"Krisztus nem csupán az, akire az ember feltekint, akinél mintegy vigaszt talál, hanem a nagy előkép, akit utánozni kell, ahogy a halált legyőzi."
Rudolf Steiner
Belépés - Regisztráció
<< Vissza



A karmikus összefüggések ezoterikus vizsgálata V. (13)

10. --

[Az emberi lelkek belenövekednek a Szellemi-hierarchiákba, a bolygószférákba való felemelkedésüknél. Az ember, mint a világtörténelmi fejlődés hordozója. A Jupiter-bölcsességszférája. Heinrich Heine. Voltaire. Goethe. Eliphas Levi.]

Boroszló, 1924. június 9.

A karma hátterével kapcsolatos tegnapi fejtegetéseinket még jobban elmélyíthetjük. Láttuk, hogy az úgynevezett emberi sors mögött rejlő világokhoz képest az általában észlelt emberi sors olyannak tűnik, mint egy nyelv betűinek az ismerete, ahhoz viszonyítva, amikor a betűk különféle kombinációiból Goethe Faust-ja jön létre. Az emberi sors mögött valóban megláthatjuk a magasabb világok és lényeik életét és működését. De ahogy mondtam, ez a szemlélet még elmélyíthető. Említettem, hogy amikor az ember áthalad az úgynevezett Holdszférán, akkor együtt él az emberiség itt található ősi tanítóival. A halál és az újabb születés közötti egész életében együtt él azokkal az emberi lelkekkel is, akik szintén áthaladtak a halál kapuján, és további szellemi életüket itt folytatják, különösen azokkal az emberi lelkekkel, akikkel valamilyen módon karmikus kapcsolatban áll. Az ember azonban már a Holdszférában is együtt él azokkal a lényekkel, akiket angyaloknak, arkangyaloknak és archéknak nevezünk, a további szférákon áthaladva pedig egyre magasztosabb lényekkel él együtt. Nem egészen helyes arra szorítkoznunk, hogy minden egyes csillagszférához, egészen pontosan egyetlen hierarchiát rendelünk. A valóságban ez nincs így. Egészében véve mégis azt mondhatjuk, hogy az archék, arkangyalok és angyalok még a Nap-szférába való belépésünk előtt találkoznak velünk, és ezt követően éljük bele magunkat mindabba, amit halálunk és újabb születésünk között az exuziák, dünamiszok és küriotészek lényeivel kell véghezvinnünk, de lassanként, a Mars és a Jupiter felé haladva bizonytalanul beleéljük magunkat a trónok, kerubok és szeráfok szférájába is. Egészen pontosan egyetlen hierarchia sem egyezik meg egyetlen bolygó alakzatával vagy szférájával sem. Valami már érvényesül azonban, és ez is fontos lesz számunkra, amikor a karmikus összefüggések részleteibe bocsátkozunk.

El kell azonban sajátítanunk egy bizonyos képzetet, amely először talán kissé különösnek látszik, ha a földi gondolkodás és érzés szokásaiból indulunk ki. Amikor mint emberek itt állunk a Földön és átérezzük az életünket, akkor úgy gondoljuk, hogy ami földi, az közvetlenül körülöttünk van, a Föld felszínén, alatta, vagy valamivel felette köröskörül, ha pedig fel akarunk tekinteni az úgynevezett földön túlihoz, akkor pillantásunkat felemeljük. Ezt a Földön túlit lelkünkben magunk felett állónak látjuk. Bármilyen különös, mégis igaz, hogy ha mi magunk tartózkodunk azokban a szférákban, amelyekhez, mint földön túliakhoz tekintünk fel a Földről, akkor ennek éppen az ellenkezője jelenik meg számunkra. Akkor ezekből a földön túli világokból tekintünk le a Földre. Halálunk és újabb születésünk közötti egész életünkben bizonyos értelemben a földi térre tekintünk le. Most azt kérdezhetik: hát nem éljük át ezt a földi jelleget már eléggé itt a Földön, hogy halálunk és újabb születésünk között a Földön túlról is úgy tekintsünk le rá, mint valami Föld alatti mennyre? Ennek belátásához azonban még valami mást is figyelembe kell vennünk. Amikor születésünk és halálunk között bőrünkkel be- zártan fizikai testben élünk, akkor nagyszerű, fenséges dolgokat látunk itt a Földön magunk körül és a világ messzeségeiben. Ezek felemelik szívünket, lelkünket és értelmünket, tragikus szenvedéseket, fájdalmas helyzeteket hoznak létre: egész gazdag életünket. Az ember könnyűszerrel gondolja azt itt a Földön, hogy amit születése és halála között a bőrén belül, fizikai emberként él át itt a Földön, az jelentéktelen mindahhoz viszonyítva, amit külső világaként tekinthet át, különösen a csillagos ég fenségéhez és nagyságához képest.

