Ősidők óta érezte az ember a rokonságot a művészi fantázia és az érzékfeletti megismerés között, aközött, amit látó tu­datnak nevezhetünk, vagy ha nem értjük félre – ami köny-nyen megtörténhet – a tisztánlátás képessége között. A jelen szellemi kutatójának, annak, aki a jelen szempontjaiból kiindulva próbál behatolni a szellemi világba, ez a kapcsolat a művészi alkotás és az érzékfeletti megismerés között sok­kal jelentősebb, mint a másik, gyakran előtérbe helyezett ro­konság a látnoki élet, ami alapjában véve mégis patologikus viszonyokon alapul, és a valóban egyedül a lélekben, a test segítsége nélkül történő tisztánlátás között.

Nos, tudjuk, hogy különösen a költők, a művészek néha igen közeli kapcsolatot éreznek alkotásuk egész módja, át­élésük és a tisztánlátás között. Különösen olyan művészek, akik alkotás közben érzékfeletti területeken keresik útjukat, meseköltők vagy egyéb művészi módon alkotók, akik az ér­zékfelettit próbálják megtestesíteni, joggal szövik meséjüket valóban eleven tapasztalatból, úgy, hogy alakjaik láthatóan jelennek meg, cselekvő módon állnak előttük, objektíven tárgyszerű benyomást tesznek, ha foglalkozunk velük. Ameddig mindannak az ellenállása, amit az ember művészi formába önt, nem veszi el a lélek megfontoltságát, ameddig az nem változik kényszeres víziókká, amelyek fölött az em­beri akaratnak nincs hatalma és a józanság nem rendelkez­het felette, addig még valamifajta határeseményről beszél­hetünk a művészi szemlélet és a tisztánlátás között. Egyedül a szellemtudományos kutatás területén mutatkozik egy egé­szen döntő határ – és ez a fontos –egyrészt a művészi alkotás forrásai, a művészi fantázia, másrészt a tisztánlátás között. Aki ezt az éles határt nem képes tekintetbe venni, saját át­élése számára nem tudja gyümölcsözővé tenni, könnyen oda jut, ahová sokan jutnak, akikkel, mint művészekkel találkoz­tam, és akik tulajdonképpen bizonyos mértékig féltek attól, hogy befolyásolja alkotásaikat az, ami a tisztánlátásból be­ha­tol a tudatukba. Vannak emberek, akiknek igazi művész­termé­szetük van, s művészi alkotásukhoz szükségesnek tart­ják a tudatalattiból vagy a tudattalanból felbuzgó impul­zu­so­kat, de mint a tűztől, visszarettennek attól, hogy a tiszta tudattal találkozó érzékfeletti valóságból beragyogjon valami nem tudatos alkotásukba.

Műélvezetük, művészi befogadásuk és felfogásuk, és az érzék­feletti világok érzékfeletti látással történő átélése tekin­tetében ebben az átélésben van egy óriási szubjektív különb­ség. A művészi alkotás, befogadás és szemlélés a lélekben, teljes mértékben lehetővé teszi a személyiség érzékek általi odafordulását a külvilághoz, a külső érzékelés és a képzet segítségével, amely azután emlékezéssé válik. Hiszen csak fel kell idéznünk minden művészi alkotás és műélvezet sajátosságait ahhoz, hogy elmondhassuk: bizonyos, hogy a művészi befogadásban és a művészi alkotásban is benne rejlik a külvilág érzékelése és értelmi felfogása. Ez nem olyan durva módon jelenik meg, mint általában az érzéki megnyilvánulásoknál; a felfogásban és az alkotásban van va­lami szellemi, ami szabadon társul és rendelkezik az érzé­ke­léssel és a képzettel, és azzal, ami emlékezésként és tarta­lomként él a művész emlékezetében. De mégsem tudnánk vitatkozni a naturalizmus és az individualizmus jogosult­sá­gáról, ha nem tudnánk arról, hogy ezek az érzékelésre tá­maszkodnak. Éppen így meggyőződhetünk arról is, hogy a lélekben rejtőző emlékek, a tudatalatti, ami mintegy emléke­zésként van jelen az emberben, együttműködnek a művészi alkotásban és a műélvezetben. Mindez útjában van annak, ami a modern szellemi kutatás értelmében a valódi érzék­feletti megismerés tartalma. Hiszen itt a léleknek az érzéki észlelésből, a szokásos képzetalkotásból és mindabból való teljes kiemelésével van dolgunk, ami emlékezésként össze­függ a képzettel. Igen, éppen ez a nagy nehézség, hogy kor­társainkat meggyőzzük arról, hogy lehetséges olyasmi, egy olyan belső átélés, amely kizárja az érzékelést és a szokásos képzetalkotást és emlékezést. Különösen a természetkutató nem fogja elismerni, hogy ilyen eset létezhet. Mindig azt fogja állítani: azt mondod, hogy a látnoki képességedet sem­mi sem befolyásolja. Látom, hogy tévedsz: nem tudod, miképpen nyugszik a rejtett tartalom az emlékezetben, és rafinált módon miképpen bukkan elő.– Ez onnan ered, hogy azok, akik ezt az ellenvetést teszik, nem foglalkoznak azok­kal a módszerek­kel, amelyekkel az ember eléri a látnoki ké­pességet, és amelyek megmutatják, hogy a szellemi világból származó benyomás közvetlenül jelen lehet ott, ahol semmi sem folyik bele reminiszcenciákból, titokzatos emlékekből. A képzés éppen ezen alapul, hogy megtaláljuk az utat, amely szabad­dá teszi a lelket a külső benyomásoktól és az emlékeken alapuló képzetektől. Ezáltal éles határ jön létre a művészi alkotás és az érzékfeletti megismerés létrehozása kö­zött, mivel a lélek, az emberi én, amelyben az érzékfeletti meg­­ismerés él, ténylegesen nem veszi segítségül a testi orga­nizá­ciót, amely viszont közreműködik akkor, ha művészi al­ko­tás­ról van szó.

De mivel a dolog így áll, annál inkább felmerül a kérdés: mi a kapcsolat aközött, ami a lélek tudatalatti mélységeiből impulzusok formájában szövődik bele a művészi alkotásba és a műélvezetbe, és aközött, ami a tiszta szellemi világból közvetlenül jelen lévő benyomásokban, érzékfeletti ismeret­ből születik meg? – E kérdés megválaszolásához szeretnék néhány művészeti tapasztalatból kiindulni, magának a tisz­tán­látónak a számára. Ezek a tapasztalatok a művészetekkel kapcsolatban általában már kiindulópontjukban jellegze­tesek. Ekkor mutatkozik meg, hogy az, aki megtanulta, ho­gyan időzzön az érzékfeletti életben, hogy érzékfeletti isme­retet gyűjtsön, valóban eljut abba az állapotba, hogy bizo­nyos időre kizárjon minden érzéki benyomást és az emléke­zet­ben maradó képzetet, amelyek e benyomásokhoz csatla­koz­nak. Hiszen ezt ki lehet zárni, félre lehet állítani a lel­kéből. Ha most tehát az, aki benne van az érzékfeletti szem­lélet­ben, azt is megpróbálja, hogy egy műalkotás eseté­ben vegye szemügyre tisztán mindazt, amihez hozzászokott, hogy egy külső, érzéki jelenséggel szemben vegye szemügy­re, akkor egy egészen más élmény áll elő. Az érzéki benyo­mással szemben a látó mindig képes arra, hogy az érzéki ész­leleteket és az emlékezetszerű képzeteket kizárja, a mű­alkotással szemben azonban nem. Ebből a látó számára min­dig visszamarad egy fontosabb belső tartalom, amelyet nem tud és nem is akar kizárni, annak ellenére, hogy ter­mé­sze­tesen kizár minden érzék- és képzetszerűséget. A műal­ko­tás ad neki valamit, ami rokonságban áll tisztánlátásával. Itt adó­dik a kérdés: miben rejlik ez a rokonság?

Választ kapunk erre a kérdésre, ha megpróbáljuk felfogni, mi működik az emberben, ha tisztán szellemi módon tekint az érzékfeletti megismerésre. Akkor jövünk rá arra, hogy milyen hiányos képzeteink vannak nekünk, embereknek ön­magunkról, és a külvilággal való kapcsolatunkról, ha a min­dennapi tudatnál maradunk. Ezzel kapcsolatban úgy véljük, hogy képzeteink, érzésünk és akaratunk erősen elválnak egymástól. A lélektan ugyan egymásra vezeti vissza ezeket a tevékenységeket, de nem igazán hozzáértő módon. Az vi­szont, aki átéli a lelki élet sajátos bonyolultságát úgy, aho­gyan ez a tisztánlátásban mutatkozik, az tudja, hogy ilyen­fajta megkülönböztetés a képzet, az érzés és akarat között egyáltalán nem áll fenn, ugyanis a mindennapi tudat­ban és életben minden képzetben van az érzésnek és az akaratnak, minden érzésben a képzetnek és az akaratnak egy marad­vá­nya, és minden akaratban is van egyfajta kép­zet, sőt érzé­ke­lés is; az akaratban megmarad az érzékelés valamiféle maradványa, elrejtve, tudatalattiként. Ezt tekin­tetbe kell vennünk, ha meg akarjuk érteni a tisztánlátást. A mondot­takból ugyanis következik, hogy a tisztán­látó szem­léletben a képzetalkotás és az érzékelés hallgat, de nem hallgat az ér­zés és az akarat. De az nem lenne tisztánlátás, ha az em­ber csak olyan érzést és akaratot fejlesztene ki, amilyen a min­den­napi tudatban van. Ellenkezőleg: mialatt az ember tisz­tán­látó állapotba megy át, minden akaratot – aho­gyan az a mindennapi életben működik – el kell hallgat­tat­nia. Az em­ber a tökéletes nyugalom állapotába jut. Azzal szemben, amit itt a tisztánlátáson értünk – a szellemi világba élénk mozdulatok kíséretében történő belehelyezkedést, amellyel például a dervisek esetében találkozunk–,  nem so­rol­juk oda, csupán a teljes elhallgatását annak, ami a min­den­napi élet­ben akaratként, az emóciók erejével nyilvánul meg. Mind­abban, amit az ember az akaratból átenged a cse­lekvésbe, mindig él valami az emocionális érzésből. Ennek az érzés­nek az akaratban történő megnyilvánulá­sában is hallgatnia kell. Ám az emocionális érzelem mint olyan, nem hallgat,  s mindenekelőtt nem hallgat az akarati impulzus. Az érzé­kelés és a képzetalkotás hallgat, de az emocionális érze­lem és akarat impulzusai jogosak, csak éppen túllépnek a nyu­godt lelkiállapotnak megfelelő kon­díción, s ezért érzé­kelő és képzetalkotó jellegüket a szo­ká­sostól eltérően ala­kítják ki. Ha az ember a puszta érzelemnél vagy az akarat egyfajta hamis, misztikus belső kiélésénél maradna, akkor nem jutna el a szellemi világba. De a nyugodt lelkiállapotban különben szellemi módon élik ki magukat az akarat emocio­nális érzé­sei és impulzusai. Éppen az érzelem és az akarat éli ki magát úgy, hogy objektív, gondolkodással megerősített szellemi lényként jelennek meg az emberi lélek előtt, mialatt az érzékelés és a képzetalkotás maradványa, amely külön­ben az érzelemben és az akarat­ban észrevétlen marad, meg­nyilvánul, és képes lesz arra, hogy belehelyezkedjék a szel­lemi világba. Ha az ember át­látja, hogy tisztán­látóként úgy él az érzelemben és az akarat­ban, ahogyan különben a gondol­kodásban és az érzéke­lés­ben – nem a tisztázatlan gondolko­dásban és érzésben, nem a ködös misztikában, hanem olyan tisztán, mint különben a képzetalkotásban és az érzékelés­ben –, akkor termékeny módon tud érintkezni a művészet­tel, természetesen oly mó­don, hogy most először észre fogja venni, milyen értéktele­nek azok az összefoglalások, amelye­ket például a művészet szó juttat kifejezésre.

A művészet igen különböző területeket ölel fel: az épí­té­szetet, a szobrászatot, a zenét, a költészetet, a festészetet és másokat, és azt mondhatnánk: ha a tisztán­látó tapasztala­tá­val akarnánk megállapítani a különböző művészetek közötti kapcsolatokat, akkor konkrétan a művészetek különböző­sége sokkal jelentőségteljesebben jelenik meg előttünk, mint az, amit a filozófia a művészet neve alatt szeretne össze­foglalni. – Annak a lehetőségnek a kivívásával, hogy a világ gondolati és szellemi tartalmát a gondolkodásba átültetett, emocionális érzelem és akarat segítségével éljük át, eljutunk oda, hogy figyelemre méltó kapcsolatot tudunk létrehozni az építészettel.

Azt mondtam, hogy ebben a tisztánlátásban megszűnik a szokásos képzetalkotás és -érzékelés, de megjelenik egyfajta egészen másféle gondolkodás, amely az érzésből és az aka­ratból ered, egy bizonyos képzetalkotás, amely tulajdon­kép­pen formákban történő gondolkodás, amely közvetlenül, mi­után gondolkodik, ábrázolni tudná az erőmegoszlás for­máit a térben, a méretviszonyokat a térben. Ez a gondolko­dás rokonnak érzi magát azzal, ami az építészetben és a szobrászatban jut kifejezésre, amikor ezek igazi művészi alkotásokat jelenítenek meg. A gondolkodás és érzékelés révén különösen otthon érzi magát az ember az építészetben és a szobrászatban, mivel az az árnyszerű, absztrakt gondol­kodás, amelyet a jelenkor annyira szeret, megszűnik, hall­gat, és megjelenik a tárgyszerű gondolkodás, amely nem tud mást, mint hogy tartalmát hagyja térformákba átmenni, mozgó térformákba, kiterjedő, áthajló, meghajlított formák­ba, amelyekben a világba áramló akarat fejeződik ki. A látó arra kényszerül, hogy amit a szellemi világból fel akar is­merni, azt ne gondolkodással ragadja meg, mint a többi tudomány. Ott semmiféle szellemit nem ismerne meg az ember. Ott csak csalódik, ha azt hiszi, hogy a szellemiben megismer valamit, hiszen a szokásos gondolkodással nem lehet behatolni a szellemi világba. Aki be akar hatolni a szellemi világba, annak gondolkodóként birtokolnia kell azt, ami önmagában plasztikus vagy architektonikus, de eleven formákat teremt. Ezáltal rájön arra, hogy a művész a formák átélésével a tudatalattiba lép be. Ezek a formák fölfelé törek­szenek, kitöltik a lelkét, mindennapi képzetekbe helyeződ­nek át, amelyek részben kiszámíthatóak; átalakulnak azzá, amit művészileg éppen megformál. Az építész és a szobrász átmeneti eleme annak, amit a látó képzetként és érzékelés­ként él át a szellemi világban. Az építész organizmusába belopódzik az, amit a látó formaként ragad meg a maga gondolati és érzékelő élete számára. Ez hullámként lebeg fel a lelki élet mélyéről, és tudatossá válik. Így teremti meg az építész és a szobrász a maga formáit. A különbség csak az, hogy ami lényeges formaképzőként az építészeti és a szob­rászi alkotás alapjául szolgál, tudat alatti impulzusokból tör fel, és a látó ezeket az impulzusokat valami olyasmiként fedezi fel, mint amire szüksége van ahhoz, hogy megragadja a szellemi világ nagy összefüggéseit. Ahogyan nekünk kép­zetünk és érzékelésünk van, úgy kell a látónak olyan adott­ságokat kifejlesztenie, amelyek megmutatják, mi borzon­gatja és remegteti meg a nagy világépítményt. S amit a látó ily módon átlát és átél, az él öntudatlan módon az építész­ben és a szobrászban, áthatja a művészeti alkotás folya­matát.

Másképpen éli át élményeit, aki ismeri az érzékfeletti él­mé­nyeket, és a költői és a zenei alkotáshoz keresi a kap­csolatot. Ez úgy van, hogy a tisztán­látó fokozatosan egészen másként érzi át saját bensőjét, mint a mindennapi tudat, amely az érzékelhető külvilágot képzeli el és érzékeli: ő ma­gában az érzésben és az akaratban érez.

Aki az önmegfigyelést gyakorolni képes, az tudja, hogy az ember csak az érzésben és az akaratban van saját lényében. De a látó éppen az érzést és az akaratot emeli ki magából, és azáltal, hogy az érzés és akarat képzetekkel és érzékelések­kel szolgál számára, maga hagy fel érzésével és akaratával. De ehhez valami más is járul. Ismét megtalálja önmagát. Mialatt világos tudattal rendelkezik ahhoz, hogy kilépjen sa­ját testéből, és teste segítségével ne érzékeljen semmit, ismét a külvilágban találja magát, intuitív módon megy át abba, amit mozgó formákként érzékelt és képzetekként formál meg. Önmagát beleviszi a külvilágba. Eközben mintegy megtanulja, hogy azt mondja magának: valódi belső átélés révén, tapasztalatból megismerhető, hogy itt kiléptem a testemből, amely mindig a külvilág viszonyainak közvetítője volt számomra, de ismét megtaláltam önmagam, miközben alámerülök a szellemi világba. – A belső átélés alatt a tisztán­látó úgy találja: szükséges, hogy akaratát és érzéseit ismét megkapja a szellemi világból, ismét megkapja önmagát az érzékfeletti világból. Ezt kell tennie, miközben újból valami­fajta érzésben és akaratban részesül – de megváltozott érzés­ben és akaratban, amely nem veszi segítségül a testet, egy olyan érzésben, amely bensőséges rokonságban áll a zenei átéléssel, valóban annyira rokon vele, hogy azt mondhatja: ez még közelebb áll a zenéhez, mint magának a zenének a befogadása. Olyan érzés ez számára, mintha az ember lelki lénye egy szimfónia vagy más zenemű módjára hangokban áradna ki, maga válna dallammá, rezgéssé.

A költészettel úgy áll a dolog, hogy az ember az akaratban él. Ezt akarja a költészet, amit az ember ezen az úton meg­tanul igazi költészetnek érezni, miközben újra megtalálja akaratát. Érezni a zeneiségben érez, akarni az igazi költé­szetben akar.

Sajátos helyzetben, különösen jellemző helyzetben van a tisztánlátás a festészettel szemben. Itt úgy áll a dolog, hogy sem az egyik, sem a másik nem jelenik meg, hanem valami más, még karakterisztikusabb. A valódi festészettel szemben a látónak az az érzése – s ő maga is lehet festő, mivel hallani fogjuk, hogy a művészi alkotás és az érzékfeletti megismerés megfér egymás mellett –, hogy a festő a világ meghatározat­lan helyéről a látó elé jön, a vonalak és színek világával szembesíti a látót. Az pedig a festővel ellentétes irányból jön, és arra kényszerül, hogy azt, amit a festő magával hoz, amit a külső világból művészetébe épített, imaginációként belehelyezze abba, amit ő a szellemi világban átél. Csakhogy a színek, amelyeket a látó átél, mások, mint a festő színei, és mégis ugyanazok. Nem zavaróak. Aki képzetet akar alkotni róluk, az vegye elő egyszer a goethei Színtan érzéki-erkölcsi részét a színek morális hatásáról. Ez tartalmazza a legele­mibb dolgokat. Ott belső, ösztönös alapon van leírva, hogy az egyes színek milyen érzéseket váltanak ki a lélekből.
A tisztánlátás a szellemi világból kiindulva eljut addig az érzésig, hogy az ember valóban minden napot a magasabb világban él át.

Nem kell azt gondolnunk, hogy a tisztán­látó a színes aura leírásakor úgy beszél, mint ahogyan a festő beszél a színek­ről. Átéli azt az érzést, amit az ember a sárga és a vörös szín hatására egyébként átél, de szellemileg éli át, s ez nem té­veszthető össze fizikai víziókkal. Ezen a ponton adódik a legvadabb félreértés. A festő élménye a látó számára olyas­mi, amit úgy nevezhetnénk, mint találkozást a hasonlóval, ami ellentétes irányból jön, ahol lehetséges a megértés, mi­vel kívülről befelé ugyanaz jön, mint amit belülről kifelé megteremtenek. Eközben mindig feltételezem azt, hogy olyan művészi alkotásról van szó, amelynél lehetséges a megértés, tehát ha előzőleg nem naturalizmus, hanem mű­vészet jelenik meg. A tisztán­látó arra kényszerül, hogy ima­ginálja, durván kifejezve illusztrálja azt, amit átél. Ez törté­nik, mialatt színeket és formákat fejez ki, amelyeket átél: itt találkozik a festővel. S ismét el kell mondanunk: ha a látó megkérdezné a festőt: Hogy is állunk egymással?, akkor a festőnek azt kellene válaszolnia: Él bennem valami! Miköz­ben szokásos tekintetemmel a világon áthaladva színt és for­mát láttam, ezeket művészileg átalakítottam, átéltem ma­gamban valamit, ami korábban lelkem mélyén hullámzott; ez feljött a tudatba, és művészetté vált. – A látó azt mondaná a festőnek: ami a lelked mélyén él, az él a dolgokban. Miközben áthaladtál a dolgokon, lelkeddel benne élsz a dolgok szellemében. Csak elevenen kell tartanod a tudat­alattidban azokat az impulzusokat, amelyek a festészetet alkotják – hogy a festéshez szükséges erőt megőrizd, és tudatosan éld át, amit átéltél, mialatt kívül végignézed a dol­gokat, hogy ne oltódjon ki benned az, amit az érzékek közve­títenek. – Arról van szó, hogy az öntudatlan impulzusok most feltolulnak a tudatba. A látó azt mondja: én ugyanazon a világon mentem át, azonban figyeltem arra, ami benned él. Megnéztem, hogy mi tört fel a tudatalattid-ból, a tudatalattit felhoztam a tudatba.

Éppen e felfogás kapcsán találjuk szemben magunkat vala­mivel, mint az emberi lélek nagy, jelentős problémájával, amit egyébként talán nem mindig helyesen figyelünk meg. Ha belső tapasztalással megismerjük az éppen jellemzett dolgot, akkor olyasvalamivel találjuk magunkat szemben, ami mélyen érinti az életet. Ez az inkarnátumnak, ennek a csodálatos emberi hússzínnek a rejtélye, ami tulajdon­kép­pen a tisztánlátás nagy problémája. Ez erőteljesen emlékez­teti az embert arra, hogy az ilyen tisztánlátás, amelyről beszélek, nem is olyan idegen és ismeretlen a mindennapi életben; csak nem fordítanak rá figyelmet. Szeretném ezt a para­dox, de igaz kijelentést tenni: minden ember tisztán­látó, de elméletileg ott is tagadja ezt, ahol a gyakorlatban nem lehet letagadni. Ha ugyanis gyakorlatilag letagadná, akkor az minden életet elpusztítana.

Vannak ma olyan csodabogarak, akik azt gondolják: Ho­gyan jutok én oda, hogy egy idegen ember énjét magam előtt lássam? – Ők teljesen a naturalizmus területén akarnak maradni, igazi naturalisták akarnak lenni, ezért azt mondják magukban: Itt emlékszem az ovális arcra és egyebekre, és mivel különböző élmények révén azt tapasztaltam, hogy az ilyen formákban egy ember rejlik, így arra következtetek, hogy e mögött az orrforma mögött egy emberi én kell hogy legyen. – Találunk ma ilyen magyarázatokat „okos emberek” között. Ez azonban nem felel meg annak a tapasztalatnak, amire akkor jutunk, ha úgy figyeljük meg az életet, hogy saját magunk is részt veszünk benne. Nem az arcformából és egyebekből következtetek az énre. Én rendelkezem egy énnek a tudatával, mivel annak érzékelése, amivel fizikai emberként szembekerülök, nem ugyanazon alapul, mint a kristályok és növények érzékelése. Nem igaz, hogy az élette­len természetben található testek ugyanazt a benyomást kel­tik, mint egy ember. Egy állatnál ez másként van. Az, ami ér­zé­­kel­he­tő emberi tárgyként áll előttünk, felemelkedik, gon­do­­latilag átlátszóvá teszi magát, és valódi tisztánlátással min­­denkor közvetlenül látjuk annak az énjét, aki előttünk áll. Ez valóságos tény. Ez a tisztánlátás nem másból áll, mint hogy az ember azt a módot, ahogyan saját szubjektumával szem­ben áll egy emberrel, kiterjeszti a világra, hogy lássa, van-e még valami más, amit ugyanúgy szemügyre vehet, mint az embert.

Azonban a tisztánlátásról nem kaphatunk igazi benyomást anélkül, hogy tekintetbe ne vennénk, min alapul a másik ember felfogása, amely olyannyira más, hiszen a másik lélek tisztánlátásán alapul. Ebben a tisztánlátásban az inkarnátum sajátos szerepet játszik. A külső szemlélet számára ez kész dolog, annak, aki érzékfeletti módon szemlél, az inkarná­tummal szemben változik a figyelemben való átélés. Az ő számára ez egy közbülső állapot. Miközben az ember a tisztánlátást, amely a világ többi területére irányul, ilyen mó­don az emberi alak felé fordítja, rájön arra, hogy az oly nyugodt inkarnátum az ellentétek és a közbülső állapot kö­zött ingadozik. Elsápadást és elvörösödést észlel az ember, ami olyan, mintha meleg sugározna ki. Abban, hogy az em­bert elsápadni és elvörösödni látjuk, benne van a közbülső állapot. Az ilyenfajta, mozgásban történő átéléssel összefügg az, hogy tudjuk, hogy az ember külső lényébe is bele­merülünk, nemcsak a lelkébe, az énjébe. Inkarnátuma által merülünk el benne, ami lelke révén van a testében. Ez olyas­mi, ami elvezeti az embert a művészi felfogás és az érzék­feletti megismerés közötti kapcsolathoz. Az ugyanis, ami olyan mozgékony az inkarnátum felfogásában, öntudatlanul benne rejlik annak művészi megalkotásában. A művésznek
– bár szubtilis módon – tudatában kell lennie ennek. De csak azáltal, hogy ezt átélni képes, jut olyan helyzetbe a művész, hogy a finom, eleven vibrálást el tudja helyezni az inkar­ná­tum közepében.

Így a festészetben megmutatkozik, hogyan ütköznek össze a művészi fantázia és az érzékfeletti megismerés forrásai. A mindennapi életben, még ha nem is vesszük észre, a beszéd területén ütköznek össze. A beszédet ma általában tudomá­nyosan is erősen ésszerűen szemléljük; de a beszéd élete hármas tagolódásban van meg bennünk. Aki szellemi látás­sal közeledik a beszédhez, és a szellemi világban érzékeltet kell kifejeznie, az a beszéddel szemben először egy olyan érzést sajátít el, amelyet őrültnek nevezhetünk. Ha az embe­rek egymás között beszélnek, és ha a szokásos tudományt művelik, akkor minden, amit mondanak, a beszéd lealacso­nyítása az alá a színvonal alá, amelyen a beszédnek lennie kellene. A beszéd, mint a puszta kommunikáció eszköze, le­alacsonyítás. Úgy érezzük: a beszéd valójában ott él saját lényében, ahol költészet szűrődik át a beszédbe, ahol a be­széden átáramlik az, ami az ember bensőjéből tör elő. Ott maga a beszéd szelleme működik. Valójában csak a költő fedezi fel, hol van a beszéd igazi szintje, és a szokásos beszédet a magasabb beszédszínvonal elhanyagolásának érzi. Együttérezhetünk egy olyan finom érzékű költővel, amilyen Morgenstern[1] volt, aki azt az észrevételt tette, hogy a beszédnek érzékelhető egy bizonyos alsó határa, amely igen kiterjedt, s ez az a határ, amit fecsegésnek lehet nevez­ni. Úgy találta, hogy a fecsegés alapja az egyes szavak értel­mének és értékének nem ismerete, hogy a fecsegő odáig jut, hogy a szót szilárd kontúrjaiból kiemeli és az elmosódottá teszi. Morgenstern úgy érzi, hogy ami itt kifejeződik, az az élet egyik mély titka. Azt mondja, a beszéd bosszút áll azon, aki elmosódottá teszi: a mellébeszélőn. – Az, hogy Morgen­stern képes volt hidat verni a költészet és a tisztánlátás kö­zött, éppen úgy érthető, mint az, ahogyan megtalálta rokon­ságát a hanggal, képpel, építészettel és így tovább.

Hiszen ugyanez a rokonság képezi Goethe egész alkotó tevékenységének alapját, aki életének egy korszakában nem tudta, vajon költőnek vagy szobrásznak kellene-e lennie. A tisztán­látó azonban a beszéden kívül éli át azt, hogy milyen tartalma van számára a szellemi élménynek. Olyasmi ez, amit nehéz megvilágítani, hiszen a legtöbb ember szavakban gondolkodik, míg a látó szavak nélkül; majd rákényszerül, hogy azt, ami az átélésben szavak nélküli, a már szilárdan kialakított beszédbe öntse. Alkalmazkodnia kell a beszéd formális viszonyaihoz. Ezt nem kell kényszernek éreznie, mivel eljut odáig, hogy megértse, miben áll a beszédalkotás titka. Azáltal tudja megértetni magát, hogy elhagyja a beszéd fogalomszerűségét. Ez azért olyan jelentős, mert az ember felfogja, hogy fontosabb az, ahogyan a látó beszél, mint az, amit mond. Amit mond, a fogalom, a képzet feltétele, ame­lyet mindenki kívülről hoz magával. Szükséges persze, hogy ne nézzék bolondnak az embert, hogy ami mondanivalója van, azt használható mondatokba és fogalomkapcsolatokba öltöztesse. A legmagasabb szellemi területek számára az a fontos, ahogyan a látó mond valamit. Az viszonyul hozzá helyesen, aki rájön a kifejezés hogyanjára, rájön arra, hogy a látó figyel arra, hogy egyes dolgokat röviden, másokat bővebben, megint mást egyáltalán ne mondjon el, rákény­szerül arra, hogy egy mondatot egyfelől így fogalmazzon, majd másfelől hozzátegyen egy másikat. Azt kell formába önteni, ami a szellemi világ magasabb részei szempontjából fontos. Ezért fontos a megértéshez, hogy kevésbé figyeljünk csupán a tartalomra, amely természetesen a szellemi világ megnyilatkozásaként is lényeges, mint arra, hogy a tartal­mon keresztül eljussunk ahhoz, hogyan fejeződik ki ez a tartalom, hogy lássuk, vajon a beszélő csak mondatokat és elméleteket kapcsol-e össze, vagy tapasztalatból beszél.
A szellemi világból történő beszéd a mondottak hogyanjá­ból, s nem annyira a tartalmából (amennyiben annak elmé­leti jellege van) válik láthatóvá: abból, ahogyan kifejezésre jut. Ilyen beszédformák esetén lehetséges az, hogy a beszéd művészi eleme behatol abba, ami a látót lelkesíti, s egészen a nyelvteremtés szintjéig emelkedik azáltal, hogy valamit új­raformál ahhoz a nyelvhez képest, amely akkor volt, amikor a nyelv az emberi organizmusból keletkezett

Min alapul tehát, hogy az, ami a tisztán­látó tudatban meg­jelenik, művészi alkotásban a szellemi világ eleven részévé válik, a művészi fantáziában azonban öntudatlanul és tudat­alatti módon él? – A művészi alkotás természetesen tudatos, de az impulzusoknak, a hajtóerőnek öntudatlannak kell ma­rad­nia, hogy a művészi alkotás elfogulatlan legyen. Csak az tudja belátni, miről van itt szó, aki tudja, hogy az ember hétköznapi tudata bizonyos okokból valami más célt szolgál, nem azt, hogy a teljes világba vezessen.

Hétköznapi tudatunk egyrészt a természetszemlélet felé irányul. De amit számunkra nyújt, az nem fogalmainkban jelenik meg; azok nem terjednek túl azon a területen, ahol a térben az anyag kísért – mondja Du Bois-Reymond[2]. S másfelől: ami a lélekben él, az nem merül ki a valóságban.
A mégoly mély misztikus átélés tárgya mindig a valóság felett lebeg. Az ember sem a természet, sem saját lelke szemlélésével nem jut el a teljes világhoz. Van itt egy szakadék, amelyet általában nem lehet áthidalni. Az ember tudatosan a szemlélődő tudatban, a művészi alkotásban hi­dalja át. Itt az önmegismerésnek valami mássá kell válnia ahhoz képest, amit általában így nevezünk. A misztikus pil­lantás ugyan úgy találja, megtette a magáét, aki ezt mondja: én bensőmben átéltem Istent, magasabb énemet. – Az igazi önismeret arra törekszik, hogy átlássa, hogyan él teremtő módon az organizmusban az, amit az ember különben az én egyetlen pontjaként él meg. Miközben képzetünk és érzé­kelésünk van, nem csupán képzetalkotó és érzékelő lények vagyunk, hanem emellett folytonosan ki- és belélegzünk. Míg éber tudattal állunk szemben a világgal, mindig ki- és belélegzünk, de abból, ami bennünk történik, a mindennapi tudat semmit sem érzékel. Itt valami csodálatos dolog törté­nik, amit az ember csak szemlélődő tudattal ismerhet fel, ha nemcsak a ködös, absztrakt énre tekint, hanem arra is, hogy hogyan él ez az én, a maga konkrétságában. Itt a következő mutatkozik meg:

Kilélegzéskor a gerincvelői folyadék a gerincvelő-csatorná­ba jut, egy hosszú zsákba, amelynek mindenféle nyúlékony, elszakítható helyei vannak; lefelé nyomul, odaszorul a test vénáihoz. Ami ott történik, úgy írom le, mint egy külső fo­lyamatot. A mindennapi tudat nem hatol be ide, de a lélek öntudatlanul együtt él annak a kitágulásával, ami az agyból áramlik a test vénáiba, és a belélegzéskor a vénás vér fel­duzzasztásával a hát vénáiba a gerincvelő-csatornán keresz­tül, a gerincfolyadék behatolásával az agyba, és azzal, ami ott az idegek és az érzékszervek kölcsönhatásaképp történik. A mindennapi tudat itt árnyszerű, semmit sem tud erről, de a lélek és a szellem közreműködik benne. Ez a folyamat kao­tikusnak tűnik. Ami itt ide-oda lüktet, az minden embernél zenei formában megy végbe. Belső muzsika él ebben a folya­matban. S ami teremtő jellegű a zenében, az annak a külső, tudatos formába történő felemelése, amiről a muzsikus meg­szokta, hogy lelki élete zeneként élje át. Ebben a zenében él a hang, a zene tudat alatti életének mozgása, amelyben az emberi lélek működik. Pszichológiánk még teljesen a kez­detek­nél tart; még kutatnia kell azokat a dolgokat, amelyek megvilágítják a művészek életét, a tisztánlátással összhang­ban. Az ember átélése bonyolult dolog. Ez a lélek öntudatlan tudása arról, hogy mi a művészi fantázia tulajdonképpeni impulzusa, mialatt a zene élete a gerincvelő és az agy között játszódik le, ahol a vér és a gerincfolyadék beszökik úgy, hogy az agyba vezető ideg rezgésbe jön. Ha ez összhangba kerül a magasabb érzékelés lehetőségével, akkor ebben több élvezetes belső muzsika él, mint abban az objektív impul­zusban, amelyből az emberi lélek létrejön, miközben az ember a szellemi életből kiindulva a születésen, illetve a fogantatáson keresztül a fizikai létbe jut. A lélek úgy lép be a létezésbe, hogy megtanul játszani a fizikai test hangszerén.

S mi történik, amikor ez a mozgás lejátszódik, a gerinc­folyadéknak ez a vibrálása, amely felfelé hatol? Mi játszódik le az idegek és az érzékszervek kölcsönös viszonyában? – Ha az ideghullám nekiütközik a külső érzékszervekhez – jól je­gyezzük meg, ez még nem az érzékszervi észlelés –, ha az ideghullám éber állapotban egyszerűen nekiütközik, akkor öntudatlanul és az érzékeléstől túlharsogva ott él: a költé­szet! Az érzékszervek és az idegrendszer között van egy ré­gió, ahol az ember öntudatlanul költészetet művel. Az ideg­hullám belegördül érzékszervébe – ez öntudatlanul folyik le, ez fiziológiailag megállapítható –, ez az élet belefut az érzék­szervekbe, és költészetet hoz létre: az ember úgy él, hogy megteremti belső költeményét. S a költői alkotás ezt az öntu­datlan életet hozza felszínre.

Mindezt a lélegzési folyamaton ábrázoltam. Kilélegzésnél figyelembe kell vennünk, hogy az agyvíz lefelé haladva be­nyomul a testben a testtel szembejövő erőkbe, és azokba az erőkbe, amelyek által az ember belehelyezi magát a kül­világba. A külvilágban állandóan egy bizonyos meghatá­ro­zott statikával állunk, akár feszes lábakkal, akár behajlított karral, vagy akár gyermekként mászunk, vagy a mászásnak ezt a statikáját a felegyenesedés statikájára változtatjuk: a belső egyensúly állapotában állunk. Amit itt a kilélegzett hullámok a belső erőkkel szemben magukkal hoznak, ugyanazon alapul, ami a szobrászatban és az építészetben megformálódik. Az emberben élő emocionális érzés, amint mozgásba megy át, majd a mozgás nyugalomba jut – ez feje­ződik ki a szobrászatban. Belső átélés ez, amely a test for­máival függ össze. Az ember csak akkor ismeri fel, ha meg­szokta, hogy az érzékelést és a gondolkodást nyugodt forma­képzetté alakítsa. Megtanulja, hogy a testből nem kaotikus erők jönnek szembe vele, hanem formák, amelyek meg­mutatják, hogy az ember a kozmoszból vált egységgé. Amennyiben viszont az ember inkább a külső erőkre tekint, amelyeket a lélek tudatalatti módon él át, akkor inkább szobrászi fantáziával van dolga. A kettő között van egy figyelemre méltó öntudatlan terület, amely lent, a lélek mélységeiben található. Miközben az ideghullám a test és az agy között vibrál, ez az ideghullám, amely tulajdonképpen az emberi test hideg, intellektuális része, érintkezésben van a meleg vérrel. Ilyen áthevítettségben, átlelkesítettségben rej­lenek öntudatlanul a művészi alkotás forrásai, amelyek a mű­vészt ösztönzik, miközben a tudatalattiból felhozott be­nyo­másait színek képében a falra viszi. Az ember öntudat­la­nul áll a szellemi világban, amely csak a tisztánlátással tárul fel.

A régi korokban az ember nem alaptalanul tekintette a tes­tet a lélek templomának. Itt hangsúlyozottan fontos az, hogy az építészet rokonságban van az egész test és az egész koz­mosz egyensúlyi viszonyaival.

A művészetnek azt kell kifejeznie, amit a művész csak akkor képes belehelyezni alkotásaiba, ha lelke a világgal összhangban átéli, hogy teste az egész makrokozmosz mik­rokozmikus képmása. Ha ezt tudatossá kell tennünk, akkor ez csak a tisztánlátás révén történhet. Miért bizonyul a szokásos esztétika, amely a természettudomány mintájára épül fel, olyan terméketlennek? – A művész semmit sem tud kezdeni ezzel az iskolás esztétikával, amely az ember termé­szetében lévő öntudatlant éppen úgy a tudatba akarja emel­ni, mint a megszokott természettudomány. Ami a művészi alkotásban él, azt a tisztánlátás a tudatba emeli, csak éppen a művésznek nem szabad félnie a tisztánlátástól, amitől oly sokan félnek. E két terület egymás mellett, egymástól elvá­lasztva élhet az emberi személyiségben, mivel így el tudnak különülni egymástól. Lehetséges, hogy a lélek a testen kívül, a szellemi világban él: ekkor megfigyelheti, ahogyan az, ami különben a tudatalattiban marad, belekristályosodik a mű­vészi megformálásba, mint ahogy azt is, hogy a látó, tisztán­látásától elválasztva, mit élhet át művészileg. Csakis a mű­vészi megtermékenyítése történhet meg ezzel az átéléssel és a műészeknek csak hasznára válhat, ahogyan a művészek is megtermékenyít­hetik a tisztánlátást. A látó, akinek művészi érzéke vagy ízlése van, megóvódik attól, hogy hagyja a nyárspolgáriságot a szellemtudományba túlságosan beha­tolni. Ő mozgékony­sá­gában fogja leírni ezt a szellemi vilá­got, s a szellem­tudomány hogyanját, amiről beszéltem, cél­szerűbben tudja megformálni, mint az, aki művészi érzék nélkül tette magát alkalmassá arra, hogy belépjen a szellemi világba. Nem fon­tos, hány művészben fejlődik ki a tisztán­látástól való félelem. A legkomolyabban veendő félelemről beszélek, nem csak arról, hogy valaki attól fél, hogy ráfog­ják: antropozófus. Arról az igen gyakori, legfőbb félelemről beszélek, hogy a tisz­tánlátás akadályozhatja a művészi alko­tás közvetlen­sé­gét. Ez az akadályozás a valóságban nem áll fenn. De olyan korszak­ban élünk, amelyben az emberiség fejlődésének történelmi szükségszerűsége révén a lélek bele­kényszerül abba, hogy a tudatba helyezze át azt, ami a tudat alatt, naiv módon létezett. Ma csak az érti meg a kort, amely­ben élünk, aki a tudattalant egyre inkább átalakítja a tudat szabad felfogásává.

Ha a kornak ezt a követelményét nem teljesítjük, akkor az emberiség valamifajta kulturális zsákutcába jut. A minden­napi tudomány révén a művészet nem ismerhető meg, ezért utasítják vissza ezt az esztétikát a művészek. A tisztánlátás azonban kialakított egy olyan tudományt, amely nem szedi le a harmatot a művészet virágáról, miközben megpróbálja megérteni. A tisztánlátás eléggé mozgékony ahhoz, hogy megértse a művészetet. Ezért valaki a mai kor követelmé­nyének foghatja fel, hogy hidat kell verni a művészet és a tisztánlátás között, szükségszerűségként hangsúlyozhatja ezt, mint ahogyan már Christian Morgenstern olyan szépen hangsúlyozta a következő szavakkal, amelyek a fordulat szükségességére utalnak. Azt mondja: „Aki abba, ami ma az isteni-szellemiről megtudható, csak érzéseivel merül bele, nem megismerő módon akar belehatolni, hasonló az analfa­bétához, aki egy életen át az ábécéskönyvvel a párnája alatt alszik.”

Az ember gyakran a világmegismerés ábécéskönyvével a párnája alatt akar aludni egy életen át, hogy ne engedje, hogy a tisztánlátás tudománya legyengítse az eredeti, elementáris alkotást. Aki megérti a tisztánlátás tudományát, ahogyan azt ma, az idők csúcsán gondolni lehet, meg fogja érteni, hogy Morgenstern értelmében ki kell jutnunk az analfabetizmus­ból, hidat kell vernünk a művészet és a tisztánlátás között, hogy ezáltal a művészetre új fény, a tisztánlátásra a művészet révén új melegség áradjon. Így, a megfelelő erőfeszítések gyü­mölcseként, az egészséges jövőben a tisztánlátás fénye és a művészet melegsége által egy mélységesen jelentékeny impul­zus segítheti elő az emberiség jövőbeni fejlődését.