Van egy igen szellemes férfiú, aki minden emberi filozo­fálásról figyelemre méltó kijelentést tett. Azt mondta egy nemrégen megjelent írásban, amely részletesen nyilatkozott minden emberi filozofálás lehetetlenségéről és haszontalan­ságáról: az embernek nincs több filozófiája, mint egy állat­nak, és csak azáltal lehet megkülönböztetni az állattól, hogy dühödten próbálkozik azzal, hogy valamilyen filozófiára szert tegyen, és végül be kell vallania magának, hogy le kell róla mondania, és bele kell törődnie a tudatlanságba. – Sok minden van ebben a könyvben, ami különben igen érdemes az olvasásra, és alapjában véve mindent összegyűjt, amit a filozófia ellen el lehet mondani. Az illető ez okból filozófia­professzor lett egy egyetemen. Idézni akarom egy kijelen­tését, amely az ember természetszemléletéről áradozik. A kijelentés eléggé radikális. Az illető úr ugyanis azt mondja, hogy a természet minden oldalról titokzatos, és az ember, ha valóban minden oldalról érzi a természet titokzatosságát, nem tehet mást, mint hogy megbékél saját lényének vég­telen kicsiségével. A természet a maga örökkévalóságában vég­telenül kiterjedt, s nekünk tulajdonképpen azt kellene éreznünk, hogy képzeteinkkel és ideáinkkal szájtátva állunk a természet előtt! – Ez az idézet, és azt mondhatjuk, hogy a kijelentés nem alaptalan, hogy valóban, amikor a természe­tet szemléljük, emberként jogosan érezzük, hogy valójában milyen kevés az, amit gondolatainkkal meg tudunk ragadni, még ha a szellemmel legjobban telített természettudományt műveljük is, amely megfelel a természet nagy, mérhetetlen titkainak. S ha nem éreznénk, hogy a gondolat – amelyet nem maga a ter­mé­szet hoz létre, hanem csak az emberi lélekben születhet meg –, ez a gondolat szemben áll a termé­szettel, ha nem tud­nánk, hogy emberi igényt elégít ki, ha nem éreznénk, hogy a természetről való gondolkodás műkö­désében benne rejlik valami egész emberi elhivatottságunk­ból és fejlődésünkből, olyasvalami, amire ugyanúgy szük­sé­günk van, mint a nö­vény­nek a magra, amelyből kicsírázik, akkor érett belső önmeg­ismerés birtokában tulajdonképpen nem tudnánk, mi végre gondolkodunk a természetről. A ma­gunk kedvéért gon­dolkodunk ugyan a természetről, és tud­juk, hogy ha szem­ben állunk vele, gondolatainkkal valójá­ban igen távol va­gyunk tőle. Így érzi magát az ember a ter­mészet szemléletekor.

Arról, amit a szellemi élettel, az érzékfeletti élettel szem­ben érzünk, mást kell mondanunk. Ez az érzékfeletti élet, ha megnyilvánul bennünk, lehet mégoly jelentéktelen, gyerme­ki, mégis belső szükségét érezzük annak, hogy amit a szel­lem leleplez az ember számára a lélekben, azt ki is mondjuk. S bár a legintenzívebb felelősséget kell éreznünk mindazzal kapcsolatban, amit a szellemről kinyilvánítunk, amit az ér­zék­felettiből kiindulva mondhatunk arról, ami csak nap­vi­lág­ra kerülhet a lélekben, úgy érezzük, hogy ezt kell ten­nünk, belső szükségletből ki kell mondanunk, éppen úgy, mint ahogyan az ember gyermekként növekszik, vagy még beszélni tanul. Az érzékivel és az érzékfelettivel szemben tehát igen ellentétes viszonyban érzi magát az ember.

Még egy harmadik dolgot is meg kell neveznünk: a művé­szetről való gondolkodást vagy véleménynyilvánítást. – Ha a művészetről akarunk véleményt nyilvánítani, akkor sem azt a mellette állást nem érezzük, amit mindig érez az ember, ha a természetről elmélkedik, sem pedig azt a szükségszerű­séget, amely az érzékfeletti belső megnyilvánulásaival szem­ben fogja el az embert, ezzel szemben, amikor arra törek­szik, hogy a művészetről nyilatkozzon, nagymértékben az az érzése, hogy folytonosan megzavarja az általa kialakított gondolat. A gondolat tulajdonképpen csak megzavarja a mű­élvezetet.. S az ember szeretné beszüntetni a gon­dolkodást, a beszédet mindarról, ami a művészetre vo­nat­kozik, és né­mán élvezni a művészetet. Ha valamely okból mégis beszél­ni akar a művészetről, akkor nem szeretné ezt sem egy esz­tétikaprofesszor, sem pedig egy műkritikus fel­fogása szerint tenni. Nem egy műkritikusé szerint, nemde, mivel felesle­gesnek tűnik, hogy visszamenőlegesen megtár­gyal­juk, miért ízlett nekünk, ha már megettünk egy egész ételsort. Az em­ber csak olyasmiről szeret beszélni, amit ő maga élt át a mű­vészettel, az örömmel, az elragadtatással kap­csolatban és így tovább, éppen úgy, ahogyan annak érzi szükségét, hogy ar­ról beszéljen, amit egyszer egy jó barát­já­val élt meg. A szívét betöltő érzés átadása végett, nem pedig kritikusként sze­retne az ember a művészetről beszélni, és nem is szeretne igényt támasztani arra, hogy azzal, amit mon­dani akar, va­la­mi törvényszerűséget vagy általánosan érvényeset nyilvánít­son ki – alapjában véve egyfajta szubjek­tív vallomást szeret­ne tenni. De minden művészetről szóló beszéd esetében folytonosan az az érzésem, hogy az embert valójában a gon­dolat zavarja, s úgy tűnik, ez is utal arra, hogy mi számít lényegesnek a művészettel kapcsolatban.

Miután emberként elsősorban az érzéki világban élünk, fel­tehetjük a kérdést: milyen kapcsolatban áll a művészet az érzékivel? – Azt is megkérdezhetjük, hiszen, ha van kapcso­latunk az érzékfelettivel, emberként az érzékek világát csak kimerítő módon érzékelhetjük: milyen kapcsolata van a mű­vészetnek az érzékfelettivel? – Nos, úgy tűnik számomra, hogy egy olyan elementáris érzés kapcsán, amit az ember a művészi alkotással szemben kialakít, igen hamar arra a meg­győződésre kell jusson, hogy a művészet sem abban a hely­zetben sincs, hogy az érzéki világot ábrázolja, ahogyan az közvetlenül körülvesz bennünket, sem pedig olyan hely­zet­ben, hogy a gondolatot juttassa kifejezésre.

Akinek van érzéke a természet iránt, annak az érzéki világ­gal kapcsolatban valójában mindig olyasmit kell éreznie, hogy ha ábrázolni akarja, és valamilyen képmást akar alkot­ni róla, akkor a természetet, mint olyat, semmiképp sem ér­heti utol, és a természet mindig szebb és tökéletesebb bár­mely képmásnál. A szellemivel kapcsolatban – a világnézeti költemények vagy hasonlók tanúsítják ezt – az az érzésünk, hogy ha ezt ábrá­zolni akarjuk, akkor szalmát csépelünk vagy feleslegeset áb­rá­zolunk. A világnézeti költeményeknek minden körülmé­nyek között pedáns-iskolás jellegük van; hi­szen az allego­ri­kus-szimbolikus jelleg tulajdonképpen min­dig elutasít min­den igazi művészi érzést.

Így tehát éppen a művészetnek az érzékivel és az érzék­felettivel való kapcsolatára vonatkozó kérdés a művészet élet­be vágó kérdése lehet. Ezért kérdéses: van-e az érzékin és az érzékfelettin kívül még valami, aminek a művészi alkotáshoz és a műélvezethez valami köze van? – Ezt a kér­dést csak akkor tudjuk jól megválaszolni, ha valóban elmé­lye­dünk a művészi alkotás és a műélvezés lelki folyama­tai­ban: hogy ezt szabályszerű esztétikával nem írhatjuk le, ha­nem csak átélni tudjuk. Ha a világgal a szokásos, józan, jel­lem­zően művészietlen életben állunk szemben, akkor egy­részt érzéki észleléssel van dolgunk, másrészt azzal, ami az érzéki észlelés révén létrejön lelkünkben, a gondolattal. Az olyanfajta felfogás, amelyet a természet nyújt számunkra, hogy az embernek mintegy a leképezését kívánjuk a művé­szet­től, az említett okok miatt eléggé lehetetlennek, és ezért feleslegesnek tűnik számomra. Annak a művészi ábrázolása, amit a természet közvetlen érzékelése kínál, tulajdonképpen mindig a művészet bizonyos eltévelyedésének tűnt számom­ra. Másrészt azonban úgy látszik – lehet, hogy ez különös­nek hat, mégis így van, már hangsúlyoztam ezt a művészet­ről szóló beszéddel kapcsolatban –: a valódi művészi alkotó- és műélvező folyamatban arra törekszünk, hogy lehetőleg ki­kap­csoljuk a gondolatot, semmiképpen se hagyjuk, hogy eljussunk gondolathoz. Úgy tűnik számomra: ez azon alap­szik, hogy az emberi lélekben folytonosan olyan folyamatok kezdődnek, amelyek vagy eljuthatnak a befejezésükig, vagy pedig megtörnek egy bizonyos ponton. Ezeket a folyama­to­kat csak akkor követhetjük, ha a szellemi megfigyelés révén valóban belemerülünk a lelki élet olyan mélységeibe, ame­lyek a mindennapi tudat számára a tudatalattiban vagy a tudattalanban maradnak.

Aki megfigyeli az ember lelki életét, úgy találja – a külső világ megfigyelésétől eleinte eltekintve –, hogy ez a lelki élet, amennyiben az elmélkedés, a belső érzés tekintetében sza­ba­don alakul, mindig olyan tendenciát mutat, amelyet csakis a következőképpen lehet jellemezni. Ami érzékelésként, visszafojtott akarati impulzusokként, érzületekként forrong és működik a lelki életben, azzá akar alakulni, és azzá is ala­kul – alapjában véve az egészséges lelki életben is –, amit va­lamifajta víziónak, látomásnak nevezhetünk. Az ember lelke mélyén tulajdonképpen mindig arra törekszik, hogy a for­rongó, hullámzó lelki életet vízióvá alakítsa. A víziónak az egészséges lelki életben viszont nem szabad napvilágra kerülnie, ezért valami mással kell helyettesíteni, kialakulását meg kell akadályozni, különben beteges lelki élet alakul ki. Minden lélekben érvényesülnek azonban olyan próbálko­zások, amelyek vízióvá törekszenek átalakulni, és alapjában véve úgy megyünk végig az életen, hogy folytonosan vízió­kat állítunk meg tudatalattinkban, miközben gondolatokká halványítjuk őket. Ebben a szemlélet, a külső kép van segít­ségünkre. Ha forrongó lelki életünkkel közvetlenül a külső világ elé lépünk, és a külvilág hat ránk benyomásaival, akkor a külvilág azt, ami vízióvá akar válni, letompítja, és a víziót egészséges gondolkodássá halványítja. Azt mondtam: mi­köz­ben a világban járunk, tulajdonképpen folytonosan vízi­ók­ra törekszünk, csak a megfelelő észleletek nem mindig tudatosulnak bennünk megfelelően. De aki megpróbál tisz­tába jönni azzal, ami ott, az élet „sorai” között, ha még oly halkan is, felcsendül a mindennapi tapasztalatokban, aki képes rá, hogy megfigyelje ezt, az látni fogja, hogy valóban mindenféle felbukkan. Azt kell mondanom: ha például vélet­lenül belépek valakinek az ebédlőjébe, és ott evés közben találnék egy társaságot, és a tányérok és tálak vörösre lenné­nek festve, akkor akaratlanul is az az elementáris érzés fog­na el, hogy itt az asztal körül ínyencek társasága ül, akik való­ban élvezni akarják az ételeket és ételsorokat. Ha azon­ban azt látnám, hogy az asztalon kékre festett tányérok és tálak vannak, akkor azt hinném, hogy itt nincsenek ínyen­cek, hogy itt azért esznek, mert éhesek. Természetesen ugyanezt a dolgot másként is érezhetjük; azon nem múlik a dolog. Hanem azon múlik, hogy valójában mindig meg­pró­báljuk, hogy annak révén, amivel az életben találkozunk, valamiféle esztétikai érzést keltsünk, és ezt valamilyen mó­don elhalványult vízióvá változtassuk. Lehetséges persze, hogy az ember ezen a téren erős illúzióknak adja át magát. Ez nem káros. Ha azonban egyáltalán nem is igaz, hogy egy olyan társaságot, amely vörös tálakból eszik, ínyenceknek kell mondanunk: esztétikailag a dolog mégis helyes. Éppen így mondhatjuk ezt is: ha valaki egy vörös szobában fogad engem, és hagyja, hogy folyton én beszéljek, akkor az ere­dendően unalmas ember, s ezért azt mondom: ez hazudik nekem. – Mert egy vörös szobában egy olyan emberre szá­mítok, akinek van valami mondanivalója számomra, és hazugságnak érzem, ha mindig engem hagy beszélni.

Így lényegében mindig hajlamosak vagyunk arra, miköz­ben éljük az életet, hogy azt, amit átélünk, valamiféle gátolt vízióvá emeljük, amit elhalványítanak az élet benyomásai. A műélvezet és a művészi alkotás mindig egy lépéssel tovább­megy. A műélvezet és a művészi alkotás nem képes arra, hogy tudat alatt puszta gondolatokig engedje feljönni azt, ami lent forr és bugyog a lelki életben. Ez olyasmi lenne, ami ugyan gondolatokkal zsúfol tele bennünket, ám nem vinne el semmiféle művészihez. Ha azonban olyan helyzetben va­gyunk, hogy mint művészek – vagy azáltal, hogy szembe­talál­kozunk a művésszel – valamihez, ami fel akar jönni a lé­lek­ben, hozzáteszünk valami mást, mondjuk, csak egy szín­összeállítást, és ha úgy találjuk, hogy ez a színösszeállítás olyasvalamit nyújt, amire szükségünk van ahhoz, hogy a megfelelő, felbukkanó víziót, aminek azonban nem szabad vízióvá válnia, kívülről kiegészítse, akkor valami határozot­tan mű­vészi van előttünk. Elgondolhatom, hogy valaki vala­milyen mű­vészi eszközzel egyszerűen arra korlátozná ma­gát, hogy lelki hangulatokat, érzéseket úgy fejezzen ki, hogy színeket állít össze, amelyek esetleg egyáltalán nem felelnek meg valamely külső tárgynak – lehet, hogy minél kevésbé felel­nek meg, annál jobb –, de bizonyos fokig ellenképei annak, ami lelki életében vízióvá akar válni. Az utóbbi időben a meg­lehetősen mélyreható viták folyamán, amelyeket min­den­féle művészetről tartottak, felfigyeltek ilyen jelenségekre is, és expresszionista művészetről beszélnek, ha valaki olyasmit alkot, aminek semmiféle köze sincs a külvilághoz, aminek egyedül az a feladata, amit éppen jeleztem. Ma még elítélik azt a feltételezést, hogy az, ami vágyként jön létre az emberben, és valamiféle cél felé törekszik, az éppen az ember egy alapvonásának felel meg: annak, hogy érzékel­he­tővé tegyük azt, ami csak a lélekben, szellemileg tud meg­nyilatkozni, mert ha különben az ember egy olyan gon­do­latot, amely már mintegy eljutott a vízió állapotából az el­mosódott gondolatig, valamely érzékelhető eszközzel akarna kifejezni, akkor művészietlen lenne. Ha elkerüljük a gondo­latot, és közvetlenül az érzékelhető meg­formálással állunk szemben, akkor megteremtettük azt a vo­natkozást az ember és aközött, ami ott művészileg létrejött, amelyből ki van iktatva a gondolat. S elmondhatjuk: éppen az a lényeges, hogy a művészet sem nem érzékit, sem nem érzékfelettit áb­rá­zol, hanem érzéki-érzékfelettit, olyasmit, ami közvetlenül valamiféle érzékfeletti élmény visszatük­röződése az érzéki­ben. A művészet által sem az érzéki, sem az érzékfeletti nem tud megvalósulni, hanem egyedül csak az érzéki-érzék­fe­letti.

Másrészt megkérdezhetjük: ha nem lehetséges, hogy ami­vel mi a józan életben a külső természetben történő érzé­ke­lésként szembesülünk, az a művészetben egyszerűen lemá­solva lépjen elénk, akkor hogyan lehetséges, hogy egyáltalán művészi módon viszonyuljunk a természethez? Ha a termé­szet semmi mást nem zárna magába, csakis azt, amit a külső érzékelésben nyújt számunkra, akkor a művészet létrejötté­nek semmiféle szükségszerűsége sem volna. Csak akkor be­szél­hetünk a művészi alkotás szükségességéről, ha a ter­mé­szetben mindenképpen sokkal több van jelen, mint ami a kész természeti produktumokban a képzet, a gondolatok számára megjelenik, s amelyek a művészetben nem képez­het­nek hidat a személyiség és a külső természet között. Mármost természetesen azt kell mondanunk: a természet­nek megvan az a beláthatatlansága és intenzív végtelensége is, amelyhez gondolatok révén egyáltalán nem tudunk köz­vet­lenül hozzáférni. A természetben magában, az érzékiben benne van az érzékfeletti is. Az ember úgy jön rá, hogy miben rejlik magának a külső természetnek az érzéki-érzék­felettisége, ha úgy szemléli a természetet, hogy megpróbálja megszerezni azt, ami az érzéki benyomáson kívül benne van. Nos, hadd említsek egy példát: ha előttünk áll egy em­ber, akkor irányíthatjuk figyelmünket az emberi formára, az inkarnátumnak az emberi forma révén történő megnyilatko­zására, arra, hogy a fiziognómiában, a mimikában a külső formán keresztül a lelkiség nyilvánul meg; nyomon követ­hetjük, ahogyan az élet voltaképpen átitatódik azzal, ami a külső forma. Ezt bizonyára megtehetjük. Ám ha mindazt, ami ily módon az ember, utánozni próbálnánk, akkor, mint mondtuk, mégsem tudnánk utolérni a természetet, mivel művészietlen volna, ha külső természeti tárgyakat egysze­rű­en le akarnánk másolni. Az, aki egy műalkotásban egy ter­mé­szeti tárggyal való hasonlóságot keres, eleve azt a bizo­nyítványt állítja ki magának, hogy – ezeket a dolgokat radi­ká­li­san ki kell mondani – nem műalkotást, hanem illuszt­rá­ciót kíván látni. De van itt valami más. Azt kell mondanunk: ha követjük azt, ami az emberi formában kifejeződik, akkor az, ami formaként jelenik meg számunkra, azt minden más, ami benne él – a színárnyalat, amely közvetlenül az életből származik, a lelki tartalom –, tehát a formát mindezek meg­ölik. S ez a természet titka: a természet részleteiben olyan végtelen, hogy minden részlet elviseli, hogy megölje az, ami fölé van rendelve, De ha van hozzá érzékünk, a megöltet saját lényéből kiindulva új életre kelthetjük. Amit az emberi formában megöl a fölérendelt élet, megöli az, hogy át van hatva lélekkel, új életre kelhet a formában, hogy maga a for­ma váljon eleven lénnyé, anélkül, hogy életet és lelki tartal­mat rejtene magában. Tehát például amit szobrászként kell tennie az embernek, azt azért teheti meg, mert anyagokkal dolgozik, magát a formának szentelve; rájön arra, hogy a ter­mészet olyan intenzív módon végtelen, hogy minden egyes részletében végtelenül többet rejt el, mint amennyit meg­mu­tat. Ha elénk állít egy formát, akkor megöli a forma belső életét, az élet el van benne varázsolva, és az ember fel­oldoz­hatja a varázs alól. Ha a természetben olyasmivel találko­zunk, ami színes, akkor egészen bizonyos, hogy magán a tárgyon valami más megölte a színt. Ha a puszta színt ve­szem, akkor képes vagyok rá, hogy magából a színből életre keltsek valamit, aminek semmi köze a tárgyon lévő színhez. A színből kiindulva valamilyen életet hozok létre, amely csak elvarázsolva rejlik benne a színben, amikor a termé­szeti tárgy felületén megjelenik. Így lehetséges, hogy min­den­ből, ami a természetben elénk tárul, az elvarázsolt életet varázsoljuk elő. Ilyen módon lehetséges, hogy azt, ami a ter­mészetben és annak intenzív végtelenségében rejlik, min­denütt elválasszuk a természettől, sohasem a természet után­zása révén, hanem azáltal, hogy ismét feloldjuk a varázs alól azt, amit valami magasabb rendű a természetben megöl.

Ha az ember ilyen dolgokról beszél, akkor megpróbál pa­ra­doxonokban beszélni; de úgy vélem, ez nem baj, mivel az extrém, radikális esetekből megláthatjuk, hogyan viselkedik a dolog a kevésbé radikális esetekben. Ha elgondolhatom egyrészt, hogy – ha a művészi a visszatartott vízión keresz­tül, belülről formálódik, és én formákból, vonalakból és szí­nekből egy ellenképet hozok létre – ezeket a vonalakat és színeket úgy állíthatom össze, hogy semmi mást, mint ép­pen a visszatartott víziót tükrözzenek vissza, akkor másrészt azt mondhatom: lehetségesnek tűnik számomra, hogy egy természeti lényből, mondjuk, egy emberből, akiben magát az életet megölték, aki holttestté vált, tisztán művészi úton eleven lényt teremtsek, azáltal, hogy az általános univer­zum­ból kivonok valamit, ami művészileg felélesztheti a holt­testet. Nem szükséges ilyen extrém eseteket említeni. Szél­ső­séges esetben fennáll azonban a lehetőség, hogy ha a ter­mészet megölt egy lényt, még a holttest újjáteremtése is megtörténhet azáltal, hogy beleviszünk valamit, ami egészen más, mint az ember a maga lelki lényével, s ami átlelkesíti ezt a formát. Elgondolhatom, hogy egy magával ragadó mű­alkotás azáltal jön létre, hogy egy holttestben új élet támad, amely visszatükrözi azokat a titkokat, amelyek az emberre vonatkoznak, és csak úgy lehetett elfedni őket, hogy haláláig az ember saját lelki lényét önmagában rejti. Nem szükséges meg­botránkoznunk egy ilyen szélsőséges eseten. Ez csak szélső­séges eset. Ezen tisztázhatjuk magunknak, hogy a mű­vészi alkotás hatásos lehet a külső természettel szemben, hi­szen a művészi alkotás és a műélvezet tulajdonképpen – ha nem is a szélsőségig menően – folyamatosan ilyen módon történik. A művészet folytonos megváltás a titokkal teli életből, ami magában a természetben nem lehetséges, amit ki kell hozni belőle. Ekkor emberi formát öltő természeti képződménnyel állok szemben, amelyet megöltek, de én megpróbálom, hogy felélesszem e forma saját életét, és a formából, bár az csak halott forma, ismét felélesszem az egész embert.

A Genezis azt mondja, hogy az ember Isten lehelete által jött létre, úgy, hogy emberi lelket leheltek belé. Ez rávezet­hetné az embert arra, hogy a levegőben valami mást is lás­son, mint oxigén és nitrogén keverékét. Ez arra csábíthatná az embert, hogy a levegőben meglásson valamit abból, ami életre kelti belőle az emberi lelket, valami lélek jellegűt; rábírhatná arra, hogy azt higgye, hogy ez a levegő alapjában véve arra vágyik, hogy az ember belélegezze, lélekké váljék. A levegőben az emberi-lelki ellenképét láthatná, tehát többet, mint valami pusztán nem élőt: valamiféle vágya­kozást az ember után. Nos, úgy van, hogy a levegő igen nehezen juttatja az embert ilyen érzéshez, mivel a levegő és a tűz kevéssé ösztönöz művészi megformálásra. Igazából senki sem akarja megfesteni a tüzet, éppen annyira nem, mint a villámot, és a levegőt sem fogja megrajzolni senki. Tehát közvetlenül a levegő jóvoltából nem könnyen jutunk ehhez az érzéshez; de, úgy tűnik, valódi művészi érzülettel rendelkezhetünk a fény- és színvilággal szemben. A fény- és színvilággal kapcsolatban valóban úgy érezhetjük: minden színnek, vagy legalábbis a színkapcsolatoknak, az a vágya, hogy vagy egész emberré, vagy az ember egy darabjává váljanak. Az embernek vagy a belső lényét fejezik ki, vagy pedig a fény megvilágítja az embert, és visszaverődik róla. De azt mondhatjuk: amennyiben magában a fényben élünk, úgy éljük át a fény vágyát arra, hogy például emberi arccá alakuljon. – Azt érezhetjük: a vörös, a sárga akarnak valamit; alakítani akarnak valamit az emberen, megvan az önmaguk­ban rejlő nyelvük. Akkor nem próbálkozunk majd azzal, hogy józanul csupán utánozzuk az embert. A modelltől való elszakadásnak lényegében a művészi alkotás egyik ideál­jának kell lennie. Aki nem győzte le a modellt abban a pilla­natban, amikor alkotni kezd, aki nem akként tekinti, mint aki útmutatást ad a természet titkainak elleséséhez, az a modelltől fog függeni, és illusztrációkat fog alkotni. Ezzel szemben az, akinek művészi érzéke van, meg fogja kísé­relni, hogy a színből embert vagy valamely más lényt, vagy természeti formát alakítson ki. Egy ilyen ember számára a színes világ egyfajta belső, differenciált életet nyerhet. Úgy találja majd, hogy a vörös és a sárga szín csábítja arra, hogy ott használja őket, ahol akarja, hogy bennük kifejeződik, rajtuk keresztül beszél valami. Ami valakinek a vörösben, a sárgában megjelenik, az önmagát juttatja kifejezésre, saját ereje által tanúskodva a művészet ideáljáról, a gondolat kizá­rá­sáról. Másként van ez, ha a kékkel, az ibolyakékkel állunk szemben. Ott inkább azt érezzük, hogy a kékkel, az ibolya­kékkel közeledünk a gondolatnak legalábbis az egyik olda­lához. Úgy érezzük, hogy a kékkel, az ibolyakékkel csak olyasmit tudunk ábrázolni, ami nem önmagát fejezi ki, ha­nem valami mást. Kísértésbe esünk, hogy a kéket a maga benső jellege szerint mozgásban mutassuk meg. S azt ta­pasz­taljuk majd, hogy nehéz lesz számunkra egy tárgy belső mozgását úgy ábrázolni, hogy vörös színben valamiféle vonalvezetést hozzunk létre. A vörösben a vonalvezetés, az árnyékolás révén inkább, hogy úgy mondjam, arckifejezés jön létre. A vörös önmagán keresztül fog beszélni. A kék, ha vonalvezetéssé alakítjuk, elárulja belső természetét, s inkább a szín felülete alá, mint kifelé vezeti az embert. Ha valami színként megnyilatkozik, azt érezzük: a szín visszalök ben­nünket. A kék a színfelület alá vezeti az embert, úgy véljük, hogy abban, amit a kék kifejez, mozgás, akarati kibontako­zás lehetséges. Egy tisztán érzéki-érzékfeletti lényt, vagyis egy érzékfeletti lényt, akit az érzéki világban akarunk elhe­lyezni, hálás dolog lehet kékkel ábrázolni, és belső mozgé­kony­ságát a kék árnyalataival kifejezni.

Így tudjuk feloldozni a varázslat alól azt, ami a termé­szet­ben mindig részként jelenik meg előttünk, és amit a ter­mé­szetben egy magasabb rendű élet megöl. Az érzéki-érzék­felettit megtalálhatjuk magában a természetben, fel tudjuk éleszteni a puszta formát. Úgy találjuk majd, hogy sohasem kelthet igazán kielégítő hatást az, ha egy szobrászi alkotás­ban egyszerűen úgy adjuk vissza az emberi formát, ahogyan az az emberen található. Egyszer, sok évvel ezelőtt, különös tapasztalatot kellett szereznem egy barátommal kapcsolat­ban, aki szobrász volt. Akkoriban azt mondta nekem (mind­ketten egészen fiatalok voltunk): „Igen, nézd csak, az igazi szobrászi alkotást úgy kellene létrehozni, hogy pontosan le­másoljuk a felület minden hajlatát.” – Be kell vallanom, hogy ez a megjegyzés egyenesen feldühített, mivel úgy tűnt szá­momra, hogy ezen az úton a legelvetendőbb művészi telje­sít­mény jöhetne létre. Mert minden olyan esetben, amikor azt, amit az ember formaként birtokol, és ami megöli benne az életet a magasabb rendű által, kőből vagy fából ki akarjuk munkálni e belső élet nélkül, akkor azt önmagunk számára életre kell keltenünk, a felületet pedig fel kell szólítanunk arra, hogy azt mondja, amit a felszínes, primitív emberek számára sohasem mondhat.

Úgy találjuk például, hogy ha egy felületet meghajlítunk, majd duplán meghajlítjuk, úgy, hogy a hajlat ismét meg van hajlítva, akkor a belső élet legegyszerűbb ősjelenségét kap­juk meg. Egy ilyen felületet, amely úgy van meghajlítva, hogy a hajlás ismét meg van hajlítva, a legsokoldalúbb mó­don lehet felhasználni, és – természetesen ezt tovább kell for­málni – magából a síkszerűségből előjön a kétdimenziós állapot belső élete. Ezek a dolgok arról győznek meg ben­nünket, hogy kapcsolat áll fenn a külső természet és az em­beri benső között, amelynek valójában érzéki-érzékfeletti jellege van. Éppen ezért a külső természettel kapcsolatban arra a gondolatra jutunk, hogy ez a külső természet azt, ami különben a természet alkotórésze és egy magasabb szellemi élet elvarázsolva tartja, egy magasabb rendű élet közre­műkö­dé­sével öli meg. Így arra van szükségünk, hogy ezt a megölt életet józan, tárgyilagos gondolatokkal ragadjuk meg. Ha elkerüljük ezeket a halovány gondolatokat, és annak a valaminek a megragadására törekszünk, ami a természet részeiben elvarázsolva rejlik, és mi magunk irányítjuk az összeillesztés folyamatát azért, hogy annak a valaminek ma­gasabb rendű életet adjunk, akkor a művészi alkotás vagy a műélvezet folyamatát valósítottuk meg. A kettő egyszerűen úgy viszonyul egymáshoz, hogy az egyiknél későbbi az, ami a másiknál korábbi, és a másiknál az a korábbi, ami az első­nél későbbi. Ha erre a szemléletmódra, amely a természet intenzív végtelenségére, illetve arra a lehetőségre irányul, hogy feloldjuk a varázs alól a természet titkait, abból a szem­pont­ból tekintünk, hogy mit jelent az ember lelki életében, akkor azt kell mondanunk: ez nem a halovány gondolati vilá­got hívja elő. Amit ilyen módon feloldozunk a varázs alól, az fényesebb, mint amit a halovány gondolati világ fel tud fogni. Ismét egyfajta kapcsolat lép fel a külső tárgy és az emberi lélek között, amiből ki van iktatva a gondolat, amely­ben azonban mégis jelen van az ember és a tárgy közötti szellemi kapcsolatra való törekvés.

Ennél természetesen tovább mehetünk, és akkor eljutunk oda, ami manapság egyesek számára még értelmetlennek, borzasztónak tűnhet. Ezt meg lehet érteni; de eleinte mindig borzasztónak tűnik az embereknek az, ami, miután egy ideje már hozzászoktak, magától értetődőnek látszik számukra. Ha szemügyre veszünk egy embert – elég a csontváz fel­építését tekintenünk –, akkor már egészen felületes meg­figye­léssel arra juthatunk, hogy a csontváz világosan két erő­sen elkülönült részből áll – a másikat ma nem kívánjuk fi­gye­lembe venni –: a feji csontvázból, amely bizonyos mérté­kig csak hozzáadás, és a csontváz további részéből. Akinek érzéke van a formához, annak a számára kézenfekvő – most nem valamely anatómiai vizsgálat eredményeképpen, ha­nem a fej és a test csontvázának alapos megfigyelése révén –, hogy az egyik a másiknak a metamorfózisa, hogy a fejcsontokat úgy gondolhatjuk el, hogy minden esetben, ahol valamely kidudorodás van, ez ki is nőhet, másrészt ahol kinövés van, az vissza is fejlődhet. És valóban, a fejcsontvázat puszta át­vál­tozással – formamódosulással – keletkeztethetjük a csont­váz többi részéből, és, nagymértékben, a fejcsontvázból a csontváz többi részét. Így elmondhatjuk: a fejben el van varázsolva az egész ember. Még ha valaki egy fej nélküli csontvázzal is áll szemben, kísértésbe jön, ha nem akar meg­rekedni az érzéki szemléletnél, hogy ezt a csontvázat érzéki-érzékfeletti módon fejjel egészítse ki; kísértésbe jön, hogy engedje létrejönni a csontvázból a fej vízióját. Vannak embe­rek, akik ezt nem tudják elképzelni. De lehetetlen, hogy a természetben valahogyan létrejöjjön egy emberi törzs csontváza a fejcsontváz nélkül. Annak számára, aki képzele­tével nem puszta absztrakt lényként áll szemben a termé­szettel, hanem úgy, hogy érzésében hordozza a természet lényegét, és a természeti tárgyat nem tudja másként érezni, mint ahogyan annak lennie kell, annak számára magától értetődő, hogy a test csontvázából vízióként előtűnik a fej csontváza is. De annak számára, aki átlátja ezeket a dolgo­kat, mégis úgy van, hogy ha csak a fej van a birtokában, és ebből vízióként egészül ki az egész ember, akkor ez az ember más lesz, mintha fordítva, a másikat egészítené ki. Ez hasonló, és mégis különböző eset. Így tehát itt is elmond­hatjuk: az emberben, a természeten kívül, olyan fajta egész jött létre, amely fejre és a szervezet többi részére tagolódik; de minden egyes rész egész emberré akar válni. Az életet megöli egy magasabb rendű egész, s az élet mindenkiben, aki egész ember, el van varázsolva. Ha kizárjuk azt a gondolatot, amely akkor támad bennünk, ha egy emberrel állunk szemben, akkor szükségesnek találjuk, hogy mind­azt, amit az embertől elveszünk, mialatt elemezzük, saját bensőnkből ismét megteremtsük. S ilyen módon teremtően építkezünk, mint maga a természet, a természetet követve. Megteremtjük a végtelenül intenzív, jelentős egységesítési fo­lya­matát annak, amit az ember tagjaiban először meg kell ölni, hogy magasabb fokon ismét megjelenjen. S az, amit a szellem révén újrateremtünk, természetesen valami más lesz.

Úgy vélem, hogy ennek már az elképzelése is némi ijedel­met idéz elő. Dornachban, az épületünkben egy szobor­csoport­nál, amelyet fából kell kiviteleznünk – fontos, hogy fából kell kivitelezni, kőből nem lehet ezt megtenni – meg­próbálkoztunk azzal – az ember minden területen próbál­koz­hat, arról sohasem lehet szó, hogy valamely dogma által korlátozni akarjuk a művészetet –, hogy először egy köz­ponti figurán, magasabb fokon ismét egyesítsük azt, ami már az emberben is egyesítve van, csakhogy a természet által, ahol tehát a végtagszerűt valami magasabb rendű meg­öli. Minden ember aszimmetrikus. De érezhetjük, ami a bal oldalon valami egészen mást akar, mint a jobbon: ekkor két ember áll előttünk, a jobb oldali és a bal oldali ember. Ami specializálódott a jobb és bal oldali emberen, az a termé­szetben egy magasabb egységben egyesül, mialatt a vég­ta­gok saját akaratát, önfejűségét megöli. A művészi szem­lélet, amely szemben áll a természet akaratával, ismét feltámasztja – mondhatnám – a bal és jobb oldali ember teljes alakját. Mindkettő alapjában véve valami különbözőt akar, és a mű­vésznek – ez nagyrészt a tudatalattiban maradhat – utólag át kell élnie a folyamatot, amelyet a természet más fokon hajt végre, miközben megöli a bal és jobb oldali embert, és ki­egyenlíti őket az egész emberben. Ha az ember művészileg valóban olyan alakot hoz létre, amely formájával hang­súlyozza, hogy az ember aszimmetrikus lény, akkor valami másnak is hozzá kell járulnia ehhez. Az érzéki-érzékfeletti­ség észlelése előhívja az emberben azt az igényt, hogy amire további elemként még szükség van, azt ténylegesen létre­hozza. Ezért arra kényszerültünk, hogy más alakokat is alkos­sunk. Arra kényszerültünk, hogy a bal és jobb oldali ember szétesését és újbóli összefűzését azáltal egyenlítsük ki, hogy a másik két ellentétre is utalunk. Mi él vízióként az emberben, ha látnoki módon elképzeli az egész emberré kiegészített törzsembert? – Ott a külső alakon megeleve­nedne az, ami hajlamként, ösztönként felemelkedik a törzs­ből a fejbe, amit luciferinek nevezhetnénk. Az ember más módon, mintegy a természetből véve akarja kialakítani ezt a luciferit: például a lapockacsontokat szárnyakká fogja alakí­tani; majd ismét kísértésbe esik, hogy – amit a természet korlátoz – ezeket a szárnyakat összehozza a fül és a fej formájával. Valami más fog kijönni ezekből az érzéki-érzék­feletti emberi végtagokból, mint a szokásos természeti em­ber, de az ember egy bizonyos oldalát fogja ábrázolni, ame­lyet részletekben nem mernénk megjeleníteni. Iszonyatos lenne, ha valaki mintegy önmagáért való figuraként állítaná oda, de az emberrel együtt és az emberrel megfelelő kom­pozícióba hozva, úgy lehet összeállítani, hogy követjük a természet kompozíciós erejét. Fordítva, ami az emberi fej­ben egy egész emberré akar válni, azt éppen így utána kell alkotnunk. Ami az emberi fejben egész emberré akar válni, az – ha egész emberré alakítjuk – megcsontosodottá, meg­keményedetté válik. Ez az, amit folytonosan le kell győz­nünk magunkban, s amit ténylegesen le is győzünk, miköz­ben hatunk azokra az impulzusokra, amelyeket fejünk révén hordozunk magunkban, s amelyek a szervezet többi részé­ből kiindulva fenntartják ezt a megkeményedést. Le kell győznünk azt, ami a fej, azáltal, ami a szívorganizmus véré­ből ered. Így az ember érzéki-érzékfeletti felfogása lehető­séget ad arra, hogy különálló alakokban utólag újraalkossuk azt, amit az egyes emberalakban rejtett módon, más fokon, maga a természet komponál meg.

Ez ténylegesen olyasmi, amit újraalkotó folyamatnak nevez­hetnénk: az ember lelki életének egy folyamata, ami nemcsak külsőlegesen, absztrakt módon imitálja a ter­mé­szetet, hanem ami a természet létrejöttét magában az ember­ben folytatja. Előfeltételezi azt, hogy a művész és a mű­élvező tulajdonképpen igen bonyolult módon – ami a tudat­alattiban marad, mivel a gondolat kikapcsolódik – szemben áll a természettel és önmagával. Ez igazán érthető. Azt kell mondanunk: lelkileg igen bonyolult folyamatban ítéljük meg azt, aminek művészileg létre kell jönnie. Ha valaki egy szép nőt egyszerűen újra meg akarna formálni, akkor mialatt pusz­tán azt utánozná, amit a természet ad, bensőleg meg­ölné azt a nőt. Halottként ábrázolná. Nem élne a művében, éppen akkor, ha nagyon hűségesen utánozná. Az embernek képesnek kell lennie arra, hogy először holttestté változ­tassa, majd valódi, igazi humorral, egy egészen más elemből újraalkossa a szépségét. Anélkül, hogy hasonlattal szólva, képileg agyonütne egy szép nőt – bizonyos fokig el kell páholnia vagy ilyesmi, sőt először halottá kell változtatnia –, nem tudja helyesen megfesteni. Valami egészen más által van jelen a szépsége a természetben, mint ahogyan a kész műalkotásban jelen kell lennie. Először a humornak kell fel­fedeznie, mi teremti meg újonnan azt, amit valójában meg kell ölni. Azt mondhatjuk: ha egy komoly tudóssal ülünk szemben, akkor a róla készült másolat tulajdonképpen ko­mé­dia; esetleg kísértésbe esünk, hogy nevessünk komoly kifejezésén. Művészileg azonban csak akkor leszünk készen a komoly tudósarccal, ha humoros módon, valami más úton újra megelevenítettük. Ismét szeretetreméltóvá kell tennünk, és ekkor egészen más oldalról érthetjük meg.

Tehát arról van szó, hogy azt, ami a természetben meg van ölve, saját szubjektív élete által ismét feltámasszuk, fel­oldoz­zuk a varázs alól, megváltsuk. Ha megfigyelek egy jóképű fiatal parasztot, aki felmegy a havasi legelőre, és egyszerűen újraformálom, akkor valószínűleg valami nagyon halott dol­got alkotok; ha azonban veszem a fáradságot, hogy először bizonyos mértékig megöljem, és valamifajta vonalvezetéssel harmóniát hozzak létre közte és a környező természet kö­zött, akkor valami művészit alkothatok. Hodler próbálkozott ilyesmivel, és láthatjuk, hogy a tudatalattiban mindenütt jelen van hasonló törekvés, ami művészeti vitára is vezetett arról, hogy mit nevezhetünk, egyfelől, a befejezetlen vízió ellenpólusa megteremtésének, másfelől a szubjektív ellen­pó­lus megteremtésének azáltal, ami a természetben el van varázsolva, és egy magasabb rendű élet mindig megöli. Ily módon az érzéki-érzékfelettiség két oldalról közeledhet az emberhez, s ezáltal próbálhatja meg az ember, hogy a mű­vé­szetben magasabb szintű, új életre keltse.

Ugyanerről a témáról tartott előző előadásomban meg­kísérel­tem, hogy az önök előtt most kifejtett gondolatokat arról, hogyan realizálódhat a művészet révén az érzéki-ér­zékfeletti, Goethe bizonyos gondolataihoz kapcsoljam. Ezt rossz néven vették tőlem, és éppen most veszem észre, hogy [ezúttal] ez anélkül történt, hogy Goethéhez is kapcsolódott volna. Így vetnek némely dolgot az ember szemére, külö­nösen, ha Goethére hivatkozik, mivel azok az emberek, akik úgy vélik, különösen közel kerülnek Goethéhez, ha olyas­mi­vel találkoznak vele kapcsolatban, amit ők nem értenek, akkor úgy gondolják, elítélhetnek másokat, akik azon fára­doztak, hogy elmélyüljenek a dologban. Az ilyesmit meg lehet érteni; természetes folyamat ez az emberi életben, és néha tulajdonképpen örülnünk kell, ha az, amit mondunk, ilyen megítélésben részesül. Sőt, az lehet az ember véle­mé­nye: ha más, egyetértő megítélésben részesült volna, akkor valami igazán fölöslegeset vagy ostobaságot kellett volna mondania. Tehát azt, amit el tudtam kerülni, azt legalább végezetül meg akarom említeni. Csakugyan azt hiszem, hogy aki megértéssel közeledik Goethéhez, az Goethe nagy­vonalú és értő művészetszemléletében már megtalálja annak az alapjait, amit ma, ha más módon is fogalmaztam, a művészetben az érzéki-érzékfelettiről érvényre juttattam. Sőt, a kifejezést is Goethétől kölcsönöztem. S úgy vélem, bár teljesen azon a véleményen vagyok, hogy bizonyos értelem­ben helyénvaló, hogy az, akinek a művészet leleplezi titkait, eléggé kifejezett ellenszenvvel viseltetik azzal szemben, hogy a művészet értő bírálatába vagy esztétikai-tudományos szemléletébe bocsátkozzék, tehát úgy gondolom, hogy a mű­vé­szetről csak az élet álláspontjából lehet beszélni, hogy valójában akkor beszélünk róla a leghelyesebben, ha magát a művészt hallgatjuk meg. Így néha kétségtelenül figyelemre méltó tapasztalásokhoz jutunk. A művészek általában ször­nyen gyalázzák azt, amit a többi művész hoz létre, s ha örömünk telik a művészek műveiben, akkor néha semmi örömünk sincs abban, amit a művészek mondanak a mű­veikről, mivel műveiket illetően néha illúziókban élnek. De a művésznek illúziókból kell alkotnia, és az illúzió is igaz lehet, ha megfelelő impulzust hoz létre a műalkotás számá­ra. Még ha teljesen el is ismerem, és bizonyos szempontból meg is értem, hogy a művész mindig meglehetősen elutasító mindazzal szemben, ami tolakodóan közeledik hozzá az esztétikai-tudományos vagy egyéb szemlélet révén, mégsem hiszem, hogy teljesen szükségtelen, hogy a művészetről érzéseinknek megfelelő képzeteink legyenek. A lelki élet általános előrehaladásával a művészetnek is mindig előre kell lépnie. Úgy vélem, hogy éppen az érzéki-érzékfeletti­ségnek a – külső természetből származó – megakadályozott vízióból eredő vizsgálata révén, ha feloldozzuk a varázs alól azt, ami el van varázsolva, a művészet érzéki-érzékfeletti módon megoldja a természet rejtélyét. Így végül mégis ezt a szép és elegáns mondást szeretném idézni a mai szemlé­lődés összefoglalásaként: „Aki előtt a természet kezdi lelep­lezni nyilvánvaló titkát, az ellenállhatatlan vágyat érez leg­méltóbb értelmezője, a művészet iránt.”