A legutóbbi alkalommal megbeszéltük, hogyan alakul ki a karmának mintegy a csírája nem sokkal a halál kapuján való áthaladás után. Megpróbáltam leírni, hogy az ember mennyire elevenen, milyen intenzív belső erővel éli át éppen ennek az időszaknak az élményeit, amely életkorának mintegy a harmadát teszi ki, és hogy milyen roppant erővel hatnak rá ezek az élmények. Valamint azt is, hogy mindez milyen hatással van arra a szemlélőre, aki az ember életének ezt az idejét szellemileg követni képes. Mindenkor figyelembe kell vennünk, hogy a földi világhoz képest, amelyben a karma kialakulása és beteljesülése végbemegy, a földönkívüli világ mennyire másképpen hat ránk.

Ha rátekintünk a Földre, amely a karmánk tulajdonképpeni helyszíne, akkor azt találjuk, hogy mindannak, ami a Földhöz tartozik, vagyis a természet különféle területein megtalálható valamennyi létezőnek reális befolyása van az emberre, ami jelen van és érvényesül az ember életében akkor is, ha nem fordul megismerésével a földi környezete felé. Az embernek táplálkoznia, növekednie kell; ehhez fel kell vennie a Föld anyagait. Ezek minőségeik, belső erőik révén hatnak rá, teljesen függetlenül attól, hogy ismeri-e őket. Azt mondhatjuk, még ha ez egyeseknek kissé radikálisan is hangzik: lelki életében az ember bárhogyan is viszonyuljon az őt földi létében körülvevő külvilághoz, mégis teljes mértékben összefonódik fizikai-földi környezetének jelenségeivel.

Ezt észre kell vennünk az élet legkülönbözőbb területein. Például megkérdezhetnénk: vajon mi lenne velünk, ha táplálékaink elfogyasztásában attól függnénk, amit tudunk a tápanyagoknak az emberi szervezetre gyakorolt hatásáról? Nem várhatunk addig, amíg megtudunk valamit e témáról, hanem egy ösztönzés hajt a földi környezetünk felé, amely tudásunktól teljesen független, sőt független a lelki életünktől is.

De ennek a teljes ellentétét kell elgondolnunk a csillagvilágra nézve! A csillagvilág befolyása nem történhet ugyanolyan ösztönös formában, mint ahogyan a földi természet esetében ez lehetséges. Az ember csodálja a csillagvilágot, mindenféle ösztönzéseket érez a csillagvilágból. De gondoljunk arra, hogy mindazzal kapcsolatban, ami a csillagvilágot illeti, az embernek mennyire mozgósítania kell a saját lelkét is, és hogy milyen módon képes a csillagvilág az ember lelki életére hatni. Vegyék a Holdat, a legközelebbi égitestet, amely kint a mindenségben kapcsolatban áll az emberrel. Hiszen tudják a mindennapi életből, hogy a Holdnak bizonyos befolyása van az emberi fantáziára. Még akik minden egyebet tagadni akarnak az égitesteknek az emberekre gyakorolt hatásairól, azok sem tagadják ezt a hatást. A “varázslatos holdfényes éjszakából” - ez egy híres romantikus verssor - öntudatlan hatás éri az emberi fantázia csapongásait.

Nem gondolhatjuk azonban, hogy a csillagvilágnak akár ez a legközelebbi, legdurvább hatása is megtörténhetne az ember lelki életének kirekesztésével, és hasonló lehetne a földi természethez fűződő kapcsolatunkhoz, amelynél valóban nem számít, hogy ismerjük-e például a kelkáposztának a beleinkre gyakorolt hatását, vagy netán csodáljuk-e a kelkáposztát, hanem egyszerűen csak meg kell ennünk. A megismerés folyamata viszont mindig kiemeli az ember lelki életét a természeti életből. A természeten belül az ember éli a maga életét, lelki élete csak hozzátevődik ehhez. A szellemi-lelki életünk mellőzésével azonban nem képzelhető el a csillagvilág emberre gyakorolt befolyása, még kevésbé a csillagvilág mögött húzódó hierarchikus világnak, a magasabb szellemi lények világának a hatása.

A hierarchiák mintegy legalsó lépcsőfokán azok a lények állnak, akikről legutóbb elmondtam, hogy oly módon teszik igen intenzívvé, erőteljessé az ember halál utáni élményeit, hogy maguk is ezekben élnek. Ha ezek a holdlények, a földi emberiség egykori nagy ősi tanítói, nem élnének benne abban, amit a halál kapuján áthaladt ember tapasztal, akkor a halál utáni élmények csupán álomszerűek lennének számunkra. Így azonban a legkevésbé sem álomszerűek. Jóval erőteljesebbek, mint a földi élet úgynevezett normális élményei.

Ezekben az élményekben a karmánk készül elő, amennyiben általuk nem önmagunkban élünk, hanem azokban a lelkekben, akikkel szemben kiegyenlíteni valónk van. Most úgy éljük át a dolgokat, ahogyan a másik ember élte át, akinek okoztunk valamit, és ez roppant intenzív módon hat ránk. Az ilyen élmények közben készítjük elő tehát eljövendő karmánkat. A halál és újabb születés közötti életben azután elkövetkezik egy időszak, amikor a holdlényekkel való együttéléstől továbbhaladunk azokhoz a lényekhez, akik sohasem voltak jelen a Földön. Beszéltem legutóbb a holdlényekről, akik itt éltek maguk is a régmúltban. A halál és újabb születés közötti élet ezutáni szakaszában tehát az ember már olyan lényekhez emelkedik fel, akik sohasem tartózkodtak a Földön.

A magasabb hierarchikus lények egyik csoportját korábban angyaloknak neveztük. Ezek a lények mintegy a vezetőink az egyik földi életből a másikba. Ők kísérnek bennünket egyik földi életből a másikba. Ezekhez a magasabb lényekhez vagyunk a legközelebb, a földi életben is mindig igen közel vagyunk hozzájuk. Az a helyzet, hogy amikor külső körülményekről gondolkodunk, tehát arról, amit látunk, hallunk, vagy a természetből, a történelemből megtanultunk, vagy amit nekünk más emberek mondtak, amikor tehát azokról a dolgokról van szó, amelyek kívülről közelítenek hozzánk a földi élet folyamán, amikor csak az ilyen külsőleges gondolatoknak adjuk át magunkat, akkor az efféle gondolatainkhoz nincs sok köze annak a lénynek az angyalok hierarchiájából, akihez tartozunk. Mert az angyali hierarchia lényei sohasem voltak a Föld lakói, mint az emberek, vagy éppen az ősi tanítók, akik a múltban bár csak étertestben éltek közöttünk, de mégiscsak a Földön tartózkodtak. Azok a lények azonban, akiket az angyal névvel jelölünk, nem ilyen földi lakók, így a hozzájuk fűződő kapcsolatunk is másmilyen, mint az előbb említett holdlényekhez.

De amikor a halálunk után megkezdjük azt az utat, amely a bolygószférákon át vezet, és ezen először elérkezünk a holdlények régiójába, akkor a Hold-szférán belül egyúttal az angyalok birodalmában is vagyunk. Így tehát már abban az időben, amikor együtt élünk az emberiség holdlakókká vált ősi tanítóival, akkor tudatos módon együtt élünk azokkal a lényekkel is, akiket angyaloknak nevezünk. Azután tovább haladunk. Ekkor eljutunk abba a régióba, amelyet minden régi szellemtudomány Merkúr-szférának nevezett. Ebben a régióban már egyáltalán nem találunk olyan lényeket, akik valamikor a Földön tartózkodtak. Itt csak olyan lények élnek, akik sohasem voltak a Földön. Amikor a halál és újabb születés közötti életben belépünk a Merkúr-szférába, akkor az arkangyalok területére jutunk, majd pedig a Vénusz-szférába érkezve az archék területére.

A harmadik hierarchia e területein áthaladva egyre közelebb kerülünk a Nap szellemi lényeihez. A szellemi Nap azoknak a lényeknek a lakóhelye, akiket a magasabb hierarchikus lények sorában exuziáknak, dünamiszoknak és küriotészeknek neveztünk. Ők alkotják a második hierarchiát, amely tulajdonképpen a Nap-szféra lelke, szelleme. Most ebbe a szférába lépünk be. A halál és újabb születés közötti idő legnagyobb részét ebben a régióban töltjük el.

Ezeket a lényeket csak akkor érthetjük meg, ha figyelembe vesszük, hogy létezésük teljesen eltér attól, ami bennünket földi emberekké tesz és beszorít a természeti törvények világába. Hiszen a szellemi Nap-szféra birodalmában nem léteznek olyan természeti törvények, mint amilyeneket a Földön ismerünk. A szellemi Nap hatásának területén a szellemi törvények, tehát például az akarati törvények is természettörvények módján hatnak. Ott a természet- törvények és a szellemi törvények nem állnak ellentétben egymással, hanem teljességgel egységet alkotnak. -

Egy ilyen tény következményeit a legnagyobb világossággal kell látnunk, kedves barátaim. Itt élünk a földi életben, megélünk benne egyet és mást. Életünk során például törekszünk a jóra, arra, hogy valahogyan ne tévedjünk le arról az ösvényről, amelyet morálisan megfelelőnek tartunk. Végrehajtunk bizonyos tetteket e szándékunk szerint. De látunk másvalakit, akinek kénytelenek vagyunk másféle szándékokat tulajdonítani, egyszerűen arra kényszerülünk, hogy gonosz szándékokat feltételezzünk róla. Eltelik néhány év, miközben úgy érezzük, hogy mi mindig jó szándékaink szerint cselekedtünk, míg a másik ember főleg rossz szándékok szerint. Látjuk, hogy jó szándékainkkal nem jutottunk messzire, nemcsak hogy nem volt hatásuk, de esetleg még a boldogtalanság is részünkül jutott, a másik ember pedig, akiről úgy láttuk, hogy egyáltalán nem voltak jó szándékai, a teljes külső boldogságban él mellettünk.

Ez sok olyan embert vezet a földi élettel való meghasonláshoz, aki csakis a földi életre tekint és azt mondja, hogy a földi életben nem nyilvánul meg egy olyan hatalom, amely igazságos módon bánna a jóval és a rosszal. Aki végül is elfogulatlanul figyeli az életet, az nem állíthatja, hogy az így vélekedőnek egyáltalán nincs igaza. Hiszen aki reálisan benne áll az életben, az hogyan is mondhatná, hogy ami életében éri az embert, az mindig összefügg azzal, amilyen a saját morális vagy bűnös szándéka volt? Itt van a földi életünk, és ha ennek alakulását szemléljük, tulajdonképpen nem mondhatunk egyebet, minthogy ebben a földi életben nem tudjuk megvalósítani lelkünk szellemi-morális szándékainak valamilyen kiegyenlítődését. Miért nem?

Azért, mert nem vagyunk abban a helyzetben, hogy szándékainkat, a morális-lelki életünkből fakadó legbenső erőinket önállóan - mondhatnám, élve a szabad akaratunkkal - kivitelezhessük, nem áll módunkban, hogy ezeket közvetlenül átültessük földi életünk valóságába! Hiszen kint a világban érvényesülnek a természeti törvények, és a világot olyan események szövik keresztül-kasul, amelyek a többi ember tetteitől függnek. Tisztában kell lennünk tehát azzal, hogy földi életünk egy szakadékot hordoz magában a lelkünkben végbemenő akarati impulzusok és a külső életben megvalósulni látott sorsunk között. (Az ábrán az “a” és a “b” pont között.)

Csak meg kell kérdezniük egyszer önmagukat, hogy ebben a külső életben, az életüket alapvetően meghatározó sorsukban mennyi valósult meg azokból a belső szándékokból, amit a lelkükben hordoztak?

Ez a földi világ nem olyan, amelyben a szellemi-morális törvények - amelyek szerint irányítja vagy hagyja magát irányítani az ember - közvetlenül természeti törvények is lennének. A földi világban a szellemi törvények nem hatnak úgy, mint a természeti törvények, és a szellemi törvények csakis az ember bensőjében érvényesülnek!

Ha valaki a morális szándékaimat helyteleníti, és bár elismeri azokat, lebeszél róluk, ha pedig az életem néhány év múlva, morális érzületem ellenére, talán szerencsétlenné válik, és ő erre hivatkozva így szól hozzám: hát most magad is láthatod, már akkor megmondtam, hogy a jó szándékaid rossz körülmények közé sodornak! - akkor ez egy téves következtetés az illető részéről. A szellemi ugyanis csak a lélek régiójában képes hatni. A külső földi világban a szellemi éppen hogy nem hat és nem érvényesül szükségszerűen.

Így nagyon is figyelembe kell vennünk azt a tényt, hogy a földi életben szakadék tátong a morális-lelki és a természeti-fizikai között. Ez a szakadék azért létezik, mert itt a szellemi törvények a természeti törvényekkel nem esnek egybe.

Mit mondanak azok az emberek, akik teljesen tagadják azt a világot, amely a földi világ mellett létezik (a 16. ábrán “b”-től “c”- ig), és amelyben a halál és az újabb születés között élünk? Ennek a világnak a létét azért nem fogadják el, mert szerintük megismerésünk korlátai miatt semmit sem tudhatunk róla. Ezek az emberek azt mondják: Csak a természeti törvények valóságosak és velük együtt mindaz, amit az ember azért tesz és él át, mert ezekbe a törvényekbe illeszkedik. Megismerésünk, tudásunk ezt a szférát el tudja érni. Viszont semmit sem tudunk arról, hogy mi lesz a sorsa azoknak a szándékainknak, amelyek belső lényünkben lelki-szellemi élményekként léteznek. Ha a “b”-től “c”-ig terjedő szakaszba egyáltalán nem láthatunk bele, akkor arról semmit sem állíthatunk. Tehát legfeljebb csak hinni lehet abban, hogy azok a dolgok, amelyek a lelkünkben jelen vannak, egyszer meg is valósulnak kint a világban.

A tudás és a hit elválása éppen olyan mértékben jelent meg, amilyen mértékben az emberiség fejlődésében az idők során visszahúzódott, elhomályosult a “b”-től “c”-ig terjedő szakaszról szóló tudás. De ha ily módon tudás és hit különbségéről beszélünk, akkor már nem is beszélhetnénk karmáról sem! Mert a karma törvényszerűséget fejez ki, nem csupán valami elhitt dolgot, éppen úgy, ahogyan valamilyen természeti történés is törvényszerűséget fejez ki. -

Ha a halál és újabb születés közötti életben már elhagyjuk a Merkúr- és a Vénusz-szférát is, akkor egy olyan világba lépünk, amelyben a második hierarchia lényei élnek, az exuziák, dünamiszok, küriotészek, és akkor a földi létet már a Nap-létre cseréljük fel. Amikor a halál és újabb születés közötti élet szellemi útját járva túljutunk a csillagok régióján, a Nap akkor is tovább ragyog, de nem fizikai értelemben. Amíg itt a Földön a Nap leragyog ránk fizikai fényével, addig a halál és újabb születés közötti életben mintegy körülöttünk ragyog, vagyis ilyenkor a Nap lényei hordoznak bennünket, az exuziák, dünamiszok és küriotészek. De itt már egy olyan világban tartózkodunk, amelyben a földi élet természeti törvényeinek semmiféle értelmük nincs, itt minden a szellemi törvények értelmében történik, olyan törvények szerint, amelyek teljességgel szellemi-lelki jellegűek. Hiszen ott nem kell fűnek nőnie, tehénnek sem kell füvet legelnie, mivel nincs sem tehén, sem fű. Ott minden szellemi.

Ez az a szellemi birodalom, amelyben megvalósíthatjuk a lelkünkben élő szándékainkat, amelyek itt a földi világban oly kevéssé valósulhatnak meg, hogy a jósággal gyakran a boldogtalanság jár együtt, a gonoszság pedig egyes esetekben akár boldogsághoz is vezethet. Mivel a Nap-szférában minden teljesen a saját belső értéke és mivolta szerint realizálódik és éli meg magát, azért lehetetlen, hogy minden jóság ne a saját akaratának mértéke szerint valósuljon meg és öltsön alakot, és minden gonoszság ne a saját gonoszságának mértéke szerint. Itt egy sajátos dolog figyelhető meg. A Napszféra - vagyis a második hierarchiát: az exuziákat, dünamiszokat, küriotészeket magában hordozó lét - örömmel fogadja és veszi fel magába mindazt, amit a földi létben jóakarattal a lelki életünkben magunkban létrehoztunk!

Ezt úgy is mondhatjuk, hogy a Nap-szférában mindazt tetszéssel fogadják, amit az ember a jóság árnyalatával élt át lelkében, a gonoszságot azonban teljesen elutasítják. A gonoszság nem juthat be a Nap-szférába.

Még odaát a leégett Goetheanumban tartottam az úgynevezett “francia kurzust”, ebben utaltam arra, hogy amikor a halál és újabb születés között az ember elérkezik egy bizonyos időponthoz, akkor le kell vetnie magáról karmájának gonosz részét. Éppen azért, mert a gonoszság nem kerülhet be a Nap-szférába. Van egy közmondás, bár ez a mai emberek tudatában csak a Nap fizikai hatására vonatkozik. Eszerint a Nap egyformán süt jóra és gonoszra. Ez igaz; de a gonoszat nem fogadja be magába. Ha szellemien szemléljük az ember lelkében található jót, akkor ez éppen úgy ragyog, mint a Nap fénye, de szellemi módon ragyog. Ha azonban az emberben található rosszra tekintünk, akkor ez éppen olyan sötét, mint az a hely, ahová semmilyen napfény nem jutott be. Így az embernek le kell oldania magáról minden gonoszságot, mielőtt belép a Napszférába. Oda ezt nem viheti be.

De gondolják csak meg: az ember földi életében egyfajta egység. Fizikai és lelki-szellemi élete között összefüggés áll fenn, ezek egységet alkotnak. Ha valaki például csak rosszban töri a fejét, annak az ereiben nemcsak másképpen áramlik a vér - bár durva műszerekkel ez nem mutatható ki -, de még az összetétele is megváltozik az olyan ember véréhez képest, aki lelkében jóságot hordoz.

Most képzeljük el, hogy egy igen gonosz ember érkezik meg a halál és újabb születés közötti életében ide a Nap-szférához. Neki is mindent le kell vetnie, ami gonoszság benne. Ezzel azonban saját lényéből is ott marad egy jókora darab, amibe a gonoszság beférkőzött. Hiszen lényének ez a része a gonoszsággal teljesen összenőtt. Mivel ezek összefonódtak, azért saját magából ott kell hagynia annyit, amennyi benne gonoszságként élt.

Mi lesz a következménye annak, ha ezen a helyen az embernek meg kell válnia önmaga egy részétől, a saját lénye egy darabjától? Meglehetősen csenevésszé válik, egyfajta szellemi nyomorékként lép be a Nap-szférába! A Nap-szféra csak azzal tud kezdeni valamit, amit az ember bevisz a területére. A gonoszságot azonban kint kell hagynunk. A Nap-szféra csak azokat a lényeket engedi közel magához, akik a halál és újabb születés között együtt tudnak dolgozni vele, akikkel együttműködhet.

Tekintsünk most egy egészen szélsőséges esetet! Valaki annyira gonosz, annyira embergyűlölő volt, hogy lelkében mindenkinek csak rosszat kívánt. Tegyük fel, hogy olyan gonosz volt, ami a valóságban nem is létezik, de most feltételezzünk egy ilyen abszolúte gonosz embert. Mi történik egy velejéig gonosz emberrel, aki végletesen azonosult a gonoszsággal, mi történik vele, amikor megérkezik erre a helyre, mondjuk, ide az alfához (lásd 165. o.), és le kell vetnie magáról mindazt, ami kapcsolatos benne a gonoszsággal? Az történik, hogy ott kell hagynia magából mindent, teljesen ott kell hagynia önmagát! Miután tehát ez az ember átélte a halál és újabb születés közötti időnek a múltkor leírt szakaszát, keresztülment a holdlények birodalmában történő eseményeken, találkozott az angyali hierarchiának azzal a lényével, aki vele szoros kapcsolatban áll, és olyan más angyallényekkel is, akik ezzel az angyallal vannak kapcsolatban. Majd eljut ennek az időszaknak a végére. Most már a Merkúr- és Vénusz-szférán át közeledik a Nap-szférához, de önmagát teljesen ott kellene hagynia a Nap-szféra határánál, mivel az utolsó cseppig gonosztevő volt. Mi következik ebből? Éppenséggel az, hogy az illető nem is lép be a Nap-szférába! Ha pedig nem akar teljesen eltűnni a világból, akkor azonnal egy új megtestesülésre kell készülnie, ismét egy földi életbe kell kezdenie, így tehát egy ennyire elvetemült gonosztevőnél azt figyelnénk meg, hogy halála után igen gyorsan ismét új földi életbe merül alá.

Ilyen elvetemült gonosztevők valójában nem léteznek. Bizonyos értelemben minden egyes ember legalább egy kevéssé jó is. Ezért mindenki bejut valamennyire a Nap-szférába. De aszerint jut messzire vagy kevésbé messzire abban, hogy mint szellemi-lelki lény mennyire rombolta le önmagát, és eszerint kap erőt is a Nap-szférából ahhoz, hogy a következő földi életét megformálja és felépítse, mert amit az ember magában hord, az csak a Nap-szféra hatására épülhet fel.

Ismerik azt a jelenetet a Faust második részében, ahol Wagner a lombikban előállítja a homunkuluszt. A helyzet az, hogy Wagnernek rendelkeznie kellene a naplények ismeretével ahhoz, hogy valóban megalkothasson valamilyen homunkuluszt. De Goethe a Faust-jában nem éppen úgy írja le Wagnert, mint akin látszik, hogy már hallott a naplényekről, mert akkor nem jellemezné “száraznak, kissé alattomosnak”. Wagner talán egészen okos ember, de a naplények ismeretével nem rendelkezik. Ezért segít neki Mefisztó, aki szellemi lény és tud a naplényekről, csakis így alakulhat ki valami. Goethe nagyon jól megérezte, hogy a lombikban csakis ezáltal állhat össze valamiféle homunkulusz, aki azután cselekedhet is valamit.

Mert tisztában kell lennünk azzal, hogy az emberszerű nem a földszerűből jön létre, hanem éppen a napszemből! Az emberen tapasztalható földszerűség csak tükörképe valaminek, úgy értve ezt, ahogyan az Alapelvek-ben beszéltem erről. Az ember alapjában véve a napszerűséget hordozza magában. Az emberben a földszerűség csak valaminek a tükröződése.

Látják tehát, hogy a világrend mintegy átad bennünket a magasabb naplényeknek a halál és újabb születés között. Ezek a naplények velünk együtt lényünknek csak azzal a részével foglalkozhatnak, amit egyáltalán bevihetünk a Nap-szférába. A többi részünk oda nem kerülhet be. Ami így kívül marad, azt az embernek a földi életbe való visszatérésekor újra vissza kell vinnie a Földre.

Az ember a halála után kilép a világlétbe - holnapután beszélek arról, hogy a továbbiak hogyan történnek -, de azután ismét visszatér a földi síkra. Visszatérésekor újra áthalad a Hold-szférán. Itt megtalálja azt, amit visszahagyott magából mint gonoszságot. Ezt most újra fel kell vennie magába. Abban a formában veszi fel, ahogyan közvetlenül a halál kapuján való áthaladás után átélte. Ismét magába fogadja, hogy belevigye földi életébe.

Maradjunk a korábban említett kissé kellemetlen példánál. Ha földi életemben valakinek pofont adtam, akkor közvetlenül a halál kapuján való átlépés után, a visszafelé haladás során átérzem az illető fájdalmát. Erre az átélésemre később, a földi lét felé közeledve, újra rátalálok, és a kiegyenlítésére törekszem. Ha tehát belém kerül az, amit a másik ember élt át, akkor egy törekvés is megjelenik bennem, amit a visszatéréskor beleviszek a következő földi életembe. (De egyelőre tekintsünk el ettől; a karma ilyen beteljesedéséről majd holnapután beszélek.) Tudjuk azonban, hogy amit most újra megtalálok itt a Hold-szférában, az nélkülözi magában a Napszférán való áthaladást, a Nap-szférában nem merítkezett meg. Hiszen csak azt vihettem be oda, ami a jósággal összefügg.

Miután a Nap-szférában lényemnek tulajdonképpen csak az egyik felén dolgoztam, most újra felveszem magamba azt a másik részemet, amit korábban levetettem. De amit most felveszek, az éppúgy az alapja lesz a földi-testi organizációmnak. Mivel lényemnek csak azt a részét vihettem be a Nap-szférába, amely beléphetett oda, így lényemnek csak azt a részét hozhatom vissza a Nap-szféra által megtermékenyítve, átszellemesítve, amely valóban áthaladt rajta. Válasszuk el ezt a két részt: 1. Megjelenik a Földön az ember egyik része, amely áthaladt a Nap-szférán. 2. Megjelenik a Földön az ember másik része, amely nem haladt át a Nap-szférán.

Mindez az ember halál és újabb születés közötti életében történik, és mégis kihatása van a földi életére. A Nap azonban akkor is hat ránk, amíg a Földön tartózkodunk. A Hold régiója ugyancsak hatással van az emberre a földi lét folyamán. Mindig kétféle hatás érvényesül az embernél: először a Nap-élet hatása a halál és újabb születés között, másodszor a Nap-élet hatása az ember földi életében. Ugyanígy érvényesül a Hold hatása, beleértve ebbe a Merkúr és a Vénusz hatását is; a Hold-élet is tehát hatást gyakorol az emberre, egyrészt a halál és újabb születés között, másrészt akkor is, amikor az ember a Földön tartózkodik.

Földi életünk folyamán szükségünk van a Napra, hogy földi emberként a fej-életünk egyáltalán lehetségessé váljon. Fej-életünket tulajdonképpen az hívja elő az organizmusunkból, amit a Nap sugarai hoznak felénk. A fej-élet az embernek az a területe, amelyet a Nap-szféra határoz meg. Ez mindaz az emberben, amire a fej hatással van. Fejet mondok, de voltaképpen az egész érzékszervi és gondolati életet beleértem a fej-életbe.

Az ember másik része, amelyet a földi életben a Hold-, Merkúr- és Vénusz-szféra határoz meg, nem a fej életével függ össze, hanem - persze a legtágabb értelemben - a szaporodási élettel. Itt valami sajátos dologgal találkozunk. A halál és újabb születés között a Nap-élet hat az emberre, tulajdonképpen a Nap-élet teszi emberré, amennyiben kidolgozza benne azt, ami a jóval összefügg. A földi élet folyamán azonban a Nap-szféra csak a fejhez kapcsolódó dolgokra tud hatni. Csakhogy a fej-életnek alapjában véve nincs sok köze a jósághoz, hiszen az ember a fej-életét arra is felhasználhatja, hogy elvetemült gazember legyen. Valaki igen okos lehet és az okosságával gonosztevővé is válhat.

A földi élet folyamatában minden fejlődő lét a szaporodáson alapul. A szaporodást a Hold befolyásolja. Az embernek ez az oldala a halál és újabb születés közötti életben azzal a résszel függ össze, amely semmiféle szerepet nem játszik a szellemi világon való áthaladás során. Ha felfogják ezt az összefüggést, akkor megérthetik az ezzel kapcsolatos jelenségeket is a Földön létező embernél.

Először is itt van az embernek az a része, amely áthaladt a Napszférán. A fej az egyetlen, amire a Nap-szféra befolyással van a földi életben, de ami a Nap-szférával összefügg, az beivódik az egész emberbe is az egészségre való hajlam formájában. Ezért az egészségre való hajlamunk összefügg a fej-élettel. A fej csak akkor betegszik meg, ha az emésztési vagy a ritmikus élet valamilyen betegséget juttat fel hozzá.

Minden a Nap-szférán át nem haladó rész pedig összefügg az ember betegségre való hajlamával.

Látjuk tehát, hogy amikor az ember belép a halál és újabb születés közötti életbe, a betegséghajlama a Nap-szféra határa előtt szövődik, és összefügg azzal, amit a gonoszság a maga hatásaiban létrehoz. Maga a Nap-szféra azonban a gyógyulás hajlamaival függ össze. A Földön a Nap-szférával kapcsolatos fejorganizáció csak akkor él át valamilyen beteges állapotot, ha az ember Nap-régiójába behatolnak a Hold-szféra hatásai.

Ezeket a nagy karmikus összefüggéseket csak akkor láthatjuk át, ha az embert valóban követjük abba a szellemi szférába, ahol a szellemi törvények természeti törvények és a természeti törvények szellemi törvények.

Most engedjék meg nekem, hogy hétköznapi módon fejezzem ki magam egy olyan szférát illetően, amely egyáltalán nem hétköznapi, de róla mégis az életben megszokott módon beszéljek. Ez nem lesz furcsa annak számára, aki ismeri a szellemi világot. Ha ugyanis a Földön beszélünk az emberekkel, akkor beszédmódjukból felismerjük, hogy ők a természeten belül állnak. Ezt beszédjük elárulja. Ha viszont a halál kapuján való áthaladás után bejutunk abba a régióba, amelyet különösen a legutóbbi előadásban írtam le, és azokkal a lényekkel beszélünk, akik egykor az emberek ősi tanítói voltak, azután pedig az angyali hierarchia lényeivel, akkor ezeknek beszédmódjában már lesz számunkra valami idegenszerű, mert ezek a lények mágikus hatású, tehát a szellem által irányított természeti törvényekről beszélnek. Ezek a lények ismerik a mágiát. Az igazi természeti törvényeket csak annyiban ismerik, hogy tudják, hogy az emberek természeti törvények között élnek a Földön. Nekik azonban semmi közük nincs ezekhez a természeti törvényekhez.

Az e régióban lejátszódó történések ugyanakkor még olyan típusú képekben jelennek meg számunkra, amelyek hasonlóak a földi világhoz. Így a szellemi hatások is még olyanoknak tűnnek, mint a földi természeti hatások, sőt intenzívebbek, mint már beszéltem erről.

Ha azonban kilépünk ebből a régióból és a Nap-szférába jutunk, akkor már egyáltalán nem hallunk a földi természeti törvényekről. Itt ezeknek a lényeknek a beszédében már csak szellemi hatásokról, szellemi okokról hallunk. Itt semmi nincs a természeti törvényekből.

Kedves barátaim, egyszer ilyesmit is el kell mondanom. Mert ha a Földön egyre a természeti törvények általános érvényűségéről, vagy, együgyű módon, a természeti törvények örökkévalóságáról beszélnek, akkor erre a következőt felelhetjük. A létnek vannak olyan területei, amelyeken halála és újabb születése között halad át az ember, ahol a legkevésbé sem foglalkoznak a természeti törvényekkel, mivel ott semmilyen jelentőségük nincs, és legfeljebb mint a földi létről szóló híradásként említik őket, nem pedig mint olyanokat, amelyek meghatározzák világukat.

Aki sokáig élt olyan világban, ahol nincsenek természeti törvények, hanem csakis szellemi törvények érvényesek, az leszokik arról, hogy a természeti törvényeket túlságosan komolyan vegye. Ezt nem is tesszük halálunk és újabb születésünk között. Ekkor egy olyan világban élünk, ahol megvalósulhat az a szellemiség, amelyre törekedtünk, vagy ahol az a megvalósulása felé halad.

Ha azonban csak a Nap-szféra második hierarchiája létezne, és ha át is élnénk magunkban azt a fajta szellemi realizálást, amely ebben a szférában történik, akkor - miután végighaladtunk a szellemi léten - ismét megérkezve a földi lét elé (c), hiába akarnánk belépni földi életünkbe, csak itt állnánk karmánk terhével tehetetlenül. Mert csakis úgy juthatunk tovább a földi létbe, ha most a fizikaiba is átkerül mindaz, amit szellemileg létrehoztunk magunkban. A karmánk szellemileg valóban elkészült, készen áll, amikor ide visszaérkezünk. De a földi élet előtt állva most fizikaivá kell visszaalakítani a teljesen szellemi törvényeket és szellemi nézőpontokat. És valóban, itt van egy régió, ahol az első hierarchia lényei, a szeráfok, kerubok és trónok fizikaivá változtatják át a szellemiséget.

Így a következő földi életben fizikailag is realizálódik a karmában az, ami szellemileg létrejött a szellemi világban. Ezáltal jut tovább a karmánk.