Amire az emberiségnek szüksége van ahhoz, amit a fejlődés szük­ségszerűsége megkíván, az a tudat tágítása az élet min­den területén. Az emberiség ma úgy él, hogy azt, amire törek­szik, amit tesz, lényegében csak a születés és a halál közötti eseményekhez kapcsolja. Mindennel kapcsolatban csak az érdekli, ami a születés és a halál között lejátszódik, és életünk újbóli meggyógyítása szempontjából lényeges lehet, hogy jobban érdeklődjünk az életnek azon szakasza iránt, amelyet egészen sajátos feltételek között töltünk el. Életünk azt foglalja magában, hogy mik vagyunk és mit te­szünk a születés és a halál között, és azt, hogy mik vagyunk és mit teszünk a halál és egy új születés között. A materia­lista korban az ember kevéssé van tudatában annak, hogy hogyan játszik bele ebbe az az élet, amelyet a halál és a szü­letés között éltünk végig, mielőtt a születés révén alá­száll­tunk ebbe az életbe; és annak sincs tudatában, hogyan ját­szódnak le már itt, ebben az életben olyan dolgok, amelyek viszont hatást gyakorolnak arra az életre, amelyet a halál után töltünk el. Ma néhány olyan dologra akarunk kitérni, amelyek megmutathatják, hogy meghatározott kulturális terü­leteknek az egész emberi élettel szemben másféle állás­pontot kell képviselnie amiatt, hogy az emberi tudat az ér­zék­feletti világokban töltött életre is ki fog terjedni, és ki is kell terjednie.

Úgy vélem, hogy az emberben, ha művészeti életünk egé­szé­re tekint, felmerülhet egy bizonyos kérdés. Ma erről az oldalról kiindulva kívánjuk vizsgálni az érzékfeletti életet. Ebből adódni fog számunkra valami, aminek később, a szo­ciális élet szemügyre vétele során is hasznát vehetjük.

Tulajdonképpeni magas művészeteknek lényegében a szob­rászatot, az építészetet, a festészetet, a költészetet és a zenét tartjuk, és az antropozófiai élet és megismerés bizo­nyos szempontjai alapján olyasmiket is ezekhez a művésze­tek­hez sorolunk, mint az euritmia. A kérdés, amire utaltam, s amely a művészeti élettel kapcsolatban felmerülhet az em­berben, a következő: mi a pozitív, tényleges indítéka annak, hogy az életben művészeteket hozunk létre? A közvetlen realitáshoz, amely a születés és a halál között zajlik, a művé­szet­nek tulajdonképpen csak a materialista korban van köze. Ebben a materialista korban persze arról van szó, hogy az ember elfelejtette a művészet érzékfeletti eredetét, és az többé-kevésbé csupán azt célozza, hogy a külső, érzékelhető természetben található dolgokat utánozza. Csakhogy az, aki valóban mélyebb érzésekkel viseltetik egyrészt a természet, másrészt a művészet iránt, egészen biztosan nem tud egyet­érteni a természetnek ezzel az utánzásával, a naturaliz­mus­sal. Mert az embernek újra és újra fel kell vetnie a kérdést: a vászonra tudja-e varázsolni például akár a legjobb tájkép­festő is egy természetes táj szépségét? Aki nincs félre­nevel­ve, annak magától is olyasfajta érzéssel kell viseltetnie egy naturalista módon mégoly jól megragadott táj iránt, mint amelyet első misztériumdrámám, „A beavatás kapuja” elő­játékában leírtam, hogy tudniillik az ember a természetet sohasem érheti utol a természet semmiféle utánzásával. A jobb érzésűek számára a naturalizmusnak éppen érzés­elle­nes­nek kell bizonyulnia. Az ilyenek tehát bizonyára csak olyasvalamit tekinthetnek jogosultnak a művészetben, ami valamely módon túljut a természeten, aki azzal próbálkozik, hogy legalább az ábrázolás módjában valami mást adjon, mint amit a puszta természet jelenthet az ember számára. De emberként hogyan tudunk egyáltalán művészetet létre­hozni? Miért megyünk túl a természeten a szobrászatban, a költészetben?

Aki elsajátít egyfajta érzéket a világösszefüggések iránt, az látni fogja, hogy a szobrászatban például sajátos módon azon munkálkodnak, hogy megörökítsék az emberi formát, hogy a forma alakításával megpróbálják kifejezni az emberit; hogy amikor egy embert megformázunk, mennyire nem egy­szerűen úgy látjuk az emberi formát, ahogyan a természetes emberen megjelenik, hanem a benső lelkesültséggel, az in­kar­nátummal áthatva, és mindazzal, amit formaként testesít­he­tünk meg, amikor egy szobrászi alkotáson dolgozunk. De úgy vélem, a szobrász, aki embereket formáz meg, foko­zatosan felemelkedik egy sajátos érzésállapotba. S kétség­telen számomra, hogy a görög szobrász rendelkezett azzal az érzéssel, amelyről itt beszélni akarok, csak a naturalista korban ez az érzés elveszett.

Úgy tűnik számomra, hogy a szobrász, aki emberi alakot formáz, egészen másfajta érzéssel teszi ezt, amikor a fejet alakítja ki szobrászilag, és akkor, amikor a test többit részét formázza meg. Ez a két dolog valóban gyökeresen eltér egy­mástól a munka szempontjából. Ha szabad drasztikusan ki­fejeznem magam, azt mondhatnám: amikor az ember az em­beri fej szobrászi megformázásán dolgozik, akkor az az ér­zé­se, hogy az anyag folytonosan magába szívja, hogy az anyag szeretné magába húzni az embert. Ha azonban az em­beri test többi részét formázza művészi módon, akkor úgy érzi, hogy tulajdonképpen mindenütt jogosulatlanul szúr be­le a testbe, nyomja-löki kívülről. Az embernek az az érzése, hogy a test többi részét kívülről formálja, a formákat kívülről alakítja. Úgy érzi, hogy ha a testet formázza, tulajdonképpen befelé, és ha a fejet formázza, kifelé dolgozik.

Ez a szobrászi megformálás sajátos érzésének tűnik szá­momra, ami a görög szobrásznak még bizonyára a sajátja volt, és éppen a naturalista korban veszett el, amikor kezd­tek a modell rabszolgájává válni. Az emberben felmerül a kér­dés: tulajdonképpen honnan ered az, hogy az ember érzékfeletti irányultsággal szándékozik megformálni az em­beri alakot?

Ez sokkal mélyebb kérdésekkel függ össze, és mielőtt rá­térek ezekre, szeretnék még valamit megemlíteni. Gondolják csak meg, milyen erős az emberben valamilyen belső átélés a szobrászattal és az építészettel kapcsolatban, annak elle­nére, hogy a szobrászat és az építészet látszólag külső anyag­ból, külsőleg alkot: az ember belsőleg átéli az építészet dinamikáját, belsőleg átéli, ahogy az oszlopok a gerendát tart­ják, ahogy az oszlopok oszlopfőbe mennek át. Az ember belsőleg éli át azt, ami kívülről van megformálva. És hason­ló­képpen történik ez a szobrászatban is.

Más a helyzet a zenével, és különösen a költészettel.
A köl­tészet esetében egészen világosnak tűnik számomra, hogy a költői anyag megformálása olyan, ezt megint csak drasz­tikusan akarom kifejezni, mintha az embertől a szavak – amelyeket kénytelen még a gégefőjében tartani, ha prózát olvas – elfutnának, ha jambusokba, vagy trocheusokba kezdi formálni, vagy ha rímekbe szedi őket, és neki utánuk kellene szaladnia. Inkább az embert környező atmoszférát népesítik be, mint a bensőjét. A költészetet sokkal inkább külsőnek érzi az ember, mint például az építészetet és a szobrászatot. S ugyanígy van ez a zenénél is, ha az ember feléje fordítja érzéseit. A zenei hangok is az ember egész környezetét élén­kítik fel. Valójában elfeledkezik a térről és az időről, de leg­alábbis a térről, és belülről kifelé, morális élményben része­sül. Nincs olyan érzése, mint a költészetben, hogy utána kell futnia az általa teremtett formáknak; ezzel szemben úgy érzi, hogy egy meghatározatlan, mindenhová kiterjedő elem­be kell beleúsznia, és hogy ebben az úszásban feloldódik.

Látják, itt a művészet egész lényegére vonatkozóan kez­dünk bizonyos érzéseket megkülönböztetni. Az ember egé­szen határozott jelleget ad ezeknek az érzéseknek. Amit itt most önöknek ecseteltem, és amit, véleményem szerint, bár­ki átérezhet, akinek finomabb művészi érzéke van, az nem volna hihető, ha egy kristályt vagy a természet valamely más ásványi termékét, egy növényt vagy állatot, vagy pedig egy valóságos fizikai embert pillantanánk meg. Az egész külső, fizikai-érzéki természettel kapcsolatban másként érez és érzékel az ember, mint amilyen az érzés és érzékelés, ame­lyet a művészi átélés egyes ágaival kapcsolatban az imént le­festettem.

Beszélhetünk úgy az érzékfeletti megismerésről, mint a megszokott absztrakt megismerés szemlélődő megismeréssé történő átalakulásáról, utalva az átélő megismerésre. Értel­met­len azt követelni, hogy a magasabb szférákban ugyan­olyan logikusnak, pedánsnak és nyárspolgárinak kell bizo­nyulnunk, mint amilyennek a durva természettudományos és hasonló területeken, illetve a matematikában bizonyul az ember. Ha az ember beleéli magát mindabba, amivé az érzések válnak, ha a művészet területére lépünk, akkor foko­zatosan figyelemre méltó lelkiállapotokba jut. Egészen hatá­ro­zottan árnyalt lelkiállapotok jönnek létre akkor, ha való­ban bensőleg éljük át a szobrászat, az építészet lényegét, ha magával ragad bennünket az építészet dinamikája, mechani­kája és így tovább, illetve a forma lekerekítése a szob­rá­szatban. Adódik itt egy figyelemre méltó út, amelyet a benső érzésvilág hoz létre: az ember itt valamifajta lelki átélés ellenében mozog, amely igen hasonló az emlékezéshez. Aki­nek van élménye az emlékezetről, az emlékezésről, az észre­veszi, hogyan válik hasonlóvá az építészettel és a szobrá­szat­tal kapcsolatos érzés az emlékezet benső folyamatához. De az emlékezet ismét csak magasabb fokon áll. Más sza­vak­kal: az ember ily módon férkőzik hozzá fokozatosan az építészetnek és a szobrászatnak ahhoz a lelki érzéséhez, ahhoz a lelki átéléséhez, amelyet a szellemi kutató úgy ismer, mint emlékezést a születés előtti állapotokra. És va­lóban: az a mód, ahogyan az ember a halál és egy új születés között az egész kozmosszal összefüggésben él, miközben érzi, hogy lelki szellemként vagy szellemi lélekként külön­féle irányokban mozog, útja lényekkel kereszteződik, más lényekkel szemben egyensúlyban van, vagyis amit a halál és egy új születés között tapasztal és átél, arra elsősorban tudat alatt emlékezik, és tulajdonképpen azt formálja újra az épí­tő­művészetben és a szobrászatban.

S amikor benső jelenlétünkkel ezt a sajátosságot éljük újra a szobrászatban és az építészetben, akkor felfedezzük, hogy a szobrászatban és az építészetben lényegében nem akarunk mást, mint valamely módon a fizikai-érzékszervi világba va­rá­zsolni azt az élményt, amellyel születésünk, illetve fogan­ta­tásunk előtt rendelkeztünk. Ha nem tisztán a hasznosság elve szerint építünk házakat, hanem építészetileg szépnek építjük őket, akkor a dinamikai viszonyokat úgy alakítjuk, ahogyan az emlékezésből kiindulva felemelkedünk az él­mény­hez, az egyensúlyélményhez, a forma lendületének él­ményéhez és így tovább, amelyek a halál és a jelen születés közötti időben a mieink voltak.

S ilyen módon felfedezzük, hogyan jutott valójában az em­ber oda, hogy az építészetet és a szobrászatot művészetté alakítsa. Lelkében ott zsibongott a halál és az új születés kö­zötti élmény. Valahogyan felszínre akarta ezt hozni és maga elé állítani, s megteremtette az építészetet, megteremtette a szobrászatot. Az, hogy az emberiség kulturális fejlődése so­rán építészetet és szobrászatot hozott létre, lényegében arra vezethető vissza, ami a halál és a születés között tovább hat, amit az ember bensőjéből kiindulva akar: azt szeretné meg­mutatni, megformálni, úgy, ahogy a pók sző, amit a halál és a jelen születés között átél. A születés előtti élményt bele­viszi a fizikai-érzékszervi életbe. Amit az ember építészeti és szobrászati műalkotásaira tekintve magunk előtt látunk, az nem más, mint megvalósított emlékezés a halál és a mostani születés közötti életre.

Most kapunk reális feleletet arra a kérdésre, hogy miért te­remt művészetet az ember. Ha az ember nem érzékfeletti lény lenne, aki a fogantatáson, illetve a születésen keresztül lép be ebbe az életbe, akkor bizonyára nem gyakorolná a szob­rászatot és az építészetet.

S tudjuk, milyen sajátos összefüggés áll fenn két, vagy mondjuk, három egymásra következő földi élet között: ami­vel önök ma mint fejjel rendelkeznek, az a formaerőkben az előző inkarnáció átalakult, fej nélküli teste, és ami ma a tes­tük, az majd a következő inkarnációig a fejükké alakul át. Az ember fejének egészen más jelentősége van: ez régi; ez az átalakult, előző test. Azok az erők, amelyeket az ember az előző halál és a jelen születés között élt át, alakították ki a fej jelenlegi külső formáját; a test pedig forrongva hordozza ma­gá­ban azokat az erőket, amelyek a következő földi életben fognak kialakulni.

Itt van az alapja annak, hogy a szobrász miért érez más­ként a fejjel, mint a test többi részével kapcsolatban. A fejről körülbelül ezt érzi: a fej szeretné beszívni őt, mivel a fejet olyan erők alakították ki az előző inkarnációból, amelyek mai formájában megtalálhatóak. A test többi részéről vala­hogy úgy érzi, hogy belé szeretne hatolni, tehát, miközben szobrászilag formálja, nyomkodni szeretné és így tovább, mivel itt belül vannak azok a szellemi erők, amelyek átvezet­nek a halálon, és elvezetnek a következő inkarnációig.

A múltnak és a jövőnek ezt a radikális különbözőségét az emberi testben éppen a szobrász különösen világosan érzi meg. Ahogyan a fizikai test formáló erői inkarnációról inkar­ná­cióra hatnak, az fejeződik ki a szobrászművészetben. Ami mélyebben, az étertestben ül, ami az egyensúlyunkat hor­dozza, dinamikánk hordozója, az inkább építőművészetben jön elő.

Látják, az emberi életet egyáltalán nem tudjuk megragadni a maga egészében, ha nem vetünk egy pillantást az érzék­feletti világra, ha nem válaszoljuk meg teljes komolysággal ezt a kérdést: hogyan jutunk el odáig, hogy építészetet és szob­rászatot alakítsunk ki? – Hiszen az, hogy az ember nem akar tekintettel lenni az érzékfeletti világra, onnan ered, hogy e világ dolgait nem a helyes módon akarja szemlélni.

Alapjában véve hogyan viszonyul a legtöbb ember az olyan művészetekhez, amelyek valamely szellemi világot tár­nak fel? Lényegében úgy, mint a kutya az emberi beszéd­hez. A kutya hallja az emberi beszédet, és feltehetően ugatásnak tartja. Nem fogja fel a hangzókban rejlő értelmet, ha nem éppen ő a „mannheimi Rolf”. Ez egy tanulékony kutya volt, amely nemrégiben nagy feltűnést keltett olyan emberek kö­ré­ben, akik ilyen haszontalan művészetekkel foglalkoznak. Így viszonyul az ember az olyan művészetekhez, amelyek lénye­gé­ben azokról az érzékfeletti világokról beszélnek, ame­lyeket az ember átélt: ezekben a művészetekben nem arra figyel, ami a művészetekben valójában megnyilatkozik.

Tekintsük például a költészetet! A költészet nyilvánvalóan annak számára nyilatkozik meg, aki át tudja élni – csak ha az ilyen dolgokat jellemezzük, mindig szem előtt kell tarta­nunk, hogy némi változtatással érvényes Lichtenberg[1] mon­dása arról, hogy kilencvenkilenc százalékkal több költé­sze­tet művelnek, mint amennyire földgolyónk emberiségének a boldogsághoz szüksége van, és mint ami egyáltalán valódi művészet –, a valódi költészet az egész emberből indul ki. S mit tesz a költészet? Nem marad meg a prózánál: megfor­málja a prózát, ütemet, ritmust visz a prózába. Olyasmit tesz, amit a prózai, józan ember éppenséggel feleslegesnek talál az életben. Ráadásul még azt is megformálja, ami – még megformálás nélkül – azt az értelmet adná, amelyet meg aka­runk ragadni. Ha egy recitációból, ami igazi művészet, va­la­mifajta érzésre teszünk szert abból, amit a költő pusztán a prózai tartalomból hoz létre, akkor megint csak az érzések egy sajátos karakteréhez jutunk. Hiszen az ember nem ké­pes a puszta tartalmat, egy költemény prózai tartalmát költe­ménynek érezni. Költeménynek azt érzi, amikor a szavak jambusokban, trocheusokban vagy anapesztusokban gör­dülnek, amikor a hangzók alliterációkban, asszonáncokban vagy más rímekben ismétlődnek. Az ember érzi azt a sok egyebet, ami a prózai anyag megformálásának mikéntjében rejlik. Ez olyasmi, aminek recitációba kell torkollnia. Ha úgy recitálunk, hogy egyedül a prózai tartalmat hozzuk elő a ben­sőnkből, még ha ezt mégoly mélynek látjuk is, akkor úgy véljük, „művészien” recitálunk! Ha tehát valóban szem előtt tudjuk tartani ezt a sajátos érzésbeli árnyalatot, amely magá­ba foglalja a költőiség érzését, akkor eljutunk oda, hogy azt mondjuk: ez lényegében túlmegy a szokásos érzésen, mivel a szokásos érzés az érzéki létezés dolgaihoz tapad, a költői megformálás viszont nem tapad hozzájuk. Az imént ezt úgy fejeztem ki, hogy azt mondtam: a költői megformáltság ilyen­kor inkább az embert körülvevő atmoszférában él; azaz az ember szeretne kitörni önmagából, hogy a költő szavait, önmagán kívül, valóban átélje.

Ez abból adódik, hogy az ember olyasvalamit alakít ki ön­magából, amit a születés és a halál között egyáltalán nem tud átélni. Valamifajta lelki dolgot alakít ki az ember, amit akkor is úgy hagyhat, ha csak a születés és a halál között akar élni. Egészen jól elélhet az ember a haláláig anélkül, hogy mást tenne, mint hogy a józan prózai tartalmat tegye életének tartalmává. De miért érzi az ember szükségét an­nak, hogy ebben a józan prózai tartalomba többletként még ritmust és asszonáncot, alliterációt és rímet is bevigyen? Nos, mivel az embernek önmagában több mindene van, mint amire a haláláig szüksége van, ezért ezt a többletet még ebben az életében ki akarja alakítani. Ez a halálra következő élet előrelátása: mivel az ember már magában hordozza azt, ami a halál után következik, azért kényszerítve érzi magát, hogy ne csupán beszéljen, hanem költői módon beszéljen. S így, ahogyan a szobrászat és az építészet összefügg a szü­le­tés előtti élettel, azokkal az erőkkel, amelyek a születés előtti életből bennünk vannak, úgy függ össze a költészet a halál után lejátszódó élettel, jobban mondva a bennünk lévő azon erőkkel, amelyek már a halál utáni élet számára vannak ben­nünk. S inkább az én – az, ahogyan itt a születés és a halál között él, ahogyan átmegy a halál kapuján, majd tovább él –, tehát az én az, amely most már magában hordja azokat az erőket, amelyek a költészetet fejezik ki.

S az asztráltest az, amely most itt él a hangok világában, amely a hangok világát olyan dallammá és harmóniává for­málja, amilyet kint az életben, a fizikai világban nem talá­lunk, mivel már asztráltestünkben van az, amit az asztráltest a halál után átél. Tudják, ez az az asztráltest, amelyet ma­gunk­ban hordozunk, és csak egy ideig él a halál után, majd le is vetjük. Mégis magában ebben az asztráltestben benne van a tényleges zenei elem. De úgy van benne, ahogyan itt, a születés és a halál között, életelemében, a levegőben átéli. Szükségünk van a levegőre ahhoz, hogy közeggel rendelkez­zünk a zenei érzés számára.

Amikor tehát megérkezünk arra a halál utáni állomásra, ahol levetjük asztráltestünket, akkor levetünk minden olyas­mit is, ami a zeneiségből erre a földi életre emlékeztet. Eb­ben a kozmikus pillanatban azonban a zeneiség átváltozik a szférák zenéjévé. Függetlenek leszünk attól, amit a levegő révén élünk át zeneiségként, és felfelé, egy olyan zeneiség­hez emelkedünk fel, ami a szférák zenéje. Mivel az, amit itt a levegőben lévő zeneiségként élünk át, ott fenn a szférák zenéje. S most a tükröződés beleéli magát a levegő elemébe, és sűrűbbé válik, azzá, amit földi zeneként élünk át, amit bele­vésünk asztráltestünkbe, megformáljuk, és ameddig aszt­ráltestünkkel rendelkezünk, újraéljük. A halál után le­vet­jük asztráltestünket: majd – bocsássanak meg a banális ki­feje­zésért – zeneiségünk felszökken a szférák zenéjébe. Így a zenében és a költészetben előre átéljük azt, ami a halál utáni világunk, létezésünk. Két irányban éljük át az érzék­felettit. Így jelenik meg számunkra ez a négyféle művészet.

S a festészet? Érzékszervi világunk mögött egy szellemi világ is rejlik. A durván materialista fizikus vagy biológus az érzéki világ mögötti atomokról és molekulákról beszél. Nin­csenek molekulák és atomok. Az érzékek világa mögött szel­le­mi lények vannak. Ott egy szellemi világ van, az a világ, amit elalvás és felébredés között átélünk. Ez az alvásból elő­hozott világ fűt igazából bennünket, amikor festünk, azért, hogy a bennünket térbelien körülhatároló szellemi világot egyáltalán a vászonra vagy a falra vigyük. Ezért nagyon ügyel­ni kell arra, hogy a festésnél a színből kiindulva fes­sünk, ne pedig a vonalból, mivel a vonal hazudik a festészet­ben. A vonal mindig mintegy emlékezés a születés előtti életre. Ha a szellemi világra kinyíló tudattal kell festeni, akkor azt kell festenünk, ami a színekből jön elő. S tudjuk, hogy az asztrális világban átéljük a színeket. Amikor be­lépünk abba a világba, amit az elalvás és a felébredés között élünk meg, akkor ezt a színességet éljük át. S pontosan az, hogy hogyan akarjuk megformálni a színek harmóniáját, hogyan akarjuk a színeket a vászonra vinni, ez az, ami hajt bennünket: beleütközünk abba, és engedjük magunkba áram­lani azt, amit az elalvás és a felébredés között átéltünk: éber testünket. Ez belül van, s ezt akarja az ember a fes­tészetben a vászonra vinni. Megint azt látjuk, hogy ami a festészetben történik, az az érzékfelettiség visszaadása. Ilyen módon a művészetek lényegében mindenütt az érzék­feletti­re utalnak. A festészet annak számára, aki helyesen tudja meg­érezni, bizonyos fajta megnyilatkozása a bennünket a térben körülvevő és a térből kiindulva bennünket átható szel­lemi világnak, annak, amelyben az elalvás és a fel­éb­re­dés között vagyunk. A szobrászat és az építészet annak a szellemi világnak a tanújává lesz, amelyet a halál és egy új születés előtt élünk át a fogantatás, a születés előtt; a zene és a költészet annak a tanúja, ahogyan az életet post mortem, a halál után átéljük. Így nyomul be szokásos, fizikai földi életünkbe az, ami a szellemi világban válik osztályrészünk­ké.

S ha azt, amit az ember művészetként visz be az életbe, nyárspolgári módon szemléljük, úgy, mintha csupán azzal függne össze, ami a születés és a halál között játszódik le, ak­kor a művészi alkotást lényegében minden értelmétől megfosztjuk. Mert a művészi alkotás nem más, mint hogy a szellemi-érzékfeletti világokat bevisszük a fizikai-érzék­szervi világba. S csakis amiatt, hogy az embert feszíti, amit a születés előtti életből magában hordoz, hogy éber állapotá­ban feszíti az, amit az érzékfeletti életből az alvás folyamán magában hord, szorítja az, ami most már őbenne van, és for­málni akarja őt a halál után, csakis emiatt illeszti bele az építészetet, a szobrászatot, a festészetet, a zenét és a költé­szetet az érzékszervi földi élet világába. Hogy az emberek általában nem beszélnek érzékfeletti világokról, az egyedül abból ered, hogy az érzéki világot sem értik, de legfőképpen azt nem értik, amit a spirituális emberi kultúra egykor tu­dott, de ami elveszett és ami külsőséggé változott: a művé­szetet.

Ha megtanuljuk megérteni a művészetet, akkor az valódi bizo­nyítékává válik az emberi halhatatlanságnak és a szüle­tés előtti létnek. S arra van szükségünk, hogy a tudat ön­magán túlra, a fölé a horizont fölé táguljon, amit a születés és a halál határol, hogy ott kapcsolódni tudjunk ahhoz, ami föl­di fizikai életünkben bensőnkben rejlik: a fizikaiságon túli világhoz.

Alkossunk tehát egy olyan ismeretből kiindulva, amely, mint az antropozófiai irányultságú szellemtudomány, köz­vet­lenül arra törekszik, hogy a szellemi világot megismerje, hogy a képzeteibe, a gondolkodásába, az érzéseibe, az érzé­ke­lésébe és az akaratába is befogadja, és akkor a termőtalaj alkalmas lesz egy olyan művészet számára, ami mintegy szin­tetikus módon fogja össze a születés előtti és a halál utáni létet.

S figyeljük meg az euritmiát! Itt magát az emberi testet hozzuk mozgásba. Mit hozunk mozgásba? Az emberi orga­niz­must, oly módon, hogy az a tagjait mozgatja. Mindenek­előtt a végtagok azok, amik tovább élnek a következő földi életig, amelyek a jövőre, a halál utáni életre utalnak. De ak­kor hogyan alakítjuk ki azt, amit az euritmiában a végtagok mozgásában hozunk létre? Érzékszervi-érzékfeletti módon tanulmányozzuk azt, amit a gégefő és a beszédszervek egésze a fejből kiindulva – az intellektuális hajlamok és a mellkasban lévő érzelmi adottságok által – a korábbi életre alapozva formált meg. A születés előtti létet közvetlenül a halál utánihoz kapcsoljuk. Szinte csak azt vesszük át a földi életből, ami most a fizikai anyag: magát az embert, aki az euritmia eszköze, instrumentuma. De hagyjuk, hogy meg­jelenjen az emberen az, amit bensőleg tanulmányozunk, ami az előző életben jött létre benne, és ezt átvisszük a végtagjaira, vagyis arra, amiben a halál utáni élet készül elő. Az euritmiában az emberi organizmus olyan megformálását és mozgását valósítjuk meg, ami közvetlen külső bizonyí­téka az ember és az érzékfeletti világ együttélésének. Köz­vet­len módon kapcsoljuk hozzá az embert az érzékfeletti világhoz, amikor euritmizálni engedjük.

Mindenütt, ahol igazi művészi felfogásból hoznak létre mű­vé­szetet, a művészet tanúbizonysággal szolgál az ember és az érzékfeletti világok összefüggéséről. Ha korunkban az embert arra szólítják fel, hogy az isteneket mintegy saját lelki erejébe fogadja be, úgy, hogy ne csupán hívőként várja, hogy az istenek ezt vagy amazt hozzanak számára, hanem cselekedni is akarjon, mintha az istenek az ő cselekvő akara­tában élnének, akkor ez az az időpont, mármint ha az em­beriség ezt egyáltalán át akarja élni, amelyben az embernek túl kell lépnie a külsőleg megformált, objektív művészete­ken, egy olyan művészethez, amelyet még egészen más di­men­ziókban és formákban, a jövőben kell elsajátítania: egy olyan művészethez, amely közvetlenül az érzékfelettit ábrá­zolja. Hogyan lehetne ez másként? Hiszen a szellemtudo­mány az érzékfelettit is közvetlenül akarja ábrázolni, tehát lé­nyegében egy ilyen művészetet is önmagából kell létre­hoznia.

S a pedagógiai-didaktikai alkalmazás fokozatosan olyan em­bereket nevel ki majd, akik az ez irányú nevelés révén magától értetődőnek találják, hogy érzékfeletti lények, hi­szen kezüket, karjukat, lábukat úgy mozgatják, hogy ben­nük az érzékfeletti világ erői hatnak. Hiszen az ember lelke, érzékfeletti lelke az, amely az euritmiában mozgássá válik. Az euritmia mozdulataiban az érzékfeletti eleven kiélése válik nyilvánvalóvá.

Mindabban, amit a szellemtudomány ad nekünk, valódi, benső összhang uralkodik. Egyrészt azért adja, hogy az életet, amelyben benne élünk, mélyebben, intenzívebben te­kint­hessük át, hogy pillantásunkat megtanuljuk a meg nem születettség és a halhatatlanság eleven bizonyítékai felé irá­nyítani; másrészt pedig azért, hogy az emberi akaratba bele­vigye azt, ami az emberben érzékfeletti.

Ez az a belső következetesség, ami a szellemtudományos tö­rek­vés alapjául szolgál, ha az antropozófiai irányultságú. Ezáltal tágítja majd ki a szellemtudomány az ember tudatát. Az ember többé már nem járhat a világban úgy, ahogyan a materialista korban tette, hogy tulajdonképpen csak arról van áttekintése, ami a születés és a halál között él, és talán még hisz valami olyasmiben, ami ezen kívül van, aminek a révén üdvözül, ami megváltja, amiről azonban semmiféle képzetet sem tud alkotni, amiről mindig csak szentimentális prédikációkat hall, s amiről lényegében csak valamilyen ki­üre­sedett tartalommal rendelkezik. A szellemtudomány által az embernek vissza kell kapnia a szellemi világok valóságos tartalmát. Az embereket meg kell szabadítani az absztrakt fogalmakban való élettől, amely meg akar maradni az érzé­kelésnél, a születés és a halál közötti gondolkodásnál, és leg­feljebb csak szavakban fogad be valamiféle határozatlan uta­lásokat egy érzékfeletti világról. A szellemtudomány olyan tudatot plántál majd az emberbe, ami által horizontja kitá­gul, és ami által, ha itt, a fizikai világban tevékenykedik és él, érzékelni tudja az érzékfeletti világot. Manapság bejárjuk ugyan a világot, mire harmincévesek leszünk, és tudjuk, hogy arra, amivel harmincéves korunkban rendelkezünk, tíz-tizenöt éves korunkban neveltek rá: erre emlékszünk. Emlékezünk arra, hogy ha harmincévesen olvasunk, akkor huszonkét vagy huszonhárom éves olvasási tapasztalatunk összekapcsolódik a jelen pillanattal. De nem vesszük észre, hogy a születés és a halál között mindenkor bennünk vibrál, lüktet az, amit a legutóbbi halál és a jelen születés között át­éltünk. Ha pillantásunkat afelé irányítjuk, ami ezekből az erőkből kiindulva az építészetben és szobrászatban létrejött: ha ezt helyesen értjük meg, akkor az életre is helyesen tudjuk alkalmazni, és kialakul majd az érzékünk ahhoz, hogy a prózát ritmussá és ütemmé, a költészetet pedig rím­mé, alliterációvá és asszonánccá formáljuk, ami a nyárs­pol­gári, prózai életben felesleges. Ekkor ezeket az érzésbeli ár­nya­latokat megfelelő kapcsolatba hozzuk majd lényünk bennünk lévő halhatatlan magjával, amelyet átviszünk a halálon. Azt fogjuk mondani: egyetlen ember sem lehetne költő, ha nem rejlene benne minden emberben az, ami a költőben tulajdonképpen alkot: az az erő, amely ugyan csak a halál után válik majd külsőleg elevenné, de már most bennünk rejlik.

Így költözik be az érzékfeletti a mindennapi tudatba, ame­lyet ki kell tágítani, ha az emberiség nem akar továbbra is bele­­süppedni abba, amibe azáltal rohant bele, hogy tudata ennyire összezsugorodott, és lényegében csak az él benne, ami a születés és a halál között történik; legfeljebb csak pré­di­kálni hagy magának arról, ami az érzékfeletti világban létezik.

Mint látják, ha a jelen legfontosabb kulturális igényeiről beszélünk, mindenütt a szellemtudományhoz jutunk el.