Pedig halálunk és újabb születésünk között nem ilyen a szemléletünk. Akkor itteni földi külvilágunk alakul belső világunkká. Lassanként beletágulunk a világ szféráiba. Amit önmagunknak érzünk, az egyre nagyobbá válik. Ennek átélését földi módon a következőképpen fejezhetjük ki.

Itt a Földön azt mondjuk: „a szívem”, és ezen olyasmit értünk, ami a bőrünkön belül van. A halál és az újabb születés közötti életünkben nem azt mondjuk, hogy „a szívem”, hanem azt mondjuk, hogy „a Napom”. Mert a halálunk és az újabb születésünk közötti bizonyos állapotban, miután belenőttünk a világmindenségbe, a Nap úgy van bennünk, mint a Földön a szívünk, és ez szellemi módon ugyanígy van az egész csillagvilággal, ahogy leírtam. Ezzel szemben külső világgá válik számunkra mindaz, ami emberi bőrünkön belül van. Ne képzeljék, hogy ez úgy jelenik meg, mint egy anatómus által szétboncolt holttest. Egyáltalán nem, hanem fenségesebb és hatalmasabb, mint a Földről áttekintett egész külső világunk felépítése. Ami fizikai érzékszerveink számára, mint szív, tüdő, máj és egyéb szervként jelenik meg, abban a halál és újabb születés közötti szemlélet számára hatalmas, nagyszerű világ nyilatkozik meg, és ez nagyobb annál a világnál, amelyet itt földi szempontból tekintünk át.

Még egy sajátságos dolog jelenik meg. Azt mondhatják: hiszen minden embernek megvan ez a világa, és a halálon át annyi világot visznek magukkal, ahányan meghaltak. Tehát halálunk után voltaképpen olyan végtelenül sok világot kellene meglátnunk, mint ahány embert megpillantunk. A titkok abban rejlik, hogy először is a velünk valamilyen karmikus kapcsolatban lévő embereket egyetlen egységben látjuk. Ezekhez a hozzánk karmikusan kötődő emberekhez csatlakoznak a többiek, akik többé-kevésbé, ha nem is olyan szorosan, de ugyancsak hozzánk kötődnek és egységet alkotnak velünk. Hiszen minden másmilyenné válik, amikor a fizikai-érzéki világból a szellemi világba lépünk. Bizonyos, hogy sok minden paradox lesz annak számára, aki nem szokta meg az ilyen képzetek átélését. Mégis olykor rá kell mutatnunk a szellemi világ beavatási bölcsességének sajátosságaira. Látják, itt a fizikai-érzéki világban számolunk: egy, kettő, három, még pénzt is számolhatunk, a szellemi világban azonban a számolásnak voltaképpen semmi értelme. Ott a szám nem jelent semmi különöset, többé-kevésbé minden egység. A szellemi világban nem létezik olyan megkülönböztetés, amelyre az egymás mellett lévő dolgok megszámolásához szükségünk volna. A szellemi világban sok mindent egészen másként kell leírnunk, mint a fizikai világban. Így a szellemi világ szempontjából az ember belső világa is egészen más, mint amilyennek fizikai téren látjuk. Az ember felépítése nagyszerű és hatalmas, nagyszerűbb és hatalmasabb mint az égnek a Földről áttekinthető felépítése. Amit a magasabb hierarchiákkal együtt dolgozunk ki következő földi életünk számára, ami majd a halál és az újabb születés közti életünk után következik, annak bele kell illeszkednie az ember felépítésébe, olyan lelki-szellemiségnek kell lennie, amely áthatja ezt az emberi alkatot, és ezáltal megeleveníti. Mert hogyan is bontakozik ki ez az emberi élet a Földön?

Amikor születés előtti létünkből belekerülünk a földi életbe, akkor látszólag teljesen szüleinktől kapjuk fizikai testünket. A dolog úgy tűnhet - valójában nem így van -, mintha az érzékfeletti világból a születés előtti létünkből lelki-szellemi mivoltunkkal szállnánk le, és csak külsőleg kapcsolódnánk ahhoz, amit szüleink a fizikai világban készítenek elő számunkra, és ami az anya testében alakul ki. Ez azonban nem így van, fizikai testünk szubsztanciája valójában állandóan változik. Állandóan eltávozik, és azután újra pótlódik. Elég, ha körmünkre és hajunkra gondolunk. Levágjuk a körmünket, és azok mindig utána nőnek. Ez csak külsőség, az ember valójában kifelé mindig lehámlik, és ami lehámlott, azt belülről, belső középpontjából pótolja ki. Állandóan anyagot lök és taszít magából kifelé. Hét-nyolc év elteltével minden bennünk lévő fizikai anyagot kivetünk magunkból, és újjal pótolunk. Látják, hét évvel ezelőtt az az öröm ért, hogy itt Boroszlóban beszélhettem néhányuk előtt. Barátaink itt ültek a székeken. De az akkor fizikaiságból ma már semmi sincs meg, mind eltűnt, más fizikai anyag pótolta, a szellemi-lelki individualitás azonban megmaradt. Ez már megszületése előtt is megvolt a születés előtti létben. Megvolt már a régebbi földi életekben is, nagyon hűséges. De a székeken ülő akkori fizikai testek anyaga réges-rég elszállt a szelekkel, a világ más tájaira.

Ez a hét-nyolcévenként bekövetkező kicserélődés születésüktől fogva végbemegy. Az anyagiságot és annak kialakítását ugyanis csak a fogváltásig kapjuk meg szüléink közvetítésével. Amit ezután formálunk meg szubsztanciálisan, azt individualitásunkból kiindulva végezzük el. A fogváltás igen fontos. A fogváltásig modellt veszünk át a szüléinktől, ebben a rájuk hasonlító modellben rejlenek az öröklött tulajdonságaink. Szellemi-lelki individualitásunk e modell szerint alakítja ki lassanként a második testünket, ez a fogváltástól a nemi érésig tart, aztán levetjük, és ezt követően jön létre a harmadik test. Amit viszont úgy öröklünk, hogy ezek az átöröklött tulajdonságok meg is maradnak, az onnan származik, hogy ezeket a modellnek megfelelően alakítjuk ki második testünkben. Születés előtti életünkben szerezzük meg azt az öntudatlan művészetet, hogy az emberi organizmust saját titkai szerint alakítsuk ki, és később ennek megfelelően dolgozzunk a modell alapján. A fogváltásig meglévő első test csakis arra szolgál, hogy karmánknak megfelelően szüléinkhez hasonlóvá alakítsuk magunkat. Halálunk és újabb születésünk közti életünkben meg kell tanulnunk azoknak a mélységes, átfogó titkoknak a legbenső lényegét, amelyek szerint az emberi organizmus a külső menny felépítésének csodálatos vetülete- ként létrejött. Miután pedig átéltük a Nap-létnek a felét, meg kell tanulnunk, hogy ebbe éljük vissza magunkat. Meg kell tanulnunk, hogy a második felébe is beleéljük magunkat, ez indít arra, hogy kialakítsuk karmánk hajlamait. Itt ismét csodálatos folyamatba tekinthetünk bele, amely közöttünk és a magasabb hierarchiák lényei között megy végbe a halál és az újabb születés közötti életünkben.

Ahogy itt a Földön ásványokkal, növényekkel, állatokkal és más emberekkel érintkezünk, úgy halálunk és újabb születésünk között nem ásványokkal, hanem más emberi lelkekkel vagyunk együtt a leírt módon, az ásványok, növények és állatok helyett viszont archékkal, arkangyalokkal és angyalokkal, és velük együtt alakítjuk ki a karmánkat. Egész idő alatt vágyakozva tekintünk le a lenti földiségre, ahol karmánkat kell kiélnünk, erre irányul minden lelki erőnk és vágyakozásunk, mint ahogyan itt a Földön születésünk és halálunk között vágyakozva tekintünk fel lelki erőinkkel az égre. Míg felemelkedünk a Hold, a Merkúr és a Vénusz-szférájába, ezalatt belenövekszünk az archék, arkangyalok és angyalok hierarchiájába, ők jóságunk és gonoszságunk megítélői, és múltkori előadásaim értelmében megcsonkított mivoltunknak is. Mert a gonoszság lelkileg-szellemileg csonkít meg bennünket. Itt vannak a bíráink, kozmikus ítéletnek vetnek alá bennünket. Amikor a Nap-létbe érkezünk, akkor az exuziákhoz, dünamiszokhoz és küriotészekhez jutunk el. Olyan lények közé kerülünk, akik nemcsak ítélkeznek, hanem dolgoznak is karmánkon.

Az exuziák, dünamiszok és küriotészek elsősorban a Nap lakói, de ezzel természetesen az egész világmindenség lakói is. Lényükkel hozzátartoznak a szellemi világokhoz. Szükség van azonban a szellemi világok és a fizikai-érzéki világok közti közvetítőkre is, ezek a trónok, a kerubok és a szeráfok. Magasabb a méltóságuk a szellemi kozmoszban, mivel hatalmasabbak, nemcsak szellemben, szellemi átélésben, hanem mert a szellemi átélést a fizikaiban is megvalósítják. Amikor halálunk és újabb születésünk között élünk, és, ahogy leírtam, vágyakozva tekintünk le a Földre, akkor, mialatt tudatában vagyunk annak, hogy a földiségre tekintünk le, voltaképpen azt látjuk, amit a szeráfok, kerubok és trónok élnek át egymás között sajátságos módon. Letekintünk tehát, és mélységes megrendüléssel látjuk a szeráfok, kerubok és trónok kölcsönösen végrehajtott tetteinek élményeit. Lassanként megértjük ezeket a tetteket, amelyek egyfelől egymás közt a szeráfok, kerubok és trónok között játszódnak le, másfelől pedig a trónok és szeráfok, valamint a trónok és kerubok között, és így tovább. Igazságos kiegyenlítést hajtanak végre, és amikor ezt lassanként meg tudjuk érteni, akkor úgy érezzük, hogy ez bennünket is érint. Mi ez? Az a kép, amit előző földi életünk jósága és gonoszsága hozott létre a világfolyamatban. A jónak jó következményekkel kell járnia, a gonosznak rossz következményekkel. A szeráfok, kerubok és trónok alakítják ki maguk között annak a következményeit, amit mi vetettünk el a Földön. Gonosz tetteinknek rossz karmikus következményei vannak. A szeráfokat, kerubokat és trónokat olyan cselekvések közben látjuk, amelyek gonosz tetteink következményei. Lassanként felismerjük, hogy ami a szeráfok, kerubok és trónok között történik a világ fejlődésében, az a mi karmánk égi átélése, mielőtt még a mi földi átélésünk bekövetkezne. Megrendülésünket még fokozza, hogy a szellemi életben, a halál és az újabb születés között lehetséges minden erőnkkel azt mondjuk magunkban: amit a kerubok, szeráfok és trónok isteni életükben átélnek, annak az lesz a megfelelő kiegyenlítése, ha a következő földi életünkben mi magunk tapasztaljuk.

Így a szeráfok, kerubok és trónok előbb a Földön túli módon mintegy elénk élik a karmánkat. Hiszen minden földi jelenség teremtője az istenek szellemisége. Így először mindent saját maguknak kell átélniük. A szellemi szférában élik át, ezután valósul meg az érzéki-fizikai szférában. Amit karmánkként élünk át, azt is a szeráfok, kerubok és trónok élik át először isteni létükben, így teremtődik meg a karmánkat formáló erők összessége. Így éljük át a bolygószférák létét, a Merkúr történéseit az archék, arkangyalok és angyalok ítéleteként éljük át. Ebbe azonban beleavatkoznak a szeráfok, kerubok és trónok, hogy előttünk átéljék karmánkat. Így önmagunkban éljük át azt, amivel előző tetteink révén tartozunk a világnak, az isteni példázaton éljük át, hogy minek is kell történnie az életünk által. Ez a bonyolult élmény földi életünk Földön túli megalapozása. Ha így sejtelmünk támad arról, hogy a halál és az újabb születés közti életünk tartalma mennyire gazdag, és ezt földi életünk tartalmával illesztjük össze, akkor igazi képzetünk lesz arról, hogy mi is történik voltaképpen az ember útján. Az emberen, az emberben. Emberi önismeretünket csakis így mélyíthetjük el megfelelően, így járhatja át igazán a lélek és a szellem. Az életet csak akkor látjuk meg igazi mivoltában, ha a földi emberi élet történéseit is a szellemi világ folyamatainak hátterével látjuk.

Látjuk az emberek megjelenését itt a Földön. Megszületnek, mint gyermekek, felnőnek, életük valamilyen sorsa révén tevékenység, munka és élvezet vár rájuk, különböző képességeket hordoznak magukban. Hiszen az idők folyamán az emberi történelem is az emberek képességeiből, tetteiből, gondolataiból és érzéseiből tevődik össze. De a születés és a halál közt lejátszódó földi életbe belépő valamennyi ember átélt már előző földi életeket, ahol a földi jelleget némileg másképpen élte át, másképpen alakította ki. A régebbi földi életek hatása minden elkövetkező földi életben érvényre jut. Ezt az egész összefüggést azonban csak akkor értjük meg, ha betekintünk a halál és az újabb születés közötti életszakaszokba is.

Ekkor a történelem helyes felfogásához is eljutunk. Mert akkor mindez máris olyanná válik számunkra, hogy azt mondjuk: ami az emberek révén jelenik meg az egyik földi korszakban, az egy régebbi földi korszakhoz kapcsolódik. De hogyan kerülnek át egy régebbi földi korszak történései a későbbiekbe? Ezt a történetírók sokáig úgy írták le, hogy egyszerűen nem volt érthető, hogy a későbbi események hogyan is követik az előzőeket. Néhányan azt mondták: a történelemben eszmék hatnak, ezek valósulnak meg. De aki reálisan gondolkodik, annak az eszmék megvalósulásáról semmiféle elképzelése nincs. Aztán jöttek a történelem materialista művelői, ők azt mondták, hogy az eszmék zagyvaságok. Csak gazdasági összefüggések valósulnak meg, minden ezekből származik. Elérkezett a történelem mechanikus, materialista felfogása.

Mindez voltaképpen felszínes játszadozás. Valójában maguk az emberek viszik át a történelem későbbi korszakaiba azt, ami a régebbi korszakokban történt. Hiszen akik itt ülnek, valamennyien éltek már a történelem régebbi korszakaiban is. Amit véghez visznek, az előző életeik cselekvéseinek a következménye. Így van ez a történelem során végbement minden kisebb-nagyobb eseménynél. A régebbi dolgokat maguk az emberi lelkek viszik át a későbbi korokba. Az emberi élet felfogását csak az mélyíti el, ha az embert a történelmi fejlődés hordozójának tekinthetjük. Annak tekinthetjük, de ez csak akkor lehetséges, ha elérkeztünk az emberi életben ahhoz, amit a halál és egy újabb születés között a magasabb hierarchiák lényei az emberekkel együtt művelnek a csillagok szféráiban.

Szemléltessük ezt egy példával. Aránylag régen, közvetlenül a kereszténység megalapításához közeledő kor körül testesült meg keleten a hindu világban egy beavatott. Ennek az individualitásnak a hindu életben való földi megtestesülése során gyenge szeme volt - a karmikus összefüggések tárgyalásánál foglalkoznunk kell az ilyen részletekkel is és ezáltal mindent többé- kevésbé felszínesen látott. A misztikus indiai életfelfogásban élt, azután más kevésbé jelentős megtestesüléseket élt át, és a Mars-szférában alakult ki mindaz, ami ennek az individualitásnak indiai felszínes átélése folyamán rakódott a lelkére. A magasabb hierarchiák lényeivel működött együtt, hogy ezt bizonyos módon kialakítsa. A legtöbb embernél az a helyzet, hogy karmáját főképpen egyetlen csillag szférájának jellegzetessége alapján alakítja ki. Itt azonban olyan individualitás jött létre ebből az együttműködésből, akinél a belső képességek megformálásán és az indiai átélésből származó képességek karmikus átalakításán a Merkúr, a Vénusz és a Mars szférái is úgyszólván egyformán dolgoztak. Ez az individualitás a XIX. században jelent meg, mint Heinrich Heine.

Nézzünk meg egy ilyen példát, amelyet a különösen lelki- ismeretes szellemi kutatás hozott felszínre a szellemi élet mélyéről. A felületes nyárspolgár azt mondaná: így elvesztem a személyiség egész zamatát, elementáris tulajdonságaiban szeretném megkapni. Hadd mondja csak, joga van hozzá, még karmikusan is megvan a nyárspolgársághoz való joga. De az igazságnak csak bizonyos fokáig jut el. Ha a tényekbe mélyebben betekintünk, akkor napvilágra kerülnek az igazság, a valóság alapvető és háttérben rejlő okai. Ekkor pedig azt kell mondanunk, hogy az élet, az egyes emberi élet jelentősége nem válik szegényesebbé, sőt végtelenül gazdagabb lesz, ha ilyen alapokról szemléljük. Ha Heine XIX. századi problematikus, töredékes életéből valóban azt látjuk felcsillanni, ami egykor indiai inkarnációja volt, és amit aztán egy régebbi élet következményeinek a hatására a Marsban, a Vénuszban és a Merkúrban élhetett át, akkor azt látjuk, hogy a Mars-létben bizonyos agresszív érzék alakult ki a következő földi élet számára, ahol egy régebbi földi életben elsajátított jellemvonás bizonyos sajátos agresszív értelemben vett képességgé bontakozott ki; a Merkúr-létben a lélek különösképpen az érzelmek és fogalmak feletti elsuhanás képességét tudja kialakítani, a Vénusz-létben viszont bizonyos szellemi erotika juthatott az emberi képzetalkotó erőkbe.

Egy emberi élet áttekintésénél tehát egyúttal a világ életébe is bepillantunk, és amit így látunk meg az emberben, az egyáltalán nem szegényesebb, mint az úgynevezett közvetlen elementáris szemlélet, amely csak nyárspolgári szemlélet. Meglátjuk, hogy a régebbi történelmet hogyan viszik át a továbbiakba, és hogy a csillagvilágok lényei hogyan közvetítenek. A történelem csak így válik valósággá, egyébként csak betű, harminckét betű marad. A történelemben akkor kezdünk el olvasni, amikor meglátjuk, hogy az egyes emberi sorsok mögött a teljes isteni világok tettei rejlenek, még nagyszerűbb, még hatalmasabb kiterjedésben, az emberiség történelmi fejlődéseként, amelybe mindig beleszövődnek az egyes emberi sorsok.

Vegyünk egy másik példát. Egy individualitás a maga korának megfelelő alapos képzést szerzett abban az időben, amikor az iszlám Észak-Afrikán át Spanyolország felé terjeszkedett. Ekkor Észak-Afrikában léteztek még ahhoz hasonló iskolák, mint ahol Szent Ágostont is tanították, de ez már a későbbi korban történt, és az iskola hanyatlóban volt. Ez az individualitás sok mindent megtanult abból, amit sajátságosán ez az iskola adott számára, és még többet a régi misztériumokból, de ezek is hanyatlóban voltak. Aztán Spanyolországba jutott, kapcsolatba került a zsidó kabbalisztikával, nem a későbbivel, hanem a korábbival. Sok mindent felvett ebből a régebbi kabbalisztikából, és olyan szellemmé vált, akinek a lelkében nagy belső jártassággal valamilyen manicheus kabbalisztika élt. Ez az individualitás halála és újabb születése közti életében további fejlődését különösen a Mars-léttel kapcsolatos lények közösségében élte át. A Mars-létben bizonyos agresszív értelmet sajátított el, de ezen kívül nyelvi könnyedséget is, a nyelvtehetség valamilyen csábító jellegét, a legkülönfélébb problémák nyelvi megtárgyalásának könnyedségét, ami régebbi földi életéből volt meg még benne. Mindezeknek birtokában testesült meg a XVIII. században, mint Voltaire.

A világot csak az teljesíti ki, csak az vezet el a valósághoz, ha tudjuk, hogy Voltaire élete olyan élményekhez vezet vissza, amelyek Ágoston ifjúkori élményeihez hasonlók, de hasonlítottak a későbbi kabbalisztikus élményekhez is, az ősi kabbalisztika ironikus jellegéhez, és ha azt is tudjuk, hogy mindez jelen van. Így kell áttekintenünk az összefüggéseket, amikor betekintünk a két földi életbe és a közöttük rejlő halál és újabb születés közötti létbe, csak ez teszi a világot egésszé és csak ez vezet el a valósághoz. Ha a földi életeket áttekintjük, akkor az egymást követő földi életek között nem látjuk meg az összefüggést. Nem vesszük észre, hogy az egyik hogyan nyúlik át a másikba. Ezek egyébként is csak töredékek. Nem látjuk, hogy mi helyezkedik el közöttük, a valóság azonban mindezt átfogja. A valósághoz viszont csak úgy jutunk közelebb, ha nemcsak a természetet szemléljük a maga szellemi hátterének megfelelően, hanem az embert is.

Mostantól kezdve mozgalmunkba ilyen vonatkozásban új vonásnak kell kerülnie. Amikor 1902-ben Berlinben megalapították a Teozófiai Társaság német szekcióját, akkor első előadásomat „A karma praktikus gyakorlatai” címen jelentettem be. Bejelentettem ugyan, de az adott körülmények miatt egyszerűen nem tarthattam meg. A teozófiai mozgalom különböző idős tagjainak ugyanis megvoltak az elképzeléseik arról, hogy mit szabad elmondani, és mit nem, és az egész környezet, az egész légkör eszerint alakult. Az akkori vezetők tótágast álltak volna, ha valaki a karma praktikus gyakorlatairól kezdett volna beszélni. Az előkészítés valójában több mint egy évtizedig tartott. A Karácsonyi Gyűlésen azonban kiárasztottuk azt az impulzust, hogy ne csak azt tárjuk fel leplezetlenül, ami a szellemiség természeti területeiről felkutatható, hanem azt is, ami a szellemiség emberi területeiről kutatható ki. A jövőben tehát az Antropozófiai Társaságban leplezetlenül fogunk beszélni arról, amit már kezdettől fogva elhatároztunk, de amihez az Antropozófiai Társaságnak lassanként kellett éretté válnia. Ennek is ezoterikus vonásként kellett a Karácsonyi Gyűlés révén az Antropozófiai Társaságba jutnia. A Karácsonyi Gyűlés valóban nem volt játszadozás, hanem az antropozófiai mozgalomért való újfajta felelősség vállalása éppen a szellemi terület szempontjából.

Látják, ha rá tudunk tekinteni arra, ami a halál és az újabb születés között rejlik, akkor éppen ezáltal tudjuk megérteni, hogy a világ milyen változatos és sokoldalú. Mert ha egyfelől azt mondjuk, hogy a Mars-szférában az agresszív értelem, a nyelvi ügyesség, a nyelv hatalma kap indítékot a későbbi földi élet számára, úgy ez csak a dolog egyik oldala; a Mars létén belül egyéb területek is indítékot kapnak. Így van ez például a Jupiternél is. A Jupiter szféráját és lényeit akkor éljük át, ha beavatási megértéssel pillantunk vissza arra, amit negyvenkilencedik és ötvenhatodik évünk között láttunk meg, és kioltjuk önmagunk megfigyelését. Ekkor megrendítő lehet annak látványa, hogy mi történik a Jupiteren. Mert a Jupiter lényei egészen másmilyenek, mint az emberek. Nézzük az emberek egy többé-kevésbé gyakori tulajdonságát, a bölcsességet. Még egy kevés bölcsességet is nehezen szerez meg az ember. Sok belső küzdelembe kerül, hogy valamilyen területen akár egy csekély bölcsességet is meg tudjunk szerezni. A Jupiter lényeinek minderre nincs szükségük, ők a bölcsességgel együtt születnek - bár ezt nem mondhatom így, mert a Jupiter lényei nem úgy jönnek létre, mint az emberek itt a Földön. Képzeljék el, hogy a Jupiter környezetében a földi felhőalakzatokhoz hasonló képződmények vannak. Ha elképzelik, hogy az emberi testek felhőkből alakulnak ki, és azután leszállnak a Földre, akkor képzetet alkothatnak arról, hogy a Jupiteren hogyan alakulnak ki az új lények valamiféle felhőkből, de ezeknek az alapvető tulajdonságuk éppen a bölcsesség. Ahogy nekünk vérkeringésünk van, úgy nekik bölcsességük. Ez azonban nem érdem, nem küzdöttek meg érte, hanem csak van. Ezért gondolkodnak egészen másképpen, mint az emberek. Ez megrendítő, de lassanként hozzá kell szoknunk ehhez a látványhoz. Ahogyan a Földön levegő hat át bennünket, úgy a Jupiteren mindent áthat és átjár a bölcsesség. Ott a bölcsesség egyfajta szubsztancia, szél és vihar örvénylése. Szétárad, és ködként száll fel a magasba. De a bölcsesség ködében mindig lények emelkednek fel. Főképpen a kerubok élnek ebben, akik ilyen összefüggésben az emberekkel együtt alakítják ki az emberi karmát. De más impulzusok is élnek benne. Mindenesetre érvényes, hogy amit egy ember régebbi földi életében élt át, azt karmikusan a bölcsesség erői formálják meg, a magától értetődő bölcsesség erői. Aztán az ember leszáll a Földre és amit magában hordoz, annak jellege abból adódik, hogy régebbi földi élményeit magától értetődő bölcsességgel formálta meg, ez azután a legkülönbözőbb módokon fejeződik ki. Nézzünk erre is egy példát.

Van egy individualitás, aki a régi Görögországba vezet vissza bennünket, valamilyen platóni és egyúttal szobrász légkörbe. Ez az individualitás Görögországban, abban a korban, amikor virágzott a szobrászat, szobrászként élt át nagyon fontos inkarnációt. Ekkori élményeit belevitte a későbbi, kevésbé fontos közbeeső inkarnációiba. Ez az individualitás különösen a Jupiter bölcsességének a szférájában dolgozta ki a karmáját eddigi utolsó földi inkarnációja számára.

Egy másik individualitás olyan korba vezet vissza bennünket Közép-Amerikába, Mexikóba, akikor Amerikát még nem népesítették be Európából. Itt a régebbi mexikói őslakók hanyatló misztériumai között élt. Megismerte a mexikói isteneket, mert az ottani emberek, a misztériumtanítványok még eleven kapcsolatban álltak a szellemi lényekkel. A művelt emberek ma újra beszélnek ezekről az istenekről: Quetzakoatl, Tetzkatlipoka, Taotl - sajátságos karma, de az emberek számára nem különösebben szerencsés -, leírásaik révén azonban neveknél alig tudunk meg többet. A szóban forgó individualitás azonban ebben élt, bár hanyatló misztériumok között. Az ő számára Taotl, Quetzakoatl eleven istenek voltak, valóban varázslatos eleven lények. Quetzakoatl hanyatló misztériumaiban beleélte magát egy akkor már teljesen babonás, mágikus tartalomba, és Tetzkatlipoka lénye intenzíven megelevenedett számára. Tetzkatlipoka valamilyen kígyó-istenség volt, akivel asztrális kapcsolatot lehetett érezni. Ez az individualitás a halál és az újabb születés közti életének átélése után nem ment keresztül más inkarnációkon, mint az a másik egyéniség, aki férfiként élt Görögországban és közbeeső inkarnációkat élt át, női megtestesüléseket. Ez az individualitás férfiként élt a mexikói misztériumokban, majd halála és újabb születése között a bölcsesség Jupiter-szféráján haladt keresztül, és aztán a XVIII-XIX. században testesült meg. A Görögországban élt individualitás is áthaladt a Jupiter szféráján, ahogy azon át lehet haladni, ha valaki szobrász volt és egyúttal görögként élte át az akkor valóban eleven plasztikus gondolkodásmódot. Görögországban ezt a plasztic- itást az emberi alkaton tudták átélni, és ő ezt a Jupiter minden bölcsességet szubsztanciálisan tartalmazó szférájában az egész világot kiformáló felfogássá alakította át. A Jupiter révén megformált görögséggel öltött azután emberi testet, és mint Goethe született meg újra.

A másik individualitás is áthaladt a Jupiter-szférán, ő is átformálta a Jupiter-szférában azt, amit a mexikói misztériumokban tapasztalhatott. De a Jupiter-szférában nem jöhetett létre ugyanaz egy olyan földi életből, amelyet a leírt módon élt valaki át Görögországban, és egy olyan földi életből, amelyet Mexikóban élt át valaki a leírt módon. Mindketten áthaladtak a Jupiter bölcsességének szféráján, de mindegyiknek olyanná kellett alakulnia, ahogyan az megfelelt régebbi életük formáló erőinek. A mexikói misztériumokat átélt individualitás áthaladt a Jupiter szféráján és mint Eliphas Levi született meg újra. Itt sajátságos módon alakultak bölcsességgé a mágikus-rituális cselekmények, a mágikus kultuszok. Ez kisebb értékű jupiteri karma, de ennek ellenére rendkívül szellemi és bölcs. Láthatjuk mindebből, hogy hogyan működik együtt az ember földi életének tapasztalata azzal, amivé halála és újabb születése között alakult. A későbbi élet valóban a régebbi életnek megfelelően alakult ki, de a karmában ugyanaz a szféra a legkülönfélébb módon formálja át azt, amit az ember földi életében átélt. Az emberi élet mélyére csak akkor hatolhatunk a helyes módon, ha kialakulását ilyen karmikus értelemben vizsgáljuk. Akkor válik gazdaggá, akkor jelenik meg egész valóságában, és ténylegesen csak ekkor ismerjük meg az embert és az emberi életet.

  Hiba és javítás beküldése... Megjelölés olvasottként