A Szabad Waldorf Iskola megnyitóünnepségén elhangzott beszédből168
Marie Steiner kísérő szavaival

„Általános embertan” - ezt a címet adta Rudolf Steiner az első pedagógiai előadás-sorozatnak, amelyet az újonnan megalapítandó Szabad Waldorf-iskola tanárai számára tartott, minthogy az emberlény minden oldalú ismeretére - nem csak a földi, hanem a rejtett lelki és szellemi emberére is - építi fel a nevelés-művészetét. Az ősképek alapján felépülő fizikai jelenség-világba éber tudatalakítást akar belevinni e nevelési módszer útján, amely számol az ember eleven, örök lény-magvával és a jelenségek váltakozásával a természetes, illetve a történelmi fejlődésmenetben.

Ezt az új iskolát - így mondta a megnyitóünnepségen elhangzott beszédében - úgy kell megalkotnunk, hogy összhangban legyen azzal, amit az emberiség fejlődése éppen a mi korunkban illetve a közeli jövőben megkövetel. És valóban, mindaz, ami az efféle előfeltételezésekből végül is bekerül a nevelés- és oktatásügybe, háromszorosan is szent kötelességként jelenik meg.

Majd így folytatja: Mi végre is volna minden önátérzés, megismerés és működés az emberi közösségben, ha ezek nem tudnának összekapcsolódni azzá a szent elkötelezettséggé, amelyet éppen a tanár, a nevelő vállal fel azzal, hogy a kialakulóban lévő, felnövekvő emberrel, a „gyermekemberrel” kialakított sajátos szociális közösségben a legnemesebb közösségi szolgálatnak nevezhető ügyet bocsát útjára!

Mindaz, amit végül is megtudhatunk az emberről és a világról, csak akkor válik gyümölcsözővé, ha azt elevenen át tudjuk adni azoknak, akik a szociális világ alakítói lesznek, amikor majd már nem lehetünk ott közöttük a fizikai munkánkkal.

Mindaz, amit művészileg létre tudunk hozni, csak akkor válik a legmagasabb rendűvé, ha képesek vagyunk azt belevinni a legnagyobb művészetbe, amelyben nem halott munkaanyag van ránk bízva, mint amilyen az agyag vagy a festék, hanem amelyben kialakulatlan formájában az élő ember van ránk bízva, akit bizonyos mértékig - művészileg, nevelőként - kiforrott emberré kell érlelnünk. És nem a legmagasabb rendű, szent, vallásos elkötelezettség-e végül is, hogy a nevelés által gondozzuk az isteni-szellemit, amely minden megszülető emberben újból megjelenik és megnyilvánul? Nem a szó legnemesebb értelmében vett vallásos kultusz-e ez a nevelő-szolgálat? Nem kell-e az emberiség minden legszentebb, éppen a vallásos érzületnek szentelt működésének egységbe folynia abban az oltárszolgálatban, amelyet akkor végzünk, amidőn megpróbáljuk kibontani a kialakulóban lévő gyermekben az ember hajlamként megnyilatkozó isteni-szellemi lényét?

Elevenné váló tudomány!
Elevenné váló művészet!
Elevenné váló vallás!

Végül is ez a nevelés, ez a tanítás. Ha ebben az értelemben fogjuk fel a tanítást, illetve a nevelést, akkor nem hajlunk majd arra, hogy könnyelműen megkritizáljuk azt, amit más megközelítésből állítanak fel a nevelés-művészet elveiként, szándékaiként és alaptételeiként. Nekem nem úgy tűnik, hogy az ember képes volna helyesen átlátni éppen azt, amit a jelenkori kultúra megkövetel a nevelés, a tanítás művészetétől, ha az illető nem képes meglátni, hogy mekkora szükség van a mi korunkban a teljes szellemi megújulásra, ha nem képes áthatóan felismerni, hogy abba, amit tanárként és nevelőként teszünk, a jövőben teljesen másnak kell hatnia, mint ami abban a szférában tenyészhet, amit ma „tudományos nevelésnek” hívunk. Ma a tanárt, akinek a jövőben az embert kell formálnia, a mai tudomány szellemiségébe, gondolkodásmódjába vezetjük be! Sohasem jutott eszembe, hogy ezt a jelenkori tudományt lekicsinylően alábecsüljem. Teljes tisztelet hat át minden iránt, amit ez a jelenkori tudomány éppen a természetismeretre alapozott tudományos szellemiségével illetve tudományos metodikájával diadalként elért az emberiség fejlődésében, s amit még elér majd a jövőben. De éppen azért - így tűnik nekem - nem vezethető át gyümölcsözően a nevelés és a tanítás művészetébe az, ami a jelenkori tudományos illetve szellemi hozzáállásból következik, mert a jelenkori tudományos illetve szellemi beállítottság nagysága másban rejlik, mint az emberrel való bánásmódban, az emberi szívbe, az emberi lelkületbe, kedélybe való belelátásban. Abból, ami a jelenkori szellemi hozzáállásból ered, nagyszerű technikai előrelépéseket lehet elérni. Szociális vonatkozásban is elérhető ezzel egyfajta szabad emberiséglelkület, de - bármilyen groteszkül hangozzék is ez ma még az emberek többsége számára - egy olyan tudományos beállítottsággal, amely egyfelől lassanként arra a meggyőződésre jutott, hogy az emberi szív egy pumpa, az ember fizikai teste egy mechanikus üzem - azokkal az érzésekkel és érzelmekkel, amelyek ebből a tudományból erednek, nem önthetünk olyan életet magunkba, hogy a kialakulóban lévő ember művészi nevelőjévé válhassunk. Lehetetlen éppen abból, ami oly naggyá teszi a korunkat a halott technika uralása terén, kifejleszteni a nevelés élő művészetét. Egy új szellemnek kell itt beleszólnia az emberiség fejlődésébe, pontosan annak a szellemnek, amelyet a szellemtudomány által keresünk. Annak a szellemnek, amely elvezet attól, hogy az élő emberben pumpáló és szívó berendezések hordozóját, mechanizmust lássunk, amely csak természettudományos metodikával ragadható meg. Az emberiség szellemiségébe bele kell ivódnia annak a meggyőződésnek, hogy minden természeti jelenségben szellem él, és hogy ez a szellem megismerhető.

Így hát abban a kurzusban, amely megelőzte ezt a Waldorf- kezdeményezésünket, s amely a tanároknak szólt, megpróbáltunk megalapozni egy olyan antropológiát, egy olyan neveléstudományt, amely nevelésművészetté, embertanná válhat, amely a halott dolgokból újból felkelti az elevent az emberben. A halott dolgok - és ez a jelenkori halódó kultúránk titka -, a halott dolgok tudást adnak, betekintést nyújtanak az embernek, ha természeti törvényekként befogadjuk azokat; de gyengítik a lelkületünket, kedélyünket, amelyből a lelkesedésnek kellene megszületnie, éppen a nevelésben. Gyengítik az akaratot. Nem helyezik bele az embert harmonikusan a teljes szociális létbe. Egy olyan tudományt keresünk, amely nem pusztán tudomány, hanem maga az élet és az érzés, és amely abban a pillanatban, amikor tudásként beáramlik az emberi lélekbe, egyúttal kifejleszti az erőt, hogy szeretetként éljen benne, s hogy tetterős akaratként, lélek-melegségbe burkolt munkaként áramoljék ki belőle, olyan munkaként, amely kiváltképp átjárja az élő, a kialakulóban lévő embert. Új tudományos szellemiségre van szükségünk. Új szellemre van szükségünk első sorban mindenféle nevelés,- illetve tanításművészet számára.

Az a meggyőződés, hogy az emberiség fejlődéséből kihangzó kiáltás új szellemet követel a jelenkor számára, és hogy ezt az új szellemet mindenek előtt a nevelésügybe kell bevinnünk, ez a meggyőződés az alapja a Waldorf-iskola törekvéseinek, amelynek e téren mintapéldává kell válnia. És megpróbáltuk meghallani azt, ami tudat alatt épp a legjobbak követeléseiben él, akik a közelmúltban azon fáradoztak, hogy tegyenek a nevelés,- illetve tanításművészet gyógyulásáért, regenerálódásáért. ...

Azt kérdezi a belátással rendelkező pedagógus: Megérthetjük-e, hogy milyen erők is játszanak szerepet az emberi természetben, amely szinte minden hónapban, de minden évben mindenképpen másik szellemi- lelki-testi arcot fordít felénk? Amíg nincs valódi történelemtudományunk - így tartják ezek a pedagógusok -, addig azt sem tudhatjuk, hogyan fejlődik az egyes ember. Hiszen az egyes ember koncentráltan megjeleníti magában azt, amit az egész emberiség a történelmi fejlődésmenetében megjelenít.

Ezek az emberek érzik, hogy a jelenkori tudomány alapjában véve csődöt mond, ha mondania kell valamit azokról a nagy törvényszerűségekről, amelyek megjelennek a történelemben, és ha a jelen pillanatban meg kellene ragadnia, hogy mi is adódik számunkra az emberiség fejlődésének e nagy, átfogó történelmi törvényszerűségeiből. Ha az egyes embert a tápláléka milyensége alapján akarnánk megérteni, amit az első lélegzetvételtől a haláláig magához vesz, akkor valami igen balga dologra törekednénk; a történelemben azonban, az emberiség fejlődése egészének megragadásában, alapjában véve így járunk el manapság.

Tudnunk kell az emberről, hogyan befolyásolja a fejlődést, például egy olyan fiziológiai folyamat, mint amilyen a fogváltás. Tudnunk kell, hogy mi minden titokzatos dolog megy itt végbe testileg, egy teljesen új fiziológiából, amivel a jelenkori tudomány még nem rendelkezik. De azt is tudnunk kell, hogy mi kíséri lelkileg ezt a változást. Ismernünk kell az emberi természet metamorfózisait. Itt, az egyes embernél, legalább nem fogják letagadni - még ha csak öntudatlanul is -, hogy az ember a legbensőbb lényében metamorfózisokon, változásokon megy keresztül. Az egész emberiség történelmi fejlődésmenetében azonban nem ismerik el ezt. Ugyanazt a metodikát alkalmazzák az ókor, a középkor és az újkor esetében. Nem veszik figyelembe, hogy nagy változások mennek végbe az emberiség történelmi fejlődésmenete során. Ha visszatekintünk a történelmi fejlődésre, az egyik ilyen legutóbbi változást a XV. században találjuk. Mindaz, ami az utóbbi időben az emberiség érzéseivé, képzetvilágává, akaratává vált, ahogy azt ma ismerjük, csak a XV. század óta öltötte fel ezt a sajátos jellegét a civilizált emberiségen belül. Ez a civilizált emberiség pedig valahogy úgy különbözik a X. vagy a VIII. századbelitől, mint ahogy a tizenkét éves gyerek különbözik attól a gyerektől, aki még nem töltötte be a hetedik életévét. És az az átalakulás, amely a XV. században végbement, az emberiség legbensőbb lényéből, lényegéből eredt, mint ahogy a fogváltás törvényszerű lezajlása is az ember legbensőbb természetéből következik. Mindaz pedig, amiben ma élünk a XX. században - az individualitásra való törekvés, a szociális élet alakítására való törekvés, törekvés a személyiség kiformálására -, mindez csupán következménye annak, amit a történelem belső erői az említett időpont óta felszínre hoztak.

Csak akkor érthetjük meg, hogyan akar belehelyezkedni az ember a jelenkorba, ha megértjük azt a folyamatot, amelyen az emberiség fejlődése, az említett módon, keresztülment. Az, akinek van rálátása a formálódó új generációra, határozottan átérzi: az emberek azzal emelkedtek ki a történelem öléből, amit tesznek, azzal, amit gondolnak és éreznek, és azzal is, amire felnőttként a jövő számára törekszenek. A mai szakmákat, ami a mai államrendszert, azokat a posztokat, ahová ma odaállhatnak az emberek: mindezt ezek az emberek maguk hozták létre! Ezek nem külső dolgokként tapadnak ezekhez az emberekhez! Egyáltalán nem lehet úgy kérdezni: inkább az emberi lény mivoltára kell nevelnünk az embert, vagy inkább a külső szakmájára? Hiszen ha helyesen látjuk a dolgot, végül is ez a kettő egy és ugyanaz!

Ha képesek vagyunk elevenen elgondolni azt, hogy mik is a külső szakmák, akkor azt is meg fogjuk érteni, hogy az előttünk járó generációk, akik ma még köztünk élnek és szakmájuk van, mit is hoztak felszínre az emberiség anyai öléből a jelenbe.

Az emberré nevelés illetve a szakmára nevelés szétválasztása nem elég ahhoz, hogy tanárként, nevelőként tudjunk érezni. Ehhez olyasvalaminek kell bennünk élnie, ami külsőleg nem látható, sem egy szakmában, sem egy állam-rendszerben, semmiféle külsőségben. Annak kell bennünk élnie, amit majd csak az utánunk jövő generációk fognak az élet külső felszínére hozni. Profetikusan működő összekapcsolódásnak kell bennünk élnie az emberiség eljövendő fejlődésével. Ezen az összekapcsolódáson áll vagy bukik a tanárvilág nevelőművészi érzése, gondolkodása és akarata. Hogy beleáramolhasson a tanár-világba az, ami a kialakulóban lévő emberről tudható, mint valami lelki-szellemi életadó vér, ami anélkül, hogy előbb tudássá válna, művészetté válik: erre kell törekednie a jelenkor élő pedagógiájának és didaktikájának. És csakis ebből az élő didaktikából indulhat ki az, aminek be kell áramolnia a gyermeki szívbe, a gyermeki lelkületbe, kedélybe, a gyermeki intellektusba.

Egyáltalán nem célunk, hogy a „dogmáinkat”, az alapelveinket, a világnézetünk tartalmait megtanítsuk a kialakulóban lévő embernek. Nem dogmatikus nevelésre törekszünk. Arra törekszünk, hogy mindaz, amire a szellemtudomány által szert tehettünk, élő nevelési tetté váljék. Arra, hogy benne legyen a metodikánkban, a didaktikánkban az, ami az élő szellemtudományból az emberrel való lelki bánásmódként megszülethet. A halott tudományból csupán tudás meríthető, az élő szellemtudományból metodika, didaktika, szellemi-lelki téren kézzelfogható dolgok születnek majd. Hogy képesek legyünk tanítani, hogy képesek legyünk nevelni: erre törekszünk! ...

De becsületesen be fogjuk tartani, amit megfogadtunk: hogy a különféle vallási felekezetek, amelyeknek maguknak kell megoldaniuk a vallásoktatást, behozhatják az iskolánkba a világnézeti alapelveiket. Csupán azt akarjuk látni, hogy - ahogy mi a legcsekélyebb mértékben sem zavarjuk majd azt, aminek ily módon világnézetként be kell kerülnie az iskolánkba - vajon ők ugyanúgy nem zavarják-e meg azt, amit mi, szerényen egyelőre csak ideiglenesen, művészetként akarunk belevinni. Hiszen tudjuk: előbb meg kell értenie az emberiségnek, hogy egy szellemi világnézetből kiindulva jöhet létre a nevelés művészete pedagógiai, metodikai, didaktikai értelemben; mielőtt helyes rálátása lenne a világnézeti kérdésekre és azok kölcsönös viszonyaira. Nem fogunk tehát világnézeti iskolát alapítani. Arra fogunk törekedni, hogy egy nevelésművészeti iskolát hozzunk létre a Waldorf-iskolával.

Az általános embertanról szóló előadásokat a nevelés metodikájáról és didaktikájáról szólók követték, ezekhez pedig egy szabad megszövegezésben lezajló szeminárium csatlakozott. Ebben a három előadás-sorozatban adja át nekünk Rudolf Steiner a nevelés-művészetének alapjait, mentő gyógyszerként a lelki és anyagi szükségben szenvedő emberiség számára.

Dornach, 1932. augusztusában

Marie Steiner