Fiatal orvosok esti összejövetele

A folyadékember imaginatív szemléletű megértésére vonatkozó kérdésre Dr. Steiner a következőket válaszolta:

Nos, ugye nem boldogul, ha a részletekből indul ki, és nem az egészből. Arra van szükség, hogy az inkább átfogóból induljon ki, és legfőképpen arra, hogy meditatívan kövesse tovább azokat a dolgokat, amelyeket már elmondtam. Ha átfogóan tekintjük az összefüggéseket - csak arról beszélek, aminek fokozatosan kell elvezetnie az imaginatív elképzeléshez -, akkor van ugye, a természetben a cseppforma. Úgy szokták elképzelni, hogy azt hiszik, a csepp belülről van összetartva. Erre azonban nincs szükség. El lehet képzelni a cseppet úgy, hogy minden oldalról, kívülről képződik. Akkor a csepp felületén megvan a világot átfogó Egyetlen.

Ezeknél a dolgoknál azt is figyelembe kell vennie, hogy az imaginatív elképzelésnek az igazságra kell törekednie, és hogy az általános képzésből magunkkal hozott jelenlegi elképzelések, amennyire csak lehet, eltérítenek az igazságtól. Az embernek ma az az elképzelése, hogy a tér végtelen, és abban szétszórtan vannak a csillagok. Nos, ha ilyen elképzelésből indulunk ki, az brutálisan azt jelenti, hogy semmit sem veszünk figyelembe, kizárólag azt, amit kigondoltunk. Nézzük csak az újságban nemrég megjelent hírt, amit komolyabban kell venni, mint gondolnánk: Sikerült bebizonyítani, hogy a kozmosz a Földtől egy bizonyos távolságban nem üres, hanem szilárd, és szilárd, kristályos nitrogén tölti ki. Látja, a dolgok ma még annyira bizonytalanok, hogy egy ilyen nézet nagyon is lehetséges. Nos, ez természetesen nem így van, de ezekből a dolgokból mégis kiderül, tulajdonképpen mennyire felszínesek a megfigyelés alapján alkotott eddigi feltételezések. Mert most, egy nap úgy dönthet valaki, hogy azt képzeli, itt valami kiürült térben élünk, ahol középen van a valamennyire sűrűbb Föld, és köröskörül a megszilárdult nitrogén, amiben tükröződik nekünk a csillagos ég. Ez természetesen badarság, de szerintem tényleg az a helyzet, hogy mindenféle elképzelés lehetséges, a külső közlések alapján is, arról, hogy a kozmosz tulajdonképpen hogyan van megalkotva. Nos, ez a hír a kristályos nitrogénről valójában áprilisi tréfa is lehetne, de sok ember elhiheti. Semmivel sem balgább az, aki elhiszi ezt a hírt, mint az, aki tartja magát a mai általános feltételezésekhez. És brutális materializmus azt képzelni, amit ma feltételeznek. Mert a világmindenség valójában üres gömbként működik, és a perifériáról mindenütt erők haladnak befelé. Nagyon is igaz, hogy kívülről befelé önmagukban megszilárdult képződményekkel van dolgunk, amelyeket csak a csillagok szerint lehet módosítani, megkülönböztetni, így a csillagok látható állásában annak az eredeti képe van, ami bennünk végbemegy. Így jutunk imaginációhoz azzal az elképzeléssel, amit az emberi fej mutat.

Nos, tekintsenek magukra, ha legközelebb megnéznek egy emberi fejet, utána egy madarat, a madár felépítését. Ha a madár felépítését, különösen a csontváz alapján az egész emberrel vagy egy egész emlőssel hasonlítják össze, akkor tulajdonképpen helytelenül szemlélik. Ha a madár felépítését összehasonlítják, akkor tulajdonképpen csak az emberi fejjel hasonlíthatják össze, és akkor azt kell elképzelni, hogy az emberi fejben módosított madárképződmény van, és hogy a madár testének többi része a legkülönbözőbb fajta rövid nyúlvány. A madár lábai mindig el vannak sorvadva.

Nos, képzeljék el, hogy a cseppet hengerré nyújtják (rajzol). Ha a cseppet hengerré tágítják ki, és elképzelik, hogy megmarad az, ami a kozmoszból a fejben differenciálódik, csak mivel a cseppet hengerré nyújtották, a legkülönbözőféleképpen módosul, akkor megkapják a törzs-embert. Ahhoz, hogy elképzeljék a törzs-embert, a koponyatetőt elsorvadtnak kell gondolni. Akkor azonban azt kell elképzelniük, hogy megvan a henger, és azt itt benyomják, és akkor megvan a harmadik szakasz. Akkor megkapják a végtag-embert. A végtag-embert először azonban úgy kapják meg, hogy amit itt lerajzoltam, az először a karnál történik. Tehát el kell képzelniük, hogy kitágítják, és így tulajdonképpen először a kart kapják meg, és hogy ezután a második kitágítás azáltal jön létre, hogy belülről egy második képmás keletkezik, mely a Holdtól származik. De hogy egyszerűbb legyen, hagyják el a kart. Így a gömbtől eljutnak a kitágításhoz, majd a begyűréshez. - Ha így megszokják, hogy kitágítással és betüremkedéssel alkossanak képeket, akkor megtették az első lépést ahhoz, a hogy a lelküket valóban hozzászoktassák az imaginatív munkához. Hiszen tulajdonképpen minden szervezett élet kitágulásból és betüremkedésből áll, és gondolják csak meg, milyen csodálatos is ez.

Tegyük fel tehát, elképzelem a golyót, aztán a megnyújtott golyót; ez a felfelé történő kitágítás, amit a környezet idéz elő. Ha a környezet ellenképeként itt a Földre gondolnak a maga erőivel, akkor a Föld az ember alatt van, mint az, ami begyűri. Felfelé: a kozmosz kitágítja, lefelé: a Föld begyűri. Így tehát már megvan a kozmoszból megszerzett kép és a Föld által begyűrt ember. Most tehát imaginatív választ adhatnak a kérdésre: Mi lenne, ha nem lenne alattad a Föld, és feletted a csillagos ég? - És ha imaginációkat akarnak kialakítani, akkor tulajdonképpen soha nem szorítkozhatnak csupán arra, hogy csak az emberben alakítsák át a képződést, hanem hozzá kell szokniuk, hogy a szilárdból a folyékonyba való átmenetben az egész világmindenséget egy egésznek tekintsék, és fokozatosan elképzeljék a szilárd, éles körvonalakat; a folyékony mindig küzd a szilárd ellen, és be akarja illeszteni az egész világmindenség folyásába, áramlásába. Így jutnak el ahhoz, hogy mindenütt meglássák ezt a kitágulást és betüremkedést. Ám mindenhol arra jutnak, hogy az ellenképeket keressék.

Ugye tudják, hogy az embriológiában úgy járnak el, hogy soha sincs támpontjuk, mitől lesznek a dolgok olyanok, amilyenek. A petesejtből indulnak ki, eljutnak a sejthalmazhoz, látják, hogy egyszer csak betüremkedik a dolog, és létrejön a gasztrula*. Nos, valójában ezt sem képzelhetik el másként, mint hogy az egyik oldalon, ahol a felszín van, létrejön a lehetőség, hogy a kozmosz hasson, ahol pedig a betüremkedés történik, a Föld hasson (lerajzolja).

Vegyünk egy, a felszín közelében elhelyezkedő epidermiszsejtet. Ilyenek mindenütt vannak. Most van egy, a felszín felé elhelyezkedő sejtünk. Az, ami Föld-princípiumként kiváltja a betüremkedést, az tovább hat az emberben. És ezek a Földprincípiumok mindenütt így hatnak tovább. Ezáltal mindig megvan az a tendencia, hogy az emberben meglevő folyadékot irányítsa, hogy mindig így haladjon tovább, így előidéz egy betüremkedést: betüremkedés - előidézés - betüremkedés - előidézés - ez halad a legkülönbözőbb irányokba. Nos, gondolják el, ez úgy történik, mintha valami folyékony a haladás közben megdermedne. Most vizsgáljanak meg bármilyen szervet ebből a szempontból. Mindenütt azt láthatják, hogy megdermedt, megszilárdult, betüremkedett, a másik oldalon észrevehetik, hogy kidudorodik. És így jutnak el a szervek formájához, és meglátják, hogy az erők különböző oldalakról hatnak, és odajutnak, hogy mindezeket a szerveket egyetlen egységre vezessék vissza. Csak azzal kell tisztában lenniük, hogy egy bizonyos pontból kell, hogy kiinduljanak, a plasztikus elemből. Nos, már utaltak arra, hogy a formákat plasztikus alkotás által kell felfogni. De egyszer tényleg próbálják meg valamilyen képlékeny, lágy anyaggal valóban felkelteni magukban ezt az érzést úgy, hogy egyik kezükkel fogják az anyagot, és a másik kezükkel benyomják az agyagot. Próbálják ki milyen lesz ugyanakkor. Az lesz az érzésük, hogy az üres tér merő értelmetlenség. A tér mindenütt az erők szerint differenciálódik, és ilyen módon fokozatosan megtanulják minden plasztikus dolog megértését.

Nos, ha az embert plasztikusan akarják megérteni, akkor természetesen képesnek kell lenniük extremitásokba menni. Először is el tudok képzelni, ugyebár egy golyót. Elképzelem, hogy a golyó az egyik oldalon kitágul, a másik oldalon begyűrődik. Igen, de most gondoljanak arra, hogy továbbmennek, itt annyira begyűrik, hogy túlnyomják a kitáguláson, akkor így egy képződményt kapnak, összesen két képződményt. De most gondolják tovább, hogy a képződmények nem csak az egyik oldalon hatnak. Képzeljék el, hogy kitágítják, begyűrődnek - kitágítják, begyűrődnek, aztán még alulról is begyűrődnek, és felfelé kitágítják, ha ezt háromszor teszik meg, akkor a két tüdőlebeny plasztikusan kialakított formáját kapják. Így jutnak fokozatosan ahhoz a szemlélethez, hogy az egész ember a bensőjében összefügg az ilyen erőkkel, azután térjenek át a következőre.

Nagyon fontos elképzelés ez, ami a maga kórtani-terápiás jelentőségében akkor kerül tisztán napvilágra, ha megjelenik a Wegman doktornő könyve44. Először lesz világos, milyen kapcsolat van a kész szerv és a szerv funkciója között. Vegyük a szerv funkcióját. A szerv funkciója, hogy folyékony állapotban tartva folyamatosan fluktuál; ugyanaz, ami a szervet befejezte, az idézi elő a tevékenységet. Így tehát azt mondhatják: Mi a nedvmozgás a gyomorban? Ez ugyanaz folyékony állapotban, mint ami a szilárddá vált gyomor maga. Képzeljék el, hogy a nedvmozgás megdermedt, akkor látják magát a gyomrot. Ha ez nem így lenne, akkor egyetlen szervet sem lehetne gyógykezelni. A szilárd szervre nem lehet hatni, csak a fluktuáló szervre.

A kovasavnak ugyanaz a tevékenysége, mint az emberi vesének. Ha ugyanolyan módon viszem be az emberbe az Equisetumban levő kovasavat, akkor azon a területen, ahol a veséi vannak, a vese fantomját hozom létre. Ez a fantom aztán ezen a helyen pótolja az asztrális tevékenységet. Ez kiszorítja a régi veseszubsztanciát, és a folyékony állapotúból kialakítja az új veseszubsztanciát, ahogyan ez hét vagy nyolc év múlva egyébként képződik. A dolgot úgy gyorsítjuk meg, hogy létrehozzuk ezt a fantomot. Meg kell érteni, hogy ahol van egy szerv, ott folyamatosan megvan a szervet kialakító tevékenység is, és ez mindig szervvé dermed. Ezzel eljutnak a folyadékemberhez.

Akkor azonban van még egy másik is. Akkor előre kell tudjanak lépni ehhez az elképzeléshez: Igen, ha a szilárd embert vizsgálom, akkor az anatómia könyvekben található képecskéket kapom. Amit itt látunk, az csak az ember tíz százaléka. Nos, ez így van. Amíg a szilárd emberben ezeket a szilárd körvonalakat szemlélem, addig a máj = máj, tüdő = tüdő, gyomor = gyomor. De ha most áttérek a folyadékemberre, akkor azt találom, hogy ez a nedváramlás, mondjuk a májban, egészen rendkívül koncentrált, és azzal foglalkozik, hogy májat alkosson. De minden egyes szerv mindig az egész emberré akar lenni. A folyadékembernél ez minden szervben valóságosan létező tendencia. Így azt kell elképzelnünk: ha kimetszem a májat, akkor máj marad. De ha a folyadékot veszem ki, amelyből a máj képződik, akkor abban meglenne a tendencia, hogy egész ember legyen. Ezt a két tendenciát kell az imaginációban elképzelniük: egyrészt a kontúrok felvételét, másrészt a mindenütt mindent áthatást.

Ez így van, ha komolyan vesszük. A meditációs mintáknál kezdődik, hogy amit itt elmondok Önöknek, lassanként maguk is elmondhassák. Mindenben benne van a lehetőség, hogy saját maguk eljuthassanak az imaginációkhoz. Aki elkezd meditálni, eleinte hatalmas belső kedvet érez, de egy bizonyos ponttól, ahol a dolog kezd komollyá válni, valami fellázad, mert a dolog borzasztó bonyolult lesz. Aki nem veszi rendkívül komolyan a meditációt, úgy jár, mint az, aki Lucifert keresi, és Arimán jelenik meg neki. Akkor úgy hat a meditáció, hogy az ember az ellentétét kapja annak, amire törekszik. Aki Arimánt keresi, annak Lucifer jelenik meg. Ez a nehézség. A legtöbbször elvesztik a türelmüket, abbahagyják. Nem az idő a lényeg, hanem a türelem intenzív gyakorlása, akkor adott esetben öt perc is hosszú idő a meditálásra. De teljesen mindegy, hogy valaki fél év alatt vagy öt perc alatt veszti el a türelmét. Legyenek türelmesek, akkor látni fogják, hogy kezdik megérteni a dolgokat, és a szilárd emberről áttérhetnek a folyadékemberre.

Amikor azonban áttérnek a levegőemberre, szükségük lesz a zenei alapelvre. Meg kell érteniük a légzés folyamatát, és ha valóban meditálnak, akkor figyelni fognak a légzésükre. És belsőleg kirajzolódik az asztrális, levegőszerű ember. És látják, akkor meg kell tanulniuk érzékelni azt, hogy az ember tulajdonképpen mégis önismeret nélkül jár a világban. Most tanulja meg saját magát érzékelni, a légzésével érzékelni. Ami legelőször jelentkezik, az olyasmi, mintha valaki, aki megszokta, hogy matematikailag, minőségileg is gondolkodjon, hirtelen kitalálja, hogy azt mondja magának: Csak nem három félből vagy? - Úgy tűnik saját magának, mintha három félből állna. Mitől van ez?

Attól, hogy a légzésen keresztül kezd érzékelni, hogy egyrészt három részből álló tüdeje, másrészt két részre osztott tüdőlebenye van. És úgy lehet aztán felemelkedni az asztrális, levegőszerű elemhez, hogy az ember a belső formálódást arányaiban éli meg a levegőn keresztül.

És ha beszéd közben pontosan tudunk odafigyelni, akkor ezen az úton lehet az én-szervezetet valóban tanulmányozni, először meditálva, majd a valódi megértéshez felemelkedve, hogy vesznek egy emlősállatot, mondjuk egy kutyát, a csontvázát, és egészen erősen elmélyülnek a hátulsó részben és az elülső részben. Az egyik csak a másik rész módosulása. Most át kell térniük kozmikus szintre, és elgondolni, hogy a hátulsó formát a Hold-erők, az elülső formát a Nap-erők alakították ki; és el kell képzelniük, hogy a Hold a Napra tekint, akkor a Hold oldalán látják az állat hátulsó részét, a Nap oldalán az állat elülső részét. És akkor gondoljanak arra, hogy a Nap és a Hold végzi az ember felegyenesedésének módosítását, és akkor megkapják az átalakulást. Ezzel az egész dolog egy szinttel eltolódott, és így juthatnak el az én-szervezethez. De a következőképpen kell eljárniuk: A térnek el kell tűnnie a plasztikusságban, a plasztikusságnak a zeneiségben, és a zeneiségnek abban, aminek értelme lehet.

Ha így járnak el, akkor az átfogó egész felé tartanak, és tulajdonképpen ez az egészséges út, mert különben egészen zűrzavarba kerülnek. Ezekből az alapelvekből kell kiindulniuk, nem pedig a részletekből.