"A szellemtudomány nem támadja a modern tudományt, elismeri az eredményeit. De világosan és élesen rá kell mutatnunk, hol az a határ, ahonnan egyik irányban eljutunk a szellemtudományhoz, a másik irányban eltávolodunk tőle."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



A szellemi erők működése az idős és a fiatal nemzedékben (13)

13. --

[Átmenet a kinyilatkoztatott fogalmaktól a külső természet útján kimunkált fogalmakhoz. A belsőben elhaló fogalmak a külső természeten élednek fel újra. A természet útján kialakuló gondolkodás nem elegendő az ember megértéséhez. Az ember ismerete a természettudomány kialakulásával indult hanyatlásnak. A sárkány elnyeli az ember lelki életét. Azért tud erős hatást kifejteni, mert az ember már nem érti a másik embert. Az ember lényének félreismerését bizonyítja az a vélekedés, hogy az anyag az emberi organizmuson átjutva is megmarad. Valójában az emberben állandóan anyag válik semmivé és teremtődik újra. A sárkányt le kell győznünk, amennyiben felismerjük, hogy Mihály is kívülről jön. Ma minden tudomány a sárkány metamorfózisa. A sárkány egyetlen ellenszere, ha igazi megismerés útján áthatjuk magunkat a világ szellemiségével. Az ifjúság eleven, művészien vezetett nevelésével közlekedési eszközt készítünk Mihálynak, amelyen beléphet civilizációnkba. Ez minden neveléstan voltaképpeni alapja. A szellemiség élő, nem a csontokhoz hasonlít, hanem a vérhez. A felnövekvő emberek az edények, amelyekben a vér áramlik. A gyermek akkor kész arra, hogy felvegye azokat az üzeneteket, amelyeket a földi életből hozunk el neki, ha nevelőnkké válik, és üzeneteket hoz le a szellemi világból. Ez a tanfolyam mindenekelőtt a szívekhez szól.]

Stuttgart, 1922. október 15.

Sok mindent kellene még mondanom, hogy az előző napokban kifejtett dolgokat valahogyan lezárjam. Mert beszéd közben szavakban és eszmékben kell a dolgokat kifejtenünk, amit gondolunk, az viszont egységes irányvonal és erő: ezeket szeretném a sok elmondott szón és eszmén átáramoltatni. Hogy összefoglaljam, amit bővebben is elmondhatnék, és voltaképpen el is kellene mondanom, hadd adjam elő most félig képszerűen, amit ma el akarok még mondani.

A legkülönbözőbb oldalakról hívtam fel a figyelmet arra, hogy ma minden civilizációban élő ember intellektuálisan él, abban a fogalmi létben, amely éppen korunkban alakult ki a legintenzívebb, legbehatóbb módon. Az emberiség eljutott oda, hogy a legelvontabb fogalmakhoz küzdötte fel magát. Elegendő csak arra gondolni, hogy a korunkat közvetlenül megelőző időben Dante hogyan kapta meg tanítójától a világ leírását. Ekkor még minden lelki-szellemi volt, és ez még varázslatos szellőként lengi át Dante nagy költeményét. Azután eljött az a kor, amelyben az emberiség belső élményeit elvont fogalmakba akarta önteni. Az embereknek mindig voltak fogalmaik, de ahogy kifejtettem, ezek kinyilatkoztatott fogalmak voltak, nem pedig olyanok, amelyek nem feleltek meg semmilyen belső lelki megnyilatkozásnak. Az emberek olyan fogalmakat küzdöttek ki maguknak, amelyek nem fakadtak semmilyen lelki megnyilatkozásból, és csak ekkor jutottak cl oda, hogy minden fogalmukat a természet külső megfigyeléséből, sőt a külső kísérletezésből bontakoztassák ki, és már csak azt engedjék érvényre jutni, amit kívülről vesznek fel megfigyelés útján.

Ha belemerülünk a régi gondolatvilágba, még a X1I-XI1I-XIV. századéba is, akkor mindig úgy érezzük, hogy ez hozzákapcsolódik a lélek belső világához. Úgy érezzük, hogy itt még van belső élet, belülről ható élet, az átélés azáltal jön létre, hogy az ember hozzákötődött.

Ma a legprimitívebb ember is kívülről szerzi fogalmi rendszerét, az érzékeléssel megfigyelt külső természetből. Akik ma még bizonyos hívő módon ragaszkodnak a régebbi fogalmakhoz, azoknak sincs már olyan intenzív kapcsolatuk ehhez a hithez, mint ami régebben volt, még a parasztoknak sincs. Ma az az eszmény, hogy az embernek kívülről közvetítsenek valamit, amit tudományosan állapítottak meg, és a természet útján igazoltak. De ahogy fejtegetéseimből kitűnik, a lélek belsejéből felmerülő fogalmaknak, eszméknek az a sajátosságuk, hogy miközben a belső lelkiségből felküzdik magukat, mint fogalmak elhalnak. Néhány évszázad óta azonban az a különös dolog történt, ami éppen a XIX. században kulminált, hogy a belül elhaló fogalmakat a külső világ újra megeleveníti. Ezt valóban kimutathatjuk egy történelmi jelenségen. Gondolják cl, hogy Goethe a fejlődés egész szemléletét belső világából alakította ki, és ez a metamorfózis fogalmában csúcsosodott ki. Úgy érezzük, hogy az élőből dolgozzuk át magunkat a holtba, de ennek így is kell lennie, mert az elevenség kényszert jelent. A szabadság csak akkor jöhet létre, miután a fogalmak halottá váltak. Ezek a fogalmak azonban a külső természet útján ugyanakkor újra elevenné váltak: amikor közép-európai civilizációnkban is valami darwinizmushoz hasonló lép a goethei gondolati fejlődés helyére, olyan fogalmaink, eszméink vannak, amelyek újra életre kelnek a külső természetben. Ez azonban olyan élet, amely az embert elnyeli!

Teljes intenzitásában éreznünk kell, hogy ma olyan gondolkodás vesz körül bennünket, amely a természethez kötődött, a természetből kapta életerejét, ez azonban elnyeli az embert. Hogyan nyeli el? Az embert sohasem érthetjük meg azokkal az eszmékkel, amelyeket összességükben éppen a legelőrehaladottabb gondolkodásmód merít a természetből. Mit nyújt nekünk nagyszerű fejlődéstanunk? Megmutatja, hogy az állatok hogyan fejlődnek ki egymásból. Akkor előttünk áll az ember, de nem emberi mivoltában, hanem csak mint az állatok sorának a végpontja.

Ezt mondja nekünk a mai civilizáció. A régebbi civilizációk az emberből kiindulva értették meg a természeti világokat, mai civilizációnk az embert a természetből akarja megérteni, mint legmagasabb rendű állatot. De azt nem fogja fel, hogy az állatok mennyiben tökéletlen emberek. Ha lelkünket betöltjük a természet útján kialakult gondolkodásunkkal, akkor az embert elnyelő sárkány képében mai civilizációnk legintenzívebb vonása jelenik meg. Úgy érezzük, hogy mint emberek, egy olyan lénnyel állunk szemben, amely elnyel bennünket.

Nézzék csak meg, hogy ez az elnyelés mennyire tért hódított. Míg a XV. század óta a természettudomány egyre inkább, ugyancsak diadalmas módon alakult ki, addig az ember tudománya egyre jobban hanyatlásnak indult. Az emberek csak nehezen tudtak a legbelsőbb életüket elnyelő sárkánnyal szemben helytállni, amennyiben megőrizték és továbbfejlesztették a régi, de már nem eleven hagyományokat. A XIX. század utolsó harmadában különösen intenzíven állt az emberek előtt az a sárkány, amely az ember lelki életét a legborzalmasabb módon készült elnyelni. Akikben még volt teljes lelki élet. azok érezték, hogy a halálra szánt sárkány a kor legújabb fejlődése során a megfigyelés és kísérlet révén kapott eletet, de olyan életet, amely elnyeli az embert.

A régebbi korokban az embernek még része volt a sárkány létrehozásában, de megkapta hozzá a halál-erő megfelelő adagját, és így még le tudta győzni. Az ember akkor csak annyi intellektualitást adott az átéléshez, hogy még le tudta küzdeni szívének erőivel. Most a sárkány szigorúan objektívvá vált, most úgy él, hogy kívülről találkozik velünk, és mint lelki lény nyel el bennünket.

Lényegében ez volt a civilizáció jellemzője a XV. századtól a XIX. századba menően, és csak akkor látjuk helyesen, ha a sárkány képére tekintünk, amelynek a régi korokban jövendölésszerű értelme volt, és rámutatott arra, ami még csak az eljövendő korban fog bekövetkezni.

De ezek a régi korok tudatában voltak annak, hogy míg megszülik magukból a sárkányt, Mihályt vagy Szent Györgyöt is világra hozzák, azt ugyanis, ami a sárkányt le tudja győzni.

A XV. századtól a XIX. századig az emberiség tehetetlenné vált a sárkánnyal szemben. Ez volt az a kor, amelyet lassanként teljesen az anyagi világba vetett hit kerített hatalmába. A kor ezáltal úgy elhalt lelki mivoltában, hogy legbelsőbb lelki kincseinek semmilyen igazsága sem volt már. Ez a kor a világot a Kant-Laplace-féle ősködből származtatta, amelynek gomolygásából létrejönnek az élőlények és végül az emberek. E kornak azt kell mondania, hogy az ilyen együttműködés végül is csak a hőhalálban tűnhet el. De akkor az is halott lesz, amit az emberek morálisan dolgoztak ki maguknak! Nem őszinte dolog, ha mindegyre csak bizonyítékokat próbálnak felhozni arra, hogy a morális világrendnek helye lehet egy olyan világban, amelynek kezdetén az úgynevezett Kant-Laplace-féle ősköd van. a végén pedig a hőhalál. És egyáltalán nem őszinte és nem becsületes dolog, ha a morális fejlődést úgy fogják fel, hogy az véglényekkel indul meg, és eltűnik, amikor a hőhalál pusztulást okoz.

Miért jutottak az emberek ilyen világnézethez? Miért él ez ma alapjában véve mindenütt? Mert a sárkány behatol még a legtávolabbi vidéki kunyhóba is, és elöli a szívet, még ha ez nem is válik tudatossá. Miért van ez így? Mert már nem vagyunk képesek az ember megértésére. Mi történik az emberben? Az emberben minden pillanatban történik valami, ami egyébként sehol sem történik meg a földi környezetben. Az ember táplálékát külső környezetéből veszi fel, az élő világból - a holt világból csak kis mértékben - de mialatt a táplálék áthalad az emésztőrendszeren, az élő táplálék is elhal. Az ember teljesen szétrombolja azt, amit élőn vesz fel, hogy saját életét árassza abba, amit elölt, és a holt csak akkor elevenedik meg újra az ember belsejében, amikor a táplálék a nyirokedényekbe jut el.

Ha teljesen megismerjük és átlátjuk az ember lényét, akkor az derül ki, hogy az egész lélekkel és szellemmel áthatott organikus folyamatban az anyag teljesen megsemmisül, hogy újratermelődjék. Az emberi organizmusban mindig az anyag megsemmisülésének folyamata játszódik le, hogy ez az anyag újratermelődhessék. Az anyag folyamatosan semmivé válik bennünk, és újratermelődik.

E felismerés előtt szorosan bezárták a kaput a XIX. században, amikor az energia megmaradásának törvényéhez jutottak, és úgy vélték, hogy az anyag az emberi organizmuson áthaladva is megmarad. Az anyag megmaradásának törvénye világosan bizonyítja, hogy az embert belsőleg nem ismerik.

Képzeljük el azonban, milyen végtelenül nehéz, hogy ma az embert ne tartsák ostobának, amikor az ellen küzd, amit a fizikában a legbiztosabb dolognak tekintenek! Az anyag és az energia megmaradásának törvénye éppen azt jelenti, hogy a természettudomány szorosan eltorlaszolta az emberhez vezető utat. Itt a sárkány teljesen elnyelte az emberi természetet. A sárkányt azonban le kell győzni, és ezért kell tért hódítania annak a felismerésnek, hogy a sárkányt legyőző Mihály képe nemcsak régi kép. hanem olyan kép. amely korunkban a realitás legmagasabb fokát érte el. Régebbi korok alakították ki, mert az emberek tudattalanul még érezték magukban, hogy Mihály áthatja őket, és legyőzi azt, ami pusztán az intellektusból ered. Most a sárkány teljesen külsőségessé vált. Kívülről találkozik velünk, és az embert állandóan halállal fenyegeti. De a sárkányt le kell győznünk, és ez csak úgy lehetséges, ha észrevesszük, hogy Mihály, Szent György is kívülről jön. Ez a kívülről jövő Mihály és Szent György, aki le tudja győzni a sárkányt, nem más, mint az igazi szellemi megismerés, amely legyőzi az életnek azt a centrumát, amely az ember belső világa számára a halál centruma: az energia megmaradásának úgynevezett törvényét, hogy az emberek megismerésükben is újra emberek lehessenek. Ma nem lehetnek azok, mert ha létezik az anyag és az energia megmaradásának törvénye, akkor a morális törvény a hőhalálban foszlik szét, és a Kant-Laplace-féle elmélet sem frázis.

Az ember szívébe, lelkébe behatolt az a valótlanság, hogy ettől a következménytől mindig visszariadtak, ez megragadta az ember egész valóját, és a földkerekség valótlan emberévé tette. Fel kell tekintenünk Mihályra, és ő megmutatja, hogy ami a Földön materiálisán létezik, az nemcsak a hőhalálon megy át, hanem egykor valóban szétporlad, mi pedig a szellemi világhoz kapcsolódva tovább tudjuk vinni az életet morális impulzusaink révén. Ami a Földben van, az új életté, moralitássá alakul át. Mert a hozzánk közeledő Mihály adhatja meg a morális világrend realitását. A régi vallások nem képesek erre, mert engedtek a sárkánynak. Egyszerűen elfogadják az embert elölő sárkányt, és a sárkány mellett valamilyen külön, elvontan morális, isteni rendet alapítanak. De a sárkány nem tűri az ilyesmit, le kell győznünk. Nem tűri el, hogy csak mellette alapítsanak valamit. Mert az embernek arra az erőre van szüksége, amelyet a sárkány legyőzéséből meríthet.

Látható, hogy milyen mélyen kell megragadnunk a problémát. De mit adott nekünk az újkori civilizáció? Azt adta, hogy minden tudományunk a sárkány metamorfózisa volt, és az egész külső kultúra is a sárkánytól eredt. A világ külső mechanizmusa, amely nemcsak a gépben él, hanem az egész szociális organizmusunkban is, valóban jogosan sárkány. De a sárkány egyébként is mindenfelől elénk lép, ahol a mai tudomány az élet eredetéről, az élőlények átalakulásáról, az emberi lélekről beszél. Ahol történelemről beszélnek, ott is olyan az eredmény, hogy voltaképpen a sárkánytól ered. Ez a XIX. század utolsó harmadában, a XIX-XX. század fordulóján és a XX. század kezdetén olyan rosszra fordult, hogy amikor a felnövekvő ember tapasztalni akart valamit abból, amit a régebbi emberek tudtak, akkor a botanikában, állattanban, történelemben és mindenütt, minden tudományban a sárkányt látta maga felé közeledni, amely voltaképpen lelkének legbelsőbb lényét akarja elnyelni.

Csak a mi korunkban vált Mihálynak a sárkánnyal vívott harca a legintenzívebb mértékben reálissá. Ha behatolunk a világ szellemi szövedékébe, akkor azt találjuk, hogy a sárkány hatalmának kulminációjával egyidejűleg a XIX-XX. század fordulóján avatkozott be Mihály, akihez kapcsolódhatunk. Az ember megkaphatja a szellemtudományt, ha akarja, vagyis Mihály valóban behatol a szellemi birodalomból földi világunkba, de nem erőszakolja ránk magát, mert ma mindennek az ember szabadságából kell fakadnia. A sárkány azonban előretolakszik, a legnagyobb tekintélyt követeli. Sohasem volt a világon olyan hatalmasan fellépő tekintély, mint amelyet a tudomány gyakorol ma. Hasonlítsák a pápai tekintélyhez, majdnem ugyanakkora. A legostobább fickó is mondhatja: a tudomány megállapította. Gondolják csak el, hogyan hallgattatja el a tudomány az embereket, még ha igazat mondnak is. Az emberiség egész fejlődése során nincs nyomasztóbb tekintély, mint a mai tudomány. Mindenütt elénk ugrik a sárkány.

Ez ellen nincs más segítség, mint Mihályhoz kapcsolódni, vagyis, hogy igazi megismerés útján hassuk át magunkat a világ szellemi mozgásával és lényegével. Mihály képe csak most tárul igazán elénk, és csak most vált a legsajátabb emberi ügyünkké. A régi korokban még imaginatív módon látták ezt a képet. A külső tudat számára ez ma nem lehetséges. Ezért minden ostoba mondhatja, hogy valótlanság a külső tudományt sárkánynak nevezni. Pedig sárkány.

Akik a tudománnyal nőttek fel, és nem estek úgy a sárkány bűvöletébe, hogy nyugodtan elnyelhette őket, akik nem mentek el addig, hogy a memória és az emlékezőtehetség vizsgálatakor a lelkiséget mindenféle műszerrel kutassák, akik vele nőttek fel, mint emberek, de már nem mondták meg nekik, hogy ki az ember, mert már nem is tudták, mivel az embert elnyelte a sárkány, ezek az emberek szembetalálták magukat a sárkánnyal, de Mihályt még nem látták. Éppen a XX. század kezdetén élt sok ember szívében, hogy érzelmileg-ösztönösen maguk előtt látták a sárkányt, de Mihályt nem látták meg. Ezért a lehető legmesszebbre távoztak a sárkánytól. Olyan országot akartak keresni, ahová a sárkány nem juthat el, nem akartak már tudni róla. Így láthatjuk, hogy a fiatalság elszökik az idősektől, mert ki akar kerülni a sárkány területéről. Az ifjúság menekülni akart a sárkány elől, mert legyőzésének lehetőségét nem látta. El akart menni valahová, ahol nincs sárkány.

Van azonban egy titok, és pedig az, hogy a sárkány mindenütt gyakorolni tudja a hatalmát, ott is, ahol térbelileg nincs jelen. Ha az embert nem sikerül neki közvetlenül az eszmék, az intellektualitás útján elölni, akkor azáltal sikerül, hogy a levegőt a világon mindenütt úgy megritkítja, hogy már nem lehet benne lélegezni. Bizonyára ez a leglényegesebb: a fiatalság eltávozott a sárkánytól, hogy ne szenvedjen kárt tőle, de nem lélegezhette be a jövőt, mert az élet túlságosan ritka levegőjébe jutott, legfeljebb a múlt lidércnyomását érezte, mivel a levegő azon a tájon is egészségtelenné vált, ahol kivonhatták magukat a sárkány közvetlen befolyása alól. De a belülről jövő lidércnyomás emberi élménye nem sokban különbözik a sárkánytól eredő külső nyomástól.

A régebbi generáció közvetlenül kiszolgáltatva érezte magát a sárkánynak a XIX. század utolsó harmadában, a fiatalság pedig lidércnyomást élt át, mert a sárkány megrontotta a levegőt, nem tudták belélegezni. Itt csak az segít, ha megtaláljuk a sárkányt legyőző Mihályt. A sárkány legyőzőjének az erejére van szükségünk, hiszen a sárkány egészen más világból kapja életét, mint ahol az emberi lélek élni tud. Az emberi lélek nem tud abban a világban élni, ahonnan a sárkány vért merít a maga életéhez, de az embernek a sárkány legyőzésében kell erőt találnia ahhoz, hogy élni tudjon. Ma tehát úgy mondjuk helyesen, hogy a XV. századtól a XIX. századig terjedő kort kell legyőznünk, ez fejlesztette az embert odáig, hogy minden eltávozott belőle. Mihály korszakának kell elkezdődnie, ő győzi le a sárkányt. Mert nagy lett a sárkány hatalma!

Ha az ifjúság igazi vezetői akarunk lenni, akkor ezt kell kiváltképpen megvalósítanunk. Mert Mihálynak szüksége van valamilyen kocsira, amelyen civilizációnkba eljut. Az igazi nevelő számára nyilvánvaló lesz, hogy ez a kocsi indul el a fiatal alakuló emberből, sőt már a gyermekből is. Itt még a földelőtti lét ereje működik. Itt reálisan jelen van, és ha ápoljuk, Mihály kocsija lesz, amelyen civilizációnkba eljut. Ha helyes módon nevelünk, akkor Mihálynak készítünk közlekedési eszközt, hogy bejuthasson civilizációnkba.

A sárkányt nem szabad tovább olyan tudomány kialakításával ápolnunk, amelynek gondolat-formáinál nem is vesszük észre, hogy ezek be akarnak hatolni az ember lelkébe, testébe, magába az emberbe, és alakítani akarják. Mihálynak kell kocsit, közlekedési eszközt építenünk. Ehhez eleven emberségre van szükségünk, úgy, ahogy az érzékfeletti világokból éli bele magát az ember a földi életbe, és éppen az emberi élet első időszakában nyilatkozik meg benne. Az ilyen neveléshez azonban szív kell. Ha igazi nevelők akarunk lenni, akkor meg kell tanulnunk, hogy mintegy a beköltöző Mihály szövetségeseivé váljunk - képletesen kifejezve. A nevelés művészete számára minden elméleti alapelvnél többet ér, ha a magunkba fogadott tartalom úgy hat, hogy Mihály szövetségesének érezzük magunkat, annak a Földre érkező szellemi lénynek, akinek az ifjúság eleven, művészien vezetett nevelésével készítjük el a közlekedési eszközét. Amit ez az impulzus jelenthet számunkra, az többet ér a nevelés minden elméleti alapelvénél. El kell jutnunk oda, hogy feltekintsünk a XIX. század utolsó harmadában megöregedett sárkány-kultúránkba törekvő Mihályhoz.

Minden neveléstannak ez a tulajdonképpeni alap-impulzusa. A nevelés művészetét nem elméletként kell felvennünk magunkba, nem mint tanulnivalót. Úgy kell felvennünk, mint olyasvalamit, amivel összekötjük magunkat, aminek az érkezését üdvözöljük. Nem halott fogalomként, hanem élő szellemként jön hozzánk, és felajánljuk neki szolgálatainkat, mert fel kell ajánlanunk, hogy az emberiség megtalálja fejlődésének folytatását. Ez azt jelenti, hogy a megismerést újra életre kell keltenünk, és megint teljesen a tudat felszínére kell hoznunk azt, ami egykor öntudatlanul volt meg az emberiségben.

A régi korokban, amikor az emberek között még otthonos volt az atavisztikus szellemi látás, misztériumhelyek működtek. Ezek a misztériumhelyek templomok, iskolák és a művészet színhelyei voltak egyszerre, és akik ott élték át emberi fejlődésüket, azok a megismerés erőinek megközelítésére is törekedtek, de inkább lelkileg. E misztériumhelyeken sok mindent meg lehetett találni akkoriban, de a mai értelemben vett könyvtár nem létezett. Ne értsenek félre: a mai értelemben vett könyvtár nem volt. Volt valami könyvtárszerű, vagyis feljegyzett dolgok, de mindez azért volt, hogy elolvassák, hogy a lelkükre hasson. A könyvtári anyag nagy része ma csak arra való, hogy felhalmozzák, nem pedig arra, hogy olvassák. Csak akkor veszik elő, ha disszertációt kell írni, mert akkor tekintetbe kell venni. De az elevenséget legszívesebben teljesen kiiktatnák. A disszertációk tartalma legyen teljesen mechanikus. Azt akarják, hogy az embernek a lehető legkevesebb része legyen benne. A szellemiségben való minden emberi részvételt megszüntettek.

Teljesen tudatosan kell most visszatérnie annak, hogy a szellemiség élővé válik, és nemcsak azt tapasztaljuk, amit külsőleg érzékeinkkel láthatunk, hanem hogy újra tapasztaljuk azt, ami szellemileg látható. Mihály korának kell bekövetkeznie. Alapjában véve mindaz kívülről áradt be, amiben az emberek a XV. századtól fogva részesedtek. Mihály korában az embernek meg kell találnia a szellemi világhoz fűződő saját kapcsolatát. A tudás, a megismerés egészen más módon válik értékessé.

A régi misztériumokban lévő könyvtárak inkább emlékművek voltak, amelyekben azt jegyeztek fel, amit mindenki meg kellett, hogy őrizzen az emlékezetében. A mi könyveinkkel össze sem lehet hasonlítani azokat a könyvtárakat. Mert minden misztériumvezető más olvasmányt jelölt ki a tanítványai számára. Azt mondták: van egy könyvtár - a kint szaladgáló emberek. Rajtuk tanuljatok meg olvasni! Tanuljátok meg azoknak a titkoknak a leolvasását, amelyek minden emberbe bele vannak írva. Ehhez kell újra eljutnunk. Csak mintegy más oldal felől kell eljutnunk hozzá, úgy, hogy mint nevelők, tudjuk, hogy a felhalmozott megismerésnek, tudásnak nincs értéke. Akkor halott, és életét csak a sárkánytól kapja. Nekünk azonban éreznünk kell, ha egyáltalán „tudni” akarunk, hogy ezt a tudást nem lehet valahol felhalmozni, mert azonnal szétfolyik. Meg kell tanulnunk, hogy az irodalomban a szellemet voltaképpen csak jelezni lehet.

Hogyan is lehetne egy könyvben valóban átfogni a szellemet? Hiszen a szellem él! A szellemi nem csontokhoz hasonlít, hanem a vérhez. A vérnek edények kellenek, ahol áramlik. A felismert szellemiségnek is edények kellenek. Ezek az edények a felnövekvő emberek. Ezekbe kell betöltenünk minden ismeretet, hogy egyáltalán egyben maradjon. A szellemet olyan elevenségben kell tartanunk, hogy azonnal szétfolyjon. Minden megismerésünket úgy kell őriznünk, hogy beleáramolhasson a fejlődő emberbe. Akkor készítünk Mihálynak közlekedési eszközt és válhatunk Mihály szövetségeseivé. Kedves barátaim! Céljukat a legjobban úgy érik el, ha tudatára ébrednek annak, hogy Mihály szövetségesei akarnak lenni.

Ismét el kell jutnunk ahhoz, hogy egy tisztán szellemi lényt követhessünk, aki nem testesült meg a Földön, és meg kell tanulnunk, hogy egy emberben azért higgyünk, mert a Mihályhoz vezető utat közvetíti. Az emberiségnek új, eleven módon kell megértenie Krisztus szavát: „Az én országom nem e világról való”. Ezáltal való ugyanis csak igazán e világról! Mert az ember azért van itt, hogy a szellemet, amely nélküle nincs ezen a világon, a világ tartalmává tegye. Krisztus maga jött el a világra. Nem vitte az embert a mennybe, hogy földi életet éljen, hanem az embernek kell földi életét olyan szellemiséggel áthatnia, amely közölhető, és újra lehetőséget ad a sárkány legyőzéséhez.

Az ilyesmit olyan alaposan kell megértenünk, hogy magunk felelhessünk arra a kérdésre, hogy az emberek miért gyilkolták egymást a XX. század második évtizedében. Azért gyilkolták egymást, mert a harcot olyan területre vittek át, ahová nem való, mert nem látták meg tulajdonképpeni ellenségüket, a sárkányt. Ennek legyőzéséhez kellenek azok az erők, amelyek csak akkor hoznak békét a Földre, ha megfelelőképpen fejlesztik ki őket.

Vagyis röviden: komolyan kell vennünk a Mihály-kor- szakba való belépésünket. Ha korunk eszközeivel érjük el azt, hogy az emberek körül ott lebeg a fényesen ragyogó erős Mihály képe, aki az emberiséget kiszipolyozó sárkányt az eleven lelki életre fejlődő emberek erejével tudja legyőzni - csak amikor ezt a képet sokkal elevenebben tudjuk lelkünkbe ismét felvenni, mint ahogy régebben tárult az emberek szeme elé, akkor lesz erőnk, hogy belső mozgékonyságot fejtsünk ki, mert Mihály közösségében tudjuk magunkat. Csak ekkor tudunk részt venni mindabban, ami az előrehaladást és a generációk közti békét elhozhatja, ami ráveszi az ifjúságot, hogy az öregekre hallgasson, és aminek révén az öregek mondanivalója olyan lesz, amit az ifjúság meg akar tudni, és fel akar venni magába.

Mivel az öregek a sárkányt nyújtották az ifjúság felé, ezért légritka vidékre menekült. A valóságos ifjúsági mozgalom csak akkor éri cl igazi célját, ha nem a sárkányt nyújtják feléje, hanem Mihály erejéből találják meg azt, ami kiirtja. Ez abban fog megnyilvánulni, hogy a generációknak lesz mondanivalójuk egymás számára, és tudnak kapni egymástól valamit. Mert ha a nevelő teljes ember, akkor valójában ugyanannyit merít a gyermekből, mint amennyit ad neki. Aki nem tudja a gyermektől a szellemi világból hozott üzenetét megtanulni, az a földi lét titkaira sem tudja őt megtanítani. A gyermek csak akkor veszi fel készségesen a földi életről nyújtott közléseket, ha nevelőnkké válik, aki üzeneteket hoz nekünk a szellemi világból.

Goethe nem pusztán a szimbólum kedvéért kereste mindenütt azokat a dolgokat, amelyek a lélegzéshez hasonlóak - kilégzés, belégzés, kilégzés, belégzés - hanem az egész emberi életet az adás és kapás képében látta. Mindenki ad és mindenki kap. Aki átad, az át is vesz. De hogy az adás és kapás helyes ritmusba kerüljön, ahhoz a Mihály-korszakba kell belépnünk.

Így evvel a képpel szeretném befejezni, hogy lássák, hogy az előző fejtegetéseket voltaképpen hogyan is értettem. Úgy értettem, hogy az elmondottakat ne a fejükben vigyék magukkal, és csak gondolkodjanak felőle, hanem azt kívánom, hogy szívükben legyen valami, és amit szívükben hordoznak, azt ültessék át cselekvésbe. Amit az ember a fejében hordoz, azt útközben elveszíti. Amit azonban a szívébe vesz fel, azt szíve megőrzi minden működési körben, ahová az embert helyezik. Itt akkor beszéltünk helyesen egymással, ha nemcsak a fejükben viszik magukkal azt, amit el tudtam mondani, - mert akkor bizonyára hamarosan elveszítenék - hanem szívükben, egész mivoltukkal viszik el magukkal.

Ma ebből a szempontból, ilyen érzéssel szeretném szívüknek búcsúzóul odakiáltani: amit szavakkal próbáltam elmondani, azt vegyék úgy, mintha mindenekelőtt olyasmit akartam volna szívükbe juttatni, ami szavakkal nem mondható el. Ha szívük csak egy kissé találkozott is avval, amit itt élő szellemen értünk, akkor legalább részben teljesült az, amit el akartunk érni, amikor itt összejöttünk. Evvel az érzéssel válunk el, de evvel fogunk újra összejönni. Így megtaláljuk kapcsolatunkat a szellemben, ha az élet legkülönbözőbb területein működünk is külön-külön, és a legfontosabb az lesz, hogy szívünkben találtuk meg egymást. Akkor a szellemiség, a mihályi jelleg is beleáramlik a szívünkbe.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként