A legkülönbözőbb osztályfokok diákjai kerülnek hozzánk a Waldorf- iskolába. Ehhez, különösen igazodnunk kell, amidőn megkezdjük a tanítást a különböző osztályokban, és még valami mást is tekintetbe kell majd vennünk ekkor.

Nem tudjuk mindjárt - kár, hogy nem tudjuk - berendezni a szükséges egyetemet minden karával együtt a Waldorf-iskola számára, így arra is rákényszerülünk, hogy a diákjaink, amikor elbocsátjuk őket a Waldorf-iskolából, másféle oktatási intézményekbe nyernek felvételt, amelyeket azután el kell végezniük, hogy kiléphessenek az életbe. El kell juttatnunk tehát a mi Waldorf-diákjainkat oda, hogy mire kilépnek innen, elérjék azokat a tanulmányi célokat, amelyeket megkövetelnek tőlük, amikor aztán kint az életben belépnek egy a koruknak megfelelő oktatási intézménybe. A Waldorf-iskolával egy szükséges célt fogunk megvalósítani, és meg fogunk oldani egy szükséges feladatot, ha - annak ellenére, hogy ebben a két irányban egyelőre meg vagyunk szorítva - képesek leszünk valamit megvalósítani abból, ami megfelel az emberiség fejlődésének jelenlegi kulturális korszakából következő nevelési elveinknek. Ezt azonban csak akkor leszünk képesek elérni, ha - éppen az idősebb gyerekeknél - alkalmazunk egy aranyszabályt, amelyet megkapunk majd, és amelyet rövidesen tovább kell majd adnunk az élet többi intézményének: hogy gazdaságosan tanítsunk.

Azáltal fogunk gazdaságosan tanítani, hogy mindenekelőtt éppen a tizenhárom, tizennégy, tizenöt éves gyerekeknél gondosan kiselejtezünk mindent, ami tulajdonképpen csak megterheli az ember lelki fejlődését ezekben az években, és nem hozhat gyümölcsöt az élet számára. Fel kell például vennünk a tanításunkba legalább a latin nyelvet, és talán, ha szükségesnek bizonyulna, a görög nyelvet is. Egyáltalában alaposan kell majd foglalkoznunk a nyelvtanítással, és ez valóban jelentős eleme lesz a didaktikánknak. Tekintsenek csak a tényre: olyan diákok kerülnek önökhöz, akik bizonyos fokú francia illetve latin nyelvoktatásban részesültek. Ezt a nyelvoktatást természetesen egyfajta meghatározott módon végezték. Most tehát először is arra kell használniuk az első tanórát, sőt, talán az egész első hetet, hogy alaposan tájékozódjanak arról, hogy mi az, amit már tudnak a diákjaik. Azt kell majd ismételve feldolgozniuk, amivel már foglalkoztak a gyerekek. De gazdaságosan kell feldolgozniuk, hogy a diákjaik, képességeik szerint, már ettől az ismétléstől kapjanak valamit.

Nos, nagyon sokat el fognak érni, ha meggondolják, hogy mindenféle úgynevezett idegennyelv-oktatás esetében a leginkább feltartóztató dolog a fordítás az idegen nyelvről, illetve a fordítás az anyanyelvről az adott idegen nyelvre. Rettentően sok időpocsékolás származik abból, hogy például a gimnazistákkal oly sok fordítást végeztetnek latinból németre és a németből is vissza latinra. Sokkal többet kellene olvasniuk, és sokkal többet kellene a saját gondolataikat az idegen nyelven kifejezniük, minthogy oda- és vissza fordítsanak. Hogyan is kezdenek akkor ennek a szabálynak az értelmében a növendékeikkel egy idegen nyelvvel, például a franciával foglalkozni?

Először is - nézzük a legidősebb diákokat, akik itt szóba kerülnek, a tizenhárom-tizennégy éveseket - gondosan ki kell majd választaniuk, hogy mit szeretnének az adott nyelven elolvasni a diákokkal. Ki fogják választani az olvasmányokat, és hozzákezdenek, hogy ezeket az olvasmányokat a diákokkal felolvastassák. Időt és energiát takarítanak meg a diákoknál, ha most legelőször nem fordíttatják németre ezeket az idegen nyelvű olvasmányokat, hanem ha arra figyelnek oda elsőként, hogy a gyermek rendesen olvasson, és lehetőleg érjék el a felolvastatáson keresztül, hogy egy francia vagy latin nyelvű olvasmányt a kiejtés szerint olvasson, és így tovább. Akkor tesznek jót, ha azokkal a diákokkal, akiknél egymásba akarják szőni az ismétlést és a továbbtekintő tanítást, nem fordításokat végeztetnek, hanem szabadon elmondatják velük, hogy mit tartalmaznak az olvasmányok. Egyszerűen saját szavaival meséltessék el a gyermekkel, hogy mit tartalmaznak az olvasmányok, gondosan figyeljenek oda, hogy kihagy-e valamit a visszamondásból, és próbálják meg ezen keresztül felismerni, hogy van-e valami, amit nem értett. Természetesen kényelmesebb önöknek, ha egyszerűen fordítást végeztetnek, mert akkor látják, hogy hol akad meg és nem tud továbbmenni a gyermek; s kényelmetlenebb önöknek, ha nem csupán arra figyelnek, hogy hol nem tud továbblépni, hanem hogy hol hagy ki valamit, viszont ezen keresztül is megtudják, hogy hol nem értett meg valamit, hol nem adott vissza egy fordulatot az anyanyelvén. Természetesen lesznek olyan gyerekek, akik igen jól visszaadják majd a dolgokat, ez nem árt. Lesznek mások, akik inkább a saját szavaikkal, másképp adják vissza azokat, ez sem árt. De először is ily módon beszéljük át a dolgot a gyerekekkel.

Azután hozzálátunk a dolog fordítottjához. Beszéljünk meg az anyanyelven valamilyen témát, bármit, amit a gyermek végig tud velünk gondolni, át tud velünk érezni. És azután megkíséreljük, hogy a gyermek szabadon - attól függően, hogy mennyire uralja már a nyelvet - visszamesélje nekünk az idegen nyelven, amit így megbeszéltünk. Ily módon meg fogjuk tudni, hogy ez a gyermek, aki csak úgy valamilyen osztályból hozzánk került, milyen mértékben uralja az adott idegen nyelvet.

Nos, nem lehetséges iskolázottan foglalkozni egy idegen nyelvvel anélkül, hogy a nyelvtannal is - mind a hagyományos nyelvtannal, mind a mondattannal - valóban foglalkozunk. Különösen szükséges azoknál a gyerekeknél, akik már átléptek a 12. életévükön, hogy tudatossá tegyük a számukra, hogy mi is rejlik a nyelvben. De itt is lehetséges rendkívül gazdaságosan eljárnunk. És amint az általános pedagógiában40 azt mondtam önöknek, hogy a megszokott életben következtetünk, hogy azután rátérjünk az ítélet- és a fogalom- alkotásra, így természetesen nem adhatják át a gyermeknek ezt a logikai tanítást, de benne rejlik majd a nyelvtanításukban. Jól teszik majd, ha úgy beszélik meg a világ dolgait a gyermekkel, hogy éppen az idegennyelv-tanítás segítségével is szinte magától megkapják a nyelvtan-tanítást. Arról van szó csupán, hogy a megfelelő módon kell alakítanunk az ilyen dolgokat. Induljanak ki abból, hogy olyasvalamit képeznek a gyermekkel, ami tulajdonképpen már egy kész mondat, és csak egy mondat. Hívják fel a figyelmét - ha épp ebben a pillanatban kellene megtenniük, akkor ugye könnyen megtehetnék - arra, ami odakint zajlik. Egész jól összeköthetnék az idegennyelvtanítást azzal, hogy például kifejeztetik a gyermekkel latinul, franciául és németül is: „Esik az eső.” [A felsorolt nyelveken ezt egy személytelen alany cselekvéseként fejezik ki, amely a magyar ’havazik’ kifejezéshez hasonlít: -’esőzik’ - a ford. megj.] - Induljanak ki abból, hogy kikérdezik a gyermektől a szófordulatot: „Esik” -, és azután hívják fel a figyelmét arra - most már ugye mindig idősebb gyerekekkel foglalkoznak -, hogy ez ugye egy puszta cselekvés, amit kifejez, amikor azt mondja: „Esik.” Térjenek át azután erről a-mondatról egy másikra - és most, ha akarják, az idegen nyelvet is gyakorolhatják a gyermekkel, hisz éppen azzal, hogy amit most teszünk, azt beledolgozzák az idegennyelv-tanításba, rettentő sok időt és energiát takarítanak meg -, amelyhez úgy jutnak el, hogy azt mondják: Most ne arra az egész kinti térre gondolj, ahol esik, hanem képzeld el magadnak a tavaszi rétet. Juttassák el a gyermeket oda, hogy azt mondja önöknek a rétről: „Zöldellik” [A németben ez ugyanolyan személytelen alanyú kifejezés, mint az ’esőzik’ - a ford. megj.], és azután térjenek rá előbb arra, hogy a gyerek ezt a mondatot: „Zöldellik”, lefordítsa magának erre a mondatra: „A rét zöldell.” Azután vezessék rá arra, hogy ezt a mondatot: A rét zöldell -, megint csak átalakítsa a képpé, a fogalommá: A zöld rét.

Ha ezeket a gondolatokat, melyeket épp az imént adtam elő önöknek, sorjában gyümölcsöztetik a nyelvtanításban, akkor először is nem szőrszálhasogató módon tanítják a gyereket mondattanra és logikára, hanem a gyermek egész lelkiállapotát olyan irányba terelik, hogy így gazdaságosan tanítják meg neki azt, aminek már benne kell lennie a lelkében. Bemutatják a gyermeknek az „ej”-mondatokat [Ezek azok a bizonyos személytelen alanyú kifejezések a német nyelvben, amelyekről fentebb szó volt - a ford. megj.], amelyek tulajdonképpen csak az aktív működésben élnek41, és olyan teljes mondatok, melyekben nincs alany és nincs állítmány, az eleven „következtető-életben” állnak benne, vagyis rövidített következtetések. Azután valamelyik olyan esetben, ahol ez még lehetséges, rátérnek arra, hogy alanyt keressenek: A rét zöldell - a rét, amely zöld. Ezzel rátértek arra, hogy ítélet-mondatot képezzenek. Beláthatják, hogy nehéz volna [a német nyelvben - a ford. megj.] az ’Esik’ [-’Esőzik’] kifejezésből hasonló ítélet-mondatot képezniük, mint: A rét zöldell. - Hiszen honnan vennének alanyt ehhez: ’Esik’ [-’Esőzik’]? - Nincs rá lehetőség. Ekkor a gyakorláson keresztül a nyelvnek valóban olyan területeire érünk a gyerekekkel, amelyekről rettentő sokat írtak a filozófusok. A szláv tudós,

Miklósit42 kezdett el például az alany nélküli mondatokról írni. Azután Franz Brentano43 foglalkozott velük, majd kiváltképp Maríy44 Prágában. Mindnyájan szabályokat kerestek, amelyek az olyan [a németben - a ford. megj.] alany nélküli mondatokhoz kapcsolódnak, mint: esik, havazik, villámlik, dörög és így tovább, mert a logikájukra támaszkodva nem tudták megérteni, hogy honnan erednek az alany nélküli mondatok.

Az alany nélküli mondatok ugyanis onnan erednek, hogy bizonyos dolgok vonatkozásában nagyon szorosan kapcsolódunk a világhoz, hogy mikrokozmoszként benne állunk a makrokozmoszban, és a saját tevékenységünket nem különítjük el a világ tevékenységétől. Amikor például esik, akkor is - különösen, ha nincs esernyőnk - nagyon szorosan össze vagyunk kötve a világgal, nem igazán tudjuk elkülöníteni magunkat tőle, éppolyan vizesek leszünk, mint a kövek és a házak körülöttünk. Ezért ilyen esetben kevéssé különülünk el a világtól, ide nem találunk ki alanyt, hanem csak a tevékenységet jelöljük. Ahol jobban el tudjuk különíteni magunkat a világtól, ahonnan könnyebben el tudunk szaladni, mint a rétről, ott akkor képzünk egy alanyt: A rét zöldell.

Látják ebből, hogy mindig tekintettel lehetünk arra, annak módjával, ahogy a gyerekekkel beszélünk, hogy milyen kölcsönös viszonyban áll az ember a környezetével. És amidőn - különösen az idegen- nyelv-tanításnak szentelt tanórákon - ilyen dolgokkal közelítünk a gyermekhez, amelyekben a nyelvtan és a gyakorlati élet logikája összekapcsolódik, próbáljunk tájékozódni arról, hogy mennyit tud a gyermek a nyelvtanról, illetve a mondattanról. Kérem azonban, hogy kerüljék el itt az idegennyelv-tanításban, hogy előbb az olvasmánnyal foglalkoznak, azután pedig atomizálják, szétcincálják a nyelvet... Próbálják meg lehetőleg önálló formában levezetni a nyelvtani dolgokat. Volt egy időszak, amikor az idegennyelv-tankönyvekben eszeveszett példamondatok szerepeltek, mert ezeknél a mondatoknál csakis a nyelvtani szabályok helyes alkalmazására voltak tekintettel. Egy idő után balgaságnak érezték ezt, és inkább a való életből vett mondatokat tettek a könyvekbe, amelyek az idegen nyelv tanításában közvetíteni hivatottak. Itt is jobb azonban a középút, mint az egyik vagy másik oldali extrémitás. Így a kiejtést sem tudják majd jól megtanítani, ha csak az életből vett mondatokat alkalmaz

nak45, amennyiben nem gazdaságos módon járnak el. Sokkal több időt kell erre fordítaniuk, ha nem szándékoznak olyan mondatokat is alkalmazni, mint amilyenekkel tegnap beszédgyakorlatként foglalkoztunk, mint például a következők, amelyeknél csakis magára a nyelv lényére vagyunk tekintettel [Éppen ezért, csakúgy, mint a Szemináriumi beszélgetések fordításában, ahonnan az idézett példa való, itt is meghagyjuk az eredeti német változatot, hiszen ennek a nyelvi formája a lényeg - a ford. megj.]:

Lalié Lieder lieblich,
Lipplicher Laffe,
Lappiger, lumpiger,
Laichiger Lurch

Próbálják meg ezért úgy művelni a nyelvtant és a mondattant a gyerekekkel, hogy nyugodtan alkossanak olyan mondatokat, amelyek éppen arra épülnek, hogy szemléltessék az adott a szabályt. Csupán úgy kell elrendezniük a dolgot, hogy ezekben az esetekben, ahol az egyes idegen nyelveken alkotott mondatok által nyelvtani szabályokat szemléltetnek, ne írassák le azokat, hogy így ezek a dolgok ne kerüljenek bele a füzetbe, hanem csak foglalkozzunk velük, mert ugyan jelen voltak, de nem őrizzük meg őket. Egy ilyen eljárás rendkívül sokban hozzájárul különösen az idegennyelv-tanítás gazdaságosságához, mert ezáltal elérjük, hogy a gyerekek érzés-szinten oltják magukba a szabályokat, és fokozatosan elhagyják a példákat. Ha leíratjuk a gyerekekkel a példamondatokat, akkor túlságosan magukba oltják a példák formáját. A nyelvtan-tanítás esetében azonban el kell tűnniük a példáknak, először is nem szükséges gondosan beírni őket a füzetbe, hanem a szabálynak kell megmaradnia. Ezért jól teszik, ha az élő nyelv, a beszéd gondozásához olyan gyakorlatokat és olvasmányokat alkalmaznak, amilyeneket korábban leírtam, és megint csak művelik47 a saját gondolatok átültetését az idegen nyelvre - amelynek során azután a saját gondolatokat inkább a mindennapi életből kölcsönzik. A nyelvtan tanításához viszont olyan mondatokat használjanak, amelyeknél tulajdonképpen kezdettől fogva arra törekszenek, hogy a gyermek elfelejtse azokat, ezért hát

ne is tegye meg azt, ami mindig támogatja az emlékezetet: ne írfa le őket. Hiszen mindaz a tevékenység; amit akkor: végeznek,' amikör példamondatok alapján tanítanak a gyermeknek nyelvtant vagy mondattant, mindez élő következtetésekben zajlik, és ennek nem szabad lesüllyednie a megszokás-szerű, álmodozó állapotba, ennek mindig a teljesen tudatos életben kell lejátszódnia.

Ezáltal természetesen olyasvalamit viszünk bele a tanításba, ami egy kissé megerőltetővé teszi ezt a tanítást. De nem kerülhetik el, hogy bizonyos erőfeszítést igényeljen önöktől különösen az a tanítás, amelynek azokra a diákokra kell majd irányulnia, akiket későbbi osztályokban vesznek át. Itt nagyon gazdaságosan kell majd eljárniuk. A gazdaságosság azonban tulajdonképpen csak a diáknak válik javára. Önöknek sok időre lesz szükségük ahhoz, hogy kitalálják azt, ami azután a leggazdaságosabbá alakítja a tanítást. A nyelvtan és a mondattan tanítása ezért olyan legyen, ami kiváltképpen beszélgetésben zajlik. Ezért az sem lesz jó, ha közvetlenül nyelvtanról és mondattanról szóló könyveket, amilyenek ezek a könyvek manapság, adunk a gyerekek kezébe; mert azokban akkor példamondatok is szerepelnek, a példamondatokról azonban tulajdonképpen csak beszélnünk kellene. A füzetben, amelyből48 a gyermeknek a nyelvtant és a mondattant kell folyamatosan tanulnia, csak a szabályoknak kellene szerepelniük. Ezért nagyon-nagyon gazdaságosan járnak el, és rettentően sok jót tesznek a gyermekkel, ha valamely a nyelv birtoklásához szükséges szabályt egy olyan példán vezetnek ma le a gyermeknek, amelyet önök találtak ki, holnap vagy holnapután pedig ugyanezen az idegennyelv-órán visszatérnek erre a szabályra, és arra kérik a gyermeket, hogy a saját kútfejéből találjon hozzá egy példát. Csak ne becsüljék alá pedagógiai-didaktikai szempontból az efféle dolgokat! A tanításban ugyanis különösen sok múlik a finomságokon. Óriási különbség, hogy egyszerűen csak visz- szakérdeznek-e a gyermektől egy nyelvtani szabályt, és arra kérik, hogy a füzetéből, ahová lediktálták neki a példát, mondja vissza ezeket a példákat, vagy pedig ha azt a példát, amelyet adtak neki, teljesen a feledésnek szánták, és most arra kérik a gyermeket, hogy maga találjon egy példát. Ez a tevékenység, amelyet a gyerek végez, amidőn saját maga talál ki példákat, rendkívüli nevelő hatással bír. És látni fogják: ha a legkomiszabb kölykökkel van is dolguk, akik tulajdonképp mindig figyelmetlenek, és arra kérik őket - ezt nagyon könnyen megtehetik, ha egyszerűen önök maguk elevenen benne vannak a tanításban -, hogy találjanak példákat a mondattanhoz, akkor a gyerekek örömüket lelik ezekben a példákban, és kiváltképp abban a tevékenységben, hogy saját maguk találnak ilyen példákat. És ha most a hosszú vakáció után visszatérnek önökhöz a gyerekek, akik azelőtt hetekig odakint játszottak és hancúroztak, akkor tudatában kell lenniük, hogy a gyerekeknek ilyen megelőző hetek után most kevés hajlandóságuk lesz arra, hogy a játékot és hancúrozást felcseréljék a nyugodt ülésre az osztályban, és nyugodtan figyeljenek azokra a dolgokra, amelyeknek azután meg kell ragadniuk az emlékezetükben. De ha eléggé zavarja is majd ez önöket az első héten, talán még a második héten is - ha nevezetesen úgy járnak el az idegennyelv-tanítás során, hogy a gyermeket példák kitaláltatásával a lelkéből kiindulva késztetik részvételre, akkor három-négy hét után olyan gyermekek lesznek az osztályukban, akik éppolyan szívesen találnak ki efféle példákat, mint ahogy azelőtt odakint hancúroztak. Azonban önöknek is gondot kell fordítaniuk arra, hogy kitaláljanak ilyen példákat, és ne spóroljanak azzal, hogy ezeket tudatosítsák is a gyermekben. Nagyon jót tesz a gyermeknek, ha miután belejött ebbe a tevékenységbe, most folyvást ezt szeretné csinálni, s így eljuthatnánk oda, hogy miközben az egyikük bemutat egy példát, a másik azt mondja: Nekem is van már egy - és most mindnyájan sorra akarnak kerülni, és be akarják mutatni a példáikat; nagyon jó, ha az óra végén azután azt mondják: „Ennek bizony igencsak örülök, hogy ezt most éppolyan szívesen csináljátok, mint ahogy odakint hancúroztatok!” Az ilyen dolgok később is csengenek, rezonálnak a gyerekekben; ezt azután az egész hazaúton magukban hordozzák, hazaviszik, és az étkezésnél elmesélik a szüleiknek. Azonban valóban olyan dolgokat kell mondaniuk nekik, amiket a gyerekek azután az étkezésnél szívesen is mesélnek el a szüleiknek. És ha még azt is elérik, hogy a gyerek az étkezésnél még meg is kérdezi az apját vagy az anyját: „Vajon te is találsz példát ehhez a szabályhoz?”, akkor valóban telibe találták a célt. Ezeket a dolgokat kell elérnünk, azonban saját magunknak teljes lélekkel benne kell lennünk a tanításban.

Gondolják csak végig, micsoda különbség, ha szellemesen megbeszélik a gyermekkel az átmenetet ezek között: esik, zöldellik, a rét zöldell, a zöld rét - vagy pedig ha a sokhelyütt szokásos módon vezetik le a nyelvtant és a mondattant, amidőn kifejtik: ez egy melléknév, ez meg egy ige; ha egy ige teljesen magában áll, akkor az még nem mondat, ha nem pusztán - ahogy az gyakran a nyelvtankönyvekben áll - összerakják a dolgokat, hanem az eleven tanítás során alakítják ki azokat. És hasonlítsák össze annak módját, amikor úgy tanítják a nyelvtant, ahogy annak az eleven tanításban lennie kellene, azzal a bizonyos másik móddal, amely gyakran előfordul. Bejön a latin- vagy a franciatanár az órára; most elő kell venniük a gyerekeknek a latin vagy a francia könyveiket vagy füzeteiket; felkészültnek kell lenniük, most fordítaniuk kell, és azután olvasniuk. S most már elkezd mindenük fájni, mert érzik a padokat. Hiszen egyáltalán nem kellett volna ugyanis annyi gondot fordítani a padokra és asztalokra, ha helyesen neveltünk és tanítottunk volna. Az csupán egy bizonyítéka annak, hogy az ember nem nevelt és tanított ésszerűen, hogy olyan sok gondot kellett fordítania a pad- és asztalformák kialakítására, hiszen ha a gyerekek valóban benne vannak a tanításban, akkor oly sok elevenség kerül be az osztályba, hogy mikor ülnek, akkor egyáltalán nem is ülnek igazán. És örüljünk ennek, hogy nem ülnek igazán. Csak ha az ember maga is elkényelmesedett, akkor akarja, hogy lehetőleg beletapadjon a padba az osztálya, akik aztán tanítás után szétzúzott tagokkal mennek haza. Ezekre a dolgokra különösen tekintettel kell lennünk a nyelvtan és a mondattan tanításánál is. És most képzeljék el: a gyerekeknek fordítaniuk kell... Itt most előbb azokon a dolgokon, amelyeket élvezniük kellene, nyelvtani és mondattani dolgokat vezetnek le! Akkor biztosan nem úgy megy haza a gyermek, hogy azután azt mondja az apjának: „Annyira szeretem a könyvemet, fordítsunk egy kicsit együtt.” Ekkor bizony nagyon fontos, hogy tekintettel legyünk a gazdaságosság elvére, és éppen az idegennyelv-tanításban lehet majd szolgálatukra ez a szempont.

Nos, természetesen oda kell figyelnünk arra, hogy a nyelvtan- és a mondattan-tanítás elég teljes értékű is legyen. Ezért tájékozódnunk kell arról, hogy a diákoknak, akik most különböző osztályokból hozzánk kerülnek, hol vannak hiányosságaik. Először ahhoz kell majd hozzálátnunk, hogy éppen a nyelvtan- és a mondattan-tanításban pótoljuk ezeket a hiányosságokat, hogy így néhány hét után eljussunk oda egy osztállyal, hogy pótolják a régi hiányosságokat, és azután tovább tudjunk lépni. De ha úgy tanítunk, ahogy azt leírtam - és ahogy akkor tudunk, ha teljesen benne vagyunk a tanításban -, akkor helyesen végezzük azt, amit meg kell tanítanunk a gyerekeknek, hogy később megfelelhessenek az esetleges felvételi vizsgákon a hagyományos felsőbb oktatási intézményekben. És még sok minden mást is megadunk a gyerekeknek, amit a hagyományos népiskolák bizony egyáltalán nem adnak meg nekik, ami életerőssé teszi a gyerekeket, és olyasvalamit ad nekik, ami egész életükön keresztül szolgálatukra lehet. Nos, rendkívül jó lenne, ha a szervezésen keresztül el lehetne érni az idegennyelv-tanításban, hogy párhuzamosan fussanak az egyes nyelvek, amelyeket a gyerekeknek bármely okból tanulniuk kell. Rettentően sok idő vész el, ha a tizenhárom, tizennégy, tizenöt éves fiúknak és lányoknak latint az egyik tanárral, franciát egy másik tanárral, angolt egy harmadik tanárral taníttatunk. Sokat, nagyon sokat nyerünk, ha egy és ugyanazon gondolatot, amelyet egy tanár az egyik diákkal az egyik nyelven kibont, egy másik diákkal is kifejeztethetnénk a másik nyelven, és egy harmadik diákkal a harmadik nyelven. Az egyik nyelv akkor nagymértékben támogatná a másikat. Természetesen csak addig terjedően művelhetünk efféle dolgokat, amíg megvannak hozzá az eszközeink, vagyis ebben az esetben a tanáraink. De amink van, azt ki kellene használnunk. Tekintettel kellene lennünk arra a támogatásra, amit az egyik nyelv a másiknak nyújtani képes. Ezzel megint csak lehetőségünk nyílik arra, hogy a nyelvtan- és a mondattantanításban az egyik nyelvből mindig hivatkozzunk a másikra, és eközben olyasvalami jön működésbe, ami rendkívül fontos a diáknak.

Diákként sokkal jobban megtanul az ember valamit, ha annak különböző irányú alkalmazásmódjai vannak meg a lelkében. Így azt mondhatják majd a diáknak: „Látod, most elmondtál egy német mondatot és egy latin mondatot; a német mondatból, ha a saját személyünkre vonatkozik, szinte sohasem hagyhatjuk ki az ’én’ személyes névmást, a latin mondatnál az ’én’ már az igében benne van”. Egyáltalán nem is kell továbbmenniük, sőt, egyáltalán nem jó, ha továbbmennek, de jó felvetni ezt a tényt, hogy így a diáknak legyen egy bizonyos érzése erről, ekkor olyasvalami indul ki ebből az érzésből, ami élő képességként működik, hogy más dolgokat is megértsen a nyelvtanban. És kérem, jegyezzék meg, és igen sokszor gondolják át ezt a dolgot: az ember képes arra, ha mozgalmas, eleven tanítást végez, hogy a tanítás közben kialakítsa magában azokat a képességeket, amelyekre azután szüksége lesz a tanítás során. Valóban így van ez. Ha például csak felvetnek egy ilyen dolgot, s nem fejtik ki szőrszálhasogató pedantériával, amidőn azt mondták a gyermeknek: „A latin nyelvben még nincs meg az ’én’, itt ez még az igében van benne; a német nyelvben megvan.” Akkor egy pillanatra egy olyan képesség ébred fel a gyermekben, amely egyébként nincs meg benne. Épp most ébredt fel, és miután felébredtek az ilyen dolgok, könnyebben tudnak majd nyelvtani szabályokkal foglalkozni a gyerekekkel, mint ha a gyerekek szokásos lelkiállapotából akarják előhozni azokat. El kell gondolkodniuk arról, hogyan alakítják ki magukban az adott tanórához szükséges képességeket. A gyerekeknek egyáltalán nem kell teljes mértékben rendelkezniük azokkal a képességekkel, amelyeket önök felhasználnak; hanem önöknek kell azzal az ügyességgel is rendelkezniük, hogy előidézzenek efféle képességeket, amelyek azután megint leapadhatnak, ha a gyermek újra odakint van.

Ez különösen a nyelvtanításban jöhet számításba. És akkor jön számításba, ha a nyelvtanítást a következő elemekből építik fel: olvasásból, igazi, kiejtés-hű olvasásból; ne adjanak annyi kiejtési szabályt, hanem olvassanak fel bemutatásképpen és eszerint olvastassák a gyerekeket, azután meséltessék el az olvasottakat, fogalmaztassanak meg róla gondolatokat is, és most fejeztessék ki ezeket a gondolatokat különböző nyelveken - és ezektől elkülönítve foglalkozzanak nyelvtannal és mondattannal, megjegyzendő szabályokkal és elfelejtendő példákkal. Ennyit a nyelvtanítás felépítéséről.