Nem szabad elzárkóznunk ez elől a tény elől, hogy az ember környezetéhez fűződő kapcsolatai sokkal komplikáltabbak, mint amennyit az a terület felölel, amelynek mindig tudatában vagyunk. A legkülönbözőbb szempontokból próbáltam ugyebár megvilágítani önöknek a nem tudatos illetve tudat alatti lelki működések lényegét és jelentőségét. És különösen a pedagógia, a didaktika területén bír nagy jelentőséggel, hogy úgy nevelődjék az ember, ahogy az nemcsak a tudatának, hanem a tudatalattijának, tudatalatti illetve nem tudatos lelki erőinek is megfelel. E tekintetben bizony, ha valódi nevelők és tanárok akarunk lenni, bele kell mennünk az emberi lény finomságaiba.

Megismertük az emberi fejlődés három szintjét, amelyek a fogváltás és a nemi érés között jutnak érvényre, és amelyek leginkább az általános iskolai időre illetve a középiskola idejének elejére esnek. Tudatában kell hát lenünk, hogy különösen ezen életszakaszok közül a legutóbbiban a tudatalatti nagy szerepet játszik a tudat mellett, olyan szerepet, amelynek jelentősége van az egész elkövetkező életre nézve.

Szeretném megvilágítani önöknek, amidőn egy más oldalról vizsgálom a dolgot, hogy mi ennek az alapja.

Gondolják csak végig, hány olyan ember utazik manapság villany- vonaton, akinek halványlila gőze sincs arról, hogy tulajdonképpen min is alapszik a villanyvonat haladása. Gondolják el, hány ember látja manapság a gőzgépet, magát csak a gőzmozdony formájában tovaszáguldani, anélkül, hogy bármi fogalmuk lenne arról, hogyan játszódnak le a fizikai és mechanikai működések, amelyek a gőzgép tovahaladásához vezetnek. Gondoljanak csak bele, milyen tudatlansággal is állunk szemben tulajdonképpen mi emberek a környezetünkkel, amelyet ráadásul igénybe is veszünk. Egy olyan világban élünk, amelyet emberek hoztak létre, amely emberi gondolatok szerint formálódott, amelyet használunk, s amelyből semmit sem értünk. Annak a ténynek, hogy ezekből a dolgokból, amit emberek alkottak - ami alapjában véve emberi gondolatok eredménye - semmit sem értünk. Ennek nagy jelentősége van az ember teljes lelki és szellemi beállítottságára nézve. Az embereknek ugye tulajdonképpen el kell kábítaniuk magukat, hogy ne érzékeljék azokat a hatásokat, amelyek ebből az irányból érkeznek.

Mindig nagy megelégedéssel láthatjuk, ha - nos, hogy is mondjuk, hogy ne legyen bántó - a jobb városokból való emberek belépnek egy gyárba, és igen kellemetlenül érzik magukat. Ez abból fakad, hogy tudatalattijukból felemelkedik egyfajta érzés: mindazt használják, amit ebben a gyárban előállítanak, s emberként tulajdonképpen a legcsekélyebb mértékben sem kapcsolódnak ahhoz, ami ebben a gyárban zajlik. Semmit sem tudnak róla. Ha egyszer észreveszik, hogy kellemetlenül érzik magukat, - hogy valami ismerős példát vegyünk - ha egy olyan ember, aki igazi cigarettaélvező, belép a Waldorf-Astoria cigarettagyárba, és fogalma sincs arról, hogy mi is történik ott, aminek következtében hozzájut ezekhez a cigarettákhoz, akkor bizony megörülünk annak, hogy az ember legalább még képes érzékelni ezt az ő „nem tudását” az emberi gondolatokból született környezetről, amelyben él, és amelynek a termékeit használja. És ha az olyan emberek, akik semennyire sem értenek a villanyvasút működéséhez, mindig egy csekély kellemetlen érzéssel szállnak be a villamos szerelvénybe, s megint csak így szállnak le róla, akkor már örülünk. Mert ez a kellemetlen érzés, ez már a javulás első lépése e téren. A legrosszabb, ha a nélkül éljük meg az emberek által alkotott világot, hogy törődnénk e világgal.

Csak akkor dolgozhatunk e dolgok ellenében, ha ezt az „ellenmunkálkodást” már az általános iskolai tanítás utolsó szintjén elkezdjük, ha valóban nem bocsátjuk el az iskolából a 15-16 éves gyereket anélkül, hogy legalább az élet legfontosabb intézményeiről, elvégeznivalóiról néhány elemi fogalma lenne. Hogy felébredjen benne a vágy a tudásszomj, hogy ezután minden alkalommal kíváncsi legyen az iránt, ami a környezetében zajlik, s azután ebből a kíváncsiságból és tudásszomjból kifolyólag továbbfejlessze az ismereteit. Ezért az egyes tantárgyakat az iskoláskor vége felé átfogó értelemben úgy kellene felhasználnunk az ember szociális képzésére, ahogy a földrajzban az egyes dolgokat annak a mintája alapján alkalmazzuk, amit a legutóbbi előadásban levezettem a földrajz lényegének egyfajta általános felépítéséről. Vagyis nem szabadna elmulasztanunk, hogy a fizikai természetrajzbeli fogalmakból kiindulva, amelyekhez eljutottunk, a gyermeket legalább a hozzá közel álló üzem-rendszerek működésébe bevezessük. A gyermeknek a 15- 16. életévére általában fogalma kellene, hogy legyen arról, hogy mi is történik egy szappangyárban vagy egy fonodában. Természetesen az lesz a lényeg, hogy olyan gazdaságosan foglalkozzunk ezekkel a dolgokkal, ahogy csak lehetséges. Mindenütt lehet egy átfogó üzemből kiindulva valami összefoglalás-jellegűt kialakítani, ami a komplikáltabban lejátszódó dolgokat igen primitív módon foglalja össze. Azt hiszem, Molt úr igazat fog adni nekem58, ha azt állítom, hogy már a gyermeknek meg lehetne tanítani - ha gazdaságosan járnánk el - a cigarettakészítés teljes gyártási folyamatát, bizony, a kezdetétől a végéig, néhány rövid mondatban összefoglalva, amelyeket csupán a további tananyagból kiindulva kellene érthetővé tenni. Egyes üzemágak bizonyos összefoglalásainak effajta megtanítása a legeslegnagyobb jótétemény a 13-14-15-16 éves gyermek-ember számára. Ha az ember ezekben az években összeállítana magának egyfajta füzetet, amelyben szerepelne: a szappangyártás, cigarettagyártás, fonodák, szövőüzemek és így tovább, az igen jó volna. Hiszen nem kellene neki mindjárt széles körűen megtanítanunk valamilyen mechanikai vagy kémiai technológiát, de ha a gyermek összeállíthatna magának egy ilyen füzetet, akkor nagyon sokat kapna ettől a füzettől. Még ha el is veszne a füzet, megmarad ugye a residuuma, az üledéke. Az ember ugyanis nemcsak azt kapná ettől, hogy akkor tudná ezeket a dolgokat, hanem az a legfontosabb, hogy érezze, amidőn előrehalad az életben és a szakmájában: tudta egyszer ezeket a dolgokat; egyszer végigvette azokat. Ez ugyanis kihat cselekvésének biztonságára. Ez kihat a biztonságra, amivel az ember belehelyezkedik a világba. Nagyon fontos ez az ember akarati és döntéshozó képességére nézve. Egyetlen szakmában sem lehetnek majd rátermett kezdeményezőkészséggel rendelkező emberek, ha ezek az emberek nem úgy állnak benne a világban, hogy arról is, ami nem tartozik a szakmájukhoz, meglegyen ez az érzésük: egyszer elsajátítottak erről egy - ha még oly primitív - tudást is. Ha el is felejtették azt, megmaradt nekik az üledéke, a maradéka. Bizony, sok mindenről tanulunk az iskolában. És a szemléltető oktatásban, mely oly gyakran lapos dolgokká fajul el, ott ugyebár ilyesmit is megtanítanak a diáknak, de megélhetjük, hogy azután később egyáltalán nincs meg az érzés: „Ezt egyszer végigvettem, és szerencsém volt, hogy végigvettem.” Hanem ez az érzés van jelen: „Ezt hál’ istennek elfelejtettem, és jó, hogy elfelejtettem, amit akkor megtanultam.” Ezt az érzést sohasem szabadna előidéznünk az emberben. Számtalan dolog felbukkan majd a tudatalattiból, ha később bemegyünk majd egy üzembe vagy hasonló helyre, ha gyermekkorunkban úgy tanítottak bennünket, hogy megfigyelték, amit az imént elmondtam. Manapság minden specializált az életben. Ez a specializálódás tulajdonképpen rettenetes. És lényegében azért olyan sok minden specializált az életben, mert már a tanításban elkezdünk specializálódni.

Amit itt kifejtettem, azt ezekkel a szavakkal lehetne összefoglalni: mindazt, amit a gyermek az iskolás évei során megtanul, végül is úgy kell valahogy kiszélesíteni, hogy szálai mindenütt belefonódjanak a gyakorlati emberi életbe. Ezáltal ugye sok-sok olyan dolgot, amely ma nem szociális, szociálissá lehetne tenni, ha - legalább mi - bele tudnánk tekinteni abba, ami a későbbiekben nem feltétlenül tartozik majd közvetlenül a szakmánkhoz.

Így például tulajdonképpen azt is jól meg kellene figyelni manapság a külső világból, hogy mire figyelnek oda az élet azon területein, amelyek még régebbi, jó, még ha talán elavult tanítási nézeteken is alapszanak. Ez esetben egy igen figyelemreméltó jelenségre szeretnék utalni. Amikor mi, a ma már idős emberek, Ausztriában bekerültünk a középiskolába, viszonylag jó geometriai és aritmetikai tankönyveink voltak. Ezek mostanra eltűntek. Néhány évvel ezelőtt Bécsben mindenféle antikváriumban megfordultam, hogy hozzájussak régebbi geometria-könyvekhez, mert szerettem volna megint csak egyszer a fizikai szemeim előtt látni azokat a dolgokat, amiket mi, fiúk, például Bécsújhelyen nagy örömmel éltünk meg. Amikor bekerültünk a középiskola első osztályába, az első nap állandóan odajöttek hozzánk a második osztály diákjai a folyosón, és azt kiabálták: „Fialkowskiy, Fialkowskiy59! Holnap fizetnetek kell! Vagyis az első osztály diákjaiként átvettük Fialkowskiy geometriakönyvét a második osztály diákjaitól, s másnap hoztuk nekik a pénzt. Egy „Fialkowskiyra” már sikerült rábukkannom, és ennek nagyon örültem, mert ez a könyv megmutatja, hogy ebben a régebbi tradícióban tulajdonképpen sokkal jobb geometriakönyveket tudtak írni az iskoláknak, mint később. Mert a mai könyvek, amelyek a helyükbe léptek, azok bizony valójában egészen iszonyatosak. Éppen az aritmetikai, a geometriai tanítás területén rossz a helyzet. De ha még egy kicsivel régebbre gondolunk vissza, és azokat a generációkat vesszük, akik előttünk jártak, és akik még előttünk voltak, akkor abban az időben még jobb tankönyvek léteztek60. Ezek szinte mind az osztrák bencések iskolájából származtak. A bencések voltak azok, akik a matematika- és geometriai-tankönyveket írták, és ezek nagyon jók voltak, mert a bencéseké olyan katolikus rend, amely nagyon odafigyel arra, hogy tagjai jó geometriai és matematikai oktatást kapjanak. Általánosságban bencés felfogás, hogy tulajdonképpen ostobaság, ha valaki fellép a katedrára, és a nélkül szól az emberekhez, hogy geometriai és matematikai ismeretei volnának.

Ennek az emberi lelket eltöltő egység-ideálnak kell érverésével „átpulzálnia” a tanítást. Minden szakmában élnie kell valaminek a teljes világból. Különösen pedig az adott szakmával ellentétes elemekből - abból, amiről azt gondoljuk, hogy szinte egyáltalán nem tudjuk felhasználni a szakmánkban - kell benne rejlenie valaminek. Foglalkoznunk kell azzal, ami mintegy ellentéte a saját szakmánknak. Ehhez azonban csak akkor kap kedvet az ember, ha úgy tanítják, ahogy arra az imént utaltam.

Hiszen a XIX. század utolsó harmadában, amikor a materializmus teljesen kibontakozott, éppen abban az időben hatolt be ez a materializmus a didaktikába is oly nagymértékben, hogy nagyon fontosnak tartották a specializálódást. Ne higgyék, hogy idealista módon hat a gyerekre, ha elkerülik, hogy a gyakorlati élethez való kapcsolódásában mutassák be neki a tananyagot az általános iskolás életének utolsó éveiben, középiskolás életének első éveiben61. Ne higgyék, hogy a gyermek a későbbi életében idealistábbá válik, ha ezekben az években fogalmazásokat készíttetnek vele mindenféle szentimentális világ-érzületről, a bárány jóságosságáról, az oroszlán vadságáról és ehhez hasonlókról, az Istentől áthatott természetről. Nem ezzel hatnak idealista irányban a gyermekre. Valójában sokkal jobban hatnak az idealizmus ápolására is a gyermekben, ha nem ilyen direkt, ilyen brutálisan direkt módon indulnak neki ennek az idealizmusnak. Tulajdonképpen miáltal váltak vajon ennyire hite- hagyottá az emberek az újabb időkben? Egyszerűen az az oka ennek, hogy túlságosan szentimentálisak és elvontak a prédikációk. Azért váltak ennyire hitehagyottá az emberek, mert az egyház oly kevéssé van tekintettel az isteni parancsolatokra. Például ugyebár van egy ilyen parancsolat: „Az Úrnak, a te Istenednek nevét hiába ne vedd.” Ha ezt figyelembe vesszük, és nem mondjuk ki minden ötödik mondat után Jézus Krisztus nevét, vagy nem beszélünk az isteni világrendről, akkor mindjárt szemrehányásokat kapunk az úgynevezett egyházi szellemiségű emberek részéről, azoktól, akik legszívesebben azt hallanák, hogy az ember minden egyes mondatában Jézus Krisztust és Istent emlegesse. Azt a fajta szerény isteni bensőségességgel való áthatottságot, amely még azt is kerüli, hogy mindig a szájára vegye: Uram, Uram! - ezt manapság éppen az egyházi szellemiségű körökben nem tekintik vallásos érzületnek. És ha azután azt, amit az emberiség elé tárunk, ezzel a szerényen működő isteni elemmel hatjuk át, amelyet nem veszünk szentimentálisán a szánkra, akkor azt halljuk manapság, egy rossz nevelés következményeként, mindenfelől: „Igen, ennek az embernek sokkal többet kellene beszélnie a kereszténységről és effélékről.” Azt, amire itt célzok, bizony mindenképpen tekintetbe kell vennünk a tanításban, amidőn kevésbé rángatjuk bele a szentmentalitásba azt, amit a gyermek éppen a 13-14-15. életévében tanul, vagyis a tanulás során a gyermeket inkább a gyakorlati élet áramába vezetjük. Így alapjában véve egyetlen gyermeknek sem szabadna elérnie a 15. életévét anélkül, hogy a számtan-tanítást átvezettük volna számára legalább a legegyszerűbb könyvelési formák szabályainak ismeretébe. S így a grammatika, a nyelvtan alapjait ezekben az években kevésbé kellene abba a fogalmazás-formába belevezetni, amely az ember belső életét bizonyos értelemben mindenütt mintegy árpa- nyák-lével átöblítve mutatja be - mert legtöbbször ilyen fogalmazásokon munkálkodtatják a gyerekeket ezekben a 13-16. közötti életszakaszukban, az esti sörözéseknél és a pletyka-társaságokban uralkodó szellem egyfajta „jobbik főzeteként” -, sokkal inkább arra kellene törekednünk, hogy az üzleti fogalmazásba fusson bele a nyelvtan, az üzleti levélbe. És egyetlen gyermeknek sem szabadna átlépnie a 15. életévén anélkül, hogy keresztülment volna azon a stádiumon, hogy megírja gyakorlati üzleti levelek iskolapéldáit. Ne mondják, hogy hiszen ezt később is megtanulhatja még a gyerek. Bizonyosan, szörnyű akadályok áthidalása árán később is meg lehet ezt tanulni, azonban éppenséggel csakis akadályok áthidalásával. Nagy jótéteményben részesítik a gyermeket, ha megtanítják arra, hogy a nyelvi, nyelvtani ismereteit üzleti fogalmazványokba, üzleti levelekbe öntse bele. Jelen korunkban tulajdonképpen egyetlen olyan embernek sem szabadna lennie, aki nem tanult meg egyszer üzleti levelet tisztességesen megírni. Előfordulhat, hogy a későbbi életben talán nem lesz arra szüksége, hogy alkalmazza ezt, de bizony nem szabadna olyan embernek lennie, akit egyszer sem késztettek arra, hogy megírjon egy tisztességes üzleti levelet. Ha a gyermeket a 12-15. életéve között előszeretettel szentimentális idealizmussal túltelítettük, akkor később undorodni fog az idealizmustól, és materialista ember lesz belőle. Ha már ezekben az években bevezetjük a gyermeket az élet gyakorlati dolgaiba, akkor a gyermek megőrzi egészséges viszonyulását a lélek idealista igényeihez, amelyeket csak akkor lehet kitörölni, ha a korai ifjúkorban ostoba módon túlzott hódolattal viseltetünk azok iránt.

Ez rendkívül fontos, és ebben a vonatkozásban még a tanítás tagolódásának bizonyos külsőségei is nagy jelentőséggel bírnának. A hittan-tanítás vonatkozásában ugyebár kompromisszumokat kell majd kötnünk, ezzel tisztában vannak. Ezáltal nem folyhat be a további tanításunkba az, ami egyszer majd képes lesz vallásos elemként átlelkesíteni, lélekkel áthatni a tanítást. Hogy ilyen kompromisszumokat kell kötnünk, az ugye onnan ered, hogy a vallási közösségek manapság éppenséggel kultúraellenes módon állnak hozzá a világhoz. Pedig, ha a vallási közösségek a maguk részéről éppúgy kompromisszumokat kötnének velünk, akkor ez a további tanításba beillesztett vallásoktatás képes lenne manapság nyújtani valamit. Ha például a vallástanár ráállna, hogy egyszer-egyszer kiragadjon valamit a tanítás egyéb területeiről, ha például a vallástanításba ágyazottan elmagyarázná a gyermeknek a gőzgépet, ha kapcsolódna bármihez, valamilyen csillagászati dologhoz, vagy bármiféle teljesen világi dologhoz vagy effélékhez, akkor egyszerűen az a tény, hogy a vallástanár ilyet tesz, óriási jelentőséggel bírna a felnövekvő gyermekek tudatára nézve. Azért beszélek önöknek erről az extrém esetről, mert az egyéb tanításban arra kell majd odafigyelnünk, ami ugye az éppen említett területen kevésbé vehető figyelembe. Nem szabad majd szőrszálhasogató módon arra gondolnunk: „Most földrajzot tanítasz, most pedig történelmet, és egyáltalán nem foglalkozol semmi mással.” Nem, oda fogunk figyelni arra, amikor elmagyarázzuk a gyermeknek, hogy a szófa szó a keresztes hadjáratok során jött hozzánk keletről, hogy akkor egyáltalában beillesszünk valamit a történelemtanításba a szófa előállítási folyamatáról. Azután rátérünk más bútorokra, amelyek inkább nyugatiak, tehát az úgynevezett tantárgyból valami egészen mást ragadunk ki. Ez különösen metodikai, didaktikai szempontból rendkívül jót tesz majd a felnövekvő gyermekkel, azért, mert az egyik dologról a másikra való áttérés - oly módon azonban, hogy az egyik a másikkal összefügg - a legeslegjobb hatással van a szellem és a lélek, de még a test fejlődésére is. Mert azt mondhatjuk: az olyan gyerek, akinek a történelem órán - legnagyobb örömére - egyszer csak a szófa előállításáról mesélnek, és ebből kiindulva talán a keleti szőnyegmintákról beszélnek neki, de mindezt úgy teszik, hogy a gyermek valóban áttekintést kapjon, az jobban megemészti a dolgokat, mint az olyan gyermek, aki a francia nyelv óra után egyszerűen egy geometria órában részesül. Testileg is egészségesebb lesz. Így benső- leg higiénikusan jól alakíthatjuk a tanítást. Mostanság ugyebár egyébként is a legtöbb ember mindenféle emésztési zavarokkal küszködik, a test zavaraival, amelyek sokszorosan következnek a természetellenes oktatásunkból, mert a tanításunkkal nem vagyunk képesek alkalmazkodni ahhoz, amit az élet követel. E tekintetben ugye a felsőbb leányiskolák a legrosszabb berendezkedésűek. És ha egyszer majd valaki kultúrtörténetileg tanulmányozni fogja a női betegségek összefüggését a felsőbb leányiskola-rendszer didaktikájával, akkor az egy egészen érdekes fejezet lesz. Bizony rá kell irányítanunk a gondolatainkat manapság az efféle dolgokra, hogy sok olyan dolog elkerülésével, ami éppen a legutóbbi időszakban jött elő, gyógyulás következzék be e téren. Mindenekelőtt tisztában kell lennünk azzal, hogy az ember bonyolult lény, és hogy azt, amit gondozni, ápolni akarunk benne, előbb sokszorosan elő kell készíteni.

Ha érdeklődéssel szeretnék maguk köré csoportosítani a gyermekeket, hogy vallásos áhítattal beszéljenek nekik a világban működő isteni erők nagyszerűségéről, akkor, ha egyszerűen olyan gyerekekhez szólnak, akik válogatás nélkül érkeztek innen-onnan, úgy fognak beszélni, hogy mondandójuk az egyik fülükön be-, a másikon kimegy, és egyáltalán nem hatol az érzésig. Ha miután délelőtt megírtak a gyerekek egy üzleti levelet, s délután azzal együtt, ami az üzleti levél által a tudatalattijukban létrejött, ismét önökhöz kerülnek, és ekkor vallási fogalmakat szeretnének megtanítani nekik, akkor szerencsével járnak majd ebben, mert akkor önök maguk létrehozták azt a hangulatot, mely megkapja az ellenpólusát. Valóban nem valamiféle absztrakt didaktikai szempont alapján tárom önök elé ezeket a dolgokat, hanem mert roppant fontosak az életre nézve. Szeretném tudni, ki nem tapasztalta meg manapság odakint az életben, hogy mennyi szükségtelen munkát végeznek. Az üzletemberek újra és újra igazat fognak adni nekünk manapság, ha elmondjuk: Egy illető valamilyen üzleti vállalkozás alkalmazottja; megbízzák, hogy írjon egy üzleti levelet valamely rokon üzletfióknak, illetve olyan személyeknek, akiknek egy adott dolgot forgalmazniuk kell. Megírja a levelet, visszajön egy levél; azután megint írni kell egy másik levelet, megint visszajön egy, és így tovább. Ez manapság éppen az üzleti életben igen bejáratott dolog, hogy ily módon időt pazarolnak. Teljességgel úgy van, hogy rettenetesen gazdaságtalanul járunk el a közéletben ily módon. Ez érezhető is. Mert amikor manapság egyszerűen hétköznapi józan emberésszel egy üzletben kézbe veszünk egy másolókönyvet, akkor valóban kínokat állunk ki. Nem mintha idegenkednénk attól, hogy a benne szereplő szófordulatokat és érdeklődési területeket amúgy szimpatikusnak találjuk, hanem azért élünk át kínokat, mert a gyakorlatiasságot olyan mértékben nélkülözve írják le a dolgokat, ahogy az csak lehetséges, mert az adott másolókönyvet tulajdonképpen legalább a negyedére lehetne redukálni. Ez pedig csakis onnan ered, hogy az utolsó általános iskolai évben nem a megfelelő módon van elrendezve a tanítás. Mert ezt egyszerűen nem lehet majdnem leküzdhetetlen nehézségek nélkül pótolni a későbbi életszakaszokban. Még a továbbképző iskolákban sem tudják pótolni azt, amit ebben az időszakban elmulasztottak, mert éppenséggel azok az erők, amelyek ekkor kialakulnak, szertehullnak és később már nincsenek jelen ebben a formában. Ezekkel az erőkkel kell számolnunk, ha egy illetőnél számítani akarunk rá, hogy nem csupán külsőlegesen, fél gondolatokkal fércei össze egy levelet, hanem hogy benne van a dologban és körültekintéssel, illetve áttekintéssel fogalmazza meg azt.

Ha az első időszakban, amikor a gyermek az iskolába kerül, a 9. életévig főképp az számít, hogy benne legyünk az emberi természetben és teljes mértékben ebből kiindulva neveljünk és tanítsunk, akkor a 13-tól a 15. életévig az a lényeg a tanterv kialakításánál, hogy tanárként illetve tanító személyként benne álljunk az életben, hogy érdeklődéssel és szimpátiával viseltessünk az élet iránt, hogy az életből kiindulva tanítsunk. Mindezt el kellett mondanom önöknek, mielőtt azután majd összeállítom az ideális tantervet és rátérek ennek az ideális tantervnek az összehasonlítására azokkal a tantervekkel, amelyek az önök tanításába is bele fognak játszani, mert hiszen mindenütt körülvesz bennünket a külső világ és annak formái.