"Krisztus nem csupán az, akire az ember feltekint, akinél mintegy vigaszt talál, hanem a nagy előkép, akit utánozni kell, ahogy a halált legyőzi."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



A karmikus összefüggések ezoterikus vizsgálata I. (4)

3. --

[A karmikus szükségszerűség és az emberi szabadság. A történelmi korokban visszafelé haladva egyre inkább csökken a különbség a földi létben jellemző tudatunk és a halálunk után a szellemi létben átélt tudatunk között, mígnem ez a különbség a távoli múltban meg is szűnik. Ismétlődő földi életekről csak akkor beszélhetünk, amikor ez a különbség az emberlétben fennáll. A távoli jövőben a földi és a szellemi lét e különbsége ismét feloldódik. – Előző földi életünk tetteinek hatása a jelenlegi földi életünkre. Ez jelenti számunkra a karmikus szükségszerűséget. A saját karmánkban mi magunk vagyunk, mi adjuk tartalmát és feladatait. Karmánk szükségszerűsége nem zárja ki és nem korlátozza szabadságunkat. ]

Dornach, 1924. február 23.

Hogy miképpen működik a karma, azt úgy érthetjük meg a leginkább, ha összevetjük az emberben létező másik impulzussal, a szabadsággal. Kezdjük először is azzal, hogy nagy általánosságban vetjük fel a karma kérdését. Miről szól a karma tana? Az ember egymást követő földi életeiről. Amikor éljük a földi életünket, visszatekinthetünk - először legalábbis gondolatban - egy sor előzőre is. Ezt a mostani életünket megelőzte egy másik, azt megint egy másik, amíg vissza nem jutunk azokba a régmúlt időkbe, amelyekben már nem lehet többé ismétlődő földi életekről beszélni! Visszafelé haladva az időben ugyanis egy olyan korszakhoz érkezünk, amikor a születés és a halál közötti élet és a halál és az újabb születés közötti élet fokozatosan annyira hasonlóvá válik egymáshoz, hogy már nem lehet felfedezni közöttük azt az alapvető különbséget, ami ma oly szembetűnő.

Ma a születés és a halál között úgy élünk a földi testünkben, hogy a mindennapi tudatunkban erősen elzárva érezzük magunkat a szellemi világtól. Ezért a mindennapi tudatállapotukban az emberek erről a szellemi világról úgy beszélnek, mint „túlvilágról”. Az emberek manapság úgy tekintik a szellemi világot, mintha annak létezését kétségbe vonhatnák, sőt a létét egyenesen tagadniuk kellene.

Ez azért van, mert a földi létben az ember a külső, érzékelhető világra és az értelmére korlátozódik. Az ember nem lát bele abba, ami a földi valóság mögött van, de ami mégis ténylegesen kapcsolatban áll vele. Innen erednek mindazok a viták, amelyekben tulajdonképpen valami ismeretlent akarnak megfejteni. Önök is gyakran tapasztalhatták már és részt is vehettek olyan vitákban, amikor az emberek a monizmuson, a dualizmuson és hasonlókon összeszólalkoztak. Természetesen nincs sok értelme ilyen elvont kategóriákkal dobálóznunk. Az ilyen vita olyan benyomást kelt, mint, mondjuk, az az eset, amikor egy primitív ember még nem hallott arról, hogy van levegő. Annak, aki tudja, hogy van levegő, és hogy az mire szolgál, eszébe sem jutna a levegőről úgy beszélni, mint valami túlvilági dologról. De bizonyára ilyeneket sem mondana: én monista vagyok, mert szerintem a levegő, a víz és a föld alapvetően egyneműek; te viszont dualista vagy, mert a levegő mivoltában még olyasmit is feltételezel, ami nincs meg sem a földszerű, sem a vízszerű anyagfajtákban.

Mindezeknek a megállapításoknak nincs sok értelme, mint ahogyan annak sincs, hogy összevesszünk miattuk. Ezért én kerülni fogom, hogy efféle fogalmakat túlértékeljek; éppen csak utaltam arra, hogy mekkora jelentőséget tulajdonítanak nekik a legtöbb esetben. Ahogyan tehát annak az embernek, aki még sohasem hallott a levegőről, a levegő egyszerűen nem létezik, vagy legfeljebb valami túlvilági dolog: éppen úgy, azok számára is, akik még nem bizonyosodtak meg a szellemi világ létezéséről - amely éppen úgy mindenütt megtalálható, mint a levegő -, ez a szellemi világ egy túlvilági létnek minősül. Aki azonban a dolgok mélyére egyszer behatol, annak számára a szellemi világ nem valamiféle „túlsó”, hanem éppenséggel az „innenső” oldalon van.

Tudomásul kell vennünk azt a tényt, hogy manapság az ember a Földön töltött időben, a születés és halál között a fizikai testében él, de amely csak egy olyan tudatot tesz számára lehetővé, amely bizonyos értelemben elzárja az embert az okok szellemi világától! Az okoknak ez a világa azonban természetesen ettől még belehat a mi földi fizikai világunkba.

Az ember a halál és az újabb születés között azután már abban a másik világban él, amelyet a mi „fizikai” világunkkal szembeállítva „szellemi” világnak nevezünk. A szellemi világban az embernek nincs olyan fizikai teste, amely látható lenne a fizikai érzékszervek számára, hanem az ember ott szellemi lényként él. E másik életben - a halál és az újabb születés között - a földi világ, amelyet az ember a születése és a halála között él át, éppen olyan idegen az ember számára, mint ahogyan a mostani mindennapi tudatunk számára idegen a szellemi világ.

A „halott” ugyanúgy lenéz a fizikai világra, ahogyan az „élő”, azaz a fizikai testben élő ember felnéz a szellemi világba, csakhogy az érzéseik úgyszólván fordítottak. Míg az ember a születés és halál között itt a fizikai világban mintegy feltekint egy másik világba, ahol mindazon dolgok beteljesedését várja, amelyeket e földi világban vagy hiába keresett, vagy ha része is volt bennük, nem nyújtottak számára kielégülést, addig a halál és az újabb születés között a történések roppant töménysége miatt - mert ott mindig túl sok minden történik velünk ahhoz képest, amit be tudnánk fogadni - az ember szüntelen vágyakozást érez, hogy visszatérjen ismét a földi létbe, vagyis oda, ami akkor az ő számára éppannyira valami „túlvilágként” jelenik meg.

A halál és az újabb születés közötti élet második felében nagy várakozással néz elébe az ember annak, hogy átmenjen a születéssel a földi létbe. Ahogyan a földi életben a haláltól fél, mert bizonytalanságban van afelől, hogy mi van a halál után - hiszen a földi létben a mindennapi tudatunkat e téren nagy bizonytalanság jellemzi -, addig a halál és az újabb születés közötti létben a földi élet valóságát, meglétét illetően egy abszolút bizonyosság uralkodik bennünk. Ez a bizonyosság idővel olyan erőssé válik, hogy a szellemi lét irányában lassan érzéketlenné teszi az embert, sőt egyenesen olyanná, mint aki teljesen elkábult. A szellemi lét érzékelését tekintve az ember lassacskán egyfajta ájult-alvó állapotba zuhan, amelynek során mind erősebb lesz benne az a vágy, hogy ismét lejöjjön a Földre.

Ez csak néhány példa volt annak érzékeltetésére, hogy milyen nagy a különbözőség az itteni földi élet és a haláltól az újraszületésig tartó másik élet között. De ha visszamegyünk akárcsak mondjuk az egyiptomi időkig, a kereszténység megalapítása előtti III. évezredtől az I. évezredig terjedő korba - végül is azokhoz az emberekhez megyünk vissza, akik mi magunk voltunk a korábbi földi életeinkben -, akkor ott azt találjuk, hogy a mai kíméletlenül világos tudatunkkal szemben (márpedig ma az embereknek kíméletlenül világos tudata van, ma minden ember már nagyon éleseszű, és ezt nem ironikusan mondom) egyfajta álomszerűség jellemezte az ember életét. Ezt az álomhoz hasonló életet úgy lehetne körülírni, hogy az emberi tudat nem „ütközött bele” a külső valóság egyes tárgyaiba úgy, ahogyan ma teszi, hanem inkább végigsuhant a világon, mondhatnánk, ütközés nélkül. A külső tárgyak éles érzékelése helyett sokkal inkább belső képekkel volt telítve az ember, amelyek révén egyértelműen tudomása volt a környezetében levő és működő szellemi valóságról. A szellemi világ azokban az időkben tehát még jelentősen belenyúlt a fizikai földi világba.

Megkérdezhetné most valaki: ha azokban az időkben az embernek olyan álomszerű és nem a miénkhez hasonló élesen tiszta tudata volt, akkor hogyan tudták végrehajtani azokat a nehéz munkákat, amelyeket például az egyiptomi és káldeusi időkben végeztek? - Gondoljunk itt arra, hogy az őrült embernek egy bizonyos tudati állapotában néha rendkívüli módon megnövekszik a fizikai ereje, és például olyan dolgokat kezd felemelni, amelyeket a még világos tudatállapotában nem volt képes még megmozdítani sem. Az akkori embereknek, akik külsőleg talán soványabbak voltak a mai embernél, valóban nagyobb volt a fizikai erejük. Hiszen nem mindig a kövér ember az erős és a sovány a gyenge. De ama munkáik közben nem annyira a fizikai cselekvéseik részletei foglalták le őket, hanem inkább az ezekkel a fizikai cselekedetekkel párhuzamosan jelentkező tudatélményeikbe merültek, amelyekbe akkoriban még erősen belejátszott a szellemi világ.

Amikor ezen régi idők emberei a halál és az újabb születés közötti életüket élték, akkor a fizikai élet síkjáról még sokkal több minden került fel abba a másik életbe - hogyha szabad itt használnom azt a kifejezést, hogy „fel”. Manapság viszont azokkal az emberekkel, akik a halál és az újabb születés közötti életben vannak, már sokkal nehezebb megértetnünk magunkat a fizikai síkról. A földi nyelvek ugyanis az idők során olyan alakot öltöttek, amelyet a halottak már alig értenek. A földi dolgok felfogásakor a halottak például a főnevek helyén hiányt érzékelnek. Már csak az igéket tudják igazán felfogni, azt, ami a mozgásra, cselekvésre vonatkozik. És míg itt a Földön a materialista gondolkodású emberek folyton arra figyelmeztetnek, hogy mindent pontosan definiáljunk, hogy minden fogalmat élesen elhatároljunk egymástól, addig a halott ember általában véve semmilyen efféle definíciót nem ismer. A szellemi létben élő ember ugyanis csak azt ismeri fel, ami mozgásban van, de azt már nem, ami megmerevült, vagyis aminek határozott körvonalai vannak és körülhatárolt.

Az igen távoli időkben a beszéd, a gondolkodás módja a Földön még olyanszerű volt, hogy felhatolhatott a szellemi létbe. Úgyhogy a halott a halála után még sokáig tapasztalta annak utórezgését, amit itt a Földön átélt, mi több, azt is követni tudta, ami a halála után lent a Földön történik.

És ha még ennél is messzebbre megyünk vissza az időben, az atlantiszi katasztrófát követő korokba, a Krisztus előtti VIII-IX. évezredbe, akkor még csekélyebb különbséget találunk az innenső és a túlsó - ha szabad így kifejeznem most magam - élet között. Végül pedig lassacskán eljutunk azokba az időkbe, amikor e két élet egymáshoz teljes mértékben hasonlított. És akkor már nem is lehet többé egymást követő földi életekről beszélnünk!

A földi életek az időben visszafelé tehát nem vég nélkül követik egymást, hanem csak egy bizonyos határig… De akkor is elérkezünk egy ilyen határhoz, ha előrefelé, a jövőbe tekintünk! Mert annak a célnak, amit teljes tudatossággal az antropozófia révén el akarunk érni, hogy tudniillik a szellemi lét áthassa a mindennapi tudatunkat, az lesz a következménye, hogy a földi ember megint mindinkább bele fog látni a halál és az újabb születés közötti életbe. De akkor az emberi tudat már nem álomszerű tompasággal fogja érzékelni a szellemi világot, mint a régmúltban, hanem teljesen világos tudattal. Sőt, ez a szellemi érzékelése a jövőben egyre élesebbé, egyre tisztábbá válik. A különbség pedig ennek köszönhetően ismét csökkenni fog a kétféle élet között!

Így tehát az egymást követő földi életek folyamata az időben két végső határ közé korlátozódik, amely határokon túl - hátrafelé is és előrefelé is - egészen másfajta létezés a jellemző, amelyben többé már nincs értelme egymást követő földi életekről beszélnünk, mert a földi élet és a szellemvilágbeli élet között nem lesz olyan nagy a különbség, mint ami a mi időnkben jellemzi e kétféle létet.

Ha egyszer abból indulunk ki, hogy a jelenlegi életünket több másik előzte meg - de nem szabad számtalannak mondanunk ezeket, mert szellemtudományos kutatással pontosan meg lehet számolnunk őket -, akkor ez persze annyit is jelent, hogy ezekben a korábbi földi életeinkben olyan élményeken is keresztülmentünk, amelyeket az emberekhez való viszonyulásaink során éltünk meg. E múltbeli kapcsolatokban történő tetteink azonban éppen úgy kihatnak a mostani földi életünkre, mint ahogyan annak hatása, amit a jelenlegi földi életünkben teszünk, átnyúlik majd a következő földi életünkbe. Sok mindennek tehát, amivel most az életünkben találkozunk, a tulajdonképpeni okát az előző földi életeinkben kell keresnünk! Így könnyen azt mondhatja az ember: hát akkor mindaz, ami most történik velem, valaminek az egyenes következménye, meghatározza valami korábbi esemény. Hogyan lehetek így a jelen életemben szabad ember?

Ebben a formában már meglehetősen nagy jelentőségű kérdéssel állunk szemben; mert minden szellemi megfigyelés azt mutatja, hogy ilyen módon okozati összefüggés áll fenn valamely földi élet és az azt megelőző földi életek között. Mégis, egy másik oldal felől nézve, a szabadság is a legteljesebb mértékben jelen van az életünkben! Ha elolvassák A szabadság filozófiája című könyvemet, akkor látni fogják, hogy az embert egyáltalán nem lehet megértenünk, ha nem vagyunk azzal tisztában, hogy egész lelki élete a szabadság felé tart, arra irányul, azt célozza meg... De az olyan szabadság felé, amelyet neki éppenséggel helyesen kell értelmeznie.

A szabadság filozófiájában a szabadság olyan eszméjével találkozhatnak, amelyet kétségkívül nagyon nehéz valóban helyesen értelmezni. Arról van szó ugyanis, hogy először gondolatilag kell kifejleszteni magunkban a szabadságot. Csakis a gondolat közegében törhet fel bennünk a szabadság forrása! De az ember valóban tudatában is van annak, hogy ő a gondolati tevékenységeiben teljesen szabad lény.

Azt mondhatják: korunkban sok ember kétségbe vonja azt, hogy van szabadság. Ez azonban csak azt bizonyítja náluk, hogy az emberek fanatikus teoretizálásai nagyobb szerepet játszanak a mi időnkben, mint az, amit közvetlenül átélnek, valóban megtapasztalnak saját magukban. Az emberek ugyanis ma már nem hisznek saját belső élményeiknek sem, mert tele vannak tömve elméleti nézetekkel. A természeti folyamatok megfigyelése következtében az emberben manapság gyökeret vert az a meggyőződés, hogy minden valami másnak a szükségszerű következménye, minden valami idegen dologtól függ, semmi sem létezik egy előleges ok nélkül. Eszerint, ha én létrehozok magamban egy gondolatot, annak is egyfajta külső oka van. Itt persze nem az egymást követő földi életekről beszélnek, hanem a mondottakat úgy értik, hogy amikor egy gondolat megszületik bennem, amögött egy olyanfajta mechanikus működésnek kell állnia, mint ahogyan egy gép ontja magából a termékeket.

Azáltal, hogy az ember mindenre kiterjeszti az okozatiság elvét, vagyis azt, hogy a világban mindennek oka van, sokszorosan vakká is teszi magát annak felismerésében, hogy ő egyértelműen magában hordozza a szabadság tudatát. De a szabadság olyan tény az ember számára, amelyet attól fogva él át, mihelyt először magára eszmél a földi világban.

Vannak olyan emberek is, akik azt a nézetet vallják, hogy az idegrendszer egy olyan természeti mechanizmus, amely elővarázsolja magából a gondolatokat. Akkor pedig a gondolatok olyan valamik lennének - de ezt már én mondom -, mint például a tűz, amely egyedül az alatta levő tüzelőanyag elváltozásának hatására létezik, vagyis az idegrendszer esetében is egy ilyen szükségszerű hatáslánccal állnánk szemben, és így valódi szabadságról nem beszélhetnénk.

Ezek az emberek azonban ellentmondanak önmaguknak azzal, ahogyan beszélnek. Velem történt meg a következő eset. Volt egy ifjúkori barátom, aki egy időszakban fanatikusan materialistán gondolkodott, és például efféléket mondott: amikor járok, emögött igazából az agyidegek állnak, amelyek okként előidézik azt a hatást, hogy lépkedek. Erről többször is hosszas vitákba bonyolódtunk, míg végül egyszer így szóltam hozzá: rendben van, de te mégis azt mondod, hogy „én” lépkedek. Miért nem fogalmazol inkább úgy, hogy az „agyam” lépked? Vagyis az „agyidegeim” az igazi cselekvők. Ha valóban komolyan veszed a teóriádat, akkor sohasem lenne szabad azt mondanod, hogy én megyek, én végzek most valamit, hanem csakis azt, hogy az agyam megy, az agyam cselekszik most valamit. Miért beszélsz másként, mint amit állítasz?

Ez az elméletekben gondolkodókat jellemzi inkább. De vannak olyanok is, akik az élethez gyakorlatiasabban közelednek. Ők amikor észreveszik, hogy helytelenül csinálnak valamit, de mégsem tudnak felhagyni vele, akkor azt mondják: hát igen, erről sajnos nem tudok leszokni, nekem már ilyen a természetem; van bennem valami, amivel szemben teljesen tehetetlen vagyok. - Sok ilyen ember van. Ők a lényük megváltoztathatatlan okozati összefüggéseire hivatkoznak. De ők is eléggé következetlenek. Akkor már „önmagukra” hivatkoznak, amikor valami olyan vonásukat mutogatják, ami megegyezik a szándékukkal, vagy amilyenek lenni szeretnének, tehát amiért nem kell mentegetőzniük, hanem dicséretre számíthatnak. Ilyenkor már nem vallják konokul, hogy csakis a „természetük” felel mindenért.

Az emberi lényt jellemző szabadság egy olyan alapvető tény bennünk, amit mindenki közvetlenül át is él magában. A mindennapi életben sok mindent csinálunk teljesen szabadon, ami persze nem jelenti azt, hogy akármit megtehetünk és hogy nem kell figyelembe vennünk a dolgok természetét. De ezt tudomásul véve sem érezzük úgy, hogy ne lenne lehetőségünk a szabadságra.

Tegyük fel például, hogy egyszer elhatározzák önök azt, hogy építenek egy házat maguknak. A ház felépítéséhez mondjuk egy év szükséges. Egy év múlva már benne fognak lakni. Vajon korlátozva érzik a szabadságukat, ha így kell szólniuk: itt a ház, most be kell költöznöm, benne kell majd laknom. Hiszen ebben már van valami kényszer is! Önök mégsem fogják szabadságuk csorbulását látni abban, hogy a felépült házba beköltöznek.

Ez a két dolog már a mindennapi életben is ott áll egymás mellett: az ember valamit elhatároz, ami azután tényként meg is jelenik a valóságban, és amivel azt követően már számolnia kell.

E példa nyomán tekintsünk most mindarra, ami előző földi életünkből származik, vagyis mindarra, amivel bizony számolnunk kell, mert mi magunk helyeztük a valóságba, éppen úgy, mint ahogyan a ház is a mi tettünk következtében épül fel és lesz valósággá. Ha innen nézzük, akkor már kevésbé fogjuk a szabadságunk korlátozását látni abban, hogy a jelenlegi életünket a korábbi földi életünk határozza meg.

Persze mondhatja valaki: hát jó, építek magamnak egy házat, de azért még szabad ember akarok maradni, nem engedem, hogy bármi is kényszerítsen. Egy év múlva, ha nem tetszik nekem a ház, akkor nem is költözöm bele, hanem eladom. - Na igen! De erről meg is lesz mások véleménye, mégpedig az, hogy tulajdonképpen nem is tudja az ilyen ember, hogy mit akar az életben, ha így tesz. Valóban ez lehetne a véleményünk róla, de most hagyjuk ezt. Tekintsünk el attól, hogy valaki a szabadság ilyen „fanatikusa”, és folyton elhatároz dolgokat, amelyeket később éppen szabadságára hivatkozva mégsem hajt végre. Ilyenkor nyilván azt mondhatnánk róla: ennek az embernek valójában annyi szabadsága sincs, hogy megcselekedje azt, amit eredetileg elhatározott. Folyton azt lesi, hogy mi korlátozza a szabadságát, és éppen ennek a szabadságfanatizmusának lesz a rabszolgája.

Valóban arról van szó, hogy ezeket a dolgokat ne mereven, elméletszerűen akarjuk megragadni, hanem élettől átjárva, élettelien lássuk. Ha valaki az embernek szabadságot tulajdonít, akkor más lények esetében, olyanoknál, akik nincsenek alávetve az emberi természet sajátos korlátainak - például azoknál, akik a magasabb hierarchiához tartoznak - a szabadságot egy magasabb szinten bizonyára éppannyira keresni fogja. De a szabadságot még ott is kétségbe vonhatja. Felállíthatna például egy teológiai elméletet arról, hogy Istennek feltétlenül szabadnak kell lennie, és mégis: a világot egy meghatározott módon rendezte be. Ezáltal az ő keze szintén meg van kötve, hiszen nem változtathatja meg tetszőlegesen a világ rendjét; tehát mégsem szabad lény.

Ha ilyen módon élesen szembeállítjuk egymással a karmikus szükségszerűséget és a szabadságot, amely utóbbi mindenki belső élménye és önmagunk egyszerű megfigyeléséből származó tapasztalatunk, akkor folyton-folyvást egy körön belül fogunk mozogni, és nem jutunk ki belőle. Ez egy olyan szembeállítás, amellyel nem leszünk okosabbak. Vegyük újra a házépítés példáját, bár ezt nem akarom mindig előrángatni, de most mégis tovább juthatunk általa. Szóval, valaki épít magának egy házat. Ezzel az adott elhatározásával egy bizonyos módon már meghatározta a saját jövőjét is! Jövője tekintetében - amennyiben a ház elkészült és amennyiben követi a korábbi elhatározását - a házba való beköltözését illetően látszólag most egy kényszernek kell engedelmeskednie. Igaz, ő maga korlátozta a szabadságát; de úgy tűnik, hogy ezzel már nem is marad számára semmi választási lehetőség.

De gondolják csak meg: ha önök lennének ez a személy, még mennyi minden a szabadságukban állna ebben a házban! Szabadon megtehetik például, hogy bután vagy okosan viselkedjenek bent a házban. Önök határozhatják meg, hogy a falakon belül az ott lakókkal utálatosak vagy szeretetre méltóak legyenek. Önöktől függne az is, hogy a házban korán vagy későn keljenek fel. Persze ezt egyéb dolgok is meghatározzák, de mindenesetre a maguk építette házban szabadságukban áll korán vagy későn felkelni. Szintén önökön múlna, hogy a házukban materialisták, vagy éppen antropozófusok legyenek. Röviden, számtalan dolog van, amiben még mindig szabadok maradtak!

Éppen így, magában az egyes emberi életben is, bármiféle karmikus szükségszerűség ellenére, számtalan dolog van - és sokkal-sokkal több, mint ami egy puszta lakóház kapcsán felmerülhet -, amiben az ember valóban szabadon dönthet, ami tehát teljesen a saját szabadsága birodalmához tartozik.

Ezek után talán már önök is úgy fogják látni, hogy az élet bizonyos területein mégiscsak szabadok vagyunk. - Valóban azok vagyunk! Ezt az egészet a következőképpen rajzolnám le: a saját szabadságunknak van egy bizonyos körülhatárolt köre, amit azonban körülvesz a karmikus szükségszerűség szövedéke.

E rajzot nézve azt mondhatják: lehetséges, hogy egy bizonyos körön belül szabad vagyok. De rögvest a szabadságom határához is érkezem! Azon túl mindenütt ott érzem a karmikus szükségszerűséget. Sétálgatok a szabadság-kertemben, de a kerítésénél mindenütt a karmikus szükségszerűségbe ütközöm.

Igen, kedves barátaim, ha a hal is így gondolkodna, akkor nagyon boldogtalan lenne a vízben, mert amikor a vízben úszik, akkor mindig a víz határát is tapasztalja. A vízen kívül pedig nem létezhet. Ezért óvakodik attól, hogy kimenjen a vízből, egyáltalán nem hagyja el azt. A vízben marad, úszkál benne, és ami a vízen kívül van, azt meghagyja annak ami, vagy nem törődik vele. Mivel a hal valóban ezt teszi, bizonyosra vehetjük, hogy egyáltalán nem boldogtalan például amiatt, hogy nem tud tüdővel lélegezni. Fel sem merül benne, hogy emiatt a saját korlátaira panaszkodjon. De ha egyszer nagyon elkeseredne azért, mert csak kopoltyúval tud lélegezni és tüdővel nem, akkor növesztene tartalékban egy tüdőt, és összehasonlíthatná a vízben való életet a levegőben való élettel. Egy ilyen fordulat után azonban a hal már teljesen másmilyen lénynek érezné magát. Már nem hal lenne.

Alkalmazzuk ezt a hasonlatot az emberi életben a szabadságra és a karmikus szükségszerűségre! Az ember a jelenlegi földi életében a mindennapi tudatával rendelkezik. Ezzel a mindennapi tudatával úgy él a szabadság körén belül, mint ahogyan a hal él a vízben, de ezzel a tudatával az ember egyáltalán nem lát be a karmikus szükségszerűség területére! Csak amikor az ember valóban kezdi észlelni a szellemi világot - ami olyasmi, mintha a halnak a kopoltyúja mellett tüdeje is nőne -, vagyis csak akkortól fogva, amikor az ember már valóban belelát a szellemi világba, kezdi észlelni azokat az impulzusokat is, amelyek karmikus szükségszerűségként meghatározzák az életét. Akkor visszatekint előző földi életére, és felfedezi a korábbi életében a jelenlegi élete élményeinek okait. De mégsem érzi azt, hogy őt most egy kőkemény szükségszerűség kényszeríti és korlátozza a szabadságában. Visszatekintve látja, hogyan rakta össze ő maga mindazt, ami a mostani életében jelen van. Akárcsak az az ember, aki egy házat épített magának és utóbb visszatekint arra az elhatározására, amely a ház felépítéséhez vezette. Ilyenkor persze megkérdezheti magától: az az elhatározásom, hogy ezt a házat felépítsem, vajon ésszerű volt-e, vagy pedig bolondság volt? Utóbb, amikor a dolgok már megmutatkoznak, sokféleképpen ítélheti meg az ember a tetteit; de ha úgy találja, hogy a házának megépítése óriási őrültség volt, akkor még mindig azt mondhatja magának: ostobaság volt a részemről e ház megépítésébe fognom.

A földi életben bizony előfordul, hogy valamire, amit mi kezdeményeztünk, azt kell mondanunk, hogy ostobaság volt. Az ember nem örül ennek. Bosszantó az ostobaságaink miatt szenvedni. Azt szeretnénk, ha egyáltalán nem hoztuk volna meg a rossz döntésünket. A most mondottak egy adott földi életen belüli történésekre vonatkoznak, amikor az elhatározás ostobasága és az elszenvedett bűnhődés - hiszen ostobaságaink következményeit mindenképpen tapasztalni fogjuk - ugyanabban a földi életben zajlik le.

Más a helyzet azonban a különböző földi életekkel. Közöttük ugyanis mindig ott van a halál és az újraszületés közötti életünk. Ilyenkor sok minden megváltozik bennünk, ami nem változna meg, ha a földi élet szakadatlanul folytatódna. Képzeljék el, hogy egy korábbi földi életükre tekintenek vissza. Ott egy másik emberrel jót cselekedtek vagy bántották őt. A régi és a mostani földi életük között lefolyt a halál és az újabb születés közötti életük. Ez utóbbi életben, ebben a szellemvilágbeli életben nem is tudnak másként gondolkodni, mint a következő módon: tökéletlenné váltam azáltal, hogy valakivel a Földön rosszat tettem. Ez elvesz valamit emberi értékemből. Ez lelkileg nyomorékká tesz engem. Ezt az eltorzulásomat tehát helyre kell hoznom. Ezért elhatározom, hogy az új földi életben kiküzdöm magamban azt, ami által kijavíthatom ezt a hibát. Vagyis a halál és az újabb születés közötti életünkben a mi saját akaratunkká válik az, hogy e felismert helytelen tettünket utólagosan kiegyenlítsük.

Ha valami jót cselekedtünk egy emberrel, akkor átérezzük azt is - ez főleg a halál és az újabb születés közötti életben világosodik meg előttünk -, hogy egész emberi földi életünk lényegében azért van, hogy az embereket szolgáljuk általa. És rájövünk arra: amikor egy ember fejlődését előmozdítjuk, akkor ez az ember valóban elér olyan dolgokat, amiket nélkülünk még nem tudott elérni egy korábbi földi életében. A halál és újabb születés közötti életben ezért azt akarjuk, hogy a Földön ismét együtt legyünk ezzel az emberrel, annak érdekében, hogy azt, amit eddig az emberi tökéletesedés terén együtt elértünk, folytatni tudjuk. Az új földi életben azután ismét megkeressük ezt az embert, hogy tovább dolgozhassunk azon elvek és módszerek alapján, amelyekkel az illetőt előbbre juttattuk.

Nem arról van szó tehát, hogy az ember megrémül azoktól a karmikus szükségszerűségektől, amelyeket észlelni kezd, ha valódi szellemi látással már érzékeli a szellemi valóságot, hanem arról van szó, hogy az ember visszatekint azokra a folyamatokra, ahogyan az életesemények körülötte alakultak, és egyúttal felismeri azt, hogy azokat ő maga készítette elő. Ezért most azt gondolja: valóban annak kellett történnie az életemben, mégpedig szabadságom csorbulása nélkül, ami egy belső szükségszerűség folytán ténylegesen meg is történt.

Ha igazából a karmába látunk, olyan eset nem fordulhat elő, hogy ne értsünk egyet vele… Ha olyan dolgokat hoz a karmánk, amelyek „nem tetszenek” nekünk, akkor ezeket a világ általános törvényszerűségei alapján kell megítélnünk. De mindinkább rájövünk arra is: az, hogy karmikusan meg van határozva az életünk, végül is jobb annál, mint ha összes új földi életünkkel újra kellene kezdenünk mindent, teljesen elölről, és ha minden új földi életünk állandóan íratlan lap lenne a számunkra. Hiszen mi magunk vagyunk a saját karmánk! Ami átjön az előző földi életünkből, az tulajdonképpen mi magunk vagyunk.

Semmi értelme nincs arról beszélni, hogy a karmánkban - amely mellett mindenkor ott találjuk a szabadság birodalmát is - bárminek is másképp kellene történnie, mint ahogyan történik, hiszen egy törvényszerűen összefüggő nagy folyamatban az egyes kis részleteket nem érdemes külön kritizálni. Előfordulhat, hogy valakinek nem tetszik a saját orra; azonban nincs értelme az orrunkat önmagában véve kritizálni, mert mindenkinek éppen olyan az orra, ami az ő lénye egészéből következik. És az az ember, aki azt mondja: én másmilyen orrot szeretnék, az valójában azt mondja: én egy egészen másféle személyiség szeretnék lenni. De ezzel meg is semmisítené önmagát. Ez azonban nem áll hatalmunkban.

Éppen így: a karmánkat sem lehet felülbírálni, mert hiszen a karmánkban mi magunk vagyunk. Ez a legkevésbé sem gátolja mostani cselekvéseinket, mert a karmánk teljesen beleágyazódik a szabadon végzett tetteinkbe: a karmánk sehol sem áll útjában szabadságunk érvényesülésének!

Ennek megvilágítására szeretnék egy egyszerű példát felhozni. Az ember szabadon jár-kel, odamegy, ahova akar. De ehhez szilárd talaj is kell, amin a lábaival lépkedhet. Senki sem érzi úgy, hogy járásában korlátozva van, amennyiben föld van a lába alatt. Sőt, mindenki tudja, hogy ha nem volna a talaj szilárd körülötte, akkor menni se tudna, belesüllyedne, vagy hasra esne. Ugyanez a helyzet a szabadságunkkal is. Szabadságunknak szüksége van a szükségszerűség „talajára”. Szabadságunknak valamiféle alapra kell támaszkodnia, lennie kell valaminek, amin építkezhet.

Ez a „talaj” mármost éppenhogy mi magunk vagyunk! Ha a szabadság és a karma fogalmát helyesen ragadjuk meg, akkor minden nehézség nélkül össze is tudjuk egyeztetni őket. Ez esetben már egyáltalán nem kell visszariadnunk attól sem, hogy alaposan szemügyre vegyük az életünk karmikus szükségszerűségeit. Sőt, egy bizonyos pillanatban már a következő felismerésekhez is eljuthatunk. Tegyük fel, hogy van egy olyan ember, aki beavatás útján szerzett látásával képes visszatekinteni korábbi földi életére. Akkor ezáltal ő nagyon jól tudja, hogy mi minden történt vele akkoriban, és hogy minek kellett átkerülnie a mostani földi életébe. Amennyiben azonban még nem jutott volna el a beavatás tudományához, úgy egy objektív szükségszerűség fogja őt mindenkor kényszeríteni arra, hogy bizonyos dolgokat az életében megtegyen. Ez a kényszerítés ilyenkor elkerülhetetlen. Mégsem érezné úgy, hogy korlátozva van a szabadságában, mert a szabadságérzete a mindennapi tudatában található: ez a tudat pedig nem tud a kényszerítésekről, hiszen nem képes behatolni abba a régióba, ahol a karmikus szükségszerűség működik! Mint ahogyan a hal sem jön ki a külső levegőre. De ha az ember már szert tett a beavatás tudományára, akkor képes visszapillantani a múltjába, és kikutatni, hogy mi is történt vele egy előző földi életében. A múltat és történéseit pedig ekkor úgy tekinti, mint amelyek valami feladatot adnak a számára, amit a jelenlegi földi életében tudatosan magára kell vennie. Mert pontosan erről van szó!

Ezzel szemben az az ember, aki még nem részesült a beavatás tudományában, egy belső késztetés folytán, ösztönösen szintén tudni fogja, hogy mit kell megtennie. Ez talán kissé paradoxul hangzik, de így van. Hiszen az emberek mindig megteszik, amit tenniük kell, avagy mindig érzik, hogy mit kell tenniük, mert bizonyos kényszert éreznek magukban arra, hogy ezt vagy azt megtegyék.

Aki viszont már valóban elkezdett foglalkozni a beavatás tudományával, annál ez először egészen másképp van. Amikor megszólítja őt az élet, egészen furcsa kérdések merülnek fel benne az egyes élményekkel kapcsolatban. Amikor ugyanis késztetést érez magában arra, hogy valamit megtegyen, akkor mindjárt késztetést érez magában arra is, hogy ne tegye meg! Mert az a homályos ösztön, hajtóerő, ami a legtöbb embert erre vagy arra űzi, nála már nem játszik szerepet... A beavatás bizonyos fokán az történik valakivel - ha nem jön közbe még valami egyéb is -, hogy az illető azt mondja: miután ehhez a belátáshoz jutottam, életem hátralevő részét - tegyük fel, 40 éves vagyok, de ez teljesen mindegy - legszívesebben úgy tölteném el, hogy leülnék egy székre és nem csinálnék semmit, mégpedig azért, mert egyáltalán nem érzek magamban kifejezett késztetést arra, hogy ezt vagy azt megtegyem.

Ne gondolják azt, kedves barátaim, hogy a beavatás nem reális valóság. Érdekes, hogy az emberek sokszor hogyan gondolkodnak erről. Egy sült csirkéről mindenki tudja, amikor eszi, hogy az egy reális valóság. A beavatás tudományáról a legtöbb ember azt hiszi, hogy csak gondolati hatásai vannak. Pedig a valóságos életünkbe törnek be a hatásai. És az egyik ilyen hatás éppen az a támponttalanság, amire most utaltam. Addig, amíg az emberben még nem működik a beavatási tudat: egy határozatlan ösztönnek köszönhetően van ami fontos és van ami nem fontos a számára. Ezzel szemben a beavatott személy kezdetben legszívesebben leülne egy székre, és hagyná, hogy a világ menjen, amerre akar, mert úgy tűnik neki, hogy azon semmi sem múlik a világban, hogy cselekszik-e valamit benne, vagy sem. Ennek a hozzáállásnak csak egyetlen orvoslása van - mivelhogy a beavatás tudománya még azt is elhozza számunkra, ami majd kimozdítja a beavatottat abból a tétlenségből, hogy csak üljön a székén és ne törődjön a világ folyásával, mondván, hogy neki minden mindegy -, tehát az egyetlen orvoslás ilyenkor az, hogy ez az ember visszatekinthet az előző földi életére! És onnan most már kiolvashatja, hogy mik az ő tennivalói a mostani földi életében.

Ekkor pedig nekilát annak, amit a saját korábbi földi élete kiszabott rá. Nem hagyja elvégezetlenül, arra hivatkozva, hogy e tennivalói megkötik szabadságát, hanem végigcsinálja azokat. Pontosan azért, mert bepillantva előző földi életének élményeibe, egyúttal azt is felismeri, hogy a halál és újabb születés közötti létben ő maga határozta el, hogy végrehajtja az előző földi életéből következő tetteket e mostani életében. Most már éppen abban látná szabadságának korlátozását, ha nem teljesíthetné azokat a feladatait, amelyeket az előző földi élete alapján ő maga tűzött ki saját maga elé!

A karmikus szükségszerűség és a szabadság között tehát nincs összeütközés sem a beavatási tudomány megszerzése előtt, sem azt követően. A beavatási tudomány megszerzése előtt azért nincs ilyen összeütközés közöttük, mert az ember a mindennapi tudatával mindenkor a szabadság területén belül marad; a karmikus szükségszerűség pedig ilyenkor mintegy kívülről történik meg vele, mint egyfajta természeti folyamat. Nincs az emberben semmi olyan, amit ne a saját természetéből fakadónak érezne. A beavatási tudomány elsajátítása után pedig azért nincs ellentét a karma szükségszerűsége és a saját szabadságtudatunk között, mert már teljes egyetértésben van az ember a karmájával, belátja, hogy ésszerű a karma szerint cselekednie. Amikor egy házat építünk magunknak, nem jut eszünkbe azt mondani, hogy a beköltözés korlátozza szabadságunkat, hanem azt mondjuk: ésszerű volt, hogy ezen a környéken és éppen itt egy házat építettél, most tehát élj szabadon ebben a házban. Ugyanígy azt is tudja az az ember, aki beavatás segítségével visszatekint korábbi földi életeire, hogy szabadsága nem csorbul azáltal, ha karmikus feladatait teljesíti. Ő is most mintegy „beköltözik a házába”, abba, amit a korábbi földi életében ő maga épített magának.

Ma azt akartam bemutatni önöknek, kedves barátaim, hogy a karmikus szükségszerűség és a saját szabadságunk összeegyeztethető az emberi életben. Holnap tovább beszélünk a karmáról, és a karma témájának már bizonyos részleteibe is belebocsátkozunk.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként