Az ember régi korok óta úgy érezte,, hogy bizonyos rokon­ság vagy legalábbis kapcsolat áll fenn a művészi fantázia, a művészi alkotás és a műélvezet impulzusai, illetve az érzék­feletti megismerés között. Aki művészettel foglalkozó sze­mé­lyekkel találkozik, annak feltűnik, hogy az alkotó­művé­szet széles köreiben jelen van valamiféle aggodalom, hogy a művészi alkotást megzavarhatja az érzékfeletti világnak az a tudatos megtapasztalása, amelyből a művészi fantázia el­nye­ri a maga impulzusát, úgy, ahogyan erre a szellemtudomá­nyos, érzékfeletti megismerésben törekszenek. Hiszen más­részt a legszélesebb körökben ismert, hogy bizonyos mű­vészi hajlamú személyek, akik műalkotásaikkal közelítenek ahhoz, ami az érzékfeletti világból mintegy világító erővel megjelenik, teremtő fantáziájuk működése révén átélnek valami olyasmit, mint a tisztánlátás. Meseköltők vagy más művészetet művelők, akik inkább azzal akarnak foglalkozni, ami az érzékfeletti világból az érzékibe bevilágít, tudják, hogyan jelennek meg a szemük előtt a figurák, ezek azon­ban teljesen szellemiek, így olyan érzésük van, hogy érint­kez­nek ezekkel a művészi figurákkal vagy ezek érintkeznek egymással. Amennyiben teljesen tudatos állapotról van szó, amelyben az ember mindenkor el tudja szakítani magát attól, ami tisztán­látóként elfogja őt, akkor ilyen esetben a szellemtudomány is tisztánlátásról beszélhet. Azt kell mon­danunk, hogy vannak érintkezési pontok a művészi alkotás, a művészi fantázia és a szemlélődő tudat között, amely meg­ismerő módon képes belehelyezkedni a szellemi világba. Az ember mégis úgy véli, hogy éppen egy olyan szellemtudo­mányos nézettel szemben, amelyet itt említettünk, hang­sú­lyoznia kell, hogy a művésznek nem muszáj hagynia, hogy eredetiségét elrabolja az, amit a szellemvilágból tudatosan befogad. Ez a nézet nem veszi figyelembe a lényeget a mű­vészi fantázia és a szellemi világ tisztán­látó szemlélete közötti kapcsolatban. Mert ezen a tisztán­látó szemléleten olyasmit értünk, ami teljesen a puszta lelki tevékenység által, egészen függetlenül fejlődik ki, függetlenül a test fizi­kai eszközétől. Hogy mennyiben lehetséges az, hogy a lélek a testtől függetlenül helyezkedjék bele a szellemi világba, ma nem tudom kifejteni. Csak azt szeretném előrebocsátani, hogy az, ami rokonságként és kapcsolatként áll fenn az igazi művészi alkotás és a műélvezet, illetve a valóban eredeti tisztánlátás között, ma jobban érdekli az antropozófiai be­állítottságú szellemi kutatót, mint a tisztánlátás kapcsolata a víziószerű állapotokkal, olyan abnormális állapotokkal, ame­lyeket, ha szintén kutatunk, tisztánlátásnak nevezünk, de mégiscsak testi állapotokkal függnek össze, nem egyedül lelki tapasztalatokat ábrázolnak. Hogy azonban belássuk ezt a valódi rokonságot a művészi fantázia és a tisztánlátás kö­zött, szükséges, hogy belemenjük abba, ami a szó legszoro­sabb értelmében mindkettőt elválasztja egymástól, s ez igen jelentékeny dolog.

Aki művészi fantáziával alkot, az nem fogja megragadni és magában leképezni a külső, érzékelhető világot, ahogyan az a szokásos érzékszervi észlelésben és az észleltről történő gondolkodásban történik: hanem megváltoztatja, idealizálja – vagy nevezzük annak, aminek akarjuk. Nem az irányról van szó. Nem arról van szó, hogy az ember realista vagy idealista módon lát-e, impresszionista vagy expresszionista-e, mert minden művésziben él valamifajta átalakítása annak, amit az ember különben a valóságból kiindulva utánoz. De elevenen él a művészi alkotásban az is, amit a külvilág észle­lésének nevezhetünk. A művész a külvilág észleléséhez iga­zodik. Ebben a művészi alkotásban jelen van a kép, amelyet a képzetek hoznak létre, amelyek a külső észlelésre támasz­kodnak, és arra, ami az emlékezőképességben, az emlékek­ben ezzel összefügg. A művészben tovább munkál mindaz, amit az életben, a tudatalattijában befogad, és minél tovább hat az, ami élményként rakódik le a lélekben, minél gaz­da­gabbak ezek az élmények, annál gazdagabb lesz a művészi hozadék a személyiségnek a külső, érzéki benyomásokhoz, a művészi fantáziában élő képzetalkotó és emlékezőképes­ség­hez történő odafordulása révén. Nem ez a helyzet azzal, ami a tisztánlátás esetén abban a személyiségben él, aki érzékfeletti szemlélete révén hatol be a szellemi világba. A lényeges az, hogy az ember csak akkor hatol be a szellemi világba, ha el tudja hallgattatni mind a külső érzékszervi szemléletet, mind a képzetalkotást, amely emlékezőképes­ségbe torkollik. Emlékezésnek, emléknek, észlelőképesség­nek mind teljesen el kell hallgatnia a külső érzékszervi be­nyo­mások számára az érzékfeletti megismerés során. Nem könnyű viszont kortársaink számára világossá tenni, hogy lehetséges olyasmi, hogy az emberi lélek a maga szunnyadó erőiben valóban annyira megerősödhet, hogy a lelki élet még teljes elevenségében jelen van, miközben a képzetalkotó és az észlelőképesség el van nyomva. Ezért a módszeresen ki­alakított érzékfeletti megismeréssel szemben sem szabad azt az ellenvetést tenni, hogy az akaratlagos tisztánlátás eseté­ben csupán valami emlékezőképességszerűséggel van dol­gunk, ami a tudatalattiból hullámzik elő. A lényeg az, hogy aki szellemtudományi kutatóként be akar hatolni az érzék­feletti világba, megismerje azokat a módszereket, amelyek lehetővé teszik, hogy emlékezőképességét ilyen módon tel­jesen kikapcsolja, hogy lelke csak a jelen benyomásokban éljen, amelyekbe semmi sem keveredik bele azokból a remi­niszcenciákból, amelyek a tudatalattiból törnek fel. Ilyen módon azáltal, amit a lélek elképzel és átél, olyan világba jut, amelybe tudatosan próbált behatolni, azért, hogy semmi se maradjon öntudatlan.

Ha belegondolunk, hogy némely misztikus, úgynevezett teozófiai irányzat mennyire sóvárog minden lehetséges ho­mályra, ködösségre, akkor érthetőnek találjuk, hogy azt, amit itt mi tisztánlátásnak gondolunk, még azok is össze­tévesztik amazzal, akik követőiknek vélik magukat.

Láthatjuk tehát, hogy elvileg milyen különböző ez a tisz­tánlátás a művészi alkotástól. A kettő eltérő lelki felfogáson és lelki hangulaton alapul; de az, aki az itt említett értelem­ben érzékfeletti megismerésre törekszik, sajátos tapasz­tala­tokat fog szerezni a művészettel kapcsolatban.

Elsősorban egy kardinális tapasztalat. Az ember nem lehet reggeltől estig szellemtudományi kutató. A szellemi világba történő bepillantás bizonyos időkhöz van kötve; az ember ismeri annak az állapotnak a kezdetét és végét, amelyben a lélek behatol a szellemi világba. Ebben az állapotban képes a lélek arra, hogy saját erejéből teljesen eltekintsen a külső érzékek benyomásától, s így mindabból, amiben a külső ér­zékek színeket látnak, hangokat hallanak, semmi sincs jelen. Éppen ebből a semmire való rátekintésből jön létre az ész­lelés a szellemi világ számára. Azt mondhatnám: a tisztán­látó ki tudja oltani mindazt, ami a külvilágból rázúdul, ami a szokásos emlékezőképességből a lelki tudatosságba feltör, de azokat a benyomásokat – még ha ebben az állapotban van is – nem tudja kioltani, amelyek olyan műalkotásokból szár­maznak, amelyek valóban az alkotó fantázia gyümölcsei. Nem azt akarom itt mondani, hogy a tisztán­látónak az ilyen állapotokban ugyanazon benyomásai vannak a műalkotá­sok­ról, mint annak, aki nem tisztán­látó. Azokkal a benyomá­sok­kal a tisztán­látó is rendelkezik a nem látó pillanataiban. De a tisztán­látó pillanatokban megvan a lehetősége arra, hogy az érzékit, emlékezetszerűt teljesen kioltsa a külvilágra nézve, de nem egy olyan műalkotásra vonatkozóan, amely-lyel találkozik.

Ezek a tapasztalatok, amelyeknek számos részlete van. Kiderül, hogy a tisztán­látónak meghatározott tapasztalatai vannak az egyes művészetekkel kapcsolatban. Ám az ilyen szavak, mint a „művészet”, éppen a hatás részleteinek vo­natkozásában elvesztik szokásos jelentésüket. Az egyes mű­vészetek az érzékfeletti megismerés szempontjából külön­álló birodalmakká válnak. Az építészet valami mássá válik, mint a zene, a festészet és így tovább. Ahhoz viszont, hogy áttekintsük, mi a tisztán­látó tapasztalata a művészettel kap­csolatban, szükséges rámutatnunk a következő kérdés kézenfekvő voltára: ha a tisztán­látó a külvilág hatásait és azt, ami az emlékezőképességhez tartozik, kénytelen elnyomni, mi marad meg a számára?

A lélekben ilyenkor az él, ami a pszichológiában említett három lelki tevékenységből mindig jelen van az emberi lélekben. A képzetalkotás és az -észlelés nincs jelen, de az érzés és az akarat, bár egészen más módon, mint a min­dennapi életben, jelen van. Az érzékfeletti megismerést egyáltalán nem szabad összetévesztenünk önmagunk ködös, érzésszerű beolvadásával a szellemi világba, amit misztiká­nak kell neveznünk. Világossá kell válnia számunkra, hogy az érzékfeletti megismerés, annak ellenére, hogy érzésből és akaratból sarjad ki, valami más, mint az érzés és az akarat. Ehhez figyelembe kell vennünk, hogy az érzékfeletti meg­isme­rés számára az érzésnek és az akaratnak úgy kell kitöltenie a lelket, hogy a lélek nyugalomban van, és egyál­talán, az ember összes többi része is teljes nyugalomban érzi magát. Be kell következnie annak, ami különben nincs meg az érzéssel és az akarattal kapcsolatban: az érzésnek és az akaratnak teljesen befelé irányultan kell kialakulnia. Az akarati impulzusok megnyilvánulásai általában kifelé fej­lődnek; a tisztánlátásnál semmiféle kifelé irányuló megnyil­vánulásnak sem szabad megjelennie. A dervisség és a hason­lók szemben állnak a szellemi világ megismerésével.

Miközben az érzés és az akarat befelé irányulva alakul, valamiféle világos, élesen körvonalazott lelki tevékenység sarjad ki belőlük. A lélekben kisarjad egy olyan tevékenység, amely hasonló a fantáziakép létrejöttéhez. A szokásos fantá­zia­kép valami megfakult, színét vesztett dolog. Az érzésből és az akaratból a tisztán­látó számára valami ezzel ellentétes sarjad ki, amit azonban nem kevésbé a valóság határoz meg, azzal van átitatva.

Éppen a művészettel kapcsolatos tapasztalatok példáján jellemezhetjük azt, amit a tisztán­látó lelki képességeiben, részletesen átél. Miközben megkísérli, hogy építészeti for­mákba és mennyiségi viszonyokba helyezkedjék, olyasmibe, amit az építész belevegyít az épületeibe, rokonságban érzi magát ezekkel az építészeti mértékviszonyokkal és harmó­niákkal, éppen azzal, ami benne, a tisztán­látóban, egészen másfajta gondolkodásként alakul ki, mint a mindennapi élet árnyszerű gondolkodása. Azt mondhatnánk: a tisztán­látó egy újfajta gondolkodást fejleszt ki, amely semmivel sem áll annyira rokonságban, mint azokkal a formákkal, amelyek­ben az építész gondolkodik és amelyeket kialakít. Annak a gondolkodásnak, amely a mindennapi életben működik, semmi köze az igazi tisztánlátáshoz. A tisztánlátásban mű­ködő gondolkodás a teret befoglalja a maga teremtő átélésé­be. A tisztán­látó tudja, hogy ezekkel a formákkal, amelyek eleven gondolati formák, az érzetek világa mögötti érzék­feletti valóságba hatol be, tudja, hogy ki kell fejlesztenie ezt a gondolkodást, amely térformában éli ki magát. A látó úgy érzi: mindabban, ami mérték- és formaharmóniában éli ki magát, akaratok és emocionális érzések működnek. Meg­tanulja felismerni a kozmosz erőit az ilyenfajta mérték- és számviszonyokba foglalt formákban, ahogyan ezek gondol­kodásában élnek. Ezért érzi gondolkodását az építészével rokonnak. Bizonyos vonatkozásban rokonnak érzi magát azzal, amit az építész és a szobrász formákban teremt, mi­közben egy újfajta érzelmi élet támad fel benne, ami nem a mindennapi élet érzelmi élete. Az érzékfeletti megismerés számára létrejön egy ellentétes intellektualitás, amely meg­hajló térformákban gondolkodik, amelyeknek saját élete adja meg a formát. Ezek olyan gondolatformák, amelyek révén a tisztán­látó lelke a szellemi valóságba alámerül; rokonnak érezzük őket azzal, ami a szobrász formáiban él. A tisztán­látó gondolkodását és újszerű érzését azáltal jelle­mezhetjük, hogy megvizsgáljuk az építészettel és a szobrá­szattal kapcsolatos élményeit.

Egészen mások a tisztán­látó élményei a zenével és a köl­tészettel kapcsolatban. A zenéhez csak úgy tud kapcsolatot teremteni a látó, ha még továbbjut annál a szféránál, ame­lyet az imént ábrázoltam. Igaz, hogy ez az új, spirituális intellektualitás először a befelé irányuló érzésből és akarat­ból fejlődik ki. Az ember azáltal képes behatolni a szellemi világba, hogy azt tapasztalja: csupán a lélek segítségével hatol be; ez semmiféle testi organizmust sem szolgál. Az­után jön a következő fokozat. Az ember csak tökéletlenül hatolna be a szellemi világba, ha nem nyomulna előre a következő fokozatig. Ez abban áll, hogy nemcsak ezt a spirituális intellektualitást fejleszti ki, hanem lénye a testén kívül olyan tudatossá válik a szellemi valóságban, mint ittléte a fizikai világban, tehát az, hogy lábával itt áll a talajon, megragadja a tárgyakat és így tovább. Miközben az ember kezd úgy tudni magáról a szellemi világban, úgy gon­dolkodni és érezni, ahogyan éppen mondtam, eljut odáig, hogy valamifajta új érzést és akaratot fejleszt ki, de a szel­lemi világban lévő akaratot, amely nem az érzeti világban fejeződik ki. Csak ha részesül ebben az akaratban, akkor tud az ember bizonyos tapasztalatokat megszerezni a zenével és a költészettel kapcsolatban.

Itt azután kiderül, hogy amit az ember az érzékfeletti meg­ismerésben a zenével kapcsolatban átél, az különösen azzal az új emocionális érzéssel van rokonságban, amelyet a testen kívül tapasztal. A zenét tisztán­látó állapotban más­ként éli át az ember, mint a mindennapi tudatban: úgy éli át, hogy minden egyes hanggal, minden dallammal egynek érzi magát, lelkével hullámzó, hangzó életben él. A lélek teljesen összekapcsolódik a hangokkal, mintegy kiárad a hullámzó hangokba. Joggal mondhatom, hogy alig kaphatunk ilyen pontos szemléletet, ilyen képszerű szemléletet a tenger habjaiból kiemelkedő Aphroditéról, mint amikor azt szem­lél­jük, ahogyan az emberi lélek a zeneiség elemében és abból felemelkedve él a tisztánlátásban.

S mintha ezt a tenger színe fölé emelkedő Aphroditét a levegő teremtményei röpködnék körül, a tér elevenségének hírnökeiként közeledve hozzá, úgy csatlakozik a tisztán­látó számára a zeneiséghez a költőiség. Mialatt lelkével mintegy a zeneiségből kiemelkedve, majd ismét benne érzi magát, azonosságban a zenével, megjelenik a látó számára a költői­ség. Ezt intenzív formában éli át. Amit átél, attól függ, mi­lyen fokon fejlesztette ki a tisztánlátást. A költészet esete sajátságos. A költő a nyelvvel vagy a költészet valamely más eszközével azt fejezi ki, ami a költeményből a tisztán­látó képesség számára megjelenik. Például egy drámai személy, akit a költő ábrázol, s akinek kevés szót ad a szájába, ebből a kevés szóból egy emberi személyiség befejezett imagináció­jává alakul. Ez azért van így, mivel mindaz, ami a köl­te­ményben valószínűtlen, ami egyszerűen elcsépelt, amit nem az alkotóerő hoz elő, hanem „meg van csinálva”, a tisztán­látó számára kellemetlenül hat. Azt látja ebben, ami nem költészet, ami mégis frázisszerűen akar valamit megfor­málni; a groteszk torzképet látja. Míg a szobrászi elem spiri­tuális intellektualizmussá alakul át számára, a költőiség plasztikává, szobrászattá és tárgyiassággá változik, amelyet szemlélnie kell. Azt szemléli, ami igaz, ami az igazi alkotói törvényszerűségek alapján van megformálva, amelyekből a természet teremt, s ezt élesen elválasztja attól, amit csupán az emberi képzeletből teremtettek, mivel az ember akkor is költeni akar, ha fantáziája nincs kapcsolatban a mindenség alkotóerőivel. Ilyenek tehát a költészettel és a zenével kap­csolatos élmények.

Sajátos módon éli át az érzékfeletti megismerés a festé­szetet. Ez egyedülálló az érzékfeletti megismerés számára.
S mivel a tisztán­látó – egy triviális hasonlatot fogok hasz­nálni – arra kényszerül, hogy mint a földmérő, vonalakkal és körzővel szemléltesse a maga számára, s a felszínre hozza azt, amit pusztán elképzelhet, hogy a képzetet érzékelhetővé tegye, így a tisztán­látó is kénytelen a szellemi világ forma nélküli átélését a megformált, megsűrűsödött világba átül­tetni. Ez történik, miközben azt, amit ilyen módon él át, átéli úgy is, hogy a belső szemléletbe, az imaginációba ülteti át, és ha szabad így mondanom, lelki anyaggal tölti ki. Ezt úgy teszi, hogy bizonyos mértékig belső, alkotó, tisztán­látó álla­potban festészetté teremti a tárgyat. A festő úgy alakítja fan­tá­ziáját, hogy belső formálóerőivel az érzékszervi szemlélet­hez fordul, amelyet úgy él át, ahogyan szüksége van rá. Kívülről befelé jut el oda, hogy a térben létezőt úgy alakítja át, hogy az vonalakban, formákban, színekben hasson. Átteszi a festői szemlélet síkszerűségébe. A tisztán­látó ellen­tétes irányból jön. Ő a lelkében lévő színekké sűríti össze azt, ami tisztán­látó tevékenységében jelen van; színekkel itatja át azt, ami különben színtelen, s mintegy belülről illusztrálva, imaginációkat alakít ki. Csak helyes módon kell elképzelnünk, hogy az, amit az egyik irányból a festő létrehoz, az ellenkező oldalról abban mutatkozik meg, amit a tisztán­látó belülről kifelé megteremt.

Hogy ezt elképzeljük, olvassuk el egyszer J. W. Goethe „Színtan” művének utolsó fejezetének elementáris alapfogal­mait a színek érzéki-morális hatásáról, ahol azt mondja, hogy minden szín egy kedélyállapotot hoz létre. Ezt a ke­délyállapotot éri el a tisztán­látó legutoljára, ezzel festi meg azt, ami különben szín és forma nélküli lenne. Ha a tisztán­látó auráról és hasonlókról beszél, és színeket fűz ahhoz, amit lát, tisztában kell lennünk azzal, hogy azt festi meg, amit bensőleg, ebben a kedélyállapotban él át. Ha a tisztán­látó azt mondja, hogy amit lát, az vörös, akkor azt éli át, amit különben a vörös színnél átélünk; az átélés ugyanaz, mint vörös látásánál, csak szellemi.

Amit a tisztán­látó szemlél, illetve amit a művész a vászon­ra varázsol, ugyanaz, de különböző oldalakról szemlélve.
A tisztán­látó ilyen módon találkozik a festővel. Ez a találko­zás figyelemre méltó, jelentős élmény, amely a festészetet az érzékfeletti megismerés különleges sajátosságaként jeleníti meg. Ez különösen egy olyan jelenségben mutatkozik meg, amelynek minden lélek számára sajátos problémát kell jelentenie: az inkarnátumban, az emberi hús színében, amely annak a számára, aki bensőleg be akar hatolni az ilyen dolgokba, valami éppen annyira titokzatos, mint vonzó dolog, ami mély természeti és szellemi viszonyokba enged bepillantani. Ezt az inkarnátumot a tisztán­látó sajátos mó­don éli át. Itt szeretném valamire felhívni a figyelmet.

Ha látásról, tisztánlátásról beszélünk, az emberek azt gon­dolják, hogy valami olyasmit értünk ez alatt, amivel csak néhány hóbortos ember rendelkezik, ami teljesen kívül áll az életen. Ez nem így van. Ami valódi tisztánlátás, az mindig jelen van az életben. Nem tudnánk megállni az életben, ha mindnyájan bizonyos dolgokban nem lennénk tisztán­látók. Nagyon fontos, hogy a komolyan vehető tisztán­látó nem olyasmivel foglalkozik, ami kívül áll az életen, hanem olyas­mivel, ami csak bizonyos szempontból az élet magasabb foka. Mikor vagyunk tisztán­látók a mindennapi életben? Egy esetben, amelyet manapság félreismernek, mivel materialista szemléletből kiindulva mindenféle okoskodás alakult ki ar­ról, hogyan fog fel az ember egy idegen ént, hogyan áll egy idegen testtel szemben. Még olyan emberek is vannak, akik azt mondják: az ember csak tudat alatti következtetéssel észleli egy másik emberén lelkét. Látjuk az arc oválisságát,
a többi emberi vonást, az arc színét, a szem formáját, és megszoktuk, hogy ha valami ilyen testiséget látunk, akkor úgy találjuk, hogy emberrel állunk szemben, ezért azt az analógiás következtetést vonjuk le, hogy ami ilyen formájú, az embert is rejt magában. – Ez nem így van; ezt mutatja az érzékfeletti megismerés. Ami az emberen, az emberi alak­ban és színekben megjelenik számunkra, az egyfajta ész­le­lés, mint a szín és forma észlelése egy kristályon. Szín, for­ma és felület egy kristályon önmagukként tolulnak elő. Az emberen lévő felületek, színek önmagukat oltják ki, fogalmi­lag szólva átlátszóvá teszik magukat. A másik ember érzéki észlelése szellemileg kioltódik: a másik lelket közvetlenül észleljük. Ezzel önmagunkat közvetlenül belehelyezzük a másik lélekbe; egy titokzatos, csodálatos lelki folyamat ez, ha saját emberi lényünkkel állunk szemben a másik ember­rel. A lélek valóságos kilépése történik itt, odalépés a másik­hoz. Ez a tisztánlátás mindig és mindenhol jelen van az életben. Ez a fajta tisztánlátás bensőleg összefügg az inkar­ná­tum titkával. Ezt veszi észre a látó, ha felemelkedik a leg­ne­he­zebb tisztánlátási problémához: az inkarnátum tisztán­látó észleléséhez. Az inkarnátumnak a szokásos szemlélet számára valamilyen megnyugtató jellege van, a látó számára valami önmagában mozgóként jelenik meg. A tisztán­látó nem valami kész dologként észleli az inkarnátumot, hanem két másik közötti köztes állapotként. Ha a látó az ember szí­neire koncentrál, akkor azt észleli, hogy az folytonosan inga­dozik az elsápadás és egyfajta elvörösödés között, ami nagyobb fokú elvörösödés a szokásosnál, s a látó számára valamiféle hőkisugárzásba megy át. Ez két határállapot, amelyek között az ember arcszíne ingadozik, és középen van az inkarnátum színe. Ez bizonyos ide-oda történő vibrá­lást jelent a tisztán­látó számára. Az elsápadás révén megérti a látó, hogy bensőjében, kedélyében és intellektusában milyen az ember, és az elvörösödés révén megismeri, hogy milyen akarati és impulzuslény az illető, milyen a viszonya a külvilággal. Az vibrál itt, ami magasabb fokon az ember ben­ső karakterében van.

Nem szabad azt képzelnünk, hogy a tisztánlátás abban áll, hogy az ember „kifejleszti”, és azután mindent és mindenkit szellemileg lát. A szellemi világba vezető út sokoldalú, bonyolult. Az inkarnátum élménye a kulcskérdés azzal kap­cso­latban, hogy felfedezzük a másik ember bensőjét.

Látják tehát, hogy a tisztán­látónak a művészetekre vonat­ko­zóan sokoldalú tapasztalatai vannak. Amire itt gondolunk, azt tovább árnyalja számunkra egy olyan jelenség, amely alkalmas annak szemléltetésére, hogyan állunk a tisztán­látás­sal az életben: és ez a tisztánlátás viszonya az emberi beszédhez.

A beszéd valójában nem egységes dolog, hanem olyas­valami, ami három különböző szférában él. Először is van a beszédnek egy olyan állapota, amely eszköznek tekinthető az emberek közötti megértésben és a tudományban. Amit itt a tisztán­látó érez, paradoxnak nevezhetjük, de ez valóságos átélés: a tisztán­látó ezt a fajta beszédfelhasználást a minden­napi tudomány megértési eszközének és kifejezésének érzi, a beszéd egyfajta lefokozásának, sőt mintegy a beszéd leértékelésének olyasmivé, ami legbensőbb természeténél fogva nem a beszéd. A tisztánlátás más felfogást képvisel. A beszéd, a nyelv az az eszköz, ami által egy népesség közös­séggé válik. Ami a nyelvben él, amennyiben különböző for­mákban jelenik meg, hangszínekben és így tovább, az, helyesen szemlélve, valami művészi dolog. A nyelv, mint a néphez tartozás kifejezőeszköze, művészet, és az, ahogyan a nyelvben megteremtődik, annak a népnek a közös művészi alkotása, amely a nyelvet beszéli.

Amennyiben a nyelvet a mindennapi megértés eszköze­ként használjuk, leértékeljük. Akinek van érzéke az iránt, ami a nyelvben él és tudatalattinkban megnyilatkozik, az tudja, hogy a nyelvteremtés rokon a költészettel, egyáltalán a művészettel. Aki művészi lényt hordoz magában, bizonyos kellemetlen érzése van, ha a nyelvet szükségtelen módon a mindennapi megértés szférájába süllyesztik le. Christian Morgensternnek ez volt az érzése. Nem rettent vissza attól, hogy hidat verjen a művészet és a tisztánlátás között, nem hitte azt, hogy a művészi eredetiség elvész azáltal, hogy behatol a szellemi világba; úgy érezte, hogy a benne élő költőiség rokon a szobrászattal, az építészettel. Kifejezi azt, hogy mit érez a nyelvvel kapcsolatban, amikor a fecsegést a nyelvvel való visszaélésnek tartja, és azt mondja: „Minden fecsegés alapja a bizonytalanság az egyes szavak értelmét és értékét illetően. A fecsegő számára a nyelv valami homályos dolog. De a nyelv eléggé vissza is üt neki: az elhomályosító­nak, a ködösítőnek.” Át kell éreznünk azt, amit Morgenstern mint nyelvteremtő érzett, hogy úgy érezzünk, mint ő: ott, ahol a nyelv a prózában a megértés eszközévé válik, leérté­kelése ezt a puszta célt szolgálja.

A tisztán­látó nyelvvel kapcsolatos átélését harmadsorban az jellemzi, amit a szellemi világban átél. Amire ott rátekint, azt nem szavakban tekinti át, az nem közvetlenül szavakban fejeződik ki. Így a látónak nehézségei vannak abban, hogy megértesse magát a külvilággal, mivel a legtöbb ember elméletileg és tartalmilag szavakban gondolkodik, és nem tudja elképzelni a lélek életét a szavakon túl. Ezért az, aki érző módon éli át a szellemi világot, bizonyos fajta kény­szernek érzi, hogy a nyelv kész formájába öntse azt, amit átél. De azáltal, hogy nem hagyja szóhoz jutni azt, ami kü­lönben a beszédben él – a képzetalkotási és emlékező­ké­pességet –, mozgósíthatja magukat a nyelvteremtő erőket, azokat a teremtő erőket, amelyek az emberiség fejlődésében szerepet játszottak akkor, amikor a beszéd keletkezett. A tisztán­látónak abba a lelkiállapotba kell belehelyezkednie, amelyben a nyelv először létrejött, a kettős tevékenységet kell kifejlesztenie, bensőjében a spirituálisat kialakítva, ame­lyet szemlél, és a nyelvformálás szellemébe úgy elmerülve, hogy a kettőt képes legyen összekötni egymással. Ezért fontos belátni, hogy a tisztán­látó szavait másként kell fel­fognunk, mint különben a szavakat. Miközben a tisztán­látó megnyilatkozik, a beszédhez kell folyamodnia, de úgy, hogy ami a beszédben alkotó módon tevékeny, azt engedi ismét létrejönni, miközben elfogadja a beszéd képalkotó erőit. Ezáltal fontossá válik, hogy a kimondott szót úgy formálja meg, miközben bizonyos dolgokat erősen, másokat kevésbé hangsúlyoz, bizonyos dolgokat előbb mond ki, másokat ké­sőbb, vagy valamit illusztrálva, mellőzi őket. Sajátos techni­kára van szüksége annak, aki spirituális igazságokat akar beszédbe önteni, ha ki akarja fejezni azt, ami bensőleg él benne. Ezért szükségesnek tartja, hogy az ember a kifeje­zései „hogyanjára” is figyeljen, nem csupán arra, amit mond. Arról van szó, hogy először is megformál, arról van szó, hogyan mondja ki a dolgokat, különösen a szellemi világra vonatkozókat, s nem csupán arról, hogy mit mond. Mivel ezt oly kevéssé veszik figyelembe, és mivel az emberek a szavak kapcsán arra emlékeznek, amit a szavak különben jelente­nek, ezért értik olyan nehezen a tisztán­látót. Ezért találja szükségesnek – mindez persze relatív –, hogy kifejlessze a nyelvteremtés képességét, hogy éppen oly módon fejezze ki az érzékfelettit, ahogyan kifejezi. Egyre inkább szükségessé válik, hogy tisztában legyünk vele: nem a tartalom fontos abban, amit mondanak, a fontos az, hogy az ember abból, ahogyan a tisztán­látó kifejezi magát, eleven benyomást kap­jon arról, hogy a szellemi világból kiindulva beszél. Így már maga a beszéd valamiféle művészi elem a mindennapi élet­ben. A tisztán­látónak a beszédhez is sajátos a viszonya.

Nos, adódik a kérdés: mi az alapja annak, hogy ilyen kap­csolatok léteznek a tisztán­látó és a művész között? Honnan ered az, hogy a tisztán­látó alapjában véve nem tud eltekin­teni egy műalkotás által keltett benyomástól? – Ez onnan ered, hogy a műalkotásban valami olyasmi jelenik meg, ami rokon az érzékfeletti megismeréssel, csak más köntösben. Onnan ered, hogy az ember benső élete sokkal bonyolul­tabb, mint ahogyan azt a mai tudomány el tudja képzelni.

Ezt egy másik oldalról szeretném bemutatni, ahol lát­szó­lag persze tudományos dolgokat mondunk, és azt, ami utal valamire, annak egyre tovább kell fejlődnie, hogy hidat ver­jünk egyrészt a valóság szokásos szemlélete, másrészt a művészi fantázia átélése és az érzékfeletti megismerés kö­zött. Megkérdezem: min alapul az, hogy az alkotó muzsikus bensőjéből hozza létre azt, ami a hangjaiban él? – Itt tisztá­ban kell lennünk azzal, hogy amit általában önmegismerés­nek nevezünk, az még valami absztrakt dolog. Még az is, amit a misztikusok vagy a ködös teozófusok képzelnek er­ről, valami rendkívül elvont. Ha az ember úgy véli, hogy lelkében átéli az istenit, akkor ez az igazi, konkrét tisztánlá­tás számára valami egészen homályos, ködös dolog. Világos, hogy az embernek egyrészt megvan a benső átélése, meg­vannak a gondolatai, érzései, akarati impulzusai; bele tud merülni ezekbe, ezt nevezi misztikának, filozófiának, tudo­mánynak. Ha megtanulja felismerni az elevenséget, akkor tudja: mindez túl híg, még ha bensőleg meg is próbálja sűrűbbé tenni. Az ember még az intenzív misztikával is mindig a valóság fölött csapong, nem közeledik az igazi valósághoz, csak belső képmásokat él át, illetve a valóság hatásait, s nem a valóságot éli át a szokásos természetszem­lélet által sem, amely az anyagi folyamatokkal szemben áll.

Igaz az, amit Du Bois-Reymond mond: a természetszem­lélet sohasem tud eljutni odáig, hogy megragadja azt, ami a térben kísért. – Ha a természettudós anyagról beszél, amely jelen van a térben – ez nem adja meg magát mindannak, amivel mi a valóságot megpróbáljuk megragadni. A minden­napi tudat számára az a helyzet, hogy egyrészt van a benső életünk, amely nem jut el a valóságig, másrészt a külső való­ság, aminek a benső élet nem adja meg magát. Közöttük szakadék tátong. Ez a szakadék, amelyről tudnunk kell, az emberi megismerés akadálya. Ezt semmi más módon nem lehet legyőzni, mint úgy, hogy a lélekben érzékfeletti szem­léletet fejlesztünk ki, olyan szemléletet, amelyet ma a művé­szettel való összefüggésében mutattam meg.

Ha ez a szemlélet kialakul, az ember egyfajta külső kap­csolatba lép önmagával és az anyagi valósággal, ami testként van jelen. A test valami újjá alakul át, nem marad meg merev, a bensőnek magát meg nem adó dolognak. A benső nem marad meg a valóság fölött csapongó dolognak, hanem saját testiségében impregnálja, átitatja magát azzal, ami a testben materiális lét. De minden materiális lét tartalmaz szellemi létet.

Próbáljuk meg ezt a zeneművészetre támaszkodva szem­léltetni. Miközben az ember zenei vagy egyéb képzeteket alakít ki és a mindennapi tudatban érzékel, testének benső részében bonyolult folyamatok zajlanak le. Ezekről nem tud semmit, de lejátszódnak. A tisztán­látó tudat benyomul ebbe a benső, bonyolult, csodálatos testi élménybe. Az agy­folya­dék, amelybe az agy egyébként bele van ágyazva, kilégzés­kor a gerincvelő-csatornába ömlik, hátranyomul, a vért az altest vénáiba nyomja, belélegzéskor pedig mindez felfelé nyomul. Létrejön egy csodálatos ritmus, ami kíséri mindazt, amit képzelünk és észlelünk. Ez a lélegzés, ez a plasztika a maga ritmusában be- és kifelé nyomul az agyban. Olyan folyamat megy végbe, amely hozzájárul az emberi átéléshez. Olyasmi ez, ami a tudatalattiban megy végbe, és a lélek tud róla. A mai fiziológia és biológia csaknem teljesen tudatlan ezekkel a dolgokkal kapcsolatban; mindez azonban a jövő­ben elterjedt tudománnyá fog válni.

Abban az időben, amely többé már nem lehet a mi időnk, a spirituális életet más módon kellett kutatnia az embernek. Így elmúlt annak az ideje is, hogy a szellemtudományt keleti-indiai módon kutassuk; ezt visszamenőleg megtehet­jük, de teljesen hibás az a vélemény, hogy vissza kell tér­nünk az indiai módszerekhez. Ez nem a mi korunknak való, ez félrevezetné az emberiséget. A mi módszereink sokkal intellektuálisabbak, de ha tanulmányozzuk őket, mégis meg­érthetjük, mit akartak a régi indiaiak. A magasabb ismeretek oktatása az indiaiaknál jelentős részben a légzés ritmikus elrendezéséből állt: szabályozni akarták a lélegzés folya­matát. Hasonlítsák össze azt, amire ők törekedtek, az imént elmondottakkal, és úgy fogják találni, hogy a jógatanítvány a légzés útjának benső átélése által ugyanazt akarta meg­ta­pasztalni önmagában, mint amit én felvázoltam. Az indiaiak ezt úgy tapasztalták meg, hogy megpróbálták megérezni a lélegzés folyamatát, amely fel- és lefelé hullámzik.

A mi módszereink mások. Aki értő módon követi őket, úgy találja, hogy nekünk már nem kell ilyen fizikai módon beleélnünk magunkat a szervezetünkbe, hanem meditatív módon, az intellektusból kiindulva próbáljuk megragadni azt, ami lefelé áramlik, és akarati gyakorlatokkal, ami felfelé áramlik, és ezen a módon próbáljuk meg lelki életünket szembesíteni ezzel az áramlattal, és érezni, amint fel-le áramlik.

Ezen alapul egy bizonyos előrelépés az emberiség fejlődé­sé­ben. Olyasmiről van szó, amiről a tudomány és a minden­napi tudat semmit sem tud, de a lelkünk mélyén ismerjük. Amit a lélek erről tud és amit átél, az bizonyos körülmények között felhozható a tudatba. Felhozható, ha az ember zenei téren művészi hajlamokkal rendelkezik. Hogyan történik ez? Az ember szokásos állapotában, amelyet hétköznapinak is nevezhetnénk, erős kapcsolat van a szellemi-lelkiség és a fizikai-testiség között. A lelki-szellemi rész szorosan kötődik az imént ábrázolt folyamatokhoz. Ha az egyensúly labilis, a szellemi-lelki rész leválik, ha az ember e belső sorson ala­pu­ló konstrukció révén muzikálissá vagy a zenére fogékonnyá válik. A labilis kapcsolaton alapul a sajátos művészi adottság más területeken is. Az, akinek ilyen tehetsége van, képes rá, hogy ami különben a lélekben játszódik le – lelkünk mélyén mindnyájan zeneművészek vagyunk –, azt felhozza onnan. Aki stabil egyensúlyban van, nem tudja felhozni azt, ami ott lejátszódik: ő nem művész. Aki labilis egyensúlyban van – a tudományos nyárspolgár degenerációt emlegetne –, aki a lel­kiek és a testiek labilis egyensúlyában él, az inkább felhozza azt, sötétebben vagy világosabban, ami ott a belső ritmusban benne rejlik, és a hangzó anyag segítségével meg is formálja. Figyeljük meg az ideghullámok alulról felfelé, az agy felé történő áramlását: ott találkozunk először azzal, amit muzi­kálisként jellemzünk. Az, hogy a látóideg szétterül a szem­ben, és vérerekkel áll összeköttetésben, még a tudatalattiban marad. Olyasmi történik itt, ami kioltódik, ha az ember a külső természettel áll szemben. Ha az érzéki világgal állunk szemben, kioltódik a külső benyomás. Ami viszont az ideg­hullámok és az érzékszervi folyamatok között játszódik le, abban mindig volt valamiféle költői; ott él minden emberben a költő. S ismét attól függ, milyen a lélek és a test közötti egyensúly, hogy vajon lent marad-e, ami ott lejátszódik, vagy felhozza-e az ember, és versformába önti-e.

Figyeljük meg ismét a kisugárzási folyamatot, a hullámot, amely lefelé csapódik, nekiütközik a vérhullám elágazásá­nak: ebben az fejeződik ki, hogy saját egyensúlyunkat bele­helyezzük a környezet egyensúlyába. Különösen erős itt a tudat alatti átélés, amelyben az ember a földön mászó gyer­mek állapotából a felegyenesedés egyensúlyába kerül. Ez óriási tudat alatti élmény. Az, hogy az ember rendelkezik azzal, ami a majomban csak karikírozottan van jelen, s ami olyan jelentős az emberiség számára: hogy a test közép­pontján áthúzódó vonal egybeesik a súlypont vonalával, ez óriási benső élmény. Ezáltal az ember öntudatlanul is az építészet-szobrászat kapcsolatát éli át. Miközben a lefelé menő ideghullám találkozik a vérárammal, öntudatlanul az architektúrát, a szobrászi elemet éljük át, s ezt ismét labilis vagy stabil kapcsolatok révén többé-kevésbé felhozzuk és megformáljuk.

A festészetet és ami benne kifejeződik, belsőleg éljük át, ott, ahol az ideg- és a vérhullám találkozik. A művészi folya­mat tudatos, de az impulzusok öntudatlanok. A tisztán­látó tudatosan merül bele abba, ami impulzusként, benső átélés­ként a művészi fantázia alapjául szolgál, amit nem szabad csupán olyan absztrakt módon jellemeznünk, ahogyan ma történik, hanem olyan konkrétan, hogy minden egyes fázisát ismét megtaláljuk saját testünk elrendeződésében. A régi korok helyesen vélték úgy, hogy az építészet vonatkozásá­ban minden forma, minden mérték jelen van abban, aho­gyan önmagunkat belehelyezzük a külvilágba. Az antik épí­té­szet ezeknek a mértékviszonyoknak másfajta átéléséből ered, mint a gótikus, de mindkettő abból jön létre, hogy saját egyensúlyunkat a makrokozmosz viszonyaival együtt éljük át. Ebben felismerjük azt, hogy az ember felépítése a mak­rokozmosz képmása. Ezért nevezte az ember a testet a lélek templomának. Az ilyen kifejezésekben sok igazság rejlik. Így elmondhatjuk: alapjában véve ama források, amelyekből az olyan művész merít, akit komolyan kell vennünk és kapcsolata van a valósággal, ugyanazok a források, mint amelyeket a tisztán­látó használ, akinek a tudatában ekkor megjelenik az, aminek tartós impulzusként kell hatnia, míg ha az impulzus a tudatalattiban marad, akkor azt hozza fel, amit a művész tesz láthatóvá.

Láthatjuk ebből, hogy az emberi átélésben ezek a területek erősen el vannak választva. Ezért alaptalan az az aggodalom, hogy a művész eredetisége elvész a tisztánlátással. A tisz­tánlátás olyan állapotokhoz vezet, amelyeket el lehet válasz­tani a művészi alkotástól és átéléstől, de nem károsíthatják azokat, ha helyesen élik át őket. Éppen ellenkezőleg.

Olyan időben élünk, amikor az emberiségnek egyre tuda­tosabbá és tudatosabbá, egyre szabadabbá és szabadabbá kell válnia. Ezért kell ezt a fényt magának a művésznek a művészetre sugároznia, és ezáltal épül majd híd az egymást nem zavaró művészi és látnoki között.

Érthető, hogy a művészt zavarja az, hogy a művészet­tudo­mány az újabb kori természettudomány vagy az intellek­tuá­lis, tudományos esztétika mintájára fejlődik, úgy, ahogyan manapság értik. Olyan megismerés, amely látó módon hatol be a valóságos művészetbe, még nem létezik; az ilyet egykor majd nem zavarónak, hanem termékenyítőnek fogják érezni a művészek.

Aki mikroszkópos vizsgálatot végez, tudja, hogyan kell eljárnia ahhoz, hogy mindenekelőtt megtanulja látni a dol­gokat. Ahogyan őt is először belülről hatja át a képesség, hogy helyesen tud mikroszkopikus vizsgálatot végezni – itt a benső ösztönzi a külső szemléletet, nem akadályozza –, úgy jön majd el az idő, amikor a valóságos tisztánlátás segítő módon itatja át, járja át a művész elementáris alkotó­képes­ségét.

Némelykor félreérthető ugyan az, amit tisztánlátáson érte­nek, mivel az ember az érzékfeletti tudományt és megisme­rést túlságosan a szokásos érzékszervi tudomány és megis­merés mintájára gondolja el. Azok az emberek azonban, akik közelednek a szellemtudományhoz, néha csalódottnak érzik magukat: nem nagyon találnak kényelmes válaszokat szűk látókörű kérdéseikre, ehelyett olyan más világokat találnak, amelyek néha sokkal mélyebb rejtélyekkel szolgál­nak, mint az érzékszervi világ. A szellemtudományba való bevezettetés új rejtélyeket szül, amelyeket nem lehet elméle­tileg megoldani, hanem azt ígérik, hogy az élet folyama­tai­ban eleven módon oldhatók meg, és így további rejtélyeket teremtenek. Ha az ember beleéli magát ebbe a magasabb rendű elevenségbe, akkor rokonságban marad a művé­szet­tel. Hebbel[1] olyan konfliktusokat kíván, amelyeknek meg­ol­datlannak kell maradniuk, és Grillparzernél[2] nyárspolgári­nak találja azt, hogy, minden szépsége ellenére, úgy intézi a dolgokat, hogy a konfliktusok megoldódjanak, ha csak vala­mivel okosabb, mint az általa megalkotott hős.

Mindenekelőtt ide vezet az igazi tisztánlátás: nem hoz létre olcsó válaszokat, hanem új világszemléleteket teremt az érzékszervileg adott mellé. Bizonyos, hogy azok a mű­vészek, akikben megvolt a mélység, ezt már megérezték. Nemrég megjelent, „Fokozatok” című könyvében Morgen­stern kimondja, hogy aki, mint a művész, valóban közeledni akar a szellemihez, azon kell lennie, hogy magába fogadja azt, egyesüljön azzal, amit az ember ma már, az érzékfeletti megismeréstől áthatva, az isteni-szellemiségből meg tud ra­gadni. Azt mondja: „Aki abba, amit az isteni-szellemiségről ma megtudható, csak érző módon belemerülni, nem pedig megismerő módon behatolni akar, hasonló az analfabétá­hoz, aki egy életen át az ábécéskönyvvel a párnája alatt alszik.”

Jellemző ez arra, hogy kultúránk mely pontján állunk. Ha megértjük azt, amit korunk szükségből tesz, akkor – Mor­gensternhez hasonlóan – a következő benyomásra kell jut­nunk: nem szabad analfabétának maradnunk a tisztán­látó megismeréssel szemben; művészként kapcsolatokat kell keresnünk a tisztán­látó megismeréshez. Amilyen jelentős az, ha a tisztán­látó elem fényt áraszt a művészi alkotásba, éppen olyan jelentős, ha az, amiben manapság „tisztán­látó” nyárspolgáriságként még semmiféle zeneiség nincs, legfel­jebb zeneietlenség, hagyja, hogy a művészi ízlés megtermé­kenyítse. Minden patologikus tisztánlátásnál fontosabb a jö­vő szellemi hozzáértője számára az a híd, amely a művészi és a látnoki között verhető.

Aki képes belátni, az tudja, hogy a jelenben és a jövőben az emberiség üdvére válik majd, ha egyre inkább keressük a szellemi dolgokat, a szellemi megismerést. A művészetben a tisztánlátás fényének kell világítania, hogy a művészet me­lege és nagysága termékenyítőleg hasson a tisztánlátás hori­zontjának nagyságára és szélességére. Szükséges ez a mű­vé­szet számára, amely alá akar merülni a lét valóságába, aho­gyan nekünk is szükségünk van rá, hogy megbirkóz­has­sunk azokkal a nagy feladatokkal, amelyeknek meghatáro­zat­lan mélységekből egyre inkább az emberiség elé kell lépniük.