számára, ha elmondják neki, hogy mintegy azt látták, hogy az ember állandóan a fején hord valamilyen éteri, asztrális sapkát. Ebben az éteri-asztrális sapkában érezték azokat az erőket, amelyek a haj növekedésének alapját képezik. Az emberek ma szeretnék úgy hinni, hogy a haj mintegy csak belülről kihajtva nő ki a fejből, valójában pedig a külső természet húzza ki.

A régi korokban az emberek ténynek látták azt, ami később már csak mintegy művészi másolatban csillan át a kultúrán. Nézzünk meg olyasmit, mint Pallasz Athénének egészen világosan a fejéhez tartozó sisakját. Pallasz Athéné sisakját nem érezzük helyesen, ha azt hisszük, hogy feltette a fejére. Nem tette fel. Ez a feje körül működő és körülötte sűrűsödve megtelepedő kozmikus sugárzó erők koncentrálódásának az ajándéka, így a régebbi korokban a görögök képtelenségnek találták volna, hogy Pallasz Athénét sisak nélkül ábrázolják. Ezt úgy érezték volna, ahogyan ma egy lenyúzott fejet éreznénk. Nem állítom, hogy ez még a görögség későbbi korszakaiban is így volt.

Ha azonban a régi korokba megyünk vissza, akkor még azt láthatjuk, hogy az emberek az érzéki világot szellemi-lelkiségként élhették át, mivel itt bizonyos mértékben volt még valami éteri, lelki-szellemi átélésük. De ezek az emberek nem adtak túlságosan sokat a lelki-szellemiségre. Ma könnyen úgy hiszik, hogy a legrégebbi misztériumokban főként azt tanították a misztériumi tanítványoknak, hogy az érzéki világ csak látszat, és az egyetlen valóság a szellemi világ. Ez azonban nem így volt. Sőt, inkább az az igazság, hogy a misztériumok egész törekvése arra irányult, hogy a szellemi-lelkiség megértésének a kerülő útján éppen az érzékletest tegyék lelkileg érthetővé az emberek számára.

A misztériumok már az Atlantisz utáni első kultúrkorszakban arra törekedtek, hogy az embert lelkileg-szellemileg értsék meg, úgy, ahogy a maga alakjában itt él a Földön, és főként belsőleg átérezve és nem elméletileg értelmezzék, hogy a fizikai ember valamilyen megnyilvánulása mit jelent szellemi téren. Az emberek például teljes képtelenségnek találták volna, hogy a járás puszta mechanizmusát megállapítsák, mivel tudták, hogy az ember járás közben minden lépéssel átél valamit. Ez az élmény ma mélyen a tudat küszöbe alatt nyugszik. Miért járunk? Amikor lábszárunkat előre nyújtjuk, és lábunkat lehelyezzük a földre, a Földhöz és az égi világhoz fűződő viszonyunk megváltozik, és ennek a változásnak az észlelésében - tehát, hogy a lábunkat például más meleg fürdőbe mártjuk, mint amelyikbe a másik, a mögötte lévő lábunk merül - a kozmosszal való kölcsönhatás észlelésében nemcsak mechanika rejlik, hanem valami dinamikán túli.

Az ilyen régebbi kor számára ez észlelés volt. Ekkor vetődött az ember pillantása a külső alakra, a külső mozdulatokra. Az akkori kor emberének a legkevésbé se jutott volna eszébe, hogy amit a természet arcjátékaként észleltek: a növények és állatok növekedését, megformálását, és így tovább, azt olyan módon értelmezzék, ahogy mi szoktuk tudományosan. Az emberek kedélyvilágában egészen más élt, mint ma, amikor az ó-indiai kultúrához tartozó, tegnap említett ember egészen a természetnek megfelelően érezte, hogy a Föld bizonyos évszakban az egek lényét lélegzi be, egy másik évszakban pedig nem lélegzi be, hanem önmagában dolgozik, és bezárul az egek lénye előtt. Ez a régi Indiában természetesen másképpen volt, mert a klimatikus viszonyok mások voltak. Ha azonban ezeket a régi érzéseket kiterjesztenénk a mi klimatikus viszonyainkra, akkor azt kellene mondanunk, hogy nyáron a Föld alszik, átadja magát az égi erőknek, úgy fogadja be a Nap erejét, hogy a Nap ereje beleárad a Föld öntudatlanságába. A nyár a Föld elalvása, a tél a Föld ébrenléte. Télen a Föld saját erejéből gondolja azt, amit nyáron alvó és álmodó állapotban gondolt az égről. Télen a Föld feldolgozza magában azt, amit nyáron a kozmikus erők és hatalmak hatása nyújtott neki.

Ma ezekről a dolgokról gyakorlatilag nem igen tudnak többet, mint hogy a paraszt vidéken a földbe teszi a burgonyát, és hagyja benne áttelelni. Nem gondolkodnak a burgonya sorsán, mert a természet közvetlen lényébe már nem tudnak belehelyezkedni. A régi indiaiakhoz hasonlóan érző embereknek eszükbe sem jutott volna, amikor a természetbe kitekintettek és a legkülönbözőbb színekben ragyogó és csillogó állatokat, növényeket és ásványokat látták, hogy közben azt képzeljék: mindebben egyetlen realitás van, az atomok tánca. Az atomok ilyen táncát a legnagyobb irrealitásnak tartották volna. Erre némelyek bizonyára azt az ellenvetést teszik, hogy az atomok tánca a természet kiszámításához szükséges. A számolás abban az időben azt jelentette, hogy magukban a számokban és mennyiségekben tudtak élni, és ezeket a számokat és mennyiségeket nem tapasztották rá arra, ami alapjában véve csak sűrített anyagiság. Ezzel egyáltalán nem akarom cáfolni, hogy korunkban ez a sűrített anyagiság egészen jó szolgálatokat tesz. Mégis meg kell mondanunk, hogy e régebbi kor lelki alkata mennyire más volt.

Azután más korszak következett. „A szellemtudomány körvonalak”-ban ó-perzsának neveztem. Ekkor mindent a tekintély elvére építettek. Az emberek egész életükben megtartottak valamit abból, amit az ember ma visszaszorítva, eltompulva 7. és 14. életéve között él át. Akkor ez intimebb volt, de egyben intenzívebb is. Az emberek bizonyos értelemben keresztülnéztek egy ember vagy egy virág külső megjelenésén, külső kifejeződésén. Arra tekintettek, ami kevésbé külső, tárgyi jellegű. Amit láttak, az lassanként inkább csak a tulajdonképpeni valóság megnyilvánulása lett. Az Atlantisz utáni első kultúrkorszak számára az egész külső világ valóság volt, de szellemi valóság. Az ember szellem volt. Volt feje, két karja és törzse, és ez emberi szellem volt. Az ó-indiait semmi sem gátolta abban, hogy a két lábon járó embert karjával és fejével együtt szellemnek nevezze. A következő korszakban már valamivel jobban átláttak a dolgokon. Amit néztek, az a felszín volt, mögötte valami éterikusabbat láttak, olyan embert, aki inkább fényalak. Mivel még atavisztikus szellemi látásuk volt, megvolt a képességük ahhoz, hogy ezt a fényalakot észleljék.

Aztán eljött az Atlantisz utáni harmadik kultúrkorszak. Ekkor igény támadt arra, hogy még jobban be lehessen tekinteni az ember vagy a természet belső világába. Ekkor a külső már nagymértékben érzékivé vált számukra, és az érzéki külsőn át kezdtek egy szellemi-lelki belsőre tekinteni. Az Atlantisz utáni harmadik kultúrkorszakhoz tartozó egyiptomiak mumifikálták az embert. Az ó-indiai kultúrkorszakban értelmetlenség lett volna a mumifikálás, a szellem megbilincselése. A mumifikálásra akkor hajlottak, amikor már meg kellett különböztetniük a testet és a szellemet. Amikor még nem tettek különbséget a test és a szellem között, azt hitték volna, hogy az emberi szellemet zárják be, amikor a múmiában bebalzsamozták a testet.

A görögöknél már egészen világosan elkülönítették a testiséget a szellemi-lelkiségtől. Ez megmaradt egészen a mi időnkig. Ma nem is tehetünk egyebet, minthogy elkülönítjük a testiséget a szellemi-lelkiségtől. Így az ént a régebbi korokban voltaképpen burkokon át szemlélték.

Képzeljük el az ó-indiai embert. Nem tekintett az emberi énre. A nyelve olyan volt, hogy voltaképpen csak kívülről látható mozdulatokat és felületeket fejezett ki. A szanszkrit egész jellege mozdulatszerű és felületszerű még, ez különösen mozgékonyságban és behatároltságban fejeződik ki, ha szellemében, és nem csak tartalmában tanulmányozzuk. Az ó-indiainál tehát a fizikai test burkán át látták az ént, a következő korban az éteriség burkán át, a harmadikban az asztráltest burkán át, az emberi én tehát még mindig homályos maradt, míg végül a mi korunkban leplezetlenül belép az emberi érintkezésbe.

Kedves barátaim! Csak az jelöli meg az emberiség fejlődésének korunkban átélt cezúráját, aki rámutat arra, hogy az én-ek közti leplezetlen érintkezéssel teljesen új dolog lépett be az emberi fejlődésbe, még ha lassan is. Igazán nem akarok korunkról a szokásos módon, mint átmeneti korról beszélni, mert melyik kor nem átmeneti kor? Minden kor átmenet az előzőtől az utána következőhöz. Míg csak azt mondjuk, hogy korunk átmeneti kor, addig ez csak frázis. Épkézláb dolog akkor lesz belőle, ha jellemezzük, hogy mi megy át. A mi korunkban az emberiség a másik ember burokszerű átélésétől áttér énjének valóságos átélésére. Ez a nehézség az ember lelki életében, hogy bele kell élnünk magunkat az emberek közötti egészen új viszonyba. Ne higgyék, hogy arra akarok utalni, hogy az énről szóló tanítást valamennyiünknek meg kell tanulni. Nem arról van szó, hogy valamilyen elméletet tanuljunk. Akár vidéki parasztember valaki, vagy valamilyen kézművességgel foglalkozó ember, vagy tudós, mindannyiunkra érvényes, hogy korunkban - amennyiben civilizált emberekkel van dolgunk - az emberek énjei burok nélkül találkoznak egymással. Ez azonban az egész kulturális fejlődésnek sajátos színezetet ad.

Próbáljanak csak beleérezni abba, hogy még a középkorban is milyen elementáris módon érezte az egyik ember a másikat. Képzeljük magunkat egy középkori városba. Valaki, mondjuk egy lakatos, találkozik az utcán egy tanácsossal. Amit átélt, az nem merült ki abban, hogy az illető tudta, hogy a másik tanácsos volt. Még abban sem, hogy tudta: mi választottuk. Hiszen voltak olyan egyesületek, amelyek címkét ragasztottak az emberre. A szabócéhhez tartoztak, de ezt még ösztönösebb módon élték át. Ha pedig a lakatos találkozott egy tanácsossal, akkor tudta, hogy ő tanácsos, ha nem is látta a címjegyzékben. Nem kellett iratokból vagy újságból tudnia, másképpen járt, másképpen nézett, másképpen hordta a fejét. Még átélték a másik embert, de burkain keresztül élték át.

Az emberiség újkori fejlődésének értelmében az következett be, hogy az embert burok nélkül kell átélnünk. Ez lassanként érkezett el. Az emberiség ettől bizonyos értelemben megijed. Ha volna kultúrpszichológiánk, akkor a legutóbbi évszázadokra vonatkozóan mindenekelőtt azt jegyezné fel, hogy az emberiség megrémült attól, hogy az embert burok nélküli énként kell maga mellett tartania. Ha ez képszerűen tárul elénk, akkor úgy mondanám, hogy a korukat éppen a legutóbbi évszázadokban átélt emberek jelennek meg előttünk rémült szemmel. Ez a rémült szem különösen a XVI. század közepe óta jelenik meg, a görögöknél, a rómaiaknál még nem találhatjuk meg. Ezt a rémült szemet az irodalomban is követhetjük. Egészen világos képzetet alkothatunk róla, ha például verulami Bacon írásait olvassuk. Írásaiból leolvashatjuk, hogy milyen szemeket meresztett a világra. De Shakespeare szemét még inkább, egészen világosan a lelkünk elé tárhatjuk. Csak egészítsük ki a szavakat azokkal a képekkel, amelyeket Shakespeare külsejéről mondtak. Így az utóbbi évszázadoknak éppen azokat az embereit kell kissé ijedt szemmel, öntudatlanul ijedt tekintettel elképzelnünk, akik leginkább együtt éltek korukkal. Életükben legalább egyszer ilyen rémült volt a tekintetük. Goethének is, Lessingnek is, Herdernek is. Jean Paul haláláig nem szabadult meg ettől. Ha a történelmi fejlődést egyáltalán meg akarjuk érteni, akkor érzékelnünk kell az ilyen finomságokat.

Az emberiségnek, amikor a XX. században akar élni, tisztában kell lennie avval, hogy a XIX. század képviselői már nem lehetnek mértékadók a XX. század számára. Goethéről természetesen nem lesz megfelelő fogalmunk, ha a róla szóló XIX. századi műveket olvassuk: a filiszter Lewest, vagy az iskolás Richard M. Meyert. Hermann Grimm Goethéről szóló műve az egyetlen olyan mű a XIX. század utolsó harmadának irodalmában, amelyből még képzetet alkothatunk Goethéről. Ez azonban borzalom azok számára, akik az újabb kor nagy kulturális betegségében, a filiszterségben szenvednek. Mert e Goethéről szóló könyvben az a mondat szerepel, hogy a Faust a mennyekből lehullott mű. Most képzeljék el, hogy a mindent szétszedő és szétboncoló kommentátorok miket mondtak a Faust-ról, és most jön valaki, és azt mondja, hogy ne szedjétek szét, ne boncoljátok szét. Ez talán lényegtelennek tűnik, és mégis oda kell figyelnünk az ilyen dolgokra, ha a kultúra jelenségeiről van szó. Olvassák el Grimm Rafaelről szóló művének első fejezetét: az lesz az érzésük, hogy ez borzalom minden igazhitű iskolamester számára, mégis van benne még valami, amit át lehet vinni a XX. századba, éppen azért, mert az igazhitű iskolamesternek voltaképpen semmi sem felel meg belőle.

Az embert tehát burkaiban látták. Meg kellett tanulnunk, hogy az embert burkok nélkül, én-lénynek lássuk. Ettől az emberek megijedtek, mert már nem érezték azokat az említett burkokat, amelyekben még meglátták egy tanácsos közeledését. Közép-Európában legalábbis nem lehet már az embereknek a burkok külső megjelenítését sem megadni, mert a középkori tanácsosoknál a külső megjelenítésnek még volt összefüggése a szellemi tartalommal. Be kell ismernem, hogy most nehezemre esnék, hogy külső burkok alapján felismerjem a különbséget egy kormánytanácsos és egy titkos tanácsos között. A katonaság virágkorában még lehetett tudni, de gondosan meg kellett tanulni, külön tanulmányt kellett először folytatni róla. Már nem függött össze az elemi emberi átéléssel.

Valamilyen ijedtség következett be tehát, és ez ellen tompították el magukat avval az intellektuális szövedékkel, amelyről tegnap beszéltem, ez terjeszkedik körülöttünk, mindnyájan benne vagyunk. Az olyan kultúrcentrumban, ahol még fennmaradt valamilyen keleti jelleg, bizonyos összefüggésbe hozták még a belsőt a külsővel, az elementárisát az intellektuálissal. A bécsiek bizonyára tudják, hogy a múlt században ez még intenzíven érezhető volt. Mert Bécsben például azt nevezték doktornak, aki szemüveget hordott. Nem a diplomával törődtek, hanem a külsővel. Aki fiákért engedett meg magának, az nemesember volt, báró. A külsőn múlott. Volt még érzékük ahhoz, hogy olyasmiben akarjanak élni, ami szavakkal jellemezhető.

Az újabb korhoz való nagy átmenet az, hogy az emberek belső képességeinek megfelelően, a lélek követelményeinek megfelelően, burkok nélkül állnak szemben egymással, de még nem szerezték meg az ilyen burok nélküli szembenállás képességét. Mindenekelőtt nem szereztük meg annak lehetőségét, hogy az én-ek közti kapcsolatot létrehozzuk. Ezt azonban a nevelés révén kell előkészíteni. Ezért olyan égetően fontos kérdés a nevelés kérdése.

Most szeretném leplezetlenül megmondani, hogy csak mikor következhet be nagy előrelépés a nevelési mód tekintetében az újabb kor én-emberei számára. De kérem, hogy ne használják ezt túlságosan olyan emberek elképesztésére, akiknek ma még ellentétes a véleményük, mert akkor csak az antropozófia éktelen szidalmazása sül ki belőle. A nevelésben csak akkor fogunk helyesen működni, ha bizonyos szégyenérzetet sajátítunk el, ha szégyelljük, hogy egyáltalán beszélünk a nevelésről. Ez megdöbbentő dolog, de így van: az eljövendő emberiség szemérmetlennek fogja tekinteni a nevelésről való mai beszédet. Ma mindenki beszél a nevelésről, és arról, amit itt helyesnek tart. De a nevelést nem lehet így fogalmakba önteni, nem lehet elméletileg megközelíteni. A nevelésbe bele kell nőni. amikor idősebbek leszünk és fiatalabbakkal állunk szemben. A nevelés csak azáltal válik magától értetődővé, amikor idősebbek lettünk, és szemben állunk a fiatalabbakkal, hogy a fiatalokkal való szembenállás révén közelítjük meg az én-t, mivel egykor magunk is fiatalok voltunk.

A nevelésüggyel kapcsolatos sok utasítás ma teljesen úgy tűnik számomra, mint az egykor híres „Knigge” tartalma - horribile dictu amely szintén útbaigazításokat adott a felnőtt emberekkel való bánásmód felől, úgy, mint a „jó modorról” szóló könyvek. Amit én magam mondtam és írtam a nevelésről, és mindarról, ami a Waldorf-iskolában zajló gyakorlati próbálkozással kapcsolatos, azt ezért csak arra szántam, hogy az ember jellemzéséről a lehető legtöbbet mondjam el: megismerni az embert, de anélkül, hogy útbaigazítanák: ezt így csináld, azt úgy csináld. Voltaképpen az emberismeretre kellene törekednünk, és a többit - ha szabad vallásos kifejezést használnom - Istenre bízni. Az embert az igazi emberismeret már nevelővé teszi, mert voltaképpen azt kellene éreznünk, hogy a nevelésről való beszédet szégyellnünk kellene. Kultúránk befolyására meg kell azonban tennünk olyasmit, amit szégyellnünk kellene. De elérkezik az az idő, amikor már nem kell nevelésről beszélnünk.

Az embernek ma hiányoznak az ilyen gondolati formák. Alapjában véve azonban csak alig több mint száz éve hiányoznak. Ha egyszer Fichtével vagy Schillerrel foglalkoznak, olyasmit találnak bennük, amit a mai ember egyenesen borzalmasnak talál. Beszéltek például az államról és mindenféle intézményről, arról, hogy az államnak milyennek kellene lennie. Az állam céljairól azt mondták, hogy az erkölcs legyen olyan, hogy az állam feleslegessé tegye önmagát, hogy az emberek önmaguktól juthassanak el oda, hogy szabad emberek legyenek, és erkölcsösségükkel feleslegessé tegyék az államot. Fichte azt mondta, hogy az államnak olyan intézménynek kellene lennie, amely önmagát emeli ki a nyeregből, és lassanként feleslegessé teszi önmagát. A mai emberre ez olyan benyomást tenne, mint ami egy vándorszínész társulatnál történt, akik ötvenedszer játszottak el egy darabot, és az igazgató azt mondta: most, hogy a darabot ötvenedszer játszottuk, most már elhagyhatjuk a súgószekrényt. A színészek teljesen megrémültek. Egyikük végre megemberelte magát, és azt mondta: de igazgató úr, akkor látni fogják a súgót! - Valahogy így hatna ez a mai emberekre. Nem látják, hogy a súgó elmaradhat. Az állam akkor érte el a legjobb alkotmányát, amikor feleslegessé vált. De mit szólnának ehhez a kormánytanácsosok, az udvari tanácsosok és a titkos tanácsosok?

A mindennapi közvetlen gyakorlatból bele kell helyezkednünk, mondhatnám, abba a nagy fordulatba, amely korunkban a lelkek mélyen megy végbe, amennyiben tisztában akarunk lenni avval, hogy ismét el kell jutnunk egy olyan nézőponthoz, amely a nevelésről való beszédet éppen olyan feleslegessé teszi, mint amilyen a régebbi kultúrkorszakokban volt. Régebben nem beszéltek nevelésről. A nevelés tudománya csak akkor indult meg, amikor már nem tudtak az elementáris emberi erőkből kiindulva nevelni. A dolog sokkal fontosabb, mint gondolnánk. Nem szabad, hogy amikor a tanító az osztályba lép, a fiúk vagy lányok úgy érezzék, hogy elméleti alapelvek szerint nevel, mert a tudattalant nem ragadja meg. Emberi kapcsolatot akarnak kialakítani a tanítóval. Ezt a nevelés alapelvei megzavarják. Ezért végtelenül fontos és feltétlenül szükséges, hogy újra eljussunk a fiataloknak az öregekhez fűződő magától értetődő tekintélyen alapuló viszonyához, hogy a nevelésről ne beszéljenek annyit, hogy ne kelljen róla annyit beszélni és gondolkodni, mint ma. Hiszen az egyes területeken még ma is egészen egészséges alapelvek szerint nevelnek, bár már ezeket is megtépázzák.

Elméletileg mindez teljesen világos és már a jelenkori tudományos gondolkodásmódnak megfelelően tudják kezelni a dolgot. Gyakorlatilag azonban mégis egész jó, ha átéljük, ahogy egy barátomnál történt meg velem, akinek a tányérja mellett ott állt a mérleg, és lemérte az egyes élelmiszereket, hogy szervezetébe a helyes mennyiséget vigye be. Ez élettanilag teljesen helyes lehet. De képzeljék csak el a gyermeknevelés területén, ahol sajnos meg is történik, bár primitív módon. Akkor már mégis egészségesebb, ha ezt bizonyos intuíciók alapján teszik, ha a szülők nem vesznek egy speciális élettani művet, hogy abból keressék ki a gyermek táplálásának módját, hanem ha abból az érzésből ítélik meg, ahogyan saját gyermekkorukban éreztek. Így arról is szó van, hogy leküzdjük azt a pedagógiát, amely utasítást ad, hogy mennyi ételt szabad a gyomorba vinni, és elérjük, hogy az ember természetébe és lényébe valóságos betekintést nyerjünk a pedagógia területén. Az ember természetébe és lényébe történő betekintésnek ugyanis az egész emberi élet számára következményei vannak.

Aki az embert valóban megismeri, úgy, ahogy ezekben a napokban jellemeztem, és emellett művészi felfogást visz a megismerésbe, az ilyen megismerés révén megtartja emberi természetének fiatalságát. Mert van abban valami, hogy ha egyszer felnőttünk, akkor voltaképpen már elszegényedett emberek vagyunk. Az ember legfontosabb tulajdonsága, hogy növekedési erői vannak. Az ember számára az a legfontosabb, ami gyermekkorában van meg benne. Az igazi emberismeret belső átélése azonban ehhez vezet vissza bennünket. Valóban gyermekiek leszünk, ha megszerezzük a helyes emberismeretet, és ezáltal alkalmassá válunk arra, hogy a fiatal emberrel és a gyermekkel is megfelelőképpen találkozzunk.

Arra kell törekednünk, hogy ne csak azt mondjuk önző értelemben, ahogy ma gyakorta szokták: „ha nem lesztek olyanok, mint a kisgyermekek, nem mentek he az Isten országába”, hanem a gyakorlati életben kell ezt megkeresnünk. Ha nem kötődne hozzánk ma mozgékony emberi erő, amely gyermekkorunkban működött bennünk, akkor nem tudnánk nevelni. A pedagógia nem megfelelő, ha a tanítót vagy nevelőt csak okossá teszi. Nem mondom, hogy meg kell fosztania a gondolatoktól, de ilyen módon ez nem is történik meg. Nem helyes az a pedagógia, amely csak okossá teszi a tanítót, csak az helyes, ami belsőleg mozgékonnyá teszi, élő vért áraszt bele lelkileg, és ez mozgékonyan áramlik be fizikai életének vérkeringésébe. Leginkább abból láthatjuk meg, hogy valaki megfelelő tanító vagy nevelő, hogy pedagógus művészete révén nem vált pedánssá.

Kedves barátaim! Talán csak mítosz vagy legenda, hogy itt vagy ott egy szőrszálhasogató működik. Ha a tanítók vagy nevelők pedánsak volnának, ha ezek a legendák és mítoszok valahogy a valóságon alapulnának, akkor biztosnak kellene lennünk abban, hogy a pedagógia tévutakra jutott. Hogy senkit se sértsek, hipotetikusan kell feltételeznem a legendák és mítoszok valóságát, és azt kell mondanom: ha igaz volna, hogy a tanítók között vannak pedánsak és filiszterek, akkor ez annak a jele volna, hogy pedagógiánk hanyatlóban van. A pedagógia csak akkor van emelkedőben, ha átélése és egész működése alaposan kiűzi az emberből a pedantériát és filiszterséget. Az igazi pedagógus nem lehet filiszter vagy pedáns.

Talán ehhez kapcsolódva csak azt kérem elgondolásom ellenőrzésére, hogy gondolják el: egyáltalán melyik élethivatásból ered a „pedáns” kifejezés. Akkor talán hozzájárulhatnak valamivel a jelzett dolgok objektivitásának felismeréséhez, amelyre nem kívánok kitérni, mert már így is sok minden rossznéven vesznek tőlem. Csak ilyen feltétellel volna ez helyes pedagógia, különben pedig csak annak megfelelően kellene helyes pedagógiává válnia, amit ezekben a napokban mondtam cl. Így holnap megpróbálkozhatom e megbeszélések valamilyen lezárásával